HOMELESS | 1. Rész

Nem hittem a szememnek. Már vagy fél órája tartottam a kezemben a készüléket a fürdőszoba csempéjének dőlve, könnyekkel áztatva a padlót. Kétségbe estem, csak bámultam a két kis csíkot, melyek azt jelezték, egy élet kezdett növekedni bennem. Nem álltam még készen az anyaságra, elvégre 19 évesen, az idegbeteg szüleim házában élve nem voltam valami kellemes környezetben. Nem tudtam mit kezdjek magammal, hiszen már előre láttam apám megvető arckifejezését, ahogyan részegségében szemrehányóan üvölti felém a szavait és egy erős csapást mér az arcomra, miközben anyukám csak a fejét csóválva végignézi a jelenetet. Volt már erre alkalom, nem is egyszer, tulajdonképpen nem volt olyan hét, hogy ez ne történt volna meg. Pedig soha nem voltam rossz gyerek, mindig jó jegyeket szereztem és soha nem lógtam ki otthonról. Pár hónapja találtam rá Christianra, aki támogatásával erőt adott ilyen körülmények között, és aki valószínűleg a születendő gyermekem apja is egyben - és aki nem fogja túl nagy örömmel fogadni a hírt, miszerint várandós vagyok. Az idegesség ismét felülkerekedett rajtam, a kezem úgy remegett, mint még soha, pedig az utóbbi hetekben elég sokszor tapasztaltam ilyen érzést. Pár hónapja kezdődött el ez az egész, az érettségi előtt, ugyanis nagyon izgultam miatta. Sokszor nyugtatót kellett szednem, hogy ne izguljak annyira, habár az se nagyon használt. Ez az idegesség azóta egyre csak fokozódott, és az sem segített, hogy már egy hete késett a menstruációm. Ezért vettem ma egy tesztet, ami pozitív lett.

Szipogva elővettem a telefonom a zsebemből, majd a terhességi teszt fölé emelve a készüléket, egyszerűen lefotóztam azt. Percekig csak bámultam a képernyőre, majd egy érintéssel el is küldtem a képet Christiannak. Sóhajtva temettem tenyerembe arcom, és éreztem ahogy egész testem megremeg a félelemtől. Az életem kezdett szétcsúszni. Pár keserves perc után a telefonomból hangosan szólni kezdett a csengőhangom, én pedig könnyeimet letörölve azonnal fel is vettem azt.

- Donna, mi ez a kép? - hallottam meg azonnal Christian hangját, ami alap esetben pozitív érzelmekkel töltött el, de most szörnyen féltem.

- Hát... A teszt azt mondja hogy terhes vagyok - motyogtam halkan, de épp elég hangosan ahhoz, hogy a vonal túlsó felén is hallani lehessen. Pár másodperc csend következett, a szívem közben olyan hevesen vert, hogy félő volt hogy kiugrik a torkomon keresztül.

- Tőlem? - hangjában már kételkedést kezdtem érezni. Féltem az elkövetkezendő beszélgetéstől, és azt kívántam, bárcsak ez most ne történne meg velem.

- Mással nem voltam, szóval, igen, tőled. Chris, én nem is tudom mi legyen, kétségbe vagyok esve. - szipogtam neki, mire a túloldalon hatalmas sóhaj hallatszott.

- Elvetetjük, és nincs ebből probléma. A szüleid meg sem fogják tudni, hogy ez megtörtént. - válaszolta egyszerűen, nekem pedig leesett az állam. Nem is értem, miért lepődtem meg rajta, hiszen pontosan erre a válaszra számítottam.

- Chris, én ezt nem szeretném. Egy élő emberről van szó, nem ölhetjük meg aztán felejthetjük el, mintha meg sem történt volna. - válaszoltam könnyeimmel küszködve. Az utóbbi pár nap eléggé megviselt a rosszullétek miatt, és most úgy tűnt, az életem hamarosan hatalmas fordulóponthoz érkezik.

- Pedig ezt kell tennünk. Kivéve, ha meg akarod szülni, de akkor rólam le kell mondanod. Tudod, hogy utálom a gyerekeket, én ezt nem vállalom el. - csalódtam benne. A lelkem mélyén reménykedtem, hogy elfogadó lesz, és együtt, közösen végigcsináljuk majd az egészet, de egy részem tudta, hogy ez lesz a válasza. Én pedig teljesen megértettem, elvégre húszévesen ritkán akar elköteleződni egy férfi.

- Christian... Apám megint meg fog verni, amint megtudja... Segíts, kérlek. - könyörögtem neki. Nekem már csak ő maradt, a barátaimra nem számíthattam, hiszen mikor összejöttem vele, mindannyian elpártoltak mellőlem és most szóba sem állnak velem. Az életem egy kész katasztrófa lett.

- Nem érdekel, nekem nem kell gyerek! - válaszolta felemelve a hangját. - Ha nem gondolod meg magad, akkor végeztünk. Döntened kell. Vagy én, vagy a gyerek. A kettő együtt nem pálya. - a szívem darabokra hullott, mintha egy hatalmas hideg kalapáccsal szétzúzták volna a lelkemet is.

- Chris. Kérlek. Képtelen lennék megölni ezt a kis csöppséget - könnyeim vízesésként folytak le az arcomon, és egyenesen a hideg kőre érkeztek.

- Akkor végeztünk. Ne keress többet. - szavai után azonnal kinyomta a telefont, nem is hagyva, hogy válaszoljak neki. Hogy lehet ilyen szívtelen? A sok boldog együtt töltött perc után képes ezt tenni velem és még csak nem is érdekli a sorsom? Hatalmasat csalódtam. És én még azt hittem, hogy ezzel a fiúval majd leélhetem életem hátralevő részét boldogságban. Ismét tévedtem.

Órákon keresztül ültem a fürdőszoba hideg csempéjén, és csak bőgtem. Minden reményem elveszett, de továbbra is kiálltam az elveim mellett. Nem akartam megölni egy ártatlan babát. Rengeteget gondolkoztam. Biztos voltam benne, hogy apám meg fog verni, még talán ki is raknak az utcára. A megaláztatást most képtelen lettem volna elviselni. Éppen eléggé szégyelltem magam azért, amiért nem voltunk elég óvatosak Christiannal- még akaratom ellenére sem. Féltem. Nem volt semmim, csak egy érettségim. Főiskolára sem vettek fel, így azt terveztem, hogy egy évet kihagyok. De így ebből az évből több év lesz.

Letöröltem könnyeimet. Magamnál kell maradnom, nem zuhanhatok össze, már csak a baba egészsége miatt sem. Kell lennie egy megoldásnak, csak még nem jöttem rá, mi lenne a megfelelő út. Úgy döntöttem, addig kell cselekednem, amíg apa nincs itthon. Biztosan megint kocsmázik, mint minden áldott nap.

A teszttel a remegő kezemben rohantam le a lépcsőn, egyenesen a nappaliba, ahol anyu éppen filmezett. Tudni kell róla, hogy nagyon könnyedén felkapja a vizet, de ő képtelen lenne engem bántani - legalábbis eddig nem tette még meg, viszont napi szinten vág a fejemhez olyan dolgokat, amiket legszívesebben soha életemben nem hallottam volna, mint például, hogy miért nem kerültem egy óvszer belsejébe, majd onnan egy kukába, és ehhez hasonlók. 

A hátam mögé rejtettem a tesztet, és a számat rágva ültem le anya mellé. 

- Na mi van, te kis kotonszökevény? - kérdezte, miközben ujjaival összeborzolta a hajamat a fejem tetején. Utáltam, mikor így hívott, ez általában azt jelentette, hogy legszívesebben most azonnal lehúzna a vécén és megfeledkezne rólam. Márpedig elég sokszor hívott így.

- El kell neked mondanom valamit. - kezdtem bele. Jobb minél hamarabb túllenni rajta. Egyáltalán nem tudtam, mire számítsak. Abban reménykedtem hogy majd egy kicsit leszid, amiért felelőtlenek voltunk, de aztán elmondja, ő is így járt, és hogy nincs ezzel semmi baj, majd ő segít. Hát, erre életem végéig várhattam.

- Drogozol, teherbe estél, vagy itt vannak a rendőrök, hogy letartóztassanak? - kérdezte nemtörődöm hangsúllyal, mire egy hatalmasat nyeltem. Akkor már tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok.

- Én és Christian... Szóval... - próbáltam kinyögni, de nem ment, így közbeszólt.

- Megbaszott. Értem. És? Nehogy azt merd mondani, hogy az a töketlen nem vette ki időben a lompost, mert akkor isten bizony hozzám ne gyere! - könnyek gyűltek a szemembe.

- Hallgass már meg! - kiáltottam rá a sírás határán, mire meglepődötten feltápászkodott, felkészülve arra, hogy leordítsa a fejemet.

- Mi a francot képzelsz magadról? Azt hiszed, hogy csak mert betöltötted a tizennyolcat, megtehetsz bármit? Teherbe estél? Gratulálok, de kurvára nem érdekel! A saját hibádból történt, én pedig leszarom, csinálj amit akarsz a gyerekeddel, de ide ne hozd, mert annak nem lesz jó vége! - már zokogtam. A saját édesanyám vágta a fejemhez ezeket a dolgokat.

- Hogy teheted ezt a saját lányoddal? - kérdeztem tőle halkan.

- A saját lányommal? Na idefigyelj! Pont leszarom, mi van veled, érted? Felőlem már a kórházban megdögölhettél volna, vagy akár már apád farkában! Vagy még jobb, ki is dobhattalak volna a kukába, és most nem lenne semmi problémánk! Kurvára nem érdekelsz, felőlem aztán elcsaphat egy busz vagy beugorhatnál a sínek közé! - ordította. Megállás nélkül folytak a könnyeim, nem tudtam, mit mondhatnék. Tényleg úgy éreztem magam, mint egy kotonszökevény, egy felesleges test, ami csak a bajt okozza.

- Kérlek... - suttogtam, könnyektől csillogó szemekkel nézve rá.

- Na nem, ezt felejtsd el. Ne nézz rám így, mert tőlem aztán nem kapsz segítséget. Oldd meg magadnak a problémáidat, és felejts el! Ha azt hiszed, hogy ha eláztatod a szőnyeget a kurva könnyeiddel, megesik rajtad a szívem, nagyot tévedsz! - ebben a pillanatban egy hatalmas csapódás hallatszott a bejárati ajtó felől. Na ne, már csak ez hiányzott. Gyorsan fel akartam szökni a szobámba, de anya megragadta a karomat, és nem engedett el. Apa betántorgott az ajtón, majd össze-vissza forgó szemgolyókkal nézett ránk.

- Éppen időben, Clay. A lányod éppen most jelentette ki, hogy kibaszottul terhes. - anyu azonnal elmondta neki, miközben rosszallóan csípőre tette a kezét. Apu látszólag egy pillanatig azt se tudta, hogy kik vagyunk, de aztán megcsillant a harag a szemében, én pedig már akkor tudtam, mi fog következni.

- Hülye kis ribanc - ordította, szavaiból alig lehetett érteni valamit. Egy gyors mozdulattal közelebb lépett hozzám, habár közben eléggé megingott. Ismét olyan részeg, hogy talán nem is tud magáról. Próbáltam minél kisebbre összehúzni magam. Féltem tőle, talán jobban, mint eddig bármikor. Arcomon már folytak a könnyek, és úgy remegtem, mint a kocsonya a hűtőben.

- Semmirekellő kurva vagy! Nem is értem, miért nem száradtál rá a lepedőre, mindenkinek sokkal jobb lenne most! - ordította az arcomba. Leheletén éreztem a tömény alkohol szagát, majd egy lépést tett hátra, és már lendítette is kezét, amit én kivételesen nem hagytam nekicsapódni bőrömnek. Szorosan fogtam csuklóját, mire eléggé ledöbbent fejet vágott.

- Ne. Merj. Megütni. Még egyszer. - sziszegtem a fogaim között, mire szemében olyat láttam, mint még soha. Teljesen bevadult, kirántotta karját szorításomból, majd vállamnál fogva hátralökött, de olyan erővel, hogy a padlóra estem. Beütöttem a könyökömet, és eléggé sajogni kezdett a derekam, de akkor ezzel nem is volt időm foglalkozni, ugyanis apám azonnal a hasamba rúgott egy hatalmasat. Fájdalmasan összegörnyedtem, hányinger kerekedett felül rajtam, könnyeim pedig megállíthatatlanul folytak. Soha nem éreztem még ennyire megalázottnak és elhagyatottnak magam. De nem adtam fel. Amilyen gyorsan csak tudtam, felálltam, majd hátrálni kezdtem a szobám felé.

- Utállak mindkettőtöket! - kiáltottam a lehető leghangosabban, habár alig jött ki hang a torkomon. Gyorsan felszaladtam a lépcsőn, bezártam magam mögött az ajtót, lerogytam a szőnyegem közepére és előtört belőlem a zokogás. Nem bírtam tovább, abban a pillanatban lett elegem mindenből, és megszületett bennem a döntés, miszerint képtelen vagyok még egy nappal tovább itt maradni ebben az elcseszett házban. Sűrűn hulló könnyekkel szedtem elő a hatalmas hátizsákomat az ágyam alól, és pakolni kezdtem. Pár ruha, tisztasági eszközök, túléléshez szükséges dolgok, iratok, valamint a megspórolt pénzemet is előszedtem az éjjeliszekrényem mélyéről. Fél óra múlva felszáradt könnyekkel és egy nyitott ablak társaságában néztem vissza üres szobámra. Semmi nem tartott már vissza. Felhúztam a kabátom cipzárját, majd már ki is másztam az ablakpárkányra. Nem volt túl magasan, de még így is picit féltem, hogy eltöröm valamimet. Szerencsére sikerült épségben megérkeznem a betonra, és már futottam is, habár még én sem tudtam, hogy hová tartott utam. Csak követtem az ösztöneimet, és gondolkodás nélkül futottam, ameddig csak lábaim bírták. Nem is figyeltem, hogy merre megyek, hiszen az agyam folyamatosan csak kattogott. Jó ötlet volt eljönnöm? Mit fogok kezdeni magammal teljesen egyedül, ráadásul várandósan?

Munkám nem volt, csak egyetlen érettségim, és így, terhesen nem is álmodhattam róla, hogy bárhol kapnék munkát pár hónapra. Teljesen kétségbeestem, így mire a város központjába értem, már zokogtam. Mint mindig, most is a legrosszabb pillanatban kezdett esni az eső, és sóhajtva néztem a fejem fölött gyülekező szürke felhőket. Pár pillanat múlva már ömlött rám a víz, de valahogy nem tudott zavarni, inkább jól esett a hosszú futás után. Széttárt karokkal, az ég felé bámulva hagytam, hogy az eső összevegyüljön a könnyeimmel és lemossa a gondolataimat. Körülöttem jó pár ember értetlenül nézett rám, ők inkább próbáltak behúzódni a fedett helyekre, ám most cseppet sem érdekelt hogy hülyének néztek. Egy idő után viszont már fázni kezdtem, szóval behúzódtam a metró aluljárójába, és leültem egy padra. Mondanom sem kell, mennyi pillantást kaptam, mivel csurom vizesen, vastag tincsekbe ragadt hajjal, egyetlen hátizsákkal, kifulladva ültem ott tenyérbe temetett arccal. Nem tudom, mennyi idő telt el, de az aluljáró már kezdett egyre üresebbé válni, és már csak néha tévedt arra egy-egy ember. 

- Mit csinálsz itt ilyen későn, Kicsilány? - hallottam meg egy mély férfihangot a hátam mögül, mire ijedten néztem fel rá. Egy szakállas, elég idős ember állt ott, barátságos  mosollyal az arcán. Tudom, nem lett volna szabad ilyet éreznem, de valahogy szimpatikusnak tűnt furcsa kinézete ellenére. Mosolyogva leült mellém, és összekulcsolta ujjait maga előtt. 

- Tudod, ebben az aluljáróban elég gyakran feltűnnek a veszélyes alakok. Nem biztonságos itt. - mondta, szemembe nézve. Ekkor jobban megvizsgáltam őt. Szeme gyönyörű égkék színben pompázott, ráncai az arcán pedig mélyek, és sokatmondóak voltak. Haja kezdett már kihullani, öltözéke pedig szakadt és egyszerű volt. - Miért nem mész haza?- kérdezte barátságosan, mire elszomorodva lehajtottam a fejem.

- Nem mehetek. - válaszoltam röviden. A férfi arcán együttérzés suhant végig.

- Miért nem? - nem válaszoltam egy ideig, azon gondolkodtam, jó ötlet-e egy teljesen idegen emberrel beszélgetni kettesben, egy hatalmas aluljáró padján. - Megértelek, hiszen nem festhetek túl bizalom gerjesztően. A helyedben én elrohannék magam elől, habár biztosítalak, hogy semmi okod nincsen erre, hiszen eszem ágában sincsen bántani téged. Ha szeretnéd, most azonnal lelépek, de úgy gondolom, néha jó kiönteni valakinek a lelkünket. - bölcsnek tűnt, és kedves szavaival azonnal belopta magát a szívembe. Hozzám nem szoktak ilyen kedvesen beszélni, és nagyon jól esett, hogy egy idegen törődik velem. 

- Kedvesnek tűnsz. - mondtam mosolyogva, mire felkuncogott.

- Wilson vagyok. - nyújtotta felém a kezét, én pedig mosolyogva megráztam azt.

- Donna. 

- Szóval, kedves Donna, miért nem mehetsz haza? - kérdezte, én pedig abban a pillanatban eldöntöttem, hogy nem fogok előle elzárkózni, és elmesélem neki a történetemet. Kellett egy barát, aki meghallgat, cserébe én is kíváncsi voltam a történetére. 

- Ez a nap egy rakás katasztrófa. Nem is tudom, hol kezdjem... - túrtam bele idegesen a hajamba, hiszen zavarban voltam, amiért éppen készültem kiönteni a lelkemet egy vadidegennek. 

- Talán az elején. Nyugi, ez nem egy kihallgatás - nevetett, mire az én arcomra is mosoly ült. A korához képest eléggé fiatalos volt, és ez tetszett. 

- Szóval... Az egész ott kezdődött, hogy megtudtam, hogy terhes vagyok. A barátom nem akarja a gyereket, így kidobott, amint megtudta a hírt. Én pedig nem szeretném elvetetni, mert képtelen lennék megölni bárkit is, szóval ez egy kizárt lehetőség... - meséltem neki, próbálva minél tömörebben elmondani neki a dolgokat, közben pedig hadartam a zavarom miatt. 

- Ne haragudj, amiért félbeszakítalak, de hány éves vagy? - kérdezte kedvesen, majd miután válaszoltam, megértően bólintott. Folytattam a történetem, és azt sem hagytam ki, amiket a szüleim műveltek velem. Nem is értem, miért nevezem őket még mindig a szüleimnek, hiszen nem érdemlik meg, és nem is tekintek rájuk úgy.

- Ez szörnyű! De ugye jól vagy? Ne vigyelek el egy orvoshoz? - aggódott Wilson. Értékeltem a kedvességét, de nem fájt semmim, így elutasítottam ajánlatát.

- Szóval, most itt vagyok, otthon és barátok nélkül, teljesen magamra hagyva. És fogalmam sincs, mit fogok kezdeni az életemmel. - fejeztem be, mire ő egy hümmögéssel válaszolt.

- Eléggé nehéz helyzet. Biztos nincsen senki, akihez mehetnél? - megráztam a fejem - Felajánlanám, hogy gyere hozzám, de az én otthonom az utca, szóval nem lennél előrébb. - csóválta fejét, arcán látszott a kemény gondolkozás. Próbált segíteni, de közben én is tudtam, hogy ide egy csoda és hatalmas szerencse kell.

- Meg kellene próbálnom munkát keresni. - mondtam neki, miközben kényelmesen hátradőltem a padon. Beszélgetésünk alatt egyetlen lélek sem járt errefelé, így zavartalanul tudtuk megbeszélni a dolgokat.

- Ha megtudják, hogy várandós vagy, egyből kiraknak. Tudom, ez igazságtalanság, de az emberek már csak ilyenek... - sóhajtott lemondóan, és megdörzsölte arcát. 

- Mit kezdjek magammal, Wilson? Te mit tennél a helyemben? - kérdeztem tőle kétségbeesetten.

- Nem tudom, lányom... Ez egy szerencsétlen helyzet, és őszintén szólva, az utcáról nehéz beszabadulni állás és kapcsolatok nélkül. Nem szeretnélek lelombozni, de szinte lehetetlen. - szomorú arccal veregette meg a vállamat, nekem pedig könnyek gyűltek a szemembe. Kissé megbántam az elhamarkodott döntésemet, viszont közben megkönnyebbülés töltött el, hogy nem kell minden nap elviselnem szüleim bántó szavait.

- Viszont ne add fel a reményt. Bármi megtörténhet. - mosolygott rám melegen, amitől egy kis erőre kaptam. Volt valami ebben a férfiban, de nem tudtam, hogy mi az. Bátortalanul közelebb csúsztam hozzá, és gyengéden átöleltem. Meglepődött mozdulatomon, de pár pillanat múlva karjait körém fonta.

- Köszönöm, Wilson. - suttogtam. Abban a pillanatban csak jól esett valakivel lenni, olyasvalakivel, aki nem ítél el a hibáimért.

- Nem tűnsz egy olyan fajtának, aki az ivászat miatt került volna utcára - jegyeztem meg, próbálva kicsit viccelődni vele, és sikerrel jártam, ugyanis őszintén felnevetett.

- Mert nem is az alkohol miatt kerültem ide. Nem vagyok az ivós típus... - nevetett, mire érdeklődve néztem rá. Nagyon kíváncsi voltam az ő történetére, hogy mi vezette ide ebbe az aluljáróba, hiszen egyáltalán nem tűnt rossz életűnek, mint ahogyan az emberek hiszik az összes létező hajléktalanról.

- Két éve történt minden... Kamionsofőrként dolgoztam, és olyan korban voltam, hogy nem sok kellett már, hogy nyugdíjba menjek. De aztán volt egy karambolom... Rajtam kívül nem sérült meg senki, viszont az én látásom azóta eléggé gyenge. Emiatt nem vezethettem többet, kirúgtak, a nyugdíjba vonulás előtt. Pénzem nem sok volt, az egyetlen reményem a fiam volt... - könnybe lábadtak a szemei. - Ő másfél éve meghalt a gyerekeivel és a feleségével együtt, mikor a lakásukban felrobbant a kazán... - gombóc keletkezett a torkomban - Az összes pénzem elment a kórházra, hogy legalább a gyerekek túléljék... De mind hiába. - könnyes szemekkel nézett rám. Fájt látni, hogy mennyi szenvedés érte az életben, és az én problémám az övéhez képest semmi nem volt.

- Sajnálom. - mondtam, végigsimítva vállán. Halvány mosoly terült szét arcán. Bele sem mertem gondolni, milyen fájdalmat érezhetett, mikor az egész családja életét vesztette egy borzalmas balesetben. Ezt utáltam a legjobban az életben: Mindig akkor rúg belénk, mikor a legsebezhetőbbek vagyunk, és még csak nem is számítunk rá. A legrosszabb dolgok mindig a legjobb emberekkel történnek, ami a legigazságtalanabb dolog a világon.

- Szóval elvesztettem a házamat, és nem maradt senkim. Egy éve élek itt. - fejezte be. Az egész lénye hatalmas inspirációt adott számomra. Bámulatos, hogy ennyi ideig képes volt itt megmaradni, és még mindig nem adta fel.

- Oké, tudom, hogy ez furcsán fog hangzani, de.... Lennél a hajléktalan-társam? - kérdeztem tőle mosolyogva, félig elnevetve magamat. Ő is felkuncogott, és felém nyújtotta a kezét.

- Hajléktalan-társak. Rendben. - megrázta a kezem - De kellenek szabályok is és egy bonyolult kézfogás. - nagyon szimpatikus volt az öreg, úgy éreztem magam, mintha egy korombelivel lennék.

- Az első szabály, hogy segítünk egymásnak, ahogy csak tudunk - javasoltam, mire bólintott.

- A második, hogy megvédjük egymást - tette hozzá. Egyetértettem vele.

- A harmadik, hogy nem hagyjuk, hogy elvesszen belőlünk a remény - mondtam.

- A negyedik pedig, hogy nem szegjük meg a szabályainkat - nevetett, mire összepacsiztam vele. A kézfogásunk pedig egy öklözésből, és pár kézmozdulatból állt, így eléggé bonyolulttá tettük, de nagyon élveztem, és pár perc alatt már be is tanultuk.

Még csak órák teltek el azóta, hogy eljöttem otthonról, de máris szereztem egy - remélhetőleg - megbízható barátot. Wilsonnal a kora ellenére nagyon jól megtaláltam a közös hangot, és sokat nevettünk mindenféle apróságokon. Megosztotta velem a takaróját, és elmondta, mik a legfontosabbak ahhoz, hogy életben tudjak maradni egyedül, az utcán. Ha ő nem lett volna ott, nem is tudom, mit kezdtem volna magammal. Az idő egyre későbbre járt, én pedig kezdtem nagyon fáradt lenni. A lábaim sajogtak a sok futástól, ugyanis egyáltalán nem voltam hozzászokva a maratoni távhoz. Wilson átadta nekem a helyet a padon, hogy aludjak ott, ő pedig majd a földön foglal helyet, habár így eléggé furán éreztem magam, de azért beleegyeztem. Ő jobban tudja, hogy mi a jó és mi nem. Felkaptam egy pulcsit, ugyanis kezdett egyre hidegebb lenni, és Wil tanácsára a csuklómhoz kötöztem a táskámat, hogy észrevegyem, ha bárki el akarná lopni. Bevallom, elég kényelmetlen volt a pad, és még a lábamat se tudtam kinyújtani, de próbáltam úgy tenni, mintha hozzá lennék szokva a kényelmetlenséghez. Hosszú ideig még csak csendben meredtem magam elé, nem tudtam elaludni fáradtságom ellenére. Arra gondoltam, milyen lenne, ha nem születtem volna meg. Nem bántottak volna annyit, főleg nem a barátaim és a szüleim nem. Nem éltem volna át ilyen fájdalmakat, de apró örömöket sem. Lehet, hogy jobb lett volna.

Arra is gondoltam, mi lenne, ha most meghalnék. Senkinek nem hiányoznék, sőt, sok embernek fel sem tűnne. A szüleim örömtáncot járnának, a "barátaim" pedig mosolyogva fogadnák a hírt. Senki nem jönne el a temetésemre. Talán csak Wilson. Akkor miért is élek? A jövőm csak egy sötét, hatalmas kérdőjel, abban sem vagyok biztos, hogy ilyen helyzetben meg tudom-e majd szülni a gyermekem. Ha még sikerülne is megszülnöm, mivel etetném, hol élnék vele és hogyan nyújthatnék neki biztonságos helyet? Nem tudnám egyedül megoldani. Az életem így teljesen jelentéktelen. Egyszerűbb lenne most azonnal a metró elé ugranom, és sokkal könnyebb lenne minden. 

Felültem a padon, és levettem csuklómról a kötelet, amivel a táskámat rögzítettem magamhoz. A sínekhez sétáltam. Elég mélyen voltak, és lehetetlennek tűnt kimászni abból a mélyedésből. Meggondolatlanul leültem a kis szakadék szélére, és a mélybe lógattam a lábam. Milyen egyszerű lenne leugrani oda, aztán megvárni a metrót, hogy véget vessen keserű életemnek. Látásom elhomályosodott, majd egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Készen álltam leugrani. Nem tudom, mennyi ideig ülhettem ott, de aztán megelégeltem az egészet, és ugrani akartam. Már el is kezdtem a helyezkedést hozzá, de akkor meghallottam a fejemben egy hangot. Nem szabad. Egy kis élőlény növekszik bennem, vele nem tehetem meg ezt. Feltápászkodtam, majd csak hulló könnyekkel bámultam a mélységre. Nem tehetem meg. Megfordultam, és visszasétáltam a padhoz. Wilson mélyen aludt, észre sem vette, hogy fél órára eltűntem. Visszakötöttem magamhoz a táskámat, és lefeküdtem a padra. Reménykedtem benne, hogy a következő nap sokkal jobb lesz, és talán sikerül valami megoldást találnom a jövőre.

Már egy hete csöveztem abban az aluljáróban. Semmi új dolog nem történt, egy héten keresztül csak vártam, hogy az ölembe hulljon a megoldás. Wilson próbált nekem valami állás után nézni, de mindenhonnan elküldtek, amint megtudták, hogy terhes vagyok. Az egészségi állapotom viszont semmit sem változott. Alig eszek valamit, mivel nincsen étvágyam, és nem is kívánja a szervezetem. Wilson mindig kínálja nekem a kajáit, de én soha nem kérek belőlük, mert nem vagyok éhes - ennek ellenére mégis hízni kezdtem.  

Lassan kezdek hozzászokni a járókelők lenéző pillantásaihoz. Eleinte nagyon rossz volt, és állandóan sírtam. Furcsa volt egyik napról a másikra hozzászokni ehhez, de már észre sem veszem a figyelő szemeket. Mosolyogva beszélgettem Wilsonnal, aki rengeteg szép régi történetet mesélt a fiatalabb éveiből, és sokszor sikerült feldobnia a kedvem.

Az aluljáró mint mindig, most is teljesen kihalt volt, csak néha törte meg a csendet lépteivel pár áthaladó gyalogos, valamint a metró időszakos zaja verte fel a nyugalmat. Ezen az éjszakán nem tudtam elaludni. Csak járkáltam a gondolataimban, és bámultam magam elé, térdeim előtt összekulcsolva ujjaimat. Eltöprengtem a helyzetemen, és ismét egy megoldáson gondolkoztam. A helyzetem teljesen reménytelennek tűnt, hiszen semmi kivezető utat nem találtam. A könnyeimmel küszködtem, hiszen nem akartam felkelteni Wilsont a zokogásommal. Nem látott még sírni, pedig minden nap könnyek futnak végig arcomon. Amíg ő velem beszélget, addig minden rendben van, de amint álomra tér, rám ereszkedik a sötétség.

Újabb lépteket hallottam a lépcső felől, majd meg is pillantottam a hozzá tartozó férfialakot. Nem akartam bámulni, így tekintetemet újból a padlóra szegeztem, és magamat ringatva mélyedtem gondolataimba. A léptek közeledni hallatszódtak, mígnem egy árnyék vetődött rám. Muszáj volt felnéznem, ugyanis eléggé megijedtem, lehetett volna ez akár egy erőszakos férfi vagy egy tolvaj is.

- Donna Baldwin! Hát ide jutottál? - hallottam meg hangját, mire felnéztem, és teljesen ledöbbentem. A legnagyobb ellenségem állt előttem, még kilencedikből. Elég rossz kapcsolatunk volt mindig is, utáltuk egymást és állandóan veszekedtünk... De aztán szerencsére kilencedik év végén elköltöztek a szüleivel és iskolát váltott, így azóta nem is láttam. Rengeteget változott. Sokkal magasabb, férfiasabb lett, és jobban néz ki mint valaha - pedig már régen sem volt csúnya. Előttem magasodott, majd lassan leguggolt hozzám. Smaragd tekintete most is a lelkembe hatolt, és egyből zavarba jöttem.

- Nincs ehhez kedvem, Harry. - mondtam neki, miközben feljebb húztam magamon a takarómat. Fáztam.

- Mindig is tudtam, hogy egyszer így végzed. Csövesként, egy aluljáróban. Talán még kurválkodsz is. Meg sem lepődök. - gúnyos hangneme azonnal megütötte a szívemet. Rosszul estek szavai, de próbáltam nem mutatni.

- Gondolom te pedig megkerested a szert, ami a farok növesztéshez kell. Elég rosszul sikerült, mert az arcod helyére is nőtt egy.  - vágtam vissza, mire féloldalas mosollyal az arcán lehunyta szemeit, és kicsit kidugta nyelvét.

- Jól fontold meg, mit mondasz kislány! - nézett fel rám újból, így nyomatékosította meg szavait. Ha egy teljesen idegennel álltam volna szemben, féltem volna, ám biztos voltam benne, hogy Styles nem bántana ok nélkül.

- Miért, mit teszel velem? Megversz? Ugyan már, úgyis győznék. - blöfföltem, mivel akkor tűnt fel, hogy karján hatalmas izomtömeg duzzad. Biztosan szokott edzeni.  

- Ja, biztos jó vagy a verésben. Sokat gyakorolhattad - megforgattam a szemem. Semmit sem változott.  

- Még mindig ugyanolyan gerinctelen vagy. - ráztam a fejem összehúzott szemekkel. Örültem, hogy újból láthattam, de ismét hamar elegem lett belőle.

- Te pedig még mindig ugyanolyan bunkó. Na és? - válaszolt pimaszul, mire hatalmasat sóhajtottam.

- Nem vagyok rád kíváncsi - válaszoltam neki, tudtára adva, hogy ideje mennie, mert kezd felidegesíteni.

- Én sem rád. Kellemes... csövezést! - egy pillanatra Wilsonra pillantott, aki éppen akkor kezdett ébredezni.

- Seggfej! - sziszegtem fogaim között, és reménykedtem benne hogy nem hallotta meg, de visszanézett rám.

- Ribanc...  - válaszolt kedvesen, majd már tovább is lépett. Szaggatottan fújtam ki a levegőt, és próbáltam nem elsírni magam. Tényleg ez tellett tőlem, hogy idekerültem? Mikor Harryvel egy iskolába jártunk, akkor még nagy terveim voltak a jövőre, főiskolára szerettem volna menni - mint ahogy egyébként még most is szeretnék -, és alaposan elterveztem a jövőmet. Azok a tervek már soha nem fognak megvalósulni. Nem bírtam tovább, és kitört belőlem a zokogás. Wilson szomorúan közelebb csúszott hozzám, és nyugtatóan átölelt, próbált csitítani, de nem segített semmit. A homályos fátyolon keresztül láttam még Harryt, amint visszanéz rám, majd lassan megrázta a fejét és felszállt a metróra. Olyan filmbeillő volt a megjelenése, hogy teljesen elcsodálkoztam rajta, de a hangulatomon semmit nem változtatott. A béka segge alatt éreztem magam, és úgy tűnt, a sötétség egyre közelebb van ahhoz, hogy elnyeljen. Az életemnek már semmi értelme nincsen, teljesen feleslegesen vagyok ezen a világon.

------------------------------------

Ahoy! 

Szóval, mint ígértem, meg is érkeztem a következő sztorival, ami eléggé zűrös, és drámákkal teli lesz, szóval, ha kedvelitek az ilyeneket, akkor biztosan tetszeni fog. Persze a csöpögős, de egyben forró szerelem sem maradhat el, és egy teljesen más vonalon fogok haladni, mint eddig, szóval remélem azért nem lesz olyan rossz. :D 

Mint mindig, most is hatalmas lelkesedéssel várom a véleményeteket, amit kommentben nyugodtan kifejthettek pár sorban. 

All the love,

Lottie