Hostage | Hatodik fejezet

Emerald

 Alig vártam már, hogy végre bosszút állhassak, habár még nem láttam a pontos időpontot előre. Az a nyomorék menekül, tudja, hogy le akarom vadászni és megtesz mindent azért, hogy ezt megnehezítse nekem. Nem fogja megúszni, Louis és a barátaink segítségével meg fogom találni és végre visszakap majd mindent, amit megérdemel.

A hosszú út előtt alaposan be kellett vásárolnunk, ugyanis rengeteget fogunk utazgatni a városok között, nem szabad megragadnunk egyik helyen sem, mert a rendőrség hamar megtalálna minket, ha csak ülnénk a seggünkön. Egy kisebb városban álltunk meg, ahol egy gyors cigiszünet után kerestünk egy boltot, ahol bevásárolhattunk, majd leparkoltunk és Louval kiszálltunk a kocsiból azzal a céllal, hogy ketten elintézzünk mindent.

- Komolyan itt hagynátok engem a kocsiban egyedül? – kérdezte Destiny hitetlenül, miután leengedte az ablakot. Louis kétkedve nézett rám, aztán megrázta a fejét.

- Menjetek inkább ti ketten. Én addig elintézek egy telefont – mondta végül, mire Destiny megforgatta a szemét, de kiszállt, hogy együtt vásároljunk be.

- Veszünk menő betörős maszkokat is? – kérdezte csillogó szemekkel, ami miatt furcsán néztem rá de aztán csak elnevettem magam.

- Dehogy, abból már van elég a kocsiban. Főleg tartós kaják és mindennapi cuccok kellenének. És nézz magadnak valami ruhát, de…

- Csak feketét. Tudom – vágott a szavamba, majd már el is indult egy kosarat felkapva a kezébe. Csak megszeppenten álltam ott, ahol hagyott, és arra gondoltam, mikor lett ennyire biztos a dolgában. Valamiről biztos lemaradhattam. Amint előttem szedegette össze a cuccokat, nem tudtam nem ránézni formás popsijára, amit úgy riszált előttem, mintha egy kifutón lett volna, de – bevallom – egyáltalán nem volt ellenemre. Egész gyorsan összeszedtük a cuccokat, rengeteg minden került a kosarunkba, de még hátra volt a ruhavásárlás is, valamint kellett vennem egy olyan hátizsákot, ami teljesen vízálló, hogy miért, azt még én sem tudtam, de éreztem, hogy talán szükségünk lehet majd rá ha el kell rejteni valahová a dolgokat, vagy ilyesmi. Mindenre fel kellett készülnünk, így olyan dolgokat is a kosárba raktam, amiknek nem volt értelme, de biztos, ami biztos, ott lesznek nálunk, ha szükség van rá. Addigra Destiny is készen lett a dolgával, így együtt indultunk meg a pénztárhoz egy rakat cuccal. Mivel féltem, hogy túl feltűnőek leszünk, gyorsan lehúztam mindkettőnk fejéről a kapucnit, így már átlagosabbnak néztünk ki talpig fekete szerkónkban. Már épp kezdtem megnyugodni, mert már csak a fizetés maradt hátra, mikor az eladóférfi felnézett rám, és arca egy pillanat alatt eltorzult és a mellette fekvő telefonjához közelített a kezével.

- Hé, nem te vagy az, akit éjjel-nappal keresnek a rendőrök? – kérdezte gyanakodva, feljebb emelkedve székéről, hogy jobban lásson.

- Ööö, szerintem összekever valakivel – próbáltam hárítani, de összehúzta a szemét és megrázta a fejét.

- Nem, te vagy az! Felismerlek a tévéből! – erősködött, mire Destinyre néztem, aki ijedt arccal meredt rám, így azonnal döntöttem.

- Futás! – suttogtam neki, és abban a pillanatban felkaptam a pénztáros telefonját, arrébb hajítottam, és futni kezdtünk a csomagokkal.

- Hé, álljanak meg! – kiáltott utánunk, visszanézve pedig láttam, hogy már a kezében is van a telefon, és tárcsázza a rendőröket. Szerencsére csak három biztonsági őr állta az utunkat, így Destiny kezébe nyomva a csomagokat, lekezeltem az összeset pár ütéssel, majd már futottunk is tovább. Louis közelebb parkolt, megérezhette a bajt, így egyenesen a kocsiba tudtunk ugrani.

- Taposs bele, felismertek! – ordítottam az adrenalintól remegve, mire már indult is a motor, és épp időben tudtunk kikanyarodni a parkolóból, már meg is jelent pár rendőrautó a nyomunkban.

- A picsába, itt van a rendőrkapitányság – csodálkozott Louis amint elhajtottunk mellette, így már érthető volt, miért értek ide ilyen hamar ezek a kopók. Valószínűleg épp ott parkolt valamelyik.

- Harry, mi történik? – kérdezte Destiny ijedten, ragaszkodva, szorítva a csomagokat, amiket nem mellesleg elloptunk, mert végül nem került sor fizetésre.

- Semmi gond, megoldjuk, csak kösd be magad. Louis, mennyivel tud menni ez a kicsike? – kérdeztem fő bűntársamtól, aki vigyorogva és büszkén nézett vissza rám.

- Körülbelül kétszáznyolcvannal – válaszolt, mire ördögien elmosolyodtam és az útra szegeztem tekintetemet. Ugyan a rendőrök jobban ismerhették a várost, mi gyorsabbak és eszesebbek voltunk. Csak száguldoztunk az utcákon, miközben a zsaruk a seggünkben loholtak, és egyre többen lettek.

- El fognak kapni – aggodalmaskodott Destiny, amivel kivételesen egyet értettem, ugyanis már három autóval néztünk szembe. Akkor előkaptam a kesztyűtartóból a kedvenc fegyveremet, egy glock 17-est, és kiültem a lehúzott ablakba. A szél csak úgy dübörgött a fülemben, de nem zavart, csak arra koncentráltam, hogy sikeresen eltaláljam a rendőrkocsi szélvédőjét, majd kerekét. A szélvédő azonnal hálósra repedt, a kereket ugyan nehezebb volt eltalálni, de pár próbálkozás után sikerrel jártam, a hatalmas sebesség miatt kitértek oldalra és egyenesen a korlátnak csapódtak, végül a másik rendőrautót is magukkal sodorták, ezzel egy hatalmas karambolt előidézve. Így jár az, aki Emeralddal szórakozik. Már épp elkönyveltem a tervem sikernek, mikor hallottam, hogy egy golyó elszáguldik a vállam mellett, így azonnal bevonultam a kocsi által nyújtott fedezékbe.

- Bukj le, Destiny – parancsoltam neki azonnal, mire ő már az ülés alatt is volt, nem habozott egyetlen pillanatra sem. Nem kellett sokat várni, a hátsó szélvédőnk kapott egy találatot, így arra már nem számíthattunk. Gyorsan kellett cselekednem, mert egyre közeledtek, szóval csak kiraktam a kezem az ablakon és lőttem párat, de golyóim nem éltek célt, csak az autó vázát találtam el.

- Velem nem szórakozik senki – suttogtam magamban, majd átváltottam gépfegyverre és egy kiadós sorozatot adtam le az ellenséges villogó kocsinak, ezúttal sikerrel, ugyanis a szélvédő betörése után lehúzódtak az út szélére, hagyva minket elmenekülni.

- Szóval ilyen egy akciófilm a valóságban… Király – jegyezte meg Destiny lelkesen, amint felértünk az autópályára, rendőröktől mentesen.

- Megcsináltuk, tesó! – pacsizott össze velem Louis, majd büszke nevetéssel folytattuk utunkat. Mivel a rendőrök már ismerték a kocsinkat és eléggé meg is csonkították, át kellett váltanunk egy másikra, de ezt csak fél óra száguldás után tehettük meg, hogy biztosak legyünk benne, nem jön utánunk egyetlen kopó sem. Egy eldugott helyen álltunk meg, Louis állítása szerint egy barátja dolgozott itt, aki nem szereti túlságosan a vendégeket, így Destinyvel kiszálltunk a kocsiból a cuccokkal és pár méterrel arrébb sétáltunk, nehogy megzavarjuk az eszmecseréjüket a leendő kocsinkról, én pedig rágyújtottam.

- A fenébe, Harry… - állt meg a mellettem sétáló szépség egy pillanatra, majd a hajába túrva, dühösen meredt rám. – Mi elloptuk ezeket a cuccokat! Én még soha nem loptam, nem is akartam, én nem ilyen vagyok, és… - kezdett volna pánikolni, értelmetlen hadarásába kellett szólnom, nehogy túlgondolja ezt az egészet.

- Hé, nyugi, ez nem olyan sok dolog… Örüljenek, hogy életben maradtak a dolgozók és nem mészároltam le mindenkit, aki látott minket. Épp elég lesz az, hogy a biztonsági kamerák felvették az egészet és tudják, hol jártunk – aztán nekem is leesett, mekkora bajba sodortuk ezzel magunkat.

- Épp ez az! Felvették az egészet, azt is, hogy segítek neked elmenekülni… - magyarázta idegesen a szájába harapva, de valahogy mintha nem is ez bántotta volna, hanem valami más. Nem kérdeztem rá, csak jó nagyot szívtam a cigiből és egyenesen felé fújtam a füstöt, hogy bosszantsam.

- Hát, most már ténylegesen közénk tartozol. Hivatalosan bűntárs vagy, gratulálok – veregettem meg a vállát, mire csak egy szemforgatást kaptam válaszul és már sétáltunk is tovább. Pár méter után automatikusan az oszlopra tűzött papírokra vetődött a tekintetem és mily’ meglepetés, a saját arcommal néztem farkasszemet.

- Muszáj volt a legelőnytelenebb képemet kirakni? Nem is így nézek ki! – bosszankodott Destiny és ezzel a lendülettel le is tépte a képét és összegyűrve a kukába hajította.

- Ja, rosszabbul – válaszoltam, csak hogy bosszantsam őt, mire ő játékosan az oldalamba könyökölt, tudva, hogy csak szívatom.

- Te csak fogd be Tarzan, a te képed rosszabb – mondta nevetve, a képemre mutatva. Emlékszem, a kép a rendőrségen készült, mikor lecsuktak. Tény, hogy nem az volt életem legjobb időszaka, de nem volt olyan gázos kép. Elvégre az is én voltam.

- Mi baj a képemmel?  - kérdeztem vissza tettetett felháborodással.

- Olyan táskák vannak a szemed alatt, amiket még a Michael Kors is megirigyelne– válaszolt frappánsan, amin nem kellett volna nevetnem, mégis megtettem, mert szörnyen igaza volt.

- Ez erős volt – röhögtem, de azért én is letéptem a képemet és a kukába hajítottam. Ha Destiny nem lett volna ott, simán eldobom a fűbe, de nem volt kedvem hallgatni egy monológot a Föld szennyezéséről és egyéb baromságokról. Mikor visszaértünk Louhoz, már egy egészen más autó állt ott, mégpedig egy fekete Mustang GT, ami egyszerű gyönyörűségével elkápráztatott, annyira, hogy azonnal vezetni akartam.

- A motort meg se nézed? – kérdezte Louis hencegve, mire eltátottam a számat, elvégre meg sem fordult a fejemben, hogy az is a miénk lenne. Egy bordó Honda VFR állt ott, teljes egészében, egyszerűen gyönyörű volt, de aztán elbizonytalanodtam.

- Honnan van neked erre pénzed? – kérdeztem gyanakodva a legjobb barátomtól, mire csak megvonta a vállát.

- Sok mindenről maradtál le, tesó – biccentett, aztán átadta nekem a motor kulcsát, valamint egy motoros szerkót halászott elő a kocsi csomagtartójából.

- Kivel szeretnél menni, Destiny? Neked is vettem felszerelést – kérdezte Louis Destinytől. Legbelül azt kívántam, hogy jöjjön velem, de ennek jelét sem mutattam, el voltam foglalva azzal, hogy gyönyörködjek a motorban.

- Azt hiszem, Harryvel megyek. Mindig is szerettem volna kipróbálni a motorozást – vonta meg a vállát szelíden, mire kikerekedett szemekkel néztem rá.

- Soha nem ültél még motoron? – kérdeztem a szívemre téve a kezem, mire felnevetett és átvette Loutól a cuccokat.

- Még soha – erősítette meg szavait, én pedig abban a pillanatban eldöntöttem, hogy akkor megmutatom neki, mennyire jó motoron ülni. Gyorsan átöltöztünk, legnagyobb örömömre Destinyre gyönyörűen feszült a bőrszerkó, kibaszottul szexi volt benne, a bukósisak a kezében pedig eszméletlenül dögössé tette. Igyekeztem elfelejteni a perverz gondolataimat és nem látványosan megbámulni, így inkább felültem a motorra és megmutattam neki az alap dolgokat.

- Ja, és jobban jársz, ha befonod a hajad, mert kifésülhetetlen lesz, mire megérkezünk – tanácsoltam neki, mire bólintott, és már kezelésbe is vette hosszú haját. Pár perc múlva már be is ült mögém, felraktuk a sisakokat, aztán be is indítottam a szépséget.

- Készen állsz? – kérdeztem Destinytől izgatottan, ugyanis alig vártam már, hogy végre elinduljunk. Azóta nem ültem motoron, hogy bekerültem a börtönbe és minél hamarabb újból át akartam élni az élményt.

- Naná – válaszolta Destiny lelkesen, mire már meg is húztam a gázt, és elindultunk. Folyamatosan szoktattam őt a sebességhez, először kicsit lassabban mentünk, hogy szokja az érzést, aztán feljebb kapcsoltam, mígnem száguldottunk az autópályán. Louis mögöttünk jött, persze néhol leelőzött minket, valamikor egymás mellett mentünk, szóval vele is szórakoztunk, versenyezgettünk párat. Elképesztő érzés volt száguldani, miközben Destiny szorosan simult a hátamhoz és néha boldogan felsikított mikor nagyobb sebességre kapcsoltam vagy egy éles kanyar jött. Motorozás közben mindig úgy éreztem, hogy a magam ura vagyok, nem parancsolhat nekem senki, egyszóval: szabad vagyok. Most a szokásosnál is felemelőbb érzés volt, mert tudtam, hamarosan a bosszú is bekövetkezik és ha ugyan nagyon messze is van az a pillanat, minden egyes perccel közelebb vagyunk a végéhez.

Destiny szemszöge

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom mondani, de a motorozás nagyon király! Azt hiszem, ez szerelem első érzésre, igen, talán ez a legpontosabb kifejezés, amit erre használhatni tudnék. Szerelmes lettem az érzésbe, hogy csak száguldunk az ismeretlen felé, szinte repülünk már, a sebesség pedig annyi adrenalinnal tölt fel, mint semmi más. Ugyan borzasztóan hideg volt, elvégre februárban motorozni őrültségnek számít, mégis szörnyen élveztem. Nem túlzok, ha azt mondom, két óra után nem éreztem már semmit a hidegtől, de szerencsére akkor megálltunk egy benzinkútnál, hogy feltöltsük a tankokat és együnk valamit.

- Hogy tetszett, Destiny? – kérdezte Louis azonnal, ahogy levettem a sisakot. Harry vigyorogva nézett rám és azonnal válaszolt helyettem, hiszen útközben majdnem végig beszélgettünk.

- Imádta – győztes mosollyal nézett Louisra, aki csak felnevetett majd megveregette a göndörke vállát.

- Jó, tényleg imádtam. Csak nem érzem a fenekem… Se a lábaim… Kéne egy forró kávé – nyögtem fájdalmasan mire a fiúk felröhögtek.

- Máris hozom. Te is kérsz, Harry? – kérdezte Louis, a göndörke pedig lelkesen bólintott.

- Szóval nem érzed a feneked… - csevegett velem Harry pimasz mosollyal az arcán, amint Lou eltűnt az ajtó mögött. Úgy nézett rám, mintha egy élő hűsdarab lennék, amit elfogyaszthat.

- Fogd be, Tarzan – röhögtem a mellkasába boxolva, mire ő úgy tett, mintha fájna neki és elhúzta a száját.

- Áucs, ne bántsd a mellbimbóimat – dörzsölte meg az említett testrészét tettetett sértettséggel, mire legszívesebben még egyet rávágtam volna, de elnevettem magam az arcát nézve.

- Szokj hozzá. Egyszer tuti leteperlek – próbáltam keményen visszaszólni, arra számítottam, hogy talán komolyan vesz vagy egyszerűen csak kiröhög, de ehelyett kérdő és egyszerre perverz tekintettel találtam szembe magam.

- Igen? – röhögte, mire leesett hogy mit talál ennyire viccesnek.

- Nem úgy értettem! Ahhh! – fáradtan homlokon csaptam magam, amiért ő szintén kinevetett így durcásan arrébb sétáltam. Közben Harry meggyújtott egy újabb cigit, ezért igyekeztem a legcsúnyábban nézni rá. Soha nem értettem, miért lelik örömüket a cigiben, ha nem szoktak volna rá, sokkal kiegyensúlyozottabb és egészségesebb életük lehetne… Pár perc múlva Louis visszatért a kávékkal, így mint egy kisgyerek, ujjongva vettem át a nekem járó barna löttyöt majd boldogan elfogyasztottam. Na jó, én prédikálok a kiegyensúlyozottságról, mikor lassan kávéfüggő leszek, ha így folytatom. Miután kicsit felfrissültünk és kiolvadtunk, ideje volt folytatni utunkat.

- Ha nem gond én a kocsiba szállok vissza. Meg lehet fagyni – mondtam Harrynek, aki megértően bólintott, majd átadta a sisakját Louisnak.

- Akkor velem leszel megint, cica – válaszolta, majd meg se várva a reakciómat, a kocsihoz lépett majd már be is ült. Kérdőn néztem Louisra, aki a hasát fogva felröhögött.

- Hagyd csak, befagyott a töke. Ilyenkor kanosabb, mint általában. Ne kérdezd – legyintett, így hát csak nevetve megvontam a vállam majd beszálltam Harry mellé az anyósülésre.

- Louis azt mondta, befagyott a tököd és kanos vagy – mondtam neki azonnal, amolyan magyarázatra várva, de őszintén szólva, nem értem, miért kérdeztem rá, egyáltalán miért érdekelt.

- Barom – röhögte az említettre nézve, majd az üvegen keresztül beintett neki, mire Louis szívélyesen viszonozta a gesztust – Várj, téged mióta érdekel a farkam hogyléte? – kérdezte felém fordulva, vigyorogva, mintha rajtakapott volna valamin, de csak megforgattam a szemem. Pff. Nem érdekel, nem vonzódom hozzá, ezt már rengetegszer letisztáztam magamban.

- Dehogy érdekel, még a létezésében is kételkedek – vágtam neki vissza, nem is gondolkodva. Fájdalmas arcot vágott és a szívére tette a kezét, mintha megsértettem volna, aztán perverz pillantással ajándékozott meg.

- Szívesen bebizonyítom a létezését – olyan szexi, mély és dörmögős hangon mondta ezt, hogy ha más helyzetben beszélt volna így hozzám, tuti szétfolytam volna, de így csak megráztam a fejem.

- Kösz, még mindig nem érdekel – mondtam undort tettetve, majd bekötöttem magam, hogy induljunk már végre.

- Kár. Egyszer még vissza fogod sírni ezt az ajánlatomat – kacsintott rám ördögi vigyorral az arcán, mire ismét megráztam a fejem. Rá se ismertem Harryre, olyan boldognak és felszabadultnak tűnt, a feszültség egyáltalán nem látszott rajta… Olyan… Normális volt. Biztos a motorozás terápiás hatással van rá, ami egyébként érthető.

- Hogyhogy átadtad Lounak a motort? – kérdeztem, figyelve ahogy Louis előttünk száguldozik és élvezi a sebességet.

- Csak szimplán befagyott a seggem, meg amúgy is, nekünk majd meg kell állnunk valahol, addig pedig Louis elhoz egy másik kocsit a motor helyett. Ezt a szépséget csak szórakozásra bérelte – vonta meg a vállát, de láttam rajta, hogy sajnálja amiért nem maradhat a motor. Úgy nézett ki, mint egy kisgyerek, akitől hamarosan elveszik a játékát, ami amúgy elég vicces látvány volt egy huszonhárom éves férfitól. – Csak tudnám, honnan van mindenre pénze… Nem árulja el nekem, de látványosan megnőtt a pénztárcája mióta sittre kerültem – sóhajtott aggódva, miközben összeráncolta homlokát és csak az útra figyelt. Bennem is megfogalmazódott már ez a kérdés, de azt hittem, Harry mindent tud erről.

- Azt hittem mindent megosztotok egymással… Ez azért elég fontos kérdés lenne, lehet, hogy valami hülyeségbe keveredett, ami veszélyes és… - még folytattam volna aggodalmaskodásom, ha Harry nem szakít félbe.

- Hé, nyugi. Ha bajban lenne, arról már rég tudnék. Azt mondta hamarosan elárulja, nem akarom siettetni vagy erőltetni, az ő dolga – nyugodt hanglejtésén teljesen meglepődtem. Mi lett ezzel az emberrel és hol van az a dühöngő Emerald, akit megismertem? – Mi az? – kérdezte pár másodperc után, hiszen csak értetlenül bámultam rá, próbálva eldönteni mi lelhette őt amiért ilyen nyugodt.

- Be vagy szívva? – kérdeztem.

- Mi? Nem, miért lennék? – röhögve kérdezett vissza, ezért már én is felnevettem. Nem tudtam hová tenni ezt a viselkedését, de őszintén szólva nagyon is szórakoztató volt ez a nyugodt Harry.

- Mert túlságosan nyugodt vagy… Úgy értem… Fura, mert eddig eléggé feszült voltál – magyaráztam, de felháborodott tekintetet kaptam cserébe.

- Nem is voltam feszült! – akadt ki, de csak amolyan „biztos ez?” tekintettel néztem rá, így elnevette magát – Na jó, talán tényleg egy kicsit feszült voltam. Biztos a börtön miatt – rázta a fejét jót mulatva magán. Tényleg fura volt nevetgélve látni őt, majdnem, hogy már ijesztően normális volt.

- Még mindig nem árultad el, miért csuktak le – arra gondoltam, ha már ilyen jókedvű, biztosan beavat majd a dolgokból, de arca azonnal elkomorult.

- Mert még mindig nem kell tudnod róla – mondta egyszerűen, mosolya teljesen eltűnt az arcáról és állkapcsa megfeszült. Én pedig megint elcsesztem, elvágtam a jókedvét. Miért vagyok ekkora barom?

- Rendben, nem erőltetek semmit. De látom, hogy nagyon nyomaszt a dolog és szerintem segítene, ha mesélnél róla. Nem foglak kinevetni vagy elítélni, bármiről is legyen szó – próbáltam menteni a menthetőt, hátha a lelkének tényleg jól esne egy beszélgetés, de ujjai szorosabban fogták a kormányt, erei pedig megfeszültek. Látványosan dühbe gurult pár másodperc alatt, én pedig máris behúztam a nyakam mielőtt még robbanna a bomba.

- Szerintem nem segítene. Befognád végre? – ingerült válasza után elmormogtam egy bocsánatot, összébb húztam magam az ülésen és kibámultam az ablakon. A havas táj gyönyörű volt, a hófehér dombok és hegyek látványa teljesen ámulatba ejtett, de mégsem tudtam átadni magam az érzésnek: túlságosan nyomasztott az, hogy elrontottam Harry kedvét. Nem tudom mennyi ideig utazhattunk így síri csöndben, de idő közben elálmosodtam, így egyszerűen hátramásztam a hátsó ülésre, hogy kényelembe helyezzem magam.

- Des… Ne csináld már – nézett hátra Harry megbánó szemekkel, de ekkorra már rá haragudtam saját magam helyett.

- Mit ne csináljak? – kérdeztem vissza, magam köré tekerve az egyik pokrócot, amit ott találtam.

- Ne haragudj… Csak… gyere vissza, ígérem nem mondom többet, hogy fogd be – nem tudtam nemet mondani kiskutyaszemeinek, egyszerűen annyira aranyos volt tőle ez az egész, hogy kedvem lett volna jól megölelgetni, de még továbbra is fáradt voltam, így egyszerűen ledőltem az ülésre.

- Nem haragszom, de inkább aludnék egy picit itt hátul – mondtam álmosan, lecsukva a szemeimet és kényelembe helyezve magam.

- Oh, rendben – hangján megkönnyebbülést és meglepettséget hallottam. Lehet, hogy azt hitte, azért jöttem ide hátra, hogy ne kelljen a közelében lennem, de nem volt időm többet gondolkodni ezen mert alig pár percen belül el is aludtam. Nem tudom mennyi idő telhetett el, csak pár pillanatnak tűnt az egész, de mikor legközelebb kinyitottam a szemeimet, Harry helyett Louis ült a volánnál.

- Jó reggelt Csipkerózsika – mosolygott rám Louis visszapillantó tükörből, én pedig körbenéztem, hol is járhatunk éppen. A táj már egészen sík volt, a hegyeknek nyomát sem láttam így biztosra vettem, hogy elég sokáig voltam kiütve.

- Harry? – kérdeztem a göndörke után keresve a szememmel, de pár másodpercen belül meg is pillantottam, ahogy előttünk száguld.

- Körülbelül másfél órája cseréltünk mert kezdtek lefagyni az ujjaim. Jól kifáraszthatott, ha ilyen mélyen aludtál – röhögött, de én csak rosszallóan megráztam a fejem és visszamásztam az anyósülésre.

- Hát, kicsit összevesztünk, csak a szokásos – legyintettem – Miért nem keltettetek fel? Szívesen motoroztam volna én is – áhítattal figyeltem Harryt, aki egyre közelebb került hozzánk, ami azt jelentette, hogy lassított.

- Nyugi, lesz még rá alkalmad. Most több szükségünk lesz az energiádra – magyarázta – Körülbelül fél óra múlva Harry visszaveszi a kocsit és ketté válnak útjaink egy időre mert el kell intéznem a dolgaimat – folytatta.

- Tudod, hová megyünk Harryvel? – kérdeztem.

- Aha, de majd ő elmagyarázza. Addig pihenj még egy kicsit – mondta kedvesen mosolyogva rám, én pedig hallgattam rá, és nekidőlve az ablaknak csak csendesen bámultam ki a fejemből. Tekintetem ismét Harryre tévedt, ebből pedig ismét egy olyan gondolatmenet fakadt, amit nem tudtam megakadályozni. Folyamatos harcot vívtam a belső énemmel, ugyanis egy részem azt ordítozta, hogy nem szabad megbíznom bennük, és minél hamarabb haza kell szöknöm, a másik részem viszont egyenesen azt visította, hogy ez egy hatalmas buli lesz és hagyjam, hogy sodorjon az ár. Természetesen ez az oldal hangosabb volt, így csak mosolyogva tisztáztam magamban, hogy nem lesz semmi baj. Elég hamar eltelt fél óra, mi pedig megálltunk egy újabb benzinkútnál. Én is kiszálltam a kocsiból, hogy kinyújtóztassam a végtagjaimat, majd végignéztem ahogy Harry könnyes búcsút vesz a motortól és visszaöltözik betörő üzemmódba. Pár percig Louval összedugott fejjel szinte suttogva beszéltek egymással, gondolom a titkos tervet beszélték meg, ezért én csendesen visszaültem a kocsiba. Mikor Harry végre beült mellém, olyan furcsa ideges energiát hozott magával, hogy alig pár perc alatt befeszült az összes izmom tőle.

- Abbahagynád? – kérdeztem mikor már elegem lett a csendes idegességétől és dobolásától a kormányon.

- Mit? – kérdezte értetlenül, ezek szerint neki fel sem tűnt, hogy süt róla az idegesség.

- Csak… Állítsd le az idegeidet mert kikészülök tőlük – magyaráztam neki a fejemet fogva, mire csak feszülten felnevetett.

- Menj hátra ha nem tetszik – bunkó válaszára csak egy csúnya pillantást vetettem rá, amit pont el is kapott, de csak jót mulatva rajtam visszafordult az út felé. Úgy döntöttem, már csak azért se megyek hátra, inkább kibírom ezt az idegőrlő csendet itt elől. Az időt bámészkodással ütöttem el, ha már utastáram nem volt túl jó hangulatban. A táj egyszerűen gyönyörű volt, ahogy haladtunk, úgy érkeztünk egyre jegesebb vidékre, a hó mindent beterített. Tavak között kanyarogtunk, ami még ezerszer csodálatosabbá tette a látványt. Nem sokáig élvezhettem ezt a látványt, ugyanis bekanyarodtunk egy erdős részre, ahol a fák már minden szépséget eltakartak. Sokáig csak zötyögtünk a havas földúton, Aztán egy elég tágas házhoz értünk. Tipikusan egy erdei modern ház volt, hatalmas ablakokkal. Harry az ajkát rágva nézegette a házat, majd le is parkolt előtte.

- Miért jöttünk ide, Tarzan? – kérdeztem gyanakodva, de kérdésemre nem kaptam meg a választ. Mindketten kiszálltunk az autóból, majd síri csendben körbejártuk a házat, az ablakokat figyelve. Nem volt bent senki, így egyenesen az ajtóhoz mentünk. Harry elővett egy elég érdekes szerkezetet, aminek működését ugyan nem tudtam megfejteni, de kinyitotta vele a zárat és hatástalanította a riasztót, így gond nélkül bemehettünk a kis épületbe. Kellemes és otthonos volt a hangulat odabent, tisztán látszott, hogy valakik hosszú időn keresztül laktak itt, de a por elárulta, hogy egy ideje már elhagyták ezt a helyet. Emerald a nappaliban lévő papírok között kezdett kutatni, mire értetlenül néztem rá.

- Mit keresünk? – kérdeztem, mire hatalmasat felsóhajtva emelte rám tekintetét. Látszott rajta, hogy nem szívesen válaszol, de megtette, mert így segíthettem neki.

- Bármi olyat, ami kapcsolódik hozzám, vagy eltűnt, szökésben lévő személyekhez. Bűnözőket keress!

Az első és legfontosabb dolog, amit megtettem, az az volt, hogy körbenéztem a házban, beleértve a felső emeletet is. Szerencsére nem találtam senkit, így én is kutakodásba fogtam, az emeleti nappali szerűséggel kezdve. Találtam egy újságcikket, ami Harryről szólt, azonnal el is rejtettem a hátizsákomba. Volt még hír rólam is, találgatások, hol lehetünk, mit csinálhat velem a göndör. A fél világ valójában már rég eltemetett, nem sok esélyt látnak arra, hogy élve hazajutok. Hatalmasat tévednek. Akármennyire is hihetetlen, Harry nem tűnik rossz embernek. Azt ugyan bevallom, eléggé bunkó és erőszakos tud lenni, de mikor megfeledkezik a kemény állarcáról, nem tűnik rossz embernek. De lehet, hogy félreismertem, nehéz lenne megállapítani ilyen hangulatingadozások között.

Az egyik dobozba belenézve még a lélegzetem is elállt. Tele volt képekkel, koordinátákkal és összefirkált újságcikkekkel. Az a valaki, aki itt él, nagyon gyűlölheti Harryt, hiszen az összes képen ki volt satírozva a szeme, valahol még a papír is kiszakadt, annyira erősen nyomták rá a tollat. Több képen én is ott voltam, hiszen ezek mind biztonsági kamerák felvételei voltak. Hirtelen felindulásból az összeset a táskámba söpörtem, majd ijedten leszaladtam a földszintre, hogy minél hamarabb tájékoztassam Harryt, hogy valaki annyira utálja, hogy legszívesebben holtan látná.

- Hé, Harry… - be sem fejeztem a mondtatom, azonnal odaugrott hozzám, és befogva a számat a földre húzott, a kanapé mögé. Ijedten néztem rá, fogalmam sem volt, mi lelhette, de kétségbeesett tekintete elárulta, hogy bizony nagy szarban vagyunk. 

---------

Sziasztok! ❤
Remélem hogy tetszett nektek ez a rész, én személy szerint nagyon szerettem írni :) 
Tudom, hogy nem vagyok túl aktív, de igyekszem fejlődni ebben, hogy ne kelljen ennyit várnotok a részekre.
Kellemes sulikezdést és sikeres évet kívánok nektek! ❤

Hostage | Ötödik fejezet

Destiny

Talán nem is lesz olyan rossz ez a rabság. Tény, hogy Emerald egy bunkó, indulatkezelési problémákkal küzdő, veszélyes barom, de ha nagyon akar, tud kedves is lenni. Ha egy gyenge porcelánbaba lennék, akkor biztosan rettegnék tőle és azon agyalnék, vajon milyen módon fog kinyírni, de mivel nem vagyok az, eléggé érdekesnek tartom őt. Furcsa, de azon gondolkozom, mennyire szívesen megismerném őt. Mindig is szerettem a rosszfiúkat, a filmekben is a legtöbbször a rossz oldallal tudtam azonosulni, így Emerald a maga sötét bájával megfogott. Persze eszem ágában sincs bevallani ezt neki, mert azt hinné, hogy odavagyok érte, vagy valami. Így is elég kínos volt az, mikor megjelent a kockahasával, és úgy belepirultam a látványba, hogy egy épkézláb mondatot nem tudtam összerakni a fejemben, hogy letagadjam ezt. A fenébe is, egy vonzó bűnöző rabolt el. A legrosszabb ebben az egészben az, hogy nem vagyok rémült és nem is akarok már elszökni. Itt vagyok már nyolc napja a fogságában, és egyre inkább az jár a fejemben, hogy a tettestársa akarok lenni. Az első nap durva volt, sikerült megijeszteniük azzal a divatbemutatós baromsággal, akkor egy pillanatra tényleg elfogott a félelem, de miután Emerald megnyugtatott, hogy nem fognak bántani, elkezdtem bízni bennük. A második napon nem történt semmi, igyekeztem nem felidegesíteni őket, habár elég nehéz volt, tekintve, hogy Emerald bármi miatt képes felkapni a vizet. Szóval aznap nem kaptam túl sok társaságot vagy magyarázatot, viszont sikerült gondolkoznom a dolgokon, és feldolgoztam végre az eseményeket. A harmadik napon Emerald úgy döntött, megint kedvesen viselkedik velem, így végighallgatta a tervemet a jövőre nézve. Orvosnak készülök, már tízéves korom óta hatalmas álmom, és igyekszek mindent megtenni, hogy ez össze is jöjjön. Ugyan ezt a pár hónapos kihagyást egyáltalán nem kalkuláltam bele az életembe, de reménykedtem benne, hogy miután ennek az egésznek vége, ott folytathatom, ahol abbahagytam. Elmeséltem neki, hogy milyen az egyetem, meg pár dolgot a mindennapjaimról, ő pedig türelmesen meghallgatott, ám mikor arra kértem, meséljen magáról, egyszerűen otthagyott egyedül, válasz nélkül. Próbáltam kedves lenni vele és nyitni felé, de ő nem bizonyult olyan típusnak, aki hamar és könnyedén megnyílik. Úgy tűnt, hogy felépített maga köré egy jó vastag falat, amit lehetetlen lerombolni, így hát eldöntöttem, hogy én bizony majd átrepülöm azt. A negyedik, ötödik és hatodik napon alig láttam a fogvatartóimat, állandóan fent voltak, és csak akkor jöttek le, ha ételt hoztak. Kezdtem beleőrülni a bezártságba és az egyedüllétbe, rengeteget gondolkoztam, hiszen az bizonyult a legjobb elfoglaltságnak. A hetedik napon Lout láttam csak, azt mondta, Emerald elment vásárolni, de valahogy nem tudtam hinni neki.

A nyolcadik fogságban töltött napon eléggé idegesen ébredtem. A bezártság az idegeimre ment, vágytam egy kis sétára és friss levegőre, mert már úgy éreztem, ha nem jutok ki, lassan megfulladok idelent. Mikor Emerald felbukkant reggel, furcsa dolgot tapasztaltam. Nem zárta ki az ajtót, mielőtt belépett volna, ami azt jelenti, nyitott ajtónál aludtam egész éjjel, és fel sem tűnt. Nem mintha esélyem lett volna megszökni, pontosan tudtam, hogy nem tudnék elslisszolni mellettük, egy perc alatt elkapnának.

- Miért nem zártad be az ajtót? – kérdeztem azonnal, amint belépett, még mindig a meglepettség alatt állva.

- Nem éreztem szükségesnek – mondta egyszerűen, majd megajándékozott a reggelimmel, amit éhesen vettem a kezem közé. Friss péksütit kaptam ma reggel, aminek nagyon örültem, ugyanis eddig csak szendvicset ehettem. A reggelim még meleg volt, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy valamelyikük járt a városban. Fogalmam sem volt, mit csinálnak egész álló nap odafent, de nem is szándékozták elmondani nekem. Emerald már magamra is hagyott volna pár perc után, de nem bírtam tovább, és utána szóltam.

- Emerald… Nem lehetne, hogy egy kicsit kimenjek a szabadba? Ígérem, nem szökök meg, de nem bírom már a bezártságot! – kértem őt a lehető legaranyosabb tekintetemmel nézve rá, mire az ajkába harapva átgondolta a dolgot.

- Rendben. De csak egy óra múlva. Van még egy kis dolgom, de aztán lejövök érted és sétálunk egyet – mondta, beleegyezve a kérésembe, mire hatalmas mosoly ült az arcomra. Jó érzés volt tudni, hogy végre szívhatok egy kis friss levegőt és szabad lehetek egy kicsit - még ha nem is teljesen. Miután Emerald egyedül hagyott, gyorsan átöltöztem és összeszedtem magam egy picit, majd izgatottan vártam, hogy kimehessünk. Egy óra elteltével az ajtó kinyílt, és Emerald féloldalas mosollyal az arcán hívott oda magához.

- Mivel voltunk olyan barmok, és nem vettünk neked kabátot, ezért az én pulcsimat kapod meg, remélem elég lesz. Elég hideg van kint – mondta, miközben végre felmentünk azon a bizonyos lépcsőn. Engem még az sem érdekelt volna, ha megfagyok, csak végre jussak friss levegőhöz. A házba belépve elég nagy meglepetéssel találtam szembe magam, hiszen elég otthonos volt a hely. A nappaliban tűz ropogott, előtte egy hatalmas bőrkanapén üldögélt Louis, kezében egy laptoppal és rengeteg papír hevert körülötte. Látszólag nagyon benne volt valamiben, ugyanis csak intett nekem, majd már vissza is tért a képernyő bámulásához.

- Komolyan abban a dohos pincében kell lennem, amíg ti itt sziesztáztok? – kérdeztem hitetlenül, miközben igyekeztem minél több mindent megvizsgálni a szobában. Csak kapkodtam a fejem a konyha és ez előszoba között, ugyanis tényleg elképesztően nézett ki minden.

- Ha velünk lehetnél egész nap, be kellene avatnunk mindenbe. Az pedig elég hosszú folyamat – magyarázta a göndörke, miközben levett a fogasról két bundás, fekete pulcsit, majd az egyiket a kezembe adta.

- Én aztán ráérek – sóhajtottam, majd fel is kaptam magamra a kabát vastagságú pulcsit, és Emerald után léptem, aki már kint is volt. A friss, hideg levegő úgy csapta meg a tüdőmet, hogy egy pillanatra el is felejtettem, hol vagyok és miért. Annyira jól esett, hogy pár pillanatig csak lehunyt szemmel lélegeztem, majd alaposan körülnéztem. A ház maga elég picinek tűnt, és láthatóan a semmi közepén volt. A havas táj vakította a szememet, de tökéletesen láttam, hogy egy erdő közepén vagyunk és nincs a közelben semmi. Csak havas fenyőfák és a ház. Semmi más.

- Pontosan hol is vagyunk? – kérdeztem, mikor elindultunk az erdő mélye felé. Emerald türelmesen sétált mellettem, esze ágában sem volt megzavarni az örömömet.

- Elég annyit tudnod, hogy Kanada délnyugati részén – mondta, miközben zsebre tette a kezét és az erdőt vizslatta. Szemei sokkal világosabbnak tűntek ebben a természetes fényben, és valahogy ő is teljesen más volt így. Arca és orra piros volt a hidegtől, kapucnija pedig félig eltakarta kócos haját.

- Hanyadika van? Nem tudom, mennyi időt töltöttem el kiütve – kérdezősködtem tovább, ugyanis jó lett volna végre térben és időben is informált lenni.

- Február nyolcadika. Szerda – válaszolta tömören. Tehát ez azt jelenti, hogy egy teljes napot töltöttem el kiütve. Fantasztikus.

- Miért vagy ilyen szótlan, Tarzan? – kérdeztem, próbálva kicsit nyaggatni őt, ugyanis eléggé egyedül éreztem magam a saját gondolataimmal.

- Nem vagyok az! – nézett rám felháborodottan, majd halkan felnevetett – Miért pont Tarzan? – kérdezte összeráncolt homlokkal.

- Mert olyan kócos vagy, mint Tarzan. És mert nem tetszik az Emerald – válaszoltam megvonva a vállam, mire hitetlenül felnevetett.

- Egyik sem az igazi nevem – röhögte, mire értetlenül néztem rá.

- Ezt most nem értem. Nem Emeraldnak hívnak? – kérdeztem.

- Hivatalosan nem. Ez a bűnöző nevem – vonta meg a vállát, amitől én csak ámultam. Miért nem mondta ezt eddig?

- Hát, elég gagyi név. Én a helyedben valami ijesztőbbet választottam volna, ez úgy hangzik, mint valami hatvanéves tata beceneve – cukkoltam őt, mire megállt, és csípőre tette a kezét.

- Óh, fogd be – rázta a fejét összehúzott szemekkel, mire gonoszan felnevettem. – Egy Harryhez mit szólnál? Elég ijesztő? – kérdezte, továbbra se mozdulva, de féloldalas mosolyra húzta a száját.

- Hmm. Egy fokkal jobb – válaszoltam, végigmérve göndörkét. Jobban belegondolva, tényleg olyan Harryhez illő kinézete volt. Arca ugyan fiatalos, aranyos volt, de izmaival olyan kontrasztban állt, hogy csak ámulni lehetett ezen a férfin.

- Hogy nem jöttem rá? Tiszta Harry vagy – állapítottam meg végül, mire győztesen széttárta a karját – De inkább maradok a Tarzannál – tettem hozzá, majd ellentmondást nem tűrően elindultam, mire nevetve zárkózott fel hozzám.

- Ha te mondod, cica – adta be a derekát, mire csúnyán néztem rá a becenév miatt – Mi van? Ha te becézhetsz, akkor én is – továbbra is összehúzott szemekkel néztem rá, de inkább csak belenyugodtam, és a havat vizslattam. Szóval Emerald – vagyis, Harry – nem is Emerald. Ezt meg kellett emésztenem.

- Miért nem akarsz megszökni? Épp most adtam egy hatalmas lehetőséget de még csak észre sem vetted – kérdezte Harry, kirángatva engem a gondolataim közül.

- Lehetséges, hogy nem szeretnék hazamenni – mondtam halkan, de őszintén. Az utóbbi napokban egyáltalán nem éreztem késztetést arra, hogy hazautat találjak.

- Miért nem? – döbbent le, annyira, hogy meg is állt menet közben.

- Az orvosi nagyon nehéz. Még csak elsőéves vagyok, de kezdek elbizonytalanodni. Most, hogy itt vagyok, nem is gondolok rá, és őszintén szólva nem is hiányzik – magyaráztam, miközben zsebre tettem a kezem és összébb húztam magam.

- Mi van a családoddal? Ők sem hiányoznak? – kérdezte komolyan, mire könnyek gyűltek a szemembe, amiket igyekeztem azonnal elnyelni.

- Csak apám van. Anyám meghalt a születésem közben – mondtam halkan, mire tekintete ellágyult, és együttérzést láttam rajta – Én vagyok apuci egyetlen kislánya. Biztos vagyok benne, hogy halálra aggódja magát, de közben tudja, hogy tudok magamra vigyázni.

- Ő tanított meg verekedni? – kérdezte.

- Igen, még egész kicsi koromban… Mindig azt hajtogatta, hogy egy nőnek bármilyen helyzetben meg kell tudni védenie magát – elmosolyodtam az emlékre, mikor nyolcévesen a kertben tanultam pár fogást. Életem legszebb élményei közé tartozik.

- Hát, elég jó munkát végzett. Lány létedre elég erős vagy – dicsért meg, mire elmosolyodtam.

- Veled mi a helyzet? Apukádtól tanultad, hogyan kell kigyúrnod magad? – kérdeztem hatalmas bicepszeire célozva, mire - számításaim ellenére -, arcáról lehervadt a mosoly és komolyan nézett rám.

- Nem. Apám elhagyott minket tizenkétéves koromban. Magamtól tanultam meg bokszolni és lőni. Már tizenhat évesen fegyverrel jártam az utcát – vonta meg a vállát, amitől leesett az állam. Kemény gyerekkora lehetett, ha ilyen dolgokhoz kellett fordulnia, de nem akartam erőltetni semmit.

- Akkor biztosan jó kapcsolatod van anyukáddal – próbáltam visszaterelni a témát a családjához, de ismét elsötétült a szeme.

- Ami azt illeti, nincs vele semmilyen kapcsolatom – válaszolta a földet nézve, idegesen húzogatva a pulcsija ujját.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem vissza, ugyanis fogalmam sem volt, mire céloz ezzel.

- Pontosan úgy, ahogy mondtam. Menjünk vissza, látom, már teljesen átfagytál – váltott témát hirtelen, mire csak bólintottam, nem akartam tovább feszíteni a húrt. Szorosan mentem mellette, de egyikünk sem szólalt meg, csak sétáltunk. Úgy éreztem, elvágtam a hangulatot az utolsó kérdésemmel, amit nagyon sajnáltam, hiszen végre úgy éreztem, sikerült egy kicsit megnyílnia nekem. Először elárulta az igazi nevét, aztán pedig beszélt a múltjáról és a családjáról. Talán tényleg sikerülni fog átrepülni azt a falat.

Mikor beléptünk a házba jólesően megcsapott a meleg, a kinti mínusz tizenkettő fok után eléggé kellemes volt a kandalló nyújtotta hőmérsékleten felolvadni.

- Harry… - szóltam a göndörkéhez, miután levettük a kabátokat és a csizmákat – Maradhatnék idefent egy kicsit? – kérdeztem a kandallóra pillantva, mire megértően bólintott.

- Szerintem nincs szükség arra, hogy lent legyél. Maradj ameddig szeretnél, csak legyél csendben – legyintett, mire boldogan elmosolyodtam.

- Köszönöm. Akkor csinálok teát – mondtam vidáman, majd már fel is raktam forrni a vizet a konyhában. Egy gyors terepszemle után megállapítottam, hogy már alig van kaja a hűtőben, így valószínű, hogy pár napon belül elhagyjuk a helyet. A srácok nem nagyon lakták be a házat, csak dobozok és tartós élelmiszerek voltak terítéken.

Három gőzölgő bögrével csatlakoztam a fiúkhoz, akik a kanapén ücsörögve dolgoztak a laptopjukon, és mikor a kezükbe adtam a teát, hálásan pillantottak fel rám.

- Em, mit csináltál vele? – kérdezte Louis gyanúsan pillantgatva rám, mire Harry felnevetett.

- Semmit. Csak végre belátta, hogy jobb együttműködni – megvonva a vállamat leültem melléjük és két kezem közé véve a bögrémet beleittam a forró folyadékba.

- Harry azt mondta, hónapokig kell lennem veletek, szóval jobb, ha bevesztek a csapatba – Louis szeme kikerekedett és kérdőn nézett Harryre.

- Honnan tudja a neved? – suttogta Lou, azt gondolva, hogy nem hallom őket.

- Elmondtam neki. Nyugi, semmi durvát nem tud – mondta Harry normális hangsúllyal, mire Louis megnyugodva felsóhajtott.

- Szóval akkor bevesztek, vagy nem? – kérdeztem türelmetlenül, mire a göndörke megrázta a fejét.

- Nem lenne jó ötlet. Akkor jársz a legjobban, ha nem tudsz semmiről – mondta, mire felsóhajtottam.

- Miért? Úgy nem tudok segíteni – próbálkoztam tovább, de Harry csak az ajkát rágva rázta tovább a fejét.

- Veszélyes. Ha mindent tudnál, te lennél a célpont. Nem, ezt nem kockáztathatjuk meg, sajnálom – mondta, mire lejjebb csúsztam a kanapén.

- Hát jó. Akkor majd befogom a fülem – vontam meg a vállam végül, mire csak bólintottak, majd ismét belemélyedtek a térképekbe és adatokba.

- Tehát, el kell mennünk Minnesota irányába, ott van egy kis nyom. Majd délről megkerülve a tavakat következhet Boston. Ott van egy lakásom, jó búvóhely lenne… - magyarázta Louis egy térképen keresztül mutogatva.

- Kanada oldalán logikusabb lenne megkerülni a tavakat – szóltam közbe, mire mindketten rám pillantottak, majd újból a térképet bámulták.

- Igaza van. Az amerikai zsaruk jobban felismernek, és Kanada oldalán még kevesebb is lesz a kamera. Hidegebb lesz, de biztonságosabb – helyeselt Harry, mire már Louis is bólogatni kezdett.

- Rendben, akkor arra megyünk. Szóval, Bostonban jó esélyünk lenne megtalálni, feltéve, ha addig nem változik a helyzet – magyarázta Louis továbbra, amit én már nem értettem pontosan miről van szó, így felkeltem és elmosogattam a kiürült bögréket. Éreztem, hogy valami hatalmasra készülnek, amitől egy picit tartottam, de mivel nem avattak be, fogalmam sem volt, hogy mégis milyen dolog áll emögött, csak reménykedni mertem benne, hogy semmi halálosról nincs szó.

Mivel nem tudtam bekapcsolódni a tanácskozásukba, lementem a pincébe és ledőltem egy picit pihenni. Gondolkodtam ezen az egészen – rengeteg lehetséges helyzet villant fel a fejemben, rosszabbnál rosszabbak. Már arra is gondoltam, hogy ezek ketten tömegmészárlást szerveznek, elvégre még azt sem tudtam, miért csukták le Harryt. Kérdéses volt az is, hogy Lounak honnan van pénze ilyen modern kéglire, nem beszélve arról, hogy azt mondta, Bostonban is van egy lakása. Inkább nem gondoltam bele, csak lehunytam a szemem és szundiztam egy picit.

Mikor újból felébredtem, még álmosabb voltam, mint korábban – az utóbbi éjszakákon nem tudtam túl jól aludni, mert állandóan agyaltam. Jó érzéssel töltött el a tudat, hogy már bármikor felmehetek a házba, így ezt is tettem. Lent a pincében nem volt semmi érdekes, de fent legalább tudtam bámulni a ropogó tüzet. Louis és Harry még mindig a kanapén dolgoztak, és mikor megpillantottak, azonnal leültettek maguk mellé, hogy figyeljek rájuk.

- Holnapután elhagyjuk ezt a házat, és elindulunk Minnesota felé. Útközben megállunk majd valahol vásárolni, mert nagyon hosszú út lesz és amúgy is kellene még pár dolog – avatott be Harry.

- A kocsiban fogunk aludni pár napig, szóval fel kell tankolnunk – tette hozzá Louis, mire egy hatalmasat bólintottam. Izgatott voltam az utazás miatt, ugyanis már eléggé untam az itt töltött időt, és így legalább jött végre valami izgalom is – Viszont, meg kellene beszélnünk pár dolgot – folytatta, majd mindentudóan összenéztek Harryvel.

- Azután, hogy kiléptünk ebből a házból és beültünk abba a kocsiba, azt teszed, amit mi mondunk. Nem azért, mert irányítani akarunk, hanem a biztonságod érdekében. Ha azt mondom, maradj a kocsiban, te ott maradsz, ha azt mondom, menekülj, te menekülsz. Világos? – kérdezte Harry ellentmondást nem tűrően, amitől picit megijedtem. Mi fog ránk várni, hogy akár még menekülnöm is kell?

- Igen… - egyeztem bele halkan, mire elégedetten bólintottak.

- Király! Megnézünk egy filmet? – váltott témát Louis azonnal, mintha az előző beszélgetés meg sem történt volna. Természetesen maradtam velük filmezni, így megnéztünk két akciófilmet egymás után. Nem is gondoltam volna, hogy ezek ketten ekkora autóbolondok, de az autós jeleneteknél mindig pontosan meg tudták mondani, milyen kocsit törnek éppen ronccsá, Harry pedig mindig tudta, épp milyen fegyverrel nyírják ki az embereket. Majdnem, hogy szórakoztatóbb volt őket hallgatni, mint a filmet nézni, de tényleg. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy bűnözők között vagyok, nevetve hallgattam a vitájukat és csodálva néztem rájuk. Nem, ők nem lehetnek rosszfiúk. Az lehetetlen.

Reggel arra ébredtem, hogy valami mozog alattam. Hirtelen nem is tudtam, hol vagyok, de aztán beugrott, hogy bizony sikerült elaludnunk a kanapén. A mozgó dolog pedig nem más volt, mint Harry válla, amin – a jelek szerint – egész este a fejemet pihentettem. Gyorsan felkeltem róla, mintha mi sem történt volna, majd a másik oldalamra dőltem és egy párnába fúrtam a fejem. Szörnyen fáradt voltam még, így szemeim azonnal lecsukódtak és ismét az álmok világában találtam magam.

Mikor legközelebb felébredtem, már csak én feküdtem a kanapén, a konyhából pedig mocorgást hallottam, ebből arra következtettem, hogy a srácok próbálnak valami reggelit összedobni.

- Reggelt – köszöntem fáradtan, még a szememet dörzsölve, mikor beléptem a konyhába. A fiúk éppen a rántotta elkészítésével voltak elfoglalva, de azért visszaköszöntek. Ahogy rájuk és a szenvedésükre néztem, azonnal elnevettem magam, mert olyanok voltak, mint két szerencsétlen kisgyerek, akik életükben először próbálnak meg valami ehető ételt főzni.

- Destiny… - fordult felém Harry, én pedig nevetve megráztam a fejem és már ott is teremtem, hogy átvegyem tőlük az irányítást. Amíg én megcsináltam a tojásrántottát (kiderült, hogy a reggel folyamán egyszer már elrontották és ki kellett dobni), ők megfőzték a kávét. Mindig is imádtam a kávé illatát, de az ízét még jobban. Vizsgaidőszakban literszámra ittam a barna folyadékot, ami tudom, hogy nem egészséges, de egyszerűen annyira szükségem volt az energiára, meg arra, hogy valami finom feldobja a kedvem, hogy nem tudtam megállni. Mikor pedig leültünk az asztalhoz reggelizni, olyan gyorsan csúszott le az a bögre kávé, hogy a fiúk csak kerek szemekkel néztek rám. Ez persze semmi az ő cigifüggőségükhöz és a kocsiimádatukhoz képest, de eléggé meglepődtek rajta.

- Végre valami egészségtelen, amire rászoktál – piszkált ördögi vigyorral a képén Harry, mire csak megforgattam a szememet. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy egészségtelen vagyok, csak szimplán szeretem a kávét.

- Te csak fogd be, Mr. Afegyverekreizgulok – szóltam vissza neki, amit hatalmas nevetés követett Louis részéről.

- Én legalább izgulok valamire. Mikor is voltál utoljára fiúval, Miss Szűzkislány? – Vonta fel a fél szemöldökét a göndörke, ezzel kihívva engem egy szócsatára.

- Ha te azt tudnád… - mondtam mosolyogva, arra utalva, hogy bizony elég sokszor van részem együttlétben, pedig valójában ez nem így volt, de erről nem kellett tudnia. Győztesen belekortyoltam a kávémba, miközben Louis továbbra is jól kiröhögte Harryt, aki összeszűkült szemekkel méregetett engem. Idő közben befejeztük a reggelit, szóval jó háziasszony módjára (nem is otthon voltam, de ez lényegtelen) összeszedtem a tányérokat, majd el is mosogattam őket. A fiúk még egy ideig beszélgettek, én pedig leültem a kanapéra a tv elé, hogy elüssem az időt. Épp a híradó ment, szokásosan mutatták Harry és Louis arcát, mint szökött bűnözőket, akiket minél hamarabb el kell fogni. Mintha csak ezzel hívták volna őket, le is pattantak mellém, hogy elmondják, ideje pakolni és jó lenne, ha segítenék nekik. Pár órányi pakolgatás után már tele voltunk dobozokkal meg hatalmas zacskókkal, majd Louis kijelentette, hogy szarul vásárolt nekem, mert elhülyéskedték és alig maradt normális ruhám, szóval majd szükségünk lesz még pár dologra. Elkezdtük behordani a dobozokat a kocsiba, de a legelső doboz, anit felemeltem, majdnem olyan nehéz volt, mint én, így igyekeztem a lehető leghamarabb lerakni a csomagtartóba.

- Te jó ég, mi van ebben? – kérdeztem Harrytől, aki átvette tőlem a dobozt, majd jóízűen felnevetett.

- Ezek a fegyvereim… Szerencséd, hogy nem ejtetted le, olyan gyorsan kinyírtalak volna, hogy egyet nem tudtál volna pislogni – mosolygott rám tettetett ártatlansággal, mire megráztam a fejem és visszaindultam a többi cuccért. Mennyi fegyvere lehet, ha egy ilyen hatalmas dobozt tele tudott pakolni? Bele se mertem gondolni, hogy honnan és hogyan szerezte őket.

- Ez az utolsó kör és készen is vagyunk – mondta Louis, mikor az utolsó dobozt vettem fel a földről. Ez már jóval könnyebb volt, mint az előző, valószínűleg pokrócok és ruhák lehettek benne. Kifulladva megtöröltem a homlokomat, amint végeztünk, a kocsi csomagtartója pedig már le is csukódott. Hideg volt, éreztem, hogy a fagyasztó februári hideg most tetőzött, de mégis olyan jól esett, hogy még kint akartam maradni egy kicsit. Most, hogy végre szabadabb voltam, nagyon jól esett az erdőben lenni.

- Szeretnél sétálni egyet? – kérdezte Harry, mintha csak hallotta volna a gondolataimat, amitől felcsillant a szemem.

- Aha, menjünk – válaszoltam lelkesen, mire felnevetett és beszaladt két pulcsiért. Amíg ő bent volt, én alaposan megnéztem a kocsit. Nem voltam túl nagy szakértő autók terén, pontosabban semmit nem tudtam róluk, így fel sem ismertem, milyen kocsi lehet ez. Csak annyit láttam belőle, hogy fekete és egyszerűen gyönyörű. A jele hasonlított egy gereblyére, vagyis inkább ilyen horgony szerűség volt, de még soha életemben nem láttam. Biztosan jó drága kocsi lehetett.

- Ez, cicám, egy Maserati Quattroporte. Louis kocsija, ne kérdezd, honnan van és hogyan finanszírozta… - lépett mellém büszkén, majd végigsimított a kocsi orrán. Te jó ég, Harry tényleg imádja az autókat.

- Ne hívj így, már megmondtam – szóltam rá szúrós tekintettel, de csak elégedett vigyorral nézett vissza rám és már el is indult az erdő felé. Rettenetesen fáztam, még az ő hatalmas és vastag pulcsijában is, de mit várunk el Kanadától februárban? El nem tudom mondani, mennyire vártam már, hogy odaérjünk Bostonba, ahol jóval melegebb az időjárás még ilyen hideg időben is. Attól féltem, hogy lefagy az orrom, aztán leesik és…

- Mi a baj? – kérdezte a göndörke pár perc csend után. Gondoltam megszokta már, hogy be nem áll a szám és most furcsállta, hogy csendesen lépkedek utána.

- Azon gondolkodom, mennyi idő kell ahhoz, hogy Voldemort fogadott lánya lehessek – mondtam ki egyszerűen, mire hangosan felnevetett.

- Nyugi, fél óra alatt nem esik le az orrod a hidegtől. Legalábbis reménykedjünk – röhögte, miközben lehelete látszott a levegőben és az égre nézett. Ez a pillanat, egyszerűségénél fogva nagyon megfogott. Ahogy Harry kipirosodott orcákkal, gödröcskével és nagy mosollyal az arcán, tiszta smaragdzöld szemekkel az égre nézett, körülötte a havas fák és dombok szépítették a képet, azt éreztem, valami ezzel nincs rendben. Annyira szépnek találtam ezt a képet, hogy le sem vettem a szemem Harryről, csak bámultam és próbáltam betelni az egész látványával. A hajára siklott a tekintetem, amit ugyan a fekete kapucni eltakart, mégis pár göndör tincs kikívánkozott alóla, és valahogy még ezt is baromi dögösnek találtam. Aztán ahogy lejjebb siklott a tekintetem, ajkait találtam meg, melyek ugyan a hidegről árulkodtak, mégis olyan formásak és teltek voltak, hogy azon kaptam magam, hogy szívesen megcsókolnám. Ekkor jött el az a pillanat, mikor leállítottam magam, és a földre pillantottam. Nem, még mindig nem vonzódhatok a fogvatartómhoz. Egyszerűen nem lenne helyes, utálnom kellene ezt az embert, ehelyett itt sétálgatok vele, nevetgélünk, sőt, segítek neki véghezvinni a tervét, amiről azt sem tudom, micsoda. Én teljesen megőrültem!

- Ugye nem fogsz megölni senkit? – bukott ki a számon hirtelen, át sem gondoltam, csak egyszerűen megkérdeztem. Ő is annyira meglepődhetett ezen, mint én, hiszen összeráncolt homlokkal nézett rám.

- Ez honnan jött? – kérdezett vissza értetlenül, ami kicsit megnyugtatott.

- Nem tudom, csak annyira titkolóztok, mintha valami hatalmas bűncselekményt terveznétek elkövetni. Nem tűntök rossz embereknek és biztos akartam lenni benne – magyaráztam.

- Nem kell ezzel foglalkoznod… - mondta egyszerűen, a távolba meredve, amit nem tudtam egyértelmű válaszként értelmezni, de mégis egy kicsit megnyugtatott.

- Igenis kapitány – szalutáltam neki, hogy visszanyerje a jókedvét, mert úgy tűnt, ezzel a kérdéssel kicsit elvágtam a hangulatot. Próbálkozásom talán csak rosszabbul sült el, mint akartam, hiszen azután csak hideg tekintettel nézett rám, majd elpillantott és magába meredve sétált mellettem a maradék félórában, ami nyugtalanító volt. Mit tervezhetnek, amit ennyire titokban kell tartaniuk? Bankrablást biztosan nem, hiszen a jelek szerint Louis már így is eléggé gazdag, Harryről nem is beszélve, akinek csak a fél fegyvergyűjteménye is két vagyont ér.

Mikor visszaértünk a házba, magukra hagytam a fiúkat és lementem a pincébe, hogy én is összepakoljak pár cuccot és kicsit gondolkodni tudjak. Annyi minden száguldozott a fejemben… Harry és a mocskos kis titkai, a hirtelen hangulatváltozások és agresszív megnyilvánulások, az, hogy mennyire vonzónak találom, mikor állkapcsa megfeszül és szinte látom a haragot a szemében… Valahogy olyan zavaros volt ez az egész, így szükségem volt egy kis magányra, hogy kigobozzam a szálakat, ezért gyorsan lezuhanyoztam. Mondanom sem kell, nem sikerült a tervem, végül a gondolataim megakadtak azon, hogy elraboltak és valószínűleg apám a haját tépi idegességében. Valahogy kellene küldenem egy jelet neki, hogy életben vagyok és ne aggódjon, nem lesz semmi bajom… De hogyan? Sajnos nem sikerült kitalálnom semmit, mert alig pár perc után szemeim lecsukódtak és keresztben az ágyon, egy szál pólóban és bugyiban bealudtam.

Mikor legközelebb felébredtem, Harry arcával találtam szemben magam, ami miatt kicsit megrémültem, de ördögi arcát látva álmosan feltápászkodtam és kócos hajamba túrtam.

- Tíz perc és indulunk, készülődj – mondta, miközben láttam, ahogy végignéz rajtam és igyekszik elnyomni mosolyát. Csak megforgattam a szemem és felkeltem, egyenesen a fürdőszobát megcélozva. Eléggé álmos voltam még, ezért jó lett volna egy kávé, így siettem, ahogy csak tudtam. Harry kérésére teljes feketébe öltöztem, állítása szerint így kevésbé leszünk feltűnőek, habár én biztosan megnéznék három talpig feketében sétálgató, kapucnis embert. Mindig is imádtam a nagy pulcsikat, így most egy extraszűk fekete farmerban és egy hatalmas kapucnis pulcsiban eléggé jól éreztem magam és kellően felismerhetetlen lettem. Gyorsan felszaladtam a hátizsákommal hogy csináljak egy gyors kávét, de szerencsére a fiúk gondoltak erre is és két hatalmas termoszt öntöttek tele kávéval így nekem semmi dolgom nem akadt. Gyorsan lekapcsolgattam a villanyokat, kihúztam a konnektorokból mindent, így teljesen készen voltunk az indulásra. Én hátra szálltam be a kajával együtt, a srácok pedig előre ültek, és Louis vezetett.

- Készen állsz, Destiny? – kérdezte Harry, hátrafordulva hozzám. Szemében láttam az izgatottságot, ami szintén nagyon jól állt neki, de valahogy túl fáradt voltam ahhoz, hogy ezt értékelni tudjam.

- Van más választásom? – kérdeztem vissza, mire nevetve válaszolt.

- Nincs.

Aztán elindultunk. Bevallom, legbelül én is eléggé izgatott voltam amiatt, hogy új dolgokat tapasztalhatok meg, belepillanthatok a bűnözőélet ínyencségeibe, a menekülést a zsaruk elől – mert bizony Harry elárulta, valószínűleg lesz erre alkalom. Soha nem voltam egy rossz lány, amolyan mintadiák és mintagyerek voltam, soha nem kerültem bajba, de most nagyon is vágytam rá. A húsz évnyi jóság után ideje volt megtapasztalnom, milyen rossznak lenni. Csak néztem az elsuhanó tájat, miközben kortyolgattam a kávéból és arra gondoltam, mennyire jól érzem magam itt. Az, hogy kiszakadtam a jól megszokott környezetemből, a napi rutinomból, az egyetemi rohanásból és csak ültem egy száguldó kocsiban, semmit sem tudva arról, hogy mi fog velem történni, olyan energiával töltött fel, aminek létezéséről nem is tudtam. 

--------------------------------------

Sziasztok!

Nem szeretném rabolni az időtöket, csak annyi, hogy remélem tetszett nektek ez a rész, a következővel annyira fogok sietni ahogy csak tudok. 

Próbálom kiélvezni a nyár utolsó heteit, nektek is ezt tanácsolom :) Hamarosan itt a suli, addig pedig hajrá, szórakozzatok amíg lehet :D

További szép napot/estét ❤