Hostage | Tizenkettedik fejezet

Emerald

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy csaj a fenekemre fog csapni, de ez az idő is elérkezett. Be kellett, hogy valljam, Destiny semmiben sem hasonlított ahhoz a libákhoz, akikkel eddig dolgom volt és ez nagyon tetszett. Miután elringatta a csípőjét a fürdőszobába, helyét Louis vette át, aki már kevésbé nyújtott szexi látványt.

- Reggelt – köszönt, megemelve kiürült bögréjét. Reggelhez képes eléggé éber volt, amin eléggé meglepődtem, de nem kérdeztem rá, csak nyugodtan kortyolgattam a kávémat. Arra gondoltam, hogy ma mélyebben is megismerhetném a várost, hiszen eddig csak a lakás, a bokszterem és az erdő között kocsikáztam.

- Valaki kiszívta Destiny nyakát – szólalt meg hirtelen a legjobb barátom, mire egyenesen megakadt a torkomon a folyadék és majdnem megfulladtam tőle. – Oké, ennyire azért nem meglepő, hiszen csak nézz rá… - röhögte, megveregetve a vállamat. Lounak nem mondtam még semmit a kapcsolatomról Destinyvel, ami amúgy nem is kapcsolat, csak… Valami.

- Igen? – kérdeztem vissza, mintha nem tudnék arról a dologról, amit valójában én tettem. Nem is értettem, hogy miért nem mondtam el eddig Lounak, elvégre mindent megosztunk egymással. Valahogy ez most más volt.

- Ja, valaki jó alaposan elbánt vele. Mikor rákérdeztem rákvörös lett – röhögte, mire büszkén elmosolyodtam. Hát igen, elég jó emlékeket szereztem neki tegnap. Louis csak értetlenül nézett rám, várta, hogy nevessek vagy szóljak valamit, de nem tettem, mert azzal voltam elfoglalva, hogy ne adjak semmilyen árulkodó jelet.

- Harry… Mi a fasz van veled? – kérdezte széttárva a karját – Értem én, hogy jól néz ki meg elég rendes lány, de ne legyél féltékeny egy olyan pasira, akit nem is ismersz. – egy pillanatra azt hittem, hogy rájött a dologra, de jobban meglepődtem ezen a változaton.

- Mi van? – röhögtem fel hitetlenül. – Én nem… - próbáltam magyarázkodni, de Louis már folytatta is tovább a dumáját.

- Habár szerintem ismerjük az illetőt. Én Niallre tippelek – gondolkozott hangosan, mire csak megráztam a fejem.

- Louis… Nem Niall volt, mielőtt még elkezdnének mocskos történetek születni a fejedben – mondtam határozottan, mire csodálkozva nézett rám.

- Tényleg? Honnan vagy ebben ilyen biztos? – kérdezte.

- Onnan, hogy én voltam – suttogtam neki vigyorogva, mire széles mosolyra húzta a száját aztán hatalmasokat bólintott és felnevetett.

- Oké, most komolyan, ki volt az? – kérdezte nevetve. Reakciójától lehervadt a vigyor az arcomról és bosszúsan néztem rá. Amint ezt észrevette eltátotta a száját és rájött, hogy ez nem vicc volt. – Na neee – Louis alig akarta elhinni, amit mondtam, és még perceken keresztül csak sokkos állapotban járkált mellettem.

- Oké, Louis, ez nem egy nagy dolog. Nincs köztünk semmi komoly, csak… Szórakozunk, ennyi. Tudod, hogy én nem randizok – vontam meg a vállam, de ő fájdalmasan a fejét rázta.

- Nem ezzel van a baj, Harry. Elfelejtetted, hogy ő kiskorú, ráadásul a túszod. Ha a rendőrség megtudja… - mondta aggodalmasan.

- És? Nem kényszerítettem semmire – válaszoltam értetlenül, de Lou továbbra sem nyugodott le.

- Veszélyes játékot játszol, de én nem szólok bele – rázta a fejét, de aztán hitetlenül elmosolyodott – El sem hiszem… Vagyis, gondoltam, hogy előbb-utóbb lesz valami köztetek, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Na és… Milyen volt? – kérdezte izgatottan mire undorodó arccal néztem rá.

- Te beteg állat, nem fogok elmondani semmit, arról ne is álmodj – röhögtem, majd játékosan karjába bokszoltam.

- Ne már! Legyél büszke rá, hogy sikerült egyszer megdöntened egy ilyen jó csajt!

- Kétszer. – javítottam ki őt büszkén, mire ő meglepetten a hajába túrt.

- Na menj a picsába – nevetett fel, majd hitetlenül felállt, és otthagyott a kanapén, ahová idő közben leültünk. – Ó, jut eszembe! - fordult vissza egy pillanat múlva – Holnap tovább kell utaznunk, mert a rendőrök kezdenek szaglászni. Már tudják, hogy Bostonban vagy, szerintem Eric keze van a dologban – mondta, mire fájdalmasan felnyögtem. Túlságosan megszerettem ezt a helyet ahhoz, hogy itt hagyjam. Akkor esett le, hogy még csak körbe sem néztem a városban, mindvégig csak a bokszteremhez és a kedvenc erdőmhöz vezető úton kocsikáztam. – Ne is álmodj róla, Harry. Jobb lesz, ha ma itt maradsz a lakásban. A város nyüzsög a rendőröktől – mondta Louis, kiolvasva a gondolataimat a fejemből.

- Akkor holnap New York? – kérdeztem lemondó hangsúllyal, mire ő csak bólintott és felvette a kabátját, majd már ott is hagyott egyedül. Abban a pillanatban, ahogy a távirányítóért nyúltam, Destiny lépett ki a fürdőszoba ajtaján egy szál törülközőben és egy turbánnal a fején.

- Louis? – kérdezte, legjobb barátom után kutatva szemével.

- Még utoljára elment a bokszterembe hogy elrendezze a dolgokat. Holnap tovább megyünk New Yorkba – világosítottam fel, mire sajnálkozva pillantott le rám.

- Ne már… Még alig láttam valamit a városból – bosszankodott lebiggyesztve ajkát, mire megértően bólintottam.

- Köszönd meg Ericnek, aki volt olyan kedves és feldobott a zsaruknak – egyre jobban utáltam azt az embert, és alig vártam már, hogy végre a kezem közé vegyem a torkát. Belső információkból megtudtuk, hogy itt járkál a keleti parton, de hogy mikor épp hol tartózkodik, sajnos nem tudjuk követni. A legutóbb már majdnem elkaptuk. Ha nem kellett volna bujkálnunk a csatlósai elől, talán már rég holtan heverne egy kis lyukban a föld alatt.

Destiny csak csalódottan elhúzta a száját, majd megigazítva turbánját, besétált a hálószobába, feltételezem, azzal a céllal, hogy felöltözzön. Mivel eléggé unatkoztam, csak pislogás nélkül bámultam a tévére, amiben valami gagyi akció ment. Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy bármikor betörhetik az ajtót a zsaruk és elkaphatnak, aztán mehetnék vissza a börtönbe. Tudtam, hogy ez Eric célja. Fél szembeszállni velem, mert tudja, ha találkozunk, abból ő kerül ki vesztesként ezért inkább a zsarukra hagyja a piszkos munkát.

- Ugye tudod, hogy nem fogok helyetted összepakolni? – szakított ki Destiny a gondolataim közül, miközben keresztbe fonta maga előtt a karját és az ajtófélfának dőlt. Ahogy végignéztem rajta, semmi kihívót nem viselt, mégis valahogy sikerült elérnie, hogy szexinek találjam.

- A fenébe – röhögtem. – Reméltem, hogy az éjszaka után teszel nekem pár szívességet – mosolyodtam el perverzen, mire azonnal vörösleni kezdett az arca. – Nem minden csajnak engedem, hogy megérintse az évszázad felsőtestét… Lehetnél hálás, cicuskám.

- Már bocs, de én meg nem minden srácnak engedem, hogy megérintse ezt – mutatott végig magán felháborodva. – Szerintem te tartozol hálával nekem. – húzta fel az orrát győztes vigyorral az arcán, mire én csak hitetlenül felnevettem.

- Jogos – tártam szét a karom megadva magam, hiszen egyetlen épeszű gondolatom nem támadt a teste felidézése után. Felpattantam a kanapéról és már neki is kezdtem volna a pakolásnak, ha Destiny nem állja az utam. – Oké, mit akarsz? – sóhajtottam fel fáradtságot színlelve mire idiótán elmosolyodott.

- Menjünk várost nézni. Itt vagyunk már lassan két hete de még sehol nem voltunk. Ha már utazunk, csináljuk rendesen – magyarázta ellentmondást nem tűrő hangon, mire elhúztam a számat.

- Nem lehet, az összes rendőr ránk vadászik, tele van velük a város – ráztam a fejem, mire megforgatta a szemét.

- Berezeltél, Tarzan? – kérdezte fél szemöldökét felvonva. Csak összeszűkült szemekkel néztem rá egy ideig, de aztán élesen beszívtam a levegőt.

- Nem. Csak nagyon megszívjuk ha elkapnak – legbelül én is szörnyen kíváncsi voltam a városra, hiszen végre hosszú évnyi várakozás után itt voltunk és annyi minden történt, hogy végül elfelejtettem beteljesíteni az álmom, mikor lehetőségem volt rá. Azzal hitegettem magam, hogy még visszajövök, de mi van, ha nem lesz rá alkalmam? Mi van, ha pár hét múlva megtalál a rendőrség és örök életemre visszadugnak abba az átkozott börtönbe?

- Vicces, hogy pont te mondod ezt. De ha túlságosan félsz, hát rendben van – vonta meg a vállát feladva a küzdelmet, de pont ezzel érte el azt, hogy pár másodperc múlva belemenjek a dologba.

- Na jó. Megnézzük ezt a kibaszott várost belülről is, de csak sötétedés után – válaszoltam, mire hatalmas vigyor ült az arcára. Pontosan tudta, mivel tud rávenni erre. – És csak kocsikázunk – emeltem fel a mutatóujjamat, de látszólag őt ez nem zavarta.

- Király. Akkor pakolj, Tarzan. A konyhát majd összeszedem én – alkudozott. – Nyolckor indulunk – mondta ellentmondást nem tűrő hanggal, majd már a konyhába is vette az irányt. Én csak ledöbbenve néztem utána, ugyanis egyáltalán nem számítottam arra, hogy ennyire főnökösködni fog. Végül beletörődtem és nekikezdtem a pakolásnak. Mivel rendkívül hanyag ember vagyok, ha a rendről van szó, mindenem szét volt dobálva így eltartott egy ideig, míg sikerült összepakolnom.

- Hogy haladsz? – kérdezte Destiny amint belépett a hálóba. Éppen az új fegyvereimet rendezgettem, amiket pár napja Niallon keresztül vásároltam. Nem tudtam betelni a látványukkal, hiszen a csillogó fekete aktatáskákban gyönyörűen mutattak a töltényeikkel együtt.

- Méret szerint rendeztem a drágáimat – vigyorogtam rá büszkén, mire fáradtan felsóhajtott és megforgatta a szemét, de azért letérdelt mellém és végignézte a táskákat. A kezébe vette a kedvenc pisztolyomat és hatalmas szemekkel vizslatta.

- Az egy SW1911-es. A legpontosabb – magyaráztam mosolyogva. Destiny minden oldalról megvizsgálta a pisztolyomat, olyan gyengédséggel, mintha egy kisbabát fogna a kezében. Biztos voltam benne, hogy folyamatosan azon jár az agya, nehogy kárt tegyen benne, mert akkor kinyírnám őt. Mivel érdeklődése nem csillapodott, elkezdtem neki magyarázni a működéséről, de egy szót nem értett abból, amit mondtam, így csak nevetve visszaadta nekem a drágámat.

- Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire természetes lesz, hogy fegyvereket nézegetek – motyogta, tovább vizslatva a kínálatot.

- Én valahol mindig éreztem. Három éves korom óta érdekelnek a veszélyes dolgok, mintha csak arra születtem volna, hogy körözés alatt álljak – nevettem, lezárva a kis aktatáskáimat és összegyűjtve a maradék cuccaimat.

- Ezzel alapvetően nincs is semmi baj. A veszély jó. Mondom ezt én, aki egész életét biztonságban és unalomban töltötte – röhögte, habár arcán felfedeztem egy kis csalódottságot is, így érdeklődve pillantottam rá. – Néha irigyellek. Szabadság, spontánság… Semmi kötöttség, semmi felelősség… Konkrétan úgy élsz, ahogy akarsz – rázta a fejét hitetlenül mosolyogva rám.

- Elfelejtetted, hogy egy egész drogos banda vadászik rám és még a rendőrök is el akarnak kapni, de igazad van, jó szabadnak lenni – röhögtem fel szarkasztikusan.

- Igaz, ez a része nem túl fényes, de gondolom ez nem volt a terved része. Ha nem ismerted volna meg Ericet, most mit csinálnál? – kérdésén mélyen elgondolkodtam. Már sok éve annak, hogy megismertem Ericet, de mindig is voltak terveim a jövőre.

- Be akartam fejezni a fősulit. Louval nyitni akartunk egy boksztermet Los Angelesben. Mindig is saját vállalkozást akartam, mert utáltam, ha valaki főnökösködött felettem. Aztán Louval elkezdtünk füvezni, először csak vettük a cuccot Erictől aztán valahogy belekerültünk az árusításba is… - meséltem.

- Miért kezdtetek füvezni? De komolyan, Harry… Semmire nem jó – nyögött fel fájdalmasan, mire megforgattam a szemem.

- Ha próbáltad volna, most nem ezt mondanád. De amúgy is, fiatalok voltunk, semmire nem mondtunk nemet. Egyébként Niallt is akkor ismertük meg – vontam meg a vállam, mire Destiny teljesen ledöbbent.

- Nem tudom elképzelni Niallt, ahogy füvet árul, vagy hogy elszívja – nevetett.

- Most már én sem. Felnőtt a szöszi. Régebben még piercingjei is voltak, meg fülbevalója – röhögtem, felidézve a tinédzser Niall emlékét, ami ma már egyenesen nevetségesnek és abszurdnak tűnt.

- Neki legalább sikerült eltűntetnie a nyomokat. Mégis mikor jöttél rá, hogy a tetoválás nem lemosható? – kérdezte, kinyújtva rám a nyelvét. Idő közben sikerült mindent összepakolnunk, így átköltöztünk a nappaliba, hogy folytassuk a beszélgetést.

 - Nagyon vicces, de elárulom, hogy nem bántam meg őket – húztam ki magam büszkén, mire hitetlenül megrázta a fejét és a karomra nézett, amin már lassan alig volt szabad bőrfelület. Valamilyen oknál fogva a bal kezemet televarrattam, de a jobb kezemen mindössze egy sas csapkodta a szárnyait. Volt pár tetoválás a csípőmnél is, valamint a mellkasomon is elfért pár minta.

- Melyik a kedvenced? – kérdezte, kezébe véve a karomat és alaposan végig tanulmányozva a rajzokat.

- Nehéz kérdés. Talán a hajó – mutattam a vállamra, miközben felhúztam a pólómat, hogy teljes egészében láthassa a mintát. – De a madarakat is szeretem – tettem hozzá hirtelen, a mellkasomra mutatva.

- És mi van a pillangóval? – kérdezte nevetve, a két mellbimbóm alatti hatalmas mintára utalva.

- Az egy vicces sztori – röhögtem -, elég annyit tudnod, hogy durva este volt. Valószínűleg Louis valami újfajta cuccot hozott és másnap reggel már így keltem fel – meséltem, amitől Destiny teljességgel röhögőgörcsöt kapott.

- Ahhoz képest, hogy nem voltál magadnál a mintaválasztáskor, egész jó lett – dicsért meg nevetve, mire tettetett sértettséggel néztem rá.

- Ne ítélj el, mindenkinek vannak ilyen képszakadásos faszságai. Kíváncsi vagyok a tiédre – keresztbe fontam magam előtt a karom és kihívóan néztem rá, de ő megrázta a fejét.

- Hát, nekem nincs, ezekből kimaradtam. Nem is voltam még részeg – nyögte be, mire szemeim tányér méretűre nőttek. – Ne ítélj el, az én baráti társaságomban az számított menőnek, ha valaki kitűnő lesz év végén - duzzogott sértődötten, de én még mindig nem ébredtem fel a kábulatomból.

- Na ezt nem gondoltam volna rólad. És kitűnő lettél? – kérdeztem érdeklődést tettetve, mire ő nevetve a mellkasomba könyökölt.

- Gonosz vagy. – Destinyvel még pár órát csak random dolgokról beszélgettünk, ami elég fura volt, tekintve, hogy nem szoktam hosszan beszélgetni emberekkel, most mégis megtettem, sőt, élveztem, hogy szivathatom Destinyt a túlságosan jókislány múltja miatt.

- Hát, ennek a jókislánynak most rosszalkodni van kedve – pattant fel a kanapéról energikusan, mire perverz tekintettel pillantottam rá. – Jaj, nem úgy, a városnézésre értettem… Ah, mindegy – legyintett, mikor még mindig a szemöldökömet vonogatva néztem rá. Természetesen nekem sem kellett kétszer mondani, én is felpattantam és felrángattam magamra a cipőmet. Már elég jól besötétedett, a város fényei már felvillantak a távolban, így elérkezett a tökéletes idő, hogy felfedezzük ezeket a fényeket. Mivel nagyon óvatosnak kellett lennünk, nehogy meglásson minket egy rendőr, a szokásos fekete kapucnis pulcsikat vettük fel, majd pár percen belül már a kocsiban is ültünk. Még szerencse, hogy Lounak volt egy Range Rovere is a háznál, mert a másik kocsit ő vitte el a bokszterembe menet. Destiny nagyon izgatott volt, látszólag tényleg érdekelte a belváros. Csak kocsikáztunk, miközben mindenféle hülyeséget hoztunk szóba és rácsodálkoztunk a magasabbnál magasabb épületekre. Eléggé nagy volt a forgalom, így nem tudtunk túl gyorsan haladni, de azért próbáltunk a kisebb utcákon keresztül kanyarogni. Körülbelül egy órája ülhettünk a kocsiban, mikor Destiny nyöszörögni kezdett.

- Ez így unalmas. Parkolj le és sétáljunk – nézett rám kiskutyaszemekkel. Őszintén szólva én is ezt akartam, viszont túlságosan féltem attól, hogy elkapnak minket. Pár pillanatig csak gondolkoztam, mérlegeltem az esélyeinket, és a nagy tömegre hivatkozva végül beleegyeztem az ötletbe. Kerestem egy viszonylag kihalt utcát és leparkoltam. Ugyan már sötét volt, nem lehettünk elég óvatosak, így a kapucnikat felvéve indultunk el felfedező túrára. A biztonság kedvéért magamhoz vettem egy pisztolyt is, de reméltem, hogy nem lesz rá szükségem.

- Ne legyél már ennyire merev. Csak várost nézünk – lökött oldalba Destiny, miután óvatosan körülnéztem, nincs-e a közelben rendőr.

- Nem vagyok merev… még – pillantottam ölemre perverzen, mire ő követte a tekintetemet, majd fájdalmasan felröhögött. – De ha szeretnéd behúzódhatunk egy eldugott utcába… - folytattam a cukkolását vigyorogva, amire csak egy rosszalló fejrázást kaptam.

- Inkább csak sétáljunk – mondta, majd belém karolt, hogy tudja tartani velem a lépést és így indultunk el az ismeretlenbe. Mivel Destiny még mindig csak bicegve tudott közlekedni, nem voltunk túl gyorsak, és ez nyugtalanított. Mi van, ha összefutunk egy zsaruval és nem tudunk elmenekülni?

- Te jó ég, Tarzan, voltál te már városnézésen? Lassíts picit, még mindig rokkant vagyok, rémlik? – szólt rám nevetve Destiny, mire csúnyán néztem rá. – Te tényleg nem voltál még városnézésen. – jelentette ki döbbenten, mire megvontam a vállam.

- Tényleg nem. Nem vagyok az a sétáljunk az épületek között és bámészkodjunk típus – magyaráztam a szememet forgatva, ugyanis eléggé nyálasnak találtam ezt. Mi értelme van annak, ha csak lejárjuk a lábunkat és épületeket nézünk?

- Ne már! A városnézés nagyon jó szórakozás! Főleg, ha az embernek van egy fényképezőgépe és tud emlékeket gyűjteni – Destiny csillogó szemekkel nézett rám, látszólag éppen felidézett magában egy szép emléket. – Ú, ez nem a Newbury utca? – kérdezte vidáman, a bal oldalra kanyarodó utcára mutatva. Egy kis tábla erősítette meg Destiny gondolatát, így mielőtt még bármit is szólhattam volna, Destiny megindult és maga után húzott az amúgy nagyon szép utcába és magyarázni kezdett arról, miért is ilyen különleges ez a hely. A házak ablakából jövő fény bevilágította a teret, valamint a kutyasétáltatók és szerelmespárok mosolyogva nézelődtek maguk körül. Mindezt fokozta, hogy ahogy haladtunk, a köd egyre sűrűbbé vált, így kellemes homály telepedett a városra. Tényleg szép volt, ezt le sem tudtam tagadni. Destiny hatalmas szemekkel bámészkodott, miközben le sem lehetett törölni a mosolyt az arcáról. Még a fájó bordájáról is megfeledkezett, hiszen már alig tudtam tartani vele a lépést. Idő közben pici tenyere az enyémre simult és már a kezemnél fogva húzott maga után.

- Na most ki rohan, cicuskám? – kérdeztem tőle nevetve, mire vigyorogva felém fordult és lelassított.

- Imádom az ilyen utcákat, mint ez. Igaz, most éppen elég csupasz, de kora ősszel biztosan még szebb – ábrándozott boldogan, amin csak mosolyogni tudtam. Eléggé elképesztő volt, hogy egy egyszerű utca ennyire fel tudta őt dobni. Ahogy haladtunk előre, egyre nagyobb lett a tömeg, turisták csoportjai közé keveredtünk, ami nem volt feltétlenül rossz dolog, sőt, elég jól be tudtunk olvadni. Levehettük a kapucnit is, hiszen lehetetlennek véltük, hogy ekkora tömegben bárki is kiszúrna minket.

Destiny szemszöge

Éreztem Harryn, hogy nincs ínyére a városnézés és a sétálgatás, de egy szót sem szólt ezért, amit nagyra értékeltem. Olyan szabadnak és gondtalannak éreztem magam. Miközben a tömeg közepén sétálgattunk, kicsit olyan érzésem volt, mintha randiznánk és bevallom, nagyon élveztem. Talán Harrynek fel sem tűnt, de eleinte a bicepszébe kapaszkodtam, majd egy kis idő elteltével már a kezét fogtam. Számomra ez mindennél többet jelentett, ugyanis tudtam, hogy Harry egyáltalán nem romantikus típus. Már nem is érdekelt annyira a város, sokkal inkább a göndörkét akartam megfejteni. A délutáni hosszú beszélgetésünket, az apró kis sztorikat, amiket megosztott velem amolyan mérföldkőnek tekintettem. Lehet, hogy ő bele sem gondolt ebbe, de bizony kezdett megnyílni előttem. Ahogy felpillantottam rá, miközben ő az épületeket nézte, instant boldogság szállt rám. A fények megcsillantak smaragd szemeiben, arca pirospozsgás volt a hidegtől és haja szokásosan kuszán meredezett. A tömeg ellenére kedvem lett megcsókolni őt, de a biztonság kedvéért körbenéztem, hogy kellően el vagyunk-e rejtve. Mintha csak megéreztem volna a veszélyt: egy háromfős rendőrcsapat mászkált a tömegben, folyamatosan kommunikálva egymással a rádión. Még nem szúrtak ki minket, de felénk tartottak.

- Harry… - suttogtam közelebb hajolva hozzá, mire azonnal kiszakadt a gondolatai közül. – Ne csinálj semmit, maradj így kérlek – suttogtam neki, ugyanis támadt egy ötletem. Nem akartam, hogy Harry bepánikoljon, hiszen lehetetlen lett volna feltűnés nélkül kirohanni a tömegből. Sokkal jobb megoldást találtam.

- Megint az oldalad? – kérdezte aggódva, mire megráztam a fejem és inkább nyaka köré fontam a karom. Látszólag nem értette, hogy miért csinálom ezt, de nem ellenkezett, automatikusan átölelte a derekamat. A rendőrök egyre közeledtek felénk, így akcióba lendültem. Ajkaimat az övéire nyomtam és lassan csókolni kezdtem. Úgy gondoltam, ha egy városnéző párt játszunk, akkor a rendőrök ugyan kiszúrnak minket, de nem fognak foglalkozni velünk, elvégre nem nagy a valószínűsége annak, hogy egy börtönből szökött bűnöző és a túsza csókolóznak a tömeg közepén. A legjobb módja az észrevétlennek maradásnak, ha feltűnőek vagyunk. Harry nem habozott: vadul visszacsókolt és közelebb húzott magához. Hallottam, ahogy a rendőrök közelednek, ugyanis rádiójukból állandó beszélgetés hallatszott. Mivel az arcom nagy részét a hajam takarta, Harry arcára simítottam mindkét kezem, hogy takarjam igen jól felismerhető állcsontját. A szívem vadul vert, szörnyen féltem attól, hogy minden reményem ellenére mégis beazonosítsanak minket.

- Szerintem már rég elhagyták a várost… A lánynak esélye se lehetett elmenekülni – az egyik rendőrnő épp mellettünk beszélt bele a rádiójába.

- El sem tudom képzelni, min mehet keresztül. Csak reménykedhetünk, hogy az a bűnöző nem bántalmazza – hangzott el a válasz, mire Harry érezhetően megfeszült. El akart húzódni, de nem hagytam, mert még veszélyesen közel voltunk hozzájuk. Lassan csókoltam tovább, próbáltam lenyugtatni őt, mert éreztem, hogy felzaklatta őt ez a dolog. Pár másodperc múlva viszont már elhúzódtam tőle, majd mélyen a szemébe néztem. Elég haragosan tekintett vissza rám.

- Még várj egy kicsit – suttogtam, majd óvatosan a háta mögé pillantottam. Még láttam a rendőröket, de már háttal álltak nekünk és egyre távolodtak.

- Még hogy bántalmazzalak – nyögte fájdalmasan, miközben éreztem, hogy teljes teste megfeszül. – Gyilkos vagyok, nem erőszakoló – motyogta tovább, mire ajkára szorítottam a mutatóujjam.

- Hé, nyugi. A végén úgyis mindent tisztázunk – mondtam, mélyen a szemébe nézve, mire hálásan bólintott. Már teljesen elmúlt a veszély, a rendőröknek már nyomát se láttam, így elengedtem Harryt.

- Zseniális vagy, ugye tudod? Eszembe se jutott volna ilyen feltűnően elrejtőzni… - mosolygott rám elismerően, mire széles vigyorra húztam a számat.

- Bármikor – kacsintottam rá nevetve, majd ismét karon ragadtam és szó nélkül magam után húztam. Csak ki akartam jutni a tömegből, ugyanis kezdett idegesíteni, hogy az emberek többsége átgázol a lábamon vagy megpróbál fellökni.

- Ha még valaki neked megy, megismerheti az öklömet is egyúttal – dünnyögte a göndörke a hátam mögül, mire halványan elmosolyodtam. Milyen kedves.

Végre kiértünk egy üresebb utcába, ahol nagy levegőt vehettünk és normális tempóban haladhattunk.

- Éhes vagyok. Szeretnél még megnézni valamit vagy mehetünk haza? – kérdezte Harry nyöszörögve, mintha csak a fejemben olvasna. Túlságosan féltem attól, hogy ténylegesen elkaphatnak a zsaruk és a gyomrom is korogni kezdett, így teljesen egyetértettem abban, hogy ideje hazamenni.

- Menjünk – mondtam, majd körbenéztem magunk körül. Rádöbbentem, hogy fogalmam sincs, melyik irányból jöttünk.

- Mondd, hogy tudod hol vagyunk – nézett rám Harry rémülten, ugyanis ő is akkor jöhetett rá, hogy nem igazán figyeltük az utat. Csak kínosan felnevettem, majd feszülten a hajamba túrtam. Nem akartam visszamenni a tömegbe, így csak hallgattam a női megérzésemre és elindultam az egyik irányba.

- Biztos vagy benne, hogy erre kell mennünk? – kérdezte a göndörke bizonytalanul követve engem.

- Őszintén? Nem. – röhögtem, ugyanis eléggé abszurdnak tartottam a helyzetet, amibe kerültünk. Mivel voltunk olyan ügyesek, hogy nem néztük meg, melyik utcában parkoltunk le, csak tippelni tudtunk, mit is kell keresnünk. Körülbelül egy órája bolyonghattunk a kocsit keresve, mikor Harry felismerte az egyik házat, ami mellett eljöttünk.

- Igen, emellett tuti, hogy elhaladtunk, emlékszem a kis hópelyhekre az ablakban! – kiáltotta boldogan, miközben büszkén átvetette egyik karját a vállamon, csak hogy jelezze, ő a győztes a helyes út megtalálásában.

- Elnézést, segíthetek Önöknek? – hallottunk meg egy idegen hangot a hátunk mögül, mire mindketten hátrafordultunk. Ennél szerencsétlenebbek nem is lehettünk volna: egyenesen egy zsaruval találtuk szembe magunkat.

- Nagyon köszönjük, de már megoldottuk a problémát – mosolyogtam kedvesen a rendőrre, igyekezve nem kimutatni, hogy valójában a szívem a torkomban dobogott a félelemtől. Csak ne ismerjen fel…

- Biztos? Nagyon elveszettnek tűnnek… - folytatta, alaposan megvizsgálva minket. Harry a földet bámulta, próbálta eltakarni magát, de nem igazán sikerült neki. – Várjunk csak… - a férfi szeme lassan összeszűkült, ahogy végigmért minket, mire egyszerre pillantottunk össze Harryvel.

- Futás? – kérdezte alig hallhatóan, mire óvatosan bólintottam és ugyanabban a pillanatban egy gyors fordulatot vettünk és már futottunk is. A rendőr azonnal riasztotta az egységét és utánunk eredt, de nem volt elég gyors ahhoz, hogy utolérjen minket. Egy elég testes férfiről volt szó, aki szerencsénkre nem volt túl jó kondiban, így alig pár utca után teljesen lehagytuk őt. Más útvonalon mentünk, mint ahogy alap esetben tettük volna, így találkoztunk egy elég nagy akadállyal: Egy zsákutcával, ami egy magas fallal ért véget. Az oldalam rettenetesen szúrt, a bordáim pihenésért kiáltoztak, de igyekeztem nem foglalkozni ezzel.

- Át kell másznunk rajta. Ha jól gondolom, utána már csak egy utcányit kell megtennünk és visszajutunk a kocsihoz – lihegte Harry gyorsan, miközben szemével próbált megoldást keresni.

- Ott egy kuka, álljunk fel arra! – kiáltottam gyorsan, mire ő már oda is ugrott és a fal mellé tolta azt. Az oldalamra szorítva a tenyerem próbáltam nem összegörnyedni a fájdalomtól, de Harry így is észrevette, hogy valami nincs rendben, így aggodalommal nézett rám.

- Bírd ki még egy kicsit, aztán esküszöm végigcsókolom minden egyes porcikádat mindezért – mondta perverz tekintettel, mire hitetlenül felnevettem. Hogy tud erre gondolni ilyen körülmények között? Segített felmászni a kukára, majd onnan a falra, majd én következtem és felhúztam őt magam mellé.

- Hogyan tovább? – kérdeztem a mélységbe nézve, ugyanis lehetetlennek tűnt leugrani onnan csonttörés nélkül.

- Gondolkozok… - motyogta. A távolból már hallottam a rendőrök közeledését, így kétségbeesetten néztem a göndörre. – Oké, ez lehet, hogy kockázatos, de meg kell próbálnunk. Bízol bennem? – kérdezte, mire gondolkodás nélkül bólintottam. Harry minden előjel nélkül szembefordult velem és óvatosan lelógatta magát a falról. Fentről nagyon messzinek tűnt a talaj, ezért leguggoltam mellé, és erősen megfogtam a kezét, hogy lejjebb ereszthessem őt. Mikor elengedte a kezem, ijedten szorítottam össze a szemeimet, ugyanis még így is szörnyen messzinek tűnt a talaj a lábától. Szerencsére Harrynek kutya baja sem lett, így én is megpróbáltam lemászni. Mivel én sokkal alacsonyabb voltam, több mint két méter is lehetett a lábam és a föld között, így nem mertem elengedni a falat. Hallottam, hogy a rendőrök már befordultak az utcába és felénk közeledtek.

- Ugorj, Destiny! Ne félj, elkaplak – hallottam Harry hangját, amitől félelmem megszűnt és sikerült elengednem a falat. A göndörke tartotta a szavát, egyszerűen elkapott, így tökéletesen megúsztam az érkezést.

- Egyben vagy? – kérdezte aggódó tekintettel, majd óvatosan a fájó bordámra simította a tenyerét. Szemeim könnyben úsztak a fájdalomtól, de próbáltam tartani magam.

- Persze, minden oké – nyögtem összeszorítva a szemeim.

- A faszt – rázta a fejét, majd egyszerűen felkapott a karjaiba és elindult velem. Nem akartam, hogy vigyen, hiszen el tudtam volna sétálni a kocsiig, de nem hagyta, hogy a saját lábamra álljak. Végre megérkeztünk a kocsihoz, így Harry óvatosan beültetett az anyósülésre, majd már el is rongyoltunk a helyszínről. A fájdalom viszont nem csökkent, így a göndörke folyamatosan káromkodott és szidta a zsarukat.

- Hé, nyugi… Nem kaptak el és én is rendben leszek – próbáltam csillapítani a dühét, mivel már kezdett hasonlítani egy szép piros paprikára. Nagy levegőket véve lassan lenyugodott, így mire hazaértünk, már csak szimplán rosszkedvű volt, nem dühös. Nem hagytam neki, hogy segítsen kiszállni az autóból, inkább saját magam kászálódtam ki onnan hatalmas fájdalmak közepette, majd igyekeztem nem összegörnyedni a liftben.

- Ugyan már Destiny, ennyire makacs nem lehetsz. Látom, hogy csillagokat látsz a fájdalomtól – rázta a fejét Harry, de én csak haragosan néztem rá. Mikor beestünk a lakásba, én azonnal a kanapéhoz vánszorogtam, hogy megfelelő helyzetben végezhessek magamon egy gyors vizsgálatot. Aggasztott, hogy miért fáj a bordám még ennyi idő után is. Meglepetésünkre Louis is otthon volt már, így érkezésünkre kidugta a fejét a szobájából.

- Hol voltatok? – kérdezte haragosan, mintha csak az apánk lenne. Harry válaszra sem méltatta, csak a karomnál fogva segített a kanapéra ülni. – Harry?? – türelmetlenkedett.

- Nem történt semmi, oké? Elmentünk várost nézni, megláttak minket a rendőrök de mint látod, nem kaptak el. Destinynek pedig fáj a bordája – hadarta a göndörke, miközben én már a bordáimat tapogattam és hatalmas levegővételekkel próbáltam túlélni a fájdalmat.

- Hívom Ravent – mondta Louis azonnal.

- Ne! Nem kell. Nincs semmi baj, csak kicsit bedurrant a megerőltetéstől. Semmi komoly – ellenkeztem.

- Biztos? – aggodalmaskodott Harry, mire ismét csak egy csúnya pillantást kapott tőlem.

- Biztos – sóhajtottam, kifújva az összes benntartott levegőt. A fájdalom kezdett csillapodni, aminek nagyon örültem. Épp ideje volt.

Harry mindent elmesélt Lounak, aki nem örült annak, hogy ekkora veszélybe sodortuk magunkat, de büszke volt a sikeres menekülésünkre.

- A net máris felrobbant miattatok – nevetett Louis a telefonjára pillantva. A kanapén fetrengve beszélgettünk és Louis sorra olvasta fel nekünk a cikkeket, amik megjelentek rólunk. Kiderült, hogy mikor a hatalmas tömegben voltunk, rengeteg kamera vett minket körbe, így több szögből is fel lett véve a csókunk. Az ajkamat beharapva néztem Louis reakcióját, aki csak halványan elmosolyodott, majd felnézett rám.

- Én tudtam róla, hogy ti… Ne nézz így rám – röhögött ki, mire tátott szájjal néztem Harryre. A kis pletykás!

- Hé, a legjobb haveromról van szó! Még szép, hogy tud róla – vonta meg a vállát, mire Louis büszkén bólogatott. A cikkekből kiderült, hogy a zsaruk is rájöttek, hogy Harry oldalán állok, de azt is hitegetik a néppel, hogy Harry gonosz módszerekkel vett rá erre. Ezeket a teóriákat egyszerűen csak kiröhögtük. Pár óra jókedvű röhögcsélés után már kezdtünk álmosak lenni, így miután mindenki letusolt, aludni tértünk. Én a hálószobába mentem, titkon reménykedve abban, hogy Harry majd követ, de nem tette meg. Egy órán keresztül csak néztem a plafont, de nem tudtam elaludni. Folyamatosan azon gondolkoztam, hogy Harry mennyivel kedvesebb velem mostanában. Úgy érzem, ténylegesen törődik velem és ez nagyon jól esik. Nem tudtam lehunyni a szemeimet, ezért a konyhába lopóztam, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet. Nem kapcsoltam villanyt, ugyanis nem akartam felébreszteni Harryt, így a sötétben tapogatóztam a poharak után. Csak a hatalmas ablakokon keresztül áramlott be a város fénye, ezzel kellemes homályba temetve az egész lakást. Már épp vissza akartam térni a hálószobába, mikor megpillantottam egy sötét alakot, aki éppen felém közeledett. Szemei csillogásából megállapítottam, hogy ő is épp annyira éber, mint én.

- Volt egy ígéretem, emlékszel? – kérdezte suttogva, miközben óvatosan hozzám simult és tenyereivel végigsimított a derekamon.

- Hmm, nem rémlik – válaszoltam a fejemet rázva, pedig pontosan tudtam, miről beszél.

- Akkor inkább megmutatom – suttogta a számra, majd már birtokába is vette az ajkaimat. Lassan, ráérősen csókolt, miközben egyik kezével a hajamat simogatta, másik kezével pedig a derekamnál fogva húzott közelebb magához. Lassan lépkedtünk a hálószoba felé. Harry egyáltalán nem sietett, csak lassan csókolt, mintha csak porcelánból lennék. Óvatosan lefektetett az ágyra, majd felém mászott és apró, nedves csókokat hagyott az arcomon, a nyakamon, majd a vállamon. Végül tényleg betartotta az ígéretét: Végigcsókolta testem minden egyes porcikáját.

Mikor másnap reggel felébredtem, Harry már nem volt mellettem: csak az összegyűrődött takaró árulkodott arról, hogy nem csak álmodtam az éjszaka történteket. Mosolyogva nyújtózkodtam egyet és még pár percig csak a plafont bámultam idióta vigyorral a képemen. Harry olyan gyengéd és romantikus volt az este, ami hihetetlen boldogsággal töltött el. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt elmondhatom Harryről, de teljesen levette a kemény álarcát előttem.

Mivel tudtam, hogy ma utazunk át New Yorkba, nem húztam tovább az időt, inkább elindultam a fürdőszobába, hogy felfrissítsem magam. Út közben hallottam, hogy a srácok a konyhában beszélgetnek, amit alap esetben figyelmen kívül hagytam volna, de épp meghallottam a nevem, ami felkeltette az érdeklődésemet.

- Szóval kezd komollyá válni a dolog Destinyvel, ha? – hallottam Louis kérdését. Hangjából tökéletesen ki tudtam venni, hogy szélesen mosolyog.

- Dehogy, csak szórakozunk – hangzott a válasz, amitől azonnal leolvadt a vigyor az arcomról.

- Ne már, Emily óta ő az első, akivel többet voltál egy alkalomnál. Valamit csak érezhetsz iránta! – folytatta Louis, amin muszáj volt elmosolyodnom. Aranyos volt tőle, hogy legalább próbálkozott.

- Ja, a farkam határozottan kedveli őt. De ez nem jelent semmit. Tudod, olyan ez, mint a barátság extrákkal. Sőt, tulajdonképpen tényleg az – szinte láttam magam előtt ahogy Harry megvonja a vállát, és őszintén szólva ettől egy kissé összetörtem. Tényleg nem érezne semmit? Úgy éreztem magam, mint akinek egy tőrt szúrtak a szívébe. Már le se tudtam tagadni, hogy többet éreztem Harry iránt.

- Össze fogod törni a szívét… - folytatta Louis elhaló hangon, mire Harry hangosan felsóhajtott.

- Nem fogom. Ő is pontosan tudja, hogy egy szívtelen barom vagyok és képtelen lennék úgy szeretni őt, ahogy az normális lenne... – Nem voltam képes tovább hallgatni a beszélgetésüket, halkan besurrantam a fürdőszobába és az ajtónak döntve a hátamat a padlóra csúsztam. Csak üres tekintettel meredtem magam elé miközben fejben jó erősen felpofoztam magam egy párszor. Hogy hihettem, hogy ő is érez valamit irántam? De hát az este annyira tökéletes volt…

Nem akartam, hogy megtudják, hogy kihallgattam a beszélgetésüket, így el kellett játszanom, hogy minden rendben van. Megpróbáltam összeszedni magam, elvégre Harry nem tett semmi rosszat, csak én értelmeztem félre a jeleit. Egy szó sem volt róla, hogy a „kapcsolatunk” romantikus alapon lenne. Furcsa, de a szívfájdalom ellenére még mindig akartam őt. Tudtam, hogy a szívem darabokra fog törni, de nem érdekelt, valamiért nem éreztem késztetést arra, hogy feladjam. Ehelyett inkább összeszedtem magam, hatalmas mosolyt pordukáltam az arcomra és így léptem ki a fürdőszobából.

- Reggelt! – köszöntem a srácoknak mosolyogva. Kicsit kínosan éreztem magam, ahogy Harryre néztem, de sokat segített az, hogy amint meglátott, az ajkába harapott, hogy leplezze a mosolyát. Miért küldene ilyen jeleket, ha nem érezne valamit irántam?

- Hogy aludtál? – kérdezte Louis visszatartott nevetéssel, mire egy haragos pillantást vetettem Harry felé, aki csak ártatlannak tettetve magát széttárta a karját. – Ne őt hibáztasd, vékonyak a falak – vonta meg a vállát Louis, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk, az én fejem viszont úgy égni kezdett, hogy egyikükkel se tudtam tartani a szemkontaktust.

- Fél óra múlva indulnunk kellene – nézett az órájára Harry, igyekezve elterelni a témát, aminek nagyon örültem.

- Akkor megyek is készülődni – mondtam azonnal. Talán soha nem éreztem magam még ennyire zavarban, mint akkor és ehhez nagyban hozzájárult az, hogy hallottam a beszélgetésüket korábban. Kicsit úgy éreztem magam, mint az egyetlen közülük, aki nem vette észre, hogy a göndör csak játszadozik. Visszatérve a hálószobába feszülten a hajamba túrtam és dühösen levetettem magam az ágyra. Akkor jutottam el arra a pontra, hogy haragudjak Harryre. Tényleg csak kihasznál, és még büszke is rá.

Haragosan motyogtam mindenféle átkot, miközben felrángattam magamra pár random ruhát és összepakoltam a maradék cuccot. Mire elkészültem, már sikerült lenyugodnom egy kicsit, így újból felvettem a „minden rendben” mosolyomat és így csatlakoztam a fiúkhoz. Az egész lakás úgy nézett ki, mintha itt se jártunk volna. Eszembe jutott a nap, mikor megérkeztünk. Olyan jól éreztem magam azokban a napokban. Harry akkoriban kezdett jobban megnyílni, rengeteget szórakoztunk. Hogy jutottunk el idáig?

Louist eléggé megviselte, hogy tovább kell indulnunk, de nem maradhattunk, hiszen a rendőrök pár nap alatt megtaláltak volna minket. Ahogy távolodtunk a háztól, úgy lett egyre szomorúbb a hangulat. Viszlát, Boston. Hiányozni fogsz.

- Hello New York! Jövünk! – kiáltotta Harry jókedvűen, mikor a város szélére értünk. Nevetve néztem a srácok hülyéskedését, és rádöbbentem valamire: Akármennyire is elbaszottak vagyunk mindhárman, úgy éreztem, a lehető legjobb helyen vagyok minden keserűség ellenére. Hogy miért? Még én sem tudtam pontosan, de biztos voltam benne, hogy köze van a göndörkéhez. Mi ez? Szerelem? Barátság? Talán valami a kettő között.

De kit érdekel? Abban a pillanatban jól éreztem magam. Nem tudtam, mit hoz a jövő, mi lesz velem, velünk vagy mi lesz miután befejeződik ez az egész, de reménykedtem abban, hogy New York meghozza majd a válaszokat. 

-------

Sziasztok!

Hogy telt az öszi szünetetek? Remélem sikerült kipihennetek magatokat és nem csak tanulással töltöttétek a hetet. 

Szerencsére mi nem kaptunk túl sok feladatot a szünetre, így sikerült behoznom a lemaradást Hostage-ügyben :) Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, de már túljutottunk a sztori felén és a legjobb részek még csak most következnek. (ördögi vigyor) 

Igyekszem a következő rész minél hamarabb hozni, addig pedig szép hetet kívánok mindenkinek :)