2017. augusztus 13., vasárnap

Hostage | Ötödik fejezet



Destiny

Talán nem is lesz olyan rossz ez a rabság. Tény, hogy Emerald egy bunkó, indulatkezelési problémákkal küzdő, veszélyes barom, de ha nagyon akar, tud kedves is lenni. Ha egy gyenge porcelánbaba lennék, akkor biztosan rettegnék tőle és azon agyalnék, vajon milyen módon fog kinyírni, de mivel nem vagyok az, eléggé érdekesnek tartom őt. Furcsa, de azon gondolkozom, mennyire szívesen megismerném őt. Mindig is szerettem a rosszfiúkat, a filmekben is a legtöbbször a rossz oldallal tudtam azonosulni, így Emerald a maga sötét bájával megfogott. Persze eszem ágában sincs bevallani ezt neki, mert azt hinné, hogy odavagyok érte, vagy valami. Így is elég kínos volt az, mikor megjelent a kockahasával, és úgy belepirultam a látványba, hogy egy épkézláb mondatot nem tudtam összerakni a fejemben, hogy letagadjam ezt. A fenébe is, egy vonzó bűnöző rabolt el. A legrosszabb ebben az egészben az, hogy nem vagyok rémült és nem is akarok már elszökni. Itt vagyok már nyolc napja a fogságában, és egyre inkább az jár a fejemben, hogy a tettestársa akarok lenni. Az első nap durva volt, sikerült megijeszteniük azzal a divatbemutatós baromsággal, akkor egy pillanatra tényleg elfogott a félelem, de miután Emerald megnyugtatott, hogy nem fognak bántani, elkezdtem bízni bennük. A második napon nem történt semmi, igyekeztem nem felidegesíteni őket, habár elég nehéz volt, tekintve, hogy Emerald bármi miatt képes felkapni a vizet. Szóval aznap nem kaptam túl sok társaságot vagy magyarázatot, viszont sikerült gondolkoznom a dolgokon, és feldolgoztam végre az eseményeket. A harmadik napon Emerald úgy döntött, megint kedvesen viselkedik velem, így végighallgatta a tervemet a jövőre nézve. Orvosnak készülök, már tízéves korom óta hatalmas álmom, és igyekszek mindent megtenni, hogy ez össze is jöjjön. Ugyan ezt a pár hónapos kihagyást egyáltalán nem kalkuláltam bele az életembe, de reménykedtem benne, hogy miután ennek az egésznek vége, ott folytathatom, ahol abbahagytam. Elmeséltem neki, hogy milyen az egyetem, meg pár dolgot a mindennapjaimról, ő pedig türelmesen meghallgatott, ám mikor arra kértem, meséljen magáról, egyszerűen otthagyott egyedül, válasz nélkül. Próbáltam kedves lenni vele és nyitni felé, de ő nem bizonyult olyan típusnak, aki hamar és könnyedén megnyílik. Úgy tűnt, hogy felépített maga köré egy jó vastag falat, amit lehetetlen lerombolni, így hát eldöntöttem, hogy én bizony majd átrepülöm azt. A negyedik, ötödik és hatodik napon alig láttam a fogvatartóimat, állandóan fent voltak, és csak akkor jöttek le, ha ételt hoztak. Kezdtem beleőrülni a bezártságba és az egyedüllétbe, rengeteget gondolkoztam, hiszen az bizonyult a legjobb elfoglaltságnak. A hetedik napon Lout láttam csak, azt mondta, Emerald elment vásárolni, de valahogy nem tudtam hinni neki.
A nyolcadik fogságban töltött napon eléggé idegesen ébredtem. A bezártság az idegeimre ment, vágytam egy kis sétára és friss levegőre, mert már úgy éreztem, ha nem jutok ki, lassan megfulladok idelent. Mikor Emerald felbukkant reggel, furcsa dolgot tapasztaltam. Nem zárta ki az ajtót, mielőtt belépett volna, ami azt jelenti, nyitott ajtónál aludtam egész éjjel, és fel sem tűnt. Nem mintha esélyem lett volna megszökni, pontosan tudtam, hogy nem tudnék elslisszolni mellettük, egy perc alatt elkapnának.
- Miért nem zártad be az ajtót? – kérdeztem azonnal, amint belépett, még mindig a meglepettség alatt állva.
- Nem éreztem szükségesnek – mondta egyszerűen, majd megajándékozott a reggelimmel, amit éhesen vettem a kezem közé. Friss péksütit kaptam ma reggel, aminek nagyon örültem, ugyanis eddig csak szendvicset ehettem. A reggelim még meleg volt, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy valamelyikük járt a városban. Fogalmam sem volt, mit csinálnak egész álló nap odafent, de nem is szándékozták elmondani nekem. Emerald már magamra is hagyott volna pár perc után, de nem bírtam tovább, és utána szóltam.
- Emerald… Nem lehetne, hogy egy kicsit kimenjek a szabadba? Ígérem, nem szökök meg, de nem bírom már a bezártságot! – kértem őt a lehető legaranyosabb tekintetemmel nézve rá, mire az ajkába harapva átgondolta a dolgot.
- Rendben. De csak egy óra múlva. Van még egy kis dolgom, de aztán lejövök érted és sétálunk egyet – mondta, beleegyezve a kérésembe, mire hatalmas mosoly ült az arcomra. Jó érzés volt tudni, hogy végre szívhatok egy kis friss levegőt és szabad lehetek egy kicsit - még ha nem is teljesen. Miután Emerald egyedül hagyott, gyorsan átöltöztem és összeszedtem magam egy picit, majd izgatottan vártam, hogy kimehessünk. Egy óra elteltével az ajtó kinyílt, és Emerald féloldalas mosollyal az arcán hívott oda magához.
- Mivel voltunk olyan barmok, és nem vettünk neked kabátot, ezért az én pulcsimat kapod meg, remélem elég lesz. Elég hideg van kint – mondta, miközben végre felmentünk azon a bizonyos lépcsőn. Engem még az sem érdekelt volna, ha megfagyok, csak végre jussak friss levegőhöz. A házba belépve elég nagy meglepetéssel találtam szembe magam, hiszen elég otthonos volt a hely. A nappaliban tűz ropogott, előtte egy hatalmas bőrkanapén üldögélt Louis, kezében egy laptoppal és rengeteg papír hevert körülötte. Látszólag nagyon benne volt valamiben, ugyanis csak intett nekem, majd már vissza is tért a képernyő bámulásához.
- Komolyan abban a dohos pincében kell lennem, amíg ti itt sziesztáztok? – kérdeztem hitetlenül, miközben igyekeztem minél több mindent megvizsgálni a szobában. Csak kapkodtam a fejem a konyha és ez előszoba között, ugyanis tényleg elképesztően nézett ki minden.
- Ha velünk lehetnél egész nap, be kellene avatnunk mindenbe. Az pedig elég hosszú folyamat – magyarázta a göndörke, miközben levett a fogasról két bundás, fekete pulcsit, majd az egyiket a kezembe adta.
- Én aztán ráérek – sóhajtottam, majd fel is kaptam magamra a kabát vastagságú pulcsit, és Emerald után léptem, aki már kint is volt. A friss, hideg levegő úgy csapta meg a tüdőmet, hogy egy pillanatra el is felejtettem, hol vagyok és miért. Annyira jól esett, hogy pár pillanatig csak lehunyt szemmel lélegeztem, majd alaposan körülnéztem. A ház maga elég picinek tűnt, és láthatóan a semmi közepén volt. A havas táj vakította a szememet, de tökéletesen láttam, hogy egy erdő közepén vagyunk és nincs a közelben semmi. Csak havas fenyőfák és a ház. Semmi más.
- Pontosan hol is vagyunk? – kérdeztem, mikor elindultunk az erdő mélye felé. Emerald türelmesen sétált mellettem, esze ágában sem volt megzavarni az örömömet.
- Elég annyit tudnod, hogy Kanada délnyugati részén – mondta, miközben zsebre tette a kezét és az erdőt vizslatta. Szemei sokkal világosabbnak tűntek ebben a természetes fényben, és valahogy ő is teljesen más volt így. Arca és orra piros volt a hidegtől, kapucnija pedig félig eltakarta kócos haját.
- Hanyadika van? Nem tudom, mennyi időt töltöttem el kiütve – kérdezősködtem tovább, ugyanis jó lett volna végre térben és időben is informált lenni.
- Február nyolcadika. Szerda – válaszolta tömören. Tehát ez azt jelenti, hogy egy teljes napot töltöttem el kiütve. Fantasztikus.
- Miért vagy ilyen szótlan, Tarzan? – kérdeztem, próbálva kicsit nyaggatni őt, ugyanis eléggé egyedül éreztem magam a saját gondolataimmal.
- Nem vagyok az! – nézett rám felháborodottan, majd halkan felnevetett – Miért pont Tarzan? – kérdezte összeráncolt homlokkal.
- Mert olyan kócos vagy, mint Tarzan. És mert nem tetszik az Emerald – válaszoltam megvonva a vállam, mire hitetlenül felnevetett.
- Egyik sem az igazi nevem – röhögte, mire értetlenül néztem rá.
- Ezt most nem értem. Nem Emeraldnak hívnak? – kérdeztem.
- Hivatalosan nem. Ez a bűnöző nevem – vonta meg a vállát, amitől én csak ámultam. Miért nem mondta ezt eddig?
- Hát, elég gagyi név. Én a helyedben valami ijesztőbbet választottam volna, ez úgy hangzik, mint valami hatvanéves tata beceneve – cukkoltam őt, mire megállt, és csípőre tette a kezét.
- Óh, fogd be – rázta a fejét összehúzott szemekkel, mire gonoszan felnevettem. – Egy Harryhez mit szólnál? Elég ijesztő? – kérdezte, továbbra se mozdulva, de féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Hmm. Egy fokkal jobb – válaszoltam, végigmérve göndörkét. Jobban belegondolva, tényleg olyan Harryhez illő kinézete volt. Arca ugyan fiatalos, aranyos volt, de izmaival olyan kontrasztban állt, hogy csak ámulni lehetett ezen a férfin.
- Hogy nem jöttem rá? Tiszta Harry vagy – állapítottam meg végül, mire győztesen széttárta a karját – De inkább maradok a Tarzannál – tettem hozzá, majd ellentmondást nem tűrően elindultam, mire nevetve zárkózott fel hozzám.
- Ha te mondod, cica – adta be a derekát, mire csúnyán néztem rá a becenév miatt – Mi van? Ha te becézhetsz, akkor én is – továbbra is összehúzott szemekkel néztem rá, de inkább csak belenyugodtam, és a havat vizslattam. Szóval Emerald – vagyis, Harry – nem is Emerald. Ezt meg kellett emésztenem.
- Miért nem akarsz megszökni? Épp most adtam egy hatalmas lehetőséget de még csak észre sem vetted – kérdezte Harry, kirángatva engem a gondolataim közül.
- Lehetséges, hogy nem szeretnék hazamenni – mondtam halkan, de őszintén. Az utóbbi napokban egyáltalán nem éreztem késztetést arra, hogy hazautat találjak.
- Miért nem? – döbbent le, annyira, hogy meg is állt menet közben.
- Az orvosi nagyon nehéz. Még csak elsőéves vagyok, de kezdek elbizonytalanodni. Most, hogy itt vagyok, nem is gondolok rá, és őszintén szólva nem is hiányzik – magyaráztam, miközben zsebre tettem a kezem és összébb húztam magam.
- Mi van a családoddal? Ők sem hiányoznak? – kérdezte komolyan, mire könnyek gyűltek a szemembe, amiket igyekeztem azonnal elnyelni.
- Csak apám van. Anyám meghalt a születésem közben – mondtam halkan, mire tekintete ellágyult, és együttérzést láttam rajta – Én vagyok apuci egyetlen kislánya. Biztos vagyok benne, hogy halálra aggódja magát, de közben tudja, hogy tudok magamra vigyázni.
- Ő tanított meg verekedni? – kérdezte.
- Igen, még egész kicsi koromban… Mindig azt hajtogatta, hogy egy nőnek bármilyen helyzetben meg kell tudni védenie magát – elmosolyodtam az emlékre, mikor nyolcévesen a kertben tanultam pár fogást. Életem legszebb élményei közé tartozik.
- Hát, elég jó munkát végzett. Lány létedre elég erős vagy – dicsért meg, mire elmosolyodtam.
- Veled mi a helyzet? Apukádtól tanultad, hogyan kell kigyúrnod magad? – kérdeztem hatalmas bicepszeire célozva, mire - számításaim ellenére -, arcáról lehervadt a mosoly és komolyan nézett rám.
- Nem. Apám elhagyott minket tizenkétéves koromban. Magamtól tanultam meg bokszolni és lőni. Már tizenhat évesen fegyverrel jártam az utcát – vonta meg a vállát, amitől leesett az állam. Kemény gyerekkora lehetett, ha ilyen dolgokhoz kellett fordulnia, de nem akartam erőltetni semmit.
- Akkor biztosan jó kapcsolatod van anyukáddal – próbáltam visszaterelni a témát a családjához, de ismét elsötétült a szeme.
- Ami azt illeti, nincs vele semmilyen kapcsolatom – válaszolta a földet nézve, idegesen húzogatva a pulcsija ujját.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem vissza, ugyanis fogalmam sem volt, mire céloz ezzel.
- Pontosan úgy, ahogy mondtam. Menjünk vissza, látom, már teljesen átfagytál – váltott témát hirtelen, mire csak bólintottam, nem akartam tovább feszíteni a húrt. Szorosan mentem mellette, de egyikünk sem szólalt meg, csak sétáltunk. Úgy éreztem, elvágtam a hangulatot az utolsó kérdésemmel, amit nagyon sajnáltam, hiszen végre úgy éreztem, sikerült egy kicsit megnyílnia nekem. Először elárulta az igazi nevét, aztán pedig beszélt a múltjáról és a családjáról. Talán tényleg sikerülni fog átrepülni azt a falat.
Mikor beléptünk a házba jólesően megcsapott a meleg, a kinti mínusz tizenkettő fok után eléggé kellemes volt a kandalló nyújtotta hőmérsékleten felolvadni.
- Harry… - szóltam a göndörkéhez, miután levettük a kabátokat és a csizmákat – Maradhatnék idefent egy kicsit? – kérdeztem a kandallóra pillantva, mire megértően bólintott.
- Szerintem nincs szükség arra, hogy lent legyél. Maradj ameddig szeretnél, csak legyél csendben – legyintett, mire boldogan elmosolyodtam.
- Köszönöm. Akkor csinálok teát – mondtam vidáman, majd már fel is raktam forrni a vizet a konyhában. Egy gyors terepszemle után megállapítottam, hogy már alig van kaja a hűtőben, így valószínű, hogy pár napon belül elhagyjuk a helyet. A srácok nem nagyon lakták be a házat, csak dobozok és tartós élelmiszerek voltak terítéken.
Három gőzölgő bögrével csatlakoztam a fiúkhoz, akik a kanapén ücsörögve dolgoztak a laptopjukon, és mikor a kezükbe adtam a teát, hálásan pillantottak fel rám.
- Em, mit csináltál vele? – kérdezte Louis gyanúsan pillantgatva rám, mire Harry felnevetett.
- Semmit. Csak végre belátta, hogy jobb együttműködni – megvonva a vállamat leültem melléjük és két kezem közé véve a bögrémet beleittam a forró folyadékba.
- Harry azt mondta, hónapokig kell lennem veletek, szóval jobb, ha bevesztek a csapatba – Louis szeme kikerekedett és kérdőn nézett Harryre.
- Honnan tudja a neved? – suttogta Lou, azt gondolva, hogy nem hallom őket.
- Elmondtam neki. Nyugi, semmi durvát nem tud – mondta Harry normális hangsúllyal, mire Louis megnyugodva felsóhajtott.
- Szóval akkor bevesztek, vagy nem? – kérdeztem türelmetlenül, mire a göndörke megrázta a fejét.
- Nem lenne jó ötlet. Akkor jársz a legjobban, ha nem tudsz semmiről – mondta, mire felsóhajtottam.
- Miért? Úgy nem tudok segíteni – próbálkoztam tovább, de Harry csak az ajkát rágva rázta tovább a fejét.
- Veszélyes. Ha mindent tudnál, te lennél a célpont. Nem, ezt nem kockáztathatjuk meg, sajnálom – mondta, mire lejjebb csúsztam a kanapén.
- Hát jó. Akkor majd befogom a fülem – vontam meg a vállam végül, mire csak bólintottak, majd ismét belemélyedtek a térképekbe és adatokba.
- Tehát, el kell mennünk Minnesota irányába, ott van egy kis nyom. Majd délről megkerülve a tavakat következhet Boston. Ott van egy lakásom, jó búvóhely lenne… - magyarázta Louis egy térképen keresztül mutogatva.
- Kanada oldalán logikusabb lenne megkerülni a tavakat – szóltam közbe, mire mindketten rám pillantottak, majd újból a térképet bámulták.
- Igaza van. Az amerikai zsaruk jobban felismernek, és Kanada oldalán még kevesebb is lesz a kamera. Hidegebb lesz, de biztonságosabb – helyeselt Harry, mire már Louis is bólogatni kezdett.
- Rendben, akkor arra megyünk. Szóval, Bostonban jó esélyünk lenne megtalálni, feltéve, ha addig nem változik a helyzet – magyarázta Louis továbbra, amit én már nem értettem pontosan miről van szó, így felkeltem és elmosogattam a kiürült bögréket. Éreztem, hogy valami hatalmasra készülnek, amitől egy picit tartottam, de mivel nem avattak be, fogalmam sem volt, hogy mégis milyen dolog áll emögött, csak reménykedni mertem benne, hogy semmi halálosról nincs szó.
Mivel nem tudtam bekapcsolódni a tanácskozásukba, lementem a pincébe és ledőltem egy picit pihenni. Gondolkodtam ezen az egészen – rengeteg lehetséges helyzet villant fel a fejemben, rosszabbnál rosszabbak. Már arra is gondoltam, hogy ezek ketten tömegmészárlást szerveznek, elvégre még azt sem tudtam, miért csukták le Harryt. Kérdéses volt az is, hogy Lounak honnan van pénze ilyen modern kéglire, nem beszélve arról, hogy azt mondta, Bostonban is van egy lakása. Inkább nem gondoltam bele, csak lehunytam a szemem és szundiztam egy picit.
Mikor újból felébredtem, még álmosabb voltam, mint korábban – az utóbbi éjszakákon nem tudtam túl jól aludni, mert állandóan agyaltam. Jó érzéssel töltött el a tudat, hogy már bármikor felmehetek a házba, így ezt is tettem. Lent a pincében nem volt semmi érdekes, de fent legalább tudtam bámulni a ropogó tüzet. Louis és Harry még mindig a kanapén dolgoztak, és mikor megpillantottak, azonnal leültettek maguk mellé, hogy figyeljek rájuk.
- Holnapután elhagyjuk ezt a házat, és elindulunk Minnesota felé. Útközben megállunk majd valahol vásárolni, mert nagyon hosszú út lesz és amúgy is kellene még pár dolog – avatott be Harry.
- A kocsiban fogunk aludni pár napig, szóval fel kell tankolnunk – tette hozzá Louis, mire egy hatalmasat bólintottam. Izgatott voltam az utazás miatt, ugyanis már eléggé untam az itt töltött időt, és így legalább jött végre valami izgalom is – Viszont, meg kellene beszélnünk pár dolgot – folytatta, majd mindentudóan összenéztek Harryvel.
- Azután, hogy kiléptünk ebből a házból és beültünk abba a kocsiba, azt teszed, amit mi mondunk. Nem azért, mert irányítani akarunk, hanem a biztonságod érdekében. Ha azt mondom, maradj a kocsiban, te ott maradsz, ha azt mondom, menekülj, te menekülsz. Világos? – kérdezte Harry ellentmondást nem tűrően, amitől picit megijedtem. Mi fog ránk várni, hogy akár még menekülnöm is kell?
- Igen… - egyeztem bele halkan, mire elégedetten bólintottak.
- Király! Megnézünk egy filmet? – váltott témát Louis azonnal, mintha az előző beszélgetés meg sem történt volna. Természetesen maradtam velük filmezni, így megnéztünk két akciófilmet egymás után. Nem is gondoltam volna, hogy ezek ketten ekkora autóbolondok, de az autós jeleneteknél mindig pontosan meg tudták mondani, milyen kocsit törnek éppen ronccsá, Harry pedig mindig tudta, épp milyen fegyverrel nyírják ki az embereket. Majdnem, hogy szórakoztatóbb volt őket hallgatni, mint a filmet nézni, de tényleg. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy bűnözők között vagyok, nevetve hallgattam a vitájukat és csodálva néztem rájuk. Nem, ők nem lehetnek rosszfiúk. Az lehetetlen.

Reggel arra ébredtem, hogy valami mozog alattam. Hirtelen nem is tudtam, hol vagyok, de aztán beugrott, hogy bizony sikerült elaludnunk a kanapén. A mozgó dolog pedig nem más volt, mint Harry válla, amin – a jelek szerint – egész este a fejemet pihentettem. Gyorsan felkeltem róla, mintha mi sem történt volna, majd a másik oldalamra dőltem és egy párnába fúrtam a fejem. Szörnyen fáradt voltam még, így szemeim azonnal lecsukódtak és ismét az álmok világában találtam magam.
Mikor legközelebb felébredtem, már csak én feküdtem a kanapén, a konyhából pedig mocorgást hallottam, ebből arra következtettem, hogy a srácok próbálnak valami reggelit összedobni.
- Reggelt – köszöntem fáradtan, még a szememet dörzsölve, mikor beléptem a konyhába. A fiúk éppen a rántotta elkészítésével voltak elfoglalva, de azért visszaköszöntek. Ahogy rájuk és a szenvedésükre néztem, azonnal elnevettem magam, mert olyanok voltak, mint két szerencsétlen kisgyerek, akik életükben először próbálnak meg valami ehető ételt főzni.
- Destiny… - fordult felém Harry, én pedig nevetve megráztam a fejem és már ott is teremtem, hogy átvegyem tőlük az irányítást. Amíg én megcsináltam a tojásrántottát (kiderült, hogy a reggel folyamán egyszer már elrontották és ki kellett dobni), ők megfőzték a kávét. Mindig is imádtam a kávé illatát, de az ízét még jobban. Vizsgaidőszakban literszámra ittam a barna folyadékot, ami tudom, hogy nem egészséges, de egyszerűen annyira szükségem volt az energiára, meg arra, hogy valami finom feldobja a kedvem, hogy nem tudtam megállni. Mikor pedig leültünk az asztalhoz reggelizni, olyan gyorsan csúszott le az a bögre kávé, hogy a fiúk csak kerek szemekkel néztek rám. Ez persze semmi az ő cigifüggőségükhöz és a kocsiimádatukhoz képest, de eléggé meglepődtek rajta.
- Végre valami egészségtelen, amire rászoktál – piszkált ördögi vigyorral a képén Harry, mire csak megforgattam a szememet. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy egészségtelen vagyok, csak szimplán szeretem a kávét.
- Te csak fogd be, Mr. Afegyverekreizgulok – szóltam vissza neki, amit hatalmas nevetés követett Louis részéről.
- Én legalább izgulok valamire. Mikor is voltál utoljára fiúval, Miss Szűzkislány? – Vonta fel a fél szemöldökét a göndörke, ezzel kihívva engem egy szócsatára.
- Ha te azt tudnád… - mondtam mosolyogva, arra utalva, hogy bizony elég sokszor van részem együttlétben, pedig valójában ez nem így volt, de erről nem kellett tudnia. Győztesen belekortyoltam a kávémba, miközben Louis továbbra is jól kiröhögte Harryt, aki összeszűkült szemekkel méregetett engem. Idő közben befejeztük a reggelit, szóval jó háziasszony módjára (nem is otthon voltam, de ez lényegtelen) összeszedtem a tányérokat, majd el is mosogattam őket. A fiúk még egy ideig beszélgettek, én pedig leültem a kanapéra a tv elé, hogy elüssem az időt. Épp a híradó ment, szokásosan mutatták Harry és Louis arcát, mint szökött bűnözőket, akiket minél hamarabb el kell fogni. Mintha csak ezzel hívták volna őket, le is pattantak mellém, hogy elmondják, ideje pakolni és jó lenne, ha segítenék nekik. Pár órányi pakolgatás után már tele voltunk dobozokkal meg hatalmas zacskókkal, majd Louis kijelentette, hogy szarul vásárolt nekem, mert elhülyéskedték és alig maradt normális ruhám, szóval majd szükségünk lesz még pár dologra. Elkezdtük behordani a dobozokat a kocsiba, de a legelső doboz, anit felemeltem, majdnem olyan nehéz volt, mint én, így igyekeztem a lehető leghamarabb lerakni a csomagtartóba.
- Te jó ég, mi van ebben? – kérdeztem Harrytől, aki átvette tőlem a dobozt, majd jóízűen felnevetett.
- Ezek a fegyvereim… Szerencséd, hogy nem ejtetted le, olyan gyorsan kinyírtalak volna, hogy egyet nem tudtál volna pislogni – mosolygott rám tettetett ártatlansággal, mire megráztam a fejem és visszaindultam a többi cuccért. Mennyi fegyvere lehet, ha egy ilyen hatalmas dobozt tele tudott pakolni? Bele se mertem gondolni, hogy honnan és hogyan szerezte őket.
- Ez az utolsó kör és készen is vagyunk – mondta Louis, mikor az utolsó dobozt vettem fel a földről. Ez már jóval könnyebb volt, mint az előző, valószínűleg pokrócok és ruhák lehettek benne. Kifulladva megtöröltem a homlokomat, amint végeztünk, a kocsi csomagtartója pedig már le is csukódott. Hideg volt, éreztem, hogy a fagyasztó februári hideg most tetőzött, de mégis olyan jól esett, hogy még kint akartam maradni egy kicsit. Most, hogy végre szabadabb voltam, nagyon jól esett az erdőben lenni.
- Szeretnél sétálni egyet? – kérdezte Harry, mintha csak hallotta volna a gondolataimat, amitől felcsillant a szemem.
- Aha, menjünk – válaszoltam lelkesen, mire felnevetett és beszaladt két pulcsiért. Amíg ő bent volt, én alaposan megnéztem a kocsit. Nem voltam túl nagy szakértő autók terén, pontosabban semmit nem tudtam róluk, így fel sem ismertem, milyen kocsi lehet ez. Csak annyit láttam belőle, hogy fekete és egyszerűen gyönyörű. A jele hasonlított egy gereblyére, vagyis inkább ilyen horgony szerűség volt, de még soha életemben nem láttam. Biztosan jó drága kocsi lehetett.
- Ez, cicám, egy Maserati Quattroporte. Louis kocsija, ne kérdezd, honnan van és hogyan finanszírozta… - lépett mellém büszkén, majd végigsimított a kocsi orrán. Te jó ég, Harry tényleg imádja az autókat.
- Ne hívj így, már megmondtam – szóltam rá szúrós tekintettel, de csak elégedett vigyorral nézett vissza rám és már el is indult az erdő felé. Rettenetesen fáztam, még az ő hatalmas és vastag pulcsijában is, de mit várunk el Kanadától februárban? El nem tudom mondani, mennyire vártam már, hogy odaérjünk Bostonba, ahol jóval melegebb az időjárás még ilyen hideg időben is. Attól féltem, hogy lefagy az orrom, aztán leesik és…
- Mi a baj? – kérdezte a göndörke pár perc csend után. Gondoltam megszokta már, hogy be nem áll a szám és most furcsállta, hogy csendesen lépkedek utána.
- Azon gondolkodom, mennyi idő kell ahhoz, hogy Voldemort fogadott lánya lehessek – mondtam ki egyszerűen, mire hangosan felnevetett.
- Nyugi, fél óra alatt nem esik le az orrod a hidegtől. Legalábbis reménykedjünk – röhögte, miközben lehelete látszott a levegőben és az égre nézett. Ez a pillanat, egyszerűségénél fogva nagyon megfogott. Ahogy Harry kipirosodott orcákkal, gödröcskével és nagy mosollyal az arcán, tiszta smaragdzöld szemekkel az égre nézett, körülötte a havas fák és dombok szépítették a képet, azt éreztem, valami ezzel nincs rendben. Annyira szépnek találtam ezt a képet, hogy le sem vettem a szemem Harryről, csak bámultam és próbáltam betelni az egész látványával. A hajára siklott a tekintetem, amit ugyan a fekete kapucni eltakart, mégis pár göndör tincs kikívánkozott alóla, és valahogy még ezt is baromi dögösnek találtam. Aztán ahogy lejjebb siklott a tekintetem, ajkait találtam meg, melyek ugyan a hidegről árulkodtak, mégis olyan formásak és teltek voltak, hogy azon kaptam magam, hogy szívesen megcsókolnám. Ekkor jött el az a pillanat, mikor leállítottam magam, és a földre pillantottam. Nem, még mindig nem vonzódhatok a fogvatartómhoz. Egyszerűen nem lenne helyes, utálnom kellene ezt az embert, ehelyett itt sétálgatok vele, nevetgélünk, sőt, segítek neki véghezvinni a tervét, amiről azt sem tudom, micsoda. Én teljesen megőrültem!
- Ugye nem fogsz megölni senkit? – bukott ki a számon hirtelen, át sem gondoltam, csak egyszerűen megkérdeztem. Ő is annyira meglepődhetett ezen, mint én, hiszen összeráncolt homlokkal nézett rám.
- Ez honnan jött? – kérdezett vissza értetlenül, ami kicsit megnyugtatott.
- Nem tudom, csak annyira titkolóztok, mintha valami hatalmas bűncselekményt terveznétek elkövetni. Nem tűntök rossz embereknek és biztos akartam lenni benne – magyaráztam.
- Nem kell ezzel foglalkoznod… - mondta egyszerűen, a távolba meredve, amit nem tudtam egyértelmű válaszként értelmezni, de mégis egy kicsit megnyugtatott.
- Igenis kapitány – szalutáltam neki, hogy visszanyerje a jókedvét, mert úgy tűnt, ezzel a kérdéssel kicsit elvágtam a hangulatot. Próbálkozásom talán csak rosszabbul sült el, mint akartam, hiszen azután csak hideg tekintettel nézett rám, majd elpillantott és magába meredve sétált mellettem a maradék félórában, ami nyugtalanító volt. Mit tervezhetnek, amit ennyire titokban kell tartaniuk? Bankrablást biztosan nem, hiszen a jelek szerint Louis már így is eléggé gazdag, Harryről nem is beszélve, akinek csak a fél fegyvergyűjteménye is két vagyont ér.
Mikor visszaértünk a házba, magukra hagytam a fiúkat és lementem a pincébe, hogy én is összepakoljak pár cuccot és kicsit gondolkodni tudjak. Annyi minden száguldozott a fejemben… Harry és a mocskos kis titkai, a hirtelen hangulatváltozások és agresszív megnyilvánulások, az, hogy mennyire vonzónak találom, mikor állkapcsa megfeszül és szinte látom a haragot a szemében… Valahogy olyan zavaros volt ez az egész, így szükségem volt egy kis magányra, hogy kigobozzam a szálakat, ezért gyorsan lezuhanyoztam. Mondanom sem kell, nem sikerült a tervem, végül a gondolataim megakadtak azon, hogy elraboltak és valószínűleg apám a haját tépi idegességében. Valahogy kellene küldenem egy jelet neki, hogy életben vagyok és ne aggódjon, nem lesz semmi bajom… De hogyan? Sajnos nem sikerült kitalálnom semmit, mert alig pár perc után szemeim lecsukódtak és keresztben az ágyon, egy szál pólóban és bugyiban bealudtam.

Mikor legközelebb felébredtem, Harry arcával találtam szemben magam, ami miatt kicsit megrémültem, de ördögi arcát látva álmosan feltápászkodtam és kócos hajamba túrtam.
- Tíz perc és indulunk, készülődj – mondta, miközben láttam, ahogy végignéz rajtam és igyekszik elnyomni mosolyát. Csak megforgattam a szemem és felkeltem, egyenesen a fürdőszobát megcélozva. Eléggé álmos voltam még, ezért jó lett volna egy kávé, így siettem, ahogy csak tudtam. Harry kérésére teljes feketébe öltöztem, állítása szerint így kevésbé leszünk feltűnőek, habár én biztosan megnéznék három talpig feketében sétálgató, kapucnis embert. Mindig is imádtam a nagy pulcsikat, így most egy extraszűk fekete farmerban és egy hatalmas kapucnis pulcsiban eléggé jól éreztem magam és kellően felismerhetetlen lettem. Gyorsan felszaladtam a hátizsákommal hogy csináljak egy gyors kávét, de szerencsére a fiúk gondoltak erre is és két hatalmas termoszt öntöttek tele kávéval így nekem semmi dolgom nem akadt. Gyorsan lekapcsolgattam a villanyokat, kihúztam a konnektorokból mindent, így teljesen készen voltunk az indulásra. Én hátra szálltam be a kajával együtt, a srácok pedig előre ültek, és Louis vezetett.
- Készen állsz, Destiny? – kérdezte Harry, hátrafordulva hozzám. Szemében láttam az izgatottságot, ami szintén nagyon jól állt neki, de valahogy túl fáradt voltam ahhoz, hogy ezt értékelni tudjam.
- Van más választásom? – kérdeztem vissza, mire nevetve válaszolt.
- Nincs.

Aztán elindultunk. Bevallom, legbelül én is eléggé izgatott voltam amiatt, hogy új dolgokat tapasztalhatok meg, belepillanthatok a bűnözőélet ínyencségeibe, a menekülést a zsaruk elől – mert bizony Harry elárulta, valószínűleg lesz erre alkalom. Soha nem voltam egy rossz lány, amolyan mintadiák és mintagyerek voltam, soha nem kerültem bajba, de most nagyon is vágytam rá. A húsz évnyi jóság után ideje volt megtapasztalnom, milyen rossznak lenni. Csak néztem az elsuhanó tájat, miközben kortyolgattam a kávéból és arra gondoltam, mennyire jól érzem magam itt. Az, hogy kiszakadtam a jól megszokott környezetemből, a napi rutinomból, az egyetemi rohanásból és csak ültem egy száguldó kocsiban, semmit sem tudva arról, hogy mi fog velem történni, olyan energiával töltött fel, aminek létezéséről nem is tudtam. 





--------------------------------------
Sziasztok!
Nem szeretném rabolni az időtöket, csak annyi, hogy remélem tetszett nektek ez a rész, a következővel annyira fogok sietni ahogy csak tudok. 
Próbálom kiélvezni a nyár utolsó heteit, nektek is ezt tanácsolom :) Hamarosan itt a suli, addig pedig hajrá, szórakozzatok amíg lehet :D
További szép napot/estét ❤ 


2017. július 14., péntek

Hostage | Negyedik fejezet


Emerald


Ez a nő valami istennő. Miközben a csípőjén ülve próbáltam csomót kötni, nem egyszer fordult meg a fejemben, mi lenne, ha ugyanebben a pozícióban lennénk, csak mondjuk ruha nélkül. Bevallom, egész másra számítottam. Míg a börtönben voltam, meggyőződésem volt, hogy ez a szexi kis takarítónő csak egy kis liba, akit bármire rá lehet venni, de kellemeset csalódtam. Ez a csaj aztán nem hagyja magát. Te jó ég, ahogyan ficánkolt alattam, alig bírtam ki, hogy ne támadjam le azonnal. Szőkésbarna, kócos haja szétterült a párnán, finom, vékony karjai pedig feje fölé kötözve jelezték tehetetlenségét. Ki volt szolgáltatva nekem, mégsem láttam félelmet a szemében, és ez bevallom, tetszett.
Akármennyire is magamévá akartam tenni, nem lehetett. Egyrészt, mert foglyomként meg volt kötözve és elég furán vette volna ki magát, másrészt pedig egyszerűen nem akartam, hogy úgy érezze, nekem nem fontos a testi épsége. A túszom volt, akinek akaratlanul megígértem, hogy épségben hazaviszem a szüleinek. Tényleg ez volt a tervem vele, eszem ágában sem volt belekeverni őt a saját zűrös ügyeimbe. Ha megtudta volna, hogy gyilkosságért csuktak le, azonnal félni kezdett volna tőlem, amit nem akartam. Nem mondhattam el neki az igazságot, mert biztos voltam benne, hogy nem hinne nekem.
Hazudtam neki, mikor azt mondtam, van egy kis dolgom, tulajdonképpen csak egyedül akartam lenni kicsit, mert tudtam, hogy ha még egy percig a közelemben van, egyszerűen letámadom és onnan nincs megállás. Nem tudtam ellenállni jégkék szemeinek, ahogyan tiszta, de hideg tekintetével méregetett, teljesen felcsigázott. Soha nem láttam még ennyire tiszta szemeket.
Louis fent volt a házban, és a kanapén elterülve gépelt a laptopján. Mikor megpillantott, elmosolyodott, majd megpaskolta maga mellett a párnát, jelezve, hogy üljek le mellé. Sóhajtva le is dobtam magam mellé, és kényelmesen elhelyezkedtem. De jó végre egy kis nyugalom.
- Ennyire kifárasztott a csaj? – kérdezte legjobb barátom, igen jól szórakozva rajtam. Más esetben már régen eltettem volna láb alól a túszomat, de ezt a lányt eszem ágában sem volt bántani több okból kifolyólag. Az első ok az, hogy fiatal egyetemista, akinek nagy tervei vannak az életben. Oké, eléggé naiv, nem tapasztalta még meg az élet sötét oldalát, de határozottsága arról árulkodott, hogy igenis ki fog tartani a céljai mellett. A másik ok az volt, hogy női szervekkel rendelkezett, én pedig elvből nem bántottam a nőket. A harmadik pedig… Azt hiszem a harmadik pontban még nem voltam biztos.
- Ne is mondd. Egy igazi bestia – fújtam ki fáradtan a levegőt, ahogy hátradöntöttem a fejem és elengedtem magam. Jó volt végre leereszteni, a sok börtöni feszültség, az őrök folyamatos figyelme és a társak égető tekintetei már nagyon az agyamra mentek.
- Komolyan egy csaj fog ki rajtad, Harry? – piszkálódott vigyorogva. Csak akkor hívott Harrynek, mikor ketten voltunk, ez is egy olyan dolog volt, ami még jobban összekötött minket. Nevetve a vállába bokszoltam, melyet keményebbnek találtam, mint amilyenre emlékeztem.
- Hű, te aztán felszedtél pár kiló izmot a távollétemben! – lepődtem meg karja keménységén, mire ő mosolyogva befeszítette a karját, hogy fogjam meg. Sokszor csináltunk ilyet, és már nagyon hiányzott ez. Mikor az ember a legjobb barátja mellett van, nincs olyan dolog, ami kínos vagy fura lenne.
- Te sem panaszkodhatsz – felelte szerényen, majd ő is lecsekkolta friss izomtömegemet. Ezután csak nevetgélve átbeszéltük, mi történt velünk ezalatt a fél év alatt. Louis elmesélte, Gemma mennyire elzárkózott tőle, nem is volt hajlandó meghallgatni Lout, azonnal eltaszította magától, ami őszintén szólva eléggé rosszul esett még nekem is. Csakis én tehetek róla, hogy a nővérem összeomlott.
- Egyezséget kötöttem Destinyvel – mondtam hirtelen, ugyanis egészen addig a pillanatig megfeledkeztem erről a szexi, de makacs problémáról.
- Mégpedig?
- Megígértette velem, hogy veszek neki ruhákat meg ilyen hülyeségeket, cserébe pedig nem áll az utamba – magyaráztam neki unottan, ugyanis semmi kedvem nem volt vásárolgatni ennek a csinibabának, viszont volt egy ütős ötletem – Arra gondoltam, ideje lenne szórakozni egy kicsit – mondtam Lounak ördögi vigyor kíséretében, mire felhúzta magát a kanapén, várva a forradalmi ötletemet.
- Megszívatjuk? – kérdezte fél szemöldökét felvonva, mintha csak a gondolataimból olvasta volna ki a választ.
- De meg ám – röhögtem saját ötletem zsenialitásán, mint valami örült tudós, aki épp most fedezett fel egy egész népet kiirtó baktériumot.
Fél óra múlva már a pisztolyommal és egy doboz cigivel néztem Lout, ahogy beszáll a kocsijába és felveszi a baseball sapkáját. Nagyon kellett vigyáznia a városban, ugyanis a rendősrég számára nyilvánvaló volt, hogy ő is benne van a szöktetésben. A legjobb barátom önként bemártotta magát ebbe a dologba, és most már bűntársként őt is körözték. Még biztosított róla, hogy nagyon fog sietni, majd már el is száguldott, otthagyva engem a ház lépcsőjén a füstömmel együtt.
Régen szívtam már normális cigit, a börtönben csak az első hetekben volt jellemző, aztán inkább a füves cigi játszott. Nem füstöltem túl sokat, de néha jól esett, ezt bevallom. A hidegben ácsorogva, körbenézve magam körül, elmosolyodtam. Végre láttam a világot, szabad voltam. Senki nem mondta meg nekem, hogy hová kellene mennem, és nem is figyelt rám senki. Mindig is rosszul éreztem magam, mikor valaki túlságosan sokat foglalkozott velem, nem tudom miért, egyszerűen nem igényeltem az emberi figyelmet. Jókedvűen rugdostam a havat a talpam alatt, és arra gondoltam, hogy rám férne egy kis lövöldözés. El is nyomtam a cigimet és bevetettem magam a fák sűrűjébe. Messziről visszanéztem a kis házra, amelyben megbújtunk. Tetszett ez a kis épület, főként azért, mert a lehető legtávolabb volt a civilizációtól. Magányos farkas létemre mindig is egy ilyen házról álmodtam, és most, hogy itt voltam, hatalmas megkönnyebbülés tört rám. Szinte száz százalékig biztos voltam abban, hogy egy jó ideig nem fognak itt megtalálni, így gondolkodás nélkül beljebb sétáltam az erdőbe és kipróbáltam a fegyverem. A golyó süvítő hangja, a kezemben megugró pisztoly és a pontos lövések megnyugtattak, mintha frissen jöttem volna egy dühterápiáról. Fel sem tűnt, de hosszú időn keresztül jártam az erdőt, nem is foglalkozva azzal, hogy bármikor erre tévedhet egy autó és akkor garantált a lebukás. Éppen azon gondolkodtam, mennyi idő telhetett el, mikor egy ismeretlen autó hangját hallottam meg. A fenébe, a félelmem beteljesült. A lehető leggyorsabban igyekeztem visszafutni a házhoz, majd mikor odaértem az erdő széléhez, megbújtam egy biztonságot nyújtó fa mögött, majd kipillantottam mögüle. Határozottan egy idegen autó volt az, nem hallucináltam. A bejárati ajtó éppen akkor csukódott be, így még csak azt sem láttam, ki érkezett meg, és akkor átkoztam magam, amiért nem zártam be azt a tetves ajtót. Idegesen a hajamba túrtam, aztán megembereltem magam, és kiléptem a fa mögül. A hátam mögött tartottam a fegyverem, majd megvizsgáltam az autót. Egy fekete Maserati volt az, amire normál esetben hosszasan csorgattam volna a nyálam, de most csak vetettem rá egy pillantást, és inkább bementem a házba. Óvatosan, hangtalanul lépkedtem a konyha felé, ahonnan a hangokat hallottam, majd egy hirtelen mozdulattal rászegeztem fegyverem a behatolóra.
- A kurva életbe, Styles! A frászt hozod rám – ugrott meg Louis a szívére téve a kezét, mire értetlenül leeresztettem a karom.
- Tiéd az a fekete Maserati? – gyanakodva néztem rá, mivel nem tudtam felfogni, mégis honnan pottyant le az a gyönyörűség.
- Aha. Untam már az előző kocsit, szóval lecseréltem – vonta meg a vállát, mintha csak arról beszélne, hogy új zoknit vett, mert a régi kilyukadt, nekem pedig egyenesen kiesett a szemem a helyéről.
- Te jó ég, azonnal meg kell néznem belülről! Miért nem szóltál erről? – kérdeztem izgatottan. Három dologért őrülök meg, ezek közül a kocsik álltak a második helyen. Mondanom sem kell, a fegyverek az első helyet foglalták el, maga a veszély pedig csak a harmadik volt.
- Destiny nem éhes még? – kérdezte, mintha abban a pillanatban ez lett volna a legfontosabb dolog, de az én gondolataim még mindig a kocsi körül jártak.
- Fogalmam sincs – vontam meg a vállam nemtörődöm módon, mire Louis rosszallóan nézett rám.
- Ne mondd, hogy be sem néztél hozzá a távollétem alatt… - beharapott ajkakkal megvakartam a tarkómat, mire hitetlenül felröhögve megrázta a fejét. – Harry, egy élő emberről beszélünk! Nem kezelheted őt úgy, mint egy macskát. Lehet, hogy megszökött, amíg te a fegyvereddel szórakoztál! – Louis mindig is megmondta a magáét nekem, akár pozitív vagy negatív dologról volt szó, és ez nem változott, aminek nagyon örültem. Jó volt tudni, hogy van egy olyan barátom, akinek esze ágában sincs nyalni a seggem.
- Azt nem hiszem – röhögtem fel ördögien, ugyanis eszembe jutott, hogy milyen jól odakötöztem a cicuskát az ágyhoz – De nyugi, mindjárt lemegyek és megetetem – mondtam, majd pár perc múlva tényleg meg is tettem ezt, persze csak miután belülről is megcsodáltam az udvaron álló csodát.
Mikor beléptem a pincébe, meglepetten tapasztaltam, hogy a túszom halk szuszogása tölti be a teret. Pár pillanatig csak néztem békés, alvó arcát, majd úgy döntöttem, ideje véget vetni a fogságának, és a lehető legóvatosabban lehámoztam csuklójáról a kötést. Egy kis bűntudat csapott belém, mikor megláttam kisebesedett bőrét, melyet én okoztam neki azzal az átkozott kötéllel. Miért kellett neki olyan ördögien elvigyorodnia? Ha nem tette volna, nem is jutott volna eszembe hogy újból kikötözzem. Alvó arcára pillantottam. Hosszú, barna szempillái arcát súrolták és meglehetősen sajnáltam, amiért szemhéja elfedte gyönyörű kék tekintetét. Nem tudom miért, de volt egyfajta vonzódásom a kék szeműekhez. Anyukám is kék szemű volt és Louis is hasonló árnyalatú pillantással rendelkezett, de Destiny… Az övéhez hasonló szépségűt még nem láttam és ez nagyon tetszett. Jézusom, Harry, ne nyálazz össze mindent! Mikor sikerült teljesen lefejteni a kezéről a kötelet, szemei kinyíltak és már épp meg akartam szólalni, mikor legnagyobb meglepetésemre az ökle szélsebesen az arcomba csapódott. Fájdalmas nyögéssel léptem hátra, kezemet az orromra szorítva. Ez a liba tényleg megütött?
- Mi a fasz? Ezt miért kaptam? – kérdeztem értetlenül, fájdalmasan dörzsölve az orromat. Ebben a csajban aztán van erő…
- Mert négy órára hagytál itt te nyomorék! Tudod, milyen éhes vagyok? Egyáltalán hol a francban voltál eddig? – szegezte nekem a kérdéseket dühösen, és akkor vettem észre, hogy szemei pirosak, valószínűleg a sírástól.
- Csak három és fél órára, de hoztam kaját! Kibaszott messze van a legközelebbi város, szóval örülj, hogy ennyi idő alatt sikerült kaját szerezni - magyaráztam kemény hangon, miközben ellenőriztem, hogy vérzik-e az orrom. Szerencsére nem hagytam vérfoltot a pulcsimon, így halvány mosollyal az arcomon néztem Destinyre, aki mérgesen keresztbe fonta maga előtt a karját.
- Miért, hol vagyunk? Kanadában? – röhögött fel a szemét forgatva, majd mikor látta, hogy én továbbra is komolyan nézek rá, lehervadt az arcáról a mosoly. – Te komolyan Kanadába hoztál engem? Egyáltalán, hogy tudtál kicsempészni az államokból? Kinyírlak! – szeme lángolt a dühtől, és már fel is pattant, feltehetőleg, hogy tényleg kinyírjon, de én leállítottam őt azzal, hogy szimplán lefogtam mindkét csuklóját.
- Hé, hé! Nyugalom, ne kapd fel a vizet! Nem vagyunk túl messze a határtól – próbáltam megnyugtatni, habár valójában több mint két óra autóútra voltunk Amerikától, és több mint egy napi útra Los Angelestől, ahonnan kiindultunk. Destiny fújtatott és csapkodott még pár percig, amit őszintén meg is értettem, elvégre akarata ellenére hoztam el ide.
- Még mindig éhes vagy, vagy inkább durcizol és nem eszel? – kérdeztem tőle, felemelve a kezemben tartott zacskókat, melyekben elméletileg finomságok rejtőztek. A túszom pár másodpercig még dühösen méregetett, de aztán felsóhajtott, és megvonta a vállát.
- Ennél rosszabb már nem lehet, szóval inkább ennék valamit. Vagy tudod mit? Nyírj ki, az lenne a legjobb mindkettőnknek – fáradtan visszadőlt az ágyra, és nemtörődöm módon beletúrt a hajába. Nagyon ki volt már akadva, amivel nem tudtam mit kezdeni, így eszem ágában sem volt több időt eltölteni vele. Csak ledobtam mellé a kaját, majd már ott is hagytam egyedül, hogy dühöngjön magának. Nem érek rá holmi kiscsaj hisztijére, akad ennél sokkal fontosabb dolgom is.
A kanapén ücsörögve randiztam egy szép, gömbölyded pizzával, és olyan szaftos perceket éltünk át együtt, amit bárki megirigyelne. Az egyetlen dolog, amivel hajlandó vagyok randizni, az a kaja. Miért kellene nekem nő, ha van cigim, fegyverem, meg kajám, és még verekedni is tudok bármikor? Ha netán kedvem lenne egy kis numerához, csak be kell mennem egy szórakozóhelyre és percek alatt rám tapad egy szexi libákból álló kis csapat, akik általában benne vannak a többes számban, ha értitek mire gondolok. Louis csak röhögve nézett rám, mikor felnyögtem az utolsó szeletnél, ő soha nem érezte át a vonzódásom a kajához, szerinte beteges vagyok, de ez engem cseppet se érdekel.
- Odaadtad Destinynek a ruhákat? – kérdezte végül ördögi mosollyal az arcán, mire majdnem félrenyeltem a röhögéstől.
- Még nem. Úgy tervezem, hogy zuhanyzás után adom oda neki – nevettem elsötétült tekintettel, majd megtöröltem a kezem, és felkaptam a zacskókat, melyekben a zseniális ötletünk rejtőzött. – Akció indul – vigyorogtam Loura, mire ő röhögve szalutált, én pedig már le is trappoltam a pincébe.
- Na végre. Szeretnék zuhanyozni – mondta azonnal Destiny, én pedig igyekeztem fapofával nézni rá.
- Rendben. Hoztam ruhákat, törülköző a fürdőben – kinyitottam neki az ajtót, majd átadtam neki a zacskót. Bele se nézett, csak durcásan becsapta maga után az ajtót, és be is zárta azt. Addig nem mozdultam, amíg meg nem engedte a vizet, aztán úgy döntöttem, megvárom a műsort bent a szobában. Az ágyon végigfekve gondolkoztam azon, vajon hogyan fog majd reagálni a szexi ruhákra, és el is képzeltem őt bennük. Jó műsor lesz, az biztos. Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy csak Destiny dühös kiáltása hozott vissza a valóságba.
- Emerald! – üvöltötte, majd pár pillanaton belül be is rontott hozzám, egyetlen szál törülközőben.
- Mi a gond? – kérdeztem visszafojtott mosollyal, de ő látszólag nem volt túl boldog, keresztbe font karral, vörös fejjel folytatta az üvöltözést.
- Nem várhatod el, hogy felvegyem azokat a göncöket! Te ribancnak nézel engem? – sipította, nekem pedig abban a pillanatban befellegzett, úgy kitört belőlem a röhögés, mint még soha.
- Nem, dehogyis – próbáltam köhögéssel álcázni a nevetésem, de nem sikerült, a hasamat fogva röhögtem, ő pedig csípőre tett kézzel megvárta, míg levegőhöz jutok.
- Befejezted? – kérdezte türelmetlenül, de belőlem egy újabb röhögőgörcs szakadt fel. Még a kislábujjam is beleremegett a nevetésbe.
- Oké, huh, jó, talán most – próbáltam lecsillapítani a légzésem, de nem jött össze, újból felnevettem. Pár perc múlva már letörölt könnyekkel néztem rá, ugyanis kivárta, amíg lenyugszom. – Khm. Szóval igen, mi is a probléma? – kérdeztem nyugodtabban.
- Nem fogom felvenni azokat a göncöket – jelentette ki határozottan, mire megvontam a vállam.
- Hát jó, nem muszáj felvenned őket. Felőlem meztelenül is mászkálhatsz – vontam meg a vállam, miközben végigfuttattam tekintetem egész lényén. Nem sokat takart a törülköző, de a göncök, amiket Louis vett neki még ennél is többet mutattak meg alakjából. – Sőt, ne is vesződj a ruhákkal, teljesen jó vagy így, cica – egy lépést tettem felé, mintha le akarnám teperni, mire a mellkasomnál fogva eltolt magától, majd dühösen meg is csapkodta mellizmomat, amiből egyébként semmit nem éreztem, de hagytam, hogy azt higgye, fáj nekem.
- Ahh. Utállak! – fejezte be dühkitörését, majd becsapta maga után az ajtót és visszament a fürdőszobába. Nevetve dőltem vissza az ágyra, és vártam, hogy megjelenjen az új ruháiban. Még mielőtt odaadtam neki, alaposan áttanulmányoztam a göncöket és már most elégedett voltam a látvánnyal. Pár pillanaton belül Louis is megjelent hatalmas vigyorral az arcán, majd levetette magát mellém.
- Hoztam popcornt – nyújtotta felém a tálat, melyet egész addig nem is vettem észre a nevetéstől.
- Ember, ez eddig a legzseniálisabb tervünk – röhögtem, miközben bekaptam egy finom, sós pattogatott kukoricát. Pár perc röhögcsélés után meghallottuk a fürdőszoba nyílását és visszafojtott röhögéssel vártuk, hogy Destiny megjelenjen az ajtóban. Mikor belépett, mindketten egyszerre füttyentettünk, vadul zabálva a rágcsánkat. Bevallom, elég formás kis liba volt, pont ott kerekedett, ahol kellett. A felsője egy mélyen kivágott, extrém fekete darab volt, hozzá pedig egy szintén fekete bőr, feszülős szoknyát párosított, ami nem tagadom, a lehető legjobb döntés volt.
- Szép munka – pacsiztunk össze Louval elégedetten, de Destiny szemei lángba borultak, amint észrevette, milyen kényelmesen felkészültünk a showra.
- Ti beteg, szexista állatok! – hajította nekünk az eddig kezében tartott ruhákat, mire mi csak hangosan felnevettünk. – Tudjátok mit? Vegyétek fel ti ezeket a göncöket, mert én biztos, hogy nem fogom! Kérek egy mindent takaró ruhát, amiből nincs ki semmim! – hisztizett vörös arccal, mire ördögi vigyorral néztem Loura.
- Vettem olyat is, Angyalom. De azt majd csak holnap – kacsintott rá Louis, mire Destiny dühösen keresztbe fonta maga előtt a kezét.
- Kijár nekünk egy kis szórakozás, cicuskám – mosolyogtam rá győztesen, majd végigsimítottam nyelvemmel az ajkamon, hogy benedvesítsem azt. – Most pedig fordulj meg szépen, hadd nézzük, mi van még itt – utasítottam bekapva egy újabb adag rágcsát, mire ő egy határozott mozdulattal kinyújtotta felém a középső ujját.
- Csak akkor kapsz normálisabb ruhákat, ha jól viselkedsz. Most kaptál egy mínusz pontot, szóval holnapra több mutatni valód lesz – mondta Louis ellentmondást nem tűrően, mire elismerően néztem rá. Zseniális ötlet a köbön.
- Ne már! Ennél többet? – akadt ki Destiny még jobban egy pillanat alatt, én pedig azonnal elképzeltem hogyan festhet ennél mutatósabb ruhában.
- Óh, de még mennyire – bólogattam elégedetten, és újból összepacsiztam Louval – Na, fordulj meg – utasítottam Destinyt újból, mire megforgatta a szemét.
- Muszáj? – hisztizett kedvtelenül, látszólag már feladta a harcot ellenünk, mi pedig csak intettünk neki, hogy tegye, amit kértünk. Kedvtelenül ugyan, de megfordult, így szemügyre vehettük formás fenekét is, amit tökéletesen kiemelt a szűk szoknya. Anyám, azok a lábak…
- Ti betegek vagytok – motyogta az orra alatt, mikor újból szembe került velünk, és szégyenlősen összefonta maga előtt a kezét ezzel eltakarva a hasát.
- Mit gondolsz, Emerald? Mi legyen a holnapi menü? – kérdezte Lou, az állát dörzsölgetve, gondolkodást imitálva, mire újból végignéztem a feszengő Destiny formás alakján.
- Nem tudom, talán egy bikini… - gondolkoztam hangosan, mire a lány szeme elkerekedett és kétségbeesés ült az arcára. Tetszett, hogy ennyire félt attól, mi vár rá holnap.
- Annyira azért ne siessünk előre, bírj a farkaddal, Emerald – szólt rám Louis rosszallóan.
- Bocs – röhögtem továbbra is a szexi csinibabát bámulva.
- Már ne haragudjatok, hogy közbeszakítom a tanácskozást – nézett ránk Destiny felháborodottan -, de rólam beszéltek! Nem vagyok egy tárgy, sem egy szexrabszolga, szóval erősen ajánlom, hogy ne szórakozzatok velem, különben megbánjátok! – Destiny szabályosan kikelt magából, vörös fejjel üvöltözött velünk, és mikor végzett, az én agyamban elpattant valami és dühösen álltam fel az ágyról, hogy közel lépjek hozzá annyira, hogy még levegőt venni is elfelejtsen.
- Idefigyelj, Kislány – állta haragos tekintetemet, nem szakította meg a szemkontaktust.
- Em… - próbálkozott Louis, de nem tudott megállítani.
- Ebben a házban te csak egy túsz vagy. Bármelyik pillanatban eltehetlek láb alól, de ha úgy tetszik a családodat is bánthatom. Ugye nem szeretnéd, hogy a szüleidnek baja essen? – eléggé eszelősen nézhettem rá, ugyanis egy hatalmasat nyelve lesütötte a szemét. – Én is így gondoltam. Szóval azt teszed, amit mi diktálunk, világos? – kérdeztem tőle fél szemöldökömet felvonva, mire egy aprót bólintott. Nem akartam tovább egy légtérben lenni vele, így hát egyszerűen kikerültem és szótlanul felmentem az emeletre. Felidegesített a csaj, mégis mit képzel magáról, hogy így parancsolgat nekünk? Lekaptam az asztalról a cigisdobozom és kimentem a teraszra, majd meggyújtottam egy szálat. Tíz percig üldögélhettem egyedül, mikor megjelent Louis is és csendesen leült mellém. Ő is rágyújtott, egy ideig csak csendben szívtuk a füstöt, majd megszólalt.
- A frászt hoztuk szegény lányra. Tényleg túlzásba estünk – mondta, hitetlenül rázva a fejét. Még mindig elég ideges voltam, így nem reagáltam túl megértően.
- Leszarom.
- Ne már, Harry! Nincs jogunk így viselkedni vele. Nem tett semmi rosszat – magyarázta, miközben egyik kezét a vállamra tette, hogy lenyugtasson, de nem ért el ezzel semmit. Csak haragosan néztem rá, aztán a kezére a vállamon. Szinte éreztem, hogy szikráznak a szemeim és Louis is érzékelte ezt, így gyorsan el is húzta a kezét onnan.
- Bocs, haver, nem akartam… - kezdett volna magyarázkodni, mikor a szavába vágtam.
- Tudod, hogy mennyire utálom, ha valaki megmondja, mit csináljak. Az a ribi pedig… - inkább elharaptam a mondandómat, mielőtt jobban felhúztam volna magam, majd pár másodperc önnyugtatás után folytattam – Tudom, hogy elcsesztük, Louis. De ő is.
- Kedvesebbnek kellene lenned vele. Elraboltad, baszod! – akadt ki Louis is.
- Tudom, oké? – ordítottam vissza és azzal a lendülettel dühösen eldobtam a cigimet és felálltam.
- Harry… Azért vagyok itt, hogy segítsek – lágyult meg Louis és ő is felállt, hogy szembenézhessen velem.
- Akkor segíts megtalálni és megölni azt a nyomorékot. Holtan akarom látni, érted? – normál hangerőről egészen suttogásig jutottam. Annyira kimerített ez az egész, már nem akartam mást, csak bosszút.
- Rajta vagyok az ügyön – bólintott a legjobb barátom, majd kitárta a karját, hogy egy férfias ölelésben részesítsen.
- Destinyt majd lerendezem. Igyekszem kedves lenni vele, de ha felhúz, akkor… - már épp valami hatalmas barbárságot készültem kimondani, mikor Louis nevetve leállított.
- Nem fog felhúzni. Na menj, engeszteld ki – veregette meg a vállamat, én pedig egy szemforgatás után meg is indultam. Át sem tudtam gondolni, mit tegyek, már ott is voltam az ajtó előtt, így megálltam. Felvetettem pár lehetőséget, mérlegeltem, melyik lenne a legsikeresebb, mikor bentről hangokat hallottam. Pontosabban inkább fojtott szipogást, így a nyomás egyre nagyobb lett rajtam. Mi a francot kezdjek egy bőgő csajjal? Ez a helyzet nem is lehetne már rosszabb. Erőt vettem magamon és átgondoltam ezt az egészet. Gyorsan felrohantam a nappaliba, majd lehoztam az összes zacskót, amit Louis Destinynek hozott, majd bekopogtam az ajtaján. Mivel nem hallottam már szipogást, ezért egy pár másodpercet várva benyitottam. Ott ült az ágyon, térdeit átölelve, és vörös szemekkel nézett rám. Láttam a szemében a félelmet, a kétségbeesést, valamint a megbántottságot.
- Hoztam neked valamit – mondtam halkan, és leültem az ágyra, tartva a tisztes távolságot. Kíváncsian nézett rám, de nem szólalt meg, talán túlságosan félt ahhoz.
- Tudom, hogy egy balfasz vagyok, nem kell mondanod. Nem vagyok túl jó a kedvességben meg az ilyen dolgokban… - kínomban a számat harapdáltam és a hajamat turkáltam, mint valami majom - Szóval hoztam pár normális ruhát. Ígérem, nem fog kilátszódni belőlük semmi olyan, amit nem akarsz – mondtam a lehető legesetlenebbül, majd a kezébe adtam a cuccokat. Habozva vette át tőlem, majd a szemembe nézve gyanúsan méregetett.
- Miért változott meg a véleményed?
- Nem változott meg. Még mindig szörnyen idegesítőnek talállak – mondtam hirtelen, bele se gondolva, hogy éppen kedvesnek kellene lennem. Legnagyobb meglepetésemre csak felnevetett.
- Ez kölcsönös – mondta, mire összehúzott szemekkel megráztam a fejem – De akkor sem értem. Mit akarsz tőlem?
- Na jó. Az tény, hogy a túszom vagy, de nem az a célom veled, hogy kínozzalak. Lehetne ezt a közös időt nevetve is eltölteni, ha együttműködsz, de eddig nem mutattad ennek jelét – magyaráztam.
- Közös időt? Mégis mennyi időre gondolsz? Egy hét? – kérdezett vissza, mire újból az ajkamba haraptam.
- Inkább pár hónap – mondtam, mire kikerekedett szemekkel nézett rám és fájdalmasan a hajába túrt – Hidd el, én sem rajongok az ötletért. Választhattam volna valami hülye libát is aki beletörődne a helyzetébe, de baszki, honnan tudhattam volna?
- Nagyon megszívtad velem. Nem hagyom magam könnyen és nem tudsz megtörni – kihívó tekintettel keresztbe fonta maga előtt a karját, mire az egekbe szaladt a szemöldököm.
- Nem ismersz még, Kislány – másztam hozzá közelebb, hogy ijesztőbb alakot mutassak neki, de állta a tekintetem.
- Te sem engem. És ne hívj kislánynak, nem vagyok az – makacskodott továbbra is, és ő is közelebb kúszott, hogy félelmetesnek tűnjön. Ugyan már, egy jégkék szemű lánytól még ha akartam volna se tudtam volna megijedni.
- Meglátjuk, ki győz majd, Kislány – fél szemöldökömet felvonva néztem rá, mire dühösen meglökött a mellkasomnál fogva.
- Cigiszagú vagy – állapította meg, miközben az ágy háttámlájának dőlt, és kezébe vette a neki járó zacskókat. 
- Na és? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Tudod te, hogy mennyire teszed tönkre magad azzal a kátrányos szállal? Más ember örülne, ha jól működne a tüdeje, te meg tönkreteszed a saját szórakozásodra! Ráadásul eszméletlenül büdös, undorító és… - még lendületesen mondta volna a magáét, de én megállítottam, mert egyáltalán nem voltam kíváncsi arra sok faszságra, amit tervezett összehordani.
- Leszarom. Ez az én döntésem – tártam szét a karom.
- Elég gyerekes döntés. Kimennél, amíg átöltözök? – kérdezte, mintha már elkönyvelte volna magában, hogy én bizony egyedül fogom hagyni, de vicces kedvemben voltam, szóval úgy döntöttem, húzom egy kicsit az agyát.
- Kösz, nem – válaszoltam egyszerűen majd egyszerűen ledőltem a hátamra, mire döbbenet ült arcára, mint aki nem hiszi el, hogy ilyen módon hagytam figyelmen kívül kérését.
- Úgy értem, hagyj magamra – próbálkozott tovább, ezúttal már sokkal dühösebben szólt hozzám.
- Hmm. Nem, nincs kedvem – ráztam meg a fejem gondolkodást színlelve, majd felnézve rá, folytattam a szívatását - És amúgy is, nekem te ne mondd meg, hogy mit csináljak.
- Csak megkértelek, hogy menj ki. Olyan nagy dolog ez? – kezdett bedühödni, kezeit összefonta maga előtt, mintha az anyám lenne, aki már századjára szól rám, hogy takarítsam ki a szobámat.
- Én meg azt mondtam, hogy nincs kedvem – nyugodtságom feldühítette, feje vörösödni kezdett, olyan volt, mint egy bomba, ami pár másodperc múlva bizony felrobban és leviszi a fejemet.
- Te most viccelsz velem, ugye? – sipítva az ágyra csapott, amitől legszívesebben felnevettem volna, de inkább csak komoly maradtam, a vicc kedvéért.
- Szerinted ez a vicces arcom? Mert elárulom, nem! – mutattam az arcomra, mire dühösen kifújta a levegőt és némán szuggerált tovább. Egy percig bírtam dühös nézését, amikor már eléggé kényelmetlenül éreztem magam, de igyekeztem ezt nem kimutatni. Felsóhajtva rá emeltem a tekintetem, mint aki szívességet tesz, majd lassan felültem.
- Na jó. Kimegyek, de csak azért, mert én ilyen iszonyatosan kedves úriember vagyok – vigyorogtam rá erőltetetten, mire látványosan megforgatta a szemét.
- Inkább iszonyatosan nagy bunkó – mondta fújtatva, mire megfordultam és összeráncolt homlokkal néztem rá.
- Azt akarod, hogy maradjak? – kérdeztem felvonva bal szemöldökömet, mire felsóhajtott.
- Nem…  - adta be a derekát végre.
- Akkor fogd be a szád – utasítottam bunkó stílusban, majd győzteshez méltó lassúsággal elhagytam a helyiséget. Mivel eléggé későre járt már, nem is állt szándékomban visszamenni, így bezártam a folyosó végi ajtót, hogy Destiny tudja használni a fürdőszobát, de kijutni már ne legyen lehetősége. Gyorsan vettem egy zuhanyt odafent, de előbb leadtam Lounak a drótot, hogy már nem haragszik rám a Jégkirálynő, majd csatlakoztam hozzá a kanapén.
- Ember, ez a barom nagyon ügyesen rejtőzködik. Tudja, hogy keresed őt – mondta, miközben vadul keresgélt a laptopján, látszólag elég mélyen benne volt a kutakodásban.
- Még akkor kellett volna kinyírnom, mikor lehetett – morogtam az orrom alatt, mire Louis lecsapta a laptopja fedelét és sajnálkozóan nézett rám.
- Sokkban voltál, Harry… Mellesleg nem is beszéltünk még arról a bizonyos estéről – mondta, próbálva elérni a lelkem érzelmesebb rétegeit, de én elzárkóztam előle.
- Nem akarok beszélni róla. Soha. Elég annyit tudod, hogy nem tettem semmit, csak álltam ott, mint egy... Mindegy – sóhajtottam, majd felálltam, és Destiny szobáját vettem úti célul. – Megyek, megnézem minden oké-e odalent.
Destinyhez bekopogva már egy sokkal vidámabb lánnyal néztem farkasszemet, ugyanis már normális ruhában volt, és alváshoz készülődött.
Eléggé elgondolkodhatott, ugyanis csak megkésve pillantott fel rám, akkor bizony alig egy másodperc alatt elpirult. El is felejtettem, hogy félmeztelenül jöttem le, de alváshoz nem tudtam elviselni magamon a pólót.
- Tudom, hogy jó testem van, ennyire azért ne vörösödj el, még a végén felgyullad a fejed – mondtam, cukkolva őt, mire ő megrázta a fejét és megforgatta a szemét. Nem csodálom, hogy ennyire elpirult, egy ilyen felsőtestet én is megnéznék, ha nő lennék.
- Most, hogy végig tanulmányoztál, végre elmondhatom, amit akartam? – kérdeztem, jelezve, hogy ideje a szemembe néznie, mire minden figyelmét nekem szentelve bólintott. – Most felmegyek a házba, és valószínűleg az egész estét ott töltöm, szóval, ha nem gond, magadra hagylak egész éjszakára. Nem kötözlek meg, de kérlek, ne csinálj semmi rosszat. Az ajtót bezárom, szóval ne is gondolj a szökésre. Világos? – kérdeztem ellentmondást nem tűrően, mire jó kislány módjára bólintott.
- Mikor jössz vissza? – érdeklődött, szemében mintha egy kis félelmet láttam volna. Lehet, hogy azt gondolta, itt hagyom bezárva és vissza sem jövök érte.
- Kora reggel. Ha kell valami, csak sikíts – mondtam, próbálva kicsit biztatni, hogy nem lesz teljesen magára hagyva. Kicsit megkönnyebbülve bólintott, ekkor felálltam és az ajtóhoz sétáltam. A kedvenc fegyveremet még magamhoz vettem, hogy fent is legyen nálam egy, majd már ki is léptem volna az ajtón, ha Destiny nem szólal meg.
- Lekapcsolnád a villanyt, kérlek? – kérdezte halkan, miközben már be is takarózott. Teljesítettem a kérését, majd egy pillanatra visszanéztem rá. Nem is rossz ő túsznak.
- Jó éjt, Destiny – mondtam halkan, majd becsuktam és be is zártam magam mögött az ajtót. Nem állt szándékomban többször ezt tenni, jó lett volna, ha Destiny teljesen beadja a derekát és nem akar elszökni, de erre még várnom kellett. Louval egész éjjel fentmaradtunk, és keresgéltük azt a szarzsákot, aki megkeserítette az életemet. Louis szerint három napja látta az egyik emberünk Portlandben, ami azt jelenti, már régen nem tartózkodik Los Angelesben. Mivel ez a szarzsák – név szerint Eric Hill-, egyszer a főnököm volt, továbbra is van pár régebbi haverom, akik bizony vannak annyira jó fejek és leadják a drótot, hogy merrefelé tartózkodik. Megállapodtunk abban, hogy pár nap múlva visszautazunk Amerikába, és a lehető leghamarabb lecsapunk. Azt akartam, hogy vége legyen ennek az egésznek, az a rohadék megbűnhődjön, és visszakapjam azt, amit elvett tőlem: a régi életemet.






------------

Sziasztok! :) 
Igen, tudom, februárban volt utoljára rész, most pedig már július van. Szörnyen sajnálom ezt a hosszú kihagyást, eleinte csak egy hetes szünetnek indult, aztán itt kötöttem ki. Húzós hónapokon vagyok túl, ez tény, de ha nagyon akartam volna, tudtam volna írni, mégis valahogy nem vett rá semmi, amiért ne haragudjatok rám. Azt hiszem ezt hívják költői válságnak. Hát, az enyém jó hosszú volt...
Jó érzés megint itt ülni és írni, habár teljesen más irányt vettem a sztoriban, mint ahogyan eredetileg terveztem. Remélem így is működni fog és tetszeni fog nektek. Remélem maradtatok még páran, de azt is megértem, ha nem. Én sem olvasnám már magam. 
Szóval, nektek, akik maradtatok: 
Köszönöm a türelmeteket, remélhetőleg pár héten belül visszarázódok és rendszeresen tudom hozni nektek a részeket :) További szép napot!



(Imádom Harry albumát & I love KIWI)