2022. március 27., vasárnap

HOSTAGE | Epilógus

 Harry szemszöge

Mindenem fáj. Muszáj kinyitnom a szemem, hogy megnézzem, ki ül a mellkasomon és miért. Minden olyan világos… Baszki, meghaltam??

Ahogy tágabbra nyitottam a szemem, megállapítottam, hogy egy kórházi szobában fekszek. Nem sok mindent láttam a belőlem kiálló csöveken kívül, amitől automatikusan pánikolni kezdtem. Mégis mi történt velem?

Ahogy feltettem magamnak ezt a kérdést, egy pillanat alatt telt meg a fejem emlékekkel. Destinyt elkapta Eric… Aztán meglőtt engem és a földre estem. Te jó ég! Destiny!

Próbáltam felidézni, hogy mi történt miután a golyó a mellkasomba fúródott, de nem tudtam feleleveníteni egy emléket sem. Hirtelen zihálni kezdtem. Mi történt Destinyvel? Egy másodpercet sem akartam várni, megpróbáltam felülni, hogy kihúzzam magamból a sok felesleges csövet, de nem ment. Éreztem, hogy egy cső a torkomat kapargatja, ezért az ágyamon a nővér-hívó gomb után kutattam. Azonnal meg is nyomtam vagy ezerszer miután megtaláltam.

Pár perc múlva meg is érkezett a nővér, egy orvos társaságában. Rengeteg tesztet végeztek el rajtam, mielőtt felülhettem volna, de még utána sem engedtek el, hogy megkeressem Destinyt. Folyton csak azt hajtogatták, hogy a holléte privát információ és nem mondhatják el. Már ökölbe szorítottam a kezem, hogy erőszakkal szedjem ki belőlük a számomra szükséges infókat, de olyan méretű szúró fájdalmat éreztem meg a mellkasomban, ami hatására teljesen letettem a szándékomról. Elmondták, hogy műtétem volt és hogy kómában feküdtem pár napot. Azt is megemlítették, hogy hónapokba telik majd a teljes felépülés. Idegesen, az ajkaimat rágva kérdeztem meg, hogy mikor láthatom a családomat. A nővérke halványan elmosolyodott, majd kijelentette, hogy már értesítette a nővéremet az ébredésemről. Szuper.

Miután magamra hagytak, hogy kipihenjem a tesztek okozta fáradalmakat, lehunytam a szemem egy pillanatra. Próbáltam emlékezni, de nem jártam sikerrel. Szívem összeszorult már a gondolatra is, hogy elveszíthettem Destinyt. Mi van, ha ő is kómában fekszik valahol ebben az átkozott kórházban? Mi van, ha Eric elvitte őt és épp a poklot járja be? Nem akartam erre gondolni. Szörnyű fáradtság tört rám, szorongó gondolataim ellenére is. Talán egy kis pihenés segít majd visszahozni az emlékeimet…

Kiabálásra és siető léptekre ébredtem. A kórterem ajtaja kicsapódott és két erősen felfegyverzett rendőr lépett be, mögöttük pedig egy másodperccel később Destiny esett be az ajtón. Úgy fújtam ki a levegőt, mintha órák óta bent tartottam volna, miközben szívem olyan hevesen vert, mintha ki akarna szaladni a torkomon keresztül. A megkönnyebbüléstől könnybe lábadt a szemem és boldogan néztem Destiny gyönyörű szemeibe. Arcán kövér könnycseppek gurultak végig, ahogy csendesen nézte amint letartóztatnak.

- Annyira aggódtam érted… - sírtam megkönnyebbült mosollyal az arcomon, miközben teljes mértékben ignoráltam a rendőrök tevékenykedését körülöttem. Nem sírtam még Destiny előtt, talán még senki előtt sem ezelőtt, de egyszerűen nem tudtam visszatartani az érzéseim. Destiny is hevesen hullatta könnyeit, miközben szívére téve a kezét próbált nagyokat lélegezni. Nem tudott megszólalni, csak zokogott. – Minden rendben lesz. Nem adom fel… Hallod, Des? Nem adom fel – mondtam alig hallhatóan, miközben a rendőrök elkezdtek kitolni a kórteremből. Destiny felé nyújtottam a kezem ahogy elhaladtunk mellette, ő pedig egy pillanatra megfogta azt.

- Meg foglak várni – suttogta könnyes szemekkel, majd elengedte a kezem.


Destiny szemszöge

Három hónap telt el Harry letartóztatása óta. Ez idő alatt rengeteg kihallgatáson vettem részt, újra és úja ugyanazokra a kérdésekre kellett választ adnom, ezzel kényszerítve engem, hogy újra és újra átéljem a történteket. A szívem minden egyes emlék miatt összeszorult. Szörnyen hiányzott Harry, mivel semmilyen kontaktot nem engedélyeztek hármunk között a tárgyalásig. Louis járt talán a legjobban, ugyanis amikor elkapták őt, alá kellett írnia egy belső szerződést, ami azt rögzítette, hogy ha hozzájárul a nyomozáshoz, nem lesz letartóztatva, csak háziőrizetben kell maradnia az ítéletek megszületéséig. Semmit nem tudtam Harryről, hogy felépült-e minden komplikáció nélkül vagy sem, Gemmával sem beszélhettem és még apám sem szólhatott egy szót sem ebben az ügyben. Engem is háziőrizetbe helyeztek nem sokkal Harry letartóztatása után. Ma volt az első nap, hogy kiléphettem a házból. A szívem hevesen vert, de a friss levegő hatására sikerült kicsit lenyugodnom és magamhoz térnem. Két rendőrtiszt jött el értem, akik csendes együttérzéssel a kocsihoz kísértek, hogy aztán Harry tárgyalására jussunk. Reményteli sóhajjal ültem be a hátsó ülésre és próbáltam lenyugtatni az idegeimet. Tudtam, hogy ma végre láthatom Harryt, de emiatt egyszerre voltam izgatott és ideges is. Nem álltam készen arra, hogy megtörten és fáradtan lássam őt, a bíró döntésétől pedig különösen rettegtem.

A körülbelül húsz perces út óráknak tűnt, ugyanis ahogy teltek a percek, úgy emelkedett felül rajtam az idegesség. Remegtem, mintha fáznék, de közben hőhullámok söpörtek át az egész testemen. Mikor a bírósághoz értünk, nagy tömegre lettem figyelmes. Újságírók tömege és bámészkodók százai álltak a bíróság lépcsője előtt. Olyan sokan voltak, hogy kordonnal kellett őket elterelni az útról, hogy a bíróságra érkezők fel tudjanak menni a lépcsőn. Úgy éreztem magam, mint egy híresség, ugyanis a vakuk úgy villogtak a szemembe, mintha Madonna lennék. Abban a pillanatban realizáltam, hogy a történetünk milyen hatással volt a lakosságra. Arról tudtam, hogy a letartóztatásunk híre futótűzként terjedt az interneten, de nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy együttérzést fog kiváltani az emberekből. Voltak páran, akik nagy kartonlapra írva kívántak sok szerencsét és kitartást, míg mások csak kiabálásukkal fejezték ki támogatásukat. A kocsiból kilépve azonnal mosoly húzódott a számra. Azzal, hogy a lakosság a mi oldalunkon áll, talán a bíróság is kegyelmesebb lesz velünk. Reményteli mosollyal az arcomon sétáltam fel a lépcsőn, a két rendőrtiszttel az oldalamon. Az ügyvédem már ott volt a tárgyalóteremben, csakúgy, mint az apám. Mindketten bíztatóan rám mosolyogtak, én pedig hevesen verő szívvel leültem a helyemre. 5 perc telhetett el, mikor Louis lépett be az ajtón az ügyvédével együtt. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és egy apró mosolyt el is eresztett felém, de túlságosan elmélyült a beszélgetésbe ahhoz, hogy több figyelmet fordítson felém. Látszott rajta, hogy ideges, ami miatt én is egy fokkal rosszabb állapotba kerültem, és úgy remegtem, mint a zselatin. Próbáltam nagy levegővételekkel segíteni a helyzeten. Visszatértem ahhoz az emlékhez, amikor Harry először csókolt meg. Próbáltam nyugalmat találni abban a pillanatban, újra és újra átélni, hogy legalább a remegést csökkentsem. Csak arra tudtam gondolni, mennyire szeretném újból átélni ezt az élményt. De ehhez az kellett, hogy lenyugodjak és higgadtan tudjak vallomást tenni. Mintha csettintettek volna, kinyitottam a szemem és optimista szemléletmóddal, remegés-mentesen néztem újból az ajtó felé. Éppen abban a pillanatban jelent meg, bilincsbe vetett kezekkel és két rendőrrel az oldalán. Szemével gyorsan átfésülte a termet, majd tekintete megakadt rajtam. Csodálatos érzés volt újra látni őt, és számításaimmal ellentétben, meglepően jól nézett ki. Akaratlanul is egy könnycsepp szökött ki a szememből, mire idegesen elnevettem magam és gyorsan eltűntettem megkönnyebbülésem nyomait az arcomról. Harry nem szakította meg a szemkontaktust, csak féloldalas mosollyal az arcán nézett rám. Hihetlen, de a jelenléte teljes nyugalommal töltött el.

- Készen állsz? – szakította meg a mágikus pillanatot a mellettem ülő ügyvédem. Vele gyakoroltam be a mondandómat, és vele együtt raktuk össze, hogy mit kell mondanom ahhoz, hogy mindhárman a lehető legjobban jöjjünk ki a szituból.

- Nem – nyeltem egy nagyot újból a göndörre nézve, aki szintén az ügyvédével váltott még pár szót. Lassan megtelt a terem, és mindenki leült a helyére. Észrevettem Gemmát is, aki csak egy óvatos intést intézett felém egy bátorító mosoly kíséretében. Érezni lehetett a feszültséget a teremben, az emberek szépen lassan elcsendesültek, és fojtogató csendben várták a bíró megérkezését. Ismét Harryre néztem. Idegesen rágta ajkait, az asztalra könyökölve az ujjait ropogtatta. Gyakran kapta felém a tekintetét, hogy egy féloldalas mosollyal próbáljon megnyugtatni. A fenébe is! Nekem kellene bíztatnom őt, hiszen őt vihetik vissza a börtönbe, nem engem! Ehelyett én vagyok az, aki mindjárt elájul az idegességtől. Becsuktam a szemem és újból egy hatalmas levegőt vettem. Minden rendben lesz.

Harry nagyon jól bírta a csontig hatoló kérdéseket. Láttam a szemén, hogy nehéz a traumáiról beszélnie, de keményen állta a sarat. Rengeteget kérdeztem Harry ügyéről az ügyvédemet, és egyetlen dolog volt, ami miatt félnünk kellett: a rendőrökkel szemben elkövetett erőszak. Harry ugyan nem szándékosan, de menekülés közben eltalált egy rendőrt, aki súlyos műtétre szorult a lőtt seb miatt. Ezt egészen pár héttel ezelőttig nem is tudtuk az esetről, csak apumtól értesültem a dologról. A göndörke mindent alaposan elmagyarázott, hogy mit miért tett, a bírók, valamint a tanúk is érdeklődve és megrökönyödve hallgatták, hogy min kellett keresztül mennie. Sok jelenlévő még könnyeket is ejtett Harry beszéde hallatán, köztük én is. Csak azt akartam, hogy Harry végre ne éljen fájdalomban. Mikor rólam kérdeztek, nekem is fel kellett állnom, hogy beszéljek. Elmondtam, hogy Harry nem volt erőszakos egy percig sem, és hogy nem kényszerített semmire. Ugyanakkor a saját bőröm mentése érdekében azt kellett mondanom, hogy Stockholm szindrómában szenvedtem, amiről Harry nem tudott, úgy ahogy én sem. Az ügyvédemmel ezen heteken keresztül vitáztunk, de aztán sikerült rávennie engem, hogy ezt mondjam. Láttam Harryn, hogy a szíve összetörik a szavaim hallatán és azt kívántam, bárcsak kacsinthatnék egyet, hogy megnyugodjon. De nem tehettem. Az ügyvédem állította, hogy ha teljesen önként segítettem volna Harrynek, az orvosi pályámtól örökre elbúcsúzhattam volna, ugyanis az erkölcsi bizonyítványom elég keményen meghurcolnák. Harry megerősítette a szavaimat, hogy soha nem nyúlt hozzám akaratom ellenére és hogy mindvégig azon volt, hogy megvédjen. Aztán egy olyan kérdés következett, amitől egy pillanatra megállt a szívem.

- Mr. Styles, térjünk át a gyilkossági ügyekre. Az édesanyja halálát már tisztáztuk, de a Washinton külterületén talált holttestre még nem adott magyarázatot. A bontásra ítélt bevásárlóközpont alsó szintjén találtunk egy lőtt sebes személyt, aki mellett a halált okozó fegyver a földön feküdt az Ön, illetve Ms. Collins ujjlenyomataival. Ezen felül ugyanazon épület második emeletén egy szúrt sebbel ellátott holttestre is rátaláltunk. – magyarázta a tárgyalást vezető férfi.

Harryvel ugyanabban a pillanatban néztünk egymásra. Mindketten tisztán emlékeztünk, hogy én lőttem le az említett férfit, aki majdnem halálra késelte Harryt. Nem kaptam levegőt. Úgy éreztem, hogy másodperceken belül elájulok, és szörnyű hányinger is tört rám.

- Én vagyok felelős a lőtt sebes férfiért. – mondta ki Harry magabiztosan, mire belém szorult a levegő. – Destinyvel élelmiszerért mentünk be az elhagyatott bevásárlóközpontba. Ott rátaláltunk arra a férfira, aki szúrt sebbel rendelkezett. Ő figyelmeztetett minket, hogy késelők tartózkodnak az épületben, és hogy tűnjünk el onnan azonnal. Destiny próbálta megmenteni, de… A sérülései túl súlyosnak bizonyultak, és nem volt nálunk megfelelő eszköz az ellátására. Az épület alsó szintjén viszont belebotlottunk a két késelő férfiba. Azonnal ránk támadtak, kellett nekik, ami nálunk volt. Az egyik férfit sikerült kiütni, és eszméletlenül hagytuk ott, de a másik súlyos sebet ejtett rajtam. – Harry óvatosan felállt és felhúzta a pólóját, hogy megmutassa a szúrt sebet az oldalán, amit én varrtam össze. – A férfi azután Destinyt akarta megtámadni, feltehetőleg halálra késelni, ezért lelőttem. – fejezte be Harry a vallomását, amit én halkan zokogva hallgattam végig. Mondandója végén óvatosan felém pillantott, mire én megráztam a fejem. Nem hagyhatom, hogy magára vállalja amit én tettem! Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, óvatosan elmosolyodott és bólintott egy aprót, jelezve, hogy minden rendben így, és hogy ezt meg akarja tenni értem. Mikor a bíró felém fordult, hogy kérje a megerősítést, fájdalmasan letöröltem arcomról a könnyeim, és megerősítettem, hogy minden pontosan így történt. Harry a szívére tette a kezét és óvatosan elmosolyodott. Eddig még egyszer sem voltam biztos abban, hogy Harry szeret engem, de abban a pillanatban ennél semmi más nem volt világosabb. Hevesen dobogó szívvel a láncomba markoltam. Abba a láncba, amit Harrytől kaptam. Tekintetével követte a kezemet és alsó ajkába harapva próbált nem szélesen mosolyogni.

A tárgyalás zökkenőmentesen haladt tovább, és lassan a végére értünk. Szerencsére a Harry által megölt Eric-csatlós ügye fel sem merült, hiszen semmi nem kötötte őt Harryhez és halálát automatikusan Eric számlájára írták, mikor kiderült, hogy hány életért felelt. Szörnyen izgultam, hogy mi lesz az ítélet. Mikor a bíró szünetet kért, hogy megszavazzák a döntést, automatikusan összeszorult a szívem. Láttam Harryn, hogy ő is szörnyen izgult, de mintha meg is könnyebbült volna, hogy végre nem tesznek fel neki több kérdést. Idegőrlő volt az a húsz perc, amíg tanácskoztak. Ugyan felállhattunk a helyünkről és sétálhattunk egyet, de egymással nem beszélhettünk, így inkább a helyemen maradtam. Amúgy is annyira ideges voltam, hogy talán meg sem tartott volna a saját lábam.

Mikor visszatértek, az emberek egy pillanat alatt hagyták abba a beszélgetést. A testem számtalan jelzést küldött felém, hogy elég volt a stresszből. Az ájulás szélén éreztem magam, és reménykedve bámultam a bíróra, hogy mondja el az ítéletet.

Tizennyolc hónap. Ez a két szó csengett a fülemben újra és újra...és újra. A teremben fojtogató csend lett, én pedig azonnal Harryre emeltem a tekintetem. Könnyek gyűltek a szemembe, amint fájdalommal teli arcára pillantottam. Idegesen a hajába túrt, de egy pillanat múlva már egy nagy sóhajtás kíséretében bólintott, ezzel elfogadva az ítéletet. Nem nézett rám.

Nézz rám, Harry.

A bíró tovább magyarázta döntése körülményeit, de egyikünk sem figyelt már rá igazán. Louis hangtalanul káromkodott és az arcát dörzsölte idegességében, én pedig próbáltam nem megfulladni a könnyeimben. Harry viszont egész nyugodtnak tűnt, mintha egy apró mosolyt is felfedeztem volna arcán amikor az ügyvédjére pillantott. Nem értettem, miért mosolyog, mikor én teljesen összetörtem.

Nézz rám, Harry.

Letöröltem a könnyeimet és újból átgondoltam a hallottakat. Tizennyolc hónap. Sokkal kevesebb, mint amennyit Harry eredetileg kapott. Másfél év alatt nem történik sok minden. Ez nem olyan rossz. Ez nem olyan rossz. – hajtogattam magamnak. Azonban a bennem élő szorongó lány csakis arra tudott gondolni, hogy másfél év igenis sok. Másfél év elég arra, hogy elfelejtsünk embereket. Másfél év elég arra, hogy elmúljon a szerelem. Másfél év elég arra, hogy két legjobb barát idegenné váljon. Nem féltettem Harryt. Tudtam, hogy minden álma végre szabad lenni, és ha tizennyolc hónapot kell rá várnia, türelmesen kivárja. Tudtam, hogy nem esik majd baja a börtönben, és hogy jól fogja bírni a bezártságot. Elvégre már kibírta egyszer. Menni fog neki ismét. De vajon én el tudom-e majd viselni a hiányát? A tárgyalás közben véget ért, és körülöttünk mindenki a cuccait pakolta készen arra, hogy elhagyják a termet.

Harry végre rám nézett.

Biztosan észrevette nyugtalanságomat, ugyanis aggódóan összeráncolta a homlokát. Mintha megállt volna az idő, elvesztem a könnyektől csillogó szemeiben, várva valamire, ami elég nyugalmat ad ahhoz, hogy kibírjam a nélküle töltött időt. Csak ledermedve álltunk egymástól 10 méterre, némán, elgondolkodva, mintha most látnánk utoljára egymást.

- Szeretlek – tátogta hangtalanul, apró mosolyra húzva a száját, majd a mellette lévő rendőrtisztre nézett, jelezve, hogy indulhatnak. A szívem egyszerre telt meg boldogsággal és keserűséggel, és végre megszűnt az a fojtogató érzés, ami azóta kerülgetett, hogy Eric meglőtte Harryt. Melegség áradt szét az egész testemben és végre ellazultak az izmaim. Nem tudtam megállni, hogy halkan felkuncogjak. Emerald, te leszel a halálom.


Tizenöt hónap múlva

Idegesen léptem ki az előadóból, és a könyveimet szorongatva, lehajtott fejjel ballagtam le a lépcsőn, ami egyenesen kifelé vezetett az egyetem épületéből, hogy a megszokott helyemre menjek tanulni: az egyetemi park legeldugottabb zugába. Miután visszatértem az iskolapadba, eléggé magányossá váltak a napjaim. Az évfolyamtársaim már egy félévvel előrébb jártak, mint én, és senki sem akart velem együtt mutatkozni. Én lettem a lány, akiről mindenki beszél, de senki nem meri megközelíteni. Nem is akartam, hogy megközelítsenek. Harry börtönbe vonulása után csak időt akartam magamra: egyedül lenni és feldolgozni a történteket. Belemerülni a tanulásba, hogy minél előbb betölthessem a hivatásom. Sokat gondolkodtam a férfin, akit lelőttem. Ő volt az oka, hogy végül úgy döntöttem mégis folytatom az orvosit. Egyszerűen nem hagyott élni a tudat, hogy kioltottam egy életet, ezért inkább azt választottam, hogy cserébe megmentek több százat. Próbáltam minél jobban lefoglalni magam, hogy gyorsabban teljen az idő. Nem csináltam semmi mást, csak tanultam és tanultam. Korábban ez az életvitel az idegeimre ment és a pokolban éreztem magam tőle, de most nyugalommal töltött el. Bármit megtettem, hogy a napok gyorsabban teljenek el, de valahogy ez mégsem jött össze. Minden egyes percben Harryn járt az eszem. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a tárgyalás napját, valamint újból és újból átéltem fejben az összes napot, amit együtt töltöttünk. Rengeteget gondolkoztam azon, hogyan tudnék kapcsolatba lépni vele. Harrynek engedélyezve volt, hogy a családjával beszéljen telefonon, de az ügyvédem egyenesen megtiltotta, hogy kapcsolatba lépjek vele amíg a börtönben van. Louval beszéltem párszor, aki mesélt Harry hogylétéről. Azt mondta, hogy jól viseli a bezártságot és rengeteget olvas és tanul, hogy ha szabadlábra helyezik, visszatérhessen az egyetemre. Őszintén szólva szörnyen féltem attól, hogy már nem akar velem lenni többet, hiszen már majdnem másfél éve nem is beszéltünk és nem is láttuk egymást. Mi van, ha már nem kellek neki? Nem telt el nap, hogy ne pörgettem volna le különböző scenáriókat arról a napról, mikor Harry szabaddá válik.

- Szia Destiny, látom neurobiológiát tanulsz, csatlakozhatok? – rántott ki a gondolataim közül Daniel, aki a legnagyobb meglepetésemre a történtek után is tartotta velem a kapcsolatot. Még gólyatáborban találkoztunk, és nem voltunk közeli barátok, de volt pár egész jó beszélgetésünk. Mióta visszatértem, extra kedves volt velem, de én igyekeztem hárítani, ugyanis semmi kedvem nem volt társasághoz. Volt pár alkalom, mikor elhívott randizni amolyan „Eresszük le a gőzt a vizsgák után” magyarázattal, de egyáltalán nem akartam Harryn kívül másra gondolni.

- Nagyon kedves vagy, de most egy picit jól esne egyedül tanulni, ha nem bánod – utasítottam el kedvesen az ajánlatát, egy hamis mosollyal megfűszerezve a mondandóm.

- Ugyan már Destiny, mindig egyedül tanulsz, engedd, hogy segítsek. Elsőre megcsináltam négyesre a tárgyat, tudnék adni pár tippet – kacsintott rám, miközben a vállamra tette a kezét.

- Köszi, de megvagyok – söpörtem le a kezét a vállamról, miközben csak kínosan mosolyogtam rá.

- Hát jó, te tudod – mondta végül enyhén sértetten, miközben elindult vissza az épület felé. Csak megforgattam a szemem és visszafordultam a könyveimhez, és visszacsúsztattam a fülembe a fülesem, hogy a zene minden érzékemet eltompítsa. Daniel egyébként elég rendes srác volt, és más körülmények között lehet, hogy szívesen lógtam volna vele, de jelen pillanatban még apám társaságát is nehéz volt elviselnem. Csak becsukott szemmel hagytam, hogy a zene elvigyen ebből a valóságból és a könyveimre borultam, hogy egy picit relaxáljak. Nem telhetett el öt perc, amikor is mozgást éreztem magam mellett a padon.

- Daniel, hidd el, értékelem, hogy segíteni akarsz, de tényleg szeretnék egyedül lenni – mondtam enyhén fenyegető hangsúllyal, de a szemem nem nyitottam ki. Csak azt akartam, hogy eltűnjön. Nem éreztem mozgást, ezért idegesen kinyitottam a szemem, hogy elküldjem melegebb éghajlatra, de nem tehettem meg ugyanis Daniel a közelemben sem volt. Göndör, hosszú tincsek, tetoválásokkal borított izmok, smaragd tekintetű srác viszont annál inkább.

- Meglepetés – vigyorgott ideges mosollyal az arcán, miközben nekem megállt a levegő a tüdőmben és egy fél szívrohamot hordtam ki ott helyben. Eszméletlenül jól nézett ki ahogy féloldalasan ült mellettem a padon, és a tavaszi szellő meglobogtatta göndör haját.

- Te meg mit keresel itt? – bukott ki belőlem értetlenül, ugyanis semmi más nem jutott eszembe, csak az, hogy neki még három hónapig nem lehetne itt lennie.

- Azt hittem jobban fogsz nekem örülni, de kezdjük akkor előlről cicus – sóhajtott fel tettetett csalódottsággal, de nem tudott már megmozdulni, mert azonnal a karjaiba vetettem magam és olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam. Nem habozott, villámgyorsan a derekam köré fonta erős karjait és az ölébe húzott. Elképesztő érzés volt újra a karjaiban lenni és érezni az illatát.

- Harry… Ugye nem szöktél meg megint? – toltam el magamtól hirtelen, amint elért a tudatomig, hogy még tényleg három hónapja lenne hátra a börtönben. A göndörke csak jókedvűen felnevetett, aztán visszahúzott a mellkasára és még szorosabban ölelt.

- Jó magaviselet miatt lerövidítették az időmet – magyarázta egyszerűen, miközben ujjait végigsimította a felkaromon, majd óvatosan végigsimította a hajam. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, bőröm pedig azonnal libabőrös lett érintésétől. Olyan rég volt már, hogy hozzám ért, és akkor döbbentem csak rá, hogy mennyire hiányzott. Óvatosan felemeltem a fejem a mellkasáról, hogy a szemébe nézhessek. Annyira boldog voltam, hogy újból láthatom smaragdjait, hogy majd kiugrottam a bőrömből.

- El is felejtettem mennyire eszméletlenül gyönyörű vagy – suttogta mélyen a szemembe nézve majd lopva ajkaimra pillantott. Láttam rajta a hezitálást és a bizonytalanságot. Nem akartam őt kétségek között tartani. Azt akartam, hogy tudja, minden egyes nélküle töltött nap maga volt a kínzás, és hogy semmi másra nem tudtam gondolni, csak rá. Nem tudtam megszólalni, úgy éreztem hogy forog a világ körülöttem és egy kicsit meg is szédültem. Óvatosan a fülem mögé tűrt egy rakoncátlan tincset, majd gyengéden végigsimított az arcomon és a tarkómat megfogva közelebb húzott magához. Egy másodperccel sem bírtam tovább várni így türelmetlenül birtokomba vettem ajkait. Éreztem a szikrákat pattanni, ugyanúgy, ahogy az első alkalommal és egész testem bizseregni kezdett. Harry szenvedélyesen csókolt, miközben hatalmas tenyerével végigsimított az oldalamon, hogy aztán még szorosabban húzzon magához. Nem tudtam betelni puha ajkaival, azt akartam, hogy örökre így maradjunk, csak ketten. Jólesően kócos hajába túrtam és csak hagytam, hogy hosszú perceken keresztül felfaljon csókjaival. Másfél évig nem érhettem hozzá, és fogalmam sem volt, hogy ennyire jó érzés lesz újból közel lenni hozzá. Legbelül féltem, hogy az érzelmek elhalványulnak majd és nem lesz meg a szikra köztünk, de szerencsére úgy éreztem, mintha egy perc sem telt volna el.

- Hogy találtál meg? – kérdeztem mikor már Harry újból a mellkasára vont és úgy szorított magához, mint aki soha nem akar elengedni.

- Először a házatokhoz mentem, Lou megadta a címeteket. Ott összefutottam apukáddal, ő pedig mondta, hogy órán vagy. Meg is vártalak az épület előtt, láttalak is kijönni, de nem mertem odamenni hozzád… - magyarázta halkan felkuncogva. – Aztán majdnem le is léptem mikor megláttalak azzal a Daniel sráccal.

- Oh, a veszélyes, talpig kigyúrt Emerald berezelt egy vékonyka kis sráctól? – kérdeztem tettetett sajnálattal, mire bosszúsan az égre emelte a tekintetét.

- Emerald már a múlté – vonta meg a vállát féloldalas mosollyal, mélyen a szemembe nézve. Elolvadtam a tekintetétől. Olyan volt, mintha a vastag fal, amit első találkozásunknál észrevettem szemeiben, teljes mértékben leomlott volna és ott találtam magam szemben a védtelen, sebezhető smaragdjaival. – Még jó, hogy ismerem a kamu mosolyodat, különben lehet, hogy Emerald szétvert volna valakit. - tette hozzá amolyan „Ez van” stílusban, mire halkan felnevettem.

- Hé, a kamu mosolyom elég hihető – kértem ki magamnak felháborodva.

- Persze hogy az cicuskám – hagyta rám. – Amúgy nem ettem rendes kaját évek óta, szóval mit szólnál ha lelépnénk enni? – kérdezte gyorsan témát váltva, miközben már fel is állt, hogy indulhassunk. Automatikusan követtem őt mozdulatommal, de nem hagyott nyugodni a válasza.

- Most komolyan, de tényleg. Hihető a kamu mosolyom! És ne hívj így! – néztem rá felháborodva, mire dominánsan közelebb lépett hozzám és fölém magasodott.

- Engem nem tudsz átverni a kamu mosolyoddal. Soha nem tudtál, cicuskám – mondta fenyegető hangsúllyal, kihangsúlyozva a becenevem, majd összeborzolta a hajam, mert tudta, hogy mindennél jobban utáltam, amikor ezt csinálta.

-Áhh! Utállak – nevettem felszabadultan, miközben próbáltam őt eltolni magamtól, hogy rendbe tegyem kócos tincseimet, de ő erősen megfogta mindkét kezem és visszahúzott magához egy ráérős csókra.

- Én is téged, Destiny.




-------

Sziasztok! 

Elérkeztünk a sztori végéhez és azt kell mondanom, eszméletlenül hálás vagyok mindenkinek, aki valaha kommentelt vagy feliratkozott erre a blogra. Mikor elkezdtem írni (15 évesen), a történetek írása volt a legjobb része a napjaimnak. Ez volt a mindenem, imádtam ezt csinálni. Aztán persze az élet közbetett, elvégeztem a középsulit aztán ma már az egyetemi éveim végén járok. Megírtam 3 nagyobb sztorit és közben fel is nőttem. Tudom, hogy két éve volt a 20. rész, és már csak nagyon kevés hiányzott a végéhez. Megígértem magamnak hogy be fogom fejezni ezt a sztorit is, és lehet hogy ehhez 5 év kellett, de itt vagyunk :) 

Mindezt azért osztom meg veletek, mert sok kihagyás után rájöttem, hogy számomra egy boldog élet része az írás. Ezt nektek is tanácsolom, ha felnőttként boldogtalannak érzitek magatokat, a munka beszippant és már semmi nem okoz örömet, térjetek vissza azokhoz a dolgokhoz amit gyerekként csináltatok. Nekem bevált :) 

Még mindig imádok írni, karaktereket és történeteket kitalálni, álmodozni. Elkezdtem dolgozni egy új könyvön is, azzal a reménnyel hogy kiadjam a közeljövőben. Hamarosan a Homeless és Hostage című történeteimet e-book formában ki fogom adni Apple Bookstore-ban és Google Books-ban is. :) Értelemszerűen innen le kell majd törölnöm ezeket a sztorikat, de nem kell aggódni: ingyenesen olvashatóak lesznek. 

Köszönöm, hogy olvastatok és remélem hogy a közeljövőben még találkozunk! Erre a blogra természetesen ki fogom rakni a linkeket ahol el tudjátok olvasni további írásaimat.