2022. március 27., vasárnap

HOSTAGE | Epilógus

 Harry szemszöge

Mindenem fáj. Muszáj kinyitnom a szemem, hogy megnézzem, ki ül a mellkasomon és miért. Minden olyan világos… Baszki, meghaltam??

Ahogy tágabbra nyitottam a szemem, megállapítottam, hogy egy kórházi szobában fekszek. Nem sok mindent láttam a belőlem kiálló csöveken kívül, amitől automatikusan pánikolni kezdtem. Mégis mi történt velem?

Ahogy feltettem magamnak ezt a kérdést, egy pillanat alatt telt meg a fejem emlékekkel. Destinyt elkapta Eric… Aztán meglőtt engem és a földre estem. Te jó ég! Destiny!

Próbáltam felidézni, hogy mi történt miután a golyó a mellkasomba fúródott, de nem tudtam feleleveníteni egy emléket sem. Hirtelen zihálni kezdtem. Mi történt Destinyvel? Egy másodpercet sem akartam várni, megpróbáltam felülni, hogy kihúzzam magamból a sok felesleges csövet, de nem ment. Éreztem, hogy egy cső a torkomat kapargatja, ezért az ágyamon a nővér-hívó gomb után kutattam. Azonnal meg is nyomtam vagy ezerszer miután megtaláltam.

Pár perc múlva meg is érkezett a nővér, egy orvos társaságában. Rengeteg tesztet végeztek el rajtam, mielőtt felülhettem volna, de még utána sem engedtek el, hogy megkeressem Destinyt. Folyton csak azt hajtogatták, hogy a holléte privát információ és nem mondhatják el. Már ökölbe szorítottam a kezem, hogy erőszakkal szedjem ki belőlük a számomra szükséges infókat, de olyan méretű szúró fájdalmat éreztem meg a mellkasomban, ami hatására teljesen letettem a szándékomról. Elmondták, hogy műtétem volt és hogy kómában feküdtem pár napot. Azt is megemlítették, hogy hónapokba telik majd a teljes felépülés. Idegesen, az ajkaimat rágva kérdeztem meg, hogy mikor láthatom a családomat. A nővérke halványan elmosolyodott, majd kijelentette, hogy már értesítette a nővéremet az ébredésemről. Szuper.

Miután magamra hagytak, hogy kipihenjem a tesztek okozta fáradalmakat, lehunytam a szemem egy pillanatra. Próbáltam emlékezni, de nem jártam sikerrel. Szívem összeszorult már a gondolatra is, hogy elveszíthettem Destinyt. Mi van, ha ő is kómában fekszik valahol ebben az átkozott kórházban? Mi van, ha Eric elvitte őt és épp a poklot járja be? Nem akartam erre gondolni. Szörnyű fáradtság tört rám, szorongó gondolataim ellenére is. Talán egy kis pihenés segít majd visszahozni az emlékeimet…

Kiabálásra és siető léptekre ébredtem. A kórterem ajtaja kicsapódott és két erősen felfegyverzett rendőr lépett be, mögöttük pedig egy másodperccel később Destiny esett be az ajtón. Úgy fújtam ki a levegőt, mintha órák óta bent tartottam volna, miközben szívem olyan hevesen vert, mintha ki akarna szaladni a torkomon keresztül. A megkönnyebbüléstől könnybe lábadt a szemem és boldogan néztem Destiny gyönyörű szemeibe. Arcán kövér könnycseppek gurultak végig, ahogy csendesen nézte amint letartóztatnak.

- Annyira aggódtam érted… - sírtam megkönnyebbült mosollyal az arcomon, miközben teljes mértékben ignoráltam a rendőrök tevékenykedését körülöttem. Nem sírtam még Destiny előtt, talán még senki előtt sem ezelőtt, de egyszerűen nem tudtam visszatartani az érzéseim. Destiny is hevesen hullatta könnyeit, miközben szívére téve a kezét próbált nagyokat lélegezni. Nem tudott megszólalni, csak zokogott. – Minden rendben lesz. Nem adom fel… Hallod, Des? Nem adom fel – mondtam alig hallhatóan, miközben a rendőrök elkezdtek kitolni a kórteremből. Destiny felé nyújtottam a kezem ahogy elhaladtunk mellette, ő pedig egy pillanatra megfogta azt.

- Meg foglak várni – suttogta könnyes szemekkel, majd elengedte a kezem.


Destiny szemszöge

Három hónap telt el Harry letartóztatása óta. Ez idő alatt rengeteg kihallgatáson vettem részt, újra és úja ugyanazokra a kérdésekre kellett választ adnom, ezzel kényszerítve engem, hogy újra és újra átéljem a történteket. A szívem minden egyes emlék miatt összeszorult. Szörnyen hiányzott Harry, mivel semmilyen kontaktot nem engedélyeztek hármunk között a tárgyalásig. Louis járt talán a legjobban, ugyanis amikor elkapták őt, alá kellett írnia egy belső szerződést, ami azt rögzítette, hogy ha hozzájárul a nyomozáshoz, nem lesz letartóztatva, csak háziőrizetben kell maradnia az ítéletek megszületéséig. Semmit nem tudtam Harryről, hogy felépült-e minden komplikáció nélkül vagy sem, Gemmával sem beszélhettem és még apám sem szólhatott egy szót sem ebben az ügyben. Engem is háziőrizetbe helyeztek nem sokkal Harry letartóztatása után. Ma volt az első nap, hogy kiléphettem a házból. A szívem hevesen vert, de a friss levegő hatására sikerült kicsit lenyugodnom és magamhoz térnem. Két rendőrtiszt jött el értem, akik csendes együttérzéssel a kocsihoz kísértek, hogy aztán Harry tárgyalására jussunk. Reményteli sóhajjal ültem be a hátsó ülésre és próbáltam lenyugtatni az idegeimet. Tudtam, hogy ma végre láthatom Harryt, de emiatt egyszerre voltam izgatott és ideges is. Nem álltam készen arra, hogy megtörten és fáradtan lássam őt, a bíró döntésétől pedig különösen rettegtem.

A körülbelül húsz perces út óráknak tűnt, ugyanis ahogy teltek a percek, úgy emelkedett felül rajtam az idegesség. Remegtem, mintha fáznék, de közben hőhullámok söpörtek át az egész testemen. Mikor a bírósághoz értünk, nagy tömegre lettem figyelmes. Újságírók tömege és bámészkodók százai álltak a bíróság lépcsője előtt. Olyan sokan voltak, hogy kordonnal kellett őket elterelni az útról, hogy a bíróságra érkezők fel tudjanak menni a lépcsőn. Úgy éreztem magam, mint egy híresség, ugyanis a vakuk úgy villogtak a szemembe, mintha Madonna lennék. Abban a pillanatban realizáltam, hogy a történetünk milyen hatással volt a lakosságra. Arról tudtam, hogy a letartóztatásunk híre futótűzként terjedt az interneten, de nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy együttérzést fog kiváltani az emberekből. Voltak páran, akik nagy kartonlapra írva kívántak sok szerencsét és kitartást, míg mások csak kiabálásukkal fejezték ki támogatásukat. A kocsiból kilépve azonnal mosoly húzódott a számra. Azzal, hogy a lakosság a mi oldalunkon áll, talán a bíróság is kegyelmesebb lesz velünk. Reményteli mosollyal az arcomon sétáltam fel a lépcsőn, a két rendőrtiszttel az oldalamon. Az ügyvédem már ott volt a tárgyalóteremben, csakúgy, mint az apám. Mindketten bíztatóan rám mosolyogtak, én pedig hevesen verő szívvel leültem a helyemre. 5 perc telhetett el, mikor Louis lépett be az ajtón az ügyvédével együtt. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és egy apró mosolyt el is eresztett felém, de túlságosan elmélyült a beszélgetésbe ahhoz, hogy több figyelmet fordítson felém. Látszott rajta, hogy ideges, ami miatt én is egy fokkal rosszabb állapotba kerültem, és úgy remegtem, mint a zselatin. Próbáltam nagy levegővételekkel segíteni a helyzeten. Visszatértem ahhoz az emlékhez, amikor Harry először csókolt meg. Próbáltam nyugalmat találni abban a pillanatban, újra és újra átélni, hogy legalább a remegést csökkentsem. Csak arra tudtam gondolni, mennyire szeretném újból átélni ezt az élményt. De ehhez az kellett, hogy lenyugodjak és higgadtan tudjak vallomást tenni. Mintha csettintettek volna, kinyitottam a szemem és optimista szemléletmóddal, remegés-mentesen néztem újból az ajtó felé. Éppen abban a pillanatban jelent meg, bilincsbe vetett kezekkel és két rendőrrel az oldalán. Szemével gyorsan átfésülte a termet, majd tekintete megakadt rajtam. Csodálatos érzés volt újra látni őt, és számításaimmal ellentétben, meglepően jól nézett ki. Akaratlanul is egy könnycsepp szökött ki a szememből, mire idegesen elnevettem magam és gyorsan eltűntettem megkönnyebbülésem nyomait az arcomról. Harry nem szakította meg a szemkontaktust, csak féloldalas mosollyal az arcán nézett rám. Hihetlen, de a jelenléte teljes nyugalommal töltött el.

- Készen állsz? – szakította meg a mágikus pillanatot a mellettem ülő ügyvédem. Vele gyakoroltam be a mondandómat, és vele együtt raktuk össze, hogy mit kell mondanom ahhoz, hogy mindhárman a lehető legjobban jöjjünk ki a szituból.

- Nem – nyeltem egy nagyot újból a göndörre nézve, aki szintén az ügyvédével váltott még pár szót. Lassan megtelt a terem, és mindenki leült a helyére. Észrevettem Gemmát is, aki csak egy óvatos intést intézett felém egy bátorító mosoly kíséretében. Érezni lehetett a feszültséget a teremben, az emberek szépen lassan elcsendesültek, és fojtogató csendben várták a bíró megérkezését. Ismét Harryre néztem. Idegesen rágta ajkait, az asztalra könyökölve az ujjait ropogtatta. Gyakran kapta felém a tekintetét, hogy egy féloldalas mosollyal próbáljon megnyugtatni. A fenébe is! Nekem kellene bíztatnom őt, hiszen őt vihetik vissza a börtönbe, nem engem! Ehelyett én vagyok az, aki mindjárt elájul az idegességtől. Becsuktam a szemem és újból egy hatalmas levegőt vettem. Minden rendben lesz.

Harry nagyon jól bírta a csontig hatoló kérdéseket. Láttam a szemén, hogy nehéz a traumáiról beszélnie, de keményen állta a sarat. Rengeteget kérdeztem Harry ügyéről az ügyvédemet, és egyetlen dolog volt, ami miatt félnünk kellett: a rendőrökkel szemben elkövetett erőszak. Harry ugyan nem szándékosan, de menekülés közben eltalált egy rendőrt, aki súlyos műtétre szorult a lőtt seb miatt. Ezt egészen pár héttel ezelőttig nem is tudtuk az esetről, csak apumtól értesültem a dologról. A göndörke mindent alaposan elmagyarázott, hogy mit miért tett, a bírók, valamint a tanúk is érdeklődve és megrökönyödve hallgatták, hogy min kellett keresztül mennie. Sok jelenlévő még könnyeket is ejtett Harry beszéde hallatán, köztük én is. Csak azt akartam, hogy Harry végre ne éljen fájdalomban. Mikor rólam kérdeztek, nekem is fel kellett állnom, hogy beszéljek. Elmondtam, hogy Harry nem volt erőszakos egy percig sem, és hogy nem kényszerített semmire. Ugyanakkor a saját bőröm mentése érdekében azt kellett mondanom, hogy Stockholm szindrómában szenvedtem, amiről Harry nem tudott, úgy ahogy én sem. Az ügyvédemmel ezen heteken keresztül vitáztunk, de aztán sikerült rávennie engem, hogy ezt mondjam. Láttam Harryn, hogy a szíve összetörik a szavaim hallatán és azt kívántam, bárcsak kacsinthatnék egyet, hogy megnyugodjon. De nem tehettem. Az ügyvédem állította, hogy ha teljesen önként segítettem volna Harrynek, az orvosi pályámtól örökre elbúcsúzhattam volna, ugyanis az erkölcsi bizonyítványom elég keményen meghurcolnák. Harry megerősítette a szavaimat, hogy soha nem nyúlt hozzám akaratom ellenére és hogy mindvégig azon volt, hogy megvédjen. Aztán egy olyan kérdés következett, amitől egy pillanatra megállt a szívem.

- Mr. Styles, térjünk át a gyilkossági ügyekre. Az édesanyja halálát már tisztáztuk, de a Washinton külterületén talált holttestre még nem adott magyarázatot. A bontásra ítélt bevásárlóközpont alsó szintjén találtunk egy lőtt sebes személyt, aki mellett a halált okozó fegyver a földön feküdt az Ön, illetve Ms. Collins ujjlenyomataival. Ezen felül ugyanazon épület második emeletén egy szúrt sebbel ellátott holttestre is rátaláltunk. – magyarázta a tárgyalást vezető férfi.

Harryvel ugyanabban a pillanatban néztünk egymásra. Mindketten tisztán emlékeztünk, hogy én lőttem le az említett férfit, aki majdnem halálra késelte Harryt. Nem kaptam levegőt. Úgy éreztem, hogy másodperceken belül elájulok, és szörnyű hányinger is tört rám.

- Én vagyok felelős a lőtt sebes férfiért. – mondta ki Harry magabiztosan, mire belém szorult a levegő. – Destinyvel élelmiszerért mentünk be az elhagyatott bevásárlóközpontba. Ott rátaláltunk arra a férfira, aki szúrt sebbel rendelkezett. Ő figyelmeztetett minket, hogy késelők tartózkodnak az épületben, és hogy tűnjünk el onnan azonnal. Destiny próbálta megmenteni, de… A sérülései túl súlyosnak bizonyultak, és nem volt nálunk megfelelő eszköz az ellátására. Az épület alsó szintjén viszont belebotlottunk a két késelő férfiba. Azonnal ránk támadtak, kellett nekik, ami nálunk volt. Az egyik férfit sikerült kiütni, és eszméletlenül hagytuk ott, de a másik súlyos sebet ejtett rajtam. – Harry óvatosan felállt és felhúzta a pólóját, hogy megmutassa a szúrt sebet az oldalán, amit én varrtam össze. – A férfi azután Destinyt akarta megtámadni, feltehetőleg halálra késelni, ezért lelőttem. – fejezte be Harry a vallomását, amit én halkan zokogva hallgattam végig. Mondandója végén óvatosan felém pillantott, mire én megráztam a fejem. Nem hagyhatom, hogy magára vállalja amit én tettem! Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, óvatosan elmosolyodott és bólintott egy aprót, jelezve, hogy minden rendben így, és hogy ezt meg akarja tenni értem. Mikor a bíró felém fordult, hogy kérje a megerősítést, fájdalmasan letöröltem arcomról a könnyeim, és megerősítettem, hogy minden pontosan így történt. Harry a szívére tette a kezét és óvatosan elmosolyodott. Eddig még egyszer sem voltam biztos abban, hogy Harry szeret engem, de abban a pillanatban ennél semmi más nem volt világosabb. Hevesen dobogó szívvel a láncomba markoltam. Abba a láncba, amit Harrytől kaptam. Tekintetével követte a kezemet és alsó ajkába harapva próbált nem szélesen mosolyogni.

A tárgyalás zökkenőmentesen haladt tovább, és lassan a végére értünk. Szerencsére a Harry által megölt Eric-csatlós ügye fel sem merült, hiszen semmi nem kötötte őt Harryhez és halálát automatikusan Eric számlájára írták, mikor kiderült, hogy hány életért felelt. Szörnyen izgultam, hogy mi lesz az ítélet. Mikor a bíró szünetet kért, hogy megszavazzák a döntést, automatikusan összeszorult a szívem. Láttam Harryn, hogy ő is szörnyen izgult, de mintha meg is könnyebbült volna, hogy végre nem tesznek fel neki több kérdést. Idegőrlő volt az a húsz perc, amíg tanácskoztak. Ugyan felállhattunk a helyünkről és sétálhattunk egyet, de egymással nem beszélhettünk, így inkább a helyemen maradtam. Amúgy is annyira ideges voltam, hogy talán meg sem tartott volna a saját lábam.

Mikor visszatértek, az emberek egy pillanat alatt hagyták abba a beszélgetést. A testem számtalan jelzést küldött felém, hogy elég volt a stresszből. Az ájulás szélén éreztem magam, és reménykedve bámultam a bíróra, hogy mondja el az ítéletet.

Tizennyolc hónap. Ez a két szó csengett a fülemben újra és újra...és újra. A teremben fojtogató csend lett, én pedig azonnal Harryre emeltem a tekintetem. Könnyek gyűltek a szemembe, amint fájdalommal teli arcára pillantottam. Idegesen a hajába túrt, de egy pillanat múlva már egy nagy sóhajtás kíséretében bólintott, ezzel elfogadva az ítéletet. Nem nézett rám.

Nézz rám, Harry.

A bíró tovább magyarázta döntése körülményeit, de egyikünk sem figyelt már rá igazán. Louis hangtalanul káromkodott és az arcát dörzsölte idegességében, én pedig próbáltam nem megfulladni a könnyeimben. Harry viszont egész nyugodtnak tűnt, mintha egy apró mosolyt is felfedeztem volna arcán amikor az ügyvédjére pillantott. Nem értettem, miért mosolyog, mikor én teljesen összetörtem.

Nézz rám, Harry.

Letöröltem a könnyeimet és újból átgondoltam a hallottakat. Tizennyolc hónap. Sokkal kevesebb, mint amennyit Harry eredetileg kapott. Másfél év alatt nem történik sok minden. Ez nem olyan rossz. Ez nem olyan rossz. – hajtogattam magamnak. Azonban a bennem élő szorongó lány csakis arra tudott gondolni, hogy másfél év igenis sok. Másfél év elég arra, hogy elfelejtsünk embereket. Másfél év elég arra, hogy elmúljon a szerelem. Másfél év elég arra, hogy két legjobb barát idegenné váljon. Nem féltettem Harryt. Tudtam, hogy minden álma végre szabad lenni, és ha tizennyolc hónapot kell rá várnia, türelmesen kivárja. Tudtam, hogy nem esik majd baja a börtönben, és hogy jól fogja bírni a bezártságot. Elvégre már kibírta egyszer. Menni fog neki ismét. De vajon én el tudom-e majd viselni a hiányát? A tárgyalás közben véget ért, és körülöttünk mindenki a cuccait pakolta készen arra, hogy elhagyják a termet.

Harry végre rám nézett.

Biztosan észrevette nyugtalanságomat, ugyanis aggódóan összeráncolta a homlokát. Mintha megállt volna az idő, elvesztem a könnyektől csillogó szemeiben, várva valamire, ami elég nyugalmat ad ahhoz, hogy kibírjam a nélküle töltött időt. Csak ledermedve álltunk egymástól 10 méterre, némán, elgondolkodva, mintha most látnánk utoljára egymást.

- Szeretlek – tátogta hangtalanul, apró mosolyra húzva a száját, majd a mellette lévő rendőrtisztre nézett, jelezve, hogy indulhatnak. A szívem egyszerre telt meg boldogsággal és keserűséggel, és végre megszűnt az a fojtogató érzés, ami azóta kerülgetett, hogy Eric meglőtte Harryt. Melegség áradt szét az egész testemben és végre ellazultak az izmaim. Nem tudtam megállni, hogy halkan felkuncogjak. Emerald, te leszel a halálom.


Tizenöt hónap múlva

Idegesen léptem ki az előadóból, és a könyveimet szorongatva, lehajtott fejjel ballagtam le a lépcsőn, ami egyenesen kifelé vezetett az egyetem épületéből, hogy a megszokott helyemre menjek tanulni: az egyetemi park legeldugottabb zugába. Miután visszatértem az iskolapadba, eléggé magányossá váltak a napjaim. Az évfolyamtársaim már egy félévvel előrébb jártak, mint én, és senki sem akart velem együtt mutatkozni. Én lettem a lány, akiről mindenki beszél, de senki nem meri megközelíteni. Nem is akartam, hogy megközelítsenek. Harry börtönbe vonulása után csak időt akartam magamra: egyedül lenni és feldolgozni a történteket. Belemerülni a tanulásba, hogy minél előbb betölthessem a hivatásom. Sokat gondolkodtam a férfin, akit lelőttem. Ő volt az oka, hogy végül úgy döntöttem mégis folytatom az orvosit. Egyszerűen nem hagyott élni a tudat, hogy kioltottam egy életet, ezért inkább azt választottam, hogy cserébe megmentek több százat. Próbáltam minél jobban lefoglalni magam, hogy gyorsabban teljen az idő. Nem csináltam semmi mást, csak tanultam és tanultam. Korábban ez az életvitel az idegeimre ment és a pokolban éreztem magam tőle, de most nyugalommal töltött el. Bármit megtettem, hogy a napok gyorsabban teljenek el, de valahogy ez mégsem jött össze. Minden egyes percben Harryn járt az eszem. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a tárgyalás napját, valamint újból és újból átéltem fejben az összes napot, amit együtt töltöttünk. Rengeteget gondolkoztam azon, hogyan tudnék kapcsolatba lépni vele. Harrynek engedélyezve volt, hogy a családjával beszéljen telefonon, de az ügyvédem egyenesen megtiltotta, hogy kapcsolatba lépjek vele amíg a börtönben van. Louval beszéltem párszor, aki mesélt Harry hogylétéről. Azt mondta, hogy jól viseli a bezártságot és rengeteget olvas és tanul, hogy ha szabadlábra helyezik, visszatérhessen az egyetemre. Őszintén szólva szörnyen féltem attól, hogy már nem akar velem lenni többet, hiszen már majdnem másfél éve nem is beszéltünk és nem is láttuk egymást. Mi van, ha már nem kellek neki? Nem telt el nap, hogy ne pörgettem volna le különböző scenáriókat arról a napról, mikor Harry szabaddá válik.

- Szia Destiny, látom neurobiológiát tanulsz, csatlakozhatok? – rántott ki a gondolataim közül Daniel, aki a legnagyobb meglepetésemre a történtek után is tartotta velem a kapcsolatot. Még gólyatáborban találkoztunk, és nem voltunk közeli barátok, de volt pár egész jó beszélgetésünk. Mióta visszatértem, extra kedves volt velem, de én igyekeztem hárítani, ugyanis semmi kedvem nem volt társasághoz. Volt pár alkalom, mikor elhívott randizni amolyan „Eresszük le a gőzt a vizsgák után” magyarázattal, de egyáltalán nem akartam Harryn kívül másra gondolni.

- Nagyon kedves vagy, de most egy picit jól esne egyedül tanulni, ha nem bánod – utasítottam el kedvesen az ajánlatát, egy hamis mosollyal megfűszerezve a mondandóm.

- Ugyan már Destiny, mindig egyedül tanulsz, engedd, hogy segítsek. Elsőre megcsináltam négyesre a tárgyat, tudnék adni pár tippet – kacsintott rám, miközben a vállamra tette a kezét.

- Köszi, de megvagyok – söpörtem le a kezét a vállamról, miközben csak kínosan mosolyogtam rá.

- Hát jó, te tudod – mondta végül enyhén sértetten, miközben elindult vissza az épület felé. Csak megforgattam a szemem és visszafordultam a könyveimhez, és visszacsúsztattam a fülembe a fülesem, hogy a zene minden érzékemet eltompítsa. Daniel egyébként elég rendes srác volt, és más körülmények között lehet, hogy szívesen lógtam volna vele, de jelen pillanatban még apám társaságát is nehéz volt elviselnem. Csak becsukott szemmel hagytam, hogy a zene elvigyen ebből a valóságból és a könyveimre borultam, hogy egy picit relaxáljak. Nem telhetett el öt perc, amikor is mozgást éreztem magam mellett a padon.

- Daniel, hidd el, értékelem, hogy segíteni akarsz, de tényleg szeretnék egyedül lenni – mondtam enyhén fenyegető hangsúllyal, de a szemem nem nyitottam ki. Csak azt akartam, hogy eltűnjön. Nem éreztem mozgást, ezért idegesen kinyitottam a szemem, hogy elküldjem melegebb éghajlatra, de nem tehettem meg ugyanis Daniel a közelemben sem volt. Göndör, hosszú tincsek, tetoválásokkal borított izmok, smaragd tekintetű srác viszont annál inkább.

- Meglepetés – vigyorgott ideges mosollyal az arcán, miközben nekem megállt a levegő a tüdőmben és egy fél szívrohamot hordtam ki ott helyben. Eszméletlenül jól nézett ki ahogy féloldalasan ült mellettem a padon, és a tavaszi szellő meglobogtatta göndör haját.

- Te meg mit keresel itt? – bukott ki belőlem értetlenül, ugyanis semmi más nem jutott eszembe, csak az, hogy neki még három hónapig nem lehetne itt lennie.

- Azt hittem jobban fogsz nekem örülni, de kezdjük akkor előlről cicus – sóhajtott fel tettetett csalódottsággal, de nem tudott már megmozdulni, mert azonnal a karjaiba vetettem magam és olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam. Nem habozott, villámgyorsan a derekam köré fonta erős karjait és az ölébe húzott. Elképesztő érzés volt újra a karjaiban lenni és érezni az illatát.

- Harry… Ugye nem szöktél meg megint? – toltam el magamtól hirtelen, amint elért a tudatomig, hogy még tényleg három hónapja lenne hátra a börtönben. A göndörke csak jókedvűen felnevetett, aztán visszahúzott a mellkasára és még szorosabban ölelt.

- Jó magaviselet miatt lerövidítették az időmet – magyarázta egyszerűen, miközben ujjait végigsimította a felkaromon, majd óvatosan végigsimította a hajam. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, bőröm pedig azonnal libabőrös lett érintésétől. Olyan rég volt már, hogy hozzám ért, és akkor döbbentem csak rá, hogy mennyire hiányzott. Óvatosan felemeltem a fejem a mellkasáról, hogy a szemébe nézhessek. Annyira boldog voltam, hogy újból láthatom smaragdjait, hogy majd kiugrottam a bőrömből.

- El is felejtettem mennyire eszméletlenül gyönyörű vagy – suttogta mélyen a szemembe nézve majd lopva ajkaimra pillantott. Láttam rajta a hezitálást és a bizonytalanságot. Nem akartam őt kétségek között tartani. Azt akartam, hogy tudja, minden egyes nélküle töltött nap maga volt a kínzás, és hogy semmi másra nem tudtam gondolni, csak rá. Nem tudtam megszólalni, úgy éreztem hogy forog a világ körülöttem és egy kicsit meg is szédültem. Óvatosan a fülem mögé tűrt egy rakoncátlan tincset, majd gyengéden végigsimított az arcomon és a tarkómat megfogva közelebb húzott magához. Egy másodperccel sem bírtam tovább várni így türelmetlenül birtokomba vettem ajkait. Éreztem a szikrákat pattanni, ugyanúgy, ahogy az első alkalommal és egész testem bizseregni kezdett. Harry szenvedélyesen csókolt, miközben hatalmas tenyerével végigsimított az oldalamon, hogy aztán még szorosabban húzzon magához. Nem tudtam betelni puha ajkaival, azt akartam, hogy örökre így maradjunk, csak ketten. Jólesően kócos hajába túrtam és csak hagytam, hogy hosszú perceken keresztül felfaljon csókjaival. Másfél évig nem érhettem hozzá, és fogalmam sem volt, hogy ennyire jó érzés lesz újból közel lenni hozzá. Legbelül féltem, hogy az érzelmek elhalványulnak majd és nem lesz meg a szikra köztünk, de szerencsére úgy éreztem, mintha egy perc sem telt volna el.

- Hogy találtál meg? – kérdeztem mikor már Harry újból a mellkasára vont és úgy szorított magához, mint aki soha nem akar elengedni.

- Először a házatokhoz mentem, Lou megadta a címeteket. Ott összefutottam apukáddal, ő pedig mondta, hogy órán vagy. Meg is vártalak az épület előtt, láttalak is kijönni, de nem mertem odamenni hozzád… - magyarázta halkan felkuncogva. – Aztán majdnem le is léptem mikor megláttalak azzal a Daniel sráccal.

- Oh, a veszélyes, talpig kigyúrt Emerald berezelt egy vékonyka kis sráctól? – kérdeztem tettetett sajnálattal, mire bosszúsan az égre emelte a tekintetét.

- Emerald már a múlté – vonta meg a vállát féloldalas mosollyal, mélyen a szemembe nézve. Elolvadtam a tekintetétől. Olyan volt, mintha a vastag fal, amit első találkozásunknál észrevettem szemeiben, teljes mértékben leomlott volna és ott találtam magam szemben a védtelen, sebezhető smaragdjaival. – Még jó, hogy ismerem a kamu mosolyodat, különben lehet, hogy Emerald szétvert volna valakit. - tette hozzá amolyan „Ez van” stílusban, mire halkan felnevettem.

- Hé, a kamu mosolyom elég hihető – kértem ki magamnak felháborodva.

- Persze hogy az cicuskám – hagyta rám. – Amúgy nem ettem rendes kaját évek óta, szóval mit szólnál ha lelépnénk enni? – kérdezte gyorsan témát váltva, miközben már fel is állt, hogy indulhassunk. Automatikusan követtem őt mozdulatommal, de nem hagyott nyugodni a válasza.

- Most komolyan, de tényleg. Hihető a kamu mosolyom! És ne hívj így! – néztem rá felháborodva, mire dominánsan közelebb lépett hozzám és fölém magasodott.

- Engem nem tudsz átverni a kamu mosolyoddal. Soha nem tudtál, cicuskám – mondta fenyegető hangsúllyal, kihangsúlyozva a becenevem, majd összeborzolta a hajam, mert tudta, hogy mindennél jobban utáltam, amikor ezt csinálta.

-Áhh! Utállak – nevettem felszabadultan, miközben próbáltam őt eltolni magamtól, hogy rendbe tegyem kócos tincseimet, de ő erősen megfogta mindkét kezem és visszahúzott magához egy ráérős csókra.

- Én is téged, Destiny.




-------

Sziasztok! 

Elérkeztünk a sztori végéhez és azt kell mondanom, eszméletlenül hálás vagyok mindenkinek, aki valaha kommentelt vagy feliratkozott erre a blogra. Mikor elkezdtem írni (15 évesen), a történetek írása volt a legjobb része a napjaimnak. Ez volt a mindenem, imádtam ezt csinálni. Aztán persze az élet közbetett, elvégeztem a középsulit aztán ma már az egyetemi éveim végén járok. Megírtam 3 nagyobb sztorit és közben fel is nőttem. Tudom, hogy két éve volt a 20. rész, és már csak nagyon kevés hiányzott a végéhez. Megígértem magamnak hogy be fogom fejezni ezt a sztorit is, és lehet hogy ehhez 5 év kellett, de itt vagyunk :) 

Mindezt azért osztom meg veletek, mert sok kihagyás után rájöttem, hogy számomra egy boldog élet része az írás. Ezt nektek is tanácsolom, ha felnőttként boldogtalannak érzitek magatokat, a munka beszippant és már semmi nem okoz örömet, térjetek vissza azokhoz a dolgokhoz amit gyerekként csináltatok. Nekem bevált :) 

Még mindig imádok írni, karaktereket és történeteket kitalálni, álmodozni. Elkezdtem dolgozni egy új könyvön is, azzal a reménnyel hogy kiadjam a közeljövőben. Hamarosan a Homeless és Hostage című történeteimet e-book formában ki fogom adni Apple Bookstore-ban és Google Books-ban is. :) Értelemszerűen innen le kell majd törölnöm ezeket a sztorikat, de nem kell aggódni: ingyenesen olvashatóak lesznek. 

Köszönöm, hogy olvastatok és remélem hogy a közeljövőben még találkozunk! Erre a blogra természetesen ki fogom rakni a linkeket ahol el tudjátok olvasni további írásaimat. 



2020. április 23., csütörtök

HOSTAGE | Huszadik fejezet



Destiny szemszöge
Szörnyen haragudtam Louisra, de egy kis megkönnyebbülést is éreztem. A kis titkunk akármennyire is rejtegettem, ott mászkált az agyam egyik hátsó zugában és nem hagyott lélegezni. Most, hogy már Harry is tud róla (igaz, nem a valódi igazságról), kicsit megkönnyebbültem. Soha nem szerettem titkokat tartani, ez pedig egy elég csúnya titok volt. Mentegetőzhetnék, hogy megbántam, de nem fogok, mert abban a pillanatban helyesnek tűnt. Tény, hogy egy olyan lelkiállapotban voltam, ami nem kedvezett a döntéshozó képességemnek, de mégis.
Azon viszont meglepődtem, hogy Louis nem tagadta az érzéseit irántam. A földre pillantottam, ahol Lou forgolódott a kis hálózsákjában. A kanapé túl kicsinek bizonyult ahhoz, hogy aludni tudjon rajta, így befogadtam őt a szobámba.
- Igaz az, amit Harry állított? – kérdeztem halkan, a semmiből. Lassan a hátára feküdt majd felnézett rám.
- Mármint mi? – kérdezte, mintha fogalma se lenne arról, hogy mit beszélek. Arca viszont elárulta.
- Az, hogy érzel valamit… Irántam – mondtam félénken, mire lassan sóhajtott egyet.
- Talán. Miért, számít valamit? – nevetett fel hitetlenül.
- Igen… Nem! Nem tudom! – dörzsöltem meg az arcom gondterhelten. Nem akartam, hogy megváltozzon a kapcsolatunk Louval, hiszen nagyon jó barátnak tartottam őt.
- Kedvellek, Destiny. De tudom, hogy te Harryt szereted és ez rendben van. Csak nagyon féltelek. Harry elég zűrös és… Nem is tudom mit képzeltem. Sajnálom, hogy beleszóltam a kapcsolatotokba, tényleg nem kellett volna – rázta a fejét megbánóan, mire szomorúan néztem rá. Őszintén sajnáltam őt.
- Ugyan, Lou… - suttogtam sajnálkozva. Pár percig csak csendben feküdtünk, majd hirtelen Louis felpattant és kiszaladt a folyosóra. Értetlenül felültem, mert azt hittem rosszul van, de mikor egy dobozzal a kezében tért vissza, picit megnyugodtam.
- Szerintem jogod van tudni, hogy Harry mit vett neked eredetileg a szülinapodra. Azt akarta, hogy ne adjam oda, de szerintem megérdemled. – mondta, majd a kezembe adta a kis ajándékdobozt.
- Köszönöm, Lou – néztem fel rá mosolyogva.
- Elmegyek, szívok egy kis friss levegőt… Azt hiszem rám fér – mondta féloldalas mosollyal az arcán, majd lassan kisétált. Félve nyitottam ki a dobozt, majd mikor megláttam a tartalmát, könnyek gyűltek a szemembe. Egy nyaklánc volt az, aminek medálja egy emerald kristállyal kirakott fegyvert ábrázolt. Egyszerűen gyönyörű volt, és minden tekintetben Harryt juttatta eszembe. Visszaemlékeztem arra a napra, amikor lőni tanított az erdőben, vagy mikor megtanított verekedni. A sok felülésre, amit együtt csináltunk és a lebénult végtagokkal való fekvést a földön, miközben azon versenyeztünk, hogy ki halt meg jobban edzés közben. Szörnyen hiányoztak azok a napok és maga a göndörke is.
Azt akartam tenni, ami Harrynek a legjobb, így támadt egy baromi jó ötletem. Gyorsan a nyakamba akasztottam a nyaklácot, majd felpattantam. Összepakoltam pár cuccot a táskámba: egy pisztolyt, vizespalackot, egy kis kaját és elegendő pénzt ahhoz, hogy kényelmesen Los Angelesbe juthassak. Tudtam, hogy Harryék azonnal megkezdik a hadműveletet, amint engem hazavisznek, így nem akartam az esélyüket egy feleslegesen utazással töltött nappal csökkenteni. Épp ezért úgy döntöttem, hogy hazamegyek egyedül.
Gyorsan lezuhanyoztam és tiszta, kényelmes ruhákat vettem fel, majd kerestem egy tollat és egy papírt. Hosszú perceken keresztül csak ültem fölötte, majd lassan írni kezdtem.

Kedves Lou!
Köszönök mindent, amit értem tettél ezalatt a pár hónap alatt. Eleinte reménykedtem, hogy te leszel majd az, aki kiszöktet Harry fogságából, de később rájöttem, hogy nincs szükségem erre. Az első napon meg sem fordult volna a fejemben, hogy egy nap majd ilyen lazán fogok kisétálni a túsz szerepből. És itt vagyok, megírom ezt a levelet és felülök a legelső Los Angelesbe menő buszra. Remélem még találkozunk.

Kedves Harry!
Kalandos utunk volt, ezt beismerem. Élveztem az együtt töltött napokat és köszönöm azt a tudást, amit kaptam tőled. Soha nem fogom elfelejteni. Egy élmény volt veled. És… Köszönöm a nyakláncot.

Egy pillanatra megálltam. Le akartam írni, hogy szeretem. Le akartam írni, hogy semmi másra nem vágyok, csak arra, hogy vele legyek. De végül nem tettem.

Remélem még találkozunk. Ne halj meg, kérlek.

Csók, Destiny

PS: Elvittem egy fegyvert meg egy kis pénzt a buszjegyre. Remélem, nem gond.

Patakokban folyt a könnyem. A világ legnehezebb dolga volt leírni ezeket a sorokat, és jópárszor abba akartam hagyni, mivel meggondoltam magam. Végül csak az asztalon hagytam a papírt, jól látható helyen. A nyakamban lógó medálra tettem a kezem, majd Harry szobája felé néztem. Mindennél jobban be akartam menni, hogy egy búcsúcsókot adjak neki, de végül sikerült megállítanom magam. Egyszerűen felkaptam a hátamra a táskámat, majd felhúztam a kapucnimat. Egy hatalmas levegőt véve nyitottam ki az ajtót, majd csuktam be magam után. Még mindig folytak a könnyeim, így letöröltem azokat az arcomról és elindultam. A memóriámban egy elég éles kép alakult ki arról, hogy Las Vegas melyik részén lehetünk, és a buszmegálló nem is volt olyan messze. Tény, hogy egy másfél órás séta lett belőle, de legalább volt időm gondolkodni. Számtalan alkalommal torpantam meg az utca közepén, hogy visszaforduljak, de végül mindig tovább mentem. Tudtam, hogy ez a helyes és ha fájt is, de meg kellett tennem ezt a lépést.
Mikor elértem a buszmegállót, újból átgondoltam, hogy jó ötlet-e ez, amit csinálok. Mindenfelé drogosok és részegek keringtek, az egész hely bűzlött az alkoholtól. Nyilvánvalóan nem ez volt a fő autóbusz állomás, de nekem elég volt, ugyanis indítottak egy járatot, amire csak egy órát kellett várnom, így hát leültem egy közeli padra. Eléggé fáztam, ugyanis egy szál pulcsiban voltam csak, pedig a levegő maximum öt fokos volt.
Bevallom, eléggé féltem. A sok részeg alak, akik hangosan röhögcséltek és kiabáltak a frászt hozták rám, főleg hogy egy csapat egyre többször pillantott felém. A hatalmas felfüggesztett órára néztem.
Húsz percem van a busz indulásáig. A fenébe. Túl sokszor pillantgattak felém, ezért úgy tettem, mintha elhagynám a buszállomást és elsétáltam. A csapat viszont nem került messzebbre, sőt egyre közelebb került hozzám. Nem tudtam mit tegyek, egyetlen bolt sem volt nyitva, a sötétben pedig az égvilágon semmi menekülésre alkalmas helyet nem találtam. Pánikolni kezdtem.

Harry szemszöge

Hallottam, ahogy becsukódik a bejárati ajtó. Hatalmas csend lett a házban, így felkeltem, hogy igyak egy kis vizet. Képtelen voltam elaludni, pedig minden egyes porcikám egy kis pihenésért könyörgött. Szinte félholtan sétáltam ki a konyhába és engedtem magamnak egy pohár jéghideg vizet. Miközben kortyolgattam, a sötét nappaliba meredtem, majd az étkezőasztalra pillanottam. Eg pici papír hevert ott, mellette egy hanyagul ott felejtett tollal. Értetlenül néztem rá egy pillanatig, aztán csak megvontam a vállam. Pár pillanat múlva viszont szörnyen érdekelni kezdett, hogy mi az, így lassan odasétáltam és leültem, hogy elolvassam. Destiny kézírását azonnal felismertem, így hihetetlen sebességgel nyeltem a sorokat. Mire a végére értem, rekordsebességgel pattantam fel és vettem a kezembe a kocsikulcsot. Egyenesen a kocsihoz rohantam, majd idegesen beindítottam azt. Az alkohol még mindig a szervezetemben volt, de a történtek felfrissítették az elmémet annyira, hogy vezetni tudjak. Gyorsan megkerestem a telefonomon a legközelebbi buszállomást, majd már el is indultam felé. Folyamatosan zakatolt a szívem, állandóan csak azon járt az agyam, hogy bármikor elkaphatják Destinyt és még csak nem is tudok róla. Szörnyen ideges voltam. Épp azért akartuk hazavinni Destinyt, hogy biztonságban hazaérjen, nem azért, mert olyan kedvünk van, erre csak simán fogja magát és elmegy? Ráadásul el se búcsúzott…
Már egész közel jártam a buszállomáshoz. A hely nem tűnt túl biztonságosnak, nyüzsgött a drogosoktól és a részegektől. Még belegondolni is rossz volt, hogy Destiny közöttük mászkál. Leparkoltam tisztes távolságban, majd a zsebembe csúsztatva a fegyverem, gyalogosan indultam Destiny keresésére. Először a menetrendet néztem meg. Pár perc múlva indult egy járat, így hát gyorsan odasiettem a buszhoz, majd a buszsofőr engedélye nélkül felszálltam. Legnagyobb meglepetésemre Destiny nem ült rajta. Rosszat sejtve szálltam le a buszról, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a sofőr ordibálását.
Idegesen kerestem Destinyt a szememmel, mikor észrevettem egy kisebb csoportot összetömörülni. Épp abban a pillanatban érkezett a helyszínre egy sötétített üveges range rover, belőle pedig három személy szállt ki. Az egyik alakot nagyon jól ismertem, annyira, hogy látványától ökölbe szorult a kezem.
- Most megdöglesz te nyomorék – suttogtam magam elé, majd elindultam feléjük. Mikor közelebb értem, végre megláttam azt is, hogy mivel foglalkozik az a kis csoport, akikhez frissen érkezett meg az ellenségem. Elkapták Destinyt.

Destiny szemszöge

Nem tudtam ellenkezni, pillanatok alatt elvették a fegyverem és a cuccaimat, majd zsákutcába szorítottak.
- Ne aggódj, kislány, hamarosan ideér az erősítés – vigyorgott rám a rohadó fogaival az egyik férfi, majd erősen a fenekemre csapott. Szörnyen ideges lettem emiatt, így azonnal megismertettem a lábamat a golyóival.
- Ne érj hozzám te szarházi – ordítottam a képébe, de mindenki csak röhögött körülöttem. Nagyon megalázottnak és tehetetlennek éreztem magam. Túlerőben voltak és mindegyikük olyan izomzattal rendelkezett, hogy a szökés esélyét 0.01%-ra becsültem. A sírás szélén álltam, semmi másra nem vágytam, csak felülni arra a rohadt buszra és hazamenni. Miért kell még most is megnehezíteni az életem?
Fogalmam sincs mennyi ideig tartottak így bezárva, de kezdtem erősen pánikolni. Állandóan gyenge pontokat kerestem, de annyira körbeálltak, hogy esélyem se volt kijutni. Hamarosan megérkezett egy kocsi, belőle pedig három alak szállt ki. Az egyik közülük nagyon ismerős volt, aztán hogy a lámpafény alá értek, hatalmasat dobbant a szívem. Most végem van. Hogy lehetek olyan szerencsétlen, hogy Eric besúgói épp a buszállomáson bandáztak?
- Üdvözöllek köreinkben, Kicsilány – nevetett rám hitetlenül Eric mire csak egy grimaszt vágtam. – Múltkor elég korán távoztál a buliból, már kezdtünk hiányolni – folytatta.
- Felesleges elrabolnod, Eric. Ha Harryre pályázol, felesleges erőfeszítés. Éppen békésen alszik otthon, esze ágában sincs eljönni ma ide – vetettem neki oda, mire csak felhorkantott, majd közelebb lépett hozzám. Erősen megszorította a nyakam, majd a falnak nyomott, ezzel elérve, hogy semerre ne tudjak mozdulni. Éreztem, hogy alig kapok levegőt.
- Meglátjuk – mondta mogorván, közel hajolva az arcomhoz. Próbáltam a Harry által tanított techinkák közül kiválasztani egyet, amely megfelelőnek tűnt, így gyorsan megragadtam a kezét, eltoltam a megfelelő irányba, majd megragadtam a fejét és minden erőmmel a hasába térdeltem, és futásnak eredtem. Sajnos a csicskái túl gyorsan eszméltek fel és azonnal elállták az utamat és lefogtak. Próbáltam szabadulni, de minimum négyen ragadtak meg és vonszoltak vissza Erichez. Ő szörnyen mérgesnek tűnt, aminek azonnal meg is lett az eredménye.
- Büdös ribanc! – ordította dühösen, majd visszaadta a hasbarúgást nekem. Azonnal a földre rogytam. Egy pillanatra úgy éreztem itt a vég, nem kaptam levegőt és szörnyű fájdalmat éreztem. Könnyes szemekkel néztem fel rá, miközben a csatlósai megpróbáltak felkaparni a földről.
- Neked nem mondták soha a szüleid, hogy egy férfi soha nem üt meg egy nőt? – hallottam meg egy igen kellemes hangot magam mögül. Ne, ne, ne!
- Hölgyeim és uraim, megérkezett az est főszereplője – vigyorgott Eric elégedetten, majd komor arccal nézett a csatlósaira – Kapjátok el. – Adta ki a parancsot, de addigra már verekedés hangját hallottam. Összeszorított szemekkel próbáltam összeszedni az erőmet, hogy kiszabaduljak a szorító kezek fogságából, de nem sikerült. Végre azonban láthattam Harryt. Egyszerre öten támadtak rá, ő mégis hősiesen küzdött és egy-egy ütéssel a földre küldte ellenségeit.
- Gyáva dolog tőled, hogy a hülye embereidre hagyod a piszkos munkát. Netán félsz szembeszállni velem? – kérdezte őrült haraggal a hangjában. Egy pillanatra rám nézett, majd közelebb lépett Erichez, mire ő egy pillanat alatt rá szegezte a fegyverét a semmiből. Harry megtorpant, de továbbra is magabiztosan állt Ericcel szemben.
- Ez még mindig nem egyenlő. Dobd el azt a szart és állj ki fegyvertelenül – rázta a fejét Harry, mire Eric ördögien felnevetett.
- Ugyan, Emerald. Mindketten tudjuk, hogy ezt a háborút nekem kell megnyernem.
- Gyáva vagy, Eric. Először a rendőrökre bíztad a büntetésem, mert féltél attól, hogy ha visszaütök, te leszel az, aki a földön köt ki. Aztán megpróbáltál felrobbantani és csellel a markodba csalogatni. Most pedig azzal zsarolsz, akit a legjobban szeretek. Tisztességes módon nem tudtad volna elintézni ezt? Annyi ember halt meg a hülye játékod miatt… Szerinted ez rendben van? – vonta kérdőre őt Harry, mire megakadt a levegő a tüdőmben. Komolyan azt mondta, hogy szeret?
- Fogd be a pofád, különben golyót küldök a kis barátnőd fejébe – üvöltötte Eric habzó szájjal, majd rám szegezte a fegyverét. Ismét megpróbáltam kiszabadulni, de még mindig túl erősen fogtak.
- Hah, erről beszélek. Másokat büntetsz helyettem. Miért nem nyírsz már ki végre? Hiszen erre vársz hónapok óta! – ijedten néztem Harryre. Ugye nem akarja itt a szemem előtt megöletni magát? – Megölhettél volna a barátnőd helyett. Megölhettél volna anyám helyett… Miért nem tetted? – kérdezte Harry lehalkulva. Eric szemei vérben forogtak.
- Mert azt akartam, hogy szenvedj! A halál nem igazi szenvedés, de ha látod, ahogy a szeretteid halnak meg, nagyobb sebet ejt! Mert ezt tettedd velem is! – ordította.
- Nem bántottam egyik szerettedet sem, mégis mi a faszról beszélsz? – kérdezett vissza Harry értetlenül.
- Nem, de megkefélted a barátnőm, aki mindennél többet jelentett nekem! Részeg volt az isten szerelmére! Vissza akarom neked adni azt a fájdalmat, amit akkor éreztem – azzal a hévvel odalépett hozzám és kirángatott a csatlósai kezéből. Minden erőmmel ellenkeztem, de szörnyű erővel szorította a csuklómat. Harry nem habozott, amint hozzám ért, már elő is rántotta a fegyverét és Ericre célzott. Ő sem habozott, azonnal emberi pajzsként használva engem maga elé húzott. Láttam Harry arcán a kétségbeesést. Ha most lő, nagy eséllyel engem talál el Eric helyett. Éreztem, ahogy Eric pisztolyának csöve a halántékomat simogatja, így egy hatalmasat nyelve néztem Harryre.
- Azt hiszed nem okozott elég fájdalmat anyám halála? Az, hogy megvertek a börtönben és mindenki azt gondolta rólam, hogy egy pszichopata állat vagyok? Az, hogy tönkretetted az életem hátralevő részét?
- NEM! KURVÁRA NEM! – ordította Eric, majd megragadta a ruhámat azzal a céllal, hogy lehámozza rólam. – UGYANAZT AKAROM NEKED VISSZAADNI – ordította fröcsögő nyállal, miközben erősen megragadta a hajam. Harry azonnal megindult felénk, de Eric csatlósai egy pillanat alatt lefogták, hogy megverjék őt. Harry hősiesen küzdött, úgy ahogy én is.
- Engedj el te beteg állat! – próbáltam kiszabadulni, de esélyem sem volt, Eric ismét a torkomnál fogva tartott foglyul. Ezúttal éreztem a fojtogatást is, a világ pár másodperc alatt homályossá vált és elvesztettem minden erőmet. Harryre néztem, aki kezdte feladni a harcot, és a földre rogyott, miközben a két csatlós már véresre verte az arcát. Összetalálkozott a tekintetünk. Szemében aggodalmat, sajnálatot és elképesztő mennyiségű dühöt fedeztem fel.
- Ezúttal nem hagyom, hogy őt bántsd helyettem – mondta Harry halkan, de jól érthetően, majd a két csatlóst a karjuknál fogva bámulatos erővel egymásnak rántotta, ennek köszönhetően durván összefejeltek és elvesztették eszméletüket. Harry ezután rögtön Eric felé vette az irányt, ám ő nem habozott, Harryre szegezte a fegyverét és gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt.

- Harry! – kiáltottam sírva, miközben ő a térdeire rogyott és bosszúsan nézett Ericre. Kaptam a pillanaton, és megpróbáltam kiszabadítani magam Eric másik kezéből, de nem jártam sikerrel. Újból a nyakamra tapasztotta a kezét és a falnak nyomott. Nem kaptam levegőt.
- Ezért nem szabad velem szórakozni, értitek? MERT MINDENKI ÍGY VÉGZI! – ordította az arcomba, majd a földre lökött Harry mellé és rám szegezte a fegyvert.
- Elmondom mi lesz, Emerald. A szép kis barátnőd pár pillanaton belül halott lesz, te pedig szépen elvérzel pár órán belül – mondta őrült vigyorral az arcán, mire Harry csak felhörgött.
Hevesen dobogott a szívem. Minden annyira gyorsan történt, hogy esélyem se volt felfogni a történteket. Óvatosan Harryre pillantottam. Könnyeket láttam a szemében és amint a szemeimbe nézett, azok le is folytak az arcán.
- Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni – suttogta, mire nagy levegőt véve lecsuktam a szemeimet és vártam a halálra. Egy pillanaton belül már meg is hallottam a lövést. Pár másodpercig csak vártam, de nem történt semmi. Nem éreztem fájdalmat, így kinyitottam a szemem. Harry az arcát eltakarva vett nagy levegőket, majd mikor felnéztem Ericre, mindent megértettem. Egy hatalmas véres lyuk tátongott a homloka közepén, üveges szemei pedig egyenesen rám néztek. Nem telt el fél másodperc se, de máris holtan a földre hullott. Ekkor Harry is felnézett, majd konstatálta, hogy még élek. Azonnal mellé kúsztam, és nyomást helyeztem a helyre, ahová golyót kapott.
- Minden rendben Harry… Eric halott – suttogtam hitetlenül felnevetve, majd gondolkodás nélkül boldogan megcsókoltam. Harry csak gyengéden csókolt vissza, éreztem rajta, hogy kezdi elveszteni az eszméletét. Mindeközben körülöttünk nyüzsgés indult, léptek zaját és rendőrautók szirénáit hallottam, de nem érdekelt.
-Ne, ne, Harry! Maradj velem! Figyelj a hangomra – kérleltem sírva. Ő próbálkozott a szemei nyitvatartásával, de tekintete egyre ködösebbé vált. – Annyira szeretlek. Annyira kibaszottul szeretlek! – sírtam a mellkasára döntve a homlokom. – Ne hagyj itt – suttogtam alig hallhatóan. Pár másodperc múlva egy érintést éreztem a hátamon, mire felemeltem a fejem.
- Apa? – el sem akartam hinni, hogy apám fegyverrel a kezében állt mellettem, miközben körülöttünk egy nagy csoport rendőr kezdte tisztává tenni a helyszínt. – Harry súlyosan megsérült, a mellkasába kapott egy golyót, és aggasztóan közel lehet a szívéhez. Azonnal mentő kell neki! – hadartam sírva, mire apám már továbbította is az infót az egyik társának. A másik oldalról újabb alak guggolt le mellénk.
- El sem hiszem, hogy sikerült időben ideérnünk – mondta Louis megkönnyebbülten a hajába túrva, mire csak tátott szájjal néztem rá.
- Szép munka volt, Lou – veregette meg Louis vállát az apám, mire még egy emeletet zuhant az állam. Nem értettem semmit, csak lesokkolódva néztem rájuk, miközben körülöttünk a mentősök már végezték a dolgukat. Harryt óvatosan egy hordágyra emelték, majd engem is felsegítve a földről, a mentőautóba ültettek. Apám egész végig mellettem volt és beszélt hozzám, de egy szavát sem tudtam felfogni. Minden összefolyt körülöttem, és észre se vettem, de hamarosan a sötétségben találtam magam.


Mikor felébredtem, borzasztó nagy fényre lettem figyelmes. Egy világos szobában feküdtem, melynek ablakán keresztül épp az arcomra sütött a nap. Hamar rájöttem, hogy egy kórházi szobában fekszek, ugyanis infúziót kötöttek a karomba. Egyedül voltam, ám az ágyam mellett egy hatalmas virágcsokor csücsült az asztalon. Kíváncsian ültem fel, mire hatalmas fájdalmat éreztem a hasamban. Ahogy felemeltem a takarót és a hasamra néztem, majdnem elájultam. Megműtöttek, amíg én ki voltam ütve. Ugyan a kötés nagyságából nem tudtam megállapítani, hogy mégis miért történt az operáció, de a fájdalom kiindulópontjából a májamra tippeltem volna. Akkor bevillant minden. Minden egyes emlék hatalmas viharként csapott le, mire könnyek gyűltek a szemembe. Vajon Harry jól van?
Nagy szenvedések árán végre sikerült felülnöm és megnéznem a virágcsokrot közelebbről. A havasi őszirózsák láttára hatalmas mosoly kúszott az arcomra. Apám az egyetlen, aki tudja, hogy mennyire szeretem ezeket a virágokat. Emlékszem, hogy mikor kicsi voltam az egyik hétvégén elmentünk kirándulni és útközben találtunk egy rétet, ami tele volt ezekkel a gyönyörű virágokkal. Természetesen mindet haza akartam hozni, annyira megtetszettek.
Pár perc nosztalgiázás után nyílt az ajtó, és apám lépett be rajta aggódó mosollyal az arcán.
- Szép jó reggelt Csipkerózsika! Nem szabadna még felülnöd – aggodalmaskodott rögtön, mjad gyorsan odalépve hozzám óvatosan visszafektetett vízszintesbe.
- Nagyon tetszik ez a csokor. Gyönyörű – suttogtam könnybe lábadt szemekkel. Annyira boldog voltam, hogy végre újra láthattam őt, hogy nem bírtam az érzelmeimet elrejteni. – Annyira hiányoztál, Apa… - sírtam boldogan, mire óvatosan átölelt. Jellegzetes illata azonnal megcsapott amiatt méginkább boldogabb lettem.
- Már vége van, Destiny. Minden rendben – suttogta a hajamat simogatva.
- Hol van Harry? – kérdeztem szipogva, amint elhúzódott tőlem. Az ajkába harapva nézett rám, majd kerített egy széket és leült az ágyam mellé. A szívverésem a kétszeresére gyorsult és levert a víz, annyira aggódtam.
- Volt egy kis komplikáció a műtét során…- kezdte halkan, mire újabb könnyek gördültek le az arcomon. – Nagyon megterhelte a szívét a sok stressz, a sokk és a műtét is, így kómába került – mondta ki a fájó szavakat sajnálattal a hangjában. Egy világ tört össze bennem, csak szótlanul néztem magam elé pár másodpercig.
- Látni akarom – suttogtam alig hallhatóan, majd apámra néztem – Látnom kell! – sírtam, de ő csak óvatosan átölelt és csitítani próbált. Csak sírtam és sírtam. A tudat, hogy Harry gépekre kötve feszik egy kórteremben, teljesen kiakasztott. Most, hogy végre vége mindennek, nem veszthetem el őt!
- Még nagyon gyenge vagy, de este bevihetlek hozzá, ha szeretnéd – mondta pár perc után, mire hálásan néztem rá.
- Rendbe fog jönni – suttogtam, leginkább csak magamnak.
- Persze hogy rendbe fog jönni – mosolygott rám apa bíztatóan – Annyi mindenen mentetek már keresztül, ez csak egy csepp a tengerben – nevetett halkan, mire kíváncsian néztem rá.
- Esetleg el tudnád mondani, hogy mégis mi a jó fene történt tegnap este??? Mégis mit kerestél Las Vegasban és miért ismered Lout? – bombáztam meg őt a hirtelen jött kérdéseimmel, mire hangosan felnevetett. Válaszokat akartam, de mindennél jobban.
- Ez egy nagyon hosszú történet, de megpróbálom lerövidíteni neked. Az egész pár hónappal azután kedződött, hogy Harryt lecsukták. A nővére megkeresett engem azzal a feltételezéssel, hogy Harrynek nem lenne börtönben a helye. Először nem akartam elvállani az ügyet, de Gemma annyira magabiztosnak tűnt, annyira biztos volt abban, hogy valami nincs rendben, hogy végül igent mondtam. A társaimmal együtt kutattuk az ügyet, átvizsgáltunk mindent, de nem találtunk semmit egészen addig, amíg ki nem szökött a börtönből.
- Várj, várj várj – szakítottam félbe a monológját. – Egész életemben nem mondtad el, hogy hol dolgozol és mit csinálsz és most egyszerűen csak kibököd hogy rendőr vagy? Mégis miért nem mondtad el nekem? – kérdeztem felháborodottan.
- Titkosügynök vagyok, nem rendőr. Nem mondhattam el, mert veszélybe helyeztelek volna. Akkor vagy a legnagyobb biztonságban, ha nem tudsz semmit – magyarázta szeretettel a hangjában, mire leesett az állam. Az apám egy titkosügynök és 21 évig úgy éltem, hogy nem tudtam ezt a király információt?? – Szóval, miután elrabolt téged, különösen érdekelt lettem az ügyben, így megpróbáltalak követni titeket. Mondanom sem kell, nem ment a legjobban, olyan ügyesen csináltátok, hogy szinte lehetetlen volt tartani a lépést. Sokáig nem tudtunk semmit, aztán mikor Harry felhívta a nővérét, le tudtunk nyomozni titeket. Eric abban a házban akart megölni titeket, de tudták, hogy figyelünk titeket így nem merték megtenni. Ekkor már tudtuk, hogy egy drogbanda fenyegetése alatt álltok, ezért minél hamarabb fel akartuk venni veletek a kapcsolatot. Aztán az egyik nap sikerült elkapnunk Louist. Szegény nagyon meg volt rémülve, de aztán sikerült egyezséget kötnünk. Az utolsó pár hétben már vele együtt próbáltuk rendezni a helyzetet és végül az ő segítségével érkeztünk meg hozzátok időben. El sem tudom képzelni mi lett volna, ha akár egy perccel később érkezünk.
- Te lőtted le Ericet? – kérdeztem teljesen ledöbbenve.
- Igen… Meg akarta ölni a lányomat, nem volt más választásom – magyarázta széttárt karral, mire elmosolyodtam. Nekem van a legkirályabb apám a világon.
- Hű – nem tudtam többet mondani, annyi új információt kaptam pár perc alatt, hogy beletelt egy kis időbe, amíg sikerült feldolgoznom. Még mindig a sokk hatása alatt álltam, amikor Lou is megérkezett. Belépve az ajtón hatalmas mosollyal az arcán konstatálta, hogy jól vagyok.
- Oh, hála az égnek – jött oda hozzám megkönnyebbülten, majd szorosan megölelt. – Hogy érzed magad? – kérdezte amint elhúzódott tőlem és mélyen a szemembe nézett.
- Azon kívül, hogy apám lesokkolt a rengeteg új infóval és leszakad a májam, teljesen jól – nevettem fel halkan.
- Jaaa, a májad… Hogyan is sérült meg? – kérdezte a homlokát ráncolva.
- Eric hasbarúgott miután sikerült majdnem megszöknöm – vontam meg a vállam, mire óvatosan elmosolyodott.
- Az a szemétláda rosszabb halált érdemelt volna – dünnyögte apám, mire egyetértően bólintottam. – De legalább elkaptuk az egész bandát, egytől egyig és pár napon belül a sitten fog rohadni az összes – dicsekedett kihúzva magát.
- Mr. Collins… Minket is le fognak csukni? – kérdezte Lou apámra nézve, mire ő csak felsóhajtott.
- Fogalmam sincs. Megteszek majd mindent, hogy ez ne történjen meg, de tény, hogy megszegtetek pár törvényt, főleg Harry. De elég jó esélyetek van megúszni tekintettel arra, hogy Harrynek alapból nem kellett volna börtönben lennie és segítettetek lecsukni Amerika egyik legnagyobb drogszervezetét. - magyarázta apám, mire egy nagyot nyeltem. Szörnyen izgultam Harryért és minden vágyam az volt, hogy láthassam. – Viszont erősen ajánlom, hogy a lehető leggyorsabban keressetek egy megbízható ügyvédet. Amint Harry jobban lesz, megkezdődnek a tárgyalások. – tette hozzá, mire Louis aggódva felsóhajtott.
- Megtennéd, hogy felhívsz amint felébred? – kérdezte tőlem Lou, mire automatikusan bólintottam.
- Persze, de… hová mész? – kérdeztem vissza, ugyanis úgy tűnt, hogy indulni készül.
- Csak a szokásos – kacsintott rám pimaszul, majd már el is tűnt az ajtó mögött. Csak halkan felnevettem és hitetlenül megráztam a fejem.
- Nagyon sokáig halálra voltam rémülve amiért bűnözők kezébe kerültél, de most már látom, hogy nem kellett volna – nevetett apám is, mire csak zavartan megvontam a vállam. Nem tudtam, mennyit tud rólam és Harryről ezért picit féltem.
- Nem is igazi bűnözők… Mindent csak a túlélés érdekében csináltak – mondtam mélyen a szemébe nézve, mire megértően bólintott. – Annyi minden történt… rossz és jó dolgok egyaránt, de főleg rossz – nevettem halkan.
- Úgy érzem nagyon sokat be kell pótolnunk – fogta meg a kezem apám, mire szélesen elmosolyodtam, majd egy nagy levegőt véve mesélni kezdtem.
Rengeteget beszélgettünk, tulajdonképpen egész délután csak beszéltem, ő pedig kérdezgetett. Nagyon hamar eltelt ez ez idő, és azon kaptam magam, hogy szóltak, hogy bemehetek Harryhez. Ugyan a járás még kicsit nehézkes volt, mert mégiscsak helyrerakták a májamat, de sikerült apám segítségével eljutnom a szobájáig.
Egyedül mentem be. Ott feküdt, teljesen kiszolgáltatottan. Arca sápadt volt, haja pedig kócos, de még így is hatalmas késztetést éreztem, hogy szorosan magamhoz öleljem és megcsókoljam. Összeszorult a szívem, ahogy a sok csőre néztem, amik életben tartották őt.
- Szia Harry – köszöntem neki halkan, amint leültem mellé és megfogtam a kezét. Tudtam, hogy hallja, amit mondok és abban reménykedtem, hogy a hangom majd valahogy segít felébreszteni őt. – Látnád most magad… Úgy nézel ki, mint akit megszúrkáltak szívószállal – nevettem a saját poénomon azon reménykedve, hogy ő is értékeli majd a humoromat. Elmeséltem neki, hogy mi történt a nap során, de sajnos egyszer sem kaptam választ tőle. Csak mozdulatlanul feküdt, miközben csak szívverésének hangja hallatszott a gépek felől.
- Tudod, Harry… Sokat gondolkodtam azon, amit mondtál Ericnek. Mármint azon, hogy szeretsz. Nem tudom, hogy ezt csak azért mondtad, hogy nagyobb hatást gyakorolj rá, vagy mert igaz, de… Nekem nagyon sokat jelent – mondtam neki homályos látással.
- Ahh istenem, bárcsak válaszolnál… Nagyon hiányoznak a hülye beszólásaid – nevettem fel a könnyeimet letörölve. Az arcára pillantottam, mire egy ütemet kihagyott a szívverésem. Apró mosoly ült az arcán.
- Tudtam, hogy hallod, amit mondok. Elárulja a mosolyod – kuncogtam az arcára simítva a kezem. – Na jó, megengedem, hogy még pár napot pihenj mert tudom, hogy mennyire fáradt vagy… De aztán kelj fel nekem, kérlek – egy apró puszit nyomtam az arcára, ugyanis tudtam, hogy pár perc múlva lejár az időm és ki fognak küldeni a szobájából.
- Holnap is visszajövök téged fárasztani, addig jó pihit, Harry. Tudom, hogy félelmetes odabent, de ne aggódj, itt kint a gondodat viselik. Csak gyógyulj meg minél hamarabb – suttogtam a fülébe, majd lazán beletúrtam a hajába és újabb puszit adtam az arcára.
Fájt ott hagyni őt, de nem volt más választásom, a nővérek egyetlen egy perccel sem engedtek tovább maradni, főleg hogy vizsgálatra kellett mennem.
Mindent rendben találtak, viszont még bent kellett maradnom megfigyelésen egy éjszakát. Mivel apám odaadta a telefonom, lehetőségem akadt bekapcsolni azt és végignézni, miről maradtam le. Számtalan üzenet várt rám pár baráttól, rengeteg rég nem látott rokontól és még idegen emberektől is. Olyan emberek is kifejezték aggodalmukat, akik egész életemben ignoráltak vagy csak bántottak, így az egész internettől csak megfájdult a fejem. Este kilenc körül járhatott az idő, én pedig szörnyen kimerült voltam, így inkább csak bebújtam a takaróm alá és másodpercek alatt el is aludtam.
Másnap reggel egy nővérke ébresztett, hogy egy utolsó vizsgálatot elvégezzen, majd az orvosommal együtt tértek vissza azzal a hírrel, hogy szabadon távozhatok. Természetesen nem akartam még hazamenni, hiszen meg akartam látogatni Harryt. Így hát csak összepakoltam a cuccaimat és kiültem a szobája elé a padra, várva a látogatási engedélyre. Egy órával a látogatási idő előtt egy kb 26 éves lány ült le velem szemben a padra, majd mikor felnézett rám, tányér méretűre nőttek a szemei.
- Destiny? – kérdezte bizonytalanul, mire mosolyogva bólintottam. – Gemma vagyok, Harry nővére… - mutatkozott be kedvesen.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Harry nagyon sokat mesélt rólad – boldog voltam, hogy végre találkozhattam Gemmával, habár külsője egy picit meglepett. Valamiért egy zöldszemű, világosbarna hajú lányra számítottam, de szinte fekete haja volt és gesztenyebarna szemei.
- Voltál már bent nála? – kérdezte aggódva, mire csak egy aprót bólintottam.
- Olyan, mintha csak aludna… De közben tudom, hogy hallja amit mondunk neki, érzi ha hozzáérünk… Nagyon jól reagál a külső ingerekre, szerintem pár nap és felébred. – magyaráztam neki.
- Annyira haragudtam rá hónapokon keresztül… A semmiért – rázta a fejét hitetlenül, idegesen a hajába túrva, mire óvatosan megfogtam a kezét.
- Nem tudhattad… - próbáltam megnyugtatni, mire halványan elmosolyodott.
- Hé, öhmm... Van kedved valamikor elmenni kávézni? – kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve.
- Azt hittem már soha nem kérdezed meg – nevettem fel játékosan, mire végre ő is felszabadultan mosolygott.
- Az első látogató bemehet – szakította félbe a beszélgetésünket egy ápolónő. Gemma egy apró mosolyt eresztett felém, majd már be is lépett az ajtón.
Pár percig csak üldögéltem még ott magamban, aztán úgy döntöttem, szerzek egy kis kávét az automatából. Legnagyobb meglepetésemre összefutottam Louval, aki épp egy orvossal beszélgetett. A szemem sarkából láttam, hogy ő is észrevett engem, majd miután a kávégép végzett a dolgával, nagy mosollyal az arcán odalépett hozzám.
- Nem kéne még egyedül sétálgatnod ilyen komoly műtét után – szidott le játékosan, de mégis aggodalommal a hangjában.
- Májszakadásom volt, Lou, nem a világ vége… - néztem rá mintha semmiség lenne – Ráadásul az orvos azt mondta, hogy laza sétákat tehetek, csak ne erőltessem meg magam – magyaráztam belekortolva a borzasztóan rossz kávémba.
- Még szerencséd, hogy hamar tudták kezelni – rázta a fejét rosszallóan, mire csak bólintottam. Még mindig aggódó tekintettel vizsgálta az arcomat.
- Ne nézz így rám, Lou. Jól vagyok… Tényleg. – hazudtam. Rohadtul nem voltam jól, aggódtam Harryért és egy részem sokkos állapotban volt a történteknek köszönhetően. Kit akarok becsapni? Csak pillanatok választottak el a haláltól, és ezt az élményt fel kellett még dolgoznom.
- Nekem nem tudsz hazudni. Na gyere, sétáljunk egyet – biccentett féloldalas mosollyal az arcán, mire sóhajtva a karjába kapaszkodtam és elindultam vele. A kórház zöld övezetén sétáltunk egy kört, miközben kieresztettem az összes feszültségem és frusztrációm. Louis megértően végighallgatott, majd amint lenyugodtam, elmesélte, hogy ő min ment keresztül miközben mi Harryvel az életünkért küzdöttünk Eric markában.
- Miután apudék elkaptak, muszáj volt valahogy hazaküldenem téged… Már átláttam, hogy mennyire veszélyes helyzetben vagyunk és nem akartam, hogy bajod essen. Harry pedig ment csak a saját feje után… Aznap kaptak el, mikor ti szakítottatok… Azóta csak azon dolgoztam, hogy épségben hazajuttassunk, persze valahogy mindig szarba keveredtetek Harryvel. – nevetett halkan, majd ajkát beharapva rám nézett – És ne haragudj meg amiatt, amit mondani fogok, de muszáj tudnod – túrt bele a hajába cseppet idegesen. – Azért csókoltalak meg, hogy Harry haragudjon ránk. Nincsenek gyengéd érzéseim irántad, csak haza akartalak juttatni – mondta a vállát megvonva, mire hatalmas kő esett le a szívemről.
- Hála az égnek – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülve – Azt hittem, hogy ezután majd minden kínos lesz köztünk, de örülök, hogy ez csak kamu volt – mondtam nevetve, mire Lou szélesen elmosolyodott.
- Remélem nem rontottam el semmit közted és Harry között ezzel a húzásommal… Remélim megérti majd miért csináltam – sóhajtotta.
- Biztos vagyok benne – mosolyogtam – Jut eszembe, épp meglátogatni készültem őt mielőtt összefutottam veled, szóval vissza kéne mennünk.

Ezúttal nem egyedül mentem be. Louis is szerette volna látni Harryt, ezért ő is velem tartott.
- Wow, téged aztán jól szétszurkáltak, haver! – csodálkozott el a Harryből kilógó csövek láttán. – Nélkülem halott lennél, azt vágod? – viccelődött Lou, mire csak rosszallóan megráztam a fejem. A szemembe könnyek gyűltek. Egyszerre voltam boldog és szomorú, aggódó és megkönnyebbült. Csak arra vágytam, hogy Harry felépüljön és minden a régi lehessen. Vagyis… Igazából csak arra vágytam, hogy megcsókoljam őt, hogy átöleljem és hogy elmondjam neki, mennyire szeretem.
- Őszintén, mennyire szarnál be ha egyszer csak válaszolna? – kérdezte Louis nevetve. A helyzet komolyságához mérten eléggé szórakozott állapotban volt, talán ezzel próbálta leplezni a frusztrációját és aggodalmát.
- Szerintem ha akarna se tudna azzal a sok cuccal a szájában – mondtam kuncogva, mire Louis csak elgondolkodott. Körülbelül húsz percet töltöttünk Harrynél, aztán egy nővér kizavart minket, hogy hagyjuk pihenni a beteget. Így hát elköszöntem Louistól, és apámmal együtt elindultam haza.

Furcsa volt a jól ismert utakon járni. Az egész hazafelé tartó úton csak bámultam ki az ablakon. Jó érzés volt ismerős környezetben lenni, egy jóleső megnyugvás érzése telepedett rám. Mintha az a sok borzalom meg se történt volna. Amint begördültünk a házunk elé, kissé eluralkodtak rajtam az érzelmek.
- Üdv itthon – ölelt át féloldalasan az apám, miközben én csak mosolyogva bámultam a házunkra. Amint beléptünk a házba, hatalmas felfedezéssel szembesültem. Se a ház, se a környék nem változott meg, én viszont teljesen más emberré váltam. A lány, aki azon a reggelen felkelt reggel hatkor, majd megitta a kávéját és elindult dolgozni, már sehol sincs a jelenben. Egyszerűen megszűnt létezni. Helyette itt áll egy olyan lány, aki hálás azért, hogy élhet, aki teljes szívéből szeret egy olyan fiút, aki ugyan nem tökéletes, de különlegesebb bárki másnál. Abban a pillanatban nagyon hálás voltam a történtekért. Mintha visszatért volna belém az ÉLET.
Egész délután csak beszélgettünk a távoli múltról és a közeli múltról egyaránt. Annyi mindent kellett bepótolnunk mint apa és lánya, hogy a traccspartinak csak az éjszaka beköszönte vethetett véget. Szörnyen fáradt voltam, így hát elég korán lefeküdtem. Ám egy ideig csak gondolkodtam. Mi lesz ezután? Visszamenjek az egyetemre és legyek sebész, vagy térjek át egy másik útra? Vajon ha Harry felépül, velem akar majd lenni vagy még mindig fél az elköteleződéstől? Annyi kérdés kavargott a fejemben, de sajnos a válaszokat nem tudtam azonnal megtalálni.

A másnap azonban elég jelentős válaszokat tartogatott. Reggel Gemma üzenetére ébredtem, ugyanis meghívott egy késői reggelire a város legkirályabb brunch helyére. Mondanom sem kell, nagyon élveztem a Gemmával való beszélgetést. Mesélt a gyerekkori emlékeiről, a kicsi Harryről és persze az elmúlt pár hónapról is. Érdekes volt tapasztalni, hogy személyiségük kicsit túlságosan is hasonlított, ami miatt nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot. Reggeli után egy parkba sétáltunk, hogy kiélvezzük a késő tavaszi napsütést.
- Egész eddig azt hittem, hogy Harry majd valami szőke cicababa mellett fog kikötni végső kétségbeesésében, de örülök, hogy rád talált – mondta Gemma büszkén mosolyogva, miután kitárgyaltuk, hogy a göndörke mennyire szerencsétlen volt korábbi szerelmi életében.
- Azért ne kiabáljunk el semmit, szerintem elég durván elköteleződési problémái vannak… - sóhajtottam visszaemlékezve a veszekedéseinkre.
- Hát nem csodálom, amilyen csúnya vége lett az előző kapcsolatának… - fújta ki a levegőt Gemma.
- Miért, mi történt? – kérdeztem érdeklődve, miközben leültünk egy padra, hogy a nap felé fordítva az arcunkat egy kis D vitaminhoz jussunk.
- Asszem Emilynek hívták a csajszit… Középsuliban jöttek össze és elég sokáig együtt voltak. Harry teljesen beengedte őt a szívébe és a végére kiderült, hogy a csaj több másik sráccal csalta meg őt. Szegény eléggé összetört és onnan már csak egy éjszakás kalandjai voltak. – mesélte fájdalmas arccal.
- Ismerős a sztori – horkantam fel, ugyanis én is voltam már ilyen helyzetben. Nagyon tud fájni.
Még mielőtt bármi mást mondhattam volna, megcsörrent Gemma telefonja. Ismeretlen számról hívták, ezért egy pillanatig csak összeráncolt homlokkal nézett a telefonjára, de aztán felvette. Pár másodpercig csak a földet vizslatta miközben hallgatta a hívás túloldalán lévő személyt, majd kikerekedett szemekkel rám nézett.
- Felébredt.


-------------------------------------------------------------------------

Hello emberiség!
Remélem jól vagytok ebben a... történelmileg és gazdaságilag fontos időszakban. Fun fact: szeptemberben egyetemista lettem, tehát gondolhatjátok mennyi szabadidőm volt az utóbbi időben... De eldöntöttem, hogy a huszadik születésnapomra az eddigi összes megkezdett projectemet befejezem, szóval... Itt vagyok és teljesítem ezt. Már nagyon kevés van hátra, de nagyon jó részek következnek. Még egy fun fact: valójában ezekért a részekért kezdtem el írni ezt a sztorit. Ezekkel az ötleetekkel kezdődött az egész :) Szóval remélem nektek is tetszik. Nagyon rég foglalkoztam már az írással, de remélem nem észrevehető. :)
Mindig nagyon örülök a visszajelzéseknek, szóval ha van még valaki aki ide szokott tévedni néha, nagyon szívesen várom a kommentet <3

Legyetek jók és vigyázzatok magatokra!




Btw, elég mérges vagyok a koronavírusra. Május 31-én láthattam volna Harryt élőben. De most várhatok még egy évet :( Tudom, hogy nagyobb problémák is vannak most a világban, de olyan régóta vártam már erre a pillanatra, és csak még távolabb került tőlem ez az álom... Nem baj. El fog jönni az a nap is. :) 


2019. július 12., péntek

HOSTAGE | Tizenkilencedik fejezet


 Emerald


Hazudtam Destinynek. A férfi, akit lelőtt már abban a pillanatban halott volt, amint földet ért. A golyó helyéből következtetve az egyenesen a szívébe fúródott, ezzel teljesen szétroncsolva azt, de nem akartam, hogy Destiny tudja ezt. Ahogy egyre több vért vesztettem és látásom homályosabb lett, úgy keletkeztek egyre furcsább és furcsább gondolatok a fejemben. Úgy tűnt, mintha a lábaim feladták volna a szolgálatot, ugyanis egy pillanat alatt kemény talajt éreztem a fenekem alatt. Minden összefolyt, csak hangfoszlányokat észleltem és furcsa foltokat láttam. Mintha Louis hangját is hallottam volna, de az is lehet, hogy csak képzelődtem. Aztán egy pillanat alatt minden feketeségbe borult. Elég rémisztő helyen találtam magam, szörnyen hideg levegő vett körül én pedig rendkívül gyenge voltam. Megpróbáltam segítségért kiáltani, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. A testem minden egyes négyzetcentimétere sajgott, én pedig csak összegörnyedve remegtem a fájdalomtól.
Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, de én a pokol legmélyebb bugyrában éreztem magam hánykolódni mindaddig, amíg hangokat kezdtem hallani. Először mintha anyukám beszélt volna hozzám, aztán Destiny csilingelő hangját fedeztem fel. Nem láttam semmit, csak a fájdalmat éreztem, de megpróbáltam a hang irányába fordulni. Nem értettem egyetlen szavát sem, de valamiért késztetést éreztem arra, hogy közelebb menjek. A hosszú, napoknak tűnő fájdalmas szenvedés után felüdülés volt hallani a hangját így kérdés nélkül többet akartam belőle. Vánszorogtam, a körmömmel kaparva a jeges földet kúsztam a semmi felé, miközben ordítottam a fájdalomtól. Nem adtam fel. Addig próbálkoztam, míg tisztán hallottam Destiny lágy hangját.
- Gyerünk, Harry! Küzdj! - hangját ezúttal egyenesen a fülem mellől hallottam, mire egy hatalmas levegőt vettem és erősen összeszorítottam a szemem. Tudtam, hogy mindez csak egy álom és muszáj felébrednem.
Mikor újból kinyitottam a szemem, már más helyen voltam, ugyanis a fény szörnyen bántotta a retinámat. Azonnal hatalmas fájdalmat éreztem az oldalamban, de ez még csak össze sem volt hasonlítható az álombeli fájdalmakkal. Pár perc kellett, míg teljesen ki tudtam nyitni a szemeimet, akkor viszont eléggé meglepődtem a látványon. A kocsi hátsó ülésén feküdtem, mellettem pedig Destiny szuszogott a csuklómra helyezve tenyerét. Louis a kormány mögött ült, fejét hátrahajtva szunyókált. Odakint koromsötét volt, de a szabadban voltunk - látszólag egy erdő közepén.
- Des… - szólaltam meg remegő hanggal, mire azonnal kipattantak a szemei és villámgyorsan felült.
- Óh hála az égnek - sóhajtotta megkönnyebbülten, majd azonnal a nyakamra tapasztotta két ujját hogy megmérje a pulzusom.
- Mi történt? - kérdeztem zavartan, ugyanis szemei vörösségéből arra következtettem hogy napok óta ébren volt már.
- Elájultál mielőtt még a kocsihoz értünk volna… Sok vért vesztettél és… Megállt a szíved - nézett mélyen a szemembe, majd halkan folytatta - Újraélesztettelek de semmire nem reagáltál. Azt hittem itt fogsz meghalni a kezeim között - mondta remegő hangon, miközben idegesen a hajába túrt. Akkor jöttem rá, hogy nem a fáradtságtól volt piros a szeme, hanem a sírástól. Összeszorult a szívem és hirtelen azon kaptam magam hogy legszívesebben jó szorosan magamhoz ölelném. Mégsem tettem ezt, hiszen akkora sokkba kerültem hogy meg sem tudtam mozdulni.
- Meddig… Meddig voltam kiütve? - kérdeztem.
- Két napig. Holnap reggel vittünk volna be a kórházba… - motyogta lesütve a szemét. Olyan összetörtnek és kimerültnek láttam, hogy azt kívántam, bárcsak ne történt volna meg ez az egész.
- Köszönöm, hogy visszahoztál és megmentetted az életem. Főleg azután, hogy olyan csúnyán bántam veled… - hálálkodtam mélyen a szemébe nézve. Éreztem, hogy az a bizonyos szikra még mindig ott van köztünk és csak arra vár, hogy meggyulladhasson. Megpróbáltam felülni, hogy megölelhessem, de amint megmoccantam, szörnyű fájdalom nyilallt az oldalamba.
- Jaj, nehogy megmozdulj! A sebed nagyon érzékeny és pár napig még tuti feküdnöd kell. Mondhatni volt egy műtéted - magyarázta azonnal Destiny, majd a mellkasomnál fogva óvatosan visszanyomott fekvő helyzetbe. Ahogy fölém hajolt és kócos haja félig belelógott a szemébe, úgy éreztem azonnal vissza kell szereznem őt. Olyan gyönyörű volt még így is, hulla fáradtan és megviselten.
- Király - nyögtem fájdalmasan. Erre már Louis is felébredt és vidáman vette tudomásul, hogy magamnál vagyok.
- Na végre, már azt hittem tényleg feldobod a pacskert, tesó - mosolygott rám szélesen. - Míg te szundikáltál, mi tovább jöttünk. Fél órányira vagyunk Denvertől - tájékoztatott azonnal.
- Történt valami érdekes amíg én a poklot jártam be? - kérdeztem felnevetve, mire Louis és Destiny egyszerre néztek egymásra.

Destiny szemszöge

Amint Harryt kivonszoltam az épületből, hangosan segítségért kiáltottam. Tudtam, hogy nem maradhatunk már itt ezen a helyen mert nem biztonságos, így már csak azt reméltem hogy Louis meghallja a hangomat és megjelenik a kocsival. Nem adtam fel, egyszerre kiabáltam és vonszoltam a vérző göndörkét. Pár perc múlva aztán kerékcsikorgásra kaptam fel a fejem. Louis közelített felénk hatalmas sebességgel, amitől megkönnyebbülten felsóhajtottam és letöröltem arcomról a könnyeket. Amint odaért, kipattant az autóból és segített beemelni Harryt a kocsiba.
- Mégis mi a fene történt? – kérdezte aggodalmaskodva, ugyanis Harry vérző sebe egyáltalán nem volt bíztató látvány.
- Találtunk egy sérült embert… még életben volt, de aztán a szemünk láttára meghalt… Aztán találkoztunk két banditával… - mondtam szaggatottan a levegőért kapkodva, miközben megpróbáltam abbahagyni a remegést. Nem ment.
- Hé, Destiny, nyugodj le egy picit. Minden rendben, már nem bánthatnak – nyugtatott Louis egy pillanatra a szemembe nézve. Maximális sebességgel száguldottunk az úton, majd befordultunk egy kis földútra, ami egyenesen az erdő közepére vitt minket. Itt Louis leállította a motort, majd elég helyet teremtett nekünk a hátsó ülésen ahhoz, hogy Harryt teljes hosszában a hátára tudjuk fektetni. Alaposan megvizsgáltam a sebét, majd előkészítve az eszközöket, megkezdtem a fertőtlenítését. Harry már így is nagyon sok vért vesztett így muszáj volt lezárnom a sebét nehogy gond legyen ebből. Szerencsére minden rendben ment a kisebb műtét során, köszönhetően Lounak aki egész végig ott volt mellettem és segített, valamint nem hagyta hogy bepánikoljak. Miután bezártam a sebet, egy gyors általános vizsgálatot végeztem és a nyakára tapasztva két ujjamat csekkoltam a vérnyomását. Akkor már tudtam, hogy valami nincs rendben, ugyanis nem éreztem semmit. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.
- Louis… Nagy baj van – mondtam halkan, a sírás szélén állva – Megállt a szíve – magyaráztam gyorsan, majd minden tanult tudásomat bevetve elkezdtem újraáéeszteni Harryt. Louis teljesen bepánikolt: idegesen a hajába túrva kiszállt a kocsiból majd a kocsi mellett megtett pár ideges kört. Mindeközben én Harry életéért küzdöttem, és megállás nélkül potyogtak a könnyeim.
- Gyerünk, Harry! Küzdj! – sírtam kétségbeesetten, ugyanis már csak pár másodpercem volt hátra, mielőtt komoly problémát okozott volna a szíve megállása. Megint ellenőriztem a légzését, majd a legnagyobb megkönnyebbülésemre Harry fellélegzett. A saját mellkasomra szorítva a tenyerem nekidőltem a kocsi falának és hálásan az égre néztem.
- Lélegzik! – kiáltottam ki Lounak, mire ő azonnal visszadugta a fejét a kocsiba.
- Nem halt meg? – kérdezte reményteli hangon, mire a lehetőlegboldogabban megráztam a fejem, majd megkönnyebbülten zokogva Lou karjaiba vetettem magam.
- Visszahoztam őt – sírtam hangtalanul, miközben olyan erősen szorítottam őt magamhoz, amennyire csak tudtam. Louis is erősen ölelt magához a derekamnál fogva, és perceken keresztül csak így álldogáltunk.
- Akkora barom vagyok… Nem kellett volna elterelnem Harry figyelmét a hülye veszekedésünkkel – ráztam a fejem miután elengedtük egymást és visszamásztunk Harry mellé a kocsiba.
- Nem a te hibád… Nem kellett volna engednem hogy bemenjetek abba az épületbe – mosolyodott el féloldalasan.
- Nem is akartam bemenni oda, csak egyedül akartam lenni… Azt terveztem hogy csak leülök a domb tetején de Harry utánam jött ezért már kénytelen voltam bemerészkedni oda – nevettem fel halkan visszagondolva a saját hülyeségemre. Ha nem lenne ilyen fontos a büszkeségem, mindez meg sem történt volna.
- Én mondtam neki, hogy menjen utánad. Legalább bocsánatot kért amiért egy faszfej volt veled? – kérdezte őszinte sajnálattal az arcán.
- Nem. Csak még jobban összevesztünk… - vontam meg a vállam, majd azzal a lendülettel újból ellenőriztem Harry pulzusát, ami szerencsére teljesen normális volt.
- Sajnálom, Destiny. Harry egy igazi seggfej. – rázta a fejét hitetlenül.
- Nekem mondod? – sóhajtottam fáradtan, majd átmásztam Louis mellé, ugyanis végeztem Harry megvizsgálásával.
- Harry nem is érdemel meg téged. Egy ilyen lányt, mint te, szeretni kell és dédelgetni, nem pedig összetörni a szívét – nézett mélyen a szemembe, miközben halványan elmosolyodott.
- Úgy gondolod? – kérdeztem vissza felnézve hatalmas kék szemeibe.
- Határozottan. Nézd… Gyönyörű vagy, ráadásul te vagy a legokosabb lány, akivel valaha találkoztam… Harry helyében egy pillanatra sem gondolnék arra, hogy elengedjelek – magyarázta továbbra is a szemeimet bűvölve. Nem tudom mi ütött belém abban a pillanatban, talán a sok stressz és a sírás, de mindennél jobban meg akartam csókolni Lout. Hosszasan néztünk egymás szemébe, miközben gondolkodás nélkül lassan közeledtünk egymáshoz. Az ő kezei a derekamra simultak, én pedig végigsimítottam mellkasán. Arcunk csak pár centire volt egymástól. Az agyam azt ordította, hogy húzódjak el, de nem akartam.
- Nem kellene… - suttogta Lou az ajkaimra, de ekkorra már teljesen elvesztettem az eszem.
- Nem, tényleg nem… - helyeseltem, mégis megmozdultam felé és ajkaimat az övéire nyomtam. Egy pillanatra sem habozott, azonnal visszacsókolt és derekamnál fogva közelebb húzott magához. Annyira más volt, mint Harry, mégis elképesztően jól esett csókja. Óvatosan hajába túrtam, miközben közelebb és közelebb simultam hozzá, egészen addig, míg az ölében nem kötöttem ki. Éreztem, hogy elmosolyodik, de nem szakítottuk meg csókunkat. Cirógatni kezdtem a mellkasát, miközben ő kezeit végig a derekamon tartotta. Kezeim lassan pólója alá csúsztak, majd le is vettem róla a textilt és így cirógattam tovább forró bőrét. Lassan rólam is lekerült a felsőm, és így csókoltam tovább Lout. Nem tudom mi ütött belém, de alig pár perc múlva már az övével babráltam.
- Des… - motyogta megszakítva csókunkat, mire csak hümmögtem egyet, majd áttértem nyakára és apró csókokat hagytam bőrén. – Nem kellene… - nyögött fel, mikor fenekemmel öléhez dörgölőztem.
- Cseppet sem érdekel, Lou – válaszoltam gyorsan, majd visszatértem ajkaihoz és vadul csókoltam tovább. Ő sem tétovázott tovább, egy határozott mozdulattal fordított a helyzetünkön, majd lábaim közé férkőzve ajkait nyakamra tapasztotta. Lábaim dereka köré fontam és így húztam őt közelebb magamhoz. Pár perc múlva lassan elhúzódott és hatalmasakat pislogva rám, csak nézett.
- Mi az? – kérdeztem értetlenül, nem értettem miért hagyta abba ilyen hirtelen.
- Nekem ez nem megy… - suttogta a fejét rázva, majd óvatosan felült és rám terítette a felsőmet. – Nem tehetem ezt Harryvel. Amúgy is, csak össze vagy zavarodva… - mondta mélyen a szemembe nézve.
- Mi a baj velem, Lou? – kérdeztem a sírás szélén állva. Úgy éreztem magam, mint egy felesleges test, amit senki nem szeretne megkapni.
- Ugyan, Destiny! Nincs veled semmi gond – biztatott Lou halvány mosollyal az arcán, miközben bátorítóan felém fordult.  – Harry összetörte a szíved és most próbálod betölteni a helyet… De nem én vagyok erre a megfelelő személy… - óvatosan arcomra simította tenyerét, majd letörölte az arcomon leguruló könnycseppet.
- Úgy érzem már soha nem tudom betölteni azt a helyet – sírtam keservesen, mire ő szorosan karjaiba zárt így mellkasára hajthattam fejem.
- Minden rendben lesz, Des. Ebben biztos vagyok – suttogta, majd egy apró puszit nyomott a fejem tetejére. Hosszú percekig csak szipogtam, miközben Louis nyugtatóan simogatta a hátam és megnyugtató dolgokat suttogott a fülembe.
- Louis? – kérdeztem halkan.
- Igen, Des?
- Köszönöm, hogy leállítottál. Nagy hiba lett volna… - mondtam halkan felnevetve, mire ő is szélesen elmosolyodott. Érdekes, hogy egyáltalán nem volt kínos a hangulat, inkább amolyan meghittnek írnám le.
- Csak felejtsük el, rendben? – kérdezte félve, mire egy hatalmasat bólintottam.
- Mit is kell elfelejtenünk?

Harry szemszöge


- Az égvilágon semmi nem történt – válaszolta Lou a vállát megvonva, Destiny pedig egyetértően bólintott, majd hátradöntve az anyósülést, megpaskolta a kispárnáját és fáradtan vízszintesbe helyezte magát.
- Ha nem bánjátok, én most alszok egy picit. Hosszú volt ez a két nap – motyogta félálomban, majd pár másodperc múlva már be is aludt.
- Hé, Lou… Mi volt ez az összenézés az előbb? – kérdeztem gyanakodva, mire ő csak legyintett egyet.
- Csak annyi, hogy nem csak te jártad be a poklot ezalatt a két nap alatt. Mi is eléggé megszenvedtük – magyarázta miközben kényelembe helyezte magát mellettem.
- Hogy érted ezt? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Úgy, hogy Destiny eléggé kiakadt. Nagyon aggódtunk érted, ő magát okolta azért, hogy megsebesültél, sőt, majdnem meghaltál, én pedig próbáltam nem beleőrülni abba, hogy akár el is veszíthetem a legjobb barátomat – magyarázta halkan, szomorúan nézve a szemembe.
- Oh… Sajnálom, hogy ennyi aggodalmat okoztam – mondtam halkan felsóhajtva.
- Ugyan, tesó. A lényeg, hogy nem dobtad fel a pacskert. Na akkor aztán tényleg haragudnék rád – bokszolt Lou a vállamba viccelődve, mire óvatosan felnevettem. Nem kellett volna, ugyanis iszonyú fájdalom nyilalt az oldalamba emiatt.

Három nap múlva

- Harry, biztos vagy benne, hogy képes vagy vezetni? Pár napja még halott voltál – mondta Louis aggódva, miközben beindítottam a kocsit, hogy végre tovább induljunk az utunkon.
- De csak pár percig. Az semmiség, már teljesen jól vagyok, nyugi – legyintettem, majd mosolyogva a gázpedálra léptem. Alig vártam, hogy végre kiérjünk ebből az átkozott erdőből, ugyanis eléggé elegem volt már belőle.
Miközben az autópályán száguldottunk, Louis a laptopján keresgélt és kutakodott Eric holléte felől, Destiny pedig halkan szuszogott a hátsó ülésen. A gondolataim megállás nélkül az alvó szépség körül keringtek. Óvatosan belepillantottam a visszapillantó tükörbe, így egyenesen rá tudtam nézni. Olyan ártatlan és gyönyörű volt… És szörnyen hiányzott.
- Min mosolyogsz? – kérdezte tőlem Louis idióta vigyorral az arcán, mire újból az útra összpontosítottam.
- Semmin – tagadtam le a fejem rázva, mire Louis csak felvonta a szemöldökét. Túl jól ismer.
- Ahamm. Megbántad a döntésed, nemigaz? – kérdezte amolyan „én mindent tudok” hanglejtéssel.
- Nem – mondtam őszintén. Újból eszembe jutott, hogy miért kínzom magam azzal, hogy távol maradok Destinytől, és ismét arra jutottam, hogy a cél szentesíti az eszközt.
- Ezt mondd majd akkor, ha túllép majd rajtad – biccentett Lou, majd visszatért a laptopja fürkészéséhez. Szavai még jó ideig újból és újból megjelentek a fejemben, amitől összeszorult a szívem. Legbelül egyáltalán nem akartam, hogy Destiny túllépjen rajtam, annak ellenére, hogy jópár jelet mutatott már erre. Egyszerűen utál engem, talán ha akarnám, akkor sem tudnám visszaszerezni. Ezt jól elcsesztem.
- Hé, tesó… - szakított ki Louis a gondolataim közül pár perc múlva. – Van egy régi haverom, aki talán tudja, merre járhat Eric, vagyis remélhetőleg van valami ötlete, hogy mit tervezhet. Meg kéne látogatnunk – mondta reménykedve.
- Benne vagyok. Hol van ez a haverod? – kérdeztem.
- Vegasban – mondta ki félve, mire fáradtan felsóhajtottam. Az még több, mint egy napnyi útra volt tőlünk.
- Hát, akkor irány Vegas, aztán kidobjuk Destinyt LA-ben és elkapjuk Ericet. Benne vagy? – kérdeztem ördögi vigyorral az arcomon, mire ő is elmosolyodott.
- Ez nem is kérdés! – válaszolta cinkos mosollyal.

Hosszú, fárasztó utazás várt ránk. 10 órán keresztül száguldottunk az autópályán rövidebb-hosszabb megállókkal.
Este 11 körül járhatott az idő. Louis a hátsó ülésen bealudt a laptopjával az ölében, Destiny pedig mellettem, az anyósülésen szundikált.
 Mivel tudtam, hogy Destiny szülinapja éjfél után megkezdődik, kicsit különlegessé szerettem volna neki tenni a napot. Amolyan búcsú-ajándéknak szántam ezt neki, ugyanis már csak pár órányira voltunk Los Angelestől. Úgy döntöttem, meglátogatjuk a Grand-Canyont. Ugyan még régebben vettem Desnek egy szülinapi ajándékot, de úgy gondoltam, már nem aktuális odaadni neki így megbíztam vele Lout, hogy rakja el.
Már bő fél órával átléptük az éjfélt, mikor Destiny ébredezni kezdett. Mosolyogva néztem rá, majd a digitális órára.
- Boldog szülinapot Hercegnő – suttogtam ártatlan arcára pillantva. Szélesen elmosolyodott, majd szégyenlősen a füle mögé tűrte egy rakoncátlan tincsét.
- Köszönöm – motyogta zavartan. Látszólag eléggé megleptem őt azzal, hogy emlékeztem a szülinapjára, de őszintén szólva már abban a pillanatban megragadt a fejemben ez a dátum, mikor legelőször kimondta. Annyira figyeltem gyönyörű arcát, hogy teljesen megfeledkeztem a vezetésről, így majdnem a szalagkorlátnak csapódtam – még szerencse, hogy időben kapcsoltam és elrántottam a kormányt.
- Vezess már óvatosabban, idióta – morogta Destiny felháborodva, ezzel teljesen megtörve a varázst. Pedig már éppen kedztem azt érezni, hogy talán nem is haragszik rám annyira.
- Bocs – dünnyögtem a szememet forgatva. A kis manőveremnek köszönhetően Louis is felébredt, majd kidörzsölve az álmot a szeméből, ő is felköszöntötte Destinyt.
- Hoppá, kapásunk van – nevetett fel hirtelen amint a laptopjára pillantott. – A haverom meghívott minket a bulijába ma estére… Van egy irodája a szórakozóhely egyik elrejtett részén és ott akar találkozni velem – magyarázta lelkesen, mire szélesen elmosolyodtam.
- Én szeretnék bulizni… elvégre szülinapom van – lelkesedett Destiny azonnal, mire összenéztem Louval a visszapillantón keresztül. – Légyszi, srácok! Holnap úgyis hazavisztek, szórakozzunk még egy utolsót! – kérlelt minket hatalmasra nyílt szemekkel. Egyszerűen nem tudtam ellenállni neki, legszívesebben azonnal letepertem volna őt.
- Na jó, benne vagyok. De akkor engedjétek meg hogy vegyek nektek normális bulizós ruhákat – mondta Louis felváltva nézve rám és Desre. – Nem keltünk feltűnést és nem verünk meg senkit. Rendben? – kérdezte Louis főleg tőlem, mire hitetlenül felnevettem.
- Legyen. De csak most az egyszer – egyeztem bele én is, Destiny pedig vidáman felvisított.
- Köszi, Lou. Te vagy a legjobb – mosolygott a legjobb barátomra.
- Szerzek két hotelszobát is, hogy ne kelljen megint a kocsiban aludnunk – tette hozzá Lou és már bele is ugrott a laptopjába hogy lerendezze ezt is. Egy pillanatra Destinyre néztem, aki az ajkát beharapva próbálta leplezni széles mosolyát, de nem igazán jött össze neki. Láttam rajta, hogy elképesztően örül ennek a kis kitérőnek, ugyanis úgy tűnt, nem szeretne hazamenni. Szörnyen érdekelt, hogy miért nem, de egyértelmű okokból kifolyólag nem kérdeztem meg.
Meg kellett állnom a benzinkútnál tankolni, ahol Louis átvette a helyem. Természetesen megbeszéltem vele, hogy elvisszük Destinyt a Grand Canyonhoz, szóval már ő is tudta, hogy egyenesen oda tartunk. Ha minden jól megy napfelkeltére pont oda is fogunk érni.
Ezúttal én kerültem a hátsó ülésre hogy pihenhessek egy kicsit. A szememet lecsuktam ugyan, de nem tudtam álomba zuhanni őrjítő gondolataim miatt. Állandóan csak azon járt a fejem, hogy mi fog történni, miután hazavisszük Destinyt. A szívem nem akarta hogy szétváljanak útjaink, de az agyam egyedül ezt fogadta el értelmes és szükséges megoldásnak. Az autóban csend volt, Louis a gondolataiban elmerengve vezetett, Destiny pedig folytatta az alvást. Eléggé kimerülhetett az utóbbi pár napban ugyanis pillanatok alatt képes volt álomba zuhanni. Az ablakon kinézve csak sötétséget és néhány közlekedési táblát láttam. Picit magányosnak éreztem magam és fáztam. Semmi mást nem akartam, csak ölelő kezeket és nyugalmat. Legszívesebben csak az ölembe vettem volna Destinyt hogy jó szorosan átöleljem és apró puszikat adjak neki. Te jó ég, mióta vagyok ilyen nyálas papucs? Légy férfi Emerald!
Csak hitetlenül megráztam a fejem és akaratlanul is Destinyre pillantottam. Szeretem őt, a fenébe is. Sokkal jobban és egészen máshogy, mint bárki mást. Ez az érzés egyszerre volt fergeteges és szörnyen fájdalmas tudva, hogy valószínűleg Destiny egy életre megutált engem. Esélyem sincs már visszaszerezni őt.

Nem aludtam egy percet sem. Odakint kezdett világosodni, mi pedig egyre közelebb és közelebb kerültünk a végállomáshoz. Néha fel-felpörgött a szívverésem ugyanis bevallom, kicsit izgultam is, hogy Destinynek tetszeni fog-e a kitérőnk. Ő még mélyen aludt, viszont Louval összetalálkozott a tekintetem a visszapillantó tükrében. Szemében felfedeztem valami furcsa érzést, talán fájdalmat vagy bűntudatot, de nem tudtam hová rakni. Lehet, hogy csak én képzelődtem.

Destiny szemszöge

Nem is emlékszem már a napra, amikor utoljára ilyen jól kialudtam magam, mint most a kocsiban. Mintha napokon keresztül csak mélyalvásban lettem volna. Amikor felébredtem kissé sokáig tartott felfognom, hogy hol vagyok épp vagy hogy mi történik. Louis leállította a kocsit, majd mindkettő srác szó nélkül kiszállt. Amint sikerült teljes mértékben kinyitnom a szemem, úgy éreztem egy pillanaton belül elájulok a boldogságtól. Leesett állal néztem ki az ablakon egy pár másodpercig, majd boldogan felnevettem és én is kipattantam a kocsiból.  
- Ugyan tortát nem tudtunk szerezni, de reméljük, hogy ez is megfelel – nevetett Louis az arcom láttán, mire hálásan néztem mindkettőjükre.
- Te jó ég srácok, ez fantasztikus! – nevettem még mindig a sokk hatása alatt. Mindig is nagy álmom volt meglátogatni a Grand Canyont de mindig csak amolyan megvalósíthatatlan bakancslistás pontként szerepelt a tudatomban. Boldogan sétáltam közelebb a hatalmas mélységhez és ámulva néztem a felkelő nap által megvilágított sárgásan csillogó hatalmas sziklákat. Soha nem volt még ilyen gyönyörű látványban részem.
- Tessék. Nagyon hideg van, nehoogy megfázz a szülinapodon – sétált mellém Harry, majd a kezembe nyomta a pulcsiját. Egy pillanatra összeért a kezünk és egymás szemébe néztünk. Amilyen boldog voltam a Grand Canyon látványa miatt, olyan szomorú Harry miatt. Egyszerre tört darabokra a szívem és szorult össze a boldogságtól. Könnyek gyűltek a szemembe, így elkaptam a tekintetem.
- Köszönöm – suttogtam alig hallhatóan, majd gyorsan felkaptam magamra a pulcsit. Harry illata újabb tőrt szúrt a szívembe. Találtam egy kényelmesnek tűnő sziklát és leültem rá, miközben le se vettem a szemem a tájról. Patakokban folyt a könnyem miközben eszméletlen sebességgel zakatolt az agyam. Mellettem Lou és Harry is alaposan feltérképezték a területet. Próbáltam boldognak tűnni és nem sírni, de egyszerűen nem tudtam megállítani a könnyeket. Újból összetalálkozott a tekintetem Harryvel, miközben Lou lelkesen magyarázott neki valamiről. Letöröltem a könnyeimet az arcomról, miközben még mindig tartottuk a szemkontaktust. Aztán Harry elkapta a tekintetét, mondott valamit Lounak és elindult felém. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, így csak újból a tájat figyeltem. Aztán Harry csendesen leült mellém. A szívem hevesen vert, annyira, hogy szinte hallottam, ahogy dübörög a mellkasomban.
- Annyira sajnálom, Destiny – mondta halkan, mire rá emeltem a tekintetem. Szeme őszinteséget sugárzott. – De komolyan. Mindent. Azt, hogy túszul ejtettelek, azt, hogy rosszul bántam veled, hogy… kihasználtalak… - sorolta megbánással a szemében.
- Nem haragszok rád, Harry. Nem tudok… - feleltem halkan, szipogva.
Ezután csak csendesen ültünk egymás mellett egy ideig, miközben a mélységbe bámultunk. Nagyon fájt, hogy nem érhettem hozzá, mikor alig pár centire ült tőlem és teljes egészében éreztem az illatát. El akartam neki mondani, hogy szeretem, de tudtam, hogy semmin nem változtatna.
- Annyira gyönyörű ez a hely – mondtam halkan, félve a göndörre pillantva. – Köszönöm, hogy itt lehetek Harry – néztem mélyen a szemébe, mire halványan elmosolyodott.
- Miért érzem azt, hogy nem akarsz hazamenni? – kérdezte hitetlenül megrázva a fejét.
- Mert tényleg nem akarok – adtam az egyértelmű választ halkan felnevetve.
- Miért? Mármint… Azt ugye tudod, hogy bármelyik pillanatban meghalhatunk? Elrabolhatnak, megkínozhatnak… Egyszerűen csak nem értem.
Hát persze, hogy nem. Csak tudod, Harry, kibaszottul szeretlek és mindez nem érdekel, ha veled lehetek.
- Bármit mondasz, holnap mindenképpen hazaviszlek. – szólalt meg újból, miután én csak csendben merengtem.
- Ugye tudod, hogy le fognak csukni? – kérdeztem hirtelen, ignorálva az előző mondatát. Csak meglepetten nézett rám egy másodpercig, de aztán megvonta a vállát.
- Ja. Hamis vallomás, szökés a börtönből, egy kiskorú elrablása, rendőrautók rongálása, lopás, gyilkosság… Soroljam még? – nézett rám komolyan, mire csak mosolyogva megráztam a fejem.
- Ez így nincs rendben… Ezért minimum tíz évet fogsz kapni, de csak akkor, ha nagyon elnézőek lesznek… - mondtam félve.
- Tudom… - sóhajtott.
- Mi a terved, Harry? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel, mire összehúzta a szemöldökét.
- Hogy érted? – kérdezett vissza.
- Elszöksz a zsaruk elől, vagy leülöd azt az időt, amit kiszabnak? – őszintén szólva nagyon aggódtam Harryért. Tíz év nagyon sok egy ember életéből és úgy gondolom, teljesen összetörné őt.
- Fogalmam sincs. Tekintve, hogy semmi rosszat nem tettem, csak a túlélésért küzdöttem, remélem, hogy nem adnak tíz évet. De komolyan Destiny… Szerinted tényleg leültetnének tíz évre egy ilyen óriási félreértés miatt? – kérdezte az ajkába harapva, reménykedve nézve rám. Tisztán láttam rajta, hogy nem akar visszamenni a börtönbe.
- Nem tudom, talán… Ha mindent sikerül tisztázni, akkor esélyes, hogy megúszod, de azért nem vennék mérget erre. Főleg úgy, hogy Eric csatlósai még mindig kint vannak a nagyvilágban. – magyaráztam. Harry csak csendben emésztette a hallottakat egy pár percig, majd kérdően felém fordult.
- Te mit tennél a helyemben, Destiny?
- Sokat gondolkoztam már ezen. Tény, hogy nagy szarban vagy, de… Lehet, hogy nem Eric meggyilkolását venném központi szerepbe, hanem az egész drogbandáját buktatnám le. Talán keresnék egy nyomozót, aki a rendőrségnél dolgozik és valahogy megpróbálnám letisztázni a helyzetem… Az már egy másik kérdés, hogy ez mennyire kivitelezhető – gondolkodtam hangosan, mire Harry csak egy hümmögéssel reagált.
- Erre én miért nem gondoltam korábban? – kérdezte hosszas gondolkodás után, mire felnevettem.
- Mert te vagy a legmakacsabb ember a világon, akinek soha még csak az eszébe se jutna, hogy másoktól segítséget kérjen – válaszoltam egyszerűen, ő pedig felnevetett.
- Talán igazad van – ismerte be.
- Látod, ezért van szükséged rám – mondtam félve nézve a szemeibe, mire mintha megállt volna az idő egy pillanatra. Olyan jó volt beszélgetni vele, végre ismét hallhattam a hangját hosszabb távon keresztül, ami már szörnyen hiányzott. Mindennél jobban meg akartam csókolni és szorosan hozzábújni. Legbelül úgy éreztem, hogy ő is erre vágyik, de lehet, hogy ezt csak a saját agyam találta ki, hogy megvédje a szívemet a totálkártól. Hosszasan bámultunk egymás szemébe, mintha a tekintetünkkel beszélgettünk volna.
Harry köhintése húzott ki ebből a megmerevedett pillanatból.
- Öhm… Talán mennünk kéne. Hamarosan megérkeznek a turisták – állt fel hirtelen, mintha csak megégette volna magát. Éreztem, hogy arcom lángokban áll, ezért felvettem a kapucnit és búcsút intve a tájnak, elindultam a kocsi felé. Louis értetlenül nézett ránk, de szótlanul beült a kormányhoz, én pedig mellé az anyósülésre. Harry szokásához híven Louis mögé ült.
- Siessünk, Lou. Nem lenne jó, ha valamelyik turista beköpne minket a célegyenesben – mondta Harry sietve, és már el is indultunk.
Körülbelül két és fél óra volt, amíg Las Vegasba értünk. Korábban már voltam a városban, de soha nem tudott lenyűgözni igazán. A sok fényűzés, a rengeteg csillogás, a hatalmas épületek és a nyüzsgés nem tartozott a kedvenceim közé.
- A város szélén találtam csak apartmant, mert minden le volt foglalva előre. Nem lesz a legmodernebb, de úgy gondolom egy éjszakára megfelel majd – szólalt meg Lou a hosszú csend után.
- Lou, mindig ezt mondod, aztán a végén mindig egy luxusvillában kötünk ki – nevettem utalva az előzetes szálláshelyeinkre.
- Nem igaz… - szerénykedett halvány mosollyal az arcán. Louis számára egy hotelszoba egészen addig nem tartozott a modern kategóriába, amíg nem volt minimum egy hatalmas plazmatévé, padlófűtés, klíma, széf, gardrób, jakuzzi és minibár. Fogalmam sincs miért, de számára mindig nagyon fontos volt, hogy milyen helyen száll meg. Talán egyszer majd megkérdezem ennek okáról.
Ahogy gondoltam, a lefoglalt apartman teljes mértékben okés volt, kicsit úgy is éreztem mintha hazaértem volna, ugyanis a mi házunk is hasonló kaliberű volt otthon Los Angelesben. Tény, hogy szörnyen hiányzott már a házunk, a szobám, a mindig gyönyörű tiszta konyha és nem mellékesen apukám is. Összeszorult a szívem. Talán valahogy meg kellett volna próbálnom jelezni neki, hogy jól vagyok? Biztosan halálra aggódta magát miattam, elvégre én vagyok az egyetlen lánya.
- Na, hogy tetszik, Des? – szakított ki Harry hangja a gondolataim közül, mire zavartan a hajamba túrtam.
- Családias. Tetszik – vontam meg a vállam mosolyogva, mire boldogan megütögette a vállam. Kezére pillantottam, majd fel a göndörre, mire csak kínosan köhintett egyet.
- Khm. Bocs – mondta hidegen majd már Louis mellett is termett, hogy segítsen neki bevinni a cuccokat.

Harry szemszöge

Fogalmam sincs, hogy hogyan bánjak Destinyvel. Nem akarom, hogy utáljon, de túlságosan barátságos se szeretnék vele lenni. Olyan, mintha hirtelen elfelejtettem volna, hogy kell a lányokkal bánni. Destinyt csak gyengéden akartam kezelni. Puha ölelésekkel, puszikkal és védelmezően, mintha egy kis hercegnőre vigyáznék. Te jó isten, Harry, szedd össze a golyóidat!
Louis és Destiny vállalták, hogy elintézik a bevásárlást, így én otthon maradtam, hogy kicsit rendszerezzem a dolgainkat. Teli töltöttem az összes fegyverem és összehajtogattam a sietve összegyűrt ruhákat. Őszintén szólva csak egy kis egyedüllétre volt szükségem. Legszívesebben csak kimentem volna az erdőbe lövöldözni pár órára, de Las Vegasban ez nem igazán volt kivitelezhető, főleg, hogy csak egy kocsink volt és azt elvitték Louék. Miközben Louis ruháit pakoltam, találtam egy jó adag füves cigit. Felébredt bennem a kísértés. Régen nagyon sokat füveztünk, talán már károsan sokat is. Habozva néztem a kezemben tartott adagra, majd egyszerűen megráztam a fejem. Most mindennél fontosabb, hogy éber legyek. Nem tehetek egyetlen meggondolatlan lépést sem.
Körbenéztem a házban egy elrejtett edzőterem után kutatva – reménykedve egy bokszzsák jelenlétében -, de nem találtam semmit. Kellett valami, ami levezeti a feszültséget. Mi az, ami lenyugtat, és nem kell hozzá semmi felszerelés? Újból az asztalon nyugvó füves cigire néztem.
 NEM.
Visszapakoltam Louis cuccait a leggyönyörűbb rendszerben, majd egyszerűen elkezdtem fekvőtámaszozni. Nagyon rég edzettem már és rendkívül jól esett megtornáztatni magam. Fogalmam sincs mennyi fekvőt csináltam meg, de az izmaim már kegyelemért könyörögtek, így teljes izzadságban fürödve álltam fel a szőnyegről.
Éppen a zuhany alatt álltam, mikor hallottam, hogy megérkeztek a többiek. Elzártam a vizet és kezembe vettem a törülközőm. Amint a tükörbe néztem, egyszerűen lesokkolódtam. Soha nem voltam ennél vékonyabb. Fiatalabb koromban sokat küzdöttem a súlyommal, de most úgy tűnt, hogy a rendszertelen étkezés és a folyamatos stressz megtette a hatását. Vesztettem az izomzatomból is, de az nem volt annyira feltűnő, mint a zsírveszteség. Hasizmaim tökéletesen látszódtak, pedig korábban kemény diétával is csak alig tudtam előcsalogatni őket.
Mivel nem számítottam rá, hogy ilyen hamar hazaérnek, csak egy szál törülközőben léptem ki a fürdőszobából és sétáltam a konyhába, hogy egyek valamit. Destiny éppen a hűtőbe pakolta be a kaját, így alaposan megfigyelhettem kerek hátsóját.
- Passzolsz nekem egy almát, kérlek? – kérdeztem féloldalas mosolyra húzva a számat, mire Des felém fordult. Láttam, ahogy azonnal végigfuttatja tekintetét a testemen, majd lesütve szemét a kezembe nyomott egy szép piros almát.
- Köszke – válaszoltam vigyorogva, majd már ott sem voltam. Nem volt meglepetés számomra, hogy vonzódott hozzám. Mármint… Csak rám kell nézni. Kár, hogy elcsesztem ezt is.
A délutánt pihenéssel töltöttük, valamint megbeszéltük, hogy mit fogunk csinálni.
- Rendben, tehát: Ma este buli a haveromnál, lehet, hogy nem leszünk sokáig ezért ne éljétek bele magatokat annyira – kezdte Lou az összefoglalást – Holnap kipihenjük az este fáradalmait, aztán éjfélkor elindulunk Los Angelesbe és hazavisszük Destinyt.
- Rendben – sóhajtotta Des kissé szomorúan, mire idegesen az ajkamba haraptam. Nem akartam elengedni. Louis látta rajtam, hogy szenvedek, de csak halványan elmosolyodott. Ő sem volt túl boldog, hiszen nyilvánvalóan ők is nagyon jól összebarátkoztak ennyi idő alatt. Egy ideig csak kicsit nosztalgikusan beszélgettünk, majd úgy döntöttünk, mindenkire ráfér egy szundi.
Louval volt közös szobánk, így még egy ideig folytattuk a beszélgetést.
- Nem akarom elveszteni őt, Lou – suttogtam egy kis csönd után, élesen témát váltva, mire felsóhajtott.
- Hát, van körülbelül 30 órád változtatni ezen – mondta az órájára pillantva.
- Nem lehet – ráztam a fejem lemondóan. – Nagyon önző lépés lenne tőlem.
- Te tudod – hagyta rám Louis, majd az oldalára fordult, hogy aludjon. Én is így tettem, de nem tudtam elaludni. Így feküdtem órákon keresztül, a gondolataimmal együtt.

Mivel Lou haverjával tíz órára beszéltük meg a találkozót, kilenc körül már elkezdtünk készülődni. Ez számomra abból állt, hogy a kanapén ülve mogyorót ettem, miközben arra vártam, hogy a többiek elkészüljenek. Nem volt túl sok kedvem a bulizó tömeghez, így semmilyen erőfeszítést nem tettem, hogy beilleszkedjek.
- Harry, ne már. Legalább egy inget vegyél már fel, úgy nézel ki mint egy csöves – oltott be Louis egy pillanat alatt, miközben az ingujját gombolta be mellettem. Én csak a szememet megforgatva sóhajtottam egyet, majd mint aki kivégzésre megy, elindultam a szobánk felé. Ám mikor Destiny kilépett az ajtaján, egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Egy őrjítően szexi ruhát viselt, ami pont annyit takart, hogy vad gondolataim útnak induljanak. A ruha rövid volt, körülbelül a vékony combjai közepéig ért és tökéletesen simult kerek fenekére és keskeny derekára. Hosszú ujja csipkés volt, csakúgy, mint a mélyen kivágott dekoltázsa. Gömbölyded mellei látványától csorogni kezdett a nyálam és csak arra tudtam gondolni, hogy mindezt már sikerült megszereznem egy párszor, de ennek ellenére még többet akartam. Destiny haja hullámosan terült szét a vállán, és legnagyobb meglepetésemre még ki is sminkelte magát. Ugyan smink nélkül is elképesztően gyönyörűnek tartottam őt, most a szokásosnál is szexibb volt. Fel sem tűnt, hogy tátott szájjal bámulom őt, miközben ő mintha nem is venne észre, csak elsétált mellettem. Amint a hátam mögé ért, azonnal megfordultam és hátulról is megvizsgáltam kerek fenekét. Abban a pillanatban nagyon rám fért egy jeges, hideg zuhany, ugyanis a kicsi Harry teljesen megbolondult Destiny látványától. Mivel fél óra volt az indulásig, ténylegesen vettem egy gyors zuhanyt, majd a lehető legtöbbet kihozva magamból, beállítottam a hajam és egy fekete inget vettem fel a szokásos csőnadrágomhoz. Na ja, ilyen az, mikor kiteszek magamért.
Mikor kész lettem, és Destiny mellé léptem, Louis elégedetten nézett végig rajtunk.
- Harry, király lett a hajad, te pedig, Destiny… Egy istennő vagy ebben a cuccban – bókolt nekünk a legjobb barátom.
- Kösz, Lou – válaszoltunk egyszerre, majd zavart mosollyal néztünk egymásra. Louis csak próbálva nem mosolyogni, úgy tett mintha észre sem vette volna ezt a pillanatot és magához vette a kocsikulcsot hogy induljunk. Velem ellentétben Destiny alig várta már, hogy megérkezzünk, így kivételesen ő ült be az anyósülésre Louis mellé, hogy lelkesen tudjanak beszélgetni a zenéről meg úgy mindenről. Régen – még gimnazista koromban -, rengeteg bulira jártam, szinte minden hétvégén részegre ittam magam és megdöntöttem pár tyúkot, de most, huszonhárom évesen valahogy csak a részegség vonzott. Nem kellettek a tyúkok, csak arra vártam, hogy végre magamhoz vegyek pár pohár whiskyt, és megfeledkezzek a gondokról. Mikor Louis leparkolt a szórakozóhely előtt, elmondta nekünk, hogy nem leszünk sokáig, mert az egész csak egy üzlet miatt van, de pár órára azért számítsunk. Amint kettesben hagyott minket Destinyvel, mi egymáshoz sem szólva, két idegenként léptünk be a hangos zenétől dübörgő helyre. Mindenfelé részeg fiatalok táncikáltak piásüvegekkel a kézben, viszont a pultnál alig ült csak pár ember, így én megcéloztam egy üres széket. Destiny azonnal a tömegbe sétált, felvéve a zene ritmusát. Egész végig követtem őt a tekintetemmel, habár a villogó fényektől és a füsttől ez elég nehéz feladatnak bizonyult. A pultostól azonnal kértem egy pohár Whiskyt, majd kiélvezve az alkohol ízét, a tömegre pillantottam és rögtön ki is szúrtam Destinyt, aki egyelőre egyedül táncolt a tömeg közepén. Szexin ringatta csípőjét a zene ritmusára, amit nem csak én vettem észre: körülötte jópár hím legeltette rajta a szemét arra várva, hogy levadásszák. Ökölbe szorult a kezem, de próbáltam úgy tenni, mintha ez egy cseppet sem érdekelne engem és visszafordultam a Whiskymhez. Pár kör után már kezdtem érezni az alkohol hatását, és egyre inkább feloldódtam. Még az is megfordult a fejemben, hogy beállok a tömegbe, hiszen a zene eléggé csábító volt, de megembereltem magam és inkább kértem még egy kört. 
Abban a pillanatban ahogy belekortyoltam az újabb pohár whiskymbe és oldalra néztem, majdnem kiköptem az italomat. Destinyre éppen egy kigyúrt pasas tapadt rá, végigsimítva vékony derekán, éppen táncra hívva őt. Destiny arcán széles mosoly ült, majd gondolkodás nélkül beleegyezett és máris a pasa öléhez dörgölte a fenekét. Nem tudom mi történt velem, de teljesen elborult az agyam, úgy éreztem mintha elárultak volna. Nem voltam féltékeny, elvégre nem is voltunk együtt. Csak a túszom volt, éppen ezért mintha semmi sem történt volna, tovább kortyolgattam az italom. A szememet ugyan nem vettem le a táncoló párocskáról, aminek köszönhetően a mérgem egyre csak gyűlt. A srác keze a lehető legjobb helyeket fedezte fel, többek között belemarkolt kerek fenekébe is és végigsimított hosszú haján is. Aztán végleg bepipultam, mikor testük teljesen összesimult és a srác lesmárolta őt. Abban a pillanatban lett elegem, felpattantam és szó szerint lerángattam a srácot Destinyről. Az csak kerek szemekkel nézett rám – látszott rajta, hogy nem volt a helyzet magaslatán, biztos elég alkohol volt már benne, hogy ne legyen szomjas -, engem viszont ez nem zavart, megfogtam Destiny kezét és magam után húztam, egyenesen ki a tömegből.
- Várj már, Harry! Mi bajod van? – kérdezte, próbálta túlüvölteni a zenét.
- El kell tűnnünk innen! – válaszoltam ködösen. Valójában fogalmam sem volt, miért tettem azt, amit tettem, szóval még ki kellett találnom.
- Miért? Itt a rendőrség? – kérdezősködött tovább, ám én túlságosan sokat ittam már ahhoz, hogy valami jó hazugsággal álljak elő.
- Valami olyasmi. Siessünk! – kiáltottam, majd már kint is voltunk a tömegből és a friss levegőn találtuk magunkat. Szerencsére nem kérdezett többet, aminek nagyon örültem. Továbbra is a kezét fogva húztam magam után a kocsi felé.
- Miért fogod a kezem? – kérdezte értetlenül, mikor odaértünk a kocsinkhoz.
- Nem fogom – gyorsan elengedtem őt és kinyitottam előtte a kocsi ajtaját, hogy beülhessen hátulra. Gyorsan dobtam egy üzenetet Lounak, hogy indulnunk kellene szóval siessen, majd nekidőltem a kocsi orrának. Nem akartam még beszállni, ugyanis így meg tudtam úszni egy beszélgetést arról, hogy miért kellett ilyen hamar eljönnünk a buliból.
- Jézusom, te féltékeny lettél? – szállt ki a kocsiból Destiny teljesen felháborodva, úgy tűnt, csak akkor gondolt bele jobban a dolgokba. Mintha elegem lenne belőle, megforgattam a szemem és a fejemet rázva dőltem neki a motorháztetőnek.
- Ne már, Harry, te komolyan féltékeny lettél! – nevetett jóízűen, majd egyre közelebb lépett hozzám.
- Dehogy lettem féltékeny! Hagyjál már ezzel a faszsággal – mondtam, miközben éreztem ahogy kissé megszédülök az alkoholtól. Teljesen magamnál voltam, ez tény, de jócskán befolyásolt az alkohol.
- Borzasztóan hazudsz, ugye tudod? – nyújtotta ki rám a nyelvét Destiny, miközben még közelebb lépett és szexin a hajába túrt. Legszívesebben ott helyben a magamévá tettem volna, de a büszkeségem még visszatartott.
- Nem hazudok. Pont nem érdekel, milyen mélyre dugta a nyelvét az a… srác – válaszoltam nyugodtságot tettetve, de nem lehettem túl meggyőző, hiszen Destiny felvonta a szemöldökét.
- Ugyan már. Megesz a féltékenység – nevetett, majd tovább ingerelve engem, az ajkába harapott. Ekkor vesztettem el az önuralmamat, így mivel már nem tudtam, hogyan győzzem meg az igazamról, egy gyors mozdulattal szembefordultam vele és a motorháztetőnek préseltem.
- Utoljára mondom. Nem. Vagyok. Féltékeny. – tagoltam a mondatomat, de akkorra már én sem hittem el, amit mondok. Annyira szexi volt kócos hajával és dögös ruhájával, hogy már csak egy hajszál választott el attól, hogy leteperjem.
- Oh, inkább fogd be – vigyorgott, majd azzal a lendülettel magához húzott és ajkait az enyémeknek préselte. Nem bírtam visszafogni magam, a józan eszem azt súgta, hogy húzódjak el, de a testem nem engedett. Lehet, hogy az a kevéske alkohol tette ezt velem, de inkább csak derekánál fogva közelebb vontam magamhoz és szenvedélyesen visszacsókoltam. Pontosan meg tudtam állapítani, hogy eper ízű szájfényt kent fel magára, ami még édesebbé és kívánatosabbá tette csókunkat. Az ajkába haraptam, hogy jobban érezzem az ízét, mire jólesően felnyögött és a hajamba túrva húzott közelebb magához. Vékony derekánál fogva felemeltem őt és a motorháztetőre ültettem, így könnyedén a csípőm köré tudta kulcsolni lábait. Végigsimítottam az oldalán, onnan le a fenekére, majd végig a combján, miközben ő a tarkómnál fogva húzott le magához. Mivel csak egy rövidke ruha volt rajta, kezemmel könnyedén elértem belső combját és azonnal bugyijához is fértem. Mozdulatomra a számba nyögött, de mohón közelebb simult hozzám, így folytattam tevékenységemet. Éreztem, hogy akar engem és bizony ez eléggé kölcsönös volt. Nem is tudom, mennyi idő telhetett el azóta, hogy megérintettem őt, de ezer évnek tűnt, így most nem tudtam betelni vele. Bőre puha és finom, csókja pedig megunhatatlanul szenvedélyes volt. Már lassan arra gondoltam, hogy leveszem róla a szexi ruháját, de akkor egy kínos köhintést hallottam meg magunk mögül. Abban a pillanatban rájöttem, hogy közterületen vagyunk, ráadásul egy kocsi motorháztetőjén kényeztetem Destinyt, aki ijedten húzódott el tőlem a hang hallatára. Látszólag ő is megfeledkezett a körülményekről, mert tekintete kába és álmodozó volt. Mikor hátrafordultam a hang irányába, csak Louis állt ott kínos arckifejezéssel, tanácstalanul a hajába túrva. Destinyt a derekánál fogva leemeltem a motorháztetőről, majd mintha mi sem történt volna, köhintettem egyet.
- Khm, szóval, elintézted a dolgod? – kérdeztem Loutól, miközben mellettem Destiny zavartan igazgatta a ruháját. Szegény lány alig tudott magához térni, amivel én sem voltam másképp.
- Aha, felőlem mehetünk haza. Vagy… Visszamehetek addig, amíg ti… Befejezitek – mondta Lou kissé mérgessen, mire mindketten felsóhajtottunk.
- Csak… Menjünk haza – szólalt meg Destiny, mire beharapott ajkakkal ránéztem. Arca teljesen kipirosodott, haja kócos és rendezetlen volt és ő is ajkait harapdálta.
- Rendben – mondta Louis, majd beszállt a kocsiba. Automatikusan a hátsó ülésre ültem, de Destiny is ezt tette, így Louis egyedül maradt elől. Kínos csend volt a kocsiban, Lou eléggé feldúltnak tűnt, Destiny pedig próbált összeszedettnek tűnni, de én tisztán láttam rajta, hogy teljesen szétcsúszott. Mikor felnézett rám, tekintetéből bizonytalanságot olvastam ki, de a vágy is megcsillant a szemeiben. Továbbra is csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lenne újból birtokolni őt, viszont Louis hangulata eléggé aggasztott.
- Mi történt, Lou? – kérdeztem hirtelen, a visszapillantó tükörbe nézve, de kerülte a szemkontaktust.
- Nem tudott konkrét infókkal szolgálni, csak azt mondta, hogy Eric Las Vegas környékén tevékenykedik és amolyan droghálózatot akar létrehozni. Kb. mindenhol vannak már emberei – mondta Louis feszülten, mire szinte azonnal kijózanodtam.
- Akkor keményen betörtünk az ellenség területére, tesó – mondtam hitetlenül, kis örömmel, de Lou nem mutatta jelét az örömnek. – Hé, mi a baj? – kérdeztem aggódva.
- Semmi. Foglalkozz csak a farkaddal. Én majd elsimítok mindent helyetted – vetette oda szánalommal az arcán, amin elég erősen meglepődtem. Lou soha nem beszélt még így velem, valamit nagyon elcseszhettem most. Sajnos túl részeg voltam ahhoz, hogy bármire is emlékezzek, így csak egy percig szótlanul agyaltam.
- Nagy szarban vagyunk? – kérdeztem halkan.
- Már fél éve egy hatalmas adag rinocéroszszarban úszunk, de örülök Harry, hogy a fontos dolgokra figyelsz – mondta felháborodottan.
- Mi a kurvaélet bajod van neked? – kérdeztem, megszédülve a kocsi ringatózásától.
- Egy elmebeteg drogdíler rád vadászik és a legnagyobb problémáid között Destiny megdugása és hiányolása áll. Azt hiszed jót teszel neki, de fogd már fel Harry, hogy tönkreteszed őt! – kelt ki magából teljesen Louis, mire csak pislogni tudtam. Teljesen megfagyott a levegő a kocsiban, egy percre csend telepedett ránk. Destiny aggódva az ajkát harapdálta én pedig próbáltam lenyugtatni magam, mert legszívesebben jól agyonvertem volna a legjobb barátomat.
- Vedd már észre magad az isten szerelmére… - motyogta Louis maga alatt, mire előrehajoltam hozzá.
- Miért, szerinted mit kéne tennem? Hagyni, hogy az az elmebeteg széttrancsírozza az arcát? – kérdeztem indulatosan.
- Nem erről beszélek, Harry – mondta halkabban, aprót sóhajtva.
- Te belezúgtál, baszki – suttogtam realizálva kiakadásának okát, mire élesen beszívta a levegőt. Hirtelen minden világos lett. Louis féltékeny lett, miután látta, hogy Destinyvel újból egy húron pendülünk. – Komolyan, Lou? Csak erre vársz, hogy én kipurcanjak és megkaphasd őt, ugye? Természetesen, mert mindig azt csinálod, amit én! Belehalnál, ha egyszer nem léphetnél a nyomdokaimba? – kiabáltam dühösen, mire Destiny megérintette a vállamat.
- Harry… - rázta a fejét könnyes szemekkel.
- Mi van, ha azt mondom, hogy már megtörtént? – vágott vissza Lou, mire belém szorult a levegő. Végigpörgettem az elmúlt heteket a fejemben, majd megálltam egy emléknél. Egy percig csak csendben néztem mindkettőjükre, majd hitetlenül felnevettem.
- Aha, király. Míg én kómában voltam, ti egy méterre mellettem dugtatok a kocsiban. Fantasztikus – dőltem vissza az ülésre csalódottan. Amint Destinyre pillantottam, láttam rajta, hogy beletrafáltam az igazságba.
- Harry… - kezdte, de én csak felemeltem a kezem, ezzel csendre intve őt.
- Nem vagyok rátok kíváncsi – mondtam halkan, majd kinéztem az ablakon. Soha nem éreztem még magam ennyire megalázottnak és elárultnak. A legjobb barátom és életem eddigi legnagyobb szerelme. Hihetetlen.
Egészen hazáig csendben utaztunk, majd én voltam az első, aki kiszállt a kocsiból. Nem szólta meg szót se, csak felmentem a szobába, majd bezártam azt magam után. Meg akartam ütni Lout, szétverni azt az átkozott fejét, de tudtam, hogy később ezt nagyon megbánnám. Csak a homlokomat nekitámasztva az ajtónak próbáltam lenyugtatni magam. Az ajtó túloldaláról beszélgetést hallottam.
- Ezt miért csináltad? – sziszegte Destiny dühösen.
- Mert nem akarom, hogy újból összetörjön. Holnap hazaviszünk és elfelejthetünk mindent.
- De Lou… Én…
- Tudom, Destiny. De így lesz a legjobb mindkettőtöknek – fejezte be Lou. Pár másodpercen belül kopogtatást hallottam az ajtómon. Nem válaszoltam.
- Harry, engedj be kérlek – hallottam Louis könyörgő hangját.
- Aludj csak Destinyvel, úgyis erre vártál egész végig. Jó szórakozást! – kiabáltam dühösen.
- Harry… - próbálkozott újból, de nem érdekelt. Csak lekapcsoltam a villanyt, majd bebújva a paplan alá azért imádkoztam, hogy végre megszűnjön ez a fojtogató szívfájdalom. 


-----


Helló emberiség!
Igen, a kedvenc írónőtök, Lottie jelentkezik, egyenesen a Földről! Na jó, csak viccelek, el tudom képzelni, hogy mennyire utálhattok amiért több mint fél évig nem hoztam el az új részt. És ezért elnézéseteket kérem. Idő közben leérettségiztem és életem talán legnehezebb hónapjait éltem túl, de a lényeg, hogy már itt vagyok :) 
Bevallom őszintén, kicsit nehéz volt visszarázódni az írásba, már arra sem emlékeztem, hogy miről írok. De azért remélem, hogy sikerült jól felkapni a fonalat és fel sem fog nektek tűnni, hogy felszívódtam egy időre. El sem tudjátok képzelni, milyen jó érzés ismét a billentyűzetet püfölni <3 
Monológomat egy jó hírrel zárnám:

I'M BACK BITCHES