Hostage | Második fejezet

Emerald

Két nap telt el a Laurennel való beszélgetésem óta, de azóta nem is láttam őt. Tudtam, hogy szándékosan kerül, mert nem akarja, hogy kiszedjem belőle a szökési tervét – pedig ez egyértelműen meg fog valósulni. Reggel az ellenőrzés után az őröm nem az udvarhoz vezetett, hanem a csoportvezetőnkhöz, Roberthez, akivel általában csak akkor találkoztam négyszemközt, mikor valami bajba kerültem. Épp ezért kezdtem pánikolni, mivel volt egy olyan gyanúm, hogy Lauren beköpött. A jól ismert terembe löktek be, mely már eléggé hiányzott az utóbbi hetekben, amíg távol maradtam a verekedéstől. Az egyik széken ülve pontosan ugyanazzal szórakoztam, mint általában, mikor itt vártam Robertre. A biztonsági kamerába bámulva szuggeráltam azt a fickót, aki a kamerákat tartja szemmel. Éreztem, hogy félelmet keltek benne, habár személyesen soha nem is láttam, ki nézegeti azokat a felvételeket, de nagyon jó móka volt. Szerettem, ha az emberek félnek tőlem. Mikor meguntam a tevékenységemet, körbenéztem az unalmasan szürke teremben. Nem volt ott semmi, a szó szószoros értelmében. Csak két szék, közöttük pedig egy kis asztal. Itt beszélgetnek el a rabokkal, ha valakinek pszichológiai kezelésre van szüksége, ide hozzák. Az első hetekben rendszeres látogató voltam dühkezelésen.

Körülbelül tíz perc várakozás után meg is érkezett Robert, furcsa mosollyal és izgatottsággal az arcán.

- Jó reggelt, Emerald, ne haragudj a késésért, még volt egy kis elintéznivalóm. Hogy vagy mostanában? – kérdezte undorítóan kedvesen, habár tudtam, csak azért beszél ilyen mézesen hozzám, mert erre lett betanítva és ezért fizetik, de valójában az első adandó alkalommal szembe köpne, annyira utál.

- Jól, kösz – válaszoltam nyersen, továbbra is az elérhetetlen és kőszívű arcomat mutatva. Tulajdonképpen ez már nem is volt álarc, annyira belejöttem a szerepbe az évek alatt. Mondhatni, a jégszív és a sötét lélek már a részemmé vált.

- Úgy hallom, mostanában jól viselkedsz, és ennek örülök. Jutalmul megengedem, hogy heti egy órát telefonálj – mondta büszkén, úgy, mintha ez lenne a legfelemelőbb jutalom, amit csak adhat, és tényleg így is volt, nekem abban a pillanatban ez a hír az ép elmémet mentette meg.

- Tényleg? – szándékosan nem mutattam túl sok lelkesedést, de legbelül már éreztem az adrenalin áramlását. Külvilág, hamarosan találkozunk!

Robert még elmondott pár dolgot, hogy hangfelvételre veszik a hívásokat és egyéb hülyeségeket, de már nem is igazán figyeltem rá, mert ösztönösen kattogni kezdtem azon, hogy mit fogok tenni, ha végre valahára kijutok innen. A munka ennek köszönhetően elég lassan telt, izgatott voltam amiatt, hogy végre felhívhatom Lout és végre megkezdhetjük a tervünk megszervezését. Az ebéd utáni sétát követően azonnal a telefonhoz siettem, miközben igyekeztem a lehető legkevesebb érzelmet mutatni a világ felé. Ebben az állapotban ez elég nehéz volt.

Mikor már a kezemben volt a telefon, alig bírtam leállítani magam, habár aki kívülről szemlélt, nem vehetett észre semmi érdekeset, csak annyit, hogy kivételesen nem szóltam be senkinek körülöttem. Louis pár csörgés után fel is vette, és végre újból hallhattam hangját.

- Halló? – szólt a telefonba legjobb barátom, hangjából sütött, hogy fogalma sincs, ki hívja erről a számról.

- Szia, Louis – köszöntem neki halványan elmosolyodva, és legszívesebben azonnal kifaggattam volna mindenről, de így, hogy tudtam, hogy felveszik a beszélgetést, eléggé le voltam korlátozva. Igyekeztem tárgyias maradni, hogy neki is leessen, hogy nem beszélhetünk a szökési tervről nyíltan.

- Harry? - döbbenten ejtette ki a nevem, biztos voltam benne, hogy el sem hiszi, hogy végre újra hallja a hangom. Fél éve senki nem szólított így, ezért kissé furcsa volt hallani a saját nevem, de otthonos érzéssel töltött el.

- Én lennék. Csak most engedtek a telefonhoz, ezért nem hívtalak eddig – lassú beszédemmel jeleztem neki, hogy ne mondjon semmi olyat, amit kifogásolhatnának, és a hümmögéséből hallva meg is értette rejtett üzenetemet. Elég ideje ismertük már egymást ahhoz, hogy ilyen apró jelekből tökéletesen megértsük egymást.

- Milyen ott bent? Bokszolsz még? – kérdezte csevegve, amiről azonnal eszembe jutott, hogy bizony időben is le vagyunk korlátozva, így nem kellene ilyen dolgokkal húznunk az időt. Heti egy óra édeskevés.

- Nem vészes, szerencsére van konditerem és tudok edzeni. Te, figyelj, Lou, még régebben említetted, hogy az egyik haverodnak a felesége gyereket vár - burkoltan utaltam a szökésemre, pontosabban a gyerek születése jelentette a szökésem napját, de erről senki nem tudott, csak mi ketten. Még akkor beszéltük meg, mikor még nem is gondoltuk volna, hogy valamelyikünk börtönbe kerül, de kifejlesztettünk egy kódolt nyelvet, így nem kellett tartanunk a lehallgatás veszélyétől.

- Ó, igen, emlékszem. Már nem nagyon tartom velük a kapcsolatot, mert sajnos nem szoktunk információt cserélni, de megkérdezhetem, hogy mikor esedékes a szülés – válaszolta szintén kódolt nyelven, arra utalva, hogy szüksége lenne az őrcsere időpontjaira. Louis egy csendes lángelme volt, valahogy mindig képes volt elintézni mindent egy szó nélkül, amiért nagyon csodáltam.

- Az nagyon jó lenne, mert rémlik, hogy vagy január 30 vagy április 30. Tök izgalmas, hogy huszonkét évesen már gyereket vállalnak – ekkor épp burkoltan közöltem, hogy hajnali egy óra harminc perckor, fél ötkor, valamint este tíz órakor van őrváltás.

- Igen, tényleg fura. De miért érdekel ennyire? Csaknem megjavultál és te is családot szeretnél? – kérdezte, szinte látta magam előtt, amint fél szemöldökét felvonja. Ez volt az a kérdés, amit az álcázás legfontosabb eszközének tartottunk. A téma terelése, miközben sok információt összegyűjtünk, de egy kívülállónak fel sem tűnik ez.

- Úgy érzem, Lou, hogy megjavultam. Úgy értem… Ki ne akarna egy édes pici babát? Szereznék egy szexi feleséget, és tök jó lenne végre egy teljes családban lenni – ez volt életem legnagyobb hazugsága, de hát ez volt a forgatókönyv. Louis is pontosan tudta, mennyire a házasság és a gyerekek ellen vagyok. Nem hittem a szerelemben, a gyerekeket pedig egyenesen utáltam. Ilyen az élet.

- Igazad van. El tudnálak képzelni apukaként, nagycsaládosan. Az egyik gyerekedet elnevezhetnéd utánam – nevetett még mindig a terv részeként.

- Mindenképpen, csak teljen le ez a tíz év - sóhajtottam. Tökéletes alakítás. – Most viszont mennem kell, Lou, de hívj bármikor, most már van heti egy óra lebeszélhető időm… Háromtól hatig van szabadidő, csak ekkor engednek a telefonhoz – már nem beszéltem kódnyelven, csak szimplán búcsúzkodni kezdtem a legjobb barátomtól, mert tudtam, hogy amint letesszük a telefont, szervezkedni kezd majd.

- Rendben. Jó legyél, Emerald – nem szólított a rendes nevemen, innen tudtam, hogy bizony rajta van az ügyön. Ezzel üzente, hogy tartsak ki, ő mindent megold. Miután letettük a telefont, még egyszer tárcsáztam, ám ezúttal sokkal jobban féltem. A nővéremmel azóta nem beszéltem, mióta megtörtént a gyilkosság. Egyszerűen hátat fordított nekem, még csak meg sem hallgatott, úgy dobott el magától, mint egy darab rongyot, de bevallom, megérdemeltem. Feszültem hallgattam a telefon csöngését, s mikor beleszólt, eluralkodott rajtam mindenféle bűntudat.

- Gemma? Itt az öcséd beszél…

Nem is tudom, milyen reakcióra számítottam. Reménykedtem benne, hogy majd örülni fog a hívásomnak, hogy megbeszéljük a dolgokat és esetleg megbocsát, de nem, esze ágában sem volt, csak szó nélkül lerakta a telefont. Értetlenül és kissé csalódottan léptem ki a teremből, és akármennyire is tombolni akartam, inkább visszavettem magamra a kemény gyilkos álarcot és úgy döntöttem, ma kihagyom az edzést és helyette szórakozok, így egyenesen a rabshopba mentem. Vettem három doboz cigit a munka által megtakarított pénzemből, majd a könyvtár területére mentem, ahol Alexander és Fred szokta tölteni a szabadidőt. A hatalmas polcok között az őröm soha nem követett, mindig elégedetten méregetett messziről, mikor látta, hogy érdekelnek a könyvek. Hah, ilyen egyszerű volt átverni őt, a könyvtárba senki, ismétlem, senki sem a könyvekért járt. Itt kereskedtünk a dolgainkkal: valaki minden egyes nap itt ácsorgott a könyveket „bújva”, de én csak heti rendszerességgel jöttem le elcserélni a cigimet egy kis fűre, ennek köszönhetően már pontosan tudtam, melyik sarkon kell keresnem az én emberemet. Amint Mark - a börtönlakók kedvence - megpillantott, már tudta, hogy miért megyek és óvatosan elmosolyodott. Mivel hatalmas csend uralkodott a teremben, nem beszéltünk, de nem is volt rá szükség. Nem kellett attól tartanunk, hogy valaki meglát és kamerák sem voltak, így csak egyszerűen átnyújtottam neki a két doboz cigimet, ő pedig a markomba nyomott egy szép szál füves cigit. Fogalmam sem volt, hogy honnan szerzi, de nem is igazán érdekelt. Egy bólintással megköszöntem neki, majd, hogy továbbra is fent maradjon keménységem látszata, gyilkos tekintettel fordítottam neki hátat. Egy ideig még mászkáltam a sorok között Alexanderéket keresve, de aztán meguntam a sétálgatást és inkább visszamentem a cellámba.

Még rengeteg idő volt a vacsoráig így csak simán leültem az ágyamra és meggyújtottam az újonnan szerzett drágaságom. Nem szívtam túl sokszor füvet, de azért mondhatjuk, elég rendszeres vásárló voltam. Mikor úgy érzem, nem bírom a bezártságot, csak elszívok egyet és már boldog is vagyok. Legutóbb karácsonykor szívtam, mert akkor nagyon kiakadtam, túl sok volt ez az egész. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire szar egy börtönben tölteni az ünnepeket, de mint mindent, egyszer ezt is meg kellett tapasztalnom, így a karácsony estém azzal telt, hogy beszívva feküdtem a cellám ágyán. Így lett ez most is, egy óra múlva már mosolyogva néztem ki a fejemből a plafont bámulva, végig dőlve az ágyamon. A gondolataim ismét a múlt irányába terelődtek, pedig az utóbbi időben szerencsére már egész jól sikerült kivernem a fejemből a történteket. Lehetett volna egy jó életem, lehettem volna boldog, de nem, nekem muszáj volt eldobnom. Régebben azt hittem, hogy a pénz boldogíthat, de most határozottan nem éreztem így. A pénz maga nem lenne rossz dolog, ha az emberek nem bánnának vele rosszul. Csak arra vágytam, hogy gazdag legyek, ennek eredményeképp én lettem a legszegényebb ember ebben az átkozott világban.

Ijedten ültem fel, mikor kopogtak az ajtómon. Fel sem tűnt, hogy ennyire elszaladt az idő, az őröm szólt, hogy ideje lemenni vacsorázni. A fű hatása persze még nem múlt el, így kissé lelassulva és bódult állapotban léptem ki az ajtón. Az őröm nem is figyelt rám, neki fel sem tűnt, hogy békésebb vagyok a szokásosnál, ám mikor leültem Alexanderékhez, ők azonnal észrevették.

- Ember, már megint? Nem kellene leszoknod már végre arról a szarról? – kérdezte tőlem Fred, aki eléggé ellenezte ezt az életmódot, de mint mindig, ez engem cseppet sem érdekelt.

- Fogd be – forgattam meg a szemem, mint minden alkalommal, amikor felhozta ezt a témát. Utáltam, ha valaki meg akarta mondani nekem, hogy mit, vagy mit ne csináljak.

- Hagyd rá, még a végén leüt – suttogta Alexander Frednek, mintha nem is hallanám őket.

- Nem kell kétszer kérned – mosolyodtam el gonoszul, mire az arcukra fagyott a vigyor és távolabb csúsztak tőlem a padon. Jókedvűen felnevettem rajtuk, aztán már nem foglalkoztam velük többet, hozzáláttam a kajához. Mikor nem állok fű hatása alatt, mindig azt gondolom a börtöni kajáról, hogy még a szarnál is rosszabb íze van, de most egész jó volt, sokkal gyorsabban lapátoltam be, mint szoktam. Talán a nővéremmel való „beszélgetés” kissé megrázott. Vagy csak a fű teszi.

Mikor visszamentem a cellámba, elég hamar rám tört az álmosság, így nem is próbáltam fennmaradni, egyszerűen álomra hajtottam a fejem.

Egy héten keresztül nem történt semmi. Egyszer hívott Lou, azt mondta, rajta van az ügyön, és ha minden jól megy, már csak egy hetet kell eltöltenem ebben a koszfészekben. Mondanom sem kell, az információ hatására a percek hosszabbak lettek és úgy éreztem, mintha egy örökkévalóságig tartana egy nap. Aztán az egyik délután megtört az unalom, ugyanis edzés közben végre valahára történt valami. Amint beléptem az edzőterembe, azonnal megpillantottam Laurent, aki úgy nézett ki, mintha engem várna. Amint észrevett, ugyan fájdalmas arckifejezéssel az arcán, de felállt és odajött hozzám. Nem mutattam túl sok érdeklődést, nehogy azt higgye, hogy tényleg hatalmas szükségem van a segítségére, habár már tényleg nem volt annyira fontos, hogy társuljak hozzájuk.

- Hallom megkaptad az engedélyt a telefonálásra. Gratulálok – mondta rám sem pillantva, csak keresztbe fonta maga előtt karjait és terpeszállásba helyezkedett.

- Aha – válaszoltam csöppet sem udvariasan, miközben felvettem a bokszkesztyűm.

- Múltkor beszéltünk erről a tervről… Úgy döntöttem, beveszlek magunk közé – egy lépést tett felém és halkabban beszélt hozzám, ekkor már felé fordultam és rá emeltem a tekintetem. Most kellett egy kicsit taktikáznom.

- Élnek még a szüleid, Lauren? – kérdeztem tőle úgy téve, mintha csak beszélgetni akarnék vele erről a témáról, miközben igyekeztem a legártatlanabb arcomat felvenni. Muszáj volt egy olyan pontot találnom rajta, amin keresztül majd zsarolhatom és szerencsére nem volt elég okos ahhoz, hogy átlásson rajtam.

- Persze, mind a ketten, de ez hogy jön ide? – kérdezte értetlenül. Annyira meglepődött a hirtelen jött kérdésem miatt, hogy nem is gondolta át, milyen értékes információt osztott meg velem. Ez jó jel, habár így nehéz volt elhinni, hogy tényleg kitervelt egy használható szökési útvonalat.

- Csak érdekelt. Tudod, szar árvának lenni – vontam meg a vállam nemtörődöm módon, mire mintha megsajnált volna, ellágyította a tekintetét, majd mintha eszébe jutott volna valami, összeráncolta a homlokát.

- Te tehetsz az árvaságodról, miért nem gondolkodtál hamarabb? – kérdezte megvetően, mire az egész testem megfeszült.

- Nem tudsz te semmit – válaszoltam dühösen, miközben igyekeztem uralkodni a vágyamon, hogy egyenesen orrba vágjam.

- Eleget tudok ahhoz, hogy engedjem, hogy csatlakozz hozzánk. Vacsoránál ülj oda az asztalunkhoz, megbeszélés lesz – láthatta, mennyire felhúzott ez a dolog, így igyekezett a lehető leggyorsabban témát váltani. Félt tőlem, láttam rajta, hogy esze ágában sincs ujjat húzni velem. Csak bólintottam, nem szóltam egy szót se, csak nekiláttam az edzésnek, ő pedig ment a maga dolgára. Akármennyire is koncentrálni akartam a bokszzsákra, az agyam folyamatosan kattogott, így a teljesítményem a béka segge alatt volt, aminek nagyon nem örültem, pont a szökésem előtt. Mikor visszamentem a cellámba, eléggé feldühödött kedvemben voltam a rosszul sikerült edzés miatt, így a kelleténél erősebben rántottam magamra a tiszta ruháimat. Ki nem állhattam, ha valami nem sikerült úgy, ahogyan én akartam, így időzített bombaként mentem le vacsorázni és a szokásosnál sötétebb pillantásokkal ajándékoztam meg az ott étkezőket. Akkor beugrott, hogy Laurenhez kellene leülnöm, így hát ezt is tettem.

- Mi van, durci? – szólt be nekem rögtön az egyik ott ülő (azt hiszem Joshnak hívták, de nem vagyok benne biztos). Ökölbe szorítottam a kezem és igyekeztem kontrollálni magamat. Nem keveredhetek verekedésbe. Most az egyszer nem.

- Pofa be, seggarcú – válaszoltam cseppet se kedvesen, habár a jelzőm elég jól leírta, hogyan nézett ki a srác feje.

- Na jó, mielőtt még egymásnak estek, szeretném felvázolni a tervet – szólt közbe Lauren, aminek eléggé örültem, hiszen, ha Josh még egy megjegyzést tett volna, biztosan egyenlővé tettem volna a földdel. – Szóval, természetesen kell majd szereznünk fegyvereket és altatógázt, de ezt Mark elintézi nekünk. A projektet egy hét múlva szeretném megvalósítani, valakinek van ellenvetése? – magamban széles vigyorra húztam a számat. Minden pontosan úgy történik, ahogyan megterveztem. Már tényleg csak egy hetet kell itt töltenem. Természetesen senki nem ellenkezett, feltehetőleg mindenki a lehető leghamarabb akart eltűnni innen. Szétnézve a társaságon viszont elég egyértelmű volt, hogy nem fog mindenki kijutni. Tisztán láttam, hogy az asztalnál ülő tíz emberből nyolc segghülye, nem is igazán tudták, hogy mi történik, annyira az agyukra ment a sok-sok fű. Nyilvánvaló volt, hogy Laurennek nem az a célja, hogy mindenkit kijuttasson, hanem az, hogy ő maga szabad lehessen és a többieket hátrahagyja. Engem nem fog csaliként használni, még ha ezt is tervezi.

A terv maga egyszerű volt, és kétséges volt a siker. Pontosítva, Laurennek biztos volt a siker, mindenki másnak pedig nem, de ezt csak én láttam át a jelenlévők közül. A többiek mind vadul próbálták memorizálni Lauren szavait, míg én csak összeszűkült szemekkel néztem rá. Észrevette figyelmemet, és egy pillanatra kizökkentettem őt a monológjából csakis a pillantásommal. Akkor már tudta, hogy engem bizony nem ver át.

A megbeszéléssel egybekötött vacsi után mindenki szétszéledt, de én ott maradtam Laurennel szemben, hogy elbeszélgessek vele.

- Engem nem tudsz átverni. Az oké, ha a többiek nem jutnak ki, pont leszarom, de nekem feltétlenül ki kell jutnom innen – mondtam neki fenyegető hangsúllyal, majd ördögien elmosolyodtam – Nem lenne jó, ha a szüleidnek baja esne, ugye? – szavaimra szemei elkerekedtek és aggodalom ült az arcára. Helyes.

- Mit akarsz velük tenni? – kérdezte feszülten, láttam rajta, hogy bizony a lehető legjobb pontot találtam meg rajta.

- Nem is tudom… Ismerek pár kínzási módszert… Tudod, hogyan kell három másodperc alatt embert ölni puszta kézzel? – tartottam egy kis hatásszünetet, miközben ijedten pislogott rám – Mert én tudom.

Szinte láttam, ahogyan háromig számol magában, majd fájdalmasan lehunyta szemeit. Ideje volt neki is megtanulnia, hogy velem nem húzhat ujjat. Már éppen belekezdtem volna a betegesebbnél betegesebb módszerek kifejtésébe, mikor idegesen felsóhajtott.

- Na jó. Gondoltam, hogy okosabb vagy a látszatnál, így kitaláltam egy külön tervet csak kettőnknek. – remegő hangja tökéletesen elárulta, mennyire megfélemlítettem, de még továbbra is gyilkos tekintettel szuggeráltam őt a hatás kedvéért.  

- Hallgatlak. – mosolyogtam rá győztesként.

- Szóval, míg a többiek „tévedésből” csak sima füstbombát kapnak, mi altatógázzal ütjük ki az őröket. Mindenki a füst felé fog sietni, mert azt fogják hinni, hogy felgyulladt valami. Szépen elfogják a barmokat, mi pedig szépen csendben kislisszolunk. A kulcsot természetesen megszerezzük valamelyik őrtől így nyugodtan kisétálhatunk a hátsó ajtón – magyarázta halkan. Ugyan én teljesen máshogyan terveztem volna ezt az egészet, örültem, hogy Alexandert és Fredet nem kellett bevonnom, mint csalikat. Igaz, nem kötődtem túlságosan hozzájuk, de mivel ők voltak az egyetlenek, akik hajlandók voltak barátkozni velem, nem használhattam ki őket csak úgy. Te jó ég, ezek a kezelések tényleg hatásosak voltak. Még a végén tisztességes ember leszek… Na jó, ennyire azért ne essünk túlzásba… Továbbra is bűzlött valami ebben az egészben, de nem szóltam már semmit. Biztos voltam benne, hogy Lauren még ezek után is trükközni fog, de senki se aggódjon: Emerald sem szórakozik.

Miután visszaértem a cellámba, hatalmába kerített az izgalom. Annyira vártam már, hogy végre szabad lehessek és bosszút állhassak! Természetesen ezután nem bírtam már aludni egyik este sem. Az agyam folyamatosan kattogott, a visszaszámlálás pedig a szemem előtt pörgött.

Még hat nap. Muszáj kibírnom.

Még öt nap. Ha még valaki hozzám mer szólni, azonnal leütöm.

Még két nap. Mikor lesz már vége ennek a szar melónak?

Még húsz óra. Mikor lesz már este?

A szökés napján igyekeztem a lehető legjobban kipihenni magam, habár így is szokatlanul korán vetett ki az ágy. Szinte mosolyogva hajtogattam össze a ruháim, az utolsó reggelimet pedig még mindig hatalmas undorral, de jókedvűen fogyasztottam el. Az utolsó munkanap csigalassúsággal telt el, csak vártam az estét, hogy végre megkezdődjön az akció. Még a séta közben gyorsan átbeszéltük a többiekkel a tervet, csak hogy biztosan minden klappoljon. Utoljára voltam a börtön kertjében és utoljára kezdődött el a délutáni szabadidő. Nem mintha sajnáltam volna, hogy el kell hagynom ezt a helyet. A könyvtárba siettem, hogy átvegyem a csomagomat, mely hozzá fog segíteni a kijutáshoz. Ezúttal viszont nem Mark társaságát kerestem, hanem Laurennel volt találkozóm. Amint megpillantott, ördögi vigyorra húzta a száját, és már elő is vette azt a gyönyörűséget, melyet már fél éve nem tarthattam a kezemben. Egy SW1911 volt az, melynek már a látványától is felcsillant a szemem. Imádtam a fegyvereket, ezt soha nem is titkoltam, talán már beteges gyűjtögető voltam, de sajnos mikor lecsuktak, az összeset elkobozták tőlem. Mikor Lauren a kezembe adta a drágaságot, azonnal szemügyre vettem a kicsikét. A matt, rozsdamentes acél tok és szán, valamint a fekete kezelőszervek gyönyörű szépséget tulajdonítottak a pisztolynak, és biztos voltam benne, hogy a gumi markolathéjaknak köszönhetően tökéletes kényelemben fog illeszkedni a kezembe. Alig vártam már, hogy használhassam, legszívesebben azonnal kihelyeztem volna egy célpontot és órákon keresztül csak lövöldöztem volna, de ezzel sajnos még várnom kellett. Miután megkaptam a tárat hozzá, és átvettem az altatógázt, Lauren elégedetten bólintott, majd magamra hagyott, én pedig óvatosan, de biztosan elrejtettem az újonnan szerzett fegyverem. A cellámba visszaérve azonnal el is raktam holnapra a drágaságom, majd lementem bokszolni, hiszen muszáj volt valamivel elütnöm az időt. Mint mindig, most is sikerült levezetni a feszültséget, majd mikor az őröm szólt, hogy ideje visszamenni a cellámba, búcsút mondtam a bokszzsáknak, mellyel a fél év alatt sikerült közeli kapcsolatot kialakítanom.

Már nagyon izgatott voltam az akció miatt, hiszen már csak 7 óra volt hátra. A vacsora felettébb nyugodtan telt, ugyanis még utoljára beszéltem pár szót Freddel és Alexanderrel, akiknek meg sem említettem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látnak. Őszintén bevallva, talán egy nagyon picit hiányozni fognak, de ahogy jobban belegondoltam, alig beszélgettem velük, inkább csak csendben figyeltem a baromságaikat. Ők ketten még sokáig itt lesznek, és ha nem szöknék meg, velük együtt engednének ki innen… Már halottan.

Miután elköszöntem tőlük, izgatottan léptem be a cellámba… Remélhetőleg utoljára. Már csak hat és fél óra. Gyorsan összepakoltam a cuccaimat a hátizsákomba, valamint elérhető helyre tettem az altatógázt és a pisztolyomat is. Kerítettem egy felesleges pólót is, ami azt a célt szolgálja majd, hogy kiiktassam az őrömet. Úgy döntöttem, lefekszek egy kicsit szundizni, hogy kipihenten kezdhessek neki az akciónak, de akármennyire is aludni akartam, nem jött össze. Az adrenalin készen várakozott az ereimben, nem hagyott pihenni. Csak bámultam a plafont, várva, hogy teljen az idő, de mintha visszafelé forgott volna az idő kereke. Ránéztem az órára. Úgy éreztem, már eltelt tíz perc, így ismét a számlapra pillantottam. Még csak fél perc telt el. Sóhajtva ültem fel, és kezembe vettem a pisztolyomat. Nézegettem, csodálgattam. A kezemhez próbáltam, eljátszottam, hogy meghúzom a ravaszt. Szinte hallottam gyönyörű hangját. Lejátszottam minden lehetséges helyzetet, felelevenítettem azokat a technikákat, melyekkel le lehet fegyverezni az ellenséget. Mindent előkotortam az agyamból, így az idő végre normálisan telt. Végül visszafeküdtem az ágyra. Még négy óra. Már mindenki aludt, a folyosóról egy neszt sem lehetett hallani, csak néha nyikordult meg a padló, mikor az ajtóm előtt szobrozó őr megmozdította elgémberedett végtagjait.

Tik-Tak.

Az őrület szélén álltam, nem voltam képes várakozni. Soha nem voltam egy türelmes ember, de most aztán teljesen kikeltem magamból. Nem szabadott zajt csapnom, el kellett játszanom, hogy alszok, így még csak meg se fordultam. Azon gondolkoztam, milyen lesz újból a szabadban lenni. Louval megbeszéltem, hogy várjon engem a hátsó bejáratnál, így remélhetőleg az ajtón túl már nem lesz semmi problémám, de biztos, ami biztos, minden lehetőségre felkészültem. Még két óra.

 Nem is emlékeztem már, milyen odakint. Ugyan a havas, hideg, zord, januári időjárásról értesültem, hiszen a kertben volt szerencsém megtapasztalni a jeges levegő örömeit, de arra nem emlékeztem, milyen csak úgy, kint lenni a szabadban, a hatalmas falak takarása nélkül. Olyan rég láttam már a horizontot, sőt, erdőben is rég jártam. Ugyan arra tökéletesen emlékeztem, milyen volt az életem a börtön előtt: Reggel tizenegyig alvás, valami egészségtelen, de finom ebéd, aztán utcajárás, jobb esetben suli, aztán este hatalmas parti, pár csaj, végül részegen kidőlés az ágyon. Ah, a régi szép idők.

Már csak egy óra. Hatvan perc, azaz 3600 másodperc. 3599…3598…3597…3596…3595… Egy ideig számolgattam a másodperceket, de aztán meguntam, és végig néztem a cellámon. Utáltam az unalmas, ronda szürke falakat, a mállott tapétát, na meg azt a bűzt, ami a falból áradt. A kis szekrényem eléggé rozoga volt, örültem, hogy nem esett szét ezalatt a fél év alatt. Az ablakomat vastag, masszív rács borította, ráadásul alig láttam ki rajta, annyira koszos volt. Az ágyról ne is beszéljünk, szerintem egészen addig fog fájni a nyakam a kényelmetlenségtől, míg meg nem halok. Egyedül annak örültem, hogy egyedül helyeztek el a cellámban. Ha beraktak volna mellém valami nyomorékot, már rég leléptem volna innen, esetleg felakasztottam volna magam. Pff. Éljen a társasági élet.

Fél óra. 30 perc. 1800 másodperc.

Már csak ennyit kell eltöltenem ezen a szar helyen. Ó, Istenem, csak kerüljek ki innen gond nélkül! Ha netán visszacsuknának, nem bírnám ki.  Az én idegrendszeremet nem erre tervezték.

20 perc. 1200 másodperc.

Nem hittem el, hogy ilyen közel fogok jutni ehhez a pillanathoz. A gyomrom összeszűkült, a szívverésem pedig az egekbe szökött. Bevallom, kissé féltem, mi lesz, ha elkapnak, de muszáj volt kockáztatnom.

10 perc. 600 másodperc.

Az órára nézve elmosolyodtam. A lehető leghalkabban kaptam magamra a ruháimat, miközben már hallottam a káosz messzi hangját. A folyosón rengeteg őr lépteinek dobogása hallatszott, azt kiabálták, hogy kigyulladt valami. A tervünk egyik része már bevált, nekem pedig már csak annyi volt a dolgom, hogy kiüssem az őrömet. Az akció megkezdődött. Mikor a hangzavar eloszlott a folyosóról, felhúztam az arcomra a maszkomat és altatógázt fújtam arra a pólómra, melyet csakis erre a célra hagytam kint. Aztán az ajtóhoz lopakodtam és ordítani kezdtem. Eljátszottam, hogy baj van, üvöltöttem és „vergődtem”, mintha csak itt is kitört volna a tűz. Hallottam a zár kattanását, az őröm pedig belépett a területemre. Egy pillanat alatt fejbekólintottam a pisztolyommal, mire ő a földre esett meglepetésében. Ráugrottam, és a hideg betonhoz szorítottam őt, miközben egyenesen az arcába nyomtam az altatógázos anyagot. Pár pillanatig még vergődött, de aztán teste elernyedt és mély álomba zuhant. Gyorsan magamra kaptam a hátizsákom, majd lenyúltam az őröm fegyverét és kulcsait, majd bezártam őt a saját cellámba. A folyosón egy őr sem volt, valószínűleg csak az enyém vigyázott volna az egész folyosóra. Szegény pára. Szorosan markoltam a pisztolyomra, halkan lépkedtem, és minden sarkon óvatosan fordultam be. A hátsó bejárathoz tartottam, egy ideig semmi akadályba nem ütköztem, de aztán két őrt pillantottam meg, akik egy sakkasztalnál ültek és unottan játszottak a félhomályban. Újra bevetettem az altatógázt, ám ezúttal az egész folyosót ellepte ez a vegyület. Lauren szerint elég erős anyag volt, és ez be is bizonyosodott, ugyanis pár perc múlva már csaknem lefolytak a székükről. Eleinte féltem, hogy talán engem is elkábít majd, de maszkomnak köszönhetően semmilyen hatása nem volt rám.

Meglepően nyugodt voltam, habár a lépteimnél is hangosabban vert a szívem. Az altatógázt ezután még kétszer kellett használnom, és sikeresen megtettem pár folyosónyi utat. Körülbelül félúton lehettem. Az egyik sarkon aztán futás hangját hallottam, így a lehető legszorosabban a falhoz simultam. Alig két méternyire futott el előttem az egyik őr, de még csak be se nézett a kis folyosóra, így nem vett észre. Összeszedtem magam, majd újból kinéztem. Tiszta a levegő. Sietősebbre vettem a figurát, mert biztos voltam benne, hogy hamarosan sikerül elhárítaniuk a veszélyt a börtön másik oldalán, és akkor mindenki visszamegy a helyére. Nem lenne jó, ha a célegyenesben kapnának el.

Újabb akadályba ütköztem, és megint az altatógázhoz nyúltam, ám az alig pár cseppet eresztett a levegőbe és kiürült, ezzel keresztbe téve nekem. Gondolhattam volna, hogy Lauren valamivel meg fog akadályozni, és ez csak akkor esett le. Még szerencse, hogy a fegyveremet azonnal ellenőriztem, különben most még nagyobb bajban lennék. Pár másodpercet szenteltem arra, hogy lenyugodjak, és egyszerűen magam után hagyjam az altatógázas készüléket. A rongyot még mindig magamnál tartottam, csak vészhelyzet esetére. Az őrök unottan ültek a folyosó egyik oldalán, annyi volt a szerencsém, hogy én éppen az ellenkező irányba tartottam. Ekkor beugrott, hogy jobb lett volna, ha az ájult őröm ruháit felvettem volna, mivel ezzel álcázhattam volna magamat, de akkor már mindegy volt. Nyugodtan léptem ki a folyosóra, mintha csak itt dolgoznék, ám ők észrevettek.

- Hé, mutasd magad! – kiáltotta az egyik, mire magamban szitkozódtam egy sort, majd felgyorsítottam a lépteimet. Hallottam, amint a nyomomba erednek, így futni kezdtem. Sokkal gyorsabban haladtam így, ez tény, de nem voltam túl körültekintő. Taktikáztam, a kisebb folyosókat érintettem meg, ezáltal hosszabb útvonalat választva, de egy idő után sikerült leráznom őket. Már csak két folyosó volt hátra, én pedig kezdtem érezni a szabadság ízét. Nem kellett volna.

Amint befordultam az utolsó sarkon, egyenesen a szexi takarítónőnek rohantam, aki amint megpillantott, rám emelte a fegyverét. Az első gondolatom az volt, miért van nála fegyver, ha csak takarít, a másik pedig az volt, hogy rosszul tartja a szerkezetet.

- Kezeket fel! – kiáltotta elszántan. Nehezen embereltem meg magam, ugyanis legszívesebben hangosan felnevettem volna rajta. A kiscsajon látszott, hogy nem lenne szíve lelőni, sőt, tulajdonképpen azt sem tudja, hogyan kellene. A fegyver nem is volt biztosítva.

- Ugyan már, Kicsilány – mosolyogtam rá. A lány riadt volt, de jégkék szemében láttam a keménységet és az elhivatottságot. Az előbb tévedtem: képes lett volna lelőni. Kár, hogy nem tudta, hogyan kell bánni a fegyverrel, pedig amúgy elég jó dög volt. – Szépen elállsz az utamból, és senkinek nem esik bántódása – mondtam neki nyugodtan, egy lépést téve felé, mire ő rájött, hogy biztosítania kéne a fegyvert. A picsába.

- Sajnálom, de nem hagyhatom, hogy elszökj. A protokoll tiltja, hogy… - nem engedtem meg, hogy befejezze a mondatát, mert a hátam mögül lépések hangja ütötte meg a fülemet. Cselekednem kellett, mivel biztos voltam benne, hogy ez a kis ribi képes lenne elrontani az akciót. Így hát egy laza mozdulattal kiütöttem a kezéből a fegyvert, megfordítottam és szorosan magamhoz húztam, ezzel lefogva őt.

- Engedj el te mocskos szemétláda! – sikította, miközben minden erejét bevetette, hogy kiszabaduljon, de én nem hagytam. Már késő volt, az őrök megérkeztek, és mind a ketten ránk szegezték a fegyverüket.

- Senki nem mozdul egy lépést sem, különben lelövöm ezt a kis kurvát! – kiáltottam keményen, miközben a szexi kiscsaj halántékához szorítottam a pisztolyom csövét. A két őr köztudottan a börtön leghülyébbjei között voltak, így nem féltem. Egymásra pillantottak, aztán leeresztették a fegyvert. Ez könnyebben ment, mint gondoltam… Az adrenalin hangosan dübörgött az ereimben. Ha most elcseszem, baszhatom az egészet.

- Tegyétek le a fegyvert! Most! – parancsoltam nekik a lehető legkeményebb pillantásommal. Idő közben a kiscsaj a kezemben lecsillapodott, de aztán rájöttem, hogy miért. Még mindig a kezemben volt az altatógázas rongy, ő pedig szépen belélegezte. Baszki.

Akkor döntöttem. Nem volt más választásom, Laurennek nyoma sem volt, tehát elég valószínű volt, hogy elkapták. Nem számíthattam senkire. – Rendben. Egyezzünk meg. Ti elengedtek a tússzal együtt, cserébe én nem bántom őt. Elég korrekt vagyok, vagy talán ti is szeretnétek egy golyót a fejetekbe? – meg sem ismertem a saját hangom. Soha nem voltam még ennyire elszánt, és látszólag az őrök is eléggé megijedtek tőlem. Halkan bólintottak, majd egyet hátraléptek. Még egy utolsó gyilkos pillantást vetettem rájuk, majd a túszommal együtt az ajtóhoz léptem. Továbbra is az őrökön tartottam a szemem, s mikor lenyomtam a kilincset, mintha láttam volna megmozdulni őket, így kapkodva léptem ki az ajtón majd csuktam be magam után azt. A kábult túszommal elég nehéz volt eljutnom a kerítésig, de sikerült, s akkor megpillantottam Lou járgányát. Ő azonnal kinyitotta nekem a hátsó ajtót, én pedig győztes vigyorral a fejemen belöktem rajta a túszomat és én is utána ugrottam.

- Indulj! Most! – kiáltottam Lounak, aki már bele is taposott a gázba.

 Attól a pillanattól kezdve szabad voltam.

 --------------------

Sziasztok!

Meg is érkezett a második rész, mely igazából csak az elsőnek a folytatása. Az izgalmas részek még csak most következnek, szóval ezt vegyétek amolyan bevezetőnek :)

Nem szeretném húzni az időt, csak még annyi, hogy csináltam egy trailer-szerűséget ehhez a sztorihoz, szóval akinek van kedve, ITT megnézheti. Remélem tetszik nektek :) 

További szép estét/hetet mindenkinek ❤

Hostage | Első fejezet

Emerald

Ki kell jutnom innen, hogy bosszút állhassak. Errefelé az embert semmibe veszik. Ha bárki kiejt egy rossz szót a száján, kemény verésre számíthat. Fél év rács mögött töltött idő alatt sikerült kitapasztalnom pár dolgot, mint például, hogy a szomszéd cellában Michael Tonkin, akit szintén emberölés vádjával csuktak le, egészségtelenül hangosan horkol, annyira, hogy ha nem szorítanám a párnát a fülemre minden éjjel, lehetetlen lenne elaludnom. Persze, ehhez hozzájárul a szomszédos rabok éjjeli siránkozása és zokogása is, ami elég gyakori a Lincoln börtönben. Az időbeosztásunk monoton és unalmas, csak a munka teszi színesebbé. Reggel ötkor ébresztő, ekkor van fél óránk megmosakodni, rendet tenni a cellánkban és megreggelizni, majd következik az ellenőrzés és bizony, ha az egyik ruhánk sarkát egy picikét is gyűröttnek találják, azonnal büntetést kapunk, ami általában a mosdók takarítását jelenti. Fél hatkor visznek le minket az udvarra, ahol megkezdjük a szürke és szörnyen egyhangú munkát. Én fafaragás területén kaptam helyet (főként bútorokat csinálok), és a legjobb, hogy ezért a szar melóért még fizetést is kapunk – ebből pedig lehetőségem van cigit venni a rabshopban. Ez megy egészen fél kettőig, majd izzadtan és kimerülve megebédelünk. Általában együtt eszek újdonsült haverjaimmal, Alexanderrel és Freddel, akikkel már az első napomon kerültem össze. Az a nap örökre az agyamba vésődött – épphogy bedobtak erre a helyre, máris verekednem kellett. Meg kellett szereznem a tekintélyemet, hiszen mint már említettem, ez a hely egy rémálom, egy pillanatra se lehet leereszteni. Ha nem verekedtem volna, megmaradtam volna a hierarchia legalján és akkor búcsút mondhattam volna az életemnek. Itt azért kellett ütnöm, hogy ne tiporjanak el, és végül el is értem a célom. Ma már mindenki fél tőlem, és mivel már megismerték a múltamat is, okkal teszik ezt.

Ebéd után legtöbbször kapunk egy órát a szabadban – persze csak képletesen, ugyanis a börtön parkja nem mondható szabadnak. Mind a négy oldalát magas betonfal veszi körbe, tetejükön vastag szögesdrót. Híresztelések szerint a túloldalon van egy kis sáv, ahol taposóbombákat helyeztek el végig a fal mellett, majd következik egy újabb, magasabb fal, ami után már tényleg szabadság van.

A rövid séta után felküldenek minket a zárkáinkba, ahol megkezdődnek a reintegrációs programok. Ezt az időszakot szeretem a legjobban, mert végre lemehetek bokszolni az edzőterembe. Különféle dühkezelési programon vettem részt az elmúlt félévben – látszólag javultam is –, de nem hagytam fel a bokszolással mert anélkül tényleg senki nem lettem volna, a tekintélyem visszasüllyedt volna a nullára.

Jogosan gondolhatják az emberek, hogy egy hidegvérű bűnöző vagyok, elvégre világéletemben rosszfiú voltam, mondhatni, bajkeverőként jöttem a világra. Már óvodában verekedésbe keveredtem és el is törtem szerencsétlen ellenfelem orrát. A szüleim próbáltak korlátozni engem, de persze ez sem tartott sokáig, egy idő után már felülkerekedtem rajtuk is. Tízévesen kezdtem el bokszolni, ami azóta is a kedvenc szabadidős tevékenységem. Az iskolában hulknak hívtak, mert köztudott volt, hogy egy ütéssel a földre terítenék bárkit. Magas voltam, a vállam sokkal korábban kezdett szélesedni, mint a többi fiúé. Mindig is idősebbnek tűntem a koromnál, a bokszolástól megizmosodott karom miatt pedig jogosan félhettek tőlem kortársaim. Tipikusan az a magányos farkas voltam, akihez, ha egy csoda folytán még hozzá is szóltak, bunkón elküldött mindenkit melegebb éghajlatra.  Épp ezért volt különleges, mikor Louis, a legjobb barátom, egyszerűen mellém ült az ebédnél. Mindig egyedül ettem, senki nem volt olyan bátor, hogy hozzám szóljon, csak messziről bámultak. Épp ezért, mikor feltűnt, hogy Louis egyáltalán nem fél tőlem, azonnal összebarátkoztunk. Nem rémítette meg őrült rajongásom a fegyverek iránt, sőt, elég jó társat találtam benne. Megtanítottam bokszolni és lőni, mostanra talán már jobb is nálam. Mire egyetemre kerültünk, már az egész város ismerte a nevünk. Harmadévesen kerültem börtönbe, ezzel együtt elvesztettem mindenemet. Az első hetek eléggé megviseltek lelkileg. Mégis mi történik, ha egy 23 éves srác bekerül a börtönbe? Dühöng, verekszik, az őrök pedig próbálják megakadályozni, hogy kinyírjon bárkit is. Szerencsére a rabtársak hamar megtudták, mi nálam a helyzet, így fel is ruháztak egy cuki kis becenévvel is. Emerald, a gyilkos bajkeverő. Mert igen, ezen a helyen csak így vagyok ismert, pedig senki nem ismeri az igazi történetemet. Az egyetlen ember, aki tényleg tudja, mi történt, az a legjobb barátom, Louis, hiszen ő aztán jobban ismer, mint a saját tenyerét. Te jó ég, ez de perverz mondás. Mielőtt még bevonszoltak volna erre az átkozott helyre, megígérte nekem, hogy bármibe is telik, ő ki fog hozni engem a sittről. Azóta nem is beszéltem vele, a „főnök” szerint még túlságosan közveszélyes vagyok ahhoz, hogy a telefonhoz engedjenek. Pedig már lassan két hete nem ütöttem meg élő embert és nagyon kellene beszélnem Louval a szökésemről.

Hazugság, mikor azt állítják, hogy a börtönökben a zuhanyzókban seggbekukit kap az ember, errefelé ez egyáltalán nem jellemző. Jó, persze, fel van jegyezve pár eset, de mióta itt vagyok, ilyen nem történt. Mindenesetre, ha valaki rám mozdulna tusolás közben, annak már nem lenne egy ép csontja sem, ez garantált. Az erőszakolókat és a gyermekgyilkosokat itt kiközösítik, sokkal nagyobb büntetést kapnak, mint az olyan gyilkosok, mint én, és ez nagy szó. Mindig látom Flúgos Billt, a mostanra már idős férfit, aki még tíz évvel ezelőtt erőszakolt meg jó pár kislányt, aztán szívtelenül meg is ölte őket. Vagy fordítva? Nem is tudom már, mindez csak legenda, a lényeg, hogy Flúgos Bill mindig egyedül ül az étkezőasztalnál, és a mondák szerint ez mindig is így volt. Még soha, senki nem hallotta beszélni őt. Aztán ott van Szappanos David, aki bizony ám, leejtette a szappant tusolás közben, és Lompos farkú Ted pedig bizony rátalált. Persze én csak Alexandertől hallottam erről, akiről viszont állítólag semmi híresztelés nincsen. Ő csak gyilkossági kísérlet miatt került ide, és elmondása szerint nem kellett volna ennyi időt kapnia, mert csak véletlenül akarta megölni az anyósát álmában. Kicsit dilis a srác, és sokszor van furcsa érzésem a közelében, jobban mondva eléggé pszichopata, de engem ez nem érdekel, mert reménykedek benne, hogy hamarosan kijutok innen és elfelejthetem a furcsa szokásait. Aztán a másik haverom, Fred, ittas vezetés általi baleset miatt került ide. Egy egész családot zúzott halálra a hatalmas autójával, miközben olyan részeg volt, hogy örök rejtély marad, hogyan tudott egyáltalán beülni a volán mögé. Állítása szerint semmire nem emlékszik az esetből, viszont ő alig pár zúzódással megúszta az egészet. Szörnyen nagy bűntudatban él, állandóan ezen kattog az agya, és ő is kezd megőrülni, ami elég félelmetes. Ha nem jutok ki egy újabb fél éven belül, azt hiszem én is lassan beleőrülök ebbe az egészbe.

Egészen eddig a falat bámultam, miközben a saját cellám ágyán feküdtem kényelmesen, és hirtelen kedvem támadt jól arcon vágni valakit. Gyorsan rápillantottam a faliórára, ami azt mutatta, hogy van még másfél órám, amit bokszolásra áldozhatok, így hát átöltöztem majd már meg is céloztam a konditermet. Ja, nem is említettem még, hogy saját őröm van, aki mindenhová velem jön. A gyilkosoknak muszáj fegyveres kísérettel közlekedniük, mert köztudottan közveszélyesek. Engem ez viszont dühített, mert akármennyire is bírtam Scott rémesen rossz vicceit, idegesített, hogy mindenhol ott volt. A folyosón végig sétálva egyre inkább felgyülemlett bennem az ütés vágya. Be akartam húzni egyet valakinek, látni ahogyan a fájdalom végigfut az arcán, és mikor pár nap múlva találkozok vele, egy hatalmas lila folt terül el az arcán... Talán tényleg kezdek megőrülni. Amint megérkeztem a terembe, a beszélgetés alább hagyott, és szinte mindenki felém fordult. Gyilkos pillantással méregettem őket. Mint már említettem, egy pillanatra sem ereszthetek le, így egész nap megközelíthetetlennek kell tűnnöm. A piros bokszzsákhoz léptem, és akármennyire is szerettem volna élő emberen levezetni a dühömet, egy hatalmas ütést mértem a kemény zsákba. Körülöttem mindenki úgy tett, mintha mással lenne elfoglalva, de közben figyeltek, ami habár idegesített, most már fel se tűnt, megszoktam. Ütöttem, rúgtam azt a zsákot, sokszor még fel is ordítottam. 

Mikor szólt az őröm, hogy ideje visszamennem a cellába, mert lejárt a szabadidőm, még egy utolsó hatalmas ütést mértem az ellenfelemre, majd letörölve az izzadtságot a homlokomról, egy szó nélkül a vállamra dobtam a törülközőm, majd kisétáltam a teremből. Sietni akartam, mert jó lett volna letusolni még vacsora előtt, így hát szedtem a lábam. Egy kis elágazásnál megpillantottam a legszexibb takarítónőt a börtönben. A lány nem lehetett több 22 évesnél, és már körülbelül egy hónapja dolgozott itt. Soha nem beszéltem vele – a raboknak meg van tiltva, hogy bármilyen kapcsolatot is létesítsenek az alkalmazottakkal – habár jobban belegondolva nem is nagyon akartam többet tőle egy gyors aktuson kívül. Tipikusan az a liba volt, aki kívülről szép és el lehet időzni azzal, hogy végigmérjük a domborulatait, de látszott rajta, hogy az agya helyén csillámpor van, így különösebb figyelmet nem is fordítottam rá azon kívül, hogy alaposan megnéztem. Fogadni mertem volna, hogy azonnal hangos sipákolásba kezdene ha letörne frissen lakkozott körme vagy lefolyna a sminkje, netalán egy kis vér fröccsenne a ruhájára. Ki tudja, talán egy fegyver vagy egy véres kés látványától el is ájulna. Pontosan az ilyen kis libákat használtam arra, amire. Volt még pár takarítónő rajta kívül, de a legtöbbjük már idősebb és ráncosabb volt. Még a hideg is kirázott pár szipirtyókától, akik, ha éppen nem volt semmi dolguk, minket néztek edzés közben és csorgatták a nyálukat az izmos, tetkós bicepszekre. Nekem is volt pár tetoválásom, még a régebbi időkről, mert teljes mértékben ráfüggtem a bőröm pingálására. Élveztem azt, hogy egy-egy számomra fontos mintát magamhoz kapcsolhatok életem végéig.

A hálómba visszaérve egy kétperces zuhanyt vettem, majd el is indultam a szokásos vacsorára, hogy beszélgessek a barátaimmal. Furcsa így kimondani, hogy barátok, hiszen sok közünk nem igazán volt egymáshoz. Csak beszélgettünk vagy kártyáztunk, mikor egy légtérbe kerültünk, de soha nem került szóba egyetlen komolyabb téma sem, általában ők ketten elpletykálgatnak az új rabokról meg régi legendákról, én pedig csak hallgatok. Nem vagyok túl beszédes, megnyílni meg főleg nem nyílok meg senkinek. Az egyetlen ember, akinek valaha meséltem az érzéseimről, az Louis volt – de csak azért, mert ő volt az a személy, akire az életem is rábíztam volna.

- Emerald! Hogy vagy, haver? – kérdezte Alexander amint megpillantott, és egy pacsival köszöntött is amint leültem hozzá. Ahogy általában, most sem voltam beszédes kedvemben, így igyekeztem gyorsan lerendezni a kis csevejt.

- Megvagyok, kösz. Valami hír? – kérdeztem vissza, remélve, hogy valami olyan baromságról kezd fecsegni nekem, ami egyáltalán nem érdekel, és nem kell mást tennem, mint úgy tenni, mintha figyelnék.

- Állítólag Lauren szökni akar. Azt repesgetik, hogy már egy kész, kiforrott terve van, és csak arra vár, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat.

Laurennel nem beszélgettem túl sokat. Ő volt az az ember, akit csak látásból ismertem, valamint tudtam a nevét, de az, hogy hogyan került ide és milyen dolgok állnak a neve mögött, örök rejtélyek maradtak számomra. Szerintem elég valószínűtlen, hogy összejönne neki. Erről a helyről lehetetlen megszökni.

- Miből gondolod? – kérdeztem, elvégre nekem is pontosan ez volt a tervem: eltűnni innen, aztán vissza se nézni. Mégis ki akarná huszonhárom évesen elpazarolni az idejét ezen a szar helyen?

- Hát, az őrség elég erős, és sokan vannak. Minimum öt ember kellene ahhoz, hogy egy ember ki tudjon szökni, a többi pedig jó nagy büntetést kapna. Valami elterelő hadművelet biztosan kellene – vonta meg a vállát nemtörődöm módon majd beleivott kávéjába. Alexander nem volt egy buta ember, sőt, kifejezetten jól vágott az esze, de éles helyzetekben nem igazán tudta hasznosítani ezt a képességét. A harminc éves férfi borostás arccal és sötétszőke tincsekkel volt megáldva, szemei pedig a szürke egyik különös árnyalatában csillogtak.

- Igazad van – válaszoltam hosszas hallgatás után, pont abban a pillanatban ahogy Fred is lepattant mellénk. Az őrök gyanakodva pillantgattak felénk, azt lesve, hogy bármikor összeverekedhetünk, vagy valami, de nekünk eszünk ágában sem volt ezt tenni, igaz, abban a pillanatban szívesen megütöttem volna valakit, egyedül az tartott vissza, hogy muszáj volt jól viselkednem, különben soha a büdös életben nem engedtek volna beszélni Louval.

- Hali srácok. Mizu? – kérdezte jókedvűen amint lerakta a tálcáját, majd egy hatalmas harapással már el is kezdte az ebédjét. Nem tudom hogyan, de neki állandóan volt étvágya, a maradék kajámat mindig neki adtam és ő szívélyesen el is fogyasztotta pillanatok alatt. Magas, izmos testalkatú volt, ezért nem is csoda, hogy ennyi minden belefért. Alexander neki is elmesélte a „nagy” hírt, de akkor én már régen a gondolataimban jártam. Ki tudja, Louis mikor készül el a tervével… Magamnak kell valami megoldást keresnem. Hamar ott is hagytam a fiúkat: nem volt kedvem beszélgetni, étvágyam meg főleg nem, így a cellám magányában előkaptam a kis noteszemet és firkálni kezdtem az épület alaprajzát. Egyre idegesebb lettem idebent. Feszülten vártam minden nap Louis rejtett üzenetét, de az nem jött. Arra gondoltam, hogy meggondolta magát és hagyja, hogy itt rohadjak életem végéig, vagy már el is küldte a jelet csak én túlságosan vak voltam és nem vettem észre. Lehet, hogy kellene neki egy kis információ, akár az őrváltásról, akár arról, hogy hol lehetne a legkönnyebben kijutnom. Segítség nélkül nagyon nehéz lesz megszerveznünk ezt az egészet, így hát arra a döntésre jutottam, hogy megszervezem magamnak. Eleget vártam már.  Fél év alatt elég jól kiismertem a gyengébb helyeket, például az egyik – elég messzi – folyosó végén van egy olyan ablak, ami nincs védve se ráccsal, se mással. Így csak be kellene törni, átmászni a drótkerítésen és az aknamezőn és már szabad is lennék. Ó, ha ilyen egyszerű lenne… Mindenképpen kellett készítenem egy tervet, mert az még rendben volt, hogy Louis értem jön, de a kérdés az volt, hogy én magam hogyan jutok ki innen. A főbejáraton kisétálni elég abszurd lenne, vagy nem?

Az első és legfontosabb, hogy kell szereznem egy fegyvert és pár bűntársat, akiket persze magam mögött fogok hagyni ezzel kihasználva őket, de most nem foglalkozom ezzel. Tettem már rosszabb dolgokat is, emiatt nem süllyednék sokkal tovább a pokolban.  Most csak az a fontos, hogy sikerüljön a tervem. Muszáj kijutnom innen, amíg még nem késő.

Kapcsolatot kell létesítenem egy olyan személlyel, akinek szabad kijárása van innen, mert, ha elég megbízhatónak találnám, tudna kommunikálni Louval. Kell valami, ami elvonja az őrök figyelmét, amíg én szépen kiosonok, és ehhez tökéletes alany Alexander és Fred, hiszen ők olyan naivak, hogy bármire rá lehet venni őket egy kedves mosollyal, a kérdés az, hogy utána beárulnak-e vagy sem, de az már mindegy lesz nekem. Abba bele se gondoltam, hogy miután kiszabadultam, körözni fognak, egészen addig, míg be nem bizonyítom az igazamat és nem állok bosszút.

Egész estig a tervemet szövögettem és fel sem tűnt, hogy már eljött a villanyoltás ideje. A sötétbe bámulva még tovább gondolkoztam a megfelelő útvonalon és akkor eldöntöttem, hogy meg kell keresnem Laurent, hiszen, ha minden igaz, neki már van egy terve.

Másnap a hajókürtre kelni eléggé megerőltető volt, ugyanis előző este későn tudtam csak elaludni. Fáradtan pattantam ki a kemény ágyból, hogy újabb napot kezdhessek ezen az átkozott helyen. Gyorsan felöltöztem és összepakoltam a cuccaimat és már be is lökték a szerény és egyben undorítóan rossz reggelit, akárcsak egy vadállatnak. Nem volt más választásom, meg kellett ennem, hiszen ez a borzalmas kaja adott energiát a naphoz. Eleinte megtagadtam az evést mert nehéz volt hányinger nélkül az ételre pillantani, de végül beláttam, hogy szükségem van rá, ezért az orromat befogva igyekeztem legyűrni ezeket az adagokat.  Ellenőrzéskor mindent rendben találtak, egyedül a hajam miatt szóltak be megint. Szerintük túl kócos voltam, mint mindig, de én csak némán legyűrtem beszólásaikat és röhögcsélésüket és velük mentem az udvarra, hogy megkezdődhessen a munka. Eddig sem voltam túl lelkes, de most aztán főleg nem. Egyszerűen már túlságosan elegem volt az ittlétből, a rabokból és az őreimből is.

Ebéd közben eldöntöttem, hogy nem tétlenkedek tovább, így mikor végre elérkezett a nap legbékésebb ideje, a sétaidő, szemeimmel Lauren után keresgéltem és szerencsére hamar meg is találtam. Utáltam beszélgetést kezdeményezni mivel kommunikációból egy hatalmas szerencsétlenség voltam, de muszáj volt megtennem a szökésem érdekében.

- Hé, Lauren! – szólítottam meg pár méter távolságból a szőkésbarna hajú, kellően csinos lányt, aki flegmán rágózva állt meg és fordult vissza hozzám, hogy bevárjon. Mikor rá néztem, észrevettem egy hatalmas heget az arcán, mely valószínűleg egy elég csúnya sérülés maradványa lehetett.

- Mit akarsz, Emerald? – kérdezte felvont szemöldökkel, látszólag meglepte, hogy hozzászóltam. Mikor mellé értem együtt sétáltunk tovább. Szinte láttam az őröm képén a meglepettséget, hogy egy ismeretlen rabbal társalgok.

- Igaz az, hogy szökni akarsz? – kérdeztem, belevágva a közepébe. Soha nem voltam jó a téma terelésében vagy a társalgás elhúzásában, szóval jobbnak láttam, ha azonnal belekezdek.

- Azta, errefelé gyorsan terjednek a hírek. Talán te is ki szeretnél jutni innen? – kérdezte meglepetten, kissé lehalkítva a hangját, hogy biztosan ne hallhassa senki a beszélgetésünket.

- Mondjuk úgy, hogy érdekel, milyen tervet dolgoztál ki. Elég nehéz elképzelni, milyen megoldást találtál. Állandóan figyelnek minket – morogtam enyhén felidegesítve magam azon, hogy csak abban a pillanatban három őr húzta össze a szemét miattunk.

- Tudod, mindennél fontosabb az, hogy legyen kapcsolatod a külvilággal, anélkül nincs esélyed kijutni – mondta gonosz mosollyal nézve rám. Ekkor már tudtam, hogy bizony tőle nem számíthatok segítségre.

- Kösz. Nekem pont az nincs – fújtattam kínosan elnevetve magam mire ő csak megvonta a vállát.

- Szegény Emerald, életében először nem kapja meg, amit akar. Mindjárt megsajnállak – nézett rám tettetett könnyeit törölgetve, amitől ökölbe szorult a kezem. Ne. Üsd. Meg.

- Ha nem lennél lány, most elvernélek – sziszegtem a fogaim között azzal a szándékkal, hogy inkább lelépek amíg nem keveredek bele jobban ebbe az egészbe.

- Úgy tudom ez eddig nem okozott gondot, Gyilkoskám – fél szemöldökét felvonva nézett végig rajtam, amitől bedühödtem. Utáltam, hogy ebben az átkozott börtönben mindenki ennyire kicseszettül pontosan tudta a múltam minden egyes darabját. Nem tudtam leállítani magam, meglökve a csajt a börtön falához szorítottam őt és lefogtam csuklójánál.

- Avass be, vagy balhét rendezek. Tényleg ki akarsz húzni egy ilyen kegyetlen gyilkossal? – kérdeztem közel hajolva hozzá, a lehető legsötétebb pillantásomat eresztve rá, miközben már hallottam amint az őrök fegyverei töltődnek és sietve közelednek felénk. Lauren egy hatalmasat nyelt, még ő sem tudta leplezni, hogy mennyire félt tőlem valójában.

- Még átgondolom – hebegte félrekapva pillantását, mire nagy lendülettel ellöktem magamat a faltól és tovább sétáltam egyedül. Még épp sikerült elkapnom kis csevejét az őrökkel, amint elég jól hazudva falazott nekem, miszerint csak szórakoztunk az előbb, ők pedig be is vették ezt. Fogalmuk sem volt róla, hogy Emerald soha nem szórakozik.

A sétaidő végén azonnal a konditerem felé vettem az irányt és mivel nem akartam a három óra szabadságomat semmittevéssel tölteni, egész végig a kemény bokszzsákot ütöttem. Jó érzés volt levezetni a nap közben felgyülemlett feszültséget, főleg Lauren esetét. Aznap talán kissé túl ideges voltam, a bezártság érzése a kelleténél jobban megviselt. Úgy éreztem, hogy kezdek megtörni és ez dühített. Nem szabad, hogy megtörjek, egyszerűen muszáj kitartanom a szabadulásomig. Börtöntölteléknek lenni szar érzés, és ebbe bele sem gondoltam, mikor fiatalabb voltam. Mennyivel egyszerűbb és boldogabb lehetne az életem, ha nem kerülök bele a sötét és veszélyes dolgokba. Már mindegy.

------

Sziasztok! ❤
Pontosan egy éve nyitottam meg ezt a blogot és te jó ég, el sem hiszem, hogy eljutottunk idáig. A Vírus és a Homeless után most egy sötétebb, váratlanabb sztorival érkeztem. Őszintén szólva soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet fogok írni, de az ihlet elkapott és úgy magával ragadott mint még soha semmi. Remélem nektek is annyi örömet fog okozni, mint amennyit nekem. 
Nem is húznám tovább a szót, Boldog Születésnapot a blognak, remélem még pár évig boldogíthatlak benneteket. ❤ 
Ha tetszett ez a kis bevezető rész, jelezzétek nekem kommentben, kíváncsi vagyok az őszinte véleményetekre💕
Hamarosan jelentkezem ;)