Hostage | Tizennegyedik fejezet

Tastes so sweet, looks so real…

Emerald

- Ezt eddig is tudtuk, Alex. Ericnek nyílt szándéka, hogy végezzen velem. A kérdés az, hogyan akarja megtenni – magyaráztam idegesen. Destiny arca elsötétült, olyan volt, mintha fejbecsapták volna az igazsággal.

- Azt nem tudom, de nagyon vigyázz magadra, Emerald. Egyre több embere van, akik már a rendőrségi aktákhoz és a biztonsági felvételekhez is hozzáférhetnek – mondta, de nekem addigra már egy újabb gondolatom támadt. A biztonsági felvételek a hotelban… Ha Arthur tényleg Eric csatlósa, akkor bizony hatalmas veszélyben vagyunk. Nem csak én, hanem Destiny és Louis is. Eric már biztosan tudja, hogy közel kerültünk egymáshoz Destinyvel, tehát szinte teljesen biztos, hogy őt akarja bevetni ellenem. Hatalmas gombóc keletkezett a torkomban. Nem hagyhatom, hogy még valakit megöljön miattam. Ezúttal nem. – Minden oké, haver? – kérdezte Alex, látva az elborzadt képemet. Destiny könnyes szemekkel nézett rám, látszólag őt is megrémítette ez az egész.

- Aha. Kösz a segítséget, tesó. Ha bármit megtudsz, azonnal hívj, rendben? Mostantól sokkal jobban oda kell figyelnünk – hadartam, majd egy baráti ölelésben részesítettem őt és karon ragadtam Destinyt, aki még mindig sokkban volt. Még jópárszor megköszöntem Alexnak a segítséget, majd amint Destiny felült mögém, és átölelte a derekamat, amilyen gyorsan csak lehetett, elrobogtam a helyszínről. Az utóbbi pár napban teljesen megfeledkeztem arról, mekkora veszélyben is van az életünk, hogy folyamatos célpontok vagyunk egy őrült számára. Annyira Destiny körül forgott minden gondolatom, hogy szinte el is felejtettem, mennyire gyűlölöm azt az embert. Csak arra tudtam gondolni, hogy a hotelban bármikor ránk támadhatnak, akár alvás közben is lemészárolhatnának.  Éppen ezért nem mentem vissza a hotelba, hanem egy erdőt kerestem, messze a város zajától. Mikor már kellő biztonságba értünk a fák közé, megálltam.

- Miért hoztál ide, Harry? Mi a baj? – kérdezte Destiny ijedten. Láttam rajta, hogy nem tudja, hogyan kezelje a helyzetet, de ezért egyáltalán nem hibáztattam. Én sem tudtam, mit kezdjek a dologgal.

- Legutóbb Eric majdnem megölt téged. Ha újabb lehetőséget kap, akkor ténylegesen meg is teszi – magyaráztam neki idegesen a hajamba túrva. – Nem hagyhatom, hogy újból bajod essen. Itt az ideje, hogy megtanítsalak lőni. Holnap reggel pedig bokszolunk. Ígérem, amilyen gyorsan csak lehet, egy gyilkológépet csinálok belőled, ha ezzel meg tudom menteni az életed – hadartam kétségbeesve, mikor is Destiny a számra tette a mutatóujját, ezzel csöndre intve.

- Hé, nyugalom. Eddig is túléltem, nemde? – kérdezte lágyan, miközben óvatosan az arcomra simította mindkét kezét. Szerettem volna hinni neki. De ez most más volt. Teljesen más.

Destiny szemszöge

Mikor Harry elővette a saját fegyverét, én is előhúztam a zsebemből a pisztolyt, amit még a hotelban adott nekem. Bizonytalanul néztem a kezemben tartott gépezetre, de Harry egy bíztató bólintással jelezte, hogy nincs ezzel a dologgal semmi baj. Soha életemben nem használtam még olyan eszközt, amivel egyetlen másodperc alatt ölni lehet, így hatalmas felelősséget éreztem a vállamra csücsülni.

- Hé, nyugi, nem kell megölnöd senkit és semmit… Azt szeretném, hogy meg tudd magad védeni, ha szükség van rá – mondta, mélyen a szemembe nézve. A szívem egy hatalmasat dobbant. Olyan őszinte és védelmező volt, szemeiből ki tudtam olvasni, hogy fontos vagyok neki és ez megmelengette a szívem.

- Rendben. Csináljuk – határoztam el magam hirtelen, és felemeltem a kezemben tartott pisztolyt és egy közeli fára céloztam.

- Hé, hé, hé! – nevetett Harry és inkább kivette a kezemből a fegyvert – Előbb inkább elmagyarázom, hogyan működik – kuncogott, majd magyarázni kezdett a kezében tartott darabról. Sétálás közben rengeteg olyan információt tanultam a fegyverekről, amit egy normál ember soha nem tudna meg, de Harry egyenesen szakértője volt a témának, így nagy figyelemmel hallgattam őt. Olyan jó volt érezni a hangján, hogy valami tényleg boldoggá teszi őt. Az előbbi kiakadása után érezhetően javult a hangulata.

- Eddig mindent értesz? – kérdezett vissza, tesztelve, hogy figyeltem-e a prezentációja alatt.

- Persze. Csak tudnám, hogyan tanultad meg ezt mind magadtól – hitetlenül ráztam a fejem, elvégre tényleg hihetetlen volt, hogy saját maga jött rá mindenre.

- Volt pár álmatlan éjszakám – kacsintott rám nevetve, de aztán ismét a kezembe adta szeretett fegyverét – Viszont most te jössz. Gyakorlatban minden más – csak bámultam a fegyverre. Ahogyan Harry magyarázta, olyan egyszerűnek tűnt, mégis bennem volt egy kis félelem. A szívem dübörgött a mellkasomban, több okból kifolyólag. Szerencsére Harry segített nekem, szorosan a hátamhoz simult és kezeit az enyémekre csúsztatta, ezzel tökéletes pozícióba helyezve karjaimat.

- Csak nyugodtan. Lélegezz – suttogta a fülembe, lélegzetvételétől bizseregni kezdtem és lábaim elgyengültek. Olyan közel volt hozzám, hogy tökéletesen éreztem illatát, ami ezúttal is teljesen elkábított. – Feszítsd hátra a vállaid és összpontosíts a célra. Ne ijedj meg, ha visszarúg kicsit – egy pillanatra behunytam a szemem és összeszedtem a bátorságom. Pontosan úgy csináltam mindent, ahogy Harry mondta, aztán meghúztam a ravaszt. Meglepetésemre, elég közeli találat volt, csak pár méterrel arrébb száguldott el a golyó, ahogy akartam.

- Szép lövés – dicsért meg Harry vigyorogva, de aztán ellépett tőlem – Most próbáld meg egyedül – büszke vigyorral, már sokkal magabiztosabban jelöltem ki egy új célpontot, és ismét lőttem. Ezúttal még csak meg sem tudtam közelíteni a célpontot, hiszen annyira megijedtem a hirtelen elsülő pisztolytól, hogy egy leheletnyit megugrottam.

- Ne ijedj meg tőle – nevetett Harry halkan, majd meg sem várva a válaszom, újból a hátamhoz simult és feljebb emelte a karomat. – Figyelj rá, hogy a pisztoly mindig egyenesen álljon a kezedben – tanácsolta, szexi hangjától újból kirázott a hideg. Szívem szerint azonnal letepertem volna, de ehelyett inkább csak a tanulásra összepontosítottam. Ismét lőttem és igen, egy fokkal jobban sikerült, mint az előző, de még így is elég távol voltam a jó kategóriától. Kicsit csalódott voltam, amiért nem ment olyan jól, mint ahogy elképzeltem, de nem adtam fel, tovább próbálkoztam. A göndörke folyamatosan ellátott tanácsokkal, kijavította a hibáimat így eljutottunk odáig, hogy sikerült eltalálnom azt a fát, amit kitűztünk célpontnak.

- Ezaz! – kiáltottam fel örömömben, miközben egy ugrással szembefordultam Harryvel és hirtelen örömömnél fogva azonnal a birtokomba vettem ajkait. Egy pillanatra sem habozott, rögtön visszacsókolt és karjait szorosan a derekam köré fonta. Olyan jó érzés volt csókolni őt, közel lenni hozzá és érezni gyors szívverését. Mohón csókolt, mintha mindvégig csak erre várt volna, és tenyerét lejjebb simította, egészen a fenekemig, amit aztán semmi előjel nélkül megmarkolt. Engem ez eléggé meglepett, így egy kicsit megugrottam, de ezzel csak annyit értem el, hogy még közelebb simultam hozzá. Karjaimat nyaka köré fontam, miközben a pisztoly még mindig a kezemben volt, de el akartam kerülni bármilyen balesetet, így inkább Harry zsebébe csúsztattam azt. Pajkosan belemosolygott csókunkba, hiszen élvezte, hogy az övénél matatok, ezért még egy kicsit rá is játszottam az egészre.

- Lassíts, cica, itt az erdő közepén akarsz elbánni velem? – kérdezte nevetve, megszakítva csókunkat – Ez nem fair, tekintve, hogy rajtad bőrnaci van, amit órákig tart levenni – folytatta szexi hangján, miközben úgy nézett rám, mint aki fejben már le is vetkőztetett, aztán újból belemarkolt a fenekembe, és közelebb húzott magához. Beharapott ajkakkal néztem rá, próbáltam kiolvasni a szeméből, hogy mit tervez, de csak pajkosan elmosolyodott, aztán megragadva a derekamat, a mellettünk lévő fának préselt egy gyors mozdulattal.

- Óvatosan, Tarzan. Nem akarjuk kidönteni a fákat, ugye? -  kérdeztem tőle nevetve, de ekkorra már ajkai felfedezőútra tértek a nyakamon. Próbáltam egyben maradni, de tényleg. Valahogy mégsem jött össze, mikor dús ajkaival apró csókokat hagyott a kulcscsontomon, majd apró kis harapásokkal jelezte, ki az úr. Mert bizony, én akkorra már rég szétestem, lábaim nem bírták a szolgálatot, az egyetlen szerencsém az volt, hogy Harry szorosan tartott. Csukott szemekkel, hátradöntve a fejem élveztem Harry nem túl lágy, de annál szexibb kényeztetését, miközben igyekeztem nem túl hangosan felnyögni ahhoz, hogy elzavarjam azokat a madarakat és egyéb állatokat, amelyek nem szaladtak el a lövöldözésünktől. Annyira boldog voltam, csak ő és én, senki más… Pár pillanat után egyszerűen megszűntek apró harapásai, így kinyitottam a szemem. Beharapott ajkakkal nézett rám, próbálta elrejteni önelégült vigyorát, amivel teljesen zavarba hozott. Egy lépést hátrált, arcán látszott a zavarodottság, viszont ugyanazt olvastam le a szemeiről, mint ahogyan én éreztem legbelül. Boldognak tűnt.

- Ideje folytatnunk a lövészet órát, nem gondolod? Van még hová fejlődnöd, ha olyan jól akarsz lőni, mint én – mondta, mintha az előző pár perc meg sem történt volna, így igyekeztem gyorsan összeszedni magam.

- Miért, te mennyire vagy pontos, Tarzan? – kérdeztem vissza pimaszul, habár pontosan tudtam, hogy nagyon jól tud célozni.

- Csak figyelj és tanulj – mondta magabiztosan, majd egy laza mozdulattal kikapta a zsebéből a pisztolyt, új tárat töltött bele, majd egy pillanatig célzott, aztán már ki is lőtte a golyót tökéletes pontossággal. Az egész mozdulatsor annyira természetesen rosszfiús volt, hogy a földbe gyökerezett a lábam a látványtól. Hogy lehet valaki ennyire szexi úgy, hogy még csak nem is próbálkozik? Csak bámultam őt, miközben jópár tárat kiürített és mondanom se kell, egyetlen egyet sem hibázott.

- Te jössz, cica – adta át nekem a pisztolyt pár perc után, mire feleszméltem a kis álmodozásomból, és megpróbáltam utánozni őt. Mondanom sem kell, nem sikerült, de sikerült pár elég közeli találatot összehozni. 

- Nem rossz, határozottan gyorsan tanulsz – Harry elismerő tekintete mindennél többet jelentett nekem, ugyanis nem akartam csalódást okozni neki. Pár tárat még elhasználtam a gyakorlásra, de egyre jobban ment, így sikerélménnyel adtam vissza Harrynek a szeretett fegyverét.

- Köszönöm az órát, Tarzan. Most már bármikor kinyírhatlak – szívattam őt, kinyújtva rá a nyelvem, mire hangosan felnevetett.

- Ne legyél olyan biztos ebben – rázta a fejét, miközben visszaindultunk a motor felé.

- Igaz. Emerald elpusztíthatatlan – nevettem én is, mire már elégedetten bólintott és kihúzta magát, amolyan „igen, ez vagyok én” stílusban. Már nyoma se volt a kétségbeesésnek, amit Eric felbukkanása okozott. Mintha Harry megnyugodott volna attól, hogy minimális szinten már tudom használni a pisztolyt. – Haza kéne mennünk. Kezd sötétedni – mondtam, körülnézve magam körül. Mindig is utáltam a sötét erdőket, habár Harry jelenléte kellő biztonságot nyújtott.

- Igazad van… Nem vagy éhes? – kérdezte, miközben egyik karját átvetette a vállamon és magához húzott, miközben a motorhoz sétáltunk.

- Éhen halok – nevettem, fáradtan a mellkasára hajtva a fejem, mire ő kedvesen összeborzolta a hajam, amiért azonnal ellöktem magamtól. – Ezt hányszor fogod még eljátszani? – kérdeztem tőle röhögve, igyekezve rendbe tenni a madárfészkemet.

- Még egy párszor – vigyorgott rám elégedetten, mire csak megforgattam a szemem és felvettem a bukósisakom. Amint elindultunk, kissé elálmosodtam, így erősen kapaszkodva a kabátjába, nagyokat pislogva néztem az elhaladó tájat. Csak akkor eszméltem fel, mikor már a város szélén jártunk és egy Mc Drive-os képernyővel találtam szembe magam.

- Mit kérsz? – kérdezte Harry, miközben az érintőképernyős menün lapozgatott. Nem töltöttünk el sok időt a választással, csak pár random kaját kiválasztottunk, aztán már mentünk is tovább. Mikor leparkoltunk a hotel mélygarázsába, fáradtan ugyan, de lehámoztam a fejemről a bukósisakot és a bőrszerkót, viszont velem ellentétben Harry csak szótlanul ücsörgött a motoron, miközben engem figyelt.

- Mi a baj? – kérdeztem tőle, mire már ő is levette a sisakot és gondterhelten a hajába túrt. Csak elgondolkozva megrázta a fejét, mint aki nem tartja a problémáját elég fontosnak ahhoz, hogy elmondja nekem. – Hé… - szóltam hozzá gyengéden, miközben közelebb léptem hozzá és az arcára simítottam a kezem. A motoron ülve csak egy picit volt alacsonyabb nálam, így kivételesen ő nézett fel rám. – Ha Arthur miatt aggódsz, ne tedd – mondtam, mire ő hitetlenül felnevetett.

- Hogy tudsz megbízni benne? – kérdezett vissza szkeptikusan. Mivel úgy éreztem, hogy ez hosszú beszélgetés lesz, egy nagyot sóhajtva visszaültem a motorra, ám ezúttal közé és kormány közé csücsültem, így vele szemben lehettem.

- Nem bízok meg benne, viszont csak gondolj bele… Ha tényleg Eric embere lenne, akkor fegyverekkel vártak volna minket a lakosztályban, nem? Elvégre tudott róla, hogy ide fogunk jönni, megtehette volna, hogy szól Ericnek, hogy meglephessenek… - magyaráztam neki, de ő csak megforgatta a szemét.

- Épp ezért. Elhiteti velünk, hogy itt biztonságban vagyunk aztán mikor nem számítunk rá, bum, bum, bum, mindhárman kapunk egy szép kis lyukat a koponyánkba – mondta és kezével pisztolyt formálva imitálta is a jelenetet, ami a helyzet komolysága ellenére megnevettetett.

- Ez nagyon aranyos volt – kuncogtam, miközben újból és újból lejátszottam a fejemben az előbbi mozdulatát, mikor Harry szinte olyan volt, mint egy ártatlan kis óvodás, aki rosszfiúsat játszik.

- Des… - nézett rám fáradt tekintettel. Egyáltalán nem örült neki, hogy aranyosnak találtam őt, tisztán ki tudtam olvasni a tekintetéből, hogy jobb lett volna férfiasnak neveznem.

- Oké, bocs. Szóval… Szerintem ha meg is akarnak lepni minket, nem ma fogják megtenni és nem is holnap. Talán Alex hamar kideríti a dolgot és kiderül, hogy teljesen feleslegesen aggódunk… - magyaráztam neki, miközben a kezembe vettem a pulcsija zsinórját és azzal játszottam.

- Lehet, hogy igazad van… - sóhajtotta alig láthatóan megrázva a fejét. – De ha az egyik éjjel betörik az ajtót és letepernek, ne mondd, hogy nem szóltam – mutatott rám fenyegetően, de láttam rajta, hogy visszafojtja mosolyát.

- Rendben, Tarzankám, de ilyen biztos, hogy nem lesz. Ha mégis, legalább bevethetem a ma tanult lövési képességeimet – válaszoltam magabiztosan, mire végre elnevette magát és a derekamra simította kezeit.

- Isten ments, még a végén engem találsz el – röhögte, közelebb húzva magához, mire tettetett sértettséggel eltátottam a számat.

- Hé, nem is voltam olyan rossz! – védtem meg magam a bicepszébe bokszolva.

- Nem, tényleg nem – ismerte be mosolyogva, miközben egyre közelebb hajolt hozzám. Még akartam volna kicsit húzni az agyát, de ajkai túl csábítóak voltak, így hamar a birtokomba is vettem őket. Lassan csókoltam, igyekeztem kiélvezni minden egyes pillanatot. Óvatosan kócos hajába túrtam, miközben ő szorosabban húzott magához a derekamnál fogva, annyira, hogy idő közben már csípője köré fontam lábaimat. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy motoron ülve így fogok csókolózni valakivel, de a fenébe is, nagyon tetszett ez a koncepció. A hasamnak viszont fel kellett szólalnia, ugyanis hangos korgással jelezte, hogy ideje enni valamit. Éreztem, hogy Harry belemosolyog a csókunkba, majd lassan elhúzódott tőlem és piszkos vigyorral a szemembe nézett.

- Rám vagy éhes vagy a hamburgerre? – kérdezte nevetve, mire vigyorogva megvontam a vállam.

- Mondjuk azt, hogy mindkettőre – kacsintottam rá, majd már fel is pattantam, hogy végre felmehessünk a lakosztályba és együnk. A liftbe szállva éreztem Harryn, hogy még mindig nem nyugodott meg teljesen, befeszült izmai jelezték, hogy mondhatok neki bármit, ő továbbra is kételkedni fog Arthurban. Amikor beléptünk a lakosztály ajtaján, Louis kíváncsi tekintete fogadott minket, ugyanis ő egészen eddig készenlétben várt ránk.

- Na? Meghalunk vagy nem? – kérdezte poénkodva, mire Harry megforgatta a szemét. Érezhető volt köztük, hogy Louis nem örült annak, hogy a göndörke gyanakodott az egyik haverjának alkalmazottjára, akiben Lou annyira megbízott.

- Még nem tudjuk, Alex nincs képben az újoncokkal, de utána fog kérdezni nekünk. Viszont azt hiszem, új tervet kell gyártanunk – mondta Harry, sötét tekintettel pillantva először Loura, aztán rám. Mivel mindannyian nagyon éhesek voltunk, csak levetettük magunkat a kanapéra és a kajával együtt Harry elmesélte, mit tudtunk meg Alextől.

- Szerintem Eric tudja, hogy New Yorkban vagyunk, és ha Arthur tényleg az embere, akkor pár nap és lecsap. Nem várhatjuk meg, hogy ez bekövetkezzen, lépnünk kell valamit.

- Arthur nem… - próbálkozott Louis ismét, de Harry ellentmondást nem tűrő tekintete belé fojtotta a mondata második felét – Na jó, tegyük fel, hogy tényleg közük van egymáshoz, de mégis… Van egyáltalán valami terved? – kérdezte végül.

- Szerintem találjuk meg őt hamarabb, mint hogy ő találna meg minket – vonta meg a vállát a göndör, mire Louis hitetlenül felnevetett.

- Te teljesen megőrültél? Ha mindez igaz, és tele van az embereivel a város, esélyünk sincs ellene… Mi csak hárman vagyunk, ők meg ki tudja, hányan – mondta lehangoltan, mint aki a feladás szélén áll. Louis nem volt önmaga, úgy tűnt, mintha belefáradt volna ebbe a dologba, ami érthető volt.

- Az lehet, viszont a kis csatlósai nem olyan hűségesek… Ha bármilyen jelet látnak arra, hogy elbukhatnak, mindannyian el fognak menekülni és Eric egyedül marad – próbálkozott tovább Harry. Ő nem adta fel, addig kapaszkodott az utolsó kis fűszálba, ameddig csak egy kis lehetőséget is látott a sikerre.

- És mégis, hogy éred ezt el? – kérdezett vissza Louis, mire Harry megtorpant. Egészen eddig magabiztosan ötletelt, de most csak elgondolkozva meredt maga elé.

- Nekem van pár ötletem – vontam meg a vállam, megtörve a hosszúra nyúlt csendet, mire mindketten felkapták a fejüket. Kételkedve néztek rám ugyan, de mivel én voltam az egyetlen, aki kitalált valamit, minden figyelmüket rám szentelték. – Először is, abban az esetben, ha itt akarnának ránk támadni, fel kell készülnünk. Könnyebb győznünk a saját területünkön, mint idegen terepen. Állíthatnánk csapdákat, vagy nem tudom… Louis, te biztosan tudnál szerezni mini kamerákat vagy szenzorokat, amikkel figyelhetnénk a lakosztályt vagy akár az egész hotelt – magyaráztam lelkesen, amit ők figyelmesen hallgattak végig, majd elismerően bólintottak.

- Rajta vagyok az ügyön. Van egy hacker ismerősöm… – csillant fel Louis szeme. Látszólag már egyáltalán nem zavarta, hogy Arthurt is meggyanúsítottuk, mivel sokkal nagyobb lázba hozta az, hogy kémkedhet.

- Hé, hé… Ez mind szép és jó, de mi van, ha ők ezt már megtették és éppen nevetgélve hallgatják a beszélgetésünket? – kérdezte Harry halkan, gyanakodva nézve szét maga körül. Szerencsére a tévé elég hangosan szólt ahhoz, hogy ha bárki is lehallgatna minket, gondjai lennének a szavaink megértésével.

- Igaz, kell keresnünk egy biztonságos helyet, ahol biztosan nem hallgatnak le minket – bólogatott Lou, mire azonnal Harryre pillantottam. Láttam rajta, hogy tudja, mire gondolok, így csak egy nagyot bólintva jelezte, hogy jó ötletnek tartja. Louis hirtelen előkapta a telefonját, majd a jegyzettömböt megnyitva lázasan pötyögni kezdett, majd felénk mutatta a kijelzőt.

„Ha a hely megvan, holnap délután elmehetnénk megbeszélni a többit…Délelőtt elmegyek és veszek pár kütyüt, ti pedig derítsétek ki Arthur telefonszámát, mert azzal majd le tudjuk hallgatni a hívásait… Addig pedig ne tervezzük hangosan semmit.”

Mindketten bólintottunk, mire Louis mosolyogva összecsapta a tenyerét, megkönnyebbülve hátradőlt a kanapén és felrakta mindkét lábát a dohányzóasztalra. Harry csak hitetlenül felnevetett azon, hogy Louis milyen hamar lezárta az ügyet, de azért a kezébe vette a távirányítót, hogy keressen valami filmet. Míg ők veszekedtek, hogy mit nézzünk, én kidobtam a kiürült kajás zacskókat és csináltam mindhármunknak teát.

- Destiny, a nap hőse – mosolygott rám Louis, mikor a kezébe adtam a bögréjét. Mivel kettejük között nem volt hely, csak levetettem magam Harry mellé, aki egy hálás pillantással megköszönte a teáját és átvetette egyik karját a vállamon, ezzel közelebb húzva magához. Louis végignézte a jelenetet, de nem szólt semmit, csak visszafojtott mosollyal kortyolt bele a forró italába. A szokásos akció helyett most valamilyen horrort néztünk, amit a srácok pislogás nélkül bámultak, de én csak összegömbölyödve próbáltam eltakarni a szemeimet, hogy kevésbé ijedjek meg. Összességében nagyon szerettem a horrorfilmeket, viszont csak úgy tudtam végignézni, ha az ujjaim között pislogtam ki.

- Túl ijesztő, cicus? – kérdezte Harry a fülembe suttogva, amivel a frászt hozta rám, így összerezzentem tőle.

- Dehogy – tagadtam le nevetve, majd elvettem a kezem az arcom elől, hogy bebizonyítsam, elég kemény vagyok ahhoz, hogy így nézzem végig a filmet. Pár percig minden rendben is ment, mikor egy idegőrlő résznél megéreztem valami hideget a karomnak simulni, amitől a szívem majd’ kiugrott a helyéről és ijedten megugrottam. Abban a pillanatban Harry hangos nevetésben tört ki, nekem pedig akkor esett le, hogy csak direkt szórakozik velem.

- Utállak! – röhögtem erősen a karjába bokszolva, mire ő csak szokásához híven összeborzolta a hajam. Nevetve ellöktem a fejemtől a kezét és mikor sikerült kimásznom mellőle, sok helyet kihagyva ültem csak vissza mellé, amiért az ajkát lebiggyesztve nézett rám. Engem ez nem érdekelt, csak a felhúzott lábam köré kulcsoltam karjaimat és így néztem tovább a filmet, ami, ha lehet, még ijesztőbb volt, ugyanis most nem éreztem semmilyen védelmet magam körül, csak a sötét ölelt át. Éreztem, hogy Harry szuggerál a tekintetével, így végül ránéztem. Annyira belemélyedtem a pillantásába, hogy a filmben hallatszódó hirtelen zajtól ismét a frász jött rám, amitől Harry kárörvendően elmosolyodott, de azért közelebb csúszott hozzám. Ismét távolabb húzódtam tőle, ám ezúttal már csak játékból, viszont hamar utolért, és a csuklómat elkapva a hátamra döntött, amitől felkuncogtam. Még jó, hogy a kanapé extrahosszú volt, különben már rég leestünk volna.

- Te jó ég, én már itt se vagyok – hallottam meg Louis undorodó hangját, akiről egész eddig szinte meg is feledkeztem. – Jó szórakozást – hagyott ott minket pillanatok alatt, amin mindketten hangosan felnevettünk, de aztán Harry gondolt egyet, és egy gyors mozdulattal a karjaiba vett, majd egyet forgott velem, hogy elszédüljek. Kuncogva hagytam, hogy a hálószobába vigyen, és mikor egyszerűen levetett az ágyra, úgy gondoltam, ideje egy kicsit szórakozni, így nevetve arrébb gurultam, amint felém akart tornyosulni.

- Ezt azért kapod mert megijesztettél – nevettem, miközben sikerült feltápászkodnom, így már az ágyon térdelve tudtam elhárítani a göndörkét a mellkasánál fogva, aki viszont igyekezett elkapni.

- Nem tehetek róla, hogy egy ijedős kislány vagy – sértegetett röhögve, mire dühösen felkaptam a párnát és erősen leütöttem őt.

- Nem vagyok ijedős! – erőszakoskodtam nevetve, és újabb csapást mértem rá, de nem tudtam több kárt tenni benne, ugyanis szinte azonnal elkobozta tőlem a fegyverem és ezzel sikerült elkapnia. A derekamnál fogva húzott magához, majd mintha csak judoznánk, egyszerűen maga alá gyűrt és a fejem mellé szorította mindkét kezemet. A csípőmre ülve szorított az ágyhoz, ezzel teljesen harcképtelenné téve engem. Ajkaimat beharapva vártam a következő lépését.

- Mikor fogod végre megtanulni, hogy velem nem érdemes harcolni? – kérdezte a fülembe suttogva, miközben idegőrlően lassan végigsimított a kezemen, majd végigzongorázott az oldalamon, ezzel csikis érzést okozva. Puha ajkait óvatosan érintette a nyakamhoz, ezzel húzva az agyam.

- Bocs Tarzankám, elfelejtettem, hogy te ilyen macsó vagy – kuncogtam, mire Harry csak rosszallóan megrázta a fejét, majd vámpír stílusban a nyakamba harapott. Igyekeztem nem hangosan felnyögni kényeztetésén, de nem igazán ment, miközben ő elképesztő dolgokat művelt a nyakamnál és egyre lejjebb siklott kezeivel. Nem hagyta, hogy bármit is csináljak, teljesen átvette felettem az irányítást, amivel semmi bajom nem volt, sőt, jól esett, hogy figyelmesen és gyengéden bánik velem. Lassan levette a felsőmet és a nadrágomat, és apró, nedves csókokkal hintette be a mellkasom, majd a hasamat és a belső combomat is nagyon lassan végigcsókolta. Türelmetlenül felhúztam magamhoz egy vad csókra, mert már teljesen megőrjített a lassúsága, de biztos voltam benne, hogy szándékosan kínoz ezzel. Ezután már végre felgyorsította a tempót és intenzívebb cselekedeteivel egyre hangosabb nyögéseket váltott ki belőlem.

(…)

Nem tudtam elaludni, de Harry forgolódásából következtetve neki is problémái voltak ezzel. Folyamatosan Ericen és a kialakult helyzeten járt az agyam, próbáltam egy olyan megoldást találni, amivel mindenki jól járhat, de nem találtam semmit. Ez az ellentét köztük annyira kiélesedett már, hogy nem volt visszaút, csak úgy lehetett megoldani a problémát, ah valamelyikük meghal és ez nagyon ijesztő volt. Annak ellenére, hogy Eric mennyire megkeserítette mindkettőnk és még sok ember életét, nem akartam a halálát. Szerintem sokkal nagyobb büntetés lett volna számára az, ha börtönbe kerül hosszú évtizedekre és rájön, hogy mennyi életet vett el értelmetlenül. Harryre gondoltam, akinek szó nélkül kellett eltűrnie, hogy kegyetlen sorozatgyilkosnak titulálják. Őt ismerve tényleg képes gyilkolni (mint ahogy azt már bizonyította is korábban), de csak akkor, ha tényleg van rá oka, és ez közte és Eric között a különbség. Harry azért gyilkolt, hogy engem megmentsen, míg Eric azért vette el mások életét, hogy a bizniszét megvédje. Úgy tűnt, hogy Harry rengeteget változott, mióta megismertem őt. Sokkal kiegyensúlyozottabb, mégis sebezhetőbb. Miattam lenne ez? Tény, hogy sikerült elérnem, hogy megnyíljon előttem, de vajon ez jó neki? Mi van, ha csak rontok a helyzeten a jelenlétemmel? Amíg Harry rám koncentrál, teljesen megfeledkezik a körülötte zajló eseményekről, és ez hatalmas veszélyt jelent rá nézve. Nem tudtam ez ellen mit tenni, hiszen szükségem van rá. Míg vele vagyok, minden annyira tökéletesnek tűnik, mégis szétesőben van körülöttünk a világ. Hivatalosan nem voltunk együtt, nem is igazán gondolkoztunk azon, hogy hogy hívjuk ezt a dolgot, de igazából nem is volt rá szükség. Talán csak tényleg a szórakozás érdekében, talán nem, de nem igazán volt kedvem ezen gondolkozni, miközben máshol épp azon tanakodik Eric és a csapata, hogy hogyan nyírjon ki minket.

Nem tudom, mennyi ideig gondolkozhattam, csak arra eszméltem fel, hogy Harry megunja a forgolódást és inkább kikászálódott az ágyból. Csak a sziluettjét láttam, amint felkapta magára a pólóját és alig egy másodperc múlva már ki is lépett a hálószoba ajtaján. Hosszú perceken keresztül vártam, hogy visszatérjen, de aztán úgy gondoltam, jobb, ha utána megyek. Éreztem, hogy valami nincs vele rendben és gyanúm beigazolódott. A göndörke az ablak előtt ült felhúzott térdekkel, miközben a városi fényeket bámulta. Mikor észrevett, halványan elmosolyodott, majd törökülésbe helyezkedve az ölébe húzott. Karjait a derekam köré fonta, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem és szorosan átöleltem őt. Csendesen simogatott pár percig, egyikünk sem törte meg ezt a békét.

- Te sem tudsz aludni? – kérdezte végül, a hatalmas felhőkarcolókra meredve.

- Nem… - sóhajtottam fáradtan – Folyton bevillan a kép, hogy egyszerűen lelőnek minket, miközben alszunk… Vagy felrobbanunk… vagy… - soroltam a lehetséges meghalási módokat, de ő nevetve leállított.

- Oké, értem, félsz, hogy a legváratlanabb pillanatban halunk meg – foglalta össze tökéletesen azt, amire ki akartam lyukadni – De nyugi, nem vagy ezzel egyedül. – mondta komolyan, mire felemeltem a fejem a mellkasáról és mélyen a szemébe néztem. Láttam rajta, hogy teljes káosz uralkodik a gondolatai között.

- Nem lesz semmi baj. Sikerülni fog, amit kiterveltünk és mi jövünk ki győztesen a csatából – próbáltam pozitív maradni, hogy ezzel lenyugtassam őt, de ő hitetlenül megrázta a fejét.

- Alig van esélyünk... Lounak igaza van, már tényleg megőrültem - gondterhelten a hajába túrt és fáradt hangon folytatta – Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe…

- Harry… - kezdtem bele, de ő megállás nélkül folytatta.

- Csak gondolj bele, otthon lehetnél teljes biztonságban, tanulhatnád azt, amit igazán szeretsz, élhetnéd a tökéletes életed, de ehelyett itt szenvedés ér, és állandó veszélynek vagy kitéve…

- Nekem ez teljesen megéri – szóltam közbe, mire értetlenül pillantott rám, ezért folytattam. – Be tudom fejezni az egyetemet, ha mindennek vége van, és amúgy is… te épp elég biztonságot jelentesz – magyaráztam, mire megforgatta a szemét.

- Nem vagyok Superman, hogy mindentől meg tudjalak védeni… - rázta a fejét csalódottan, ezért az arcára simítottam a kezem, ezzel elérve, hogy a szemembe nézzen.

- Nyilván, de… Nézd… Okos és kitartó vagy. Nem félsz szembeszállni Ericcel, vagy bárki mással. Kicsit őrült is vagy, de ez teljesen rendben van, mert egy bizonyos szinten mindenki az. Csak ne add fel, Harry… Bármit elérhetsz, minden adottságod megvan hozzá – bíztattam őt mélyen a szemébe nézve, mire ő szégyenlősen lesütötte a szemét és lefejtette a kezem az arcáról, de csak azért, hogy egy apró puszit nyomjon a kézfejemre. Ez volt az első olyan alkalom, hogy nem lepedőakrobatika közben kaptam tőle puszit és ez nagyon megmelengette a szívemet.

- Köszönöm, Des – nézett fel rám hálás tekintettel, mire halvány mosolyra húztam a számat – Meg tudjuk csinálni. Hazajuttatlak egyben, még ha beledöglök is – ígérte meg, ujjait az enyémekre kulcsolva, amitől többszörösen is elolvadtam. Ezután csend telepedett ránk, mindketten csak néztük a fényeket, miközben én ismét Harry mellkasára hajtottam a fejem, ő pedig a derekam cirógatta. Olyan jól esett a biztonságot nyújtó karjaiban lenni, hogy azt kívántam, bárcsak ne jönne el a reggel és örökre így maradhatnánk. Ahogy a vállába fúrtam a fejem és mélyen beszippantva illatát lecsuktam a szemem, úgy éreztem magam, mint aki hazaérkezett. Melegség és nyugalom telepedett rám és rádöbbentem valamire: szeretem Harryt. Akármennyire is küzdöttem ellene, próbáltam megvédeni magam a fájdalomtól és a visszautasítástól, de szívem erősebb volt, mint a józan eszem. Mikor vele voltam, a világ legboldogabb emberének éreztem magam a rengeteg probléma ellenére, védelmező viselkedése pedig éreztette velem, hogy jelentek valamit a számára. Tudtam, hogy időbe fog telni, míg Harry kitalálja, hogy mi a szándéka velem, de nem érdekelt, én csakis őt akartam. Miközben lecsukott szemmel gondolkodtam, észre sem vettem, de elnyert az álmok világa.

- Ti mit csináltok itt a földön? – Louis hangja ébresztett fel, amitől azonnal kipattantak a szemeim és el is vakított az ablakon beáramló fény. Ahogy szétnéztem magam körül, egyből beugrott, hogy valószínűleg elaludtunk az ablak előtt ülve, ugyanis Harryvel egymásba gabalyodva feküdtünk a puha szőnyegen.

- Alszunk – adta a logikus választ Harry, aki ki sem nyitotta a szemét, csak szorosabban ölelt magához, miközben fáradtan morgott egyet.

- Mennyi az idő? – kérdeztem Loutól, miközben álmosan megdörzsöltem az arcomat.

- Tíz óra. Most indulok a… dolgaimat intézni, ti pedig jobban jártok, ha felkeltek és munkának láttok. Nem lenne jó, ha a holtestetek látványára kellene egyszer hazajönnöm – mondta Louis ellentmondást nem tűrő hangon, mire Harry kinyújtotta az egyik kezét és a középső ujját lebegtette Lou felé, aki csak rosszallóan megrázta a fejét, majd már ki is lépett az ajtón.

- Tényleg fel kellene kelnünk. Azt mondtad, ma elkezdjük a bokszórákat – simítottam ki a göndörke arcából kósza tincseit, mire már azonnal kipattantak gyönyörű smaragd szemei.

- Igaz… És meg kell szereznünk Arthur telefonszámát – suttogta, majd, mint akit egy pillanat alatt feltöltöttek energiával, felült és maga után húzott engem is. Csak egy kávét ittunk, aztán már fel is kaptuk a cuccainkat, és a recepcióhoz siettünk. A legelső feladatunk az volt, hogy feltűnés nélkül szerezzük meg Arthur telefonszámát. A legelső gondolatom az volt, hogy ha flörtölnék vele, egy pillantásomba kerülne és önként odaadná, viszont, ha tényleg Arthur csatlósa, akkor csak szimatot fogna, ami viszont nem lenne jó, tehát úgy kell megszereznünk a számát, hogy ne vegye észre. Szerencsénk volt, ugyanis Arthur a recepción ácsorgott, és hatalmas vigyorral fogadott minket. Automatikusan a telefonja után kutattam, ami pontosan ott volt, ahol sejtettem: a farzsebében.

- Jó Reggelt! Hogy telt az éjszakájuk? – kérdezte kedvesen, csillogó szemekkel nézve mindkettőnkre. Kicsit úgy éreztem, mintha tudná, mit csináltunk az éjjel, ezért teljesen zavarba jöttem és lesütött szemmel a fülem mögé tűrtem a hajamat. Harry egy apró bólintással jelezte, hogy tereljem el a figyelmét, ezért lányos csevejbe kezdtem.

- Jól, vagyis inkább nagyon jól! – áradoztam a pultra dőlve, miközben a kezembe vettem az egyik tincsem és csavargatni kezdtem.

- Megnézem, itt van-e már a taxi – szólt oda Harry halkan, óvatosan kacsintva egyet, mire bólintottam, majd visszafordultam a recepciós sráchoz, aki mintha hipnózisba került volna melleim látványától.

- Mond csak, Arthur, mióta dolgozol itt? – kérdeztem kedvesen, miközben szexin az ajkamba haraptam. Láttam rajta, hogy eléggé meglepődött rajtam, de bevette a csalit, és zavartan válaszolt nekem, miközben a göndörke megkezdte az akciót mögötte. Próbáltam Arthur tekintetét magamon tartani, ami be is jött, sőt, közelebb hajoltam hozzá és csajosan nevetgéltem az amúgy egyáltalán nem vicces próbálkozásain. Harry csúnya pillantást eresztett felém, mikor kuncogva megérintettem Arthur karját, de sikerrel jártunk, ugyanis Harrynek sikerült észrevétlenül kicsúsztatnia Arthur farzsebéből a telefonját. Még körülbelül egy percig kellett Arthurt hipnózisban tartanom, addig Harry gyorsan lefotózta a számot a saját telefonjával, majd már vissza is adta Arthurnak a tulajdonát. Mondanom sem kell, teljes sikerrel jártunk, Arthur még akkor sem lépett ki a rózsaszín ködből, mikor széles mosollyal az arcomon megköszöntem a segítségét és Harryvel együtt a lifthez sétáltunk. Amint a lift ajtaja becsukódott előttünk, hatalmas vigyorral néztünk egymásra, de nem szólaltunk meg, csak büszkén összepacsiztunk. Aztán mikor felültünk a motorra és elhagytuk a mélygarázst, hatalmas nevetésben törtünk ki.

- Hihetetlen, hogy észre sem vette! – röhögte, próbálva erősen kapaszkodni a göndörbe, nehogy leesek a motorról.

- Annyira elkábult a látványodtól, hogy az se tűnt volna fel neki, ha felrobban körülötte a világ – nevetett Harry is. Hosszú percekig csak röhögcséltünk a történteken, de idő közben a város szélére értünk és egyre több utcasarkon fordultunk be.

- Hová megyünk edzeni? – kérdeztem tőle gyanakodva, mikor feltűnt, hogy ismét egy elhagyatott, lepukkant övezetben vagyunk. Harrynek köszönhetően New York kevésbé népszerű helyeit is bejárhattam, amitől a fejemben létező összes tökéletes elképzelés a városról egyszerűen romba dőlt.

- Louis mondta, hogy van errefelé egy edzőterem, ami már évekkel ezelőtt bezárt – válaszolta egyszerűen, de ezzel nem adott kielégítő választ.

- És hogy jutunk be, ha már nem működik? – kérdeztem értetlenül.

- Betörünk. – jelentette ki komolyan. Először azt hittem, hogy viccel, de mikor leparkoltunk egy romos épület előtt és a hátsó ajtóhoz sétáltunk, rájöttem, hogy Harry teljesen komolyan gondolja.

- Nem törhetünk be egy csődbe ment edzőterembe! Mi van, ha elkapnak? Mindketten mehetünk börtönbe, és… - akadékoskodtam, miközben Harry ügyet sem vetve rám benézett az ablakon.

- A kutya se jár erre. Nem tudja senki, hogy ez a hely még létezik. Már rég le kellett volna dózerolni, mert elméletileg veszélyes – magyarázta, mintha teljesen normális dolog lenne, hogy egy ilyen helyre akarunk betörni. Nem szóltam többet, csak figyeltem, ahogy Harry ügyesen kinyitja a bezárt ajtót, majd udvariasan előreengedett. Bizonytalan léptekkel jártam be a vérfagyasztóan hideg helyet, miközben a göndörke kipakolta a cuccainkat. Harry mindenre felkészült: hozott bokszkesztyűt, edzőcipőket és törülközőt is. Az elhagyatott edzőterem viszont elég üres volt, csak pár bokszzsák lógott a plafonról, és dohos matracok hevertek az egyik sarokba levetve, ahogy legutoljára dobálták őket. Rengeteg pókhálót és port láttam, amitől olyan érzésem lett, mintha egy pincében lennénk, ami teljesen érthető volt, hiszen sötétség és titokzatosság uralkodott a helyen. Harry nem zavartatta magát, felém dobta az edzőscuccom, majd mellettem kezdte el lefejteni magáról a motoros szerkóját.

- Félsz, cica? – kérdezte piszkos vigyorral az arcán, látva a tétovázásomat. Válaszul csak megforgattam a szemem, és közelebb lépve hozzá a mellkasába bokszoltam.

- Meddig fogsz még ezzel piszkálni? – kérdeztem visszatartott mosollyal.

- Amíg ránk nem dől ez a kóceráj – röhögte, majd bizonytalanul az ajkába harapva a rozoga falakra pillantott. Csak remélni mertem, hogy még jópár évig stabilan fognak állni ezek a falak, ugyanis biztos voltam benne, hogy nem jó érzés a hatalmas vasgerendák súlya alatt összeroppanni.

Miután mindketten átöltöztünk, Harry meg is kezdte a legelső önvédelmi óráját, és magyarázni kezdett arról, hogy mindegy, mennyivel nagyobb nálam az ellenfelem, mindenféleképpen meg kell próbálnom megvédeni magam, még ha úgy tűnik is, hogy semmi esélyem sincs. Ezután felvázolt pár lehetséges helyzetet, és elmagyarázta, hogyan szabadulhatok ki különböző fogásokból. Meg is mutatott néhányat, én pedig az előzetes példáknak köszönhetően ki is tudtam szabadulni.

- Az alapokat már megtanultam kiskoromban. Apa mindig mutatott nekem pár egyszerű gyakorlatot – meséltem a göndörnek lelkesen, miután elismerően nézett rám. Nagyon örülhetett neki, hogy nem a nulláról kell kezdenünk, ugyanis szabályosan felcsillant a szeme, ahogy ezt kimondtam. Még régebben beszéltünk erről, mikor megtudtam, hogy ő apa nélkül nőtt fel, de mélyebben soha nem érintettük a témát.

- Nem is meséltél még apukádról részletesebben – mondta elgondolkozva. Már vagy fél órája magyarázhatott az önvédelemről, így jól esett mindkettőnknek egy kis pihenő.

- Az utóbbi időben már nem álltunk túl közel egymáshoz. Mikor kisebb voltam, rengeteget játszottunk együtt, ő volt a legjobb barátom… Sokszor előfordult viszont, hogy hetekig nem láttam, mert valami szupertitkos projekten dolgozott – meséltem, amit a göndör érdeklődve hallgatott végig.

- Milyen projekten? – kérdezte a homlokát ráncolva.

- Nem tudom, soha nem árulta el. Három éve volt olyan is, hogy két hónapig volt távol, aztán mikor hazaért, szinte rá se ismertem. Lefogyott, sántított, és rengeteg seb volt rajta, de akárhányszor kérdezősködtem róluk, egy szót sem mondott.

- Azért ez elég furcsa… - gondolkodott el Harry.

- Ja. Ki tudja, lehet, hogy ő is valamilyen maffiavezér… Vagy strici – vontam meg a vállam nevetve.

- Áh, akkor ismerném – legyintett a göndörke, mire hitetlenül eltátottam a számat. – Ne nézz így rám, volt egy kurvázós időszakom – röhögte.

- Remélem nem szedtél össze semmit – néztem rá undorodva, miközben egy lépést hátráltam tőle.

- Csak tapasztalatot – vonogatta a szemöldökét perverzen, ahogy egyre közelebb lépett hozzám. Csak megforgatva a szemem elléptem tőle, de ő ezt nem hagyta és a csuklómnál fogva visszahúzott magához úgy, hogy a mellkasának csapódtam.

- Soha nem fogok rajtad kiigazodni. Komolyan kurvákon gyakoroltál? – kérdeztem hitetlenül röhögve, mire megvonta a vállát.

- Én legalább gyakoroltam – válaszolt piszkálódva, mire tettetett sértettséggel eltátottam a számat. – De most komolyan, hány csávóval feküdtél össze előttem? – kérdezte nevetve.

- Kikérem magamnak, igenis gyakoroltam eleget! – próbáltam megvédeni magam, de Harry egyszerűen kinevetett. Még mindig azzal piszkálódott, hogy egy szende szűz kislány vagyok, miközben ezt a képet már rég lemostam magamról a szeme láttára.

- Na jó, tippelek! Három? – kérdezte, mire megforgattam a szemem.

- Kettő, de egyáltalán miért beszélünk erről? – kérdeztem, próbálva terelni a témát, ugyanis egyre csak pirultam. Bevillant a fejemben pár kép a legutóbbi estéről, és nem tudtam elrejteni, hogy az ismétlésen jár az agyam.

- Csak érdekel, hány baromnál vagyok jobb – legyintett magabiztosan, amiért csak nagyokat pislogtam rá. – Mi van? Tény, hogy én vagyok a legjobb pasi, akihez valaha is hozzáértél – mondta, kihúzva magát és befeszítette a bicepszét.

- Honnan vagy te ebben ilyen biztos? Egyáltalán mire fel vagy ilyen nagyra magaddal? – kérdeztem vissza, próbálva letörni a szarvát, ugyanis nagyképűsége éppen tetőzött, még ha tudtam is, hogy viccel.

- Ugyan, csak nézz rám. Egyértelmű – válaszolta kitárva a karját, mire látványosan végignéztem rajta. Jó, tényleg egyértelmű volt, de eszem ágában sem volt ezt bevallani neki.

- Hm… Nem, nekem nem egyértelmű. Láttam már jobbat is – ráztam a fejem az agyát húzva, mire leolvadt a szájáról a vigyor és szúrós pillantást vetett rám.

- Utállak – vetette oda sértetten összefonva maga előtt a karjait, majd hátat fordított nekem, mint egy hisztis kisfiú.

- Valakinek muszáj elvennie tőled a túlcsorduló önbizalmad – veregettem meg a vállát visszafojtott nevetéssel, de ő továbbra is komoly tekintettel nézett rám. Egy pillanatra azt hittem, hogy tényleg megsértődött, de aztán már nem bírta tovább és elnevette magát.

- Kapd be – röhögte, miközben felvette a bokszkesztyűjét, hogy folytassuk az edzést. Ezután Harry megtanította, hogyan szorítsam be az öklömet, hogy megfelelő erősségű ütést tudjak mérni az ellenfelemre, majd megmutatta, hányféleképpen lehet ütni. Körülbelül egy óra gyakorolgatás után arra kért, hogy próbáljam megütni őt. Nem akartam kárt tenni benne, viszont biztos voltam benne, hogy ki fogja védeni az ütésemet, ezért apai-anyait beleadtam. Próbáltam cselezgetni, de ő minden erőfeszítés nélkül meg tudta védeni magát, majd megpróbált lefogni. Az újonnan tanult technikák közül válogatva a fejemben sikeresen elhárítottam próbálkozását, amit büszke mosollyal díjazott, de aztán újból tesztelte a tudásomat. Már nagyon fáradt voltam, így pár sikeres szabadulás után már egyszerűen képtelen voltam kihámozni magam karjai közül, így csak egy nagyot sóhajtva hátradöntöttem a fejem a mellkasára, miközben ő a nyakam köré feszítette az egyik karját, a másikkal pedig a derekamnál szorított magához. Amint megérezte, hogy feladtam, lassan elengedett és megfordított. Fáradtan a nyaka köré fontam karjaimat és mélyen a szemébe néztem.

- Nem is rossz egy lánytól. Azt hittem, hamarabb fel fogod adni – dicsért meg a maga módján Harry, mire csak kimerülten felnevettem.

- Nem vagyok annyira puhány, mint gondolnád – mondtam büszkén felvonva a szemöldököm, amitől Harry szélesen elmosolyodott.

- Észrevettem, cicuskám – bólintott derűsen, majd közelebb húzott magához a derekamnál fogva, és enyhén lehajolva hozzám, ajkait enyémekre nyomta. Kissé meglepett ezzel a mozdulatával, de azonnal visszacsókoltam és lábujjhegyre álltam, hogy közelebb lehessek hozzá. Lassú csókunk nem tartott túl sokáig, ugyanis Harry farzsebe rezegni kezdett, ezzel jelezve, hogy bejövő hívása van.

- Louis az – mondta, a telefonjára pillantva, majd a füléhez emelte a telefont és ismét összeborzolta a hajam, amiért csúnyán néztem rá. – Mizu, Lou?... Aha, megszereztük… Elküldöm üzenetben… Oké, fél óra múlva ott vagyunk… - motyogta a göndörke, majd már le is rakta a telefont és ismét nekem szentelte minden figyelmét. -  Öltözzünk át és induljunk az erdőbe. Louis megszerezte, amit kell, úgyhogy ideje összeraknunk a tervet – magyarázta, majd azzal a lendülettel már le is vette az edzős felsőjét, ezzel elérve, hogy elkábuljak tökéletesen kidolgozott felsőtestétől.

- Oké – motyogtam, igyekezve éber maradni, majd én is gyorsan átöltöztem. Nem tudtam nem észrevenni, hogy Harry folyamatosan bámul piszkos vigyorral az arcán, de csak rosszalló pillantást vetettem felé. Alig telt el pár perc, és mi már ugyanolyan csendesen léptünk ki az elhagyatott edzőterem ajtaján, ahogy jöttünk, majd Harry ügyesen vissza is zárta az ajtót, mintha ott se jártunk volna.

- Holnap ugyanitt folytatjuk – mondta a göndör, bizakodóan nézve az épületre, mint aki abban reménykedik, hogy addig még nem dől össze. Harry még gyorsan elküldte Lounak az erdő címét, majd már fel is ültünk a motorra és elindultunk felé. Jól esett kicsit pihenni, ugyanis az edzés tényleg elég kimerítő volt. Nemcsak testileg, hanem fejben is ott kell lenni folyamatosan, és ezért minden elismerésem Harrynek, aki órákig képes ezt csinálni. Beletelt egy jó időbe, míg odaértünk, de addig legalább volt időm gondolkozni a terven. Louis még nem volt az erdő közepén, mikor megérkeztünk, így csak levettük a bukósisakokat és így üldögéltünk tovább a motoron. Harry szembefordult velem, és kérlelő tekintettel nézett rám.

- Mondd, hogy van valami jó ötleted, mert elképzelésem sincs, hogy jöhetünk ki jól ebből – szinte könyörgött, szemében láttam, hogy komolyan semmi ötlete nincs, hogy hogyan úszhatnánk meg a dolgot.

- Nyugi, van pár elképzelésem… Legrosszabb esetben marad a menekülés… - vontam meg a vállam, de ez a válasz nem igazán tetszett neki.

- A menekülés a gyengék fegyvere – forgatta meg a szemét, mire fáradtan felsóhajtottam.

- És mi van, ha azt mondom, hogy a menekülés tettetése, majd derült égből villámcsapás? – ötleteltem, ami már felkeltette az érdeklődését és felcsillant a szeme.

- Tehát magyar taktika. Értem – bólintott.

- Jé, Emerald tudja az európai történelmet is? – lepődtem meg a tudásán, elvégre nem volt túl jellemző Amerikában, hogy ismerjék a történelem ezen részét. Általában mindenkit csak Lincoln meg a rabszolgafelszabadítás érdekelt, de engem valahogy mindig is jobban vonzottak az Európában történtek.

- Rémlik, hogy én is voltam egyetemista, ugye? – kérdezett vissza, mire csak elnevettem magam.

- Igen, az rémlik, de nem ástuk bele magunkat a témába. Melyik egyetemre jártál? – érdeklődtem. Furcsa volt elképzelni Harryt könyvekkel és jegyzetekkel a kezében, miközben az egyetem folyosóin sétálgat.  

- Az Emersonra, kereskedelem-marketing karra. Ha nem kerülök sittre, valahogy mostanra fejeztem volna be – Harry csak egyszerűen megvonta a vállát, viszont én nagyon meglepődtem ezen.

- Lehet, hogy már találkoztunk korábban? – kérdeztem tőle, mire ő összeszűkült szemekkel elgondolkozott.

- Nem, nem hiszem. Nem jártam be túl sok órára… - rázta a fejét. Én még mindig sokkos állapotban voltam, elvégre nem is gondoltam volna, hogy Harry is ugyanoda járt, ahová én. Nekem még három félévem volt hátra, és csak reménykedni mertem, hogy nem kell újrakezdenem a mostanit emiatt a kis kiruccanásunk miatt. Bele sem gondoltam abba, hogy már lassan három hónapja vagyok Harry túsza.

Pár percen belül Louis is megérkezett, mi pedig bepattantunk a kocsi hátsó ülésére, hogy ne fagyjunk szét és biztosan ne hallgasson ki minket senki.

- Tetszik ez a hely… Jó távol van mindentől, jó ötlet volt – lelkesedett Louis a fákat nézve, mire mosolyogva néztem Harryre. Automatikusan eszembe jutott az, mikor egy fának döntve csókolóztunk és megtanított lőni.

- Na, mit szereztél? – kérdezte Harry, Lou hatalmas aktatáskájára mutatva, mire a legjobb barátja csillogó szemekkel felnyitotta azt.

- Ez kérlek szépen, egy mini lehallgató rádióállomás-izé – jelentette ki Louis büszkén, emiatt a göndörke visszafojtott nevetéssel nézett rám – Na jó, fogalmam sincs mi ez, de tudom használni – javította ki magát Louis nevetve, majd a laptop-szerű gépezeten beütött valami kódot és máris számok sokasága jelent meg előttünk. Harry lediktálta neki Arthur telefonszámát, majd pár perc keresés után megtaláltuk őt tartózkodási hellyel együtt. Louis mindenképpen meg akarta nézni a hívott számok listáját, így vadul pötyögött egészen addig, míg a gép sípolni nem kezdett.

- Ez mi? – kérdezte Harry értetlenül, mire Louis megvonta a vállát és kíváncsian nézte, mi fog történni. A monitoron megjelent egy szám, majd a sípolás megszűnt, és Arthur hangját hallottuk meg.

- Na végre, egész nap hívogattalak! – hallatszott megkönnyebbült hangja, mire mindannyian összenéztünk.

- Bocs, fontos elintéznivalóim akadtak. Van híred a három jómadárról? – nem mertünk hinni a fülünknek. Mindannyiunknak egyszerre esett le az álla, amint felismertük ezt az összetéveszthetetlen hangot. Harry keze ökölbe szorult, Louis pedig sokkos állapotban pillantott hol rám, hol a göndörre. Teljesen kirázott a hideg. Éreztem, hogy Arthurral tényleg nincs rendben valami, de mindvégig reméltem, hogy aggodalmunk felesleges. Ott ültünk hárman a kocsiban, egymásra pillantgatva, miközben Arthur mindenről beszámolt Ericnek.

----------

Sziasztok!

Szörnyen sajnálom, hogy több mint egy hónapig nem hoztam új részt - őszintén szólva még én sem értem, pedig folyamatosan írtam. Talán épp ez az, hogy megfeledkeztem arról, hogy közzé kellene tenni a részeket. Remélem nem haragszotok ezért :) 

Az idei év utolsó fejezetét olvashattátok és hű, mikor januárban elkezdtem írni ezt a sztorit, nem gondoltam volna, hogy még most is írni fogom. Mondanom sem kell, már teljesen más irányba haladok, mint ahogy azt eredetileg terveztem, de szerintem ez nem baj. Kicsit hosszabb lesz így, de én imádom azt az irányt, amerre tart az ügy.

Nem szeretnélek titeket feltartani, remélem, hogy tetszett nektek a rész és ígérem a következővel jobban fogok sietni, mint ezzel :)

Ezúton szeretnék mindenkinek egészséges, sikerekben gazdag és boldog újévet kívánni <3 Köszönöm, hogy olvastatok ebben az évben, és remélem hogy velem maradtok 2018-ban is.

Találkozunk jövőre ;)

Hostage | Tizenharmadik fejezet

Destiny

A négyórás út nagyon gyorsan eltelt: Alig pislogtam párat és máris New York magasodó tornyai jelentek meg a szemem előtt, még mielőtt tisztességes búcsút vehettem volna Bostontól. A dübörgő zene és a srácok jókedve engem is elragadott, és annyira fel voltam villanyozva, hogy legszívesebben az egész világot nevetve átöleltem volna. Mikor hivatalosan is megérkeztünk a belvárosba, le sem lehetett lőni minket.  Ahogy haladtunk a hatalmas épületek mellett, az ablakra tapadtam és vigyorogva néztem a New Yorki forgalmat. Sárga taxik hada suhant el mellettünk és fényűzőbbnél fényűzőbb autók és utcák tárultak a szemem elé. Soha nem jártam még itt, és alig vártam már, hogy felfedezhessük. Csak abban reménykedtem, hogy jobban járunk majd, mint Bostonban. Louis egy hatalmas felhőkarcoló mélygarázsába parkolt le, amiért biztos, hogy egy vagyont kiadott.

- Kivételesen egy hotelt választottam, de nyugi, ismerem a tulajt és fedezni fog minket. Másfél hetet terveztem itt, de lehet, hogy kevesebb vagy több lesz, attól függ, Eric barátunk milyen gyorsan mozog – magyarázta Louis, amint leparkolt a megvásárolt helyére. Körülöttünk szebbnél szebb kocsik parkoltak, így egyértelmű volt, hogy egy nagyon drága környékre kerültünk.

- Louis, legközelebb elég lesz egy kis lakás is. Nem kell milliókat elköltened miattunk – mondta Harry, miközben kikotorásztuk a táskákat a csomagtartóból.

- Ugyan már, ez nekem nem kiadás. És amúgy is, nagyon jó áron szereztem ezt a lakosztályt, szinte ingyen… - legyintett, mintha csak egy pogácsa vásárlásáról beszélne, amin csak pislogni tudtam. A mélygarázsból egy lift vitt fel minket a hotel recepciójához. Már a bejárat is csodálatosan nézett ki, így el sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet majd a lakosztályunk. Őszintén szólva tökéletes lett volna egy egyszerű szoba is, de Louis ragaszkodott hozzá, hogy egy fél emeletet kapjunk.

- Üdvözlöm Önöket a Premier Hotelben! Miben segíthetek? – köszöntött minket udvariasan a körülbelül huszonöt éves recepciós srác, aki ugyan tartotta a kedves mosolyát, feltűnt neki, hogy valami nem stimmel velünk.

- Öhm, csá, Louis vagyok, Nathan egyik haverja – nyújtott neki kezet Louis a lehető leglazábban, amit a srác fura tekintettel, de végül elfogadott.

- Oh, igen, tájékoztatott erről. Hívok is egy londinert, aki majd felviszi a csomagjaikat a 28-as lakosztályba – mosolygott a srác mindannyiunkra. Harry arcára pillantottam, aki egyenesen undorodott ettől a formális stílustól. Nehéz volt komolynak és udvariasnak maradnom, ugyanis tényleg eléggé nevetséges volt, hogy egy velünk egykorú srác lemagázzon minket. Lehet, hogy csak azért tűnt annak, mert rég beszéltek már velem ilyen kedvesen?

- Nem kell, nincs sok cuccunk. Majd felvisszük mi – rázta a fejét Louis, mire a srác ismét elmosolyodott, majd elénk dugott pár papírt. Louis és Harry a szokásos hamis személyigazolványukat használták, viszont nekem ilyen nem volt, így ki kellett találnom egy random nevet. Miután megkaptuk a kártyákat, amikkel ki lehet majd nyitni az ajtót, máris a lifthez siettünk, hogy minél hamarabb berendezkedhessünk.

- Kellemes időtöltést! Ne feledjék, a hotelban található játékterem, uszo…. – a recepciós srác még nagyban sorolta volna a luxusszolgáltatásokat, mikor a lift egyenesen az orra előtt csukódott be.

- Na végre – fújta ki a levegőt megkönnyebbülve Harry, akinek látszólag az idegeire ment ez a sok információ, amit meg akartak velünk osztani.

- Reméljük, hogy nem fogunk vele túl sokszor összefutni – rázta a fejét Louis is. Őszintén szólva, engem annyira nem borított ki ez a dolog, elvégre ez a munkája, még ha szegény kicsit túl lelkes is. Mikor a lift kinyílt, egy hosszú folyosó tárult elénk, melynek végén egy hatalmas kétszárnyú ajtó helyezkedett el, és két-két oldalra egy-egy normál ajtó nyílt. Mi a bal oldalihoz siettünk, aminek kilincse mellett csak el kellett húznunk a kis kártyánkat és máris bejuthattunk. A lakosztály teljesen más volt, mint Louis lakása: Lou sötét tónusú falai helyett itt világos, fehér falak voltak, és ez olyan királyi letisztultságot kölcsönzött a térnek, hogy úgy éreztem magam, mintha egy magazinba csöppentem volna. A hatalmas nappalit fedeztük fel legelőször. A bőr hatású fehér kanapéra két nagyon puha takaró volt leterítve, és mellettük türkiz színű díszpárnák kaptak helyet. Három fő szín uralkodott: A fehér, a szürke és a türkiz. A hatalmas tv előtt egy üveg dohányzóasztal helyezkedett el, az alatt pedig egy szürke, pihe-puha szőnyeg. A többi bútor sötétszürke fából készült, a hatalmas csillár pedig szintén fehér színű volt.

- Jobbra számítottam – nyögte be Louis megvonva a vállát, mire értetlenül összenéztünk Harryvel. Ennél szebb lakosztályban még soha életemben nem jártam még, erre ő kijelenti, hogy lehetne jobb is. Hát az agyam eldobom! – Ja, és most is csak kettő hálószoba van, plusz a kanapé, de úgy gondolom semmi szükség arra, hogy… - magyarázta Lou gonosz vigyorral, mikor a közbeszóltam.

- Most én alszok a kanapén! – foglaltam le gyorsan a kényelmesnek tűnő csodálatos heverőt, mire a göndörke fél szemöldökét felvonva nézett rám, de egy szót sem szólt.

- Oh. Hát, rendben. Megértem, a kilátás nagyon szép lesz reggelente – bólogatott Lou izgatottan, majd a függönyökhöz lépett és egy laza mozdulattal elárasztotta fénnyel az egész helységet. A kilátás fantasztikus volt, annak ellenére, hogy nem a legfelső emeleten voltunk. A legjobban az tetszett benne, ahogyan a picinek tűnő autók hangyabolyként közlekedtek alattunk. Alig vártam már, hogy odalent sétáljak és beleolvadjak a tömegbe.

- Na jó srácok, szerintem én lemegyek és megkeresem Nathant, hogy kicsit dumáljak vele. Addig pakoljatok ki és ha van kedvetek szerezzetek valami kaját is. – mondta Louis, majd egyszerűen ledobta a táskáját a kanapéra és már el is tűnt.

- Komolyan a kanapén akarsz aludni? – kérdezte Harry azonnal, értetlen arccal lépve közelebb hozzám.

- Miért ne akarnék? – kérdeztem vissza, mintha nem tudnám, mire akar ezzel kilyukadni. Úgy döntöttem, ideje meggyőződni arról, hogy tényleg akar-e engem, vagy csak játszadozik és erre volt egy nagyon jó tervem.

- Mert mondjuk alhatnál velem is – vonta meg a vállát. Arcán láttam a bizonytalanságot, amin nagyon meglepődtem. Lehet, hogy még ő se tudja, mit akar?

- Miért? Nem járunk, vagy ilyesmi… - ráztam meg a fejem, miközben a kezembe vettem egy kisebb kupac ruhát, hogy valamivel elfoglaljam magam és ne kelljen ránéznem.

- Nem is azért mondtam. Áh, mindegy, hagyjuk… - legyintett, de ekkor már felnéztem rá. Mintha csalódottságot véltem volna felfedezni az arcán, de ez nem tartott sokáig, mert ő is pakolni kezdett.

- Azt szeretnéd, hogy veled aludjak? – kérdeztem, próbálva tovább feszíteni a húrt és kideríteni, hogy pontosan mit is akar.

- Szeretné a halál. Tudod te, mennyire idegesítő, mikor lehúzod rólam a takarót? – röhögte, mire sértődötten eltátottam a számat.

- Nem is húzom le rólad a takarót! – válaszoltam makacsul, mire visszafordult felém és féloldalas mosolyra húzta a száját.

- Dehogynem. Arról nem beszélve, hogy eláll a vérkeringés a karomban mikor rám fekszel. Tudod te milyen szar érzés reggel zsibbadt karral ébredni? – panaszkodott a karjára mutatva, mire hitetlenül felnevettem.

- Ezeket csak kitalálod! És amúgy is, miért húzol magadhoz, ha ennyire szar érzés? – kérdeztem vissza dühösen, mire arca eltorzult és megtorpant. Láttam rajta, hogy gondolkodik, és a megoldás is megszületik a fejében, de mégis elharapta a szavait és csak megforgatta a szemét.

- Legközelebb rögtön kiraklak az ágyból, úgy megfelel? – kérdezte nyugodtan. Teljesen meglepődtem válaszán ezért dühösen nekidobtam egy kupac ruhát.

- Nem lesz olyan, hogy legközelebb! – kiáltottam, miközben tovább dobáltam felé a ruháit. Csak döbbenten állt és szorította magához a textilkupacot.

- Miről beszélsz? – kérdezte elkomorodva. Egészen eddig azt hihette, hogy csak viccelek, de most már nem tudtam elrejteni a csalódottságom.

- Semmi, én csak… - ráztam a fejem, miközben idegesen a hajamba túrtam és leültem a kanapéra, hogy összehajtogassam a szétdobált ruhákat. Kellett nekem felhozni ezt a témát! – Mindegy, hagyjuk az egészet, vedd úgy, hogy nem mondtam semmit – nem akartam ebből veszekedést, hiszen én voltam az, aki félreértelmeztem a jeleket, nem Harry.

- Dehogy mindegy! Ki vele, mi a baj? – makacskodott a göndörke, miután idegesen levetette magát mellém.

- Csak az, hogy egy barom vagyok. Gondolkodás nélkül hagytam, hogy megfektess… nem is egyszer. Ez nagyon nem én vagyok, és szeretném azt hinni, hogy nem csak erre vagyok jó neked, de nem megy… - hadartam idegesen. Nem mertem ránézni, mert tudtam, hogy csak nagyobb lenne a fájdalom. Pár másodpercig csak hallgatott, de aztán egy nagyot sóhajtott és közelebb csúszott hozzám.

- Hallottál minket reggel, ugye? – kérdezte gyengéden, mire sikerült elég erőt gyűjtenem ahhoz, hogy a szemébe nézzek. Sajnálkozó tekintettel pillantott rám, amiből már tudtam mindent.

- Csak néhány mondatot… Figyelj, nem várhatod el tőlem, hogy minden egyes alkalommal, mikor csettintesz, az ágyadba vessem magam, mint egy szexrabszolga. Lehet, hogy nem mondtam még eddig, de én ennél egy kicsivel többre vágyok – mondtam neki őszintén. Megértően bólintott és gondolkozott pár másodpercig, de aztán megrázta a fejét.

- Nem is várom el tőled… Viszont… Azt a kicsivel többet rossz embertől kéred – sóhajtotta – Soha nem fogom tudni megadni neked azt, amire vágysz.

- Mégis miért, Harry? Nem vagyok elég jó neked? Tény, hogy nem én vagyok a legvékonyabb és legszebb lány, de… - könnyek kezdtek gyűlni a szemembe, amit Harry észre is vett, ezért elhallgattatott.

- Ugyan már, ennek semmi köze hozzád. Veled minden rendben van, hidd el. Nagyon is – nézett rám halvány mosollyal, amivel ugyan megnyugtatott, de mégis aggódni kezdtem.

- Emily miatt, ugye? Mindenki róla beszél… Még mindig szereted, ugye? – kérdeztem halkan, pár másodpercnyi gondolkodás után.

- Mi? Nem, dehogy. Már rég túl vagyok rajta – rázta a fejét összeráncolt homlokkal, de én megkérdőjeleztem szavait.

- Nézd, ha nem akarsz róla beszélni, én megértem, viszont… - próbálkoztam, de leállított.

- Des, teljesen mindegy. Úgy el vagyok baszva, ahogy csak lehet és jobban járunk, ha nem kötődök senkihez. Vagy maradunk így, mint most, vagy lehetünk idegenek. De ennél többet soha nem fogok tudni adni neked – mondta végül, mélyen a szemembe nézve. A torkomban egy hatalmas gombóc nehezítette meg a levegővételt, viszont most döntenem kellett. Talán Harrynek igaza van. Nem is illenénk össze, felesleges ilyen dolgokon aggodalmaskodni. Jobban járnánk, ha ennek itt most vége lenne.

- Tudod mit? Legyünk csak barátok, rendben? Hülye ötlet volt többet gondolni ebbe az egészbe. Teljesen igazad van, nem működne – mondtam végül, mire elmosolyodott és feltartotta a kisujját.

- Akkor barátok – bólintott, ezzel megszakítva az eddigi rendezetlen kapcsolatot köztünk. Egy részről megkönnyebbültem, viszont a másik részem úgy tört össze, ahogy volt.

- Barátok – mosolyogtam vissza, majd beleakasztottam a kisujjam az övébe. Rettentően fájt a dolog, de igyekeztem nem mutatni. Annak ellenére, hogy most „szakítottunk”, a hangulat nem változott köztünk, aminek nagyon örültem. Képtelen lettem volna elviselni az ezek után maradt feszült légkört. Beszélgetve pakolásztunk, mindent a helyére tettünk, viszont arra is ügyeltünk, ha tíz perc alatt kell összepakolnunk, akkor se legyünk túl szétszórtak.

- Éhen halok. Keresünk valami kaját? – kérdezte Harry a korgó hasára simítva a tenyerét. Nem kellett kétszer kérdeznie, már fel is pattantam, hogy elinduljunk, így egy perc múlva már a recepción is találtuk magunkat.

- Sikerült berendezkedniük? – a recepciós srác azonnal odalépett hozzánk, és kedves mosollyal várta a válaszunkat. Harry segítségkérően nézett rám, így most rajtam volt a sor, hogy lerázzam.

- Igen, minden a legnagyobb rendben, éppen enni indultunk – mosolyogtam vissza rá, mire felcsillant a szeme.

- Ez fantasztikus! Tudok ajánlani pár kiváló éttermet a közelben, de meg kell említenem, hogy a hotelban található egy svédasztalos étterem is, ha úgy tartja kedvük.

- Nyugodtan tegezz – szólt közbe Harry türelmetlenül, mire a srác értetlenül nézett rá.

- Megtiszteltetés, viszont a munkám része, hogy udvariasan kommunikáljak a vendégeinkkel. Ez fejezi ki, hogy mennyire… - folytatta, de Harry újból félbeszakította őt.

- Kösz, de semmi szükség rá, haver – veregette meg a vállát a göndörke, de a srác csak zavartan hátrébb lépett tőle és csak bólintott. Harry erős tenyere alatt ő olyan gyengének tűnt, mintha összeesne egyetlen érintése miatt. Nem csoda, hiszen összesen lehetett negyvenöt kiló, vékony végtagjai csont és bőr voltak. Arca is soványka volt, viszont öltözködése és haja elárulta, hogy ez nem azért van, mert éhezik, hanem mert ilyen az alkata. Névtáblájáról leolvastam, hogy Arthurnak hívják. Egyébként nem volt csúnya, sőt, kifejezetten jóképű volt annak ellenére, hogy tisztán látszott rajta, mennyire megijedt Harrytől. Na ja, ők ketten egymás színtiszta ellentétjei voltak.

- Szóval… - próbáltam megtörni a kínossá vált helyzetet – Milyen éttermek is vannak a közelben? – kérdeztem Arthurtól, akinek kérdésemtől ismét felcsillant a szeme és egy hatalmas térképet húzott ki a zsebéből, majd a pultra terítette azt, hogy meg tudja mutatni nekünk a helyeket. Rengeteg szimpatikus éttermet mutatott, és igyekeztem ezeket megjegyezni. Velem ellentétben Harry nem rejtette el unottságát, ő hangos sóhajokkal jelezte, mennyire indulni szeretne már.

- Rendben, szerintem akkor elindulunk és felfedezzük ezeket a helyeket. Nagyon köszönjük a segítséget, Arthur. – mosolyogtam rá, mire ő zavartan bólintott.

- Nagyon szívesen, máskor is, Hölgyem – arca pirossága tökéletesen elárulta, hogy mennyire megilletődött a kedvességemen. Harry egyetlen perccel sem akart tovább maradni, így csak gyorsan karon ragadott és már ki is húzott az utcára.

- Ezt direkt csináltad? – kérdezte azonnal, mérges pillantást vetve rám.

- Szegény annyira reménytelen volt… Nem hagyhattam, hogy egy olyan érzéketlen vendég, mint például te, elvegye a kedvét a további munkától. Lehet, hogy neki egy álma vált valóra azzal, hogy itt dolgozhat – magyaráztam, mire ő csak megforgatta a szemét.

- Nem erre gondoltam. Alig egy órája beszéltük meg, hogy csak barátok maradunk, erre te azonnal flörtölsz egy másik sráccal. Ettől nem fog megváltozni a véleményem… - rázta a fejét hitetlenül felnevetve, mire értetlenül néztem rá.

- Mi van? Nem is flörtöltem vele! – ellenkeztem.

- Ugyan már… „Köszönjük a segítséget, Arthur!” – utánzott hatalmasokat pislogva, amin alap esetben jót nevettem volna, de most inkább csak nevetségesnek tűnt a feltételezése. Féltékeny lenne?

- Csak próbáltam kedves lenni, veled ellentétben. De amúgy is, miért érdekel, hogy flörtölök-e vagy sem? – kérdeztem.

- Egyáltalán nem érdekel. Felőlem akár lesmárolhatsz egy hajléktalant is – morogta kedvtelenül, mire dühösen fújtattam egyet és felgyorsítottam a lépteimet, hogy ne kelljen tovább elviselnem a hisztijét. Eddig azt hittem, hogy végre sikerült kiigazodnom Harryn, de most már teljesen elvesztettem a fonalat, fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mit akar.

- Várj már meg, Des! – loholt utánam, de mivel nem álltam meg, elkapta a csuklómat, ezzel sikerült lelassítania engem.

- Mi van? – fordultam meg dühösen, mire meglepetten felvonta a szemöldökét a reakciómon.

- Bocs, túlreagáltam ezt az egészet. Csak egyszerűen annyira felidegesített az a srác és a túl sok dumája, hogy rajtad töltöttem ki a feszültséget. Egy barátnak sokkal kedvesebbnek kellene lennie, nem igaz? – kérdezte halkan, megbánó tekintettel nézve rám, amitől azonnal elmúlt a dühöm.

- Sokkal, de sokkal kedvesebbnek. Attól még, hogy lefeküdtem veled, nem vagyok egy ribanc, aki minden sarkon talál magának kuncsaftot, oké? – dühöngtem továbbra is, habár már egyáltalán nem voltam mérges. Azt akartam, hogy felfogja, velem nem beszélhet így.

- Oké, megértettem – tette fel a kezét védekezően, mire elégedetten elmosolyodtam.

- Remek. Akkor menjünk és keressünk valami kaját, mert ha így folytatjuk, tényleg éhen halunk. – mondtam, majd már sarkon is fordultam.

- Nők… - sóhajtotta Harry halkan, de szándékosan nem reagáltam rá, csak magamban mosolyogtam rajta. Próbáltam rájönni, hogy mit érez, és arra jutottam, hogy még ő sem tudja. Az egyik pillanatban csak magának akar, máskor pedig ellök magától és nem akarja, hogy az övé legyek, így tehát úgy döntöttem, adok neki időt.

Egy elég forgalmas utcán sétáltunk, így teljesen be tudtunk olvadni a tömegbe. A rengeteg sálba burkolózott ember között senkinek nem tűnt fel két kapucnis alak, így teljes biztonságban éreztük magunkat. Egy kis pizzázóba tértünk be, ahol kellemes meleg fogadott minket. Nem akartunk menő, fényűző éttermekbe menni, mert semmi kedvünk nem volt a túlzottan kedves pincérekhez, így csak rendeltünk egy-egy pizzát, és a dobozokkal együtt kerestünk egy parkot. Leültünk egy random padra, amit a mellettünk elsétáló emberek eléggé furcsállottak, tekintve, hogy nagyon hideg volt és mi egy szál pulcsiban eszegettük a pizzát miközben halkan beszélgettünk.

Emerald szemszöge

- Nem fázol? – kérdeztem Destinytől, aki egészen a kézfejére húzta a pulcsija ujját. Én is kicsit átfagytam már, ezért feltételeztem, hogy ő már lassan dideregni fog.

- Egy kicsit, de a pizza melegít, szóval nincs gond – vonta meg a vállát, és egy újabb szelet pizzát vett a kezébe. Ahogy rá pillantottam, rájöttem, miért is kedvelem ennyire. Az egész lénye annyira természetes: még csak nem is próbálkozik, de mégis eléri, hogy csodálattal nézzenek rá az emberek. Neki fel sem tűnik, de én látom, hogy amerre megyünk, az összes férfi megfordul utána és éhes szemekkel mérik végig őt. Egy pillanatra megálltam evés közben, hogy alaposan megnézzem őt. Halvány mosollyal az arcán figyelte az előttünk totyogó galambokat, miközben a szél óvatosan fújta az arcába a haját, amit egy apró mozdulattal pillanatok alatt eltűntetett onnan, hogy ne akadályozza a látását. Letépett egy kis darabot a pizzájából és óvatosan a galambok elé dobta a falatkát. A madarak azonnal köré gyűltek és várták a további darabokat, amit Destiny nevetve meg is adott nekik. Amíg ő az etetéssel volt elfoglalva, én csak figyeltem őt. Ma reggel, mikor ő még mélyen aludt, én gondolkodtam. Már órák óta fent voltam és csak figyeltem az arcát. Olyan tökéletesnek találtam a kapcsolatunkat és ez megrémisztett. Destiny pontosan olyan tökéletes volt, akire mindig is vágytam: okos, gyönyörű, jószívű, vicces… Aztán bevillant, hogy mennyire különbözünk. Én nem vagyok túl művelt, hidegvérű és tapló vagyok, habár a testem a toppon van… A lényeg az, hogy pontosan tudtam, hogy ez a tökéletes összhang köztünk nem lesz mindig jelen, sőt: Biztos voltam benne, hogy rossz hatással vagyok rá. Mikor felkeltem mellőle, csakis arra tudtam gondolni, mekkora hibát követne el, ha velem akarna lenni, ezért meggyőztem magam arról, hogy nem akarok tőle semmit. Nem tehetek tönkre még egy lányt. Őt nem. Meg amúgy is, én nem tudok úgy szeretni, ahogy az normális lenne. Nem vagyok kedves, romantikus meg főleg nem. Destiny sokkal jobb embert érdemel nálam, és mindent meg fogok tenni azért, hogy meg is találja azt a férfit.

- Miért bámulsz rám így? – rángatott ki Destiny hangja a gondolataim közül, mire megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba.

- Csak elgondolkodtam, bocs – röhögtem, igyekezve leplezni, hogy éppen rajta agyaltam. – Szerintem induljunk, még mielőtt az összes New Yorki galamb megérkezik és minket akarnak felfalni a pizza helyett – tanácsoltam, mire hangosan felnevetett és ő is felkelt a padról.

- Ragadozó galambok… Nem is rossz ötlet. Ezen gondolkoztál egész eddig, ugye? – nevette, majd még egy utolsó darabot dobott a galamboknak és belém karolt, hogy hazaindulhassunk.

- Aha. Új hadifegyvereken gondolkozok. Ha sikerül elég ragadozó galambot nevelnem, akkor simán kinyírhatom Ericet feltűnés nélkül – vontam meg a vállam, improvizálva valami baromi nagy hülyeséget. Destinynek viszont eléggé tetszett az ötlet, hiszen hangosan nevetgélt mellettem, amint elképzelte mindezt. Még tovább is fejlesztette az ötletet, mert szerinte, ha a galambok képesek a levelek szállítására, akkor be lehetne őket tanítani bérgyilkosnak is. Éppen tervezgettük az emberiség kiirtását, mikor egy nagyobb tömeg mellett elhaladva egyszer csak elengedte a karomat és megállt. Értetlenül fordultam vissza, de egy pillanat alatt világossá vált, hogy mi itt a probléma. Egy velem egyidős férfi állt előtte, és karjánál fogva próbálta közelebb húzni magához, miközben ő csak megszeppenten nézett rá, majd segítségkérőn fordult felém.

- Gyere Csinibabám, körbevezetlek a városban, látom, hogy el vagy tévedve – mondta neki a srác, miközben szemeivel szinte levetkőztette őt. Nem állt szándékomban közbeavatkozni, de nem bírtam ki, azonnal ökölbe szorult a kezem és Destiny mellé léptem. Mindössze annyit kellett tennem, hogy kihúzzam magam és összeszűkölt szemekkel nézzek ellenfelemre, máris leolvadt a vigyor a képéről és elengedte Destinyt.

- Valami gond van, Des? – kérdeztem az ijedt lánytól, majd ismét a srácra néztem, aki látszólag majdnem összefosta magát miattam.

- Bocs, haver, nem tudtam, hogy van pasija – ijedt tekintete elárulta, hogy legszívesebben elrohanna, ezt pedig pár másodperc múlva tényleg meg is tette, mint akit kergetnek. Destiny kérdő tekintettel nézett fel rám, mire csak megvontam a vállam.

- Pedig még a ragadozó galambjaimat se vetettem be… - ráztam a fejem csalódottan, ő pedig ismét felnevetett és a mellkasomba bokszolt.

- Azt hiszem jobb, ha hazasietünk. Nincs kedvem több perverz alakkal találkozni – mondta nagyokat pislogva rám, mire bólintottam. Ezúttal már sokkal jobban figyeltem rá, így egyetlen ember sem próbálta meg elcsábítani őt. Mikor visszaértünk a hotelba, abban a pillanatban fájdult meg a fejem, ahogy meghallottam Arthur hangját.

- Üdvözlöm Önöket ismét. Végül melyik éttermet választották? – kérdezősködött azonnal, ezzel az idegeimen táncolva.

- Végül egy pizzázóba mentünk, de később biztosan ki fogunk próbálni más helyeket is. Most felmegyünk lepihenni – mondta kedvesen Destiny, amiért igyekeztem nem megforgatni a szemem.

- Akkor további szép délutánt és kellemes időtöltést! – mosolygott rám, amiért én is magamra erőltettem egy vigyort, hogy kedvesnek tűnjek. Arckifejezéséből ítélve nem jött össze. – Óh, majdnem elfelejtettem! A hotel minden egyes vendégének egy-egy üveg borral kedveskedik. Ha jól tudom, Önök hárman vannak, ugye? – kérdezte, amivel már sikerült egy kis szimpátiát kiváltania belőlem. Egy pillanatra eltűnt a pult alatt, de aztán egy nagyon csicsás kosárral emelkedett fel, majd adta át nekem.

- Köszönjük szépen – mosolygott rá Destiny, de ekkor engem már nem érdekelt a kedvesség, csak a borokat kezdtem tanulmányozni. Vörös édes. A kedvencem.

Mikor beszálltunk a liftbe, már Destiny is megnézte, mit kaptunk. Ekkor beugrott egy fantasztikus ötlet.

- Azt mondtad, még soha nem voltál részeg, ugye? – kérdeztem, mire értetlenül ugyan, de bólintott.

 - Alkoholt azért ittál már, nem?

- Persze, hogy ittam. Ennyire azért nem vagyok szent – forgatta meg a szemét, mire felnevettem és gonosz vigyorral a képemen összedörzsöltem a tenyeremet.

- Akkor jó. Mert ma ezeket elpusztítjuk – jelentettem ki, mire meglepetten felvonta a szemöldökét, de azért esze ágában sem volt ellenkezni.

- Rendben, de vigyázz, mert imádom a bort – kacsintott rám legnagyobb meglepetésemre. Tíz percen belül már a kanapén üldögéltünk mindketten, miközben jókedvűen szorongattunk egy-egy üveget. Éreztem, hogy ahogy teltek a percek, Destiny egyre jobban feloldódott és ezzel nem volt egyedül. Mindkettőnkből dőltek a szavak, mindenféle hülyeségről beszélgettünk, de a legfontosabb, hogy sírva röhögtünk elképesztő nagy baromságokon. A tévében éppen valami mexikói szappanopera ment, amin nagyon jól elszórakoztunk, miközben újraalkottuk a jeleneteket. Nem is gondoltam volna, hogy Destinynek ennyire megy a színészkedés: még becsiccsentve is tökéletesen játszotta el a szerepeket, melyek láttán sokszor még a kanapéról is leestem a nevetéstől.

- Most te jössz, Tarzan. Vagy hívjalak inkább szexi Fernandonak? – kérdezte nevetve, miközben kihívóan közelebb mászott hozzám. Már épp eleget ittunk ahhoz, hogy kényelmesen fetrengjünk a földön és meggondolatlan dolgokat tegyünk, de egyáltalán nem érdekelt. A szobaszervízzel rendeltünk még pár üveg töményebbet is, így már tényleg teljesen jól voltunk. Éreztem, hogy nehéz tartanom a fejem, de ennek ellenére bátran nekiálltam főhősünk utánzásának.

- Várj, van egy ötletem – kuncogott Des, majd egy gyors mozdulattal lehámozta rólam a pólómat, hogy alakításom filmbeillő lehessen. Ahogy távolabb csúszott tőlem, éhesen beharapta ajkát felsőtestem látványára, ami elég önbizalmat adott ahhoz, hogy tökéletesen eljátsszam a szerepem.

- Oh, Roselinda virágszálam! El sem tudom mondani, mennyire oda vagyok kegyedért! Óh, miért nem lehetünk egymáséi? Miért büntetsz engem, Roselinda? – szívemre téve a kezem könyörögtem neki, amit nevetve nézett végig. – Oh, Roselinda! Csak egyetlen éjszakát kérek tőled! Légy az enyém, még egyszer utoljára! – Hogy alakításom még élethűbb legyen, mindkét kezét megfogtam, és magamhoz húztam őt. Mozdulatomon eléggé meglepődött, de kuncogva várta a következő lépésemet. Vicces, hogy a szereplőink szövege pontosan illett a mi helyzetünkre is.

- Oh, Fernando! Tegyél hát magadévá! – szexi pillantással simult hozzám, miközben mindkét kezét a nyakam köré fonta. Mintha csak ösztönös lett volna, azonnal közelebb húztam magamhoz a derekánál fogva és gondolkodás nélkül megcsókoltam. Éreztem, hogy nem kellene ezt tennem, de túlságosan részeg voltam ahhoz, hogy ellent tudjak állni. Csak tettem azt, amit zsigerbőr éreztem. Destiny még csak meg sem lepődött, azonnal visszacsókolt és nekem dőlt, aminek köszönhetően hamarosan megéreztem a hideg padlót a hátam alatt. Nem volt túl sok erő bennem, forgott körülöttem a világ és éreztem, hogy végtagjaim elnehezülnek, de ez nem állított meg abban, hogy magam alá fordítsam Destinyt és csípőjére üljek. Kuncogva hagyta, hogy lehámozzam róla a pólóját, és csillogó szemekkel simított végig a hasamon, egész fel a mellkasomig, majd lehúzott magához egy újabb csókra. Nem érdekelt, hogy a földön vagyunk, az se érdekelt, hogy nem szabadna ezt csinálnunk. Szenvedélyesen csókoltam, miközben tenyeremmel óvatosan végigsimítottam oldalán, majd dús kebleit vettem kezelésbe. Ahogy a hajamba túrva húzott le magához, éreztem, hogy megingok, így muszáj volt a feje mellett megtámaszkodnom a kezemmel.

- Hé, Harry… - suttogta Des, miközben hátrahajtotta a fejét, ezzel szabad utat engedve a nyakához, hogy apró csókokkal hintsem be puha bőrét. – Totál forog a világ – kuncogta gyengéden simogatva a hajamat, amitől úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. Gyengéd érintéseitől nagyon hamar elálmosodtam. Lassan a mellkasára hajtottam a fejem és a karomon pihentetett kezéért nyúltam, hogy összekulcsoljam ujjainkat.

- Tudod, Des… Akár még működhetne is köztünk ez a dolog. Csak túl nyuszi vagyok megpróbálni – motyogtam halkan, tudaton kívül.

- Mitől félsz, Harry? – kérdezte hitetlen hangsúllyal, mint aki teljesen biztos abban, hogy minden rendben lenne a kapcsolatunkkal.

- Attól, hogy tönkre teszlek. Neked egy tisztességes férfi kell, aki nem bújik a bokszzsák és a fegyverek mögé… Akivel családod lehet… - mondtam őszintén, mire nagy levegőt vett.

- Mi van, ha én nem vágyom ezekre? – halk hangja úgy csilingelt, akár egy tündéré. Lassan felemeltem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. Jégkék tekintete ismét elgyengített, és rájöttem, miért ilyen jó vele lenni. Annyira hasonlítunk, mégis annyira különbözünk… Lehet, hogy végül csak kárt okozunk egymásban, de mi van, ha mégsem? Képes lennék abban a tudatban élni, hogy meg sem próbáltam megszerezni egy ilyen tökéletes lányt?

- Akkor fenébe a barátsággal – ráztam a fejem, feladva a próbálkozást, és újból megcsókoltam őt, ezúttal sokkal lassabban. Ajkai édesek voltak a cseresznyés whiskytől, ami nagyon elnyerte a tetszésem, így hosszú percekig csak kóstolgattam őt, miközben ő óvatosan simogatta arcomat. Ahogy csókunk egyre lustult, úgy éreztem meg a feltörő álmosságomat. Már elég későre járhatott az idő, így óvatosan feltápászkodtam Destinyről, de felállni már nem voltam képes, így csak mellé dőltem a földre.

- Hé, Tarzan… Fel kéne kelnünk a földről – kuncogta Des halkan, miközben a hasára fordult, hogy fel tudjon kelni. Ő is gondban volt ezzel, ugyanis csak fetrengett.

- Szerinted mit próbáltam meg az előbb? – kérdeztem vissza röhögve, majd az oldalamra gördültem, így szembe kerültem vele. Vicces volt nézni a szenvedését, ahogy próbálta felhúzni magát, így végül ebből az lett, hogy mindketten sírva nevetve dülöngéltünk jobbra-balra.

- Na jó, menni fog – határoztam el egy pillanat alatt, majd minden erőmet összeszedve sikerült talpra állnom. Destiny büszkén megtapsolt, de azért kinyújtotta a kezét, hogy őt is felhúzzam. Nevetve kapaszkodott a karomba, hogy nehogy visszazuhanjon, így a derekát fogva tartottam őt és így sikerült eljutnunk a hálószobáig.

- Úgy volt, hogy a kanapén alszok – motyogta félálomban, mire csak megforgattam a szemem és leültettem őt az ágyra.

- Nyugi, semmilyen hátsó szándékom nincs. Nem fogom tesztelni rajtad a ragadozó galambokat – vigyorogtam rá szélesen, mire ő csak felnevetett, és hátradőlt a puha párnák közé.

- Másodpercek kérdése és elalszok – mondta, ahogy magához ölelte az egyik párnát és magzatpózba gömbölyödött.

- Akkor szép álmokat, Des – mondtam, majd jó alaposan betakargattam őt. Tényleg nem telt el sok idő, máris meghallottam halk szuszogását, ami jelezte, hogy mély álomba merült. Éreztem, hogy ha még tovább járkálok, akkor a földön fogok elaludni, így hát óvatosan bemásztam mellé. Legszívesebben magamhoz húztam volna, hogy összebújva aludjunk, de mivel részegek voltunk, nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet-e, így inkább hátat fordítottam neki és így aludtam el.

Destiny szemszöge

Reggel arra ébredtem, hogy szörnyen fáj a fejem és rettentően fáradt vagyok az alvás ellenére. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok és mi történt, de ahogy kinyitottam a szemeimet, minden bevillant. A reggeli napsugarak pont az arcomra sütöttek, ennek ellenére tökéletesen láttam, hogy fejemet Harry oldalának támasztom, és az egyik karommal átölelem őt, miközben ő a hajamat simogatja.

- Te jó Isten – nyögtem fel, ahogy megpróbáltam megmozdítani a fejemet, mire meghallottam Harry fáradt nevetését.

- Jó móka a másnaposság, ugye? – kérdezte pimaszul, de nem túl nagy hangereje még így is bántotta a fülemet.

- Oh, fogd be – röhögtem fájdalmasan, és erőt vettem magamon, hogy felüljek. Csak akkor esett le, hogy egy szál melltartóban és farmerban vagyok, mikor Harry szeme végigvándorolt a testemen és elégedett mosollyal ajándékozott meg. – Utállak – ráztam a fejem visszatartott mosollyal, majd felkaptam a párnám és lecsaptam vele őt.

- Most miért? – kérdezte röhögve, kivéve a kezemből a párnát és ellentámadást kezdeményezve.

- Csak – adtam a logikus választ nevetve, majd egy gyors mozdulattal kitértem Harry párnája elől, véletlenül legurulva az ágyról. A göndörke röhögőgörcsöt kapott az esésem láttán, amit én a fejemet fogva néztem végig. – Nem vicces! Fáj a fenekem – nevettem én is.

- Azon segíthetünk – nézett rám azonnal perverz pillantással, majd, mint aki el akar kapni, gyorsan felkelt az ágyból. Játékos kedvemben voltam, így felpattantam és kifutottam a nappaliba, hogy ne tudjon elérni. Egyenesen az orra előtt csuktam be az ajtót, így bentről csak egy hangos koppanást hallottam.

- Destiny! – kiáltotta dühösen, mire gonoszul felnevettem és erősen megfogtam a kilincset, hogy esélye se lehessen kijönni.

- Mi az Tarzan, túljárt az eszeden egy lány? – piszkálódtam visszatartott röhögéssel.

- Ha kijutok innen, esküszöm kinyírlak, szóval javaslom, hogy menekülj! – fenyegetett röhögve, miközben erőharcot vívtunk a kilincs két oldalán.

- Te jó ég – hallottam meg egy fáradt sóhajt magam mögül, amitől annyira megijedtem, hogy elengedtem a kilincset és ismét fenékre estem.

- Szia Lou… - köszönt neki Harry vigyorogva, miközben lazán elsétált mellettem és összeborzolta a hajamat.

- Utállak – löktem el a kezét a fejemtől nevetve, de ő már nem foglalkozott velem, egy férfias ölelésben részesítette legjobb barátját és eltűnt a konyhában.  Louis visszafojtott vigyorral nézett rám, majd mindent tudó arckifejezéssel belekortyolt a kávéjába. – Téged is utállak – morogtam sértődötten, mire már ő is felröhögött és segítőkészen felhúzott a földről. Akkor jutott csak eszembe, hogy még mindig csak egy szál melltartó és farmer van rajtam. Lout ez egyáltalán nem zavarta, semmi jelét nem mutatta annak, hogy valamilyen hatással is lenne rá a dolog.

- Neked is jó reggelt, Destiny – bólintott kedvesen – Szerintem öltözz fel, aztán gyere segíteni reggelit csinálni. Vettem pár cuccot – mosolygott, majd már meg is fordult és Harry után ment. Pár pillanatig csak nagyokat pislogtam a helyzet abszurditásán, de aztán megvontam a vállam és az este eldobott pólóm keresésébe fogtam. Hamar meg is találtam, így már normális kinézettel csatlakoztam a srácokhoz.

- Ehh, póló nélkül jobban bejöttél – szekált a göndörke abban a pillanatban, ahogy meglátott, mire résnyire szűkült szemekkel néztem rá és belebokszoltam az oldalába, ahogy elhaladtam mellette. Louis a szemét forgatva ugyan, de képes volt elviselni a civakodásunkat reggelikészítés közben, de miután megettünk mindent, magunkra hagyott, mert elmondása szerint lesz egy meglepetése számunkra.

- Egyszer tényleg elvisz minket egy sztriptízbárba – gondolkozott el Harry, amint legjobb barátja kilépett az ajtón, majd felcsillanó szemekkel rám pillantott. – Megnéznélek hogyan táncolnál – mondta, a szemöldökét vonogatva, mire csak megforgattam a szemem.

- Arra várhatsz, Tarzan – ráztam a fejem, ő pedig lebiggyesztette ajkait. Abban a pillanatban végeztem a konyha rendbetételével, így kérdő tekintettel fordultam Harry felé, miközben a pultnak dőltem. – Mi a mai program? – kérdeztem izgatottan. – Megnézzük a várost, megtanítasz bokszolni vagy valami sokkal menőbb? – soroltam az elképzelt opcióimat, mire ő csak hitetlenül felnevetett.

- Igazából csak arra gondoltam, ha már egy ilyen fasza hotelban vagyunk, megnézhetnénk a játéktermet – vonta meg a vállát egyszerűen – De biztos vagyok benne, hogy a te elképzeléseid is megvalósulnak majd – kacsintott féloldalas mosollyal az arcán, amitől majd elolvadtam. Még mielőtt elindultunk volna, mindketten vettünk egy zuhanyt és rendbe raktuk magunkat, hogy ne hozzuk a frászt a többi vendégre. Muszáj volt normális ruhákat felvennünk a kapucnis pulcsik helyett, ugyanis azokkal túl nagy feltűnést keltettünk volna. Őszintén szólva, elég furcsa volt Harryt egy elegáns fekete ingben látni a szokásos szűk farmerja mellett, de nagyon tetszett az összkép. A hajával is kezdett valamit, ugyanis nem volt annyira kócos, mint ahogy megszokhattuk.

- Megtanultad használni a fésűt? – kérdeztem tőle csodálkozást tettetve, mire rosszallóan megrázta a fejét és miközben kikerült, szándékosan összeborzolta a hajamat a mai napon már másodszorra. – Harry! – morogtam dühösen, ahogy próbáltam kisöpörni az arcomból a kócos tincseimet, de ő csak nevetett rajtam. Mikor kiléptünk a lakosztályból, a folyosó végén lévő játékteremhez mentünk, és csak remélni mertük, hogy senki nem lesz odabent. Szerencsénk volt: a hatalmas helységben egyetlen ember sem tartózkodott, viszont annál több játékot találtunk. Volt bowlingpálya, biliárdasztal, csocsó, sőt még Xbox és szerencsejátékok is kerültek a szemünk elé.

- Wow, erre nem számítottam. Nézd, van még egy plusz emelet is – ámuldoztam csillogó szemekkel Harry mellett, aki csak elégedetten nézett szét maga körül. Ő inkább csendesen csodálkozott rá a dolgokra.

- Biliárdozunk? – kérdezte végül, megállva egy kisebb elrejtett zugnál, a hatalmas zöld asztal felé biccentve.

- Soha nem próbáltam még, de benne vagyok – vontam meg a vállam, mire a szemei tányér méretűre nőttek. – Ne nézz így rám, ismerem a játékot csak eddig mindig néző voltam – magyarázkodtam gyorsan, amitől kicsit megkönnyebbült, de még így is hitetlenül nevetett rajtam. Kíváncsian néztem végig, ahogy előkészítette a játékot és kirakta a golyókat középre. Igyekezte érthetően elmagyarázni a szabályokat, de túlságosan el voltam foglalva a bámulásával, így nem sok mindent jegyeztem meg belőle. Olyan helyesnek találtam őt ahogy az ing az izmaira feszült, na és a haja… Huh.

- Miért érzem azt, hogy ebből semmit nem értettél? -kérdezte elgondolkodva, ezzel kiszakítva engem ebből a rózsaszín köddel teli állapotból.

- Mert nem figyeltem, de mindegy, csináljuk – vontam meg a vállam nemtörődöm módon, mire ő féloldalasan elvigyorodott.

- Oké, hajrá – adta a kezembe a dákót úgy, mint aki kételkedik abban, hogy egyáltalán tudom-e, hogy kell fogni. Nem lehet túl bonyolult, igaz? Csak el kell találnom az egyik golyót, és ennyi. A biliárdasztal fölé hajoltam és megpróbáltam jó alaposan bemérni a célpontomat. A szemem sarkából láttam, hogy Harry a fejét fogva röhög rajtam, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni őt. Már majdnem meglöktem a golyót, mikor a göndörke leállított.

- Én ezt nem bírom nézni, inkább megmutatom, hogy kell – röhögte, amiért egy szúrós pillantással ajándékoztam meg, de hagytam, hogy kivegye a kezemből a dákót és a helyemre álljon. Tökéletes precizitással lökte el a fehér golyót, aminek köszönhetően az összes többi szétgurult, és néhány közülük be is talált a helyére. Ezúttal már figyeltem arra, amit Harry mondott és igyekeztem megjegyezni őket. Mikor én következtem, újból felvettem a bevált pozíciót, de a göndör ismét közbeszólt.

- Rosszul fogod – mondta, majd a hátamhoz simulva a megfelelő helyre csúsztatta ujjaimat. Éreztem meleg leheletét a nyakamon, amitől jóleső bizsergés futott végig a gerincemen. Ahogy a fenekemhez dörgölőzött, kissé hátrafordítottam a fejem, hogy rosszalló pillantást vethessek rá. Ő csak piszkos mosollyal nézett vissza rám, miközben ajkait éhesen beharapta. Segítségével sikerült két golyót begurítanom, de még ezután sem engedett el, sőt, egyre szorosabban simult hozzám és apró csókokat hagyott a vállamon.

- Te akartál biliárdozni – fordultam szembe vele a fél szemöldökömet felvonva.

- Az lehet, de idő közben kitaláltam egy jobb játékot – motyogta, közelebb simulva hozzám annyira, hogy érezzem ajkaimon a leheletét. – Úgy hívják, haláli csók, mikor a férfi játékos addig csókolja a nőt, míg az nem kap levegőt és meghal – mondta halkan, visszafojtott mosollyal.

- Te beteg vagy – röhögtem – De ha a halál részét kihagynánk, beleegyeznék – alkudoztam, benedvesítve ajkaimat, miközben mindkét kezemet a mellkasára simítottam.

- Hmm… Nem, az úgy már nem az igazi – rázta meg a fejét hirtelen, majd egyszerűen ellépett tőlem, amit én nagy felháborodással fogadtam.

- Hé! – adtam hangot a nemtetszésemnek, mire ő gonoszul felnevetett. – Ha meg akarsz ölni, tedd a hülye galambjaiddal, ne a csókoddal – tettetett sértettséggel keresztbe fontam magam előtt a karom.

- Ragadozó galambok – javított ki Harry gyerekesen, mire nem bírtam ki, muszáj volt felnevetnem – És amúgy is… Nem mindegy, hogy az utolsó kép, amit látsz egy galamb vagy én félmeztelenül – magyarázta, miközben egy lépést tett felém.

- Nem is vagy félmeztelen – akadékoskodtam, mire perverzen elmosolyodott és ismét a biliárdasztalhoz szorított.

- Még – tette hozzá vigyorogva, majd meg sem várva a válaszom, azonnal a birtokába vette ajkaimat és mindkét tenyerét a derekamra simította. Vadul csókolt, szenvedélyesen és türelmetlenül, mintha egész nap csakis erre éhezett volna. Jólesően felnyögve a hajába vezettem ujjaimat és ügyesen összekócoltam tökéletesen beállított séróját.

- Kapd be, Des – röhögte, amint rájött, hogy mit tettem, de aztán visszavágásként erősen a fenekembe markolt, majd egy egyszerű mozdulattal felkapott és felültetett a biliárdasztalra. Közelebb húzott magához a derekamnál fogva, ezzel elérve, hogy az ölének dörzsölődjek. Csípője köré fontam a lábaim, hogy magamhoz kulcsolhassam, és ismét elmélyítettem csókunkat. A külvilág megszűnt létezni, csakis puha ajkait és gyengéd érintéseit éreztem. Kemény bicepszébe kellett kapaszkodnom, nehogy leszédüljek onnan, de aztán ismét mellkasára simítottam a kezem és félig kigomboltam az ingét, hogy hozzáférhessek forró bőréhez. Ő eközben a combomat simogatta és miután hátra söpörte a hajamat, a nyakamra tapadt, akár egy vámpír és óvatosan harapdálni kezdte azt. Hátrahajtott fejjel próbáltam nem hangosan felnyögni, de nem igazán ment, így inkább visszatértem ajkaihoz, biztos, ami biztos alapon. Vadul csókoltam őt, és nem hagytam, hogy ő irányítson. Ragaszkodóan szorítottam az ingét, és úgy húztam közelebb magamhoz. Éppen arra gondoltam, hogy tovább kéne haladnunk, mikor egy halk torokköszörülést hallottam meg a közelből. Azonnal elengedtem Harryt és kinyitva a szememet, Arthurt láttam meg Harry mögött, aki kínosan álldogált ott.

- A legjobb pillanatban – motyogta Harry, majd mintha mi sem történt volna, elengedett engem és szembe fordult a recepciós sráccal.

- E-elnézést, nem akartam megzavarni Önöket, csak azt szeretném mondani, hogy a biliárdasztal hibásan működik, szóval lehetséges, hogy beakadnak a golyók. Ha erre sor kerülne, szóljanak a recepción és segítünk – dadogta Arthur, miközben igyekezte kerülni a szemkontaktust.

- Mindjárt a te golyóid is beakadnak – mondta Harry olyan halkan, hogy csak én hallottam, így képtelen voltam nem felnevetni.

- Köszönjük a tájékoztatást, Arthur – mosolyogtam a srácra, aki csak kínosan bólintott, majd már el is iszkolt előlünk.

- Szerinted mennyi ideig állhatott ott? – kérdeztem Harrytől visszatartott nevetéssel, mire ő visszafordult hozzám és ismét a combomra simította a tenyerét. Egész eddig az asztalon üldögéltem, nem zavartattam magam Arthur jelenléte miatt.

- Sokáig. Szerintem most látott életében először ilyet – röhögte gonoszul, mire rosszallóan a mellkasába bokszoltam. Szegény srác. – Baszki – sápadt le Harry hirtelen, ahogy a hátam mögé nézett. Egy szép kis kamera villogott a sarokban, amit egészen eddig egyikőnk sem vett észre. Még jó, hogy Arthur megjelent és nem folytattuk a dolgot.

- Azt hiszem, jobb, ha megyünk – motyogtam, miközben lemásztam az asztalról és visszaraktam a helyére a dákót. Harry egy szót sem szólva követett, majd mikor visszaértünk a lakosztályba, egyszerre néztünk össze.

- Ugye tudod, hogy most hálásak lehetünk Arthurnak? Ki tudja, mit csináltunk volna a kamera előtt, ha nem szakít félbe minket… - mondtam Harrynek teljesen lesokkolva, mire ő elgondolkodva elhúzta a száját.

- Nem tudom miért, de nem bízom meg a srácban – rázta a fejét gyanakodva. – Igaz, hogy ártalmatlannak tűnik, de épp ezért lehet olyan veszélyes. Jobb lesz résen lenni – magyarázta, majd előhúzta a zsebéből a telefonját és tárcsázott egy számot.

- Találkoznom kell valakivel. Rossz érzésem van – mormolta magában, majd már a füléhez is emelte a készüléket és pár méterrel arrébb sétált. Jobban belegondolva, tényleg volt valami furcsa Arthur tekintetében. Nem az lenne, akinek mutatja magát? Harry gyorsan lerendezte a telefonbeszélgetést, majd már fel is kapta a kabátját, azzal a szándékkal, hogy engem egyedül hagy.

- Ugye nem gondolod komolyan, hogy itt maradok? – kérdeztem tőle tettetett sértettséggel, majd én is felkaptam a tőle kapott hatalmas kapucnis pulcsit, mire megforgatta a szemét.

- Destiny… - ellentmondást nem tűrő tekintettel néztem rá, mire kelletlenül elnevette magát. – Na jó, nem bánom – adta be a derekát, majd azzal a lendülettel elővett a fiókból két pisztolyt és az egyiket a zsebébe csúsztatta, a másikat pedig a kezembe adta.

- Mit kezdjek ezzel? – kérdeztem riadtan, ugyanis fogalmam sem volt, mit akar kettő fegyverrel.

- Csak rakd el. Majd elmondom – hadarta, majd már ki is lépett az ajtón, így gyorsan elrejtettem a pisztolyt és utánaléptem. Éreztem rajta, hogy feszült, ezért inkább nem szóltam semmit, miközben a lifttel tartottunk lefelé. A recepció szintjén kinyílt az ajtó és legnagyobb meglepetésünkre Louis állt előttünk.

- Oh, sziasztok. Merre mentek? – kérdezte jókedvűen, mire Harry csak berántotta a liftbe, majd megnyomta a gombot, ami a mélygarázsba vitt minket.

- Elkocsikázunk egy virágos rétre koszorút fonni – mondta a göndörke, mélyen Louis szemébe nézve, aki azonnal vette a jelet, és nem kérdezett többet.

- Oké, de előbb megmutatom a meglepetésem. Szerintem a hasznotokra fog válni – lelkesedett újból Lou, amivel már felkeltette Harry érdeklődését. Amint kiléptünk a liftből, Louis vette át a vezetést, mi pedig mögötte loholtunk. Igyekeztem tartani velük a lépést, de annyira siettek, hogy sokszor át kellett váltanom kocogásra. Mikor lassítani kezdtek, Louis magyarázni kezdett.

- Mivel annyira megszerettük a drága Honda VFR-t, arra gondoltam, hogy amíg itt vagyunk a keleti parton, használhatnánk egyet – mondta, egy nagyon ismerős piros motor mellé állva. Ugyanolyan motor volt, mint amivel már korábban is közlekedtünk, de akkor még túl hideg volt hozzá.

- Louis… El sem hiszed, mennyire jól jön most… - csodálkozott Harry hitetlenül, mire Lou kérdő tekintettel nézett rá.

- Mi történt, Harry? – kérdezte aggódva.

- Szerintem lehallgatnak minket – suttogta a göndörke, közelebb lépve a legjobb barátjához.

- Ugyan már! Csak paranoiás vagy. Itt senki nem ismer fel minket – hitetlenkedett Lou, de Harry megrázta a fejét.

- Lehet, hogy az vagyok, de valami itt nem stimmel. Meglátogatom Alexet és felteszek neki pár kérdést – árulta el végre a tervét a göndörke, mire Louis elképedve nézett rá.

- Ez egy nagyon szar ötlet – jelentette ki, de Harry hajthatatlan volt, Lou bármennyit győzködhette volna, ő már eldöntötte, hogy mit akar. – Na jó, menjetek, de ha bármi baj van, azonnal hívj fel és indulok – aggodalmaskodott Lou, miközben felvettük a motorosszerkót és a sisakokat.

- Nem lesz semmi baj – mondta Harry abban a pillanatban, ahogy beindította a motort. Szorosan átkaroltam a derekát és a hátára hajtottam a fejem, majd már el is indultunk. New York utcáin motorozni valami bámulatos érzés volt. A hatalmas épületek között mi csak kis hangyák voltunk, de épp ez tette olyan különlegessé az egészet.

- Nem fázol? – kérdezte Harry a bukósisakba épített kommunikációs rendszeren keresztül.

- Kicsit sem – válaszoltam mosolyogva – Imádom ezt a várost. Annyira gyönyörű – ámuldoztam hatalmas szemekkel bámulva minden egyes épületre.

- Tényleg az – válaszolta halkan. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de lassan a város szélére értünk, ami nem volt túl bíztató környék. Tipikusan olyan hely volt, amit minden épeszű ember igyekszik elkerülni. Egy kicsit féltem, hogy mi vár majd ránk itt, de Harry jelenléte megnyugtatott. Arra gondoltam, hogy amíg ő mellettem van, nem eshet bajom. Egy rozoga ház előtt álltunk meg. A fényesre polírozott piros motorunkkal és menő fekete bőrszerkónkkal teljesen elütöttünk a környezettől, így kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Pár másodperc múlva megjelent a ház ajtajában egy brutál izmos férfi. Fekete kendőt kötött a nyakába és hosszú bajusza szinte eltakarta a száját. Amint Harry észrevette őt, levette a bukósisakját és felállt, hogy kezet foghasson vele. A férfi annyira hatalmas volt, hogy mellette Harry egy kisgyereknek tűnt. Szerintem nem túlzok, ha azt mondom, háromszor akkora lehetett, mint én.

- Szevasz haver, rég láttalak – köszöntötte őt a göndörke, de újdonsült barátunk kérdő tekintettel nézett rám, így én is levettem a bukósisakom és Harry mellé léptem.

- Ki ez a lány? – kérdezte Alex, összeszűkült szemekkel nézve végig rajtam.

- A túszom, Destiny – mutatott be neki Harry, mire már sokkal kedvesebb pillantással illetett.

- Oh, igen, hallottam rólad. Gyertek be. A helyetekben beljebb hoznám a motort, képesek elkötni percek alatt – mondta sötét tekintettel, aztán már meg is fordult. Úgy tettünk, ahogy mondta, aztán követtük őt a házba.

- Figyelj, nem akarlak sokáig zavarni, csak pár kérdésem van hozzád. Van ez a srác a hotelunkban… Arthur Butlernek hívják. Elég furcsán viselkedik és arra gondoltam, talán köze lehet Eric bandájához. – vázolta fel a problémát Harry, amit Alex nagy figyelemmel követett végig, majd elgondolkodva megrázta a fejét.

- Nem ismerős a neve. Mióta kiléptem, nem vagyok képbe az újoncokkal, de megkérdezhetem pár barátomat, hátha tudnak róla valamit. Mit értesz azon, hogy furcsán viselkedik? – kérdezett vissza.

- Rossz érzésem van vele kapcsolatban, olyan, mintha mindig, mindenhol ott lenne. Mintha figyelné az összes lépésünket. Nem tudod véletlenül, hol van most Eric?

- Legutóbbi információim szerint itt, New Yorkban. Hetek óta alig hallani róla valamit, csak annyit tudok, hogy új embereket gyűjt. Tervez valamit, aminek szerintem köze van hozzád – mondta sötéten, mire Harry megfeszült mellettem. Egész eddig csak csendben hallgattam a beszélgetésüket, de most úgy éreztem, meg kell szólalnom.

- Mégis mit tervez? – kérdeztem, mire mindketten rám pillantottak. Harry ijedt tekintete elárulta, hogy sejti, mi az, Alex pedig mindent tudó mosolyra húzta a száját.

- Bosszút, édesem. Kegyetlen bosszút.