A vírus | 2. Rész

Hosszú percekig csak álltunk az ajtó előtt, nem tudtunk megmozdulni. Hatalmas sokk ért mindkettőnket, és azon agyaltunk, hogy mi lesz ez után. Mert hogy a terveinknek annyi, az biztos.

- Hol a lakásod? - törte meg a csendet Harry, arcán megszáradt könnyeit fedeztem fel. Úgy tűnt megnyugodott, és megbékélt a helyzettel.

- Franklein street 84. - mondtam, mire elgondolkodott.

- Az a város másik végében van. Kell szereznünk egy kocsit. - rágta az ajkát ismét, majd már meg is indult az épület kijárata felé. Gyorsan kapkodtam a lábaimat utána, hiszen nem akartam lemaradni. Az utcára kilépve odalépett az első kocsihoz, amit meglátott, majd egyszerűen betörte az egyik ablakát.

- Te megőrültél? Nem lophatunk kocsit! - kiáltottam rá, mikor láttam, hogy egyszerűen bemászik és az áramköröket veszi célba.

- Úgy néznek ki ezek az emberek, mint akiket érdekel? Ha nem tűnt volna fel egyetlen autó sem közlekedik, az emberek pedig nagyban leszarják a kocsijukat! Most pedig gyere és ülj be, mielőtt a tulajdonosa meglátja mit művelünk! - kiáltotta dühösen, én pedig megadóan, szó nélkül beültem az autóba. Kicsit megijedtem a felemelt hangjától, és pánikolni kezdtem: úgy viselkedett, mint azok, akik megkapták az injekciót. Csendben bámultam magam elé, nem mertem ránézni. Sikerült beindítania az ajtót, majd egy sóhajtás kíséretében elindult.

- Lolo... Nem akartam rád kiabálni, ne haragudj. Egyszerűen csak felzaklatott ez az egész, és nem látok semmi esélyt arra, hogy ez csak egy rossz vicc lenne. Bárcsak most nevetve elárulnád, hogy ez az egész csak egy tréfa, és a nővéremmel megvicceltetek... Kérlek, ha ez így van, most mondd meg, mert én ezt nem bírom idegekkel! - fakadt ki teljesen, amitől részben megnyugodtam, részben pedig sajnálat töltött el.

- Bárcsak azt mondhatnám - szemem könnybe lábadt, ahogy ránéztem fájdalommal teli arcára. Én is így reagáltam volna a helyében, ha megtudtam volna, hogy a bátyám bajban van. Ezután csend telepedett közénk, de nem az a kínos csend, hanem az a megnyugtató, gondolkodós csend. Csak bámultam ki az ablakon. Az utakon egy autó sem járt: minden kihalt. Olyan érzésem volt, mintha egy elhagyatott szellemvárosban lennénk és ez megrémisztett, mert egyáltalán nem így képzeltem el Londont.

- Valami hatalmas problémával nézünk szembe. Még nem tudom mi az, de ez itt egyáltalán nem normális. Hová tűnt mindenki? - kérdezte, közben folyamatosan a kihalt útra nézett. Lassan már meg is érkeztünk. A lakás ismerős lett, és mosolyogva néztem fel az épületre. Nem pontosan így képzeltem el a beköltözésemet, ez egy kicsit lelombozott, de még mindig izgatott voltam a lakásom miatt.

- Most mi lesz, Harry? A város teljesen halott, mit fogunk így csinálni? - kérdeztem tőle, miután ő is kiszállt az autóból.

- Fogalmam sincs. Azt se tudom, én hol fogok lakni. - röhögte el magát kínjában.

- Nekem van egy nagy lakásom, elférünk ketten, ez nem is probléma. - mosolyogtam rá, és magam után invitáltam a bejárat felé, ő pedig egy kis habozás után, de követett engem. Izgatottan vágtattam fel a lépcsőn, majd az ajtó előtt megálltam, hogy elővegyem a kulcsom. Pár pillanat múlva sikerült is belépnem, és amit láttam, az hihetetlen volt. Ez volt az első pozitív emlékem, mióta landolt a gépem, hiszen a lakásom gyönyörű volt. Igaz, a teret még a dobozaim töltötték be, de amit láttam, az még így is csodaszép volt. A falak fehérre voltak festve, a bútorok világosbarna fából készültek, és tágas volt a tér. A nappaliban hatalmas ablakok nyújtottak szabad bejáratot a fénynek, valamint az egyedi kanapé és a kandalló tökéletesen illettek a helység stílusához.

- Hű. - csak ennyit hallottam Harrytől, aki rögtön utánam érkezett meg. Mosolyogva szemlélte a teret, majd mindketten beljebb léptünk, hogy felfedezzük a lakás többi részét is. A konyha is hatalmas volt, világos színű bútorokkal, márványlappal, és hatalmas étkezőasztallal. Aztán következett a hálószoba, ami hivatalosan is a kedvenc helyemmé vált, és nem, nem a perverz gondolatok miatt. Az ágy olyan volt, akár egy hercegnőé, puha és előkelő, valamint a hatalmas ablakot gyönyörű selyemfüggöny díszítette. Tátott szájjal néztem a helységet, és nem tudtam felfogni, hogy lehet egy hely ilyen nagyon szép. Visszamentem a nappaliba, hogy megkezdjem a dobozok kipakolását.

- Nos... Öhm... Lenne kedved segíteni kipakolni? Persze csak ha szeretnél, mert... - magyarázkodtam Harry felé fordulva, aki mosolyogva félbeszakított.

- Persze. Mivel kezdünk? - kérdezte izgatottan, mire boldogan elmosolyodtam, és elgondolkozva a hajamba túrtam.

- Talán a konyhával. - vontam meg a vállam, majd egyenként belenézegettem a dobozokba. Volt mit pakolnunk, de ez nem rémisztett meg minket. Beszélgetve, szórakozva pakolgattuk a cuccaimat, és fel sem tűnt, de már be is sötétedett. Viszont mi még nem végeztünk, szóval a dobozok maradékát csak a nappaliban hagytuk. Teljesen megfeledkeztem a kinti világban zajló furcsaságokról, és önfeledten nevettem együtt Harryvel, mikor egy hatalmasat estem az egyik dobozban.

- Azt hiszem én elmegyek fürdeni. Nyugodtan helyezkedj el a kanapén ágyazz meg vagy mit tudom én, csak érezd magad otthon - nevettem, ugyanis éreztem, hogy nem vagyok valami jó házigazda. Szerencsére Harry is csak nevetett velem, majd már el is tűntem a fürdőszobában. Na igen, az a hely is eszméletlenül gyönyörű volt, akárcsak egy luxushotelben. Hosszú percekig áztattam magam a zuhany alatt, és a mai történteken gondolkoztam. Én nem vagyok normális. Egy napja sem érkeztem ide, de máris bajba kerültem, ráadásul egy ismeretlen fiúval, aki épp a kanapémon készül aludni. Mondjuk ha jobban belegondolok, csak hoztam a formámat. Mindig is könnyen barátkoztam és hamar alkalmazkodtam az új helyzetekhez. Harryben pedig egyszerűen csak megbíztam. Nem tűnt olyan srácnak, aki bármi rosszat akarna, illedelmes, és nagyon vicces, szóval örülök, hogy abban a sorban ő állt mögöttem. Lehet, hogy nélküle már rég halott lennék. Ki tudja. Felfrissülten szárítottam meg a hajam és törülköztem meg, majd a pizsamaként szolgáló leggingsben és egy hosszabb pólóban befontam a hosszú hajam. Mivel a nappaliban voltak a cuccaim, odasétáltam, és láttam, hogy Harry már egész jól elhelyezkedett. Még ő ajánlotta fel, hogy alszik a kanapén, szóval nem volt ezzel semmi bajom.

- Használhatom a fürdőszobát? - kérdezte, amikor megpillantott.

- Persze. De nem kell megkérdezned, tégy úgy, mintha már ezer éve itt élnél - mosolyogtam rá kinyújtott nyelvvel, hiszen tényleg azt akartam, hogy otthon érezze magát.

- Köszönöm, Lolo - feltápászkodott, majd meglepetésemre szorosan megölelt, aztán ő is elfoglalta a fürdőszobát. Mosolyogva pakoltam ki az alváshoz szükséges dolgaimat, majd már el is vonultam a hálószobámba. A szoba idegen volt még számomra, de mégis biztonságérzetet nyújtott, és már meg is éreztem a fáradtság jeleit. Bebújtam az ágyba, majd szorosan magamhoz ölelve a párnám lecsuktam a szemeimet. Pár pillanat múlva már el is ragadott az álmok világa.

Futottam. Nem tudtam, miért futok, de ahogy hátranéztem, minden beugrott. Véres alakok vadásztak rám, én pedig védtelenül, mezítláb menekültem előlük. Az egyik utcasarkon befordultam: bár ne tettem volna. Egyenesen egy zombival találtam szembe magam, aki azonnal el is kapott. Egy pillanatra farkasszemet néztünk. Nagyon ijesztő volt. Szeme beesett, sötét karikás volt, bőre pedig több helyen felszakadt és vérzett. Körmei koszosak és hosszúak voltak, haja pedig kifésülhetetlenül kócos. A földre estem ijedtemben, a nő pedig rám vetődött.

Hirtelen riadtam fel rövid, de igen ijesztő álmomból. A hely ismeretlen volt, így egy kis félelem fogott el. Hirtelen beugrottak a tegnap történtek: Harry, a nővére és a furcsán viselkedő emberek. Talán az álmom egy vészjósló volt?

Úgy döntöttem kimegyek egy pohár vízért. Nem akartam felébreszteni Harryt, de ahogy a nappaliba értem, a lámpa fel volt kapcsolva, ő pedig térdét átölelve meredt maga elé. Egy pillanatra összerezzent, amikor megpillantott, aztán halvány mosoly húzódott a szájára.

- Miért nem alszol? - kérdeztem tőle halkan, majd letelepedtem mellé a kanapéra.

- Nem tudok. Túl sok minden történt egyszerre. - válaszolta csendesen, ismét maga elé meredve. - És te? Felébresztettelek valamivel? Mert ha igen, nagyon sajnálom, nem akartam... - csak mosolyogva megráztam a fejem, felvidított az, hogy mennyire figyelmes.

- Nem, én... Csak rosszat álmodtam és kijöttem egy pohár vízért. - ölembe ejtett kezemet tanulmányoztam, és már váltottam is volna a témát, mikor visszakérdezett.

- Mit álmodtál? - kíváncsiskodott, engem pedig egy csepp rossz érzés töltött el az álmom gondolatára.

- Futottam valaki elől. Meg akart ölni, és szörnyen ijesztő volt, mikor elkapott, mert ahogy a szemébe néztem olyan szörnyű és félelmetes dolgokat láttam, mint még soha. - magyaráztam neki, de nem akartam túlságosan belemerülni a részletekbe. Elég annyit tudnia, hogy szörnyű volt. Harry csak hümmögött, majd elmerült a gondolataiban.

- Holnap körül kellene néznünk a városban és kideríteni, mi folyik itt. - szólalt meg pár másodperc múlva, mire helyeslően bólintottam.

- Rendben, úgy is be kellene vásárolni. Kilenckor indulunk - jelentettem ki, majd feltápászkodtam, hogy visszatérjek aludni.

- Igenis, kapitány! - röhögött Harry, mire nevetve egy puszit dobtam neki, és már el is tűntem a szobámban, hogy visszatérjek a puha párnámhoz.

Az éjszaka további részében nagyon jól aludtam, és sikerült teljesen kipihennem magam. A telefonom nyolckor ébresztett, én pedig mosolyogva, üdén kipattantam az ágyamból. Az idő csodás volt - habár nem is lehetett volna másmilyen az animáció miatt. Jókedvűen mostam meg a fogaimat, és dalolászva közelítettem meg a konyhát, hogy csináljak valami reggelit, de útközben rájöttem, hogy semmi kaja nincs itthon.

- Jó reggelt! - köszöntem Harrynek a nappaliba érve, aki még teljesen a takarója alá volt bújva, és csak egy morgással válaszolt. - Gyerünk, Harry, kelj fel, mert hamarosan éhen halok - kuncogtam, és kihúztam a sötétítőfüggönyt, hogy a fény beáramolhasson a nappaliba. Harry fájdalmasan felnyögött, majd lassan felült. Csak egy póló és egy bokszer volt rajta, amin picit meglepődtem, de igyekeztem nem belepirulni a látványba. Gyorsan felöltöztem, összekaptam magam, aztán már vettem is fel a cipőmet. Harry is rekordgyorsasággal készült el, szóval tíz perc múlva már indultunk is.

- Van egy kis gond. A csomagjaim, amiben a ruháim vannak, Gemma lakására lettek szállítva, szóval el kellene... - magyarázott Harry, majd hirtelen megállt beszéd közben, mikor kiléptünk az ajtón. Értetlenül néztem eltorzuló arcát, és én is odanéztem ahová ő. Lehet, hogy nem kellett volna, hiszen amit láttam, borzalmasabb volt, mint amit ép ésszel fel tudtam volna fogni. Az utcán összetört autók sorakoztak, több véres holtest feküdt az úton az autók mellett. Valamelyik autó porrá égett, valamelyik totálkáros lett, és ez a látvány fogadott minket az egész utcában. Úgy döntöttem inkább visszamegyek a lakásba, így megfordultam, és visszaléptem az ajtón. Mondhatni sokkos állapotba kerültem, a lépcső aljáig jutottam el, aztán a fejemet fogva lecsúsztam a földre. Harry is megjelent pár másodperc múlva mögöttem, és ő is a haját tépte idegességében.

- N-nem tudom mi történt odakint, de én most két dolgot kijelentek: Nem akarok kimenni oda és a lakás nagyon jól szigeteli a hangokat. - motyogtam, és próbáltam magam visszarántani az ép gondolkodásba egy kis viccelődéssel.

- Ki kell derítenünk, mi folyik itt. Ez nem lehet véletlen! Ha minden rendben lenne, most mentősök hada csoportosulna itt az utcában, de sehol senki! - járkált oda vissza, folyamatosan ökölbe szorítva kezeit.

- És mégis, hogyan fogod kideríteni? Megkérdezed az egyik őrült embert, és várod, hogy letépje a fejed? - kérdeztem tőle, teljesen kiakadva. azt hiszem elvesztettem az önuralmamat.

- Nem, inkább abban reménykedek, hogy van pár épeszű itt, mint mi, és majd ők megmagyarázzák! Ha éhen akarsz halni a lakásodban, akkor nyugodtan maradj itt, de én megyek, és utánajárok ennek az egésznek... És szerzek kaját. - tette hozzá. Egy pillanatra magam elé bámulva átgondoltam a dolgokat, majd bólintottam, és elfogadtam Harry kezét, aki segített felállni.

- Rendben. Nem fogok kiakadni. - motyogtam inkább magamnak, mint Harrynek.

- Csak ne nézz körbe, képzeld azt, hogy egy virágos réten vagyunk, és minden rendben van. - simította meg a vállam, amitől testemet melegség öntötte el, és kezdtem visszanyerni a józan eszemet.

- Rendben. Induljunk. - bólintottam magabiztosan egy nagy levegővétel után. Harry ment elől, én pedig a sarkát nézve követtem. Nem akartam felnézni. Nem akartam látni a holttesteket, azt a borzalmat, ami egy éjszaka alatt történt. Hogy nem vettük észre? Ahogy sétáltunk, már Harry mellé zárkóztam fel, és igyekeztem a földön tartani a tekintetemet. A szemem sarkából láttam, hogy elég sokszor néz rám, de ez nem zavart, inkább csak jól esett, hogy figyel rám.

- Itt már egész jó a helyzet - mondta, ekkor pedig felnéztem. A kocsik itt is össze voltak törve, és az úton össze- vissza borultak, de halottakat szerencsére nem láttam. Furcsa volt, mert az utcán egy lélek sem járt rajtunk kívül. Viszont ezt elkiabáltam, mert pár utcával arrébb már zajlott az élet, de nem a szokásos módon. Valami főút- szerűségen járhattunk, ahol az emberek hatalmas hangzavarban járkáltak. És nem túlzok, tényleg csak járkáltak, cél nélkül bolyongtak egymással ordibálva vagy verekedve. Ma már más furcsaságot is észleltem rajtuk: szemük véres volt, így sokkal ijesztőbb látványt nyújtottak. Bevallom, féltem. Nem tűntek úgy, hogy bántani szeretnének minket, de bosszúsan és gonoszan méregettek, ahogy elhaladtunk mellettük. Ez biztosan nem normális. Közelebb húzódtam Harryhez, aki védelmezően átkarolta a vállamat.

- Bemegyünk ebbe a kávézóba, eszünk, aztán bevásárlunk egy szupermarketben... - vázolta fel a tervet, mire bólintottam, és megindultunk a kávézó felé. Bent kellemes hűvös várt minket, és elég furcsa volt az egész, mivel a hely teljesen üres volt. És nem viccelek, hogy teljesen. Nem volt a pénztárnál senki, vendégek sem voltak, pedig az ajtóra a "nyitva" felirat volt írva.

- Mi a... - nézett körbe Harry, majd egy laza mozdulattal átugrott a pulton, ami a konyhába vezetett. Amilyen gyorsan csak tudtam, követtem őt, hiszen nem akartam egyedül maradni. - Jézusom! - hallottam meg Harry kiáltását, mire megtorpantam. Pár pillanat múlva már ismét a látókörömbe kerül, teljesen riadt ábrázattal.

- El kell innen tűnnünk. - jelentette ki, és már magával is húzott a kijárat felé, én pedig kérdezés nélkül futottam utána.

- Harry! Várj meg, mi történt? Mit láttál? - kiáltottam utána, mikor már kiléptünk az ajtón. Szemében ijedtséget és rémületet láttam, valamint töménytelen aggodalmat.

- É-én... Nem akarom, hogy megrémülj... - hebegte, közben idegesen a hajába túrt. Egy részem tudni akarta, más részem pedig inkább sírva hazarohant volna a félelemtől.

- Tudni szeretném. - jelentettem ki gondolkodás nélkül, mire Harry erősen ajkába harapott.

- Én ilyet még... még életemben nem éreztem. Egyszerre undorító és ijesztő az egész, és...Ez olyan szörnyű - tenyerébe temette arcát. Szívem kétszeresére gyorsult, és úgy éreztem mindjárt összeesek. - Ott volt egy... ember, aki egy másik embert... evett. - a gyomrom egy pillanat alatt a torkomba ugrott, és egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni.

- Mi? - kérdeztem kétségbeesetten, miközben éreztem, hogy lábaim meginognak, ezért nekitámaszkodtam a falnak.

- Jól hallottad - nézett mélyen a szemembe, viszont én a könnyektől csak homályosan láthattam őt. Nem tudtam mit gondoljak, ez az egész olyan volt mint egy rossz álom, és el sem akartam hinni. Ez már biztosan nem csak egy rossz vicc, ilyen nem létezik.

- Lolo... - suttogott Harry a fülembe. Észre sem vettem, hogy mikor ölelt át, annyira lesokkoltam. Ölelésében lassan ellazítottam izmaimat. Karjai között biztonságban éreztem magam, de agyam folyamatosan azon kattogott, mi lesz ez után. - Menjünk el egy szupermarketbe... Vásároljunk be, aztán még kitaláljuk mi lesz... Csak kérlek... Kerüljünk minél távolabb ettől a helytől - suttogta továbbra is, én pedig egy nagy levegőt véve lecsuktam a szemem. Nem szabad összetörnöm. Nem lehet, és kész.

- Rendben, menjünk - mondtam olyan határozottan, ahogy csak bírtam, majd óvatosan letöröltem az arcomról a könnyeket amikről egészen addig szintén nem tudtam.

Az utcán látszólag minden rendben volt: az emberek nem zabálták meg egymást, csak szimplán verekedtek és ordibáltak. A tegnapinál már sokkal rosszabb volt a helyzet, a nyugalomnak semmi nyoma sem volt. Harrynek köszönhetően hamar elértünk egy szupermarkethez, ahová hevesen dobogó szívvel léptünk be.

- Normális helyzetben azt mondanám váljunk szét, úgy hamarabb végzünk, de nem foglak magadra hagyni az biztos. - mondta Harry, mikor beléptünk, mire akaratlanul is felkuncogtam - de nem azért, mert vicceset mondott volna, csak szimplán feszült voltam. Az pedig semmit sem segített, hogy az egész hely üres volt, de minden üzlet ki volt nyitva - pénztáros és árusok nélkül.

- Legalább nem kell sorban állni és a pénzünk sem fogy el... - vontam meg a vállam, és elindultam a legmárkásabb üzlet felé. Ha már senki nincs itt és láthatólag senkit nem érdekel hogy mit viszek el az üzletekből, akkor miért ne válasszak jó minőséget? Szóval Harryvel besétáltunk egy Saint Laurent üzletbe és nézelődni kezdtünk.

- Lehet, hogy furcsa, de bevallom, érdekelnek a ruhák - mondta Harry, miközben egy mintás inget vett kezei közé. Ahogy végignéztem rajta, ez a kijelentése egyáltalán nem lepett meg. Szörnyen jó stílusa volt, tudta, hogy mi áll jól neki. Akkor éppen egy fekete szűk farmer és egy szintén fekete ing volt rajta, amit csak mellkasa közepéig gombolt be, ezzel láthatóvá téve madaras tetkóit.

- Nincs ebben semmi furcsa - mosolyogtam rá, majd leakasztottam pár fekete farmert és felsőt. - Juj, ez nagyon durva - röhögtem fel, mikor megláttam egy nagypapás mintájú inget, aminek a szabása és az anyaga is nagyon furcsa volt.

- Próbáld fel - röhögte, mire én így is tettem. Beköltöztem a próbafülkébe, majd egyenként felpróbáltam a kiválasztott darabokat. Természetesen a nagypapás inggel kezdtem, ami szörnyű volt. Hangosan nevettem, mikor megpillantottam magam a tükörben, és kihúztam a függönyt, hogy Harry is nevethessen velem együtt.

- Hát ez tényleg borzalmas - röhögte, én pedig már a könnyeimet törölgettem. - Viszont az még borzalmasabb, hogy még ez is jól áll neked - normál esetben elpirultam volna a bókja miatt, de a nevetéstől már eleve piros lett a fejem. Hirtelen meghallottunk egy hangot nem messze tőlünk. Riadtan néztünk össze, hiszen úgy tudtuk, csak egyedül vagyunk ebben az épületben. Harry azonnal berántott a próbafülkébe, és villámgyorsasággal behúzta a függönyt. Nem mertem megmozdulni, úgy maradtunk, ahogy Harry a derekamnál fogva elkapott. Lélegzetvisszafojtva füleltem, és szívem egyre hevesebben kezdett zakatolni, mikor lépéseket hallottunk, amik közeledtek. Felemeltem Harry mellkasáról a fejem, és ijedten szemébe néztem. Idegesen ajkait harapdálta, miközben csak bámult rám, de karjaival még tovább ölelt, nem engedett el, nem mintha bántam volna : biztonságban éreztem magam tőle. A léptek elcsendesedtek, és már egy neszt sem lehetett hallani, csak a saját szívverésünket. 

Aztán hirtelen valaki elrántotta a függönyt, amitől ijedtségemben Harry mögé ugrottam és eltakartam a szemem. 

A vírus | 1. Rész

Mosolyogva bámultam ki a repülőgép ablakán: a pilóta épp most jelentette be, hogy hamarosan megkezdődik a leszállás. A hosszú sivatagos kilátás után végre megpillantottam a hatalmas burkot, ami Londont vette körül. És mielőtt még arra a városra gondolnátok, ami az Egyesült Királyságban található, tájékoztatlak benneteket, hogy a világon már az a terület nem létezik. A világ háromnegyede elsivatagosodott terület, az emberek többsége átvándorolt Észak-Amerikába és Oroszországba. Valójában nincs is más lehetőségük: már csak ez a két állam maradt. Mondanom sem kell, az emberiség már 2 milliárd ember híján kihalt. 2020-ban még minden rendben volt, aztán kezdődött minden. Az elsivatagosodás, a járványok, a természeti katasztrófák mind hozzájárultak ehhez a szörnyű folyamathoz. Két milliárdan maradtunk e hatalmas, sivatagos bolygón, ahol burkok alatt, mesterséges légkörben élünk. Nem mintha tudnám, milyen volt mindezek előtt az élet itt, a Földön. Édesanyám egy járványban halt meg, mikor két éves voltam, aztán őt követte apukám is. A bátyám nevelt fel, és együtt Oroszország egyik északi városába költöztünk, Wennerstormba. A várost a fiataloknak építették, hogy fenn tudjon maradni az emberiség. Így hát én és a bátyám életben maradtunk. Mondhatni, teljesen átlagos életünk volt a burok alatt : iskolába jártunk, szórakoztunk, és akármilyen megdöbbentő, mindig kék ég és tökéletes zöld fű között éltünk - teljesen mesterséges környezetben, ugyanis odakint tombolt a homokvihar. Egy éve fejeztem be a főiskolát, és most, 22 évesen kaptam egy állásajánlatot Londonba. Vagyis, hivatalos nevén New Londonba, hiszen az Amerikai Egyesült Államok közepén épült város is ugyanilyen mesterséges hely, mint ahol felnőttünk. Mára már nem olyan vészesek a homokviharok, a tudósok felfedeztek egy rendszert, ahogyan a homok ciklusonként támad. És itt vagyunk most, 2050-ben, már teljesen természetesnek véve mindezt, de a félelem mégis mindannyiunkban ott lappang egy kicsit.

A repülő időközben földet ért. Izgatottan követtem a hatalmas tömeget, és azon imádkoztam, hogy ne tévedjek el, egyszerűen foghassak egy taxit és mehessek az új lakásomba. A sor csigalassúsággal haladt, de mivel ez volt az első repülős utazásom, nem tudtam, ez normális-e. Mögöttem az egyik srác nagyon szitkozódott, és állandóan az órájára pillantgatott, biztosan nagyon sietett valahová. Fél óra ácsorgás után már kezdtem kétségbe esni, és körülöttem is nyugtalanak lettek az emberek. Aztán végre megindult a sor, és már gyorsabban haladtunk, de még mindig nem nyugodtam le. A kapunál, ahol kimehettünk két orvos állt, mindkettőjük kezében forogtak az injekciós tűk. Kérdezés nélkül az emberek nyakába szúrták, majd csak azután engedték tovább őket. Kissé megijedtem, hiszen mindig is utáltam az orvosokat, az injekciókat pedig még inkább. Életemben sokkal találkoztam már, de ezért is egyre jobban utáltam őket. Körbenéztem a tömegben: mindenki a két orvost vizslatta. A fiú, aki fél órája még eléggé feldúlt állapotban pillantgatott az órájára, csak még idegesebb lett.

- Ez megszokott? - kérdeztem tőle halkan, mikor láttam, hogy ő is a orvosokat bámulja.

- Nem. - felelte rám sem nézve, majd idegesen beharapta ajkát. Valójában ezzel a mozdulatával felhívta rá a figyelmemet, hogy mennyire helyes. Hosszú, göndör haja rendezetlenül hullott a vállára, rikító zöld szemei idegesen csillogtak, és izmos teste megfeszült.  - Valami nem stimmel. Mit adnak be nekünk? - kérdezte, ezúttal már rám nézett, és mélyen belém fúrta tekintetét.

- Biztos valami vírus van a városban. Szerintem ez csak megelőzésként kell. - szólt közbe a beszélgetésünkbe egy középkorú nő, majd már el is tűnt. Újból az orvosokra néztem, majd a mi sorunkon kívüli embereket vizsgáltam meg szemeimmel. Ez csak London miatt van, vagy csak én látom furcsán életkedvtelennek és üresnek az embereket? Üres tekintettel, lassan kóvályogtak a nagy terekben, egyetlen egy mosolyt sem láttam az arcukon.

- Szerintem az nem ellenszer - suttogta a srác a fülembe, mire összeráncolt homlokkal megfordultam.

- Miből gondolod? - nagyon rossz érzésem volt, és az emberek furcsasága is elnyugtalanított.

- Nézd az embereket, akik megkapták. Nézd azt a nőt. Figyeltem őt, itt a sorban folyamatosan mosolygott, és nevetgélt a férjével. - mutatott egy nőre a csomagoknál, aki csak ült, és fapofával meredt maga elé. - Eleinte a nyakát dörzsölte, mintha fájna neki, aztán egyik pillanatról a másikra elkomolyodott. És már úgy viselkedik a férjével, mintha az ellensége lenne. - suttogta a fülembe, engem pedig elfogott a rémület. Mi a fene történik?

- Lehet, hogy csak elromlott a kedve. Nézzünk meg egy másik embert. Ott egy lány, nagyon vidámak a barátnőjével. - mutattam rájuk, mire bólintott egyet. A két lány egyszerre kapták meg az injekciót, aztán ők is a csomagjaikhoz mentek. Ők is a nyakukat dörzsölték, majd olyan történt, amire nem számítottam. Verekedni kezdtek. De nem úgy, ahogy a lányok szoktak, teljesen úgy tűnt, hogy mindjárt megölik egymást. És a legrosszabb az egészben, hogy senki nem foglalkozott velük. Mindenki csak elhaladt mellettünk, mintha nem is látnák őket.

- Ezt nem hiszem el... Mi történt velük? - dörzsöltem meg az arcom, és próbáltam lenyugtatni magam. Biztos van ennek az egésznek valami magyarázata.

- Nézd az orvosokat. Milyen sötét karikás a szemük... És sápadtak. Ez nem normális. - suttogott tovább a fülembe, de nem tudta már tisztán gondolkozni, teljesen kétségbe estem.

- Mit csináljunk? Én nem akarom megkapni azt a szart, az biztos! - suttogtam neki, egy picit felemelve a hangom.

- Csak maradj velem. Kitaláljuk, még vannak egy páran előttünk... - túrt bele a hajába idegesen, mire bólintottam.

- Olyanok, mint a zombik. - valójában elég félelmetes látvány tárult a szemünk elé. Nem tudom, ezt mi okozhatta, de olyan élettelennek és őrültnek tűntek, mint a régi filmekben a zombik.

- Vajon úgy is viselkednek? - vonta fel egyik szemöldökét, miközben kérdően rám emelte tekintetét. Ajkamat beharapva néztem újból a külső emberekre. Mindannyian egyedül sétálgattak - pontosabban vánszorogtak - , egyetlen egy párost nem lehetett látni.

Egyre közelebb kerültünk a kapuhoz, ahol a két orvos folyamatosan dolgozott, és szemrebbenés nélkül, robotosan oltották be az embereket. Ijedten a srácra néztem, aki elgondolkozva meredt maga elé.

- Mennyire tudsz gyorsan futni? - fordult hirtelen felém, és úgy látszott, mint akinek terve van.

- Bármire képes vagyok - néztem rá mindent tudó mosollyal, mire elégedetten bólintott.

- Oké. Tehát van egy tervem - hajolt hozzám közelebb, hogy mások ne hallják a beszélgetésünket.

- Hallgatlak.

- Tehát, mikor átlépünk a kapun, és már közelednek felénk a tűkkel, a jelemre mindketten futni kezdünk a kijárat felé. - bólintottam. - Van csomagod?

- Nincs, csak ez a kis táskám. - mutattam a hátizsákomra.

- Rendben, nekem is csak ez van. Szóval akkor a kijárat felé futunk és vissza se nézünk. A többit pedig helyzettől függően találjuk ki. Reménykedjünk hogy nincs erősítésük.

- Csak sikerüljön... - emeltem az ég felé a tekintetem, mire egyetértően bólintott. Már csak négyen voltak előttünk, így izgulni kezdtem. Mi lesz, ha elkapnak, és csak rosszabb lesz? És ha a kijáratnál kapnak el? Egyben voltam csak biztos : mindent meg fogok azért tenni, hogy ne kapjam meg ezt az injekciót.

Mi következtünk. A sráccal egymásra néztünk, majd átléptünk a kapun. Mindkettő orvos a kis tálcájához lépett, hogy a sterilizált tűt magukhoz vegyék. A szívem a torkomban dobogott, az adrenalin szétáradt a testemben. A srác jelzett, én pedig teljes erőmből futni kezdtem. Pár ott dolgozónak feltűnt a kis akciónk, és megpróbáltak az utunkba állni, de mindketten sokkal gyorsabbak voltunk. Nem gondolkoztam, csak futottam, ahogy az ösztöneim súgták, és nagy sebességgel csapódtam a kijárat ajtajának.

- Francba! Bezárták! - kiáltottam a srácnak, aki nem habozott, a könyökével azonnal kiütötte az üveget, és átemelt rajta, majd ő is átugrott, így futottunk tovább. Az utca látványa rosszabb volt, mint ahogy gondoltam. Minden ember hulla fehér volt, és úgy közlekedtek, mint az alvajárók. A következő utcáig futottunk, majd befordultunk a sarkon, és nekidőltünk a falnak.

- És most? - lihegtem a térdemre támaszkodva.

- Hol laksz? - kérdezte, kilesve az utcára. Még mindig nem tértem magamhoz a futástól, de ekkor eszembe jutott, valójában miért is jöttem ide.

- Van egy lakás, amit bérlek... De fogalmam sincs hol van, azt hittem majd hívok egy taxit és szépen nyugisan kipakolom majd a cuccaimat, és boldogan élek itt az új állásomba de itt úgy látszik a feje tetején van minden, és ... - túrtam a hajamba idegesen : most döbbentem rá, mennyire nagy szarban vagyok.

- Hé - simította meg a karom, ezzel elérve, hogy abbahagyjam a hablatyolást, és szemeibe nézzek. - Minden rendben lesz, majd én segítek. Ismerem a várost, és biztos van valami magyarázat erre is - mutatott maga köré. - De a legfontosabb, hogy ne pánikoljunk. - magyarázta. - Én a nővéremhez jöttem, szóval szerintem először menjünk oda. Ott kiderül mi folyik itt, és aztán elviszlek a lakásodhoz. - ajánlotta fel, mire egyetértően bólintottam. - Jobb, ha gyalog megyünk, nincs olyan messze. Erre pedig szükségünk lesz. - közelebb lépett hozzám, majd egy laza mozdulattal a fejemre csúsztatta a kapucnim. Mosolyogva nézett a szemeimbe, mire az én szám is felfelé kezdett görbülni.

- Hogy hívnak? - kérdeztem, még mindig gyönyörű íriszeit bámulva.

- Harry. És téged? - ő is a fejére húzta kapucniját.

- Louise. De hívj csak Lolonak. - mosolyogtam rá, mire vidáman bólintott.

- Akkor induljunk, Lolo - indult meg, én pedig szorosan mellette maradtam.

- Nem akarok gyengének tűnni, de... Elég ijesztőek. - suttogtam neki, miközben az embereket bámultam. Mint valami rossz zombis filmben.

- Nem tűnsz annak. Szerintem is azok. - vonta meg a vállát - Mesélj magadról kicsit. El akarom felejteni ezt az őrületet, legalább egy kis időre - kérte mosolyogva, mire én mesélésbe kezdtem. Elmondtam neki szüleim kegyetlen sorsát, beszéltem neki az állásomról, meg egy picit a gyerekkoromról. Ő is elárulta, hogy neki is meghaltak a szülei, és már csak a nővére maradt neki. A beszélgetésünkből kiderült, hogy elég sok közös tulajdonságunk van, például mindketten szeretjük a horrorfilmeket, jó tanulók voltunk és rendkívül makacsok vagyunk.

- Miért bámulnak minket? - kérdeztem tőle suttogva, miután észrevettem, hogy szinte az egész utca minket bámul. Nem csináltak semmit, csak vánszorogtak és minket néztek. Egészen addig fel sem tűnt, milyen csend van az utcákon, az autók sem jártak, és az emberek sem beszélgettek. Csak a mi hangunk töltötte be a teret.

- Talán zavarja őket a hangunk... Ez még később jól jöhet. - suttogta, majd befordultunk egy utcába. - Mindjárt ott vagyunk.

Tíz perc múlva már a nővéréhez csöngettünk be, rám pedig egyre több feszültség ült. Mi van, ha ő is olyan, mint a többi ember? Idegesen néztem Harryre, de ő csak bíztatóan rám mosolygott. Az ajtó lassan kinyílt, és megpillantottam Harry nővérét. Már azonnal tudtam, hogy itt sincs minden rendben. Bőre hasonlóan sápadt volt, mint a többi emberé, és szeme alatt is sötét karikák húzódtak. Haja enyhén kócosan keretezte arcát, de még így is gyönyörű volt.

- Gemma? - lépett egy lépést közelebb Harry, de a nővére meg sem moccant, csak bámult rá. A fiú arcáról lefagyott a mosoly, majd minden mindegy alapon a nővére karjaiba vetette magát. - Gemma kérlek ne csináld ezt... Ez egy vicc, ugye? Mi történt az emberekkel? - hangjában olyan megtörtséget hallottam, mint még soha senkitől, így szemeim könnybe lábadtak. A nővére csak rezzenéstelenül állt, majd pillantása megállapodott rajtam. Már engem bámult, és ez nagyon ijesztő volt. Pillantását leginkább egy halotthoz tudtam volna hasonlítani, és a szívem majd megszakadt. - Gemma, kérlek, mondj valamit - kérte Harry már sírva, továbbra is a nyakában csimpaszkodva. Az én szemeimből is könnyek folytak, az egész jelenet annyira szívszorongató volt, azt kívántam, most legyen ennek az egésznek vége és jelentse be, hogy ez csak egy rossz vicc, és minden a legnagyobb rendben. De ez nem történt meg.

- Ti. Elmenni. Vírus. Meghalni. - szólalt meg végül Gemma. Ez volt a legijesztőbb. Mint egy robot, úgy rakta egymás után a szavakat. Harry elhúzódott tőle, majd még pár másodpercig vizslatta őt. - Ti. Elmenni. Most. - Gemma hátra felé kezdte lökni Harryt, majd mint egy őrült, becsapta maga után az ajtót, és még hallottuk, hogy többszörösen be is zárja. Az arcomon megállás nélkül folytak a könnyek, de félve Harryre néztem. Az ő szemében is könnyek csillogtak, ajkai pedig a szokásosnál vörösebbek voltak a sok harapdálástól - most is a száját harapta.

- É-én ezt nem hiszem el. Ez biztosan egy rossz vicc! Ez nem lehet igaz! - nagyon ideges volt, öklével erősen a falba ütött, amitől egy picit összerezzentem. Nem tudtam mit tegyek, a szívem darabokra tört a látványtól, így csak lassan karjaimat köré fontam, és magamhoz öleltem. Lassan ellazult karjaim között, majd ő is szorosan visszaölelt. Pár pillanat múlva megéreztem mellkasa rázkódását. Mindketten zokogtunk.

________________continued_______________

Sziasztok, ne haragudjatok hogy régen volt rész... De hát tudjátok hogy van ez, betegség, az összes doga egy hétbe sűrítése... Ahh tinédzser élet, én így szeretlek :')

Na, de ma hoztam nektek egy kis zombis cuccost, remélem hogy tetszik nektek. Ez egy hosszabb sorozat lesz, kb. 5 vagy több részes. De persze a többiről sem feledkeztem meg, szépen lassan jönnek a következő részek mindenből :)
El sem tudjátok képzelni, mennyi ötletem gyűlt össze ezalatt a két hét alatt... Hmm, mik lesznek itt :D
Na, de nem pofázok tovább, köszönöm, ha elolvastátok, esetleg ha tetszenek az irományaim, iratkozzatok fel, kommenteljetek, fejtsétek ki a véleményeteket satöbbi satöbbi... De lenne még egy kérdésem.

Szerintetek mi ez az egész zombis cucc, és mi fog kisülni ebből?