2018. január 21., vasárnap

Hostage | Tizenötödik fejezet



Ever Since New York

Destiny

Louis a fejét fogva hallgatta Eric és Arthur beszélgetését, Harry pedig majdnem dührohamot kapott. Én csak figyelmesen követtem a beszélgetésüket, hiszen meggyőződésem volt, hogy sokkal előrébb járunk már, mint ők.
Arthur: Szerintem gyanakszanak rám. Ma reggel a göndör srác lefotózta a telefonomon a bejövő hívások listáját. Hülye barmok, nem gondoltak bele, hogy a recepció be van kamerázva…
A homlokomra csaptam, amint Harryre pillantottam, ugyanis tényleg elég nagy felelőtlenség volt tőlünk, hogy nem néztünk körbe, mielőtt cselekedtünk volna.
Eric: De ugye kitörölted az összes számot, ugye?
Arthur: Igen, esélyük sincs megtalálni téged. Azt hiszik okosabbak, de ezzel most megszívták.
Eric: Rendben, eddig nagyon jó minden, csak így tovább. Most azt fogják gondolni a számok alapján, hogy semmi közöd hozzám és ez jó… Nagyon jó…
Vigyorogva néztem a srácokra. Itt volt az első nagy előnyünk, amivel megnyerhetjük a háborút.
Arthur: Nem kellene lehallgatnunk őket? Szerintem valamit terveznek, alig vannak itt a hotelban… Tehetnék pár poloskát a lakosztályukba.
Louis vidáman pillantott fel.
- Tehát eddig egyáltalán nem hallgattak le minket… - mosolygott Harry boldogan.
Eric: Nem rossz ötlet, de siess, még ma helyezd el őket.
Arthur: Rendben… Mit tervezel, főnök?
Eric: Még várunk. Akkor támadunk, amikor egyáltalán nem számítanak rá. Csak várjuk meg, amíg kényelemben és biztonságban érzik magukat a hotelban, aztán lecsapunk. Addig még ki kell találnom, hogyan. Maradj annyira feltűnésmentes, mint eddig… Jól teljesítesz, ezért majd megkapod a fizetésed…
Arthur: Köszönöm. Majd szólj, ha megkezdődik az akció. Addig megpróbálok közel kerülni hozzájuk.
Harry idegesen túrt bele a hajába, mikor megszakították a vonalat, majd az ajkába harapva rám nézett, Louis pedig azonnal tervezgetni kezdett.
- Elhitetjük velük, hogy bevettük a csalit. A hotelban el kell játszanunk, hogy teljes biztonságban érezzük magunkat és nem gyanakszunk senkire, de meg kell próbálnunk ezt az időt elhúzni. Reméljük, a nagy tervet is telefonon akarják majd megbeszélni, mert akkor nyert ügyünk van – magyarázta Louis lelkesen. Végre megcsillant egy kis remény bennünk, és ez rengeteg energiát adott. Mindketten feléledtek, kimásztak a saját koporsójukból és kedvük volt legyőzni az egész világot.
- Győzni fogunk. Ebben biztos vagyok – jelentettem ki vigyorogva, majd mindhárman összepacsiztunk. Pár óráig még ötleteltünk és megbeszéltük, hogy miről eshet szó a lakosztályban és miről nem.
- Ideje visszamenni a hotelba. Ott találkozunk – köszönt el végül Harry Louistól, majd mindketten kiszálltunk a kocsiból és végignéztük, ahogy Louis kihajt a fák közül. A göndörke mosolyogva pillantott rám, majd karját kitárva egy hatalmas ölelésben részesített.
- A megérzésed megmentett minket, Harry – motyogtam a fülébe boldogan, mire megkönnyebbülten felnevetett és szorosabban vont magához.
- Most már minden rendben lesz... Hamarosan vége és Eric végre megkaphatja, amit érdemel – suttogta, mint aki nem hiszi el, hogy végre elérkeztünk ehhez a ponthoz. Olyan felszabadult és boldog voltam, hogy legszívesebben az egész világot átöleltem volna, ehelyett viszont csak kicsit elhúzódtam Harrytől, hogy megcsókolhassam. Nem ellenkezett egy pillanatra sem, azonnal visszacsókolt és életvidáman felkapott hogy forogjon velem egyet. Az egész olyan tökéletesnek tűnt és úgy éreztem, a kirakósdarabkák végre a helyük felé közelítenek.
- Holnap edzés után ide kell jönnünk lőni… Szükséged lesz a fegyverekre, talán még jobban, mint az önvédelemre... – suttogta Harry a számra, mikor elhúzódott tőlem és a homlokát az enyémnek döntötte.
- Rendben – mosolyogtam vissza rá, majd egy utolsó kis puszit nyomtam a szájára és a motorhoz léptem, hogy elindulhassunk. Úgy döntöttünk, hogy nem veszünk útközben kaját, inkább majd rendelünk a szobaszervízzel, így egyenesen a hotelhoz mentünk. Miután leparkoltunk a mélygarázsban és beléptünk a lakosztályunkba, megkezdődött a színészkedés időszaka.
- Megszereztétek? – kérdezte Louis azonnal, pontosan úgy, ahogy megbeszéltük. Úgy kellett beszélgetnünk egymással, hogy teljesen hihető legyen minden egyes szavunk.
- Igen – sóhajtotta Harry, miközben ledobta a kulcscsomót az asztalra én pedig kibújtam a bőrdzsekimből.
- Na és? – türelmetlenkedett Lou.
- Neked volt igazad. Arthur olyan tiszta, mint a ma született bárány – válaszoltam, levetve magam a kanapéra.
- Ne mondd, hogy te megmondtad, különben kinyírlak – forgatta a szemét Harry, nagyon jól megjátszva a szerepét, de aztán szélesen elvigyorodott és kinyújtotta a nyelvét Louisra, elvégre a valóságban végül Harrynek lett igaza.
- Ne már, Em… Ennyire azért ismerhetnél már… Nem hoztalak volna titeket egy olyan hotelbe, ahol lehallgatnak minket vagy vadásznak ránk – magyarázta Louis, mire Harry megrázta a fejét.
- Szerintem azért még legyünk óvatosak – zárta le a témát a göndörke, majd ő is ledőlt mellém a kanapéra és az egyik karját átvetve a vállamon, kezébe vette a távirányítót.  – Rendelünk valamit a szobaszervízzel? Éhen halok – nyögte, hasára simítva a másik kezét, mire mindannyian egyetértően bólintottunk. Pár perc múlva már kopogtattak is az ajtónkon, mi pedig a kajával együtt kezdtünk el nézni valamilyen hülye akciófilmet. Furcsa, de semmiben sem feszélyezett minket az a tudat, hogy éppen kihallgatnak minket. Csak azért is hülyéskedtünk és jól éreztük magunkat, hogy Eric tudja, mennyire nem érdekel minket az ő gonosz kis terve.
Mivel nagyon fáradt voltam már, hamar elmentem zuhanyozni, miközben a srácok röhögcsélve nézték a filmet, majd mikor visszatértem hozzájuk, csak álmosan Harry vállára döntöttem a fejem és hatalmasokat pislogva bámultam ki a fejemből. Átgondoltam az egész napunkat: a padlón ébredtünk, miután Harryvel az éjszaka közepén támadt kedvünk beszélgetni, majd elég hülye és meggondolatlan módon megszereztük Eric telefonszámát és betörtünk egy elhagyatott edzőterembe is. Szerintem ennél abszurdabb napom nem is lehetett volna, de összességében nagyon tetszett. Amint felnéztem Harryre a félhomályban, egy átható bizsergést éreztem a mellkasomban. Nem érdekeltek a problémák, nem érdekelt az, hogy milyen szarba keverte magát, mert boldoggá tett az, hogy vele lehetek. Mintha csak megérezte volna, hogy bámulom őt, elszakította a tekintetét a képernyőről és rám mosolygott. Smaragd tekintete olyan melegséget árasztott amitől azonnal ellazultak az izmaim, majd mikor óvatosan kisimított egy oda nem illő tincset az arcomból és végigsimított a derekamon, olyan szinten rám tört a rózsaszín köd, mint eddig még soha. Abban a pillanatban talán az sem tűnt volna fel, ha kommandósok törnek ránk. Eleinte el sem tudtam volna képzelni, hogy Harry ilyen gyengéden bánjon velem, most pedig már ott tartottunk, hogy lágy csókot nyomott ajkaimra, majd mintha mi sem történt volna újból a filmnek szentelte a figyelmét, viszont derekam cirógatásával továbbra sem hagyott fel. Óvatosan Loura pillantottam, aki visszafojtott mosollyal nézett rám, mire csak zavartan megvontam a vállam. Ő rosszallóan megrázta a fejét, de le sem tudta volna tagadni, mennyire örül az összhangnak köztem és Harry között.
Ezután már csak csendesen néztük tovább a filmet, de mivel már szörnyen fáradt voltam, úgy ahogy voltam, bealudtam Harry vállán.

Napok teltek el így. Minden reggel újból és újból betörtünk az elhagyatott edzőterembe, gyakoroltunk, aztán elmentünk az erdőbe, hogy lövöldözzünk. Harry semmit nem bízott a véletlenre: alig pár nap alatt olyan önvédelmi tudásra tettem szert, amin még ő is meglepődött. Határozottan gyorsan fejlődtem, így már egyre hosszabb edzéseket tudtunk tartani és ahogy újabb és újabb szituációkat tanultam meg kezelni, egyre többször sikerült elhárítanom Harry támadásait. Elképesztően türelmes volt hozzám, ha valamit nem sikerült megcsinálnom, újból és újból megmutatta hogyan kell, aztán egészen addig gyakoroltuk, amíg tökéletesen nem ment. Mindeközben Louis folyamatosan nyomon követte Arthur és Eric telefonbeszélgetéseit. Míg mi felkészültünk az esetleges támadásra, ők szervezkedtek és türelmesen megvárták, hogy kényelemben és biztonságban érezzük magunkat a hotelben. Ahogy megbeszéltük, egyre több időt töltöttünk Arthurral. Beszélgettünk vele, mikor elhagytuk a hotelt és akkor is váltottunk vele pár szót, mikor visszaérkeztünk. Úgy tűnt, teljesen beveszi a színjátékunkat. Már egy hete lehettünk New Yorkban, mikor az egyik délután csak unottan üldögéltünk a kanapén, próbálva valami jó filmet keresni a tévében, de egyik sem keltette fel az érdeklődésünket. Louis csak fejhallgatóval a fején pötyögött a laptopján, miközben lábát felrakta a dohányzóasztalra. Harry az ujjaival játszadozott, miközben hatalmas lufikat fújt a rágójából, én pedig a lábamat átvetve az ő lábán csak bámultam a plafont. A délutánokat általában a játékteremben töltöttük el vagy filmmaratonokat tartottunk, de most egyikhez sem volt kedvünk. Ahogy egy nagyot sóhajtva kinéztem az ablakon azonnal bevillant, mit is kellene most csinálnunk, hogy kicsit felpörögjünk.
- Menjünk várost nézni! – kiáltottam fel lelkesen, amivel a frászt hoztam a srácokra, hiszen mindeddig síri csend honolt köztünk.
- Legközelebb elég, ha egyszerűen kijelented, nem kell ordítozni – nézett rám Harry a fejét rázva, mire bocsánatkérően pillantottam rájuk.
- Én inkább maradok és elintézek pár dolgot – mondta Louis, majd már vissza is tette a fejére a fejhallgatót. Harry nem válaszolt, mintha csak egyértelmű lett volna, hogy benne van a dologban, azonnal felpattant és már fel is vette a cipőjét.
- Nem kellene valami térképet szereznünk? Egyáltalán merre induljunk? – kérdeztem Harrytől, de azért próbáltam vele tartani a lépést és felvettem a pulcsimat.
- Mindegy, csak menjünk valamerre – válaszolt röviden, aztán percek múlva mikor kiléptünk a hotel ajtaján, kérdő tekintettel nézett felém, hogy mutassam az utat. Hitetlenül felnevetve indultam meg a metró felé. Nem akartunk motorral menni, mert úgy gondoltuk jobban be tudunk olvadni gyalogosan, mint egy piros, feltűnő motorral. Így hát metróznunk kellett. Természetesen eszünk ágában sem volt jegyet venni és úgy döntöttünk, hogy csak random elindulunk valamerre. Még nem sötétedett, de a nap már lenyugvóban volt és miénk volt az egész este is, így az se érdekelt minket, ha eltévedünk. Mindketten nagyon jó hangulatban voltunk, semmi nem állhatott a jókedvünk útjába. Csak beszélgettünk mindenféle baromságról és szokásunkhoz híven megállás nélkül szivattuk egymást. Olyan szabadnak és gondtalannak éreztem magam! A metrón igyekeztünk beolvadni: úgy viselkedtünk, mint akik minden egyes nap erre járnak, így senkinek sem tűnt fel, hogy egy körözött bűnöző és annak túsza sétálgat a tömegben. A város hangulata egyébként csodálatos volt. Ahogy beesteledett és fénybe borult a város, a turisták aludni tértek és már csak a helyi lakosok indultak szórakozni. Az éttermek ablakain bepillantva baráti társaságokat láttunk nevetgélni, félénk szerelmespárok randizgattak, sőt, még meg is álltunk egy utcazenész mellett, aki nagyon tehetségesnek bizonyult. Egy szál gitárral álldogált az utcán és énekelt, de amint beszélgetni kezdtünk vele, kiderült, hogy számos további hangszeren is tud játszani. Megtudtuk, hogy már évek óta a zenélés az élete és szeretné, ha felfedeznék. Mivel Harry nagyon barátságos és nyitott hangulatban volt, egészen összebarátkozott a körülbelül 20 éves fiúval, én pedig csak mosolyogva figyeltem őket. Egy ideig felváltva néztem a két srácra, de aztán a göndörkén felejtettem a tekintetem. Ahogy a városi fények megcsillantak gyönyörű szemében és ahogy dús, csábító ajkai mozogtak beszéd közben, nem tudtam másra gondolni, csak arra, mennyire angyali egy srác. Mikor a göndör megelégelte a társasági életet, csak mosolyogva átölelte új barátját, majd átkarolva a vállamat tovább indultunk. Teljesen úgy éreztem magam, mintha egy álomban lennék, minden annyira tökéletes volt: Harry úgy kezelt engem, mintha a barátnője lennék és ez teljesen felzaklatta a szívemet. Amint ezen gondolkoztam, elhatároztam magam és megfogtam a kezét. A göndörke meglepődött, de minden számításom ellenére nem húzta el a kezét, sőt, mosolyogva nézett rám, majd egy apró puszit nyomott a számra. Vörös fejjel szorongattam tovább a kezét, miközben rengeteg rendőr mellett haladtunk el, akiknek még a fülük hegye sem rezzent meg a jelenlétünktől. Eldöntöttük, hogy meglátogatjuk a Times Square-t, de az én remek tájékozódási képességemnek köszönhetően csak egyre távolabb kerültünk tőle.
- Hát, ez még csak nem is hasonlít a Times Square-re – piszkált Harry, miközben mindketten a hatalmas épületekre néztünk. – Mit mondtál, hányas voltál földrajzból? – kérdezte tovább alázva engem, miközben gonosz vigyorral összeborzolta a hajam.
- Óh, nyald ki – röhögtem, miközben ellöktem a kezét magamtól.
- Itt és most? Biztos? – kérdezte komolyan, miután alaposan szétnézett maga körül, mire fáradtan a homlokomra csaptam.
- Hogy te mekkora egy állat vagy! – röhögtem fájdalmasan, mire ő csak amolyan „ez van” mosollyal megvonta a vállát és közelebb lépett hozzám.
- Szerintem pontosan tudod, hogy mekkora – kacsintott perverzen, mire hitetlenül eltátottam a számat és a mellkasára csaptam.
- Hogy lehetsz állandóan kanos? – kérdeztem nevetve, miközben hagytam, hogy karjait a derekam köré kulcsolja és közel húzzon magához.
- Már így születtem – felelte egyszerűen, mire fáradtan megforgattam a szemem. Abban a pillanatban beugrott egy nagyon szemét, de vicces kép a fejemben, így csak komoly arccal néztem a szemébe.
- Ez vicces, mert én meg fiúnak születtem – jelentettem ki, mintha csak kicsúszott volna a számon a dolog.
- Mi van? – röhögte. Nehéz volt megállni a nevetést, de nagy erőfeszítéseknek köszönhetően sikerült teljesen komolynak maradnom.
- Huh, tényleg, te még nem is tudod…Ja, várni akartam még ezzel de azt hiszem itt az idő, hogy megtudd – túrtam bele a hajamba gondterhelten sóhajtva egyet. Szinte láttam Harry arcán, ahogy hirtelen ledermed és nem tudja eldönteni, hogy higgyen-e nekem vagy sem.
- Ugye csak viccelsz… - tűnt el a mosoly az arcáról, miközben éreztem, hogy karjai szorítása a derekamon egyre gyengül.
- Nem, az eredeti nevem David volt és tudod… Úgy is jó volt, de mindig is a pasik jöttek be és hát melegként nem voltak túl jók az esélyeim… - meséltem, igyekeztem a lehető legőszintébbnek tűnni. Harry egy vonallá préselve ajkait fürkészte az arcomat, hazugság jeleit keresve, de én tartottam magam, így teljesen hiteles voltam.
- Des, ez nem vicces… - rázta a fejét, de láttam rajta, hogy teljesen bevette, így rátettem még egy lapáttal.
- Persze hogy nem, mert ez az igazság. Szóval, átoperáltattam magam. Mit gondolsz, milyenek lettek a melleim? Szerintem egész jók, habár talán túl természetesre sikerültek… Kíváncsi voltam, mikor fog feltűnni, de ezek szerint semmit nem vettél belőle észre – magyaráztam csevegő stílust felvéve. A göndörke csak megszeppenve állt előttem, nagyokat pislogva nézett rám és egy lépést hátrált tőlem.
Olyan képet vágott, mint aki az egész életét megbánta, amitől már nem bírtam tovább tartani a komoly arcomat és elnevettem magam.
- Utállak! – röhögte ő is, amint rájött, hogy csak egy hatalmas vicc volt ez az egész. Kétrét görnyedtem a nevetéstől, újból és újból felvillant a fejembe a megdöbbent arca.
- Azt hittem… Azt hittem nem fogsz bedőlni neki – nevettem hangosan, miközben a hasamat fogva igyekeztem nem a földön kikötni.
- Utállak… - morogta hitetlenül rázva a fejét.
- Láttad volna az arcodat! – röhögtem hangtalanul. Alig kaptam levegőt, úgy éreztem magam, mint egy retardált, de megérte.
- Befejezted? – kérdezte türelmetlenül, de azért még ő is újból rákezdett.
- Mégis, hogy lenne ez lehetséges Tarzankám? Szerinted ezek műnek néznek ki? – röhögtem a mellkasomra mutatva, tovább szekálva a göndörkét. Imádtam a tényt, hogy simán át tudtam verni őt.
- Dehogy néznek ki műnek… De elbizonytalanodtam, mert hát, olyan tökéletesek, hogy simán lehetne mű is… Persze érezni, hogy nem az, mert volt már dolgom olyannal is, de ezek határozottan eredetiek – magyarázkodott a melleimet bámulva, miközben vadul gesztikulált. Nem tudtam mást csinálni, csak röhögtem.
- Na jó, erre a részre nem voltam kíváncsi – ráztam a fejem értetlen tekintettel, mire Harry kínosan megvakarta a fejét, mintha eddig nem tudtam volna, hogy régebben fizetős lányokkal is volt dolga.
- Te lány, ezt még elképzelni is rossz volt… - gondolkodott el hirtelen, majd mintha felvillant volna a fejében egy kép, amitől látványosan kirázta őt a hideg.
- Még mindig nem hiszem el, hogy bevetted – röhögtem fel ismét, mire összeszűkült szemekkel nézett rám és tettetett haraggal meglökte a vállam.
- Én pedig még mindig utállak ezért – morogta, majd, mint aki ott akar hagyni, elsétált tőlem. Hitetlenül az égre néztem, miközben széttártam a karom, de abban a pillanatban észrevettem, hogy az égen csillagok helyett haragos viharfelhők fedik az eget, majd mintha csak köszönni akart volna nekünk, hangosan dörögni kezdett.
- Harry… - ugrottam oda hozzá ijedten és bicepszébe kapaszkodtam a biztonság érzése érdekében.
- Mi az? – kérdezte, idegesen keresve tekintetével a bajt.
- Dörög az ég – mondtam, mintha a világ legfélelmetesebb dolgáról beszéltem volna.
- Ne mondd, hogy félsz a vihartól – döbbent le hirtelen, mire megrázva a fejem feleszméltem és elengedtem őt.
- Dehogy… Én nem... – hazudtam a fejemet rázva, de közben újból felmordult az ég, amitől a frászt kaptam. Talán még kiskoromból rögzülhetett be ez a fajta félelem, de mindig is utáltam, ha az ég bármilyen hangot adott ki. Tudtam a vihar kialakulásának elméletét, de azt kívántam, bárcsak ne járna semmilyen hanggal.
- Komolyan, Destiny? Pont a vihartól félsz? – hitetlenkedett a göndörke, miközben én reszketve néztem újból az égre.
- Hé, a te dolgod az, hogy kemény legyél, nem az enyém – szóltam vissza neki, mire perverz vigyorral nézett rám. – Oh, fogd be, Tarzan – forgattam meg a szemem.
- Te mondtad, cicus – tárta szét a karját, majd meg sem várva a reakciómat, a vállam köré fonta a karját és sorosan magához húzott. – Szerintem induljunk haza, mert hamarosan ránk szakad az ég – mondta, rosszalló tekintettel vizslatva a felhőket. Ez egy jó kezdeményezés volt és igazat is adtam Harrynek, viszont egyikünknek sem volt fogalma arról, hogy mégis merre található a hotelunk. Azt sem tudtuk, hogy éppen hol vagyunk.
- Te hoztál minket ide, neked kéne tudod merre vagyunk – akadékoskodott Harry, mire csúnyán néztem rá.
- Te mondtad, hogy mindegy, merre megyünk csak menjünk valamerre. Ha hoztunk volna bármiféle térképet, ez most nem történne meg – vágtam vissza a szemem forgatva, majd a szememmel egy utcai térkép után kutattam.
- Ha lenne tájékozódási képességed, ez nem történne meg – sóhajtott Harry halkan, amiért dühös pillantást vetettem rá, de aztán mögötte megláttam egy hatalmas táblát, amely egy reménysugár volt számunkra. Jó alaposan áttanulmányoztuk a város főbb nevezetességeit mutató térképet, majd a metróhoz siettünk.
- Hé, Des… Nem pont a másik irányból jöttünk? – kérdezte Harry, mikor már majdnem felszálltunk a metróra. Egészen addig teljesen biztos voltam abban, hogy ez a helyes irány, de a göndörkének sikerült elbizonytalanítania.
- Nem! Vagyis… Nem tudom! Arghhh – nyögtem fel fájdalmasan, majd Harryre hagyatkozva átmentünk a másik oldalra és pont az utolsó pillanatban sikerült felpattannunk a tömött metróra. Mindenki a lehető leghamarabb akart hazaérni még a vihar előtt, ezért hatalmas volt a tömeg, tehát nem kellett attól tartanunk, hogy bárki kiszúrna minket. Kényelmetlen volt a tömegben nyomorogni, így inkább közelebb simultam a göndörhöz, aki azonnal védelmezően körém fonta karjait. Ahogy Harry mellkasára döntöttem a fejem és próbáltam megtartani az egyensúlyom, egyenesen egy pár évvel idősebb nő mosolyát pillantottam meg, aki kiszúrt minket a tömegben és oldalra döntve a fejét nézett minket. Zavarban éreztem magam, de egyúttal nagyon jól esett, hogy egy párnak néz minket Harryvel. Visszamosolyogtam rá, majd felemeltem a fejem és Harry gondterhelt arcára néztem. Az ajkát harapdálva gondolkozott valószínűleg azon, hogy biztos jó irányba haladunk-e.
- Asszem itt kéne leszállnunk – mondta rám pillantva, majd összekulcsolta ujjainkat és maga után húzva leszállított a metróról. Nem volt ismerős a hely, közel sem, viszont amint felmentünk a lépcsőn, rájöttünk, hogy kikötöttünk eredeti célállomásunkon: a Times Square-en.
- Na, kinek nincsen tájékozódási képessége? – kérdeztem Harrytől nevetve, aki hitetlenül állt a fények előtt, miközben hatalmas esőcseppek kezdték áztatni a ruhánkat.
- Totál ez volt a tervem – magyarázta ki magát féloldalas mosollyal az arcán. Ahogy sűrűbben koppantak az esőcseppek a földön, egyre kevesebb ember lett az utcán, viszont minket ez nem igazán zavart, nyugodtan sétálgattunk körbe a téren miközben jól átáztunk. Szerencsére a dörgés nem tartott sokáig így nem kellett rettegnem.
- Jaaj – nézett rám Harry hatalmas vigyorral a képén, mire értetlenül pillantottam fel rá – Úgy nézel ki, mint egy ázott kiscica – mondta kedvesen, majd mindkét pofazacskómat megcirógatta, akár egy nagymama.
- Mondja az ázott majom – löktem el magamtól nevetve, de ő tovább szekált és mindenképpen össze akarta borzolni a vizes hajam, csak hogy még csövesebbnek nézzek ki. Próbáltam őt ellökni magamtól, de ebből csak egy szokásos verekedés kerekedett, aminek köszönhetően majdnem mindketten legurultunk egy lépcsőn. Nevetve kapaszkodtam meg Harry vállában, ő pedig a derekam köré fonta izmos karjait, nehogy lezuhanjak. Beharapott ajkakkal próbáltam leplezni a mosolyom, de nem sikerült, hiszen a göndörke olyan aranyosan nézett le rám, hogy simán lefolytam volna a lépcsőn, ha nem tart elég erősen. Nem tudom mi történhetett, talán az eső vagy az a hirtelen csend, ami beállt közöttünk, de mintha hallottam volna a szikrákat pattogni azokon a helyeken, ahol egymáshoz értünk. Mintha csak erre vártunk volna egész eddig, szinkronban mozdultunk meg egymás felé, majd már meg is éreztem Harry puha ajkait az enyémeken. Nyelvével óvatosan végigsimított alsó ajkamon, majd éhesen beleharapott és meghúzta azt. Ahogy gyengéden végigsimított az oldalamon, majd erősen a fenekembe markolva közelebb húzott magához, nem tudtam tartani magam, muszáj volt nedves hajába kapaszkodnom, hogy ne dőljek el a mámortól. Olyan romantikus volt az egész! Ott álltunk a metró lépcsőjén, miközben dőlt ránk az eső, ezzel teljesen átáztatva ruháinkat. Éreztem, ahogy az esőcseppek végigfolynak Harry arcán, de látszólag őt ezt egyáltalán nem zavarta, mintha fel sem tűnt volna neki. Hirtelen egy hatalmasat dörrent az ég, amitől ijedten megugrottam kicsit, de nem szakítottam meg a csókunkat. Éreztem, hogy Harry elmosolyodik, de csak közelebb húzott magához és védelmezően elsimította vizes tincseimet az arcomból. Nem tudom mennyi ideig állhattunk így az esőben csókolózva, de Harry lassan elhúzódott majd homlokát az enyémnek döntve pimasz mosolyra húzta a száját.
- Meg fogsz fázni, ha most nem indulunk haza – mondta aggódó tekintettel, majd meg sem várva a válaszom, a vállam köré fonta egyik karját és magához húzva indult el velem lefelé a lépcsőn. Én még mindig kába voltam a rózsaszín ködtől, így csak idióta mosollyal az arcomon hagytam, hogy átvegye az irányítást.
Már jóval kevesebben voltak a metrón, ugyanis már rég átléptük az éjfélt és az idő is egyre pocsékabb lett, de ez minket egyáltalán nem zavart. Ezúttal már egyből sikerült eltalálnunk a hazafelé vezető irányt, így alig pár percen belül már vissza is tértünk abba az ismerős utcába, ahonnan indultunk. Mikor felértünk a lépcsőn és nyugtáztuk magunkban, hogy jó helyen járunk, egyszerre néztünk egymásra, majd szinkronban szólaltunk meg.
- Verseny a hotelig? – kérdeztük pontosan egyszerre, mire csak felnevettünk. Harry meg sem várta a válaszom, azonnal futni kezdett, így igyekeztem felzárkózni. Gyors volt, de én minden erőmet beleadtam, hogy utolérhessem őt. Rengeteg tócsába léptem bele, de már nem érdekelt, hiszen tetőtől talpig csurom vizes voltam. Akármennyire is próbálkoztam, Harry alig pár lépéssel előttem járt, majd mikor a hotel ajtajához értünk, egyenesen az orrom előtt csapta be azt és azonnal a lifthez rohant. Természetesen még nem adtam fel, elrohantam a recepció mellett, majd frissen szabadult őrültként vetettem rá magam Harryre a liftben, melynek ajtaja egyenesen az érkezésem után csukódott be.
- Hah, nyertem! – nyújtotta ki rám a nyelvét a göndörke gyerekesen, miközben én próbáltam levegőhöz jutni.
- Csak azért nyertél, mert csaltál! Nem is mondtuk ki, hogy rajt! – ráztam a fejem rosszallóan, de Harry csak nemtörődöm stílusban megvonta a vállát.
- Lehet, de akkor is én értem ide előbb. Mi a jutalmam? – kérdezte egyik szemöldökét felvonva, miközben szexin a vizes hajába túrt.
- Csalóknak semmi – bokszoltam a mellkasába tettetett haraggal, mire ő elkapta a csuklóm és magához rántott.
- Biztos vagy ebben? – kérdezte, majd egy gyors mozdulattal fordított a helyzetünkön és nekilökött a lift falának. Egyetlen egy másodpercet sem adott arra, hogy reagáljak, azonnal kezelésbe vette ajkaimat. Hosszasan és erőszakosan csókolt, persze a jó értelemben, amitől megfeledkeztem még arról is, hogy egy liftben vagyunk. A kinti hideg ellenére nagyon melegem volt, habár ezt főképp Harry tüzes érintéseinek tudtam be. Csak úgy szikrázott köztünk a levegő, sőt, már inkább lángolt és úgy éreztem lábaim hamarosan feladják a szolgálatot, de szerencsére Harry felkapott az ölébe és úgy csókolt tovább. Mikor a lift ajtaja kinyílt, egy pillanatra sem szakítottuk meg csókunkat, Harry vakon vitt be a lakosztályba, aminek köszönhetően jó pár falnak nekiütköztünk, de ez nem akadályozott meg minket abban, hogy egyenesen a hálószobába vegyük az irányt. Hogy is mondjam, igazán jól esett megszabadulni a vizes göncöktől…


Harry szemszöge

Nem értem, mi ütött belém az este. A városnézés közben úgy éreztem mintha egy egészen más személy lettem volna: teljesen megfeledkeztem arról, milyen problémákkal állunk szemben, nem gondoltam Ericre vagy Arthurra, de még arra sem, mennyire romlott ember vagyok. Sokszor csak figyeltem, ahogy Destiny rácsodálkozik az épületekre vagy beleéli magát a kis történeteibe, amiket mesélt nekem és rájöttem, hogy szeretek vele várost nézni. Az utóbbi héten kicsit elhanyagoltuk egymást a sok edzés és lövészetlecke miatt és mintha már kezdtem volna hiányolni őt. Tulajdonképpen vele voltam egész héten, mégis jól esett újból beszélgetni random idiótaságokról. Aztán mikor végre megcsókolhattam… Mintha visszatért volna belém a melegség és újra egy egész lehettem. Nem tudtam, mi ez a dolog, de eldöntöttem, hogy kiderítem.
Reggel arra ébredtem, hogy Destiny mocorogni kezd, majd egyedül hagy az ágyban. Először nem akartam utánamenni, ugyanis a sötétségből arra következtettem, hogy még nagyon korán van, de végül túlságosan egyedül éreztem magam, így kiosontam utána. A konyhából hallottam mocorgást, így hangtalanul osontam oda. Csak egy mozgó pacát láttam a sötétben, de ez nem akadályozott meg abban, hogy lassan hátához simuljak. Éreztem, hogy ijedten megugrik egy kicsit, de dereka köré fontam a karjaim és közelebb húztam magamhoz. Valami nem stimmelt, finom, gyümölcsös illata ezúttal nem kényeztette érzékeimet.
- Én is szeretlek, tesó, de most nincs kedvem dugni – hallottam meg Louis értetlen hangját, mire ijedten elengedtem őt és hátrébb léptem tőle.
- Baszki, Louis, te miért ácsorogsz itt a sötétben? – kérdeztem kínosan a hajamba túrva, majd hátranyúltam és felkapcsoltam a villanyt. Louis csak perceken keresztül kétrét görnyedve hahotázot és mire végzett, már a könnyeit törölgette.
- Hogy hihettél engem Destinynek, ember? – röhögött fel újból a fejét rázva, majd végignézett magán, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nincs nőies alakja.
- Nem tudom – nevettem halkan – Eleve fel sem merült bennem, hogy te fent vagy. Hová készülsz? – összeráncolt homlokkal néztem rá, elvégre nem említette, hogy hajnalok hajnalán el kell majd mennie.
- Találkozok egy baráttal és egy kicsit messzebb lakik, szóval hosszú lesz az út. Hirtelen jött az ötlet, de nyugi, estére már itthon leszek és csak a motort viszem el – magyarázta, majd még bedobott pár cuccot a hátizsákjába. - Oh, és vegyetek valami kaját mert teljesen kifogytunk – tette hozzá, majd felkapta a vállára a táskát és várakozóan nézett rám.
- Jó utat, haver – veregettem meg a vállát, majd egy férfias ölelésben részesítettem.
- Kösz. Te pedig vesd rá magad Destinyre – nevetett halkan, mire csak rosszallóan megráztam a fejem. Mintha csak neve említésével hívtuk volna, Destiny álmos tekintete jelent meg mellettünk.
- Mi történik itt? – kérdezte nagyot ásítva, mire visszafojtott mosollyal néztem Loura, remélve, hogy nem említi meg az előbbi félreértésünket.
- A pasid rám mozdult pár perce – mondta gyorsan Lou, mire bosszúsan meglöktem őt a vállánál fogva. – Én a helyedben vigyáznék vele, nagyon kanos – tette hozzá, amiért ezúttal felvont szemöldökkel reagáltam, amolyan „talán igaza van” stílusban, amitől Destiny felnevetett. Louis pár percen belül már ki is lépett az ajtón, ezzel egyedül hagyva minket a csendes lakosztályban.
- Hogy értette, hogy rámozdultál? – kérdezte Des, amint visszatértünk a hálószobába azzal a céllal, hogy folytassuk az alvást.
- Nem akarok róla beszélni – röhögtem, elvégre elég kínos volt az egész helyzet. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen módon fogok hozzásimulni a legjobb barátomhoz… Destiny szerencsére nem feszegette a témát, csak kényelmesen befészkelődött a karjaim közé és mellkasomra hajtva a fejét próbált visszaaludni. Gyengéd simogatásának köszönhetően nem kellett az elalvással küszködnöm: percek alatt elnyomott az álom.

Mikor ismét felébredtem, már egyáltalán nem volt sötét, viszont meg tudtam állapítani a függönyön keresztül beszűrődő fény mennyiségéből, hogy borús nappal nézünk szembe. A mellettem fekvő szépség még mélyen aludt, viszont eszem ágában sem volt hagyni őt tovább szundikálni, hiszen így is már dél körül járhatott az idő. Kedves emberhez méltóan egyszerűen felébreszthettem volna őt, de mivel se kedves, se normális nem vagyok, egyszerűen lerántottam róla a takarót és egy csatakiáltással karöltve csikizni kezdtem őt a biztos ébredés érdekében. Mondanom sem kell, azonnal felébredt és egy ijedt sikkantás után már nevetve próbált kiszabadulni kezeim közül. Vigyorogva lefogtam őt és felé tornyosultam.
- Győztem – húztam ki magam büszkén mosolyogva, mire ő csak rosszallóan rázva a fejét újból szabadulni próbált.
- Egy alvó embert nem nehéz legyőzni, Tarzan – nyújtotta ki a nyelvét, majd végre sikerült kiszabadítania magát a kezeim közül és a hasára tudott fordulni azzal a céllal, hogy visszaaludjon.
- Az lehet, de még mindig nem megy tökéletesen az önvédelem. Szóval kelj fel, mert tíz perc múlva indulunk – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon, majd, hogy indulásra kényszerítsem őt, a fenekére csaptam.
- Nem akarok… És éhes vagyok. Előbb enni kellene, nem gondolod? – kérdezett vissza lustán, miközben a párnát átölelve lehunyta a szemét.
- Mi lenne, ha útközben megállnánk reggelizni, aztán hazafelé vennénk valami fincsi vacsit és itt megennénk filmnézés közben? – ötleteltem, próbálva rávenni őt a felkelésre. Ez volt a legromantikusabb dolog, ami eszembe jutott és azt gondoltam, hogy ezzel biztosan kirepíthetem őt az ágyból.
- Hmm. Nem is tudom – húzta az agyam szándékosan, de arcára ülő mosolyból megállapítottam, hogy sikerrel jártam.
- Veszünk valami csokit is – tettem hozzá a szemem forgatva, mire már vigyorogva ki is pattant az ágyból.
- Benne vagyok. Gyerünk, Tarzankám, öltözz – tapsolt lelkesen, miután jó alaposan összeborzolta a hajamat. Tíz perc múlva már készen is álltunk az indulásra. Destiny egy nagyon szexi lófarokba fogta a haját, ami kifejezetten jól állt neki. Mivel Louis elvitte a motort, kivételesen a kocsival indultunk el a szokásos edzőtermünk felé. Ígéretemhez híven szereztünk reggelit is, amit út közben fogyasztottunk el. Destinyt sokáig kellett győzködni, de végül rávettem őt, hogy apai-anyait beleadjon a mai edzésbe is. Tény, hogy mindketten elég fáradtak voltunk, de talán épp emiatt az eddigi legjobb edzésen estünk túl. Elég sok időt töltöttünk el a romos edzőteremben, viszont a lehető legelégedettebben távoztunk. Destiny mindenféleképpen egy szupermarketben akart bevásárolni, ami kicsit rizikós volt, de végül nem történt semmi, az embereknek fel sem tűnt, hogy körözött személyek mászkálnak körülöttük. Beszereztünk egy csomag m&m’s-t, valamint vettünk szendvicshez való cuccokat, mert Destiny csak ezt evett volna szívesen és ebben ki tudtunk egyezni. Alig vártuk már, hogy végre visszamenjünk a hotelba, lezuhanyozzunk, aztán punnyadjunk egy nagyot a kanapén.
- Stip-stop, én megyek előbb zuhanyozni! – kiáltotta Destiny, amint beléptünk a lakosztályba.
- Hé, ne már! Mindig te mész… Habár mehetünk együtt is… - néztem rá perverzen, de csak megforgatta a szemét és becsapta maga után a fürdőszoba ajtaját. – Ezt vehetem igennek? – kiáltottam az ajtón keresztül, mire hallottam, ahogy felnevet az ajtó túloldalán.
- Nem! Várd ki a sorod, Tarzan! – hallatszott a lehangoló válasz. Beletörődve a dologba csak levetettem magam a kanapéra és valamilyen nézhető film után kezdtem kutatni. Destiny elég sokáig elidőzött a fürdőszobában, így csak unottan bámultam valami sorozatot. Mikor frissen mosott hajjal és megújulva huppant le mellém, jó alaposan néztem végig fekete cicanadrágba bújtatott hosszú combjain, majd kissé kipirult arcára pillantottam.
- Jó sokáig tartott. Ha beleegyeztél volna az ajánlatomba, már én is végeztem volna – ráztam a fejem csalódottan, de azért felpattantam, hogy minél hamarabb lemoshassam magamról a mocskot.
- Álmodj csak tovább – hagyta rám a dolgot nagyot sóhajtva, mire összeszűkült szemmel néztem vissza rá, majd eltűntem az ajtó mögött. Én nem töltöttem el ennyi időt a zuhany alatt és a hajam megszárításával sem pazaroltam túl sok percet. Tudtam, hogy Destiny imádja a frissen mosott, jól beállított hajam, így elszórakoztam a zselével egy kis ideig. Mikor felfrissülten levetettem magam Destiny mellé, ő azonnal a hajamba túrt és ajkába harapva nézett rám.
- Lehetek rossz és kezdhetem a desszerttel? – kérdezte szexi pillantást küldve felém, amitől azonnal piszkos dolgokra gondoltam, de mikor felmutatta a kezében lévő m&m’s-es zacskót, azonnal leesett, mire gondol.
- Csak akkor, ha adsz belőle – néztem rá kiskutya szemekkel, mire ő elhúzta a száját és elgondolkodó fejet vágott.
- Nem is tudom… Ez a kedvenc csokim és annyira megérdemlem… - gondolkodott hangosan, mire csúnyán néztem rá, majd a kék zacskóra. Mintha megérezte volna, mit akarok tenni, elhúzta az édességet a kezem elől és felpattant, nehogy elkaphassam őt.
- Des… - röhögtem hitetlenül, de ő gyerekesen kinyújtva rám a nyelvét megrázta a fejét és rohanni kezdett a csokival. Természetesen követtem őt, mintha csak az életem múlna azon a kis csokimennyiségen. Már majdnem elkaptam, mikor támadt egy ötlete: egyszerűen kirohant a teraszra és becsapta maga után az ajtót, majd kinyújtva a nyelvét ökörködött az üveg túloldalán.
- A tiéd lehet! – kiáltottam neki, hogy biztosan hallja, majd egyszerűen kizártam őt. Mikor rájött, hogy mit csináltam, meglepetten eltátotta a száját és megpróbált bejönni, sikertelenül. Mindeközben én hangosan nevettem a saját zsenialitásomon.
- Na jó, ez tényleg jó húzás volt – röhögte Destiny is, de aztán az üveghez simulva könyörögni kezdett, hogy engedjem be.
- Miért engednélek be? – kérdeztem ugyanúgy elgondolkodást színlelve, mint ahogy ő tette pár perccel ezelőtt.
- Mert megfagyok idekint! – hallottam a választ, de én úgy tettem, mint aki nem tudja eldönteni, hogy beengedje őt, vagy sem.
- Áhh, nem is tudom… Nem engeded, hogy veled zuhanyozzak aztán még a csokidból sem adsz… Ez nagyon csúnya dolog tőled… - ráztam a fejem, akárcsak egy szigorú apuka, aki épp a lányát szidja amiért rossz jegyeket szerzett az iskolában.
- Ha megígérem, hogy kapsz a csokimból, beengedsz? – kérdezte dideregve maga köré fonva a karjait. Nem akartam, hogy miattam megfázzon, de még egy kicsit húzni akartam az agyát.
- Hát… Ha kapok a csokidból és megengeded végre, hogy veled zuhanyozzak, akkor talán – alkudoztam perverz vigyorral a képemen, mire megforgatta a szemét.
- Na jó, legyen. Most már beengedsz végre? – kérdezte türelmetlenül, mire közelebb léptem az üveghez, de nem zártam ki az ajtót.
- Mondd ki az alkut és beengedlek – vigyorogtam.
- Megengedem, hogy velem zuhanyozz és még a csokimból is kapsz – mondta unott hangsúllyal, majd kérlelő tekintettel illetett, ezért úgy döntöttem, ideje beengedni őt. Amint elfordítottam a zárat, ő azonnal beugrott az ajtón, majd nevetve csapkodni kezdte a mellkasom.
- Te szemét állat! Ez egyáltalán nem volt tisztességes, ugye tudod? – kérdezte röhögve, mikor már lefogtam csuklóit és leállítottam őt.
- Mióta ismersz te engem tisztességesnek? – kérdeztem vissza a fél szemöldökömet felvonva, miközben derekára simítottam mindkét kezem és közelebb húztam magamhoz. Éreztem, hogy azok a bizonyos szikrák újból meggyújtották körülöttünk a levegőt, amitől egy pillanat alatt megváltozott a légkör.
- Egy cseppet sem vagy tisztességes, Tarzankám – suttogta féloldalas mosollyal az arcán, majd a pólómnál fogva lehúzott magához és ajkait enyémekre nyomta. Számítottam erre, így azonnal visszacsókoltam és egy jól irányzott mozdulattal felkaptam őt az ölembe, hogy egy szinten lehessünk és a derekam köré tudja kulcsolni a lábait. Tudtam, hogy nagyon szereti, mikor ezt csinálom, és őszintén szólva nekem is nagyon tetszett ez a koncepció, így tovább csókoltam őt. Szenvedélyesen beletúrt a hajamba és játszott a kissé megnőtt fürtjeimmel, ami nagyon jól esett. Édes csókjától lábaim mintha meggyengültek volna, ezért pár lépést tettem a kanapé felé, majd ledöntöttem őt a puha párnák közé. Felé tornyosultam és végigsimítva derekán lehámoztam róla fehér felsőjét, majd messzire elhajítottam azt. Miután rólam is lekerült a póló, lábai közé fészkelődtem és közelebb húztam magamhoz, hogy derekam köré kulcsolhassa lábait. Óvatosan simítottam végig a hasán, majd a mellkasán, miközben ajkaimmal a nyakát vettem kezelésbe. Gyengéden fogaim közé vettem érzékeny bőrét, amitől jólesően felnyögött és belekapaszkodott a bicepszembe. Már épp a hátához nyúltam, hogy levegyem a melltartóját, mikor mint mindig, a legrosszabb pillanatban csörrent meg a telefonom. Egy pillanatra megtorpant ő is, de egy morgással jeleztem, hogy eszem ágában sincs felvenni a telefont. Visszatértem puha ajkaihoz és újabb csókcsatát kezdeményeztem. A telefonom idő közben elhalkult, de alig pár másodperc elteltével újból csörögni kezdett.
- Lehet, hogy fontos… - állított le Destiny mélyen a szemembe nézve, mire mérgesen felsóhajtottam és egy utolsó csókot nyomva ajkára, felkeltem róla és ráérősen a telefonhoz sétáltam. Louis neve villogott rajta, és szinte biztos voltam benne, hogy csak azért hív, hogy megkérdezze, minden rendben van-e.
- Gyorsan mondd, elfoglaltak vagyunk – morogtam a készülékbe cseppet sem kedvesen, de Louis meglepetésemre nem nevetett fel, hanem csak idegesen hadarni kezdett. Destiny megérezte, hogy baj van és azonnal felvette a ruháit.
- Nem szeretném megzavarni a romantikát, de amilyen gyorsan csak lehet, hagyjátok el a hotelt! Eric a levegőbe akar repíteni titeket, elvileg valahol a nappaliban rejtették el a bombát és pár percen belül felrobban!
- Mi? De hát… - értetlenkedtem a homlokomat ráncolva, de Louis csak rám ordított.
- Indulj vagy mindketten meghaltok! – ahogy tudatosult bennem az információ, kinyomtam a telefont és ijedten Destiny felé fordultam. A visszaszámlálás megkezdődött.

2017. december 30., szombat

Hostage | Tizennegyedik fejezet



Tastes so sweet, looks so real


Emerald
- Ezt eddig is tudtuk, Alex. Ericnek nyílt szándéka, hogy végezzen velem. A kérdés az, hogyan akarja megtenni – magyaráztam idegesen. Destiny arca elsötétült, olyan volt, mintha fejbecsapták volna az igazsággal.
- Azt nem tudom, de nagyon vigyázz magadra, Emerald. Egyre több embere van, akik már a rendőrségi aktákhoz és a biztonsági felvételekhez is hozzáférhetnek – mondta, de nekem addigra már egy újabb gondolatom támadt. A biztonsági felvételek a hotelban… Ha Arthur tényleg Eric csatlósa, akkor bizony hatalmas veszélyben vagyunk. Nem csak én, hanem Destiny és Louis is. Eric már biztosan tudja, hogy közel kerültünk egymáshoz Destinyvel, tehát szinte teljesen biztos, hogy őt akarja bevetni ellenem. Hatalmas gombóc keletkezett a torkomban. Nem hagyhatom, hogy még valakit megöljön miattam. Ezúttal nem. – Minden oké, haver? – kérdezte Alex, látva az elborzadt képemet. Destiny könnyes szemekkel nézett rám, látszólag őt is megrémítette ez az egész.
- Aha. Kösz a segítséget, tesó. Ha bármit megtudsz, azonnal hívj, rendben? Mostantól sokkal jobban oda kell figyelnünk – hadartam, majd egy baráti ölelésben részesítettem őt és karon ragadtam Destinyt, aki még mindig sokkban volt. Még jópárszor megköszöntem Alexnak a segítséget, majd amint Destiny felült mögém, és átölelte a derekamat, amilyen gyorsan csak lehetett, elrobogtam a helyszínről. Az utóbbi pár napban teljesen megfeledkeztem arról, mekkora veszélyben is van az életünk, hogy folyamatos célpontok vagyunk egy őrült számára. Annyira Destiny körül forgott minden gondolatom, hogy szinte el is felejtettem, mennyire gyűlölöm azt az embert. Csak arra tudtam gondolni, hogy a hotelban bármikor ránk támadhatnak, akár alvás közben is lemészárolhatnának.  Éppen ezért nem mentem vissza a hotelba, hanem egy erdőt kerestem, messze a város zajától. Mikor már kellő biztonságba értünk a fák közé, megálltam.
- Miért hoztál ide, Harry? Mi a baj? – kérdezte Destiny ijedten. Láttam rajta, hogy nem tudja, hogyan kezelje a helyzetet, de ezért egyáltalán nem hibáztattam. Én sem tudtam, mit kezdjek a dologgal.
- Legutóbb Eric majdnem megölt téged. Ha újabb lehetőséget kap, akkor ténylegesen meg is teszi – magyaráztam neki idegesen a hajamba túrva. – Nem hagyhatom, hogy újból bajod essen. Itt az ideje, hogy megtanítsalak lőni. Holnap reggel pedig bokszolunk. Ígérem, amilyen gyorsan csak lehet, egy gyilkológépet csinálok belőled, ha ezzel meg tudom menteni az életed – hadartam kétségbeesve, mikor is Destiny a számra tette a mutatóujját, ezzel csöndre intve.
- Hé, nyugalom. Eddig is túléltem, nemde? – kérdezte lágyan, miközben óvatosan az arcomra simította mindkét kezét. Szerettem volna hinni neki. De ez most más volt. Teljesen más.

Destiny szemszöge

Mikor Harry elővette a saját fegyverét, én is előhúztam a zsebemből a pisztolyt, amit még a hotelban adott nekem. Bizonytalanul néztem a kezemben tartott gépezetre, de Harry egy bíztató bólintással jelezte, hogy nincs ezzel a dologgal semmi baj. Soha életemben nem használtam még olyan eszközt, amivel egyetlen másodperc alatt ölni lehet, így hatalmas felelősséget éreztem a vállamra csücsülni.
- Hé, nyugi, nem kell megölnöd senkit és semmit… Azt szeretném, hogy meg tudd magad védeni, ha szükség van rá – mondta, mélyen a szemembe nézve. A szívem egy hatalmasat dobbant. Olyan őszinte és védelmező volt, szemeiből ki tudtam olvasni, hogy fontos vagyok neki és ez megmelengette a szívem.
- Rendben. Csináljuk – határoztam el magam hirtelen, és felemeltem a kezemben tartott pisztolyt és egy közeli fára céloztam.
- Hé, hé, hé! – nevetett Harry és inkább kivette a kezemből a fegyvert – Előbb inkább elmagyarázom, hogyan működik – kuncogott, majd magyarázni kezdett a kezében tartott darabról. Sétálás közben rengeteg olyan információt tanultam a fegyverekről, amit egy normál ember soha nem tudna meg, de Harry egyenesen szakértője volt a témának, így nagy figyelemmel hallgattam őt. Olyan jó volt érezni a hangján, hogy valami tényleg boldoggá teszi őt. Az előbbi kiakadása után érezhetően javult a hangulata.
- Eddig mindent értesz? – kérdezett vissza, tesztelve, hogy figyeltem-e a prezentációja alatt.
- Persze. Csak tudnám, hogyan tanultad meg ezt mind magadtól – hitetlenül ráztam a fejem, elvégre tényleg hihetetlen volt, hogy saját maga jött rá mindenre.
- Volt pár álmatlan éjszakám – kacsintott rám nevetve, de aztán ismét a kezembe adta szeretett fegyverét – Viszont most te jössz. Gyakorlatban minden más – csak bámultam a fegyverre. Ahogyan Harry magyarázta, olyan egyszerűnek tűnt, mégis bennem volt egy kis félelem. A szívem dübörgött a mellkasomban, több okból kifolyólag. Szerencsére Harry segített nekem, szorosan a hátamhoz simult és kezeit az enyémekre csúsztatta, ezzel tökéletes pozícióba helyezve karjaimat.
- Csak nyugodtan. Lélegezz – suttogta a fülembe, lélegzetvételétől bizseregni kezdtem és lábaim elgyengültek. Olyan közel volt hozzám, hogy tökéletesen éreztem illatát, ami ezúttal is teljesen elkábított. – Feszítsd hátra a vállaid és összpontosíts a célra. Ne ijedj meg, ha visszarúg kicsit – egy pillanatra behunytam a szemem és összeszedtem a bátorságom. Pontosan úgy csináltam mindent, ahogy Harry mondta, aztán meghúztam a ravaszt. Meglepetésemre, elég közeli találat volt, csak pár méterrel arrébb száguldott el a golyó, ahogy akartam.
- Szép lövés – dicsért meg Harry vigyorogva, de aztán ellépett tőlem – Most próbáld meg egyedül – büszke vigyorral, már sokkal magabiztosabban jelöltem ki egy új célpontot, és ismét lőttem. Ezúttal még csak meg sem tudtam közelíteni a célpontot, hiszen annyira megijedtem a hirtelen elsülő pisztolytól, hogy egy leheletnyit megugrottam.
- Ne ijedj meg tőle – nevetett Harry halkan, majd meg sem várva a válaszom, újból a hátamhoz simult és feljebb emelte a karomat. – Figyelj rá, hogy a pisztoly mindig egyenesen álljon a kezedben – tanácsolta, szexi hangjától újból kirázott a hideg. Szívem szerint azonnal letepertem volna, de ehelyett inkább csak a tanulásra összepontosítottam. Ismét lőttem és igen, egy fokkal jobban sikerült, mint az előző, de még így is elég távol voltam a jó kategóriától. Kicsit csalódott voltam, amiért nem ment olyan jól, mint ahogy elképzeltem, de nem adtam fel, tovább próbálkoztam. A göndörke folyamatosan ellátott tanácsokkal, kijavította a hibáimat így eljutottunk odáig, hogy sikerült eltalálnom azt a fát, amit kitűztünk célpontnak.
- Ezaz! – kiáltottam fel örömömben, miközben egy ugrással szembefordultam Harryvel és hirtelen örömömnél fogva azonnal a birtokomba vettem ajkait. Egy pillanatra sem habozott, rögtön visszacsókolt és karjait szorosan a derekam köré fonta. Olyan jó érzés volt csókolni őt, közel lenni hozzá és érezni gyors szívverését. Mohón csókolt, mintha mindvégig csak erre várt volna, és tenyerét lejjebb simította, egészen a fenekemig, amit aztán semmi előjel nélkül megmarkolt. Engem ez eléggé meglepett, így egy kicsit megugrottam, de ezzel csak annyit értem el, hogy még közelebb simultam hozzá. Karjaimat nyaka köré fontam, miközben a pisztoly még mindig a kezemben volt, de el akartam kerülni bármilyen balesetet, így inkább Harry zsebébe csúsztattam azt. Pajkosan belemosolygott csókunkba, hiszen élvezte, hogy az övénél matatok, ezért még egy kicsit rá is játszottam az egészre.
- Lassíts, cica, itt az erdő közepén akarsz elbánni velem? – kérdezte nevetve, megszakítva csókunkat – Ez nem fair, tekintve, hogy rajtad bőrnaci van, amit órákig tart levenni – folytatta szexi hangján, miközben úgy nézett rám, mint aki fejben már le is vetkőztetett, aztán újból belemarkolt a fenekembe, és közelebb húzott magához. Beharapott ajkakkal néztem rá, próbáltam kiolvasni a szeméből, hogy mit tervez, de csak pajkosan elmosolyodott, aztán megragadva a derekamat, a mellettünk lévő fának préselt egy gyors mozdulattal.
- Óvatosan, Tarzan. Nem akarjuk kidönteni a fákat, ugye? -  kérdeztem tőle nevetve, de ekkorra már ajkai felfedezőútra tértek a nyakamon. Próbáltam egyben maradni, de tényleg. Valahogy mégsem jött össze, mikor dús ajkaival apró csókokat hagyott a kulcscsontomon, majd apró kis harapásokkal jelezte, ki az úr. Mert bizony, én akkorra már rég szétestem, lábaim nem bírták a szolgálatot, az egyetlen szerencsém az volt, hogy Harry szorosan tartott. Csukott szemekkel, hátradöntve a fejem élveztem Harry nem túl lágy, de annál szexibb kényeztetését, miközben igyekeztem nem túl hangosan felnyögni ahhoz, hogy elzavarjam azokat a madarakat és egyéb állatokat, amelyek nem szaladtak el a lövöldözésünktől. Annyira boldog voltam, csak ő és én, senki más… Pár pillanat után egyszerűen megszűntek apró harapásai, így kinyitottam a szemem. Beharapott ajkakkal nézett rám, próbálta elrejteni önelégült vigyorát, amivel teljesen zavarba hozott. Egy lépést hátrált, arcán látszott a zavarodottság, viszont ugyanazt olvastam le a szemeiről, mint ahogyan én éreztem legbelül. Boldognak tűnt.
- Ideje folytatnunk a lövészet órát, nem gondolod? Van még hová fejlődnöd, ha olyan jól akarsz lőni, mint én – mondta, mintha az előző pár perc meg sem történt volna, így igyekeztem gyorsan összeszedni magam.
- Miért, te mennyire vagy pontos, Tarzan? – kérdeztem vissza pimaszul, habár pontosan tudtam, hogy nagyon jól tud célozni.
- Csak figyelj és tanulj – mondta magabiztosan, majd egy laza mozdulattal kikapta a zsebéből a pisztolyt, új tárat töltött bele, majd egy pillanatig célzott, aztán már ki is lőtte a golyót tökéletes pontossággal. Az egész mozdulatsor annyira természetesen rosszfiús volt, hogy a földbe gyökerezett a lábam a látványtól. Hogy lehet valaki ennyire szexi úgy, hogy még csak nem is próbálkozik? Csak bámultam őt, miközben jópár tárat kiürített és mondanom se kell, egyetlen egyet sem hibázott.
- Te jössz, cica – adta át nekem a pisztolyt pár perc után, mire feleszméltem a kis álmodozásomból, és megpróbáltam utánozni őt. Mondanom sem kell, nem sikerült, de sikerült pár elég közeli találatot összehozni. 
- Nem rossz, határozottan gyorsan tanulsz – Harry elismerő tekintete mindennél többet jelentett nekem, ugyanis nem akartam csalódást okozni neki. Pár tárat még elhasználtam a gyakorlásra, de egyre jobban ment, így sikerélménnyel adtam vissza Harrynek a szeretett fegyverét.
- Köszönöm az órát, Tarzan. Most már bármikor kinyírhatlak – szívattam őt, kinyújtva rá a nyelvem, mire hangosan felnevetett.
- Ne legyél olyan biztos ebben – rázta a fejét, miközben visszaindultunk a motor felé.
- Igaz. Emerald elpusztíthatatlan – nevettem én is, mire már elégedetten bólintott és kihúzta magát, amolyan „igen, ez vagyok én” stílusban. Már nyoma se volt a kétségbeesésnek, amit Eric felbukkanása okozott. Mintha Harry megnyugodott volna attól, hogy minimális szinten már tudom használni a pisztolyt. – Haza kéne mennünk. Kezd sötétedni – mondtam, körülnézve magam körül. Mindig is utáltam a sötét erdőket, habár Harry jelenléte kellő biztonságot nyújtott.
- Igazad van… Nem vagy éhes? – kérdezte, miközben egyik karját átvetette a vállamon és magához húzott, miközben a motorhoz sétáltunk.
- Éhen halok – nevettem, fáradtan a mellkasára hajtva a fejem, mire ő kedvesen összeborzolta a hajam, amiért azonnal ellöktem magamtól. – Ezt hányszor fogod még eljátszani? – kérdeztem tőle röhögve, igyekezve rendbe tenni a madárfészkemet.
- Még egy párszor – vigyorgott rám elégedetten, mire csak megforgattam a szemem és felvettem a bukósisakom. Amint elindultunk, kissé elálmosodtam, így erősen kapaszkodva a kabátjába, nagyokat pislogva néztem az elhaladó tájat. Csak akkor eszméltem fel, mikor már a város szélén jártunk és egy Mc Drive-os képernyővel találtam szembe magam.
- Mit kérsz? – kérdezte Harry, miközben az érintőképernyős menün lapozgatott. Nem töltöttünk el sok időt a választással, csak pár random kaját kiválasztottunk, aztán már mentünk is tovább. Mikor leparkoltunk a hotel mélygarázsába, fáradtan ugyan, de lehámoztam a fejemről a bukósisakot és a bőrszerkót, viszont velem ellentétben Harry csak szótlanul ücsörgött a motoron, miközben engem figyelt.
- Mi a baj? – kérdeztem tőle, mire már ő is levette a sisakot és gondterhelten a hajába túrt. Csak elgondolkozva megrázta a fejét, mint aki nem tartja a problémáját elég fontosnak ahhoz, hogy elmondja nekem. – Hé… - szóltam hozzá gyengéden, miközben közelebb léptem hozzá és az arcára simítottam a kezem. A motoron ülve csak egy picit volt alacsonyabb nálam, így kivételesen ő nézett fel rám. – Ha Arthur miatt aggódsz, ne tedd – mondtam, mire ő hitetlenül felnevetett.
- Hogy tudsz megbízni benne? – kérdezett vissza szkeptikusan. Mivel úgy éreztem, hogy ez hosszú beszélgetés lesz, egy nagyot sóhajtva visszaültem a motorra, ám ezúttal közé és kormány közé csücsültem, így vele szemben lehettem.
- Nem bízok meg benne, viszont csak gondolj bele… Ha tényleg Eric embere lenne, akkor fegyverekkel vártak volna minket a lakosztályban, nem? Elvégre tudott róla, hogy ide fogunk jönni, megtehette volna, hogy szól Ericnek, hogy meglephessenek… - magyaráztam neki, de ő csak megforgatta a szemét.
- Épp ezért. Elhiteti velünk, hogy itt biztonságban vagyunk aztán mikor nem számítunk rá, bum, bum, bum, mindhárman kapunk egy szép kis lyukat a koponyánkba – mondta és kezével pisztolyt formálva imitálta is a jelenetet, ami a helyzet komolysága ellenére megnevettetett.
- Ez nagyon aranyos volt – kuncogtam, miközben újból és újból lejátszottam a fejemben az előbbi mozdulatát, mikor Harry szinte olyan volt, mint egy ártatlan kis óvodás, aki rosszfiúsat játszik.
- Des… - nézett rám fáradt tekintettel. Egyáltalán nem örült neki, hogy aranyosnak találtam őt, tisztán ki tudtam olvasni a tekintetéből, hogy jobb lett volna férfiasnak neveznem.
- Oké, bocs. Szóval… Szerintem ha meg is akarnak lepni minket, nem ma fogják megtenni és nem is holnap. Talán Alex hamar kideríti a dolgot és kiderül, hogy teljesen feleslegesen aggódunk… - magyaráztam neki, miközben a kezembe vettem a pulcsija zsinórját és azzal játszottam.
- Lehet, hogy igazad van… - sóhajtotta alig láthatóan megrázva a fejét. – De ha az egyik éjjel betörik az ajtót és letepernek, ne mondd, hogy nem szóltam – mutatott rám fenyegetően, de láttam rajta, hogy visszafojtja mosolyát.
- Rendben, Tarzankám, de ilyen biztos, hogy nem lesz. Ha mégis, legalább bevethetem a ma tanult lövési képességeimet – válaszoltam magabiztosan, mire végre elnevette magát és a derekamra simította kezeit.
- Isten ments, még a végén engem találsz el – röhögte, közelebb húzva magához, mire tettetett sértettséggel eltátottam a számat.
- Hé, nem is voltam olyan rossz! – védtem meg magam a bicepszébe bokszolva.
- Nem, tényleg nem – ismerte be mosolyogva, miközben egyre közelebb hajolt hozzám. Még akartam volna kicsit húzni az agyát, de ajkai túl csábítóak voltak, így hamar a birtokomba is vettem őket. Lassan csókoltam, igyekeztem kiélvezni minden egyes pillanatot. Óvatosan kócos hajába túrtam, miközben ő szorosabban húzott magához a derekamnál fogva, annyira, hogy idő közben már csípője köré fontam lábaimat. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy motoron ülve így fogok csókolózni valakivel, de a fenébe is, nagyon tetszett ez a koncepció. A hasamnak viszont fel kellett szólalnia, ugyanis hangos korgással jelezte, hogy ideje enni valamit. Éreztem, hogy Harry belemosolyog a csókunkba, majd lassan elhúzódott tőlem és piszkos vigyorral a szemembe nézett.
- Rám vagy éhes vagy a hamburgerre? – kérdezte nevetve, mire vigyorogva megvontam a vállam.
- Mondjuk azt, hogy mindkettőre – kacsintottam rá, majd már fel is pattantam, hogy végre felmehessünk a lakosztályba és együnk. A liftbe szállva éreztem Harryn, hogy még mindig nem nyugodott meg teljesen, befeszült izmai jelezték, hogy mondhatok neki bármit, ő továbbra is kételkedni fog Arthurban. Amikor beléptünk a lakosztály ajtaján, Louis kíváncsi tekintete fogadott minket, ugyanis ő egészen eddig készenlétben várt ránk.
- Na? Meghalunk vagy nem? – kérdezte poénkodva, mire Harry megforgatta a szemét. Érezhető volt köztük, hogy Louis nem örült annak, hogy a göndörke gyanakodott az egyik haverjának alkalmazottjára, akiben Lou annyira megbízott.
- Még nem tudjuk, Alex nincs képben az újoncokkal, de utána fog kérdezni nekünk. Viszont azt hiszem, új tervet kell gyártanunk – mondta Harry, sötét tekintettel pillantva először Loura, aztán rám. Mivel mindannyian nagyon éhesek voltunk, csak levetettük magunkat a kanapéra és a kajával együtt Harry elmesélte, mit tudtunk meg Alextől.
- Szerintem Eric tudja, hogy New Yorkban vagyunk, és ha Arthur tényleg az embere, akkor pár nap és lecsap. Nem várhatjuk meg, hogy ez bekövetkezzen, lépnünk kell valamit.
- Arthur nem… - próbálkozott Louis ismét, de Harry ellentmondást nem tűrő tekintete belé fojtotta a mondata második felét – Na jó, tegyük fel, hogy tényleg közük van egymáshoz, de mégis… Van egyáltalán valami terved? – kérdezte végül.
- Szerintem találjuk meg őt hamarabb, mint hogy ő találna meg minket – vonta meg a vállát a göndör, mire Louis hitetlenül felnevetett.
- Te teljesen megőrültél? Ha mindez igaz, és tele van az embereivel a város, esélyünk sincs ellene… Mi csak hárman vagyunk, ők meg ki tudja, hányan – mondta lehangoltan, mint aki a feladás szélén áll. Louis nem volt önmaga, úgy tűnt, mintha belefáradt volna ebbe a dologba, ami érthető volt.
- Az lehet, viszont a kis csatlósai nem olyan hűségesek… Ha bármilyen jelet látnak arra, hogy elbukhatnak, mindannyian el fognak menekülni és Eric egyedül marad – próbálkozott tovább Harry. Ő nem adta fel, addig kapaszkodott az utolsó kis fűszálba, ameddig csak egy kis lehetőséget is látott a sikerre.
- És mégis, hogy éred ezt el? – kérdezett vissza Louis, mire Harry megtorpant. Egészen eddig magabiztosan ötletelt, de most csak elgondolkozva meredt maga elé.
- Nekem van pár ötletem – vontam meg a vállam, megtörve a hosszúra nyúlt csendet, mire mindketten felkapták a fejüket. Kételkedve néztek rám ugyan, de mivel én voltam az egyetlen, aki kitalált valamit, minden figyelmüket rám szentelték. – Először is, abban az esetben, ha itt akarnának ránk támadni, fel kell készülnünk. Könnyebb győznünk a saját területünkön, mint idegen terepen. Állíthatnánk csapdákat, vagy nem tudom… Louis, te biztosan tudnál szerezni mini kamerákat vagy szenzorokat, amikkel figyelhetnénk a lakosztályt vagy akár az egész hotelt – magyaráztam lelkesen, amit ők figyelmesen hallgattak végig, majd elismerően bólintottak.
- Rajta vagyok az ügyön. Van egy hacker ismerősöm… – csillant fel Louis szeme. Látszólag már egyáltalán nem zavarta, hogy Arthurt is meggyanúsítottuk, mivel sokkal nagyobb lázba hozta az, hogy kémkedhet.
- Hé, hé… Ez mind szép és jó, de mi van, ha ők ezt már megtették és éppen nevetgélve hallgatják a beszélgetésünket? – kérdezte Harry halkan, gyanakodva nézve szét maga körül. Szerencsére a tévé elég hangosan szólt ahhoz, hogy ha bárki is lehallgatna minket, gondjai lennének a szavaink megértésével.
- Igaz, kell keresnünk egy biztonságos helyet, ahol biztosan nem hallgatnak le minket – bólogatott Lou, mire azonnal Harryre pillantottam. Láttam rajta, hogy tudja, mire gondolok, így csak egy nagyot bólintva jelezte, hogy jó ötletnek tartja. Louis hirtelen előkapta a telefonját, majd a jegyzettömböt megnyitva lázasan pötyögni kezdett, majd felénk mutatta a kijelzőt.
„Ha a hely megvan, holnap délután elmehetnénk megbeszélni a többit…Délelőtt elmegyek és veszek pár kütyüt, ti pedig derítsétek ki Arthur telefonszámát, mert azzal majd le tudjuk hallgatni a hívásait… Addig pedig ne tervezzük hangosan semmit.”
Mindketten bólintottunk, mire Louis mosolyogva összecsapta a tenyerét, megkönnyebbülve hátradőlt a kanapén és felrakta mindkét lábát a dohányzóasztalra. Harry csak hitetlenül felnevetett azon, hogy Louis milyen hamar lezárta az ügyet, de azért a kezébe vette a távirányítót, hogy keressen valami filmet. Míg ők veszekedtek, hogy mit nézzünk, én kidobtam a kiürült kajás zacskókat és csináltam mindhármunknak teát.
- Destiny, a nap hőse – mosolygott rám Louis, mikor a kezébe adtam a bögréjét. Mivel kettejük között nem volt hely, csak levetettem magam Harry mellé, aki egy hálás pillantással megköszönte a teáját és átvetette egyik karját a vállamon, ezzel közelebb húzva magához. Louis végignézte a jelenetet, de nem szólt semmit, csak visszafojtott mosollyal kortyolt bele a forró italába. A szokásos akció helyett most valamilyen horrort néztünk, amit a srácok pislogás nélkül bámultak, de én csak összegömbölyödve próbáltam eltakarni a szemeimet, hogy kevésbé ijedjek meg. Összességében nagyon szerettem a horrorfilmeket, viszont csak úgy tudtam végignézni, ha az ujjaim között pislogtam ki.
- Túl ijesztő, cicus? – kérdezte Harry a fülembe suttogva, amivel a frászt hozta rám, így összerezzentem tőle.
- Dehogy – tagadtam le nevetve, majd elvettem a kezem az arcom elől, hogy bebizonyítsam, elég kemény vagyok ahhoz, hogy így nézzem végig a filmet. Pár percig minden rendben is ment, mikor egy idegőrlő résznél megéreztem valami hideget a karomnak simulni, amitől a szívem majd’ kiugrott a helyéről és ijedten megugrottam. Abban a pillanatban Harry hangos nevetésben tört ki, nekem pedig akkor esett le, hogy csak direkt szórakozik velem.
- Utállak! – röhögtem erősen a karjába bokszolva, mire ő csak szokásához híven összeborzolta a hajam. Nevetve ellöktem a fejemtől a kezét és mikor sikerült kimásznom mellőle, sok helyet kihagyva ültem csak vissza mellé, amiért az ajkát lebiggyesztve nézett rám. Engem ez nem érdekelt, csak a felhúzott lábam köré kulcsoltam karjaimat és így néztem tovább a filmet, ami, ha lehet, még ijesztőbb volt, ugyanis most nem éreztem semmilyen védelmet magam körül, csak a sötét ölelt át. Éreztem, hogy Harry szuggerál a tekintetével, így végül ránéztem. Annyira belemélyedtem a pillantásába, hogy a filmben hallatszódó hirtelen zajtól ismét a frász jött rám, amitől Harry kárörvendően elmosolyodott, de azért közelebb csúszott hozzám. Ismét távolabb húzódtam tőle, ám ezúttal már csak játékból, viszont hamar utolért, és a csuklómat elkapva a hátamra döntött, amitől felkuncogtam. Még jó, hogy a kanapé extrahosszú volt, különben már rég leestünk volna.
- Te jó ég, én már itt se vagyok – hallottam meg Louis undorodó hangját, akiről egész eddig szinte meg is feledkeztem. – Jó szórakozást – hagyott ott minket pillanatok alatt, amin mindketten hangosan felnevettünk, de aztán Harry gondolt egyet, és egy gyors mozdulattal a karjaiba vett, majd egyet forgott velem, hogy elszédüljek. Kuncogva hagytam, hogy a hálószobába vigyen, és mikor egyszerűen levetett az ágyra, úgy gondoltam, ideje egy kicsit szórakozni, így nevetve arrébb gurultam, amint felém akart tornyosulni.
- Ezt azért kapod mert megijesztettél – nevettem, miközben sikerült feltápászkodnom, így már az ágyon térdelve tudtam elhárítani a göndörkét a mellkasánál fogva, aki viszont igyekezett elkapni.
- Nem tehetek róla, hogy egy ijedős kislány vagy – sértegetett röhögve, mire dühösen felkaptam a párnát és erősen leütöttem őt.
- Nem vagyok ijedős! – erőszakoskodtam nevetve, és újabb csapást mértem rá, de nem tudtam több kárt tenni benne, ugyanis szinte azonnal elkobozta tőlem a fegyverem és ezzel sikerült elkapnia. A derekamnál fogva húzott magához, majd mintha csak judoznánk, egyszerűen maga alá gyűrt és a fejem mellé szorította mindkét kezemet. A csípőmre ülve szorított az ágyhoz, ezzel teljesen harcképtelenné téve engem. Ajkaimat beharapva vártam a következő lépését.
- Mikor fogod végre megtanulni, hogy velem nem érdemes harcolni? – kérdezte a fülembe suttogva, miközben idegőrlően lassan végigsimított a kezemen, majd végigzongorázott az oldalamon, ezzel csikis érzést okozva. Puha ajkait óvatosan érintette a nyakamhoz, ezzel húzva az agyam.
- Bocs Tarzankám, elfelejtettem, hogy te ilyen macsó vagy – kuncogtam, mire Harry csak rosszallóan megrázta a fejét, majd vámpír stílusban a nyakamba harapott. Igyekeztem nem hangosan felnyögni kényeztetésén, de nem igazán ment, miközben ő elképesztő dolgokat művelt a nyakamnál és egyre lejjebb siklott kezeivel. Nem hagyta, hogy bármit is csináljak, teljesen átvette felettem az irányítást, amivel semmi bajom nem volt, sőt, jól esett, hogy figyelmesen és gyengéden bánik velem. Lassan levette a felsőmet és a nadrágomat, és apró, nedves csókokkal hintette be a mellkasom, majd a hasamat és a belső combomat is nagyon lassan végigcsókolta. Türelmetlenül felhúztam magamhoz egy vad csókra, mert már teljesen megőrjített a lassúsága, de biztos voltam benne, hogy szándékosan kínoz ezzel. Ezután már végre felgyorsította a tempót és intenzívebb cselekedeteivel egyre hangosabb nyögéseket váltott ki belőlem.
(…)
Nem tudtam elaludni, de Harry forgolódásából következtetve neki is problémái voltak ezzel. Folyamatosan Ericen és a kialakult helyzeten járt az agyam, próbáltam egy olyan megoldást találni, amivel mindenki jól járhat, de nem találtam semmit. Ez az ellentét köztük annyira kiélesedett már, hogy nem volt visszaút, csak úgy lehetett megoldani a problémát, ah valamelyikük meghal és ez nagyon ijesztő volt. Annak ellenére, hogy Eric mennyire megkeserítette mindkettőnk és még sok ember életét, nem akartam a halálát. Szerintem sokkal nagyobb büntetés lett volna számára az, ha börtönbe kerül hosszú évtizedekre és rájön, hogy mennyi életet vett el értelmetlenül. Harryre gondoltam, akinek szó nélkül kellett eltűrnie, hogy kegyetlen sorozatgyilkosnak titulálják. Őt ismerve tényleg képes gyilkolni (mint ahogy azt már bizonyította is korábban), de csak akkor, ha tényleg van rá oka, és ez közte és Eric között a különbség. Harry azért gyilkolt, hogy engem megmentsen, míg Eric azért vette el mások életét, hogy a bizniszét megvédje. Úgy tűnt, hogy Harry rengeteget változott, mióta megismertem őt. Sokkal kiegyensúlyozottabb, mégis sebezhetőbb. Miattam lenne ez? Tény, hogy sikerült elérnem, hogy megnyíljon előttem, de vajon ez jó neki? Mi van, ha csak rontok a helyzeten a jelenlétemmel? Amíg Harry rám koncentrál, teljesen megfeledkezik a körülötte zajló eseményekről, és ez hatalmas veszélyt jelent rá nézve. Nem tudtam ez ellen mit tenni, hiszen szükségem van rá. Míg vele vagyok, minden annyira tökéletesnek tűnik, mégis szétesőben van körülöttünk a világ. Hivatalosan nem voltunk együtt, nem is igazán gondolkoztunk azon, hogy hogy hívjuk ezt a dolgot, de igazából nem is volt rá szükség. Talán csak tényleg a szórakozás érdekében, talán nem, de nem igazán volt kedvem ezen gondolkozni, miközben máshol épp azon tanakodik Eric és a csapata, hogy hogyan nyírjon ki minket.
Nem tudom, mennyi ideig gondolkozhattam, csak arra eszméltem fel, hogy Harry megunja a forgolódást és inkább kikászálódott az ágyból. Csak a sziluettjét láttam, amint felkapta magára a pólóját és alig egy másodperc múlva már ki is lépett a hálószoba ajtaján. Hosszú perceken keresztül vártam, hogy visszatérjen, de aztán úgy gondoltam, jobb, ha utána megyek. Éreztem, hogy valami nincs vele rendben és gyanúm beigazolódott. A göndörke az ablak előtt ült felhúzott térdekkel, miközben a városi fényeket bámulta. Mikor észrevett, halványan elmosolyodott, majd törökülésbe helyezkedve az ölébe húzott. Karjait a derekam köré fonta, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem és szorosan átöleltem őt. Csendesen simogatott pár percig, egyikünk sem törte meg ezt a békét.
- Te sem tudsz aludni? – kérdezte végül, a hatalmas felhőkarcolókra meredve.
- Nem… - sóhajtottam fáradtan – Folyton bevillan a kép, hogy egyszerűen lelőnek minket, miközben alszunk… Vagy felrobbanunk… vagy… - soroltam a lehetséges meghalási módokat, de ő nevetve leállított.
- Oké, értem, félsz, hogy a legváratlanabb pillanatban halunk meg – foglalta össze tökéletesen azt, amire ki akartam lyukadni – De nyugi, nem vagy ezzel egyedül. – mondta komolyan, mire felemeltem a fejem a mellkasáról és mélyen a szemébe néztem. Láttam rajta, hogy teljes káosz uralkodik a gondolatai között.
- Nem lesz semmi baj. Sikerülni fog, amit kiterveltünk és mi jövünk ki győztesen a csatából – próbáltam pozitív maradni, hogy ezzel lenyugtassam őt, de ő hitetlenül megrázta a fejét.
- Alig van esélyünk... Lounak igaza van, már tényleg megőrültem - gondterhelten a hajába túrt és fáradt hangon folytatta – Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe…
- Harry… - kezdtem bele, de ő megállás nélkül folytatta.
- Csak gondolj bele, otthon lehetnél teljes biztonságban, tanulhatnád azt, amit igazán szeretsz, élhetnéd a tökéletes életed, de ehelyett itt szenvedés ér, és állandó veszélynek vagy kitéve…
- Nekem ez teljesen megéri – szóltam közbe, mire értetlenül pillantott rám, ezért folytattam. – Be tudom fejezni az egyetemet, ha mindennek vége van, és amúgy is… te épp elég biztonságot jelentesz – magyaráztam, mire megforgatta a szemét.
- Nem vagyok Superman, hogy mindentől meg tudjalak védeni… - rázta a fejét csalódottan, ezért az arcára simítottam a kezem, ezzel elérve, hogy a szemembe nézzen.
- Nyilván, de… Nézd… Okos és kitartó vagy. Nem félsz szembeszállni Ericcel, vagy bárki mással. Kicsit őrült is vagy, de ez teljesen rendben van, mert egy bizonyos szinten mindenki az. Csak ne add fel, Harry… Bármit elérhetsz, minden adottságod megvan hozzá – bíztattam őt mélyen a szemébe nézve, mire ő szégyenlősen lesütötte a szemét és lefejtette a kezem az arcáról, de csak azért, hogy egy apró puszit nyomjon a kézfejemre. Ez volt az első olyan alkalom, hogy nem lepedőakrobatika közben kaptam tőle puszit és ez nagyon megmelengette a szívemet.
- Köszönöm, Des – nézett fel rám hálás tekintettel, mire halvány mosolyra húztam a számat – Meg tudjuk csinálni. Hazajuttatlak egyben, még ha beledöglök is – ígérte meg, ujjait az enyémekre kulcsolva, amitől többszörösen is elolvadtam. Ezután csend telepedett ránk, mindketten csak néztük a fényeket, miközben én ismét Harry mellkasára hajtottam a fejem, ő pedig a derekam cirógatta. Olyan jól esett a biztonságot nyújtó karjaiban lenni, hogy azt kívántam, bárcsak ne jönne el a reggel és örökre így maradhatnánk. Ahogy a vállába fúrtam a fejem és mélyen beszippantva illatát lecsuktam a szemem, úgy éreztem magam, mint aki hazaérkezett. Melegség és nyugalom telepedett rám és rádöbbentem valamire: szeretem Harryt. Akármennyire is küzdöttem ellene, próbáltam megvédeni magam a fájdalomtól és a visszautasítástól, de szívem erősebb volt, mint a józan eszem. Mikor vele voltam, a világ legboldogabb emberének éreztem magam a rengeteg probléma ellenére, védelmező viselkedése pedig éreztette velem, hogy jelentek valamit a számára. Tudtam, hogy időbe fog telni, míg Harry kitalálja, hogy mi a szándéka velem, de nem érdekelt, én csakis őt akartam. Miközben lecsukott szemmel gondolkodtam, észre sem vettem, de elnyert az álmok világa.

- Ti mit csináltok itt a földön? – Louis hangja ébresztett fel, amitől azonnal kipattantak a szemeim és el is vakított az ablakon beáramló fény. Ahogy szétnéztem magam körül, egyből beugrott, hogy valószínűleg elaludtunk az ablak előtt ülve, ugyanis Harryvel egymásba gabalyodva feküdtünk a puha szőnyegen.
- Alszunk – adta a logikus választ Harry, aki ki sem nyitotta a szemét, csak szorosabban ölelt magához, miközben fáradtan morgott egyet.
- Mennyi az idő? – kérdeztem Loutól, miközben álmosan megdörzsöltem az arcomat.
- Tíz óra. Most indulok a… dolgaimat intézni, ti pedig jobban jártok, ha felkeltek és munkának láttok. Nem lenne jó, ha a holtestetek látványára kellene egyszer hazajönnöm – mondta Louis ellentmondást nem tűrő hangon, mire Harry kinyújtotta az egyik kezét és a középső ujját lebegtette Lou felé, aki csak rosszallóan megrázta a fejét, majd már ki is lépett az ajtón.
- Tényleg fel kellene kelnünk. Azt mondtad, ma elkezdjük a bokszórákat – simítottam ki a göndörke arcából kósza tincseit, mire már azonnal kipattantak gyönyörű smaragd szemei.
- Igaz… És meg kell szereznünk Arthur telefonszámát – suttogta, majd, mint akit egy pillanat alatt feltöltöttek energiával, felült és maga után húzott engem is. Csak egy kávét ittunk, aztán már fel is kaptuk a cuccainkat, és a recepcióhoz siettünk. A legelső feladatunk az volt, hogy feltűnés nélkül szerezzük meg Arthur telefonszámát. A legelső gondolatom az volt, hogy ha flörtölnék vele, egy pillantásomba kerülne és önként odaadná, viszont, ha tényleg Arthur csatlósa, akkor csak szimatot fogna, ami viszont nem lenne jó, tehát úgy kell megszereznünk a számát, hogy ne vegye észre. Szerencsénk volt, ugyanis Arthur a recepción ácsorgott, és hatalmas vigyorral fogadott minket. Automatikusan a telefonja után kutattam, ami pontosan ott volt, ahol sejtettem: a farzsebében.
- Jó Reggelt! Hogy telt az éjszakájuk? – kérdezte kedvesen, csillogó szemekkel nézve mindkettőnkre. Kicsit úgy éreztem, mintha tudná, mit csináltunk az éjjel, ezért teljesen zavarba jöttem és lesütött szemmel a fülem mögé tűrtem a hajamat. Harry egy apró bólintással jelezte, hogy tereljem el a figyelmét, ezért lányos csevejbe kezdtem.
- Jól, vagyis inkább nagyon jól! – áradoztam a pultra dőlve, miközben a kezembe vettem az egyik tincsem és csavargatni kezdtem.
- Megnézem, itt van-e már a taxi – szólt oda Harry halkan, óvatosan kacsintva egyet, mire bólintottam, majd visszafordultam a recepciós sráchoz, aki mintha hipnózisba került volna melleim látványától.
- Mond csak, Arthur, mióta dolgozol itt? – kérdeztem kedvesen, miközben szexin az ajkamba haraptam. Láttam rajta, hogy eléggé meglepődött rajtam, de bevette a csalit, és zavartan válaszolt nekem, miközben a göndörke megkezdte az akciót mögötte. Próbáltam Arthur tekintetét magamon tartani, ami be is jött, sőt, közelebb hajoltam hozzá és csajosan nevetgéltem az amúgy egyáltalán nem vicces próbálkozásain. Harry csúnya pillantást eresztett felém, mikor kuncogva megérintettem Arthur karját, de sikerrel jártunk, ugyanis Harrynek sikerült észrevétlenül kicsúsztatnia Arthur farzsebéből a telefonját. Még körülbelül egy percig kellett Arthurt hipnózisban tartanom, addig Harry gyorsan lefotózta a számot a saját telefonjával, majd már vissza is adta Arthurnak a tulajdonát. Mondanom sem kell, teljes sikerrel jártunk, Arthur még akkor sem lépett ki a rózsaszín ködből, mikor széles mosollyal az arcomon megköszöntem a segítségét és Harryvel együtt a lifthez sétáltunk. Amint a lift ajtaja becsukódott előttünk, hatalmas vigyorral néztünk egymásra, de nem szólaltunk meg, csak büszkén összepacsiztunk. Aztán mikor felültünk a motorra és elhagytuk a mélygarázst, hatalmas nevetésben törtünk ki.
- Hihetetlen, hogy észre sem vette! – röhögte, próbálva erősen kapaszkodni a göndörbe, nehogy leesek a motorról.
- Annyira elkábult a látványodtól, hogy az se tűnt volna fel neki, ha felrobban körülötte a világ – nevetett Harry is. Hosszú percekig csak röhögcséltünk a történteken, de idő közben a város szélére értünk és egyre több utcasarkon fordultunk be.
- Hová megyünk edzeni? – kérdeztem tőle gyanakodva, mikor feltűnt, hogy ismét egy elhagyatott, lepukkant övezetben vagyunk. Harrynek köszönhetően New York kevésbé népszerű helyeit is bejárhattam, amitől a fejemben létező összes tökéletes elképzelés a városról egyszerűen romba dőlt.
- Louis mondta, hogy van errefelé egy edzőterem, ami már évekkel ezelőtt bezárt – válaszolta egyszerűen, de ezzel nem adott kielégítő választ.
- És hogy jutunk be, ha már nem működik? – kérdeztem értetlenül.
- Betörünk. – jelentette ki komolyan. Először azt hittem, hogy viccel, de mikor leparkoltunk egy romos épület előtt és a hátsó ajtóhoz sétáltunk, rájöttem, hogy Harry teljesen komolyan gondolja.

- Nem törhetünk be egy csődbe ment edzőterembe! Mi van, ha elkapnak? Mindketten mehetünk börtönbe, és… - akadékoskodtam, miközben Harry ügyet sem vetve rám benézett az ablakon.
- A kutya se jár erre. Nem tudja senki, hogy ez a hely még létezik. Már rég le kellett volna dózerolni, mert elméletileg veszélyes – magyarázta, mintha teljesen normális dolog lenne, hogy egy ilyen helyre akarunk betörni. Nem szóltam többet, csak figyeltem, ahogy Harry ügyesen kinyitja a bezárt ajtót, majd udvariasan előreengedett. Bizonytalan léptekkel jártam be a vérfagyasztóan hideg helyet, miközben a göndörke kipakolta a cuccainkat. Harry mindenre felkészült: hozott bokszkesztyűt, edzőcipőket és törülközőt is. Az elhagyatott edzőterem viszont elég üres volt, csak pár bokszzsák lógott a plafonról, és dohos matracok hevertek az egyik sarokba levetve, ahogy legutoljára dobálták őket. Rengeteg pókhálót és port láttam, amitől olyan érzésem lett, mintha egy pincében lennénk, ami teljesen érthető volt, hiszen sötétség és titokzatosság uralkodott a helyen. Harry nem zavartatta magát, felém dobta az edzőscuccom, majd mellettem kezdte el lefejteni magáról a motoros szerkóját.
- Félsz, cica? – kérdezte piszkos vigyorral az arcán, látva a tétovázásomat. Válaszul csak megforgattam a szemem, és közelebb lépve hozzá a mellkasába bokszoltam.
- Meddig fogsz még ezzel piszkálni? – kérdeztem visszatartott mosollyal.
- Amíg ránk nem dől ez a kóceráj – röhögte, majd bizonytalanul az ajkába harapva a rozoga falakra pillantott. Csak remélni mertem, hogy még jópár évig stabilan fognak állni ezek a falak, ugyanis biztos voltam benne, hogy nem jó érzés a hatalmas vasgerendák súlya alatt összeroppanni.
Miután mindketten átöltöztünk, Harry meg is kezdte a legelső önvédelmi óráját, és magyarázni kezdett arról, hogy mindegy, mennyivel nagyobb nálam az ellenfelem, mindenféleképpen meg kell próbálnom megvédeni magam, még ha úgy tűnik is, hogy semmi esélyem sincs. Ezután felvázolt pár lehetséges helyzetet, és elmagyarázta, hogyan szabadulhatok ki különböző fogásokból. Meg is mutatott néhányat, én pedig az előzetes példáknak köszönhetően ki is tudtam szabadulni.
- Az alapokat már megtanultam kiskoromban. Apa mindig mutatott nekem pár egyszerű gyakorlatot – meséltem a göndörnek lelkesen, miután elismerően nézett rám. Nagyon örülhetett neki, hogy nem a nulláról kell kezdenünk, ugyanis szabályosan felcsillant a szeme, ahogy ezt kimondtam. Még régebben beszéltünk erről, mikor megtudtam, hogy ő apa nélkül nőtt fel, de mélyebben soha nem érintettük a témát.
- Nem is meséltél még apukádról részletesebben – mondta elgondolkozva. Már vagy fél órája magyarázhatott az önvédelemről, így jól esett mindkettőnknek egy kis pihenő.
- Az utóbbi időben már nem álltunk túl közel egymáshoz. Mikor kisebb voltam, rengeteget játszottunk együtt, ő volt a legjobb barátom… Sokszor előfordult viszont, hogy hetekig nem láttam, mert valami szupertitkos projekten dolgozott – meséltem, amit a göndör érdeklődve hallgatott végig.
- Milyen projekten? – kérdezte a homlokát ráncolva.
- Nem tudom, soha nem árulta el. Három éve volt olyan is, hogy két hónapig volt távol, aztán mikor hazaért, szinte rá se ismertem. Lefogyott, sántított, és rengeteg seb volt rajta, de akárhányszor kérdezősködtem róluk, egy szót sem mondott.
- Azért ez elég furcsa… - gondolkodott el Harry.
- Ja. Ki tudja, lehet, hogy ő is valamilyen maffiavezér… Vagy strici – vontam meg a vállam nevetve.
- Áh, akkor ismerném – legyintett a göndörke, mire hitetlenül eltátottam a számat. – Ne nézz így rám, volt egy kurvázós időszakom – röhögte.
- Remélem nem szedtél össze semmit – néztem rá undorodva, miközben egy lépést hátráltam tőle.
- Csak tapasztalatot – vonogatta a szemöldökét perverzen, ahogy egyre közelebb lépett hozzám. Csak megforgatva a szemem elléptem tőle, de ő ezt nem hagyta és a csuklómnál fogva visszahúzott magához úgy, hogy a mellkasának csapódtam.
- Soha nem fogok rajtad kiigazodni. Komolyan kurvákon gyakoroltál? – kérdeztem hitetlenül röhögve, mire megvonta a vállát.
- Én legalább gyakoroltam – válaszolt piszkálódva, mire tettetett sértettséggel eltátottam a számat. – De most komolyan, hány csávóval feküdtél össze előttem? – kérdezte nevetve.
- Kikérem magamnak, igenis gyakoroltam eleget! – próbáltam megvédeni magam, de Harry egyszerűen kinevetett. Még mindig azzal piszkálódott, hogy egy szende szűz kislány vagyok, miközben ezt a képet már rég lemostam magamról a szeme láttára.
- Na jó, tippelek! Három? – kérdezte, mire megforgattam a szemem.
- Kettő, de egyáltalán miért beszélünk erről? – kérdeztem, próbálva terelni a témát, ugyanis egyre csak pirultam. Bevillant a fejemben pár kép a legutóbbi estéről, és nem tudtam elrejteni, hogy az ismétlésen jár az agyam.
- Csak érdekel, hány baromnál vagyok jobb – legyintett magabiztosan, amiért csak nagyokat pislogtam rá. – Mi van? Tény, hogy én vagyok a legjobb pasi, akihez valaha is hozzáértél – mondta, kihúzva magát és befeszítette a bicepszét.
- Honnan vagy te ebben ilyen biztos? Egyáltalán mire fel vagy ilyen nagyra magaddal? – kérdeztem vissza, próbálva letörni a szarvát, ugyanis nagyképűsége éppen tetőzött, még ha tudtam is, hogy viccel.
- Ugyan, csak nézz rám. Egyértelmű – válaszolta kitárva a karját, mire látványosan végignéztem rajta. Jó, tényleg egyértelmű volt, de eszem ágában sem volt ezt bevallani neki.
- Hm… Nem, nekem nem egyértelmű. Láttam már jobbat is – ráztam a fejem az agyát húzva, mire leolvadt a szájáról a vigyor és szúrós pillantást vetett rám.
- Utállak – vetette oda sértetten összefonva maga előtt a karjait, majd hátat fordított nekem, mint egy hisztis kisfiú.
- Valakinek muszáj elvennie tőled a túlcsorduló önbizalmad – veregettem meg a vállát visszafojtott nevetéssel, de ő továbbra is komoly tekintettel nézett rám. Egy pillanatra azt hittem, hogy tényleg megsértődött, de aztán már nem bírta tovább és elnevette magát.
- Kapd be – röhögte, miközben felvette a bokszkesztyűjét, hogy folytassuk az edzést. Ezután Harry megtanította, hogyan szorítsam be az öklömet, hogy megfelelő erősségű ütést tudjak mérni az ellenfelemre, majd megmutatta, hányféleképpen lehet ütni. Körülbelül egy óra gyakorolgatás után arra kért, hogy próbáljam megütni őt. Nem akartam kárt tenni benne, viszont biztos voltam benne, hogy ki fogja védeni az ütésemet, ezért apai-anyait beleadtam. Próbáltam cselezgetni, de ő minden erőfeszítés nélkül meg tudta védeni magát, majd megpróbált lefogni. Az újonnan tanult technikák közül válogatva a fejemben sikeresen elhárítottam próbálkozását, amit büszke mosollyal díjazott, de aztán újból tesztelte a tudásomat. Már nagyon fáradt voltam, így pár sikeres szabadulás után már egyszerűen képtelen voltam kihámozni magam karjai közül, így csak egy nagyot sóhajtva hátradöntöttem a fejem a mellkasára, miközben ő a nyakam köré feszítette az egyik karját, a másikkal pedig a derekamnál szorított magához. Amint megérezte, hogy feladtam, lassan elengedett és megfordított. Fáradtan a nyaka köré fontam karjaimat és mélyen a szemébe néztem.
- Nem is rossz egy lánytól. Azt hittem, hamarabb fel fogod adni – dicsért meg a maga módján Harry, mire csak kimerülten felnevettem.
- Nem vagyok annyira puhány, mint gondolnád – mondtam büszkén felvonva a szemöldököm, amitől Harry szélesen elmosolyodott.
- Észrevettem, cicuskám – bólintott derűsen, majd közelebb húzott magához a derekamnál fogva, és enyhén lehajolva hozzám, ajkait enyémekre nyomta. Kissé meglepett ezzel a mozdulatával, de azonnal visszacsókoltam és lábujjhegyre álltam, hogy közelebb lehessek hozzá. Lassú csókunk nem tartott túl sokáig, ugyanis Harry farzsebe rezegni kezdett, ezzel jelezve, hogy bejövő hívása van.
- Louis az – mondta, a telefonjára pillantva, majd a füléhez emelte a telefont és ismét összeborzolta a hajam, amiért csúnyán néztem rá. – Mizu, Lou?... Aha, megszereztük… Elküldöm üzenetben… Oké, fél óra múlva ott vagyunk… - motyogta a göndörke, majd már le is rakta a telefont és ismét nekem szentelte minden figyelmét. -  Öltözzünk át és induljunk az erdőbe. Louis megszerezte, amit kell, úgyhogy ideje összeraknunk a tervet – magyarázta, majd azzal a lendülettel már le is vette az edzős felsőjét, ezzel elérve, hogy elkábuljak tökéletesen kidolgozott felsőtestétől.
- Oké – motyogtam, igyekezve éber maradni, majd én is gyorsan átöltöztem. Nem tudtam nem észrevenni, hogy Harry folyamatosan bámul piszkos vigyorral az arcán, de csak rosszalló pillantást vetettem felé. Alig telt el pár perc, és mi már ugyanolyan csendesen léptünk ki az elhagyatott edzőterem ajtaján, ahogy jöttünk, majd Harry ügyesen vissza is zárta az ajtót, mintha ott se jártunk volna.
- Holnap ugyanitt folytatjuk – mondta a göndör, bizakodóan nézve az épületre, mint aki abban reménykedik, hogy addig még nem dől össze. Harry még gyorsan elküldte Lounak az erdő címét, majd már fel is ültünk a motorra és elindultunk felé. Jól esett kicsit pihenni, ugyanis az edzés tényleg elég kimerítő volt. Nemcsak testileg, hanem fejben is ott kell lenni folyamatosan, és ezért minden elismerésem Harrynek, aki órákig képes ezt csinálni. Beletelt egy jó időbe, míg odaértünk, de addig legalább volt időm gondolkozni a terven. Louis még nem volt az erdő közepén, mikor megérkeztünk, így csak levettük a bukósisakokat és így üldögéltünk tovább a motoron. Harry szembefordult velem, és kérlelő tekintettel nézett rám.
- Mondd, hogy van valami jó ötleted, mert elképzelésem sincs, hogy jöhetünk ki jól ebből – szinte könyörgött, szemében láttam, hogy komolyan semmi ötlete nincs, hogy hogyan úszhatnánk meg a dolgot.
- Nyugi, van pár elképzelésem… Legrosszabb esetben marad a menekülés… - vontam meg a vállam, de ez a válasz nem igazán tetszett neki.
- A menekülés a gyengék fegyvere – forgatta meg a szemét, mire fáradtan felsóhajtottam.
- És mi van, ha azt mondom, hogy a menekülés tettetése, majd derült égből villámcsapás? – ötleteltem, ami már felkeltette az érdeklődését és felcsillant a szeme.
- Tehát magyar taktika. Értem – bólintott.
- Jé, Emerald tudja az európai történelmet is? – lepődtem meg a tudásán, elvégre nem volt túl jellemző Amerikában, hogy ismerjék a történelem ezen részét. Általában mindenkit csak Lincoln meg a rabszolgafelszabadítás érdekelt, de engem valahogy mindig is jobban vonzottak az Európában történtek.
- Rémlik, hogy én is voltam egyetemista, ugye? – kérdezett vissza, mire csak elnevettem magam.
- Igen, az rémlik, de nem ástuk bele magunkat a témába. Melyik egyetemre jártál? – érdeklődtem. Furcsa volt elképzelni Harryt könyvekkel és jegyzetekkel a kezében, miközben az egyetem folyosóin sétálgat.  
- Az Emersonra, kereskedelem-marketing karra. Ha nem kerülök sittre, valahogy mostanra fejeztem volna be – Harry csak egyszerűen megvonta a vállát, viszont én nagyon meglepődtem ezen.
- Lehet, hogy már találkoztunk korábban? – kérdeztem tőle, mire ő összeszűkült szemekkel elgondolkozott.
- Nem, nem hiszem. Nem jártam be túl sok órára… - rázta a fejét. Én még mindig sokkos állapotban voltam, elvégre nem is gondoltam volna, hogy Harry is ugyanoda járt, ahová én. Nekem még három félévem volt hátra, és csak reménykedni mertem, hogy nem kell újrakezdenem a mostanit emiatt a kis kiruccanásunk miatt. Bele sem gondoltam abba, hogy már lassan három hónapja vagyok Harry túsza.
Pár percen belül Louis is megérkezett, mi pedig bepattantunk a kocsi hátsó ülésére, hogy ne fagyjunk szét és biztosan ne hallgasson ki minket senki.
- Tetszik ez a hely… Jó távol van mindentől, jó ötlet volt – lelkesedett Louis a fákat nézve, mire mosolyogva néztem Harryre. Automatikusan eszembe jutott az, mikor egy fának döntve csókolóztunk és megtanított lőni.
- Na, mit szereztél? – kérdezte Harry, Lou hatalmas aktatáskájára mutatva, mire a legjobb barátja csillogó szemekkel felnyitotta azt.
- Ez kérlek szépen, egy mini lehallgató rádióállomás-izé – jelentette ki Louis büszkén, emiatt a göndörke visszafojtott nevetéssel nézett rám – Na jó, fogalmam sincs mi ez, de tudom használni – javította ki magát Louis nevetve, majd a laptop-szerű gépezeten beütött valami kódot és máris számok sokasága jelent meg előttünk. Harry lediktálta neki Arthur telefonszámát, majd pár perc keresés után megtaláltuk őt tartózkodási hellyel együtt. Louis mindenképpen meg akarta nézni a hívott számok listáját, így vadul pötyögött egészen addig, míg a gép sípolni nem kezdett.
- Ez mi? – kérdezte Harry értetlenül, mire Louis megvonta a vállát és kíváncsian nézte, mi fog történni. A monitoron megjelent egy szám, majd a sípolás megszűnt, és Arthur hangját hallottuk meg.
- Na végre, egész nap hívogattalak! – hallatszott megkönnyebbült hangja, mire mindannyian összenéztünk.
- Bocs, fontos elintéznivalóim akadtak. Van híred a három jómadárról? – nem mertünk hinni a fülünknek. Mindannyiunknak egyszerre esett le az álla, amint felismertük ezt az összetéveszthetetlen hangot. Harry keze ökölbe szorult, Louis pedig sokkos állapotban pillantott hol rám, hol a göndörre. Teljesen kirázott a hideg. Éreztem, hogy Arthurral tényleg nincs rendben valami, de mindvégig reméltem, hogy aggodalmunk felesleges. Ott ültünk hárman a kocsiban, egymásra pillantgatva, miközben Arthur mindenről beszámolt Ericnek.

----------

Sziasztok!
Szörnyen sajnálom, hogy több mint egy hónapig nem hoztam új részt - őszintén szólva még én sem értem, pedig folyamatosan írtam. Talán épp ez az, hogy megfeledkeztem arról, hogy közzé kellene tenni a részeket. Remélem nem haragszotok ezért :) 
Az idei év utolsó fejezetét olvashattátok és hű, mikor januárban elkezdtem írni ezt a sztorit, nem gondoltam volna, hogy még most is írni fogom. Mondanom sem kell, már teljesen más irányba haladok, mint ahogy azt eredetileg terveztem, de szerintem ez nem baj. Kicsit hosszabb lesz így, de én imádom azt az irányt, amerre tart az ügy.
Nem szeretnélek titeket feltartani, remélem, hogy tetszett nektek a rész és ígérem a következővel jobban fogok sietni, mint ezzel :)
Ezúton szeretnék mindenkinek egészséges, sikerekben gazdag és boldog újévet kívánni <3 Köszönöm, hogy olvastatok ebben az évben, és remélem hogy velem maradtok 2018-ban is.
Találkozunk jövőre ;)