2018. október 29., hétfő

HOSTAGE | Tizennyolcadik fejezet

Sziasztok!
Tudom, tudom, szörnyű ember vagyok amiért mindig megígérem hogy sietni fogok a következő résszel aztán a végén hónapokig hallani se lehet felőlem - teljesen megértem ha haragszotok rám, régen én is olvastam blogokat és soha nem értettem hogyan lehet ennyit késni a részekkel - de most már minden világos. Egyszerűen az élet közbeszól. :)
Lényeg a lényeg, ezúttal nem ígérem meg, hogy sietni fogok a következő résszel, viszont azért legbelül nagyon belevésem az agyamba hogy "Hahó, írni kéne. Gyerünk, gyerünk!".
Annyira kevés van már hátra a sztoriból, mégis annyi minden fog még történni, hogy még belegondolni is szédítő.
Na jó, nem húzom tovább az időt. Enjoy :) 





Emerald

El sem hiszem, hogy képes voltam megtenni. Mintha az a melegség, amit Destiny szeretete okozott, egy pillanat alatt hideg széllé változott volna. Szörnyen éreztem magam, a gyomrom bukfenceket vetett és a szívverésem a felhőket súrolta. Ahogy kimondta a végszót, mintha semmi sem változott volna. Egyszerűen csak keresztbe fonta maga előtt a karját, majd a szoba másik végébe vezette tekintetét. Lehet, hogy Louis tévedett és Destiny nem is érzett irántam semmit. Meggyőződésem volt, hogy jól döntöttem, mégsem tudtam elaludni. Folyamatosan azon kattogtam, hogyan juthattunk el idáig. Megígértem magamnak, hogy soha többé nem leszek szerelmes, de Destiny… Ő olyan elbűvölő és olyan más volt. Épp ezért döntöttem úgy, hogy kizárom az életemből. Mióta elraboltam őt, számtalanszor került életveszélybe és számtalan sebet szerzett. Nem akartam, hogy ezek a számok bővüljenek, így meghoztam a tökéletes döntést: Hazaviszem őt.
Miután Louis kiszabadított minket a bilincs fogságából, újból Ericre kellett összpontosítanom, ugyanis az ügyünk még korán sem rendeződött le.
- Fel kell hívnom Gemmát – hadartam azonnal, amint eszembe jutott minden, mire Lou gondolkozás nélkül a kezembe nyomta a telefonját. Tárcsáztam, aztán visszafojtott lélegzettel vártam, hogy felvegye. Három csöngés után aztán meghallottam nővérem hangját.
- Halló? – ez az egyetlen szó több kilónyi feszültséget vett le a vállamról, így csak megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Hála az égnek – motyogtam az égre nézve.
- Harry, te vagy az? – eszmélt fel Gemma a vonal túloldalán. Nem gondoltam volna, hogy ennyi idő után is felismeri a hangom, vagy egyáltalán nem csapja rám a telefont.
- Igen, én vagyok… Figyelj, Gemma. Hol vagy most? – kérdeztem gondterhelten.
- Az ágyamban fekszek. Hajnali három van, te barom – nyögte fáradtan. Csak ekkor tűnt fel álmos hangja és ekkor jöttem rá, hogy bizony az USA két legtávolabbi pontján vagyunk.
- Uh, ne haragudj… Muszáj volt meggyőződnöm róla, hogy jól vagy... – el sem tudom mondani, mennyire nagy örömmel töltött el, hogy végre beszélhettem Gemmával. Legutoljára akkor beszéltünk két szónál többet, mikor bevonultam a börtönbe. Louis csak vigyorogva hallgatta a beszélgetésünket, miközben büszkén megveregette a vállamat.
- Ja, úgy tűnik még élek. De miért is lett ez ilyen fontos hirtelen? – kérdezte beleásítva a telefonba.
- Veszélyben vagy, Gemma. Nem mondhatom el, hogy miért, de annyit kérek tőled, hogy soha de soha ne legyél egyedül. Ha teheted, fogadj testőröket, zárkózz be vagy nem tudom, csak… Nagyon vigyázz magadra – kérleltem őt elhalkuló hangon. Éreztem, hogy az a bizonyos testvéri kötelék még nem szakadt el, a lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy ő is így érez és előbb vagy utóbb de tisztázódni fog a helyzet. Csak azt sajnáltam, hogy még nem mondhatok el neki semmit.
- Mibe keveredtél már megint? – kérdezte gyanakodva, mire csak halkan felnevettem.
- Semmibe… Tényleg – bizonygattam, habár ez nem volt teljesen igaz. Elég nagy szarba kerültem, de ez a szarkupac még ugyanaz volt, ami börtönbe juttatott.
- Hát, oké… Akkor ma nem megyek be dolgozni – sóhajtotta tettetett szomorúsággal, mire szélesen elvigyorodtam. El sem tudom mondani, mennyire boldoggá tett azzal, hogy végighallgatott.
- Hiányzol, Gemma. Nagyon-nagyon hiányzol – mondtam ki, lehunyva a szemeimet. Felidéztem a pillanatot, mikor legutoljára láttam. Zokogott, szemei vörösek voltak és megvető pillantással nézett rám. Abban reménykedtem, hogy legközelebbi találkozásunkkor már büszke mosoly fog ülni az arcán.
- Te is nekem, öcsi… Az élet… Elég rossz nélküled – sóhajtotta, amitől összeszorult a szívem. El sem mertem képzelni, milyen nehéz lehet neki.
- Hamarosan hazamegyek, Gem. Ígérem – suttogtam a szívemre téve a kezem, majd egyszerűen kinyomtam a telefont. Visszafojtott mosollyal néztem legjobb barátomra, majd az ajkamba harapva visszaadtam neki a telefonját.
- Eric csak kamuzott. Csapdába akart csalni… Ez hihetetlen – túrt a hajába Louis hitetlenül, mire én azonnal Destinyre gondoltam. Neki köszönhetem azt, hogy végül nem kötöttem ki Eric hálójában.
- Destiny… Ő intézte el, hogy mindketten az ágyhoz legyünk bilincselve. Én azonnal elindultam volna Erichez, de azt akartam, hogy ő itt maradjon… Mindvégig tudta, hogy Eric kamuzik, ezért nem engedett el – ráztam a fejem hitetlenül elmosolyodva, de aztán egy pillanat alatt elkomorult a tekintetem.
- Jól gondolom, hogy… - kezdte a kérdését, de azonnal félbeszakítottam őt.
- Igen. De ne aggódj, meg se kottyant neki – mondtam neki legyintve, ugyanis legutóbb mikor erről beszéltünk, majdnem szétvertem a fejét. Meg volt róla bizonyosodva, hogy Destiny össze fog törni, de én ennek semmi jelét nem láttam.
- Hogy lehetsz ilyen szívtelen? – kérdezte Louis döbbenten nézve rám.
- Te is tudod, hogy jobb neki nélkülem. Épp ezért döntöttem úgy, hogy hazaviszem. Nem kell velem jönnöd, ha nem akarsz, de muszáj biztonságba juttatnom. Eric bármikor túljárhat az eszünkön és annak Destiny is az elszenvedője lenne. Ezt pedig nem hagyhatom… - mondtam neki elszántan, mélyen a szemébe nézve.
- Csak meg akarod védeni? – kérdezte pár másodperc után, amint felfogta szavaimat.
- Persze hogy csak meg akarom védeni! – tártam szét a karom őszintén.
- Azt hittem csak gyávaságból dobod el magadtól… Mert nem akarsz érezni – rázta a fejét lesokkolva.
- Azzal már elkéstem, Lou… - sóhajtottam idegesen a hajamba túrva, mire egy halvány mosolyt fedeztem fel az arcán.
- Miért nem mondod el neki egyszerűen az igazságot? – kérdezte megvonva a vállát, mire azonnal megráztam a fejem.
- Nem lehet, velem akarna maradni. Elviselem, ha utál, ha üvölt velem és a halálomat akarja, de azt nem tudnám elviselni, hogy újból szenvedni lássam – magyaráztam neki halkan, miközben elmémben újból felbukkantak az utóbbi alkalmak, mikor Destiny megsérült miattam.
- Jogos. Nem hagyod, hogy a teste megsérüljön, de szívét darabokra zúzod. Tökéletes megoldást találtál – tapsolt párat Louis szarkasztikusan, mire megforgattam a szemem.
- Ha van jobb ötleted, ki vele – tettem keresztbe a karom magam előtt és lazán az ajtófélfának dőltem, várva a zseniális válaszára.
- Mondjuk elmondhatnád neki, hogy szereted és épp ezért szeretnéd, hogy távol maradjon tőled arra az időre, míg lerendezed a dolgaidat. Destiny egy értelmes lány, tiszteletben tartaná a kérésed – ötletelt Lou, mire hitetlenül felnevettem.
- Nem ismered eléggé Destinyt. Éppen elég makacs ahhoz, hogy utat találjon arra, hogy velem maradjon. Szerinted miért voltam én is az ágyhoz bilincselve? Elvetemülten zseniális és szörnyű egyben – magyaráztam vadul gesztikulálva.
- Pont, mint te – tette hozzá Louis sóhajtva, majd megrázta a fejét – De igazad van, tényleg nem engedelmeskedne. Túl kemény csaj ahhoz – rágta a száját vadul gondolkozva.
- Ne is fáraszd magad, minden lehetőséget átgondoltam és ez tűnik a legbiztosabbnak. Nem mondom, hogy a legjobb döntés, de ez a leghatásosabb – látszólag sikerült meggyőzni érveimmel a legjobb barátomat, ugyanis csak tehetetlenül széttárta a karját jelezve, hogy semmi jobb ötlete nincsen.
- Te tudod – sóhajtotta feladóan feltéve a kezét, majd felkapta a csokor rózsát, amit Eric küldött nekünk. – Ezzel mi legyen? – kérdezte a gyönyörű virágokra mutatva, azonnal témát váltva.
- Legszívesebben feldugnám az egész csokrot Eric seggébe, de mivel ez a jelen helyzetben kivitelezhetetlen… Égessük el vagy valami – vontam meg a vállam, mire Lou felháborodva nézett rám.
- Ember, kinyírnád szerencsétlen virágokat csak azért mert Eric küldte? – akadékoskodott szorosan magához ölelve a csokrot.
- Oké, akkor a tiéd lehet. Boldog Valentin-napot! – röhögtem a vállába bokszolva.
- Március vége van te állat – nevetett fel hangosan Louis is, de aztán csak lebaktatott a konyhába, hogy vízbe tegye a csokrot. Amint egyedül maradtam a folyosón, beharapott ajkakkal néztem a fürdőszoba felé, ahonnan csak a víz csobogását hallottam. A szívem összeszorult már csak a gondolatra is, hogy örökké búcsút kell intenem Destinynek, de a lelkem mélyén éreztem, hogy ez a helyes cselekedet. Úgy éreztem, a rengeteg elkövetett szörnyűség után épp itt volt az ideje, hogy valami jót tegyek – még ha ezzel a lehető legnagyobb fájdalmat is okoztam magamnak.

Mivel úgy terveztük, hogy sötétedéskor indulunk, ideje volt összepakolni a cuccainkat, amiket alig pár nap alatt sikeresen szétdobáltunk az egész házban. Destiny a konyhát rámolta össze, én a fürdőszobát és a hálót tettem rendbe, Louis pedig a saját cuccai után kutakodott. Nagyon sajnáltam, hogy nem tudtunk több időt eltölteni ezen a helyen, ugyanis a ház gyönyörű volt. Szörnyen hálátlannak éreztem magam amiért Louis erőfeszítései után egy egyszerű döntésnek köszönhetően keresztbe tettem az összes tervünknek, de igyekeztem ezen túllépni. Destiny egy szót sem szólt hozzám a nap folyamán. Igyekezett mindig a ház másik felében tartózkodni, a lehető legtávolabb tőlem, és az egyedüli alkalom, mikor hallhattam a hangját akkor volt, mikor Louval csevegett. A szívem megszakadt a ténytől, hogy már nem érinthetem meg és nem csókolhatom dús ajkait. Teljesen kikészített a tudat, hogy minden apró gyengédség megszűnt köztünk. Próbáltam erős lenni és nem mutatni ebből semmit. Ismét felvettem azt a maszkot, amit a börtönben töltött idő alatt viseltem és hihetetlen, hogy milyen egyszerűen képes voltam erre. Alig pár óra alatt visszarázódtam a szótlanságba és az érzelemmentes arckifejezésekbe, még Louis is meglepődött, milyen gyorsan átálltam.
- Hű, ennyire gengszter azért ne legyél, haver. Úgy néztél rám, mintha meg akarnál fojtani – tette a szívére a kezét Louis, miután levetette magát mellém a kanapéra.
- Bocs, észre sem vettem – röhögtem fel ellazítva befeszült arcizmaimat.
- Hamarosan sötétedik, szóval ideje lenne bepakolni a cuccokat a kocsiba – veregette meg a vállam ösztönzően, mire csak sóhajtva felpattantam, hogy segítsek neki. Tudtam, hogy az út szörnyen kínos lesz a közös légtér miatt Destinyvel, de már próbáltam felkészíteni magam rá lelkiekben.
Fél óra múlva aztán mindannyian ott álltunk a kocsi mellett és szomorú szemekkel néztünk fel utoljára a házra. Az első itt töltött napra gondoltam, az önfeledt pancsolásra és a rengeteg nevetésre. Azonnal hiányolni kezdtem Destiny boldog kacagását és boldog arcát. Egy pillanatra rá vezettem tekintetem. Szomorú szemekkel búcsúzott el a háztól, majd egy apró sóhaj után egyszerűen megfordult és beült a kocsi hátsó ülésére. Ragaszkodtam ahhoz, hogy vezessek – egyrészt mert az én ötletem volt, hogy kocsikázzunk keresztül Amerikán, másrészt pedig mert Louis ezúttal egy gyönyörű Range Rovert választott, aminek vezetéséről már egészen fiatal korom óta álmodoztam. Legjobb barátom így az anyósülésre vágta be magát és így indultunk meg a hosszú útnak.
Arra számítottam, hogy szörnyen kínosak lesznek az utazással töltött órák, elvégre Destinyvel továbbra sem szándékoztunk egymáshoz szólni, de Louis sikeresen oldotta a feszültséget.
- Egyébként Harry… Mégis mi a fenét fogunk csinálni, miután hazavittük Destinyt? – kérdezte Louis pár óra sztorizgatás után.
- Megöljük Ericet – jelentettem ki, mintha teljesen egyértelmű lett volna.
- És mégis hogy akarod csinálni? – kérdezte kételkedve bennem.
- Nem tudom… Sokszor elképzeltem már, de nem tudom még, hogy megfojtsam, halálra verjem vagy csak egyszerűen lőjem fejbe? Esetleg kést használjak…? – soroltam a lehetőségeket elgondolkozva, mire Louis csak nagyokat pislogott rám.
- Úgy értettem, hogyan fogod elérni, hogy egy helyen legyetek? Te jó ég, te ilyen beteg dolgokon gondolkozol? – röhögött Louis hitetlenül.
- Oh… - nyögtem ki csalódottan - Hát öööh. A tervem még nincs tökéletesre csiszolva, mert nem tudom, hogyan oldhatnánk meg, hogy a kis csatlósai ne legyenek vele – vallottam be őszintén, mire Louis csak hümmögött egyet.
- Mi lenne, ha a saját csapdájába csalnád? – szólalt meg Destiny a hátam mögül, mire hatalmasat dobbant a szívem.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem vissza a homlokomat ráncolva, mire ő előrébb csúszott a két ülés közé.
- Írhatnál neki egy levelet, hogy várod egy bizonyos helyszínen. Benne van a pakliban, hogy nem fog elmenni, de egy próbát mindenképpen megérne. Aztán szerezhetnél olyan altatógázt, amit a szökésnél is használtál és a csatlósait ezzel le is rendezhetnéd. – magyarázta meggyőzően. Magamban büszke vigyorra húztam a számat, ugyanis újból elképedtem, hogy Destiny mennyire okos.
- Ez egy zseniális ötlet… - bólogatott Louis lelkesen és láttam rajta, hogy máris azon kezdett gondolkozni, honnan szerezhetne altatógázt.
- Még zseniálisabb lenne, ha nem szerepelne benne az „Eric megölése” című terv – dünnyögte Destiny, véletlenül megérintve a vállam. – Félre ne értsetek, szívből gyűlölöm őt, de még mindig az a véleményem, hogy jobb lenne őt haláláig egy mocskos börtönben tartani, hogy legyen ideje átgondolni milyen szörnyűségeknek tett ki téged – magyarázta éles megvetéssel a hangjában, miközben aggódó tekintete összetalálkozott az enyémmel. Legszívesebben csak szorosan magamhoz öleltem volna amiért ennyire racionálisan gondolkodott, de ebben most nem értettem vele egyet.
- A börtön nem akadályozná meg őt… Ha én képes voltam megszökni, ő is képes lesz rá. Nem, a halál biztosabb. Jobb, ha nem tesz több kárt ebben a világban – ráztam a fejem határozottan, mire Destiny csak hangosan felsóhajtott.
- Még mindig nem a te feladatod, hogy eldöntsd ezt. Mellesleg, mit fogsz kezdeni a dühös csatlósaival? Őket nem nyírhatod ki egyenként…– nézett rám ártatlan tekintettel. Nagyra értékeltem, hogy ennyire jólelkű és angyali volt, de ebben a helyzetben úgy éreztem, ezzel nem megyünk semmire.
- Akkor mégis mit csináljak? Hagyjam, hogy lecsukják őt, aztán megszökjön és kinyírjon mindenkit, aki valaha is közel állt hozzám? Ez vérre megy és addig, míg valamelyikünk el nem patkol, nem állunk le – magyaráztam neki felemelve a hangomat.
- Lehetne más megoldást találni, de persze, sokkal egyszerűbb a könnyebb utat választani! Öld meg, hadd tapadjon az ő vére is a kezedhez, mit bánom én! – válaszolta durcásan, majd keresztbe fonta karjait és hátradőlt a hátsó ülésen.
- Egyáltalán miért érdekel ez ennyire? – kérdeztem vissza értetlenül, mire ő ismét támadó pozíciót vett fel.
- Mert nem akarom végignézni, ahogy olyan elmebeteg gyilkossá válsz, mint Eric! – kiáltotta remegő hanggal. Tekintetünk összetalálkozott a visszapillantó tükrén keresztül. Szemeiben könnyeket láttam megcsillanni, aminek köszönhetően újabb darabokra tört a szívem.
- Ne aggódj, gondoskodom róla, hogy ne kelljen végignézned – feleltem halkan, mire lesütötte szemeit és csendesen hátradőlt. Louis mindeközben csak nagyokat pislogott hol rám, hol Destinyre. Nem akartam tovább veszekedni, így csak egy nagy sóhaj kíséretében lezártam a témát, ezzel idegőrlő csend telepedett ránk.
- Asszem’ ránk férne egy cigiszünet… Húzódj le, Harry – sóhajtotta végül Lou, visszanyelve mondanivalóját. Egy kisebb benzinkútnál álltunk meg, majd egyszerre pattantunk ki a kocsiból, Destinyt egyedül hagyva, aki továbbra is keresztbe font karral duzzogott a kocsi hátsó ülésén. Louis automatikusan felém nyújtott egy szálat, én pedig gondolkodás nélkül elfogadtam. Eszembe jutott, mikor Destiny megígértette velem, hogy nem dohányzok tovább, de abban a pillanatban ez cseppet sem érdekelt. Jól esett újból egy kis nikotinhoz jutni, szinte éreztem ahogy idegszálaim szép sorban lazulnak el hatására. Bevallom, szörnyen hiányzott már ez az érzés.
- Ne legyél vele ennyire goromba – szólalt meg Lou hirtelen, miközben hatalmas adag füstöt fújt ki.
- Nem vagyok goromba – makacskodtam a szememet forgatva.
- De, az vagy. Csak segíteni akar, de te lehurrogod. Csak egyszer az életben képzeld már magad a helyébe, könyörgöm! – sziszegte halkan, nehogy Destiny meghallja szavait.
- Hidd el, nem én leszek az, aki összetöri a lelkivilágát a gorombaságommal – vontam meg a vállam nemtörődöm módon, majd a benzinkutas bolt felé pillantottam. – Éhes vagyok, megyek és felvásárolom a fél boltot, addig ülj vissza – dobtam el a csikkemet, majd azzal a lendülettel el is indultam. Körülbelül tíz percembe telt összeszedni a lehető legtöbb ehető dolgot, majd a kasszához léptem, hogy fizessek. Abban a pillanatban a bolt ajtaja fülsüketítő csillingeléssel kinyílt, mire automatikusan odakaptam a fejem.
- Basszameg – suttogtam magamnak.
Két kopó érkezett a helyszínre, mégpedig talpig harcidíszben. Igyekeztem átlagos képet vágni, de legbelül a szívverésem a százszorosára gyorsult és arcom a falhoz hasonló árnyalatot vett fel.
- Áh, Helló Thomas! – köszöntek kórusban az eladónak, aki csak egy vidám intéssel köszönt oda nekik. – Befurakodunk a fiatalember elé, ha nem gond. Csak egy öngyújtóért jöttünk – kuncogta idegesítő hangon az egyikük, majd barátságosan a vállamra tette a kezét, mire már muszáj volt szembenéznem vele.
- Csak nyugodtan – mosolyogtam rá féloldalasan, majd magam elé engedtem őt. Egy pillanatig csak összeráncolt homlokkal nézett rám, de aztán csevegni kezdett az eladóval. Már kezdtem azt hinni, hogy megúszom a dolgot, mikor a másik rendőr mellém lépett.
- Tiéd az a gyönyörű fekete Range Rover? – kérdezte csillogó szemekkel, mire csak megilletődve pislogtam rá párat. A srác csak pár évvel lehetett idősebb nálam és ha nem lett volna az a nevetséges rendőrjelmez, még szimpatikusnak is találtam volna.
- Öhhm… Igen, nemrég vettem. Nagyon jó kocsi – csak ennyit sikerült kinyögnöm, a társa már csatlakozott is hozzánk.
- Tényleg olyan tágas a csomagtartója, mint ahogy mondják? Soha nem láttam még élőben… - lelkendezett, akárcsak egy kisgyerek, mire társa értetlenül nézett rá.
- Imádja az autókat – rázta a fejét magyarázkodva, mire megértően bólintottam.
- Nem bánod, ha belepillantok? Szeretnék venni egyet és érdekelne a véleményed – lelkendezett tettetett ártatlansággal, mire azonnal lefagytam. Láttam a szemében, hogy tervez valamit, ráadásul mindketten idegőrlően figyelték az arckifejezésemet, miközben én lebelül egy pánikroham közepén álldogáltam. A csomagtartó tele van fegyverekkel, ráadásul Destinyt biztosan felismerik, ha közelebbről látják. Ha igent mondok, lebukunk, ha nemet, az pedig feltűnő és szintén lebukáshoz vezet. A FENÉBE!
- Persze, csak előbb kifizetem a cuccaimat – kontráztam gyorsan, miközben folyamatosan valami megoldáson kattogtam. Mindent szörnyen lassan csináltam, minimum öt percen keresztül kerestem az aprókat és szándékosan bénáztam, csak hogy húzzam az időt. Gyerünk, Harry… Gondolkozz!
- Hogy hívnak, tesó? – kérdezte egyikük, miután sikeresen felkaptam a cuccaimat és az ajtó felé kezdtünk sétálni.
- Edward. Edward Montgomery – feleltem magabiztosan kiválasztva egy random nevet, mire ő csak mosolyogva bólintott, majd egy barátságos mozdulattal felém nyújtotta a kezét.
- Carter vagyok, a kollegám pedig Chandler. Éppen egy izgalmas küldetésen vagyunk – kezdte ráérősen magyarázva, miután megrázta a kezem és a vállamra támaszkodott egyik karjával.
- Milyen küldetésen? – kérdeztem vissza tettetett érdeklődéssel, miközben folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan úszhatnám meg ezt az egészet. Úgy éreztem itt a vég, nem lehet menekülni és pár óra múlva már újra rácsok mögött találom majd magam. A szívem vadul vert, a levegővétel pedig egy külön kihívás volt. Miközben a kocsi felé sétáltunk, próbáltam jelet küldeni Lounak, aki gyanakodva nézett ki a szélvédőn keresztül.
- Los Angelesből megszökött egy Emerald nevű személy, őt kell megtalálnunk… Elég veszélyes ember, kinyírta a saját anyját, meg még egy tucat ártatlan embert… Hallottál már róla? – kérdezte mélyen a szemembe nézve, várva a reakciómat. Tudta, hogy ki vagyok.
- Igen, hallottam már róla. – mosolyodtam el abban a pillanatban, ahogy meghallottam a kocsink gyönyörű hangját. –  Viszont a helyetekben vigyáznék vele – mondtam a fél szemöldökömet felvonva, mire csak értetlen arcot vágott. A szemem sarkából felmértem az esélyeimet, majd egy jól irányzott hirtelen mozdulattal gyomorszájon vágtam, majd ahogy összegörnyedt, bemutattam az állát az öklömnek, aminek köszönhetően ő hátrabillent. A társa azonnal megindult felém, de én minden erőmet összeszedve futni kezdtem a kocsi felé. Louis nagyon jól időzített ugyanis még épp be tudtam ugrani a hátsó ablakon keresztül, mielőtt annyira felgyorsított volna, hogy lehetetlen legyen utolérni.
- Zseni vagy, Louis – nevettem fel hangosan, miután kinéztem a hátsó ablakon és csak a tehetetlen zsarukat láttam a kocsijuk felé rohanni.
- Mi történt? – kérdezte izgatottan, miközben százhússzal hajtott fel az autópályára. Destiny mindeközben a kocsi padlóján hasalt mellettem és aggódó tekintettel nézett fel rám.
- Felismertek. Fogalmam sincs, hogy hogyan kerültek ide… - lihegtem az adrenalintól felpörögve, majd kinéztem a hátsó szélvédőn.  – Öhm, Louis… Taposs bele – mondtam feszülten, mikor láttam, hogy egy rendőrautó hatalmas sebességgel és villogó fényekkel száguld utánunk.
- Igenis főnök – mondta féloldalas mosolyra húzva a száját, mire máris belepréselődtem az ülésbe.
- Destiny, ülj fel mellém és kösd be magad. Ott lent nem túl biztonságos – néztem le Destinyre, aki halálfélelemmel az arcán pillantott vissza rám.
- Ebben az átkozott kocsiban sehol sem biztonságos – motyogta magában, de azért felült mellém. Hevesen dobogó szívvel konstatáltam, hogy Destiny ismét hatalmas veszélyben van, de igyekeztem a lehető legpozitívabb maradni. Nyugi, Harry. Louis tapasztalt vezető, Destinyt pedig a rendőrök is épségben akarják megszerezni.
- Louis… - szóltam legjobb barátomnak idegesen, mikor a rendőrautó már szinte teljesen beért minket. Louis tövig nyomta a gázt, de mégis úgy tűnt, hogy egyre lassabbak vagyunk.
- Ez a maximum sebesség – nézett rám Louis a visszapillantón keresztül. Szemében félelmet és idegességet láttam, így azonnal a táskám után nyúltam, hogy kivegyem belőle a pisztolyom.
- Harry, ne csináld… - suttogta Destiny végignézve a mozdulatsorom. Pár másodpercig csak farkasszemet néztünk egymással. Végiggondoltam a lehetőségeket: ha nem teszek semmit, utolérnek minket. Destiny hazakerül, minket pedig lecsuknak Louval. Ez nem állítja meg Ericet abban, hogy később megkeresse Destinyt és bántsa. Ha viszont megállítom a zsarukat, Destinyt hazaszállítjuk épségben és Ericet is el tudjuk kapni.
- Bukj le, Des – mondtam végül ellenkezést nem tűrő hangon, majd kihajoltam az ablakon és a rendőrautó egyik kerekére céloztam. Ők amint megpillantottak engem, szinte azonnal lelassítottak. Csak Destiny járt a fejemben, így meghúztam a ravaszt. A kocsi azonnal cikázni kezdett az úttesten, majd pár másodperc múlva teljesen meg is álltak, mi pedig véglegesen lehagytuk őket.
- Szép lövés volt, Harry – dicsért meg Louis, Destiny pedig könnyes szemekkel nézett rám.
- Nem haltak meg, ne aggódj - vetettem neki oda, de ő csak alig láthatóan megrázta a fejét és felhúzva a lábát átölelte azt.
- Louis… Kellene keresnünk egy helyet, ahol nyugodtan pihenhetünk. Lehet, hogy jobb lenne egy kicsit meghúzódni valahol a semmi közepén – gondolkodtam hangosan, ő pedig egyetértően bólintott.
- Rajta vagyok – mondta az úttestnek szentelve az összes figyelmét. Végre kényelmesen hátradőltem, miközben a kezemben tartott fegyveremre néztem.
Elegem volt már a folytonos feszültségből, csak arra vágytam, hogy nyugodtan aludhassak egy kényelmes helyen… Ebbe az idilli képbe akaratlanul is beleképzeltem Destinyt, amint egymást ölelve pihenünk a puha párnák között. Óvatosan rá emeltem a tekintetem. Ő csak meredten bámult maga elé, akárcsak egy szobor.

Destiny szemszöge

Abban a pillanatban, mikor a rendőrök megjelentek a benzinkútnál és Harryvel együtt jöttek ki a kisboltból, legszívesebben kiszálltam volna a kocsiból, hogy önként feladjam magam a zsaruknak, hogy Harry és Lou szabadon menekülhessenek, de túlságosan féltem. Féltem attól, hogy a helyzet csak rosszabbodik. Nem akartam, hogy Harrynek baja essen.
Amint csillapodtak a kedélyek, egyszerűen nem tudtam megnyugodni. Csak bámultam magam elé és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Nem akartam hazamenni. Nem akartam elveszíteni Harryt. Ugyan a felszínen szörnyen dühös voltam rá, a szívem mélyén még mindig ugyanannyira szerettem őt és ez nagyon megviselt tudva, hogy ő nem érez semmit.
Hogy lehetek még mindig ennyire naiv? Kihasznált és én még ennek ellenére is szeretem őt. Tuti beteg vagyok…
Hosszú csendes percek teltek el, mire feleszméltem és körbenéztem magam körül. Már rég elhagytuk az autópályát és egy elhagyatott terület felé gurultunk. Az egész napos utazás után alig vártam már, hogy kinyújtóztassam végtagjaimat, de erre még várnom kellett egy picit.
Hosszas zötykölődés után rátaláltunk egy elhagyatott területre. Louis egy romos bevásárlóközpont melletti mélygarázsba hajtott be, ami horrorfilmbe illő falaival nem keltett bizalmat bennem.
- Ha ez a kóceráj összeomlik a fejünk felett, halálod végéig üldözni foglak a pokolban. – mondta Harry Louisnak, amin alap esetben nagyon jót röhögtem volna, de nem voltam nevetős kedvemben.
- Nézd a jó oldalát… Legalább nem kell egyikőnk temetését sem fizetni. Amúgy meg honnan veszed, hogy én is a pokolba kerülök? – kérdezett vissza Lou vigyorogva, mire Harry hitetlenül felnevetett.
- Szerintem egyértelmű, hogy mindketten ott végezzük – vonta meg a vállát végül, Louis pedig leparkolta a kocsit a mínusz kettes szintre.
- Nézzünk körül az alsóbb szinteken is, nehogy meglepetés érjen minket később – tanácsolta Louis, mire én azonnal kipattantam a kocsiból, hogy vele menjek.
- Valakinek itt kéne maradnia a kocsinál… - nézett rám Harry várakozóan, de én csak gyilkos tekintettel néztem vissza rá.
- Akkor maradj – mondtam egyszerűen, majd kivettem a kezéből a fegyverét és elindultam. Pár másodperc múlva Louis már mellettem loholt, hogy együtt térképezzük fel ezt az elhagyatott épületet. Mikor elhagytuk Harry látóterét, Louis aggódó tekintetét vettem észre magamon.
- Összetörte a szíved, nem igaz? – kérdezte halkan, alaposan szétnézve a körülöttünk lévő sötétségben. Az elemlámpáink fényei világították csak be a helyet és őszintén szólva, halálosan féltem.
- Az nem kifejezés – nevettem fel tehetetlenül, mire sajnálkozó tekintettel ajándékozott meg.
- Sajnálom, tényleg... Harry egy hatalmas barom – rázta fejét rosszallóan. – De ne szomorkodj, biztos vagyok benne, hogy valaki vár rád odakint, aki teljes mértékben megérdemel téged, aki majd úgy fog szeretni ahogy Harry soha nem lenne képes rá… - biztatott halvány mosollyal az arcán, mire könnyek gyűltek a szemembe. Nem akarom, hogy más szeressen.
-  Ez kedves tőled, Lou… Csak tudod… Már annyira elhittem, hogy Harry megváltozott és boldogok lehetünk együtt. Aztán kiderült, hogy csak kihasznált, én pedig mindez ellenére ugyanúgy szeretem őt… - vallottam be őszintén, mire meglepetten kitágultak a szemei.
- Még csak nem is haragszol rá? – kérdezte döbbenten.
- Egy picit – vontam meg a vállam, ő pedig őszinte csodálattal ölelte át az egyik vállamat. Ezután csak csendesen sétáltunk egyre lejjebb és lejjebb míg el nem értük a legalsó szintet. Csak patkányokkal és csótányokkal találkoztunk, de embereknek nyoma sem volt, így nyugodtan sétáltunk vissza Harryhez.
A Göndörke laza testtartással dőlt a kocsi orrának, miközben halál nyugodtan töltötte újra az összes fegyverét. Mikor elég közel értünk hozzá, hogy észre vegyen minket, csak felnézett ránk, aztán már folytatta is tevékenységét. Miközben őt néztem, szívem dobogása kétszeresére gyorsult és éreztem, hogy arcom is egyre pirosabbá válik. Olyan szívdöglesztően nézett ki, hogy azt hittem ott helyben folyok szét. Úgy tettem, mintha észre sem venném a jelenlétét, így csak szemrebbenés nélkül bemásztam a kocsiba, hogy valami ehető dolog után kutassak.
- Hé, Lou? – másztam ki pár másodperc múlva – Hány napot leszünk itt? – kérdeztem.
- Én csak egy éjszakára gondoltam. Hosszú út vár még ránk – vonta meg a vállát.
- Szerintem legyen két éjszaka. A rendőrök a közelben vannak és a kocsi rendszámát is tudják, tehát egy szempillantás alatt megtudhatják, merre tartunk. Talán ha maradunk még egy napot, jobban szétszóródnak a térségben – magyaráztam mélyen a szemébe nézve. Louis átgondolta a hallottakat, végül beleegyezett.
- Igazad van. Lehet, hogy lassabban érünk haza, de így biztonságosabb – bólintott, majd Harry felé pillantott, aki cseppet sem volt boldog emiatt, de nem szólt egy szót se.
Percek alatt kialakítottam egy kényelmes alvóhelyet a hátsó ülésen. Hasonlóan, mikor Harryvel aludtunk az erdőben. Az emlékek robbanás-szerűen villantak fel az elmémben, aminek köszönhetően ismét szívfájdalommal küzdöttem.

Az éjszaka szörnyen lassan telt el, tekintve, hogy össze voltunk zárva egyetlen pici helyre. Harry nem aludt, ugyanis állítása szerint bármikor megtalálhatnak minket és jobb, ha valaki őrködik, így mi Louval a hátsó ülésen próbáltuk nem szétrugdosni egymást. A kicsi helynek köszönhetően muszáj volt valamennyire összebújnunk, ha kényelmesen el akartunk férni, ami látszólag Harrynek egyáltalán nem tetszett. Őszintén szólva olyan fáradt voltam már, hogy cseppet sem érdekelt, ha Louis mellkasán kell aludnom.
Próbáltam arra gondolni, hogy valójában Harry fekszik Louis helyén, így sikerült olyan pozíciót találnom, ami mindkettőnknek tökéletes volt és sikerült végre elaludnunk.
Mikor reggel felébredtem, Louis még mélyen aludt, Harry pedig eltűnt így úgy döntöttem kinyújtóztatom a végtagjaimat a friss levegőn. A felszínre érve gyönyörű látványnak lehettem szemtanúja. A felkelő nap pont az elhagyatott bevásárlóközpont ablakain keresztül bújt ki a szemeim elé, hűvös levegő pedig egy pillanat alatt felfrissített. Pár perc múlva lépteket hallottam az egyik irányból, hamarosan pedig már meg is pillantottam a zaj keltőjét. Harry fáradtan a hajába túrva közeledett felém, majd mikor észrevett, csak érzelemmentes tekintettel elnézett felettem, majd elment mellettem, mintha ott se lennék.
- Neked is jó reggelt – dünnyögtem az orrom alatt, de ő nem reagálva semmit, visszatért a kocsihoz. Körülbelül fél órán keresztül még bámészkodtam és feltérképeztem a területünket, majd én is visszatértem a kocsihoz. Harry rosszkedve eléggé nyomottá tette a hangulatot, ugyanis a két srác csak csendesen ült egymás mellett, majd egyszerre néztek fel rám. Harry azonnal elkapta a tekintetét, de Louis halvány mosolyt ajándékozott nekem, majd felém nyújtotta a dobozos kávéját, amit a göndör a benzinkúton vásárolt.
- Mi a mai program? – kérdeztem, miután ittam egy kortyot belőle.
- Várunk – vonta meg a vállát Lou unottan, mire felsóhajtottam. Egyikük sem volt túl jó hangulatban, és ami azt illeti belül én is szörnyen zokogtam Harry elvesztése miatt. Épp ezért kellett volna valami figyelemelterelés számomra.
- Felderíthetnénk az elhagyatott bevásárlóközpontot. Lehet, hogy találnánk pár hasznos dolgot is – vetettem fel az ötletet.
- Jobb lenne idelent maradni… Bármilyen mocorgás felkeltheti a zsaruk figyelmét, ha errefelé tévednének – rázta fejét Louis rosszallóan, mire megforgattam a szemem.
- Unalmasak vagytok. Én leléptem – intettem nekik szórakozottan, aztán mit sem törődve a morgásukkal, elindultam felfelé. Szükségem volt egy kis egyedüllétre, hogy végre átgondolhassam a dolgaimat. A felszínre érve újból elcsodálkoztam a táj furcsa szépségén, majd egy hatalmas levegőt véve megtettem az elő lépést az épület felé.
- Ugye nem gondolod komolyan, hogy elengedlek oda egyedül, fegyver nélkül? – hallottam meg egy mély hangot magam mögül, mire unott arccal hátrafordultam.
- Mégis mi támadna meg? Egy nyest? Kösz, de tudok magamra vigyázni – utasítottam el a Göndörke ajánlatát, aki a fegyverét nyújtotta felém, majd gondolkodás nélkül tovább sétáltam.
- Hát jó, te akartad – sóhajtott fel mögöttem fáradtan, majd felzárkózott mellém.
- Mégis mit csinálsz? – kérdeztem értetlenül nézve rá.
- Veled megyek. Felelősséggel tartozok érted, nem rémlik? – mondta egyszerűen, miután zsebre tette a kezét és mélyen belebámult a szemembe. Szó nélkül sétáltam tovább, mintha Harry ott sem lenne. Nem akartam tudomást venni a közelségéről, mert túlságosan összeszorult tőle a szívem. Őszintén szólva, mikor elindultam egyedül az épület felé, egy kis félelem kerekedett felül rajtam, hogy vajon mi várhat rám odabent, de Harry jelenléte miatt úgy éreztem, semmi nem bánthat. A Gödörke nagyon óvatos volt, folyamatosan figyelte a környéket és az utat is. Mikor a bejárathoz értünk, én pedig ki akartam nyitni az ajtót, az nem nyílt. Rángattam, rugdostam és megpróbáltam feltörni is a zárat, de egyszerűen nem sikerült kinyitnom azt. Segítségkérő tekintettel fordultam hátra Harryhez, aki mindvégig szórakozottan nézte a szenvedésem.
- Kéne egy kis segítség? – kérdezte fennhéjázóan, mire csak egy nagyot sóhajtva összefontam mellkasom előtt a karom. Ő csak nevetve mellém lépett, majd egy laza mozdulattal egyszerűen kiütötte az üveget a könyökével.
- Nem rongálni jöttünk ide – néztem rá mérgesen.
- Igazad van, csak lopni jöttünk – válaszolta kapásból, mire majdnem elmosolyodtam, de sikerült lekorlátoznom a reakciómat egy rosszalló tekintetre. Harry előreengedett, így én léphettem be elsőként a félhomályban úszó romos épületbe. Az óriási üvegablakokon besütő nap kellemes borzongást idézett elő bennem, ahogy körbenéztem a kihalt térben. A belmagasság hatalmas volt, a falakat pókhálók borították és mindenfelé összetört tárgyak hevertek. Találtam széttépett plüssmacit, levetett, rongyosra hordott cipőket és rengeteg alkoholos üveget.
- Valaki sokáig eléldegélt itt egyedül – suttogtam magamnak szétnézve a többi holmi között is. Harry pár méterrel arrébb kukázott, én pedig automatikusan a konyhák felé vettem az irányt tartós élelmiszerért kutatva. Egy hamburgeres üzlet konyhájában meg is találtam, amit kerestem. Konzerves kukoricától a chilis babig mindent találtam, persze mindegyikből csak egy-egy darabot. A lejárati idejük sajnos már hónapokkal ezelőtti volt, így inkább otthagytam őket. Harryhez visszatérve megindultunk a második emelet felé, ahol már sokkal jobb termékeket találtunk. Például, egy teljes érintetlen szatyor feküdt a földön, tele értékes ruhadarabokkal, melyeknek semmi bajuk nem volt.
- Des… - suttogta Harry, miután megnéztem párat közülük. – Valaki van itt – folytatta, amint kellő közelségbe ért hozzám, majd szó nélkül kezembe adta a második fegyverét, amit ez alkalommal elfogadtam.
- Hol? – kérdeztem vissza hevesen dobogó szívvel.
- Nem tudom, de találtam egy cigicsikket, ami még füstölög – mutatta fel a bizonyítékot, ami tényleg elég frissnek tűnt. Kedvem támadt elrohanni, de azzal túlságosan nyílt célponttá váltam volna, így inkább csak követtem Harryt.
- Gondolod, hogy bántani akar minket? – kérdeztem tőle halkan, figyelmesen körbenézve magunk körül.
- Nem tudom. Lehet, hogy csak egy hajléktalan, de az is lehet, hogy egy keresett bűnöző rejtőzködik itt – mondta félve nézve a szemembe – Valaki, aki olyan, mint én – tette hozzá.
- Nem kellene csak szimplán elhagynunk a helyet? A hideg ráz tőle… - bevallom, szörnyen féltem attól a valakitől, aki ebben az épületben rejtőzködött valahol.
- Na mi az, most már nem vagy annyira bátor? – kérdezte féloldalas mosolyra húzva a száját, ami miatt legszívesebben csak megcsókoltam volna, de ehelyett csak unottan megforgattam a szemem.
Tovább sétáltunk, de szigorúan a fal mentén. Fülsüketítő csönd volt, csakis a saját szívem dobogását hallottam, semmi mást. Igyekeztem Harry széles válla mögé bújni, így csak a hátulról érkező támadásoktól kellett tartanom. Körülbelül tíz perce tarthatott ez a feszült hangulat, mikor Harry egy hirtelen mozdulattal megtorpant és összeszűkült szemekkel meredt a távolba.
-  Mi az? - kérdeztem remegő hangon.
- Látom őt. Szerintem megsérült - suttogta, mire óvatosan kikukkantottam a válla felett. A körülbelül harminc éves férfi a romos falnak döntve a hátát ült a földön, miközben egyik kezével a vérző oldalát szorította. Nem láttam nála fegyvert, viszont a sebe elég frissnek és veszélyesnek tűnt még messziről is. Azonnal elindultam felé azzal a céllal, hogy bekötözzem a sebét, de Harry visszarántott a csuklómnál fogva.
- Mégis mit csinálsz? - sziszegte idegesen.
- Segítek neki - adtam az egyértelmű választ, miután idegesen kiszabadítottam magam erős szorításából.
- Te teljesen megőrültél? Lehet hogy itt vannak a haverjai és téged is elintéznek - rázta a fejét ellentmondást nem tűrő hanggal.
- Ott fekszik egy sebesült ember, Harry. Nem fogom hagyni hogy meghaljon ha van lehetőségem segíteni! - néztem rá gyilkos tekintettel, majd határozottan elindultam a sebesültünk irányába. Mikor már elég közel értem, tisztán láttam hogy erősen verejtékezik és szenved. Alig volt magánál, csak résnyire tudta kinyitni a szemeit. Mikor észrevett, ijedten megpróbált hátrébb húzódni.
- Csak segíteni szeretnék - mondtam neki halkan miközben csigalassúsággal letérdeltem mellé. Ő halálfélelemmel a szemében követte a mozdulatsoromat, majd mikor óvatosan felemeltem a kezét, hogy megnézzem a sebét, fájdalmasan felszisszent. A sebe ijesztően nagy volt, és dőlt belőle a vér.
- Mi történt? - kérdeztem mélyen a szemébe nézve, mire ép kezével erősen belekapaszkodott a vállamba. Harry épp ekkor ért mellénk és szinte éreztem, ahogy megfeszül.
- Megkéseltek… Ketten vannak - suttogta remegve, félve nézve oldalra.
- Itt, az épületben? - kérdezte Harry türelmetlenül, mire a sebesült férfi bólintott. Ezzel a lendülettel Harry a kezébe vette pisztolyát és egy hatalmas sóhaj kíséretével körbenézett. Idő közben én letéptem egy csíkot a férfi ingjéből és az oldalára helyeztem, hogy elállítsam a vérzést. Láttam, hogy ezt a sebet jó lenne összevarrni, de semmilyen eszközöm nem volt erre. A férfi egyre gyengébb volt és a vérzését sehogy nem tudtam megfelelően elállítani. Valamelyik szervét érhette a kés, ugyanis az egész hasa teljesen kemény volt a felgyülemlő folyadéktól. Tudtam, hogy semmit nem tehetek érte megfelelő orvosi eszközök és steril környezet nélkül.
- Des… - suttogta Harry, miközben egy lépést tett felém. - El kell tűnnünk innen. Most azonnal - nyújtotta felém a kezét, hogy felsegítsen. Könnybe lábadt a szemem ahogy a sérült férfire néztem, ugyanis tudtam, ha mi itthagyjuk, meg fog halni. Már nem is volt magánál, csak bágyadtan próbálta nyitogatni szemeit, sikertelenül. - Nem tudsz rajta segíteni - Harry mélyen a szemembe nézett, látva a hezitálásomat. Aprót bólintva hagytam, hogy a kezemet megfogva felhúzzon, majd egy szempillantás alatt el is tűntünk a helyszínről. A lelkiismeretem szörnyen hangosan ordibált velem, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Legszívesebben azonnal hívtam volna a mentőket, de nem kockáztathattam a lebukást vagy azt, hogy esetleg ránk fogják a sebesült férfi halálát.
Már félúton járhattunk a kijárat felé, amikor csörömpölést hallottunk meg a közelből. Azonnal összenéztünk Harryvel, majd felgyorsítva a tempót osontunk tovább mindaddig, amíg pár méterről hallottunk zörejt. Ahogy mindketten megtorpantunk hatalmas port kavartunk fel, ami a beáramló fénynek köszönhetően jól láthatóan szállt a magasba ezzel megadva a tartózkodási helyünket.
- Baszki - suttogtam az ajkamba harapva, majd ugyanabban a pillanatban a szemünk elé kerültek újdonsült barátaink.
- Hmm fincsi - nézett végig rajtam az egyikük, miközben lazán megforgatta a kezében a kést, majd Harryre pillantott.
- Mit akartok? - kérdezte Harry lekezelő hangnemben, mintha szívességet tenne nekik azzal, hogy tudomásul veszi a létezésüket. A két férfi egymásra nézett, majd óvatosan elmosolyodtak.
- Milyen szép fegyvereitek vannak… Hadd nézzem meg közelebbről... - lépett oda hozzám az egyikük, mire Harry azonnal elém ugrott és a férfi fejéhez szorította pisztolyát - természetesen miután sikeresen kicsavarta a kést a kezéből egyetlen másodperc alatt.
- Elég közeli, barátom? - sziszegte Harry gyilkos pillantást vetve rá. A másik férfi erre egy hangos morgással karöltve barátja segítségére sietett és nekiugrott Harrynek. Abban a pillanatban ahogy megláttam, hogy a késsel Harry felé közelít, gondolkodás nélkül belelőttem a combjába. Számításaim ellenére ezzel nem tudtam megakadályozni őt, ugyanis lövésemnek köszönhetően csak mindketten felbőszültek és nagyobb erőfeszítéssel ugrottak neki Harrynek, aki ugyan sokkal izmosabb volt mindkettőnél, de láttam, hogy elfér a segítség. Így hát én is becsatlakoztam a bunyóba. Kicsavartam a másik férfi kezéből a kést, majd jó messzire elhajítottam, hogy esélye se legyen visszaszerezni.
- Kés nélkül is elbánok veled, Kislány - röhögte az arcomba, miközben megpróbálta lefogni a csuklómat. Mozdulatsorával nem járt sikerrel, ugyanis egyszerűen hárítottam támadását és a Harry által tanított technikával lelöktem magamról, így a földre esett. Ekkor felkaptam a pisztolyom a földről és a fejéhez szorítottam azt. Harryre pillantottam, aki pontosan ugyanezt tette mint én és büszke féloldalas mosolyra húzta a száját. Hirtelen egy hatalmasat dobbant a szívem, már majdnem vissza is mosolyogtam rá, de aztán eszembe jutott minden szemét dolog amit tett így inkább csak felvontam a fél szemöldököm. Mindeközben a lefegyverzett férfi megragadta a kezem azzal a céllal, hogy elvegye a pisztolyomat, de szerencsére nem sikerült neki - megismertettem az arcával a térdemet, ami miatt egy pillanat múlva már ájultan esett a földre.
- Hupsz - néztem rá megbánóan, ugyanis eszem ágában sem volt ennyire erőszakosan elbánni vele.
- Szép volt. Most már két ember bántalmazását is ránk foghatják - dicsért meg Harry szarkasztikus hangsúllyal, mire megforgattam a szemem.
- Ha rajtam múlt volna, már rég a kocsinál lennék - morogtam haragosan nézve a szemébe. Elvégre ha egyedül jöttem volna, nesztelenül suhantam volna végig az egész helyen mindössze tíz perc alatt.
- Ha rajtad múlt volna, már egy eldugott sarokban feküdnél halottan - kontrázott azonnal a Göndörke.
- Azt hiszed tényleg ennyire elveszett vagyok nélküled? Mert tájékoztatlak, hogy nem! Rohadtul nincs rád szükségem! - sziszegtem felháborodva, miközben közelebb léptem hozzá. Fájt kimondani mindezt, de a büszkeségem érdekében muszáj volt.
- Szerinted érdekel? Elárulom, cseppet sem! Az a dolgom hogy hazavigyelek egy darabban, de ha ennyire nincs rád szükségem akkor hajrá, szabad vagy! - válaszolta idegesen, miközben nemtörődöm módon széttárta karjait. Abban a pillanatban ahogy befejezte mondanivalóját, a túszul ejtett férfi hangtalanul felpattant és a földről felkapva a kését, egyenesen Harry oldalába szúrta azt. Minden annyira gyorsan történt, hogy Harry reagálni sem tudott, csak egy fájdalmas levegőt véve a támadójára nézett, aki szemében hirtelen megbánás csillant fel. Szörnyű harag támadt bennem, és mintha maga az ördög bújt volna belém, gondolkodás nélkül felemeltem a fegyverem és mellkason lőttem a férfit. Az könyörgően pillantott rám, majd a földre zuhant.
Remegő ajkakkal pislogtam a kezemben tartott pisztolyra, majd Harryre, aki vérző oldalára szorítva a kezét nézett rám.
- Des, ne akadj ki… - kezdte azonnal, amint észrevette hogy egyre szaporábban veszem a levegőt egy közelgő pánikrohamot előjelezve. Egyszerre kerültem sokkba Harry sérülése és életem legelső gyilkossága miatt.
- Megöltem? - kérdeztem halkan, miután kiejtettem remegő kezemből a pisztolyt. Harry óvatosan lehajolt és szemügyre vette a férfi sebét.
- Fel fog épülni - mondta ki egy pillanat habozás után, mire egy hatalmas megkönnyebbült sóhaj szabadult fel belőlem, de nem nyugodhattam meg teljesen, ugyanis Harryből egyenesen dőlt a vér. Ahogy megpróbált felállni, egy fájdalmas nyögés szabadult fel belőle és erősen az ajkába harapott. Azonnal odaugrottam hozzá és segítettem neki. Talán most először értem hozzá, mióta szakítottunk így vegyes érzelmek kavarogtak bennem amik teljesen kikészítették az idegrendszerem.
- Visszaviszlek a kocsihoz és bekötözlek, kérlek bírd ki addig… - suttogtam neki aggódva és hagytam, hogy rám támaszkodjon. Szemmel láthatóan lett egyre sápadtabb minden egyes pillanatban, ami a frászt hozta rám. Mi van, ha ugyanolyan sebet szerzett, mint a férfi, akit nem tudtunk megmenteni? Mégis mit fogok vele csinálni?