Hostage | Tizedik fejezet

Destiny

" - Ez a drága Emerald, akit annyira jól ismersz, valójában egy kibaszott gyilkos. Mit is szépítek ezen? Hívjuk inkább sorozatgyilkosnak."

– Abban a pillanatban, ahogy kimondta ezt, még a vér is megfagyott az ereimben. Nem… Ez nem lehet… Harry nem gyilkos… Ahogy jobban belegondoltam, minden összeállt ezzel a magyarázattal. Ezért nem válaszolta meg a kérdéseimet és ezért viselkedett olyan furcsán… Hogy tehette ezt velem? Jogom lett volna tudni!

- Nem tudtad, ugye? Drága cicuskám, van itt még több is. Akarod tudni kit ölt meg? Kezdjük például a saját anyjával. Kegyetlenül meggyilkolta azt, aki megszülte, ráadásul a saját házukban. Fogalmad sem volt róla, hogy egy kegyetlen pszichopata rabságában vagy, ugye? – egy könnycsepp gurult végig az arcomon, úgy éreztem magam, mintha hatezer üvegszilánkkal szurkálták volna a szívemet - Szerinted miért rabolt el téged? Hogy legyen egy biztosítéka a zsaruk ellen? Ugyan már! Ha eddig nem jöttél volna rá, te csak a következő áldozatjelölt vagy. Amint közel kerülsz hozzá, kegyetlenül lemészárol. Ugye, milyen beteges? – Nem, ez nem lehet… Harry nem…

- Miért akarod megölni? Neked mi közöd van hozzá? – kérdeztem, hangom gyenge és sírós volt. Még szép, hiszen vízesésként potyogtak a könnyeim.

- A barátnőm egyike volt az áldozatainak. Viszonyuk volt a hátam mögött, aztán mikor rájöttem erre… A szemem láttára lőtte le a lányt. Kegyetlen, ugye?

Nem tudtam mit mondani, csak bámultam magam elé, miközben küzdöttem a torkomban lévő gombóccal. Nem is ismerem Harryt… Pedig azt hittem már sikerült egy kicsit felengednie előttem, de ezek szerint ez csak színjáték volt, aminek naivan be is dőltem.

- Persze nem csak közeli ismerősöket ölt meg… Mikor nekem dolgozott, pár ügyfelünket is eltette láb alól, ha nem tudtak fizetni. Szám szerint tizenkettőt – hitetlenül, bőgve ráztam a fejem. Mintha kitépték volna a szívemet.

- Most, hogy megtudtad ki is ő valójában, áruld el kérlek… Hol rejtőzik? – egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy elmondom neki, elvégre Harry megérdemelné, de valami azt súgta, jobb, ha nem teszem. Hallanom kellett Harry verzióját is, tudni akartam, miért tette ezt.

- Nem fogom elmondani… Csinálj velem, amit akarsz – többé már nem érdekelt a saját életem. Mégis hogyan tévedhettem ekkorát Harryvel kapcsolatban? És mindez miután olyan közel kerültünk egymáshoz…

- Szedjétek ki belőle – adta ki a parancsot csatlósainak, majd szigorú tekintettel felállt és arrébb tette a székét, hogy odaférjenek a verőemberei.

- Beszélj, vagy megbánod – suttogta a férfi, aki előzőleg már megütött. Arcán pszichopata mosoly ült, és csak szuggerált. Csendesen tartottam a szemkontaktust, de eszem ágában sem volt beszélni. Egy részem bízott abban, hogy ez az egész csak kitaláció. Abban a pillanatban újabb ütést kaptam a férfitól, ezúttal az államat találta el. Éreztem a vér keserű ízét a számban, de még ez sem tántorított el. Mivel nem szólaltam meg, ezúttal a gyomrom bánta meg, amitől összerándult a testem. Rettenetesen fájt, így könnyeim folyamatosan folytak. A férfi erőszakosan eloldozott, de csak azért, hogy a földre lökhessen, aztán hatalmas erővel belém rúgjon. Magzatpózban bőgtem a földön, igyekezve nem elájulni a fájdalomtól. Idő közben már csak ketten maradtunk, a többi verőember és a nagyfőnök is eltűnt a helyszínről.

- Beszélj! – ordított rám, de továbbra sem szólaltam meg. Akkor előhúzott egy méretes kést és közelebb mászott hozzám. Éreztem rajta a tömény cigiszagot, de ez koránt sem volt olyan vonzó, mint Harryé. Kínzóm csak elmosolyodott és belevájta a kést a combomba. Sikítottam, üvöltöttem, bömböltem. A vér végigfolyt a combomon, és alig pár másodperc múlva már a földre is csöppent. A következő vágása a vállamon esett meg, majd a másik combomat sem kímélte. Nem volt erőm hárítani, sem harcolni, csak torkom szakadtából sikítottam, hogy elviselhetőbb legyen a fájdalom, miközben újabb rúgást mért belém.

- Megöllek, ha nem beszélsz – mosolygott rám és ezúttal a torkomhoz szorította a kést. Pár pillanatig gondolkoztam. Túlságosan csalódott és elárult voltam ahhoz, hogy élni akarjak, így dühösen arcon köptem őt. – Te tudod. Kár érted, cica, de ne félj, elbánunk majd a holttesteddel – röhögött, majd rákészült a vágásra, én pedig összeszorítottam a szemem és vártam a halálra. Abban a pillanatban ahogy megéreztem a hideg fémet, egy lövést hallottam, egész közelről, de nem éreztem újabb fájdalmat. Amint kinyitottam a szemem, a kínzóm üres tekintetével találtam szemben magam, aki már el is dőlt, és a földre hanyatlott egy hatalmas lőtt sebbel a fején. Ahogy felnéztem, Harryt pillantottam meg, aki sokkos állapotban nézett a kínzómra, majd rám.

- Destiny… - mondta halkan, kiejtve a pisztolyt a kezéből, majd odafutott hozzám. Sikítani kezdtem. – Sss, csak én vagyok. El kell tűnnünk innen – csitított, de én csak megvetően és dühösen néztem rá.

- Nem megyek veled. Hagyj itt! Utállak! – bőgtem ordítva, ő pedig értetlenül nézett rám.

- Destiny, miről beszélsz? Mennünk kell! – erősködött és átkarolta a derekamat azzal a céllal, hogy felhúzzon a földről, de én próbáltam ellökni őt magamtól.

- Nem! Tudok rólad mindent! Ki akarok szállni ebből! – követeltem bőgve.

- Destiny, mindent elmagyarázok, csak gyere velem! – mondta gyengéden, de én megráztam a fejem.

- Te szemét állat! Elhitetted velem, hogy megvédesz, de csak arra kellek, hogy kielégítsd a hülye perverziódat! – ordítottam teljes erővel ütve a mellkasát. Annyira dühös és feldúlt voltam, hogy nem voltam képes abbahagyni a sírást.

- Na jó, nincs erre időnk – motyogta magában, majd egy pillanat alatt felkapott akaratom ellenére. Mivel tele voltam sebekkel és az erőm is eléggé megcsappant a kínzásom során, csak a hangommal tudtam ellenállni Harrynek, és ordítottam, hogy engedjen el. Természetesen nem tette, csak gyorsan elvitt a helyszínről, majd az éppen akkor leparkoló kocsiba tuszkolt be, amit Louis vezetett. Rengeteg vért vesztettem és nagyon kimerültem a sok sírástól és kiabálástól így mire elindultunk, már csak halkan sírdogáltam, és nagyokat pislogtam, miközben Louis cifrákat káromkodott. Nem éreztem a lábamat, csak egy átható bizsergést éreztem az egész testemben és szörnyen fájt a fejem, így miután lecsuktam a szemem, azonnal elvesztettem az eszméletemet.

Harry szemszöge

Destiny állapota teljesen kétségbe ejtett. Amint beraktam a kocsiba, egy pillanat alatt elájult, ami az elvesztett vér mennyiségét nézve nem csoda, hiszen egyenesen dőlt a vér a combjából. Louis hatalmas káromkodások közepette taposott a gázba én pedig olyan gyorsan ahogy csak tudtam, kezelésbe vettem Destiny sebeit. Nem tehettem mást, le kellett vágnom róla a nadrágot, hogy egy tisztességes nyomókötést tudjak tenni a comjára, hogy elállítsam a vérzést. Mivel nem volt elég kötszer a kocsiban, a saját pólómat tépkedtem szét. Nem érdekelt, hogy a kedvenc pólóm volt épp rajtam: Destiny élete volt a tét, így nem is gondolkozva, minden tudásomat beleadva kötöztem a sebeit. Egy-egy mély vágás a combján, egy hosszú vágás a vállán és egy kisebb karcolás a nyakán és biztos voltam benne, hogy jópár belső sérülése is van. Akkor érkeztem, mikor az a barom utoljára rúgott bele Destinybe, még mielőtt a torkának szorította volna a kést. Abban a pillanatban, ahogy felfogtam, mi történik, elborult az agyam, nem is gondolkoztam, azonnal lelőttem Eric egyik verőemberét, hogy megmentsem Destinyt. Bele sem mertem gondolni, mi lett volna, ha egy perccel később érkezem…Megígértem Destinynek, hogy megvédem, és most így is tettem: még ha ehhez egy másik életet is kellett kioltanom. Ahogy az előttem vérző lányra néztem, egyszerűen összeszorult a mellkasom és alig kaptam levegőt. Formás ajkai felrepedtek, orrából folyt a vér és szeme körül egy liluló monokli is elcsúfította gyönyörű arcát. Ez mind miattam van… Nem kellett volna belerángatnom ebbe az egészbe…

- Mi a fasz történt? – kérdezte Louis, ezzel kirángatva engem ebből a furcsa állapotból, ami azóta tartott, hogy beszálltunk a kocsiba. Eddig is hallottam, hogy beszélt hozzám, de fel sem fogtam, mit mondott, csak Destinyvel foglalkoztam. Most, hogy megtettem érte, amit tudtam, már eljutott hozzám Lou kérdése.

- Ez… Minden az én hibám… Majdnem megölte őt… Muszáj volt megtennem… - motyogtam magamban, próbálva feldolgozni hogy alig pár perce megöltem valakit. Louis nem értette, hogy miről beszélek, de túlságosan sokkos állapotban voltam ahhoz, hogy normálisan elmagyarázzam neki a történteket. – Megöltem őt, Louis… Nem tehettem mást… - motyogtam, felnézve barátomra, aki az ajkát harapdálva nézett rám a visszapillantón keresztül.

- Semmi baj, Harry… - próbált megnyugtatni, de én enyhe pánikrohammal küzdöttem.

- Destiny utál engem… Kibaszottul utál. Annyira tudtam, hogy ez lesz… - mondtam remegve, idegesen a hajamba túrva.

- Dehogy utál… Nem a te hibád, hogy az a barom elkapta – mondta Louis, de közben fogalma sem volt róla, hogy mennyire komoly ez a dolog.

- Nem érted, Lou – suttogtam elhalóan, miközben újra Destinyre néztem. Rettegtem tőle, hogy maradandó baja lesz csakis miattam – Megtudta, ki vagyok… hogy mit tettem és most teljes szívéből utál… Számára már csak egy gyilkos leszek ezek után, semmi több… - sóhajtottam, miközben igyekeztem visszatartani a szememet mardosó könnyeket. Soha nem küszködtem még ennyire.

- Biztosan megérti majd… Csak… Magyarázz el neki mindent – tanácsolta Louis, de a hangjában hallottam a kételkedést. Persze, még ő sem hisz benne, hogy ezt helyre tudom hozni. Ezután csak csendben utaztunk, mígnem megérkeztünk Louis lakásához. Mivel Destiny még mindig eszméletlen volt, a lehető legóvatosabban vettem a karomba, és Louis segítségével gond nélkül felvittem őt a lakásba és a hálószobába vittem. Teljesen szétestem, csakis Destiny miatt tartottam magam, ugyanis rendes kötszereket és jeget kellett keresnem, hogy normálisan leápoljam a sebeit.

A véres textilcsíkokra pillantottam. A kedvenc pólómat áldoztam fel az ő életéért. Legutoljára akkor viseltem ezt a pólót, mikor utoljára ölelhettem át a családom… Mikor Destiny felvette a délelőtt, olyan furcsa érzésem támadt… Mintha hirtelenjében a kőszívem megrepedt volna a melegségtől. Az a póló visszahozta a családom emlékét, a régi szép időket… Ezért is támadtam le őt, amit még mindig nem bántam meg. Arra gondoltam, egyszer megtesszük ezt, aztán elfelejtjük, mint ahogy az ismeretlen lányokkal szoktam, de ez teljesen más volt. Destiny elképesztő volt az ágyban, és azon kaptam magam, hogy újból át akarom élni. Aztán eszembe jutott, hogy utál, így erről már le is mondtam.

Alig fél óra múlva már steril körülmények között hagyhattam magára őt, ugyanis mindent megtettem érte, amit lehetett, már csak arra kellett várnunk, hogy felébredjen.

- Már akkor haza kellett volna vinnünk, amikor lehetőségünk volt rá… - túrtam idegesen a hajamba, miután levetettem magam Louis mellé.

- Nyugi, már minden rendben van… - legjobb barátom próbált nyugtatni, ahogyan azt korábban is tette, de egyszerűen túl nagy bűntudat gyötört ahhoz, hogy lenyugodjak.

- Elraboltunk egy kiskorút és belerángattuk a saját piszkos ügyünkbe, Louis, ez egyáltalán nincs rendben! – emeltem fel a hangomat idegesen, miközben teljes erővel belebokszoltam egy díszpárnába.

- Hé, nyugodj le... – mondta, majd kivette a kezemből a párnáját és mellkasomnál fogva megállított.

- Tudták, hogy ő a gyengepontunk és majdnem megölték! Ha egy perccel később érkezek, Destiny vére is rajtam száradt volna – nem tudtam eldönteni, pontosan mit is érzek. Haragot? Aggodalmat? Csalódást? Félelmet? Nem tudtam rájönni, szóval inkább csak dühös állarcot vettem fel magamra, miközben legbelül mindenféle érzés kavargott bennem.

- Szerencsére pont időben érkeztél és megmentetted. De kit nyírtál ki? – kérdezte, mire megszakítottam vele a szemkontaktust és a földre szegeztem tekintetemet.

- Nem tudom, Louis, épp ez a legszörnyűbb benne. Eric egyik csatlósa volt, és a földön rugdosta Destinyt… Bedühödtem és nem is gondolkodtam… - meséltem, próbáltam felidézni áldozatom arcát, de egyáltalán nem ment.

- Én is ezt tettem volna, szóval ne emészd magad ezen – Lou a vállamra tette a kezét és bátorítóan megszorította azt, mire halványan elmosolyodtam. – Destiny miatt pedig ne aggódj. Rendbe fog jönni és ha mindent elmagyarázol neki, meg fog bocsájtani. Csak legyél vele őszinte. Felesleges tovább rejtegetni előle az igazságot. – tanácsolta. Igaza volt, már korábban is ezt kellett volna tennem és akkor most minden rendben lenne. Na szép, ez is az én hibám. Miért vagyok ekkora barom?

- Megyek és megnézem, felébredt-e már – mondtam felsóhajtva, majd már a hálószobában is voltam. Destiny már ébren volt, próbálta leszenvedni magát az ágyról, de a fájdalma miatt csak legurulni tudott onnan.

- Te jó ég, feküdj vissza. Lehet, hogy belső sérülésed van – gyorsan az ölembe kaptam őt és visszafektettem az ágyra. Arcán patakokban folytak a könnyek és dühösen nézett rám.

- Azt hittem, ismerlek. Elárultál – szipogta, mire összeszorult a torkom. Soha nem voltam jó az emberek vigasztalásában, főleg, ha nőkről volt szó.

- Ez nem igaz… - próbáltam belekezdeni a magyarázatomba, de olyan nehéz volt.

- Tudod, azt hittem lehet köztünk valami… Hogy talán sikerül meglágyítanom a szívedet… A barátomnak tartottalak… Megbíztam benned! – sírta, miközben felkapott egy párnát maga mellől és felém hajította. Nem tudtam, mit mondjak.

- Destiny… Sajnálom. – nyögtem ki végül, mire erőltetetten felnevetett.

- Hogy sajnálod? Én is sajnálom, hogy megbíztam benned. Hogy lehettem ennyire naiv? – zokogta – Haza akarok menni – arcát a tenyerébe temette és így zokogott tovább. Egy percig csak megsemmisülve álltam az ágy mellett, hallgatva sírását, de aztán erőt vettem magamon.

- Már nem vihetlek haza - igyekeztem a lehető legkedvesebben beszélni vele, de ő nem volt fogékony erre.

- Már miért ne vihetnél? Alig pár napja azt mondtad, már nincs szükséged rám – dobálta felém a szavakat, de én megráztam a fejem. Még hogy nincs szükségem rá…

- Mert Eric már rád fog vadászni… Nem engedhetem, hogy még egyszer elkapjon – magyaráztam elhaló hanggal.

- Miért érdekel egyáltalán? Nem mindegy, hogy meghalok vagy sem? – zokogta.

- Fontos vagy nekem – mondtam halkan, mire ismét felnevetett.

- Aha. Akkor hagyj magamra. Látni se akarlak! – kiáltotta dühösen, amitől végképp darabokra törtem. Pontosan ettől féltem. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy most belekezdek a magyarázatomba, de rájöttem, hogy felesleges lenne. Destiny végleg megutált, mint mindenki más.

Amint kiléptem az ajtón, rá se néztem Loura, csak felkaptam a kocsikulcsot és kiviharzottam az ajtón. Szükségem volt valami figyelemelterelésre, így hát meglátogattam a boksztermet. Egészen késő estig kegyetlenül püföltem a bokszzsákot, próbálva kiadni magamból az összes dühöt, de még záráskor sem éreztem azt a békét, amire vártam volna, így hát tovább autózva egy erdő felé vettem az irányt. Szükségem volt egy különböző fajta terápiára, így hát leparkoltam az erdő közepén és elővettem a fegyverem. Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha csak egyszerűen fejbelőném magam. Az lenne számomra a megfelelő fizetség a tetteimért, de ezt az ötletet azonnal elvetettem. Szembe kell néznem a tetteim következményeivel, akár tetszik, akár nem. Így hát a célpontjaim csak fák voltak, melyek helyére Ericet képzeltem. Ha akkor nem keveredek bele a bizniszébe, sokkal több ember élne még ezen a világon. Minden miatta van… Miatta lettem én is szörnyeteg.

Körülbelül éjfél lehetett, mikor visszaértem Lou lakásába, aki még a tévé előtt gubbasztott és éppen telefonált.

- Oh, itt is van. Köszi a segítséget – szólt a telefonba, majd kérdő tekintettel fordult felém.

- Bocs, hogy elvittem a kocsit. Le kellett vezetnem a feszültséget – mondtam, miközben ledobtam magamról a cipőmet és bedőltem mellé.

- Azzal nincs baj, de a bokszterem tízkor zár. Hol voltál eddig? – kérdezte aggódva. Valószínűleg tízre várta a hazaérkezésem, ehelyett két órát késtem, és még csak nálam se volt a telefonom. Louis teljesen jogosan aggódhatott értem.

- Elmentem egy erdőbe… Elhasználtam három tárat – magyaráztam. Kereken hét órára tűntem el teljesen, de még mindig éreztem egy kis feszültséget.

- Azt hittem már valami hülyeséget csináltál… Olyan feldúlt voltál… - sóhajtotta megkönnyebbülten, mire hálásan elmosolyodtam. Louis volt az egyetlen ember, aki mindig mellettem volt, akármi is történt.

- Sajnálom, hogy megijesztettelek. Többet nem teszek ilyet, Lou. – mondtam halkan, mire mosolyogva kitárta a karját, így egy férfias ölelésben részesített. Talán nem is tudta, de pontosan erre volt szükségem abban a pillanatban. Egy emberre, aki támogat egy öleléssel. A külső kemény állarcom láttán mindenki azt gondolhatja, hogy nincsenek érzéseim, hogy nincsen szükségem társas interakcióra, és egy ideig ezt próbáltam elhitetni az emberekkel és magammal is. Azt vallottam, hogy egy férfi nem sír, hogy egy igazi férfi nem ölel meg egy másikat, de valójában… Épp az ellenkezője az igaz, és erre csak mostanában jöttem rá.

Miután Louis aludni tért, én még hosszú órákon keresztül álltam az ablak előtt, a fényekkel teli városra meredve. Bostontól felüdülést és boldogságot vártam, de mégis ott voltam a lehető legrosszabb szituációban. Körülbelül hajnali három körül aztán megpróbáltam elaludni, de az agyam folyamatosan kattogott. Egy gyilkos vagyok. Egy kibaszott gyilkos.

Hajnali öt körül sikerült elaludnom, viszont reggel hétkor már a kávéfőző hangjára ébredtem. Fáradtan a konyhába csoszogtam, ahol Destiny helyett most Lout pillantottam meg.

- Reggelt – motyogta, látszólag ő sem volt éberebb, mint én, mivel sikeresen kiöntötte a kávét. Én csak dünnyögtem valamit köszönésképp és hálásan elfogadtam tőle az emberi szervezet benzinét.

- Ma beszélned kellene Destinyvel. Legkésőbb holnap mindent elmondok neki, ha te nem teszed meg - mondta, mire fájdalmasan felnyögtem.

- Lou, ne már…

- De, Harry. Joga van tudni mindenről. De szerintem te is tudod, hogy jobban járunk, ha te mesélsz neki. Én nem tudok mindent, de te igen. – magyarázta, amivel egyetértettem ugyan, de túlságosan beszari voltam ahhoz, hogy ténylegesen elmondjak neki mindent.

Destiny szemszöge

Mikor reggel felébredtem, már egy fokkal jobban éreztem magam, viszont az oldalamba hasító fájdalom még mindig nem nyugtatott meg. Szerencsére már sikerült visszanyernem az erőmet, így hatalmas fájdalmak árán, de ki tudtam sántikálni a fürdőszobába. Mindkét lábam rettenetesen fájt, a mély vágások húzódtak és egyáltalán nem volt kényelmes a kötéseket viselni. A szándékom az volt, hogy veszek egy gyors zuhanyt, de ehelyett hosszú perceken keresztül bámultam magam a tükörben. A szám felrepedt, a szemem körül sötét monokli csúfította az arcom, a testem többi részéről nem is beszélve. Rettenetesen fájt az oldalam, ahová jó pár rúgást kaptam, ebből meg tudtam állapítani, hogy az egyik bordám megzúzódott. Ekkor adtam hálát annak, hogy orvosnak készültem egész életemben, hiszen egy gyors vizsgálatot tudtam végezni magamon. Belső vérzésnek nem találtam a jelét, aminek nagyon örültem. Elég volt nekem a bordazúzódás is. A lábamra siklott a tekintetem. Mindkét combomon egy-egy hosszú vágás látszott, melyekről tudtam, hogy örök nyomot hagynak majd rajtam. A vállamon volt a legtűrhetőbb a sérülésem, ott egy mély, de rövid vágást hagyott rajtam a kínzóm. A zuhany maga volt a szenvedés, hiszen az egész hasam annyira fájt, hogy alig érintettem meg a bőröm, máris tűrhetetlen fájdalmat éreztem. Még a combjaim is vérezni kezdtek a víz nyomásától, így miután óvatosan megtörülköztem, csak egy bugyit és pólót kaptam magamra, majd a konyhába tartottam ahol Louis és Mr. Hazug éppen kávézgattak. Mindkét srác egyszerre pillantott rám, majd a combjaimra és szinkronban léptek hozzám, hogy segítsenek.

- Hagyjatok, megoldom – sziszegtem, dühösen nézve a göndörkére, aki csalódottan bólintott. Louis segített felülni a pultra, majd kérésemre hozott egy steril tűt és cérnát. Muszáj volt összevarrnom a vágásokat, ha azt akartam, hogy hamar begyógyuljanak. A srácok megrökönyödve néztek rám, mikor nekikezdtem a folyamatnak. Egyikőjük se mozdult, csak figyelték, amit csinálok. Az apró tűszúrások borzasztóan fájtak, legszívesebben ordítottam volna, de ehelyett csak összeszorítottam a fogaim és benntartottam az összes levegőmet. Mire mindkét lábammal végeztem, kezeim teljesen véresek voltak és a pultot is eléggé összekentem, így Louis segítőkészen felém nyújtott pár törlőkendőt. Harry egy szót sem szólva figyelt, ami nagyon idegesített, tekintve, hogy legszívesebben ráordítottam volna. Miután feltakarítottam, óvatosan lemásztam a pultról. Ismét belémhasított a fájdalom, így kértem Louistól egy kis jeget. Érezni lehetett a feszültséget a levegőben, amit főleg én keltettem hallgatagságommal. Éreztem, hogy félnek hozzám szólni, mert bármelyik pillanatban ordítani kezdhetek.

- Nekem le kellene mennem a bokszterembe. Hívjatok, ha kellek és már itt is leszek – mondta Louis, miután a kezembe adta a jegemet, majd már el is tűnt az ajtó mögött. Hatalmasat sóhajtva dőltem neki a pultnak és szorítottam a jeget a fájó oldalamhoz. Harry tekintetével követte a pólóm alá sikló kezemet, mire arcán sajnálkozást fedeztem fel.

- Des… Az oldalad… - suttogta, utalva lila foltjaimra. Meg se várta, hogy válaszoljak, engedély nélkül felhúzta a pólómat, hogy megnézze a sérülésemet. – Annyira sajnálom… Nem kellene megmutatnunk egy orvosnak? – kérdezte aggódva, mire mérgesen ellöktem magamból. Gyengéd érintése az oldalamon most egyáltalán nem tudott meghatni, sőt, undorodtam tőle.

- Nem. Csak zúzódásom van. Orvostan hallgató vagyok, rémlik? – forgattam meg a szemem, majd ellöktem magam a pulttól és bicegve ugyan, de kikerültem Harryt. A göndörke nem díjazta hogy figyelmen kívül hagytam őt, így az egyetlen ép végtagomat megfogva megállított. Óvatosan bánt velem, amiért ugyan hálás voltam, de nem enyhített utálatomon.

- Mi van? – fordultam vissza hozzá bunkó stílusban, mire egy nagy levegőt vett.

- Beszélhetnénk? – kérdezte félve a válaszomtól.

- Persze. Van valami dolgod most? – kérdeztem vissza, persze eszem ágában sem volt meghallgatni a hülye magyarázatát.

- Nincsen… - mondta megkönnyebbülve.

- Király. Ha ennyire ráérsz, akkor menj már el a pokolba, kérlek. Kösz – dobáltam felé a szavakat, majd ismét megfordultam volna, de nem hagyott elmenni.

- Megértem, hogy utálsz… Csak hallgass meg… - próbálkozott tovább, de nálam ekkor betelt a pohár és felemeltem a hangomat.

- Megölted a saját anyádat az isten szerelmére! Hogy voltál erre képes? – ordítottam, mire már ő is felkapta a vizet.

- Próbáltam megmenteni, oké? – kontrázott azonnal de én hitetlenül felnevettem.

- Hogy próbáltad megmenteni? Komolyan, Harry? Eddig reménykedtem benne, hogy az a barom hazudott nekem, de most már látom, hogy minden egyes szava igaz volt! – sírtam, mivel idő közben érzéseim összekeveredtek és a düh a csalódással párosulva könnyek formájában jött ki rajtam. – Még csak meg sem próbálod letagadni? – folytattam, idegesen letörölve az arcomon folyó sós könnyeket.

- Mégis mit tagadhatnék rajta? Amúgy is Eric hibája az egész – tárta szét a karját idegesen. Ez volt a második alkalom, hogy a nevén szólította az illetőt, aki miatt ez az egész történt.

- Persze, hibáztasd őt magad helyett. Remélem a bűntudat hamarosan felemészt téged és elvisz a pokolba! Csakis saját magadnak köszönhetsz mindent! – bömböltem, mire ő ledöbbenve nézett rám pár másodpercig. Tudtam, hogy súlyos szavak hagyták el a számat, de nem érdekelt.

- Oké, igazad van. Anyám vére rajtam szárad. Jobban érzed magad, hogy végre kimondtam? Arra is kíváncsi vagy, hogy hogyan hurcoltak meg ezért, mielőtt bedugtak abba az átkozott börtönbe? – ordította közelebb lépve hozzám. Abban a pillanatban teljesen ledöbbentem dühe mértékén. Soha nem láttam még ennyire idegesnek.

- Biztos vagyok benne, hogy megérdemelted – sziszegtem, egyenesen a szemébe nézve. Láttam, hogy nagyon megsértettem a szavaimmal, hiszen pár másodperc csend után megszakította a szemkontaktust és kiviharzott a lakásból. Ahogy becsapódott mögötte az ajtó, sírva csúsztam le a padlóra és a tenyerembe temetve az arcom próbáltam csillapítani zokogásom. Annyira rosszul éreztem magam. Alig egy napja még minden a legnagyobb rendben volt, most pedig minden szétesett körülöttem. Pedig olyan jól indult a tegnapi nap. Energikus és boldog voltam, Harry közel engedett magához (közelebb, mint gondoltam volna), és minden olyan tökéletes volt… Aztán kettőt pislogtam és máris köddé vált minden jó.

Nagy nehézségek árán, de sikerült felmásznom a kanapéra és ott folytattam tovább a sírdogálást. Mindenem fájt, még a szívem is, pedig fizikailag nem sérült meg. Akármennyire is le akartam tagadni, éreztem valamit Harry iránt. Próbáltam elnyomni ezt az érzést azért, hogy védjem magam, de végül mégis megütöttem magam. Talán tényleg jobb lett volna hazamenni… Most nem bőgnék egy luxuslakás kanapéján azon gondolkozva, hogy lehettem ennyire naiv. Egy sorozatgyilkos ejtett túszul, összebarátkoztam aztán le is feküdtem vele, és még azt is elhittem, hogy talán ebből lehet valami… Miért vagyok ennyire hülye? Miért adtam be a derekam ilyen könnyedén?

Pár óra egyedüllét után Louis hazajött, és halvány mosollyal az arcán leült mellém. Valószínűleg elég piros lehetett a szemem a sírástól, de nem érdekelt.

- Muti az oldalad – kérte halkan, mire értetlenül néztem rá. Mosolyogva megmutatta a friss jeget a kezében, így hát óvatosan felhúztam a pólómat. Fel sem tűnt, hogy már rég elolvadt a jég és csak a normál hőmérsékletű vizespalackot szorongatom. – Harry mondta, hogy belilult, de ez tényleg nagyon csúnya. Biztos vagy benne, hogy csak zúzódás? – kérdezte aggódva, közelebbről megvizsgálva a sérülésem.

- Már nem vagyok benne biztos – nyögtem fel fájdalmasan, ugyanis a hideg palack érintése a várt enyhülés helyett újabb fájdalmat idézett elő.

- Felhívom Ravent, ő biztosan tud segíteni… - jutott eszébe hirtelen, majd már fel is pattant, hogy gyorsan telefonáljon egyet. Pár perc múlva visszatért hozzám.

- Raven csak estefelé tud eljönni, de az is több, mint a semmi – újságolta, amitől egy kicsit megnyugodtam, mivel ahogy telt az idő, kezdtem kételkedni az orvosi tudásomban. Mivel nem volt túl sok kedvem beszélgetni, Louis próbált felvidítani.

- Ugye rám nem haragszol? – kérdezte félve, halvány mosollyal az arcán.

- Még nem döntöttem el – válaszoltam, ugyanis pontosan tudtam, hogy Louis is annyira benne volt a dologban, mint Harry. Valószínűleg ő segített neki régebben is.

- Megérteném. Már réges-rég el kellett volna mondanunk neked mindent, de Harry félt, hogy megutálod őt és hogy bajba kerülsz… - fecsegett.

- És mégis itt kötöttünk ki… - sóhajtottam fáradtan, majd hátradőltem és fejemet mélyen a párnába fúrtam. Ez a sok fájdalom nagyon gyorsan leszívta az összes energiámat.

- Figyelj, ez még nem jelent semmit. Harry próbál kikecmeregni ebből, én pedig segítek neki. Próbál jobb emberré válni – magyarázta, de nekem semmi türelmem nem volt ehhez. Hallani se akartam Harryről.

- Hagyjuk ezt, jó? Nagyon fáradt vagyok – mondtam panaszos hangon, mire Louis megértően bólintott. Segített betakarózni, aztán ismét magamra hagyott a gondolataimmal. Igyekeztem nem gondolni a fájdalomra, de nagyon fájt mindenem. Próbáltam aludni egy kicsit, de mikor már éppen sikerült volna elaludnom, éreztem, hogy a vállamból ismét megeredt a vér, így fel kellett kelnem, hogy újrakössem a sebet. Biztos voltam benne, hogy össze kellene varrni, de egy kézzel képtelen voltam rá. Ezután már elég hamar el tudtam aludni, és mély álomba merültem.

Mikor legközelebb felébredtem már nem voltam egyedül: Louis próbált felébreszteni, mellette pedig egy idegen lány állt, kezében egy hatalmas fehér táskával. Idő közben besötétedett, körülbelül este kilenc körül lehetett az idő.

- Mi történik? – kérdeztem kábultan, ugyanis úgy éreztem, mintha vagy három napot aludtam volna.

- Szia Destiny, Raven vagyok – mutatkozott be mosolyogva a lány, mire fáradtan felültem és kipréseltem magamból egy halk köszönést. – Ha nem gond, megvizsgállak – mondta, mire bólintottam. Louis jelezte, hogy a szobájában lesz, és magunkra hagyott minket. Raven eléggé szimpatikus volt. Vállig érő hullámos barna haja volt és hozzá tökéletesen passzoló mogyoróbarna szeme. Arca karakteres és barátságos volt, mosolyával pedig elérte, hogy azonnal megbízzak benne.

- Louis azt mondta, komoly sérüléseid vannak. Elmeséled, mi történt? – kérdezte kedvesen, miközben segített lehámozni a felsőmet.

- Megvertek. Röviden ennyi. Párszor megrúgtak, szerintem megzúzódott a bordám… Van egy-egy mély vágás a combjaimon, de azokat már összevarrtam. A vállam viszont még mindig vérzik, azt nem tudtam lekezelni. – soroltam, miközben még mindig nem ébredtem fel teljesen. Nagyon kábának éreztem magam. Raven alaposan megtapogatta a szerveim, ami hatalmas fájdalmat vont maga után, de összeszorított fogakkal tűrtem az akciót.

- Te is orvos vagy? – kérdezte meglepetten, mikor meglátta a tökéletes öltéseimet.

- Még csak tanulom a szakmát – vontam meg a vállam, mire elismerően nézett rám.

- A vágások be fognak gyógyulni, jó munkát végeztél velük, viszont a szerveid miatt aggódom. – mondta feszülten, majd újból megtapogatta a fájó részeket. – A léped rendben van… - folytatta – És a májad is… Szerencséd van. – mosolygott rám kedvesen, majd segített felülni.

- Tulajdonképpen semmi újat nem tudok mondani neked. A bordád megrepedt, ez biztos, mivel be van duzzadva, de nem tört el. Néhány izmod sérülhetett, de ennyi az egész. Egy hét és jobban leszel – szavaival sikerült megnyugtatnia, hiszen attól tartottam, talán rosszul vizsgáltam meg magam. Raven lefejtette a kötést a vállamról, majd felszisszent, mikor meglátta a vágást.

- Ennek nyoma marad. Összevarrom, jó? – kérdezte kedvesen, mire csak bólintottam. – El sem tudom képzelni, min mehettél keresztül. Minden tiszteletem, csajszi – csevegett, igyekezve elterelve a figyelmemet a tűszúrásokról. – Tényleg Emerald túsza vagy? Mikor meghallottam alig akartam elhinni – nevetett fel halkan, mire mosolyogva megráztam a fejem.

- Elméletileg igen. De már rég szabadon engedett, ha mondhatom így. Pár hétig csak egy pince falait láttam – visszagondolva még az a helyzet is sokkal jobb volt, ha nem vesszük figyelembe Harry bunkó stílusát.

- Soha nem gondoltam volna, hogy Emerald képes lesz érezni. Jól gondolom, hogy együtt vagytok, ugye? – kérdezte vidáman, de nekem abban a pillanatban eltűnt a mosoly az arcomról.

- Öhm, nem, határozottan nem. Nincs köztünk semmi és nem is lesz. Csúnyán átvert és ezt soha nem fogom megbocsájtani neki – mondtam, miközben újból felgyulladt bennem a harag.

- Oh, sajnálom. Pedig shippeltelek volna titeket. Bár én a helyedben ezt átgondolnám. Nem mindennapi pasiról beszélünk. Középsuliban rengeteg lány volt oda érte, rengeteg szívet tört össze… Talán csak egy komoly kapcsolata volt… Hogy is hívták a lányt?... Emily! Igen! Szóval Emily összetörte a szívét és azóta nem is randizott tudomásom szerint… - csevegett, én pedig meglepetten hallgattam a sztorit. Harry szívét összetörték? Biztos megérdemelte…

- Kész is vagy! – rántott ki a gondolataim közül Raven, majd gyengéden megtapogatta a friss kötést a vállamon. Jobban éreztem magam, mint a reggel folyamán, de most még a fejem is fájt. Raven a szemembe nézve elbizonytalanodott, így a homlokomra csúsztatta a kezét.

- Hú, te lány, hiszen lázas vagy! Csinálok neked teát! – pattant fel gyorsan, de azonnal ellenkezni kezdtem.

- Ne fáradj, biztos csak a sírástól van- mondtam hirtelen, át se gondolva, mit mondok, amit azonnal megbántam.

- Akkor főleg rád fér az a tea – kacsintott rám, majd már el is tűnt a konyhában.

Egy óra múlva már üres bögréket fogva beszélgettünk mindenféléről: az élet nagy problémáiról, az orvostudományról és elmeséltem neki az egész helyzetet, amibe belekerültem. Megrökönyödve hallgatta a Harryről szóló részt, hiszen mindent elmondtam neki. Szükségem volt arra, hogy mindent kiadjak magamból és Raven tökéletes alanynak bizonyult. Alig két óra alatt annyira megkedveltem őt, hogy nem is akartam, hogy elmenjen. Jól esett végre egy kis lány társaság. Aztán ahogy telt az idő, egyre jobban fájt a fejem, amit Raven is észrevett, így egy doboz fájdalomcsillapítóval ajándékozott meg, hogy bátran használjam a további fájdalmaim csökkentésére is, amiért nagyon hálás voltam neki. Mikor indulni készült, én is felkeltem, hogy kikisérjem őt és egy hálás ölelésben részesítsem. Harry épp akkor érkezett meg.

- Holnap sajnos dolgoznom kell, de holnapután mindenképp benézek hozzád. Ha bármi probléma van, Loun keresztül elérsz – búcsúzkodott Raven, majd egy hatalmas cuppanós puszit nyomott az arcomra, aztán dünnyögött egyet Harrynek köszönésképpen, majd már el is tűnt az ajtó mögött.

- Látom összebarátkoztatok – Harry próbált csevegni, de én továbbra is gyilkos pillantással ajándékoztam meg őt, így letett arról, hogy beszélgessünk. – Mit mondott a bordádról? – érdeklődte kedvesen. Értékeltem, hogy nem adta fel, de abban a pillanatban egyáltalán nem volt hangulatom hozzá.

- Csak zúzódás, ahogy gondoltam – válaszoltam röviden. Látványosan megkönnyebbült és éreztem, hogy kérdezne még többet, de én inkább bementem a hálószobába, hogy ne kelljen beszélnem vele. Szerencsére nem jött utánam, így gyorsan felvettem a pizsamámat és aludni tértem.

Teltek-múltak a napok, de én még mindig nem lettem jobban, annak ellenére, hogy a testi fájdalmaim múlni kezdtek. Még mindig szörnyen dühös voltam Harryre, így vele egy hétig nem is beszéltem. Bármennyiszer hozzám szólt, úgy tettem, mintha nem hallottam volna és bevonultam a hálószobába. Ravennel viszont többször is találkoztam, rengeteget beszélgettünk és egész jól megismertük egymást. Sok mindent megtanított nekem az orvoslásról, mesélt az egyetemről és arról, hogyan került abba a rendelőbe, ahol éppen dolgozott. Nagyon tehetséges és okos lánynak tartottam őt, a világról alkotott képe szinte megegyezett az enyémmel, így mélyen el tudtam beszélgetni vele mindenről.

Mindezek mellett, eléggé untam már a folyamatos fekvést és a semmittevést, így a Ravennel való megismerkedésem után egy héttel megkértem őt, hogy este vigyen el a bokszterembe, hogy a pultban segíthessek Niallnek rendet rakni. Még mindig sántítottam és nehézkesen ment a felegyenesedés, de már éreztem a javulást. Mikor a szöszi meglátott, azonnal elém sietett és nevetve elkisért a legközelebbi székhez. Egy kicsit úgy éreztem magam, mint egy rokkant, de egyelőre még nem idegesített a túlzott figyelem, amit kaptam.

- Louis mondta, hogy durva a helyzet, de most nagyon meglepődtem – aggodalmaskodott Niall, miközben épp az oldalamon lévő foltokkal „dicsekedtem” el neki. Szerencsére az arcomról már eltűntek a foltok, viszont az oldalam még mindig eléggé lila volt. Niallel is hosszan elbeszélgettem mindenféléről, majd hirtelenjében elkomorult az arca és mögém pillantott. Én is megfordultam és megláttam Harryt közeledni. Éppen akkor rejtette a zsebébe a fegyverét, majd odalépett hozzánk.

- Jöttél fejbelőni engem is? – kérdeztem tőle tettetett boldogsággal, mire azonnal felkapta a vizet.

- Azért lőttem fejbe Eric csatlósát, hogy téged megmentselek. Legalább ezért lehetnél egy kicsit hálás -dünnyögte rosszkedvűen, de nekem éppen veszekedni volt kedvem, így tovább feszítettem a húrt.

- Anyukádat is ezért lőtted le? – folytattam, mire megállt a mozdulatában és ledermedve nézett rám.

- Hogy mit mondtál? – kérdezett vissza értetlenül, mire ördögien elmosolyodtam.

- Szerintem jól hallottad – keresztbe fontam magam előtt a kezem, hogy csökkentsem a fájdalmat a mellkasomban.

- Nem, nem, várj… - rázta a fejét összezavarodva. – Te azt hiszed, én voltam az, aki meghúzta a ravaszt? – kérdezte meglepetten, mire már én is elvesztettem a fonalat.

- Miért, nem te voltál? Eric azt mondta… – ráncoltam a homlokom. Már nem értettem semmit. Harry hitetlenül felnevetett és feszülten a hajába túrt.

- Gondolhattam volna… - rázta a fejét mérgesen – Gyere velem! – mondta hirtelen, majd karon ragadott és maga után húzva kivezetett az épületből. Nem értettem, miért vonszolt el onnan, de inkább nem is kérdeztem semmit. Az épület hátsó kijáratához mentünk, ahol a kocsija parkolt. Egy lélek sem járt arra, ezért egy kicsit aggódni kezdtem.

- Várjál már, Harry! Mi ez az egész? Mit akarsz? – lihegtem, szorosan az oldalamra szorítva a tenyeremet. Nem voltam még képes ilyen gyorsan haladni, de szerencsére Harry végre megállt és bocsánatkérően nézett rám az oldalam miatt.

- Mesélj el mindent, amit Eric mondott neked! – kérte, mire értetlenül pillantottam rá.

- Minek? Hiszen megerősítetted, hogy igaz! – mondtam, de ő megrázta a fejét. Éreztem, hogy most jön majd el az a pillanat, amikor mindenre fény derül.

- Szerintem két különböző történetről beszélünk. 

---------

Sziasztok! 

Büszkék lehettek rám, három héten keresztül időben hozom a részeket! Tudom, tudom, máshol ez alap, de nekem ez most nagy boldogságot jelent :D 

Nem szeretnék túl sok mindent hozzáfűzni a részhez, remélem, hogy tetszett nektek és izgatottan várjátok az igazságot. Igyekszem majd vele, ígérem.