Merry Christmas | Surprise

- Apaaa! - szipogó hangra ébredtem fel az éjszaka kellős közepén, és mikor kinyitottam a szemeimet, kisfiamat, Wilsont láttam amint szemeit dörzsölgetve bújt mellettem fekvő apjához.

- Mi a baj, Willy? - kérdezte férjem fáradt hangon és felült, hogy ölébe vehesse kisfiunkat.

- Szörnyek vannak az ágyam alatt! - sírta a hároméves fiunk miközben könnyei úgy potyogtak, mint a záporeső.

- Gyere, nézzünk szembe velük - mosolygott rá Harry majd kézenfogva visszavezette őt a szobájába. Az ajtófélfának dőlve figyeltem őket, ugyanis imádtam nézni, ahogyan Willy a hőst látja meg az apjában.

- Látod, fiam, itt nincsenek is... - Harry magyarázva az ágy alá nyúlt, mintha csak keresné őket, majd megállt beszédében és felordított - ÁÁÁ! Ez leharapta a kezem! - Willy ijedten lépett hátra mintha csak menteni akarná az életét. Harry felnevetett, majd gyengéd apai mozdulattal maga felé fordította Willyt és megsimogatta a hátát.

- Csak vicceltem, ne aggódj. Még mindkét kezem ép! - mosolyogva mutatta meg sértetlen kezeit - Még szerencse, hogy a szörnyek csak gyerekeket esznek, különben nagy bajban lennénk - tettetett megkönnyebbüléssel törölte le a homlokát, mire kisfiunk halálfélelemmel a szemében futott oda hozzám menedékért. Nehéz volt nem elnevetnem magam.

- Anyaaaaa - bőgte szegénykém halálra rémülve, mire csúnyán néztem Harryre - aki viszont majd megszakadt a röhögéstől.

- Édesem, apu csak viccel. Szörnyek nem léteznek, és ha léteznének is, apu biztosan megölné mindet, hogy megvédjen.  - próbáltam őt megnyugtatni a hátát simogatva, és mikor Harry is befejezte a néma röhögést, mindkettőnket átölelve egy hatalmas puszit nyomott fia fejére.

- Így van. Nem kell félned tőlük, nem bánthatnak. - Harry megborzolta Willy haját, mire ő csillogó szemekkel nézett körbe esetleges szörnyek után kutatva. - Látod, hogy apu milyen magas? A szörnyek félnek a magas emberektől és még csak a közelükbe se mernek menni. - Hazza kihúzta magát, hogy még nagyobbnak látszódjon és Willy szerencsére el is hitte a meséjét és büszkén nézett fel apjára.

- A házba se jönnek be? - kérdezte a kezemet szorongatva.

- Még szép, hogy nem. - Willy erre a válaszra már teljesen megnyugodott, el is felejtette, hogy pár perce még hangosan sírdogált.

- Anyut is megvéded? Nem akarom, hogy bántsák a szörnyek! - ragaszkodóan hozzám bújt miközben álmosan megdörzsölte a szemét.

- Bizony, anyut is megvédem. - nézett rám a göndörke halvány mosollyal az arcán, majd az én arcomra is nyomott egy puszit. - És most nyomás aludni, holnap már jön a Jézuska! - pattant fel Harry megszigorodva, és ugyan abban a pillanatban a szomszédos szobából sírás hangja csendült fel. Sóhajtva elengedtem Willy kezét és egy hatalmas cuppanós puszit nyomva a fejére, ott is hagytam őket, és megnéztem, miért kelt fel a kisebbik gyermekünk is.

- Rosszat álmodtál, Kicsim? - kérdeztem Lindától halkan, miközben kivettem őt a babaágyból és magamhoz öleltem remegő testét. Biztosan rosszat álmodott, vagy éppen kibújni készül a fogacskája. A tíz hónapos kislány csak gügyögve sírdogált karjaimba, és mikor hosszas nyugtatás után sem akart visszafeküdni a babaágyba, úgy döntöttem, magammal viszem és befektetem magunk mellé. Mikor visszaértem a hálószobába, Harry mellett Willyt is felfedeztem, aki az ágy közepén fekve játszott apja ujjaival. Apint megpillantott engem a kistestvérével, szemei felcsillantak és rámosolygott Lindára.

- Linda! - kiáltotta lelkesen és kinyújtotta a kezét húga felé, akit én mellé is fektettem az ágyra. Willy szeretetteljesen simogatta Linda fejecskéjét, aki nevetve nézte bátyját.

- Szerintem megint fáj a foga. Nem kellene felhívnom Dr. Masont? Ez az ötödik éjszaka a héten, hogy sír miatta - sóhajtottam halkan Harryre nézve, aki aggódva nézett kislányunkra.

- Ha holnap nap közben nem lesz vele probléma akkor nem szükséges. A doki azt mondta, hogy pár nap és előbújhat a foga. Ne stresszelj emiatt - mosolygott rám édesen és ujjainkat összekulcsolva egy apró csókot nyomott a számra. Imádtam Harryt apaként és felelősségteljes felnőttként látni, olyan volt, mintha csak erre született volna. Willytől Linda is megnyugodott és mindketten a szemüket dörzsölve ásítoztak, így visszafeküdhettünk aludni. A két gyerekünket átölelve aludtunk el békésen, egy tökéletes családként.

Karácsony reggelén együtt ébredtünk fel az ágyban, a gyerekek vígan elvoltak egymással mi Harryvel pedig büszke szülőként néztük őket. Willy nagyon jó báty volt, mindig védelmezte és szerette húgát. Visszaemlékeztem arra a napra, mikor Linda megszületett. Mivel épp nőnap volt, Willy két nagy csokor virággal a kezében köszöntötte kistestvérét és annyi puszival látta el amennyi talán egy életre elég lett volna Lindának.

A közös családi reggeli elég meghitt volt. Nyoma sem volt már az éjszakai sírdogálásoknak, mindkét gyerek elég vidám és nevetős kedvében volt. Linda kivételesen nem lökte félre a kezemet az etetésnél és Willy sem borította ki a tálat miközben a kisautóját tologatta az asztalon. A hatalmas karácsonyfa már ott állt a nappaliban, de még elég csupasz volt, egyetlen dísz sem lógott rajta. A békés reggeli után láttunk neki a fának, én Lindával a kezemben, Harry pedig Willyvel az oldalán díszítette a fát. Mivel kisfiunk elég idős volt már ahhoz, hogy tudja, mi az a karácsony, azzal is pontosan tisztában volt, hogy hamarosan ajándékot kap. Boldogan ugrált a fa körül és ugyan a díszítésben nem sokat segített, boldog hangulatot teremtett. A karácsonyi zene, a fenyő illata és a boldog gyerkőcök nevetése felüdítő volt. Ez volt Linda első karácsonya emiatt ámulva, csendben bámulta a váltakozó fényeket a fán. A csillagot Willy tette fel a fa tetejére, ami azt jelentette, hogy elkészültünk, sikerült feldíszítenünk a karácsonyfát. Harry is felkapta Willyt az oldalára, majd másik kezével átkarolva a derekamat magához húzott egy szolid csókra. Ott álltunk négyen és csak néztük a gyönyörű fát konstatálva magunkban, hogy bizony, jó munkát végeztünk, habár korán sem volt még vége a teendőknek. Lou és Diana vacsorára volt hivatalos hozzánk, valamint valami ebédet is kellett volna csinálnom, így Harryre bízva a gyerekeket a konyhába tartottam.

- Anya! Este Dennis is jön? – kérdezte még gyorsan Willy, mire óvatosan elmosolyodtam. Louis és Diana fia elég hamar összebarátkozott Willyvel, sőt, legjobb barátok lettek, tekintve, hogy alig pár hónapnyi eltérés volt köztük.

- Persze, hogy jön. – válaszoltam mosolyogva, amitől fiam látványosan boldogabb lett és vígan totyogva felzárkózott apja után és megfogta kezét. Egy percig csak elhaladó alakjuk után néztem és akaratlanul is mosoly ült az arcomra. Nagyon boldog voltam a kis családommal.

Ebéd után lefektettük a gyerekeket aludni, Linda gond nélkül elaludt, ő általában nagyon álmos ilyenkor, de Willyvel már több dolgunk volt. Karácsonyi lázban égő gyereket nehéz elaltatni, ez az, amit ma megtanultunk. Hosszú szenvedés után már Willy is az álmaiba süllyedt, így Harryvel le is mentünk a földszintre, hogy elintézzük a dolgainkat. Eléggé szét voltam esve, még hátra volt egy karácsonyi vacsora készítése, valamint jó lett volna valamilyen sütit is sütni, így stresszesen vettem fel a kötényemet és kötöttem össze a hajam egy lófarokba, hogy ne zavarjon. A pultra támaszkodva igyekeztem összeszedni magam és nem kiborulni, mikor megéreztem Harry erős karjait magam körül. Szorosan ölelt magához miközben egy apró puszit nyomott a nyakamra.

- Gyere táncolni – suttogta a fülembe szexi hangon, majd szó nélkül kikötötte a kötényemet és le is vette rólam. Lassan végigsimított az oldalamon, amitől még mindig jólesően kirázott a hideg. Szembefordulva vele szélesen elmosolyodva kulcsoltam karjaim nyaka köré, amitől győztes vigyor ült az arcára. Hihetetlen, hogy ennyi együtt töltött év után még mindig ugyanazok az érzések jártak át, ahogyan a szemébe néztem vagy mikor megcsókoltam. Öt éve történt mikor Harry felszedett az utcáról, azóta rengeteg boldog élményt gyűjtöttünk és biztos voltam benne, hogy ennek még korán sincs vége. Fiatal szülők voltunk, és ugyanannyira szerettük egymást, mint öt évvel ezelőtt – ha nem jobban. Idősebbek, tapasztaltabbak lettünk, megtanultunk felelősségteljesen élni. Mikor Harry a kezemnél fogva a karácsonyfa mellé vezetett, ahol már halkan szólt a karácsonyi zene, el is felejtettem, hogy még mennyi dolgom lenne, ösztönösen simultam hozzá egy kis táncra.

- Anyám háromra jön, hogy … - kezdtem volna beszélni hozzá a teendőkről, de ő egyszerűen mutatóujját a számhoz rakta jelezve, hogy csendesedjek el. – De… - próbálkoztam elhalkuló hangon.

- Sss – csitított el mosolyogva, amitől már engedelmeskedtem és sóhajtva a mellkasára hajtottam a fejem. Jól esett egy kis nyugi, távol a gyerekek sírásától és a gondoktól, csakis Harryre és a zenére koncentrálva. Harry mindig pontosan tudta, hogyan kapcsolja ki az agyam és hogyan csökkentse bennem a feszültséget amiért eszméletlenül hálás voltam neki. Nélküle nem bírtam volna ilyen könnyedén az anyaságot, az állandó rohanást – Harry tökéletes apa és férj volt mellettem. Felnézve arcára azonnal összekapcsolódott a tekintetünk. Smaragdjai csillogása nem tűnt el, sőt, sokkal erősebb volt, mint valaha. Mosolyogva álltam lábujjhegyre egy csókért esedezve, amit ő boldogan meg is adott nekem. Lassan csókolózva dülöngéltünk a zene ritmusára miközben a lehető legközelebb simultunk egymáshoz.

- Boldog karácsonyt – suttogta ajkaimra amint még szorosabban húzva magához, átölelt.

- Boldog karácsonyt, Harry – suttogtam vissza, lehunyva szemeimet. Ez volt az ötödik karácsonyunk együtt, de a varázsa még mindig nem múlt el. A legelső karácsonyunk vad és izgalmas volt, veszélyesen megvesztünk egymásért, de ez így volt jól. A második karácsonyunkat már házasokként töltöttük el, igaz, éppen a legelső nagy veszekedésünket éltük át, de a karácsony szelleme elérte a célját és békét teremtett köztünk. A harmadik karácsonyunk meghitt és tökéletes volt, a kicsi Willyvel, hárman, egy kis családot alkotva ünnepeltünk. A tavalyi hasonló volt, annyi különbséggel, hogy már Lindát is a szívem alatt hordoztam, most pedig…

- Harry… Van egy meglepetésem neked – mondtam ki egy nagy levegőt véve és kicsit eltoltam magamtól, hogy láthassam az arcát. Eléggé izgultam, habár már a harmadik alkalom volt, hogy ilyen bejelentésre készültem. – A többiek előtt akartam elmondani neked is, de nem bírok már tovább várni. – Harry arcára halvány mosoly ült, és kissé félve, de izgatottan várta, hogy folytassam. – Úton van a következő babánk – mondtam ki gyorsan, és arcomon levakarhatatlan mosoly ült egészen attól a pillanattól fogva, ahogyan megláttam reakcióját. Először fel sem fogta, csak tátott szájjal nézett rám, majd szélesen elmosolyodott és hevesen megcsókolt.

- Te jó ég, el sem hiszem! Jön a következő Styles baba! – örömében szorosan magához ölelt és puszikkal hintette be a fejem tetejét.

- Ez még nem teljesen biztos, de három tesztet csináltam már és mindegyik pozitív lett, szóval elég valószínű, hogy tényleg terhes vagyok – magyaráztam mosolyogva, miközben figyeltem, ahogy Harry a kezét a most még lapos hasamra simítja és óvatosan megcirógatja azt.

- Annyira szeretlek – suttogta mélyen a szemembe nézve, mikor hasamon pihenő kezére simítottam az enyémet. Abban a pillanatban boldogabb nem is lehettem volna.

Miután anyu megérkezett, besegített nekünk és helyettünk foglalkozott a gyerekekkel, amíg mi főzőcskéztünk és a fa alá tettük az ajándékokat. Jó volt egy kis nyugodt időt tölteni Harryvel így karácsonykor, anyu segítsége nagyon jól jött. Az utóbbi években a kapcsolatunk rendeződött, Linda és Willy jobb nagymamát nem is kívánhattak volna.

- Emlékszel, mikor az aluljáróban először mondtad el nekem, hogy terhes vagy? – kérdezte Harry halkan, miután beraktam a csirkét a sütőbe és levettem magamról a kötényemet.

- Soha nem gondoltam volna, hogy még háromszor el fogom mondani ugyanezt – kuncogtam miközben közelebb léptem és göndör tincsei közé túrtam.

- És arra emlékszel, mikor először csókoltalak meg? – kérdezte derekamra simítva kezeit, szexin ajkába harapva.

- Soha nem fogom elfelejteni, mennyire nem bírtál a farkaddal – nevettem halkan, mire ő rosszallóan megrázta a fejét és megcsikizte az oldalamat.

- Te meg pimaszabb voltál, mint valaha – vágott vissza röhögve mire gyerekesen kinyújtottam rá a nyelvem. Szélesen mosolyogva magához ölelt és egy hatalmas cuppanós puszit nyomott a fejemre.

Pár óra múlva már mindannyian a fa körül ültünk a szőnyegen: Ott volt Louis, Diana, valamint kisfiuk, Dennis, és a mi kis családunk, plusz anyám. 

Linda, Willy és Dennis egymás mellett üldögéltek és játszottak egymással, majd miután segítettünk nekik kibontogatni az ajándékokat, le sem lehetett őket lőni. Willy és Dennis vígan tologatták a modern játékautóikat, Linda pedig gügyögve nézegette a babáját. Mi, szülők is bekapcsolódtunk a játékba, így egy nagy körben figyeltük gyermekeinket ahogyan játszottak. Willy göndör, szöszi haja és hatalmas, smaragdzöld szemei pontosan olyanok voltak, mint apjáé, Linda inkább rám hasonlított sötétebb hajával és majdnem fekete szemeivel. Dennis pedig a két legjobb barátunk keveréke volt, gyönyörű kék szemekkel és barna, kissé hullámos hajjal. Mindannyian gyönyörű gyerekek voltak, és automatikusan a hasamra simítottam a kezemet. Már bejelentettük a többieknek is a nagy hírt, akik ugyanolyan lelkesedéssel fogadták, mint eddig mindig. Amint körbenéztem a szűk társaságon, a boldogságtól könnybe lábadtak a szemeim. Ennél jobb társaságot nem is kívánhattam volna: Ott volt a két legjobb barátunk, akik mindig segítettek nekünk és mindig mellettünk álltak az utóbbi években, aztán ott volt anyám, aki pedig az öt év alatt behozta a lemaradását, és a legjobb nagyszülő lett belőle. Aztán ott voltak a gyerekeink, akikről már biztosan tudtam, hogy mire felnőnek, csodálatos ember lesz belőlük. Aztán ott volt a világ legjobb férje, Harry, aki ebben a pillanatban épp mélyen a könnyes szemeimbe nézett és elmosolyodott. Azt hiszem, akkor értettem meg az élet és a karácsony értelmét. Nem számít, milyen múlttal rendelkezel, mennyi rossz dolgot éltél meg, sőt, az sem számít, hogy nézel ki vagy mennyi pénzed van, a lényeg itt van a fa körül. Barátság, szerelem és szeretet nélkül az élet nem ér semmit, így ez a három megfoghatatlan dolog az, ami a legnagyobb ajándék az életben.

------------

Sziasztok ❤

Ezzel a kis karácsonyi történettel szeretnék minden kedves olvasómnak Nagyon Boldog Karácsonyt kívánni, remélem sokat ettetek és szép ajándékokat adtatok/kaptatok ❤

A sztoriról annyit, hogy ugye ez a Homeless hivatalos befejezésének szántam. Tudom, azt mondtam, hogy az előző a vége, de ezt mindenképpen karácsonyi meglepetésnek szerettem volna szánni 💕

Még egyszer, Kellemes Ünnepeket mindenkinek, egyetek még sok bejglit és pihenjetek, megérdemlitek 💗

If I Could Fly

Zeneajánló: One Direction: If I Could Fly
(...)

Ott álltam az első sorban, alig két méterre a személytől, kiről egészen tizenhárom éves korom óta álmodoztam. Azóta eltelt öt keserves év, de végre sikerült eljutnom egy koncertre. A hatalmas tömegben állva körülöttem mindenki megőrült és az ő nevét kiabálta. Én csak csendben álltam és próbáltam felfogni, hogy végre átélem ezt a pillanatot. Miközben mindenki őt videózta, én próbáltam betelni a szépségével. Soha nem találtam még ennyire vonzónak egy férfit és ez teljesen lesokkolt. Egy csalódásra számítottam, elvégre egy huszonöt éves férfi már nem lehet olyan babaarcú, ahogyan leírják, de mikor ott álltam és felnéztem rá, teljesen leesett az állam. A szívverésem az egekben volt, úgy éreztem, bármelyik pillanatban elájulhatok, de kitartottam. Miatta. Haja újból megnőtt és göndör tincsei fátyolként keretezték az arcát miközben pár szál a homlokába hullott. Életem leggyönyörűbb látványa volt. Aztán végleg megállt a szívem, ahogy a kedvenc dalom első akkordjai felcsendültek, és ő leült a színpad szélére - egyenesen velem szemben. Akaratlanul is megszédültem a közelségétől, de ahogyan énekelni kezdett, mintha lelkem a mennybe szállt volna - hiszen egy angyal énekét hallottam.

If I could fly, I'd be coming right back home to you
I think I might give up everything, just ask me to

A sora végén egyenesen rám nézett. A szívem egy hatalmasat dobbant, miközben egy kósza könnycsepp gördült le az arcomon. Hangja betöltötte az egész stadiont, körülöttünk mindenki a telefonjával világított a sötétben, de én csak arcára tudtam figyelni. Gyönyörű szemei smaragd árnyalatban csillogtak, arcán ott bujkált a rá jellemző gödröcskés, pajkos mosoly. Körülöttem sikítoztak a lányok és újból a nevét ordították, ő pedig szokásához híven hatalmas mosollyal integetett vissza nekik. Számára én csak egy voltam a sok közül, miközben ő nekem a világot jelentette.

Pay attention, I hope that you listen cause I let my guard down
Right now I'm completely defenseless

Folytak a könnyeim. A boldogság egyre növekedett és növekedett bennem, halkan énekeltem a dalt, miközben csak bámultam az előttem ülő tökéletességre. Gyönyörű mosollyal nézett végig az előtte elterülő tömegen, szemében büszkeséget és boldogságot láttam megcsillanni. Akkor tudatosult bennem, hogy megérte várni erre a pillanatra. A sok szenvedés és dráma, amit együtt éltünk át, a rengeteg pletyka, az utálkozók és a rengeteg nehézség mind eltörpült a hatalmas boldogság mellett, amit akkor éreztem, alig két méterre attól a személytől, aki a legtöbbet jelentette nekem abban a pillanatban. A szájához emelte a mikrofont, és az angyalok újból énekelni kezdtek.

For your eyes only, I show you my heart
For when you're lonely and forget who you are
I'm missing half of me when we're apart
Now you know me, for your eyes only
For your eyes only

Csodálattal hallgattam tiszta hangját, amint a lehető legtöbb tudását beletette ebbe a pár sorba. Láttam a szenvedélyt, ahogyan csukott szemmel énekelt, csakis nekünk. Körülöttem már mindenki sírt. Lehetetlen volt nem sírni. Ő csak halvány mosollyal az arcán nézte a bőgő tömeget, majd a társaira pillantott. Jó érzés volt tudni, hogy ennyi év után még mindig ugyanannyira szoros a kapcsolatuk - ha nem szorosabb. Összemosolygott a többiekkel, majd újból felénk fordította tekintetét.
 A következő sor következett.

I've got scars, even though they can't always be seen
And pain gets hard, but now you're here and I don't feel a thing

Ámulattal néztem végig a hatalmas stadionon. A millió telefon fénye, a ritmusra dülöngélő pontok látványa gyönyörű volt : Ők mind a testvéreim, akiket ugyan nem ismerek egyesével, de tudom, hogy rájuk bármikor számíthatok - mert ez a négy srác bizony akaratlanul is összeköt minket. 

Pay attention, I hope that you listen cause I let my guard down
Right now I'm completely defenseless

A mellkasom szorítása, a folyamatosan folyó könnyeim és a körülöttem éneklő tömeg otthonos érzést keltett, pedig még soha nem voltam koncerten. Akkor végigfutott rajtam az összes szép emlék, melyeket a számítógépem, esetleg a telefonom előtt éltem át, mégis mindig mosolyt tudtak csalni az arcomra. Eszembe jutott az időszak, mikor még nem ismertem őket, de ők akkor már elég jelentős sikereket értek el. Eszembe jutott az első videoklip, amit megnéztem. Eszembe jutott az első dal, ami már akkor jelent meg, mikor rajongó voltam. A MITAM album, melyet annyira izgatottan vártam, akárcsak a karácsonyt. Aztán eszembe jutott a pillanat, mikor megtudtam, hogy a hosszú szünet után visszatérnek együtt, és egy turné keretein belül az én országomban is fellépnek.  Ösztönösen mosoly ült az arcomra, és a színpadon éneklő négy előadóval, valamint a testvéreimmel együtt, torkom szakadtából énekeltem a refrént.

For your eyes only, I show you my heart
For when you're lonely and forget who you are
I'm missing half of me when we're apart
Now you know me, for your eyes only
For your eyes only

A lassú, érzelgős dal az ereimben csordogált. Ezerszer vagy talán már egy milliószor is meghallgattam az utóbbi években a hangfalamon keresztül, de most, élőben, minden egyes szava értelmet nyert. Ekkor a rossz emlékek törtek elő az elmémből - kezdve azzal, mikor elvesztettünk egy tagot. Emlékszem, hogy iskolából hazafelé jövet tudtam meg és persze el sem hittem. Eszembe jutott, mikor a turné utolsó koncertjét élőben néztem és a könnyeim megállíthatatlanul folytak. Az utolsó fellépésükön pedig egyenesen bőgtem, még be is lázasodtam. Aztán ahogy elkezdődött a szünet, a kételyek erősödtek bennem, de valahogy mindig is éreztem, hogy vissza fognak térni. 
Ő továbbra is velem szemben üldögélt, teljes nyugalomban, angyali mosollyal az arcán. Láttam a szemében, hogy büszke ránk, hogy kitartottunk mellettük ilyen hosszú időn keresztül. Láttam a hálát és az alázatot, amit manapság már igen kevés előadó tud megmutatni.

I can feel your heart inside of mine
I've been going out of my mind
Know that I'm just wasting time
And I

Visszaemlékeztem arra a napra, mikor megfogadtam, hogy bármi is lesz, én mindig kitartok a srácaim mellett. A barátaim őrültnek néztek, ők nem hittek abban, hogy ez számomra tényleg nagyon fontos. A családom csak azt hajtogatta, hogy "majd kinövöm" .
Tudtam, hogy a dal legszebb része következik, így lélegzetvisszafojtva vártam a következő sorokat, miközben letöröltem arcomról a sós könnyeket.

Hope that you don't run from me

A tömeg egy emberként sikított fel, miközben én az égre emeltem tekintetemet, majd becsuktam szemem és átgondoltam, mennyi mindent köszönhetek a srácoknak.

For your eyes only,

Köszönöm Louis, hogy megtanítottál arra, hogy bármilyen idős is vagyok, egy kis szórakozáshoz soha nem leszek túl öreg.

I show you my heart

Köszönöm Niall, hogy megtanítottál arra, hogyan nevessek akkor is, mikor legbelül keservesen sírok.

For when you're lonely

Köszönöm Harry, hogy megtanítottál arra, hogyan álljak ki magamért és azokért a dolgokért, melyeket képviselek.

And forget who you are

Köszönöm Liam, hogy megtanítottál arra, hogyan álljak fel egy kudarc után és folytassam az álmaim megvalósítását. 

I'm missing half of me

Köszönöm Zayn, hogy megtanítottál arra, hogy mindig maradjak önmagam, bármi is történik.

When we're apart

Köszönöm, hogy megváltoztattátok az életem. Nektek köszönhetően kialakult a saját zenei ízlésem, ti ösztönöztetek arra, hogy tegyek az álmaim megvalósításáért. Nektek köszönhetően megtanultam angolul. Emlékszem, mikor még alig ismertelek titeket, csak magyar fordításokat kerestem a dalaitokhoz: ma már nincs erre szükségem, hála nektek. Ti megtanítottatok arra, hogy az előítélet rossz, és soha ne ítéljek meg senkit abból, amit másoktól hallok. Miattatok nem félek megmutatni a valódi önmagam és a saját érzéseimet. 

Now you know me, for your eyes only

Hogy mit éreztem? 
Békét, büszkeséget, szeretetet, boldogságot, hálát.

Az utolsó rész következett. A befejezés. Kinyitottam a szemem, és újból a velem szemben ülő angyalra néztem. Arckifejezése pontosan azt sugallta, amit legbelül éreztem.

For your eyes only, I show you my heart
For when you're lonely and forget who you are
I'm missing half of me when we're apart
Now you know me, for your eyes only
For your eyes only

Az otthont.

For your eyes only.

------------------------------------------------------------------------------

Sziasztok! 

Bevallom őszintén, ezt a bejegyzést egyáltalán nem ilyen körülmények között szerettem volna közzétenni. Amikor ezt írtam, még minden rendben volt, most viszont a szívem úgy fáj, mintha tőrt forgatnának benne.

Bizonyára ti is hallottátok már, hogy Louis édesanyja, Johannah Deakin (42) elvesztette a harcot a leukémiával a napokban. Ő már odafentről, az angyalok közül figyel gyermekeire, akiket teljes szívéből szeretett.

A szívem ezer darabra hullott, mikor megtudtam a hírt, és reménykedve imádkozok a családért. 

Nyugodj békében, Johannah. 

HOMELESS 14. Rész

Csak üveges tekintettel néztem a szőnyeget, miközben arra vártam, hogy eltöltsenek az érzelmek és a gondolatok, de semmi nem történt. Csak csend és meglepettség volt jelen. Anyám pár csendes másodperc múlva újra beleszólt a telefonba.

- Tudom, hogy nagyon haragszol ránk, de jól esne ha eljönnél a temetésére. Holnap után lesz reggel tízkor. Talán még meg is beszélhetnénk pár dolgot. - mondta szipogva. Továbbra is csak pislogás nélkül néztem magam elé, csak Harry gyengéd érintése zökkentett ki a sokkból. Amint felnéztem rá, csak sajnálkozó tekintetével találtam szembe magam. - Hahó, itt vagy még? - kérdezte anyám aggódóan, mire én esetlenül a hajamba túrtam. Úgy éreztem magam mint egy lélektelen rongy.

- Igen. Még nem tudom, hogy elmegyek-e. - mondtam nemtörődömnek tűnő hangsúllyal, habár egyáltalán nem így akartam megszólalni. Te jó ég, hogyan kellene most viselkednem?

- Rendben. Én várni foglak - mondta végül szomorúan, hangjából ítélve biztos volt abban, hogy végül úgy fogok dönteni, hogy nem megyek el. Őszintén szólva ezt terveztem. - Remélem ott találkozunk. Szia Donna - köszönt el tőlem anyu reménykedő hangsúllyal.

- Szia... - miután leraktuk, érzelemmentes arccal dobtam le a szőnyegre a telefonom, majd egy pillanat múlva Harryre emeltem a tekintetem.

- Annyira sajnálom! - suttogta szomorú szemekkel vizslatva, miközben óvatosan magához ölelt. Nem tudtam, mire gondoljak. Utáltam apámat, azért, amiket velem tett, de mégiscsak az apám volt. Nem tudtam eldönteni, hogyan érzek. Nem szólaltam meg, csak néztem magam elé teljes sokkban, és igyekeztem helyre tenni az érzelmeimet. Nem sikerült. Hosszú percekig dülöngéltem Harryvel, és a pólójába kapaszkodva igyekeztem feldolgozni ezt az egészet.

- Hogy érzed magad? - kérdezte hosszas csend után, s kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Nem sírtam, nem voltam szomorú, de boldog se.

- Nem tudom - feleltem őszintén - Hogyan kellene most éreznem, Harry? - kérdeztem tőle kétségbeesetten.

- Fogalmam sincs. Elmész a temetésre? - halkan beszélt hozzám és úgy kezelt, mint egy porcelánbabát ami a legkisebb érintéstől is összetörhet.

- Még nem tudom. - válaszoltam a vállára hajtva a fejem miközben szorosan magamhoz öleltem. Tulajdonképpen egy csöppet sem éreztem magam szomorúnak vagy gyászolónak, inkább dühös voltam. Miért most kellett ennek történnie mikor minden a legnagyobb rendben van az életemmel? A sors nem hagyja, hogy békében éljem az életem, folyton akadályok elé állít és már nagyon elegem volt ebből.

- Szerintem el kellene menned. Mégiscsak az apád volt. - mondta Harry a hajamat simogatva. Nem tudom mi történt velem, de most valahogy egyáltalán nem éreztem szükségesnek vagy megnyugtatónak a szavait, sőt, kifejezetten bosszantott, hogy ennyire összetörtnek kezelt.

- Majd átgondolom. Viszont most csak inkább aludni szeretnék - válaszoltam miközben felkeltem öléből azzal a szándékkal, hogy már el is induljak a háló felé, hogy rögtön az ágyba vethessem magam.

- Rendben - sóhajtotta Harry szorosan követve engem. Úgy éreztem magam mint egy visszaszámláló bomba. Igyekeztem nem kiakadni, folyamatosan nyugtattam az idegeimet, hogy ne hisztizzek és ne érjek el egy mélypontra. Mikor Harry lekapcsolta a villanyokat és befeküdt mellém, tudtam, hogy nem fogok túl sokat aludni. A göndörke percek alatt elaludt a derekamat ölelve de én még csak el sem álmosodtam. Csak hallgattam szuszogását miközben próbáltam valamire gondolni, de egyszerűen mintha kitöröltek volna mindent az agyamból. Nem éreztem semmit és ez megrémisztett. Ennyire szívtelen lennék, hogy a saját apám halála nem tölt el szomorúsággal? Rengeteg rossz dolgot tett velem, ezt nem tagadom, de nélküle nem is élhetnék, nem élhettem volna át a jó dolgokat sem. Hálásnak kellene lennem neki azért, amiért erre az irányba terelt, talán a sors akart ilyen módon ide lökdösni. Most először lábadt könnybe a szemem. Visszaemlékeztem arra a pillanatra, mikor utoljára láttam őt. Azt mondtam neki, hogy utálom őt majd egyenesen felszaladtam a szobámba és alig pár óra múlva már az aluljáróban is voltam, mint hajléktalan. Apám hozzájárult ahhoz, hogy újból találkozzak Harryvel, és ahhoz is, hogy Harry mentsen meg. Biztos vagyok benne, hogy ő ezt nem tudta, de mintha egy nagyobb erő erre kényszerítette volna. Az élet furcsa, tele van rejtélyekkel. Én pedig abban a pillanatban eldöntöttem, hogy igenis, elmegyek a temetésére. Akármennyire is mély sebeket okozott, megérdemli hogy ott legyek mikor örök nyugalomra helyezik.

Gondolataim anyám irányába terelődtek. Ő soha nem bántott testileg, csak szavakkal érte el hogy rosszul érezzem magam. Tulajdonképpen volt pár jó pillanatunk együtt, de a rosszak az összeset elnyomták. Soha nem tudom majd elfelejteni, milyen szörnyű beceneveket adott nekem, viszont néha felfedeztem, hogy miközben "kotonszökevénynek" hívott, mintha anyai boldogság suhant volna át az arcán. Aztán feleszmélt és hozzám vágott valami durvábbat, de ez egy idő után már megszokottá vált. Ma a telefonban nagyon kedves volt velem, hangja megbánást tükrözött és a remény felébredt bennem. Talán apám halála kellett ahhoz, hogy rájöjjön, hogy bizony van egy lánya. Nem reménykedtem túlzottan, de a lelkem legmélyén azt akartam, hogy megváltozzon és gondoskodóbb anya legyen ezután, mint amilyen valaha volt.

Másnap reggel fáradtan és nyűgösen keltem fel, úgy éreztem mintha egy percet sem aludtam volna. Az agyam egész éjszaka pörgött, állandóan mérlegeltem és gondolkoztam apámon és a régi emlékeimen. Harry sem tudott mit kezdeni velem, öleléseivel és kedves szavaival próbált segíteni, de csak rosszabb lett: úgy éreztem magam mint egy összetört porcelánbaba, pedig semmi bajom nem volt. Nem igazán hatott meg apám halála és ezért dühös voltam magamra. Rosszkedvűen keltem fel Harry öleléséből, hogy készítsek egy teát, és minden számításom ellenére még Hunter sem tudott felvidítani. Még én magam sem értettem, mi bajom volt, de szörnyen mogorva gondolataim voltak, melyeket igyekeztem magamban tartani. Vannak olyan napok az ember életében, mikor semmi sem jön össze, az ember már a legkisebb dolgon is felkapja a vizet és minden apró dolog bántja a szemét. Na, nekem ez a nap pontosan ilyen volt akármennyire is próbáltam nyugodt maradni. Talán az lett volna a legjobb, ha elbújok valahová hogy ne bántsak meg senkit, de sajnos nem így tettem.

Miközben a kanapén üldögéltem és számolgattam magamban hogy mennyi mindenben vagyok béna és ügyetlen, Harry leült mellém és beszélgetést kezdeményezett.

- Hogy érzed magad? - kérdezte kedvesen átölelve a vállamat. Egy normális napon csak mosolyogva közelebb bújtam volna hozzá és barátságosan válaszoltam volna, de mint mondtam, szörnyen hisztis voltam aznap.

- Nem érzek semmit - feleltem magam elé meredve, elég bunkó hangsúllyal. Harry nem adta fel, jó barát módjára próbált rájönni, mi lehet velem.

- Hogy érted? - kérdezett vissza. Nem akartam bunkó lenni vele, de egyáltalán nem volt kedvem beszélgetni.

- Úgy értem, hogy nem érzek semmit. - válaszoltam egyszerűen, fel sem nézve rám, mire ő fáradtan felsóhajtott.

- Donna... Így nem tudok rajtad segíteni. Csak mondd meg, hogy mit csináljak és már segítek is. - könyörgött kezét az arcomra simítva, de én továbbra sem néztem rá. Rosszul éreztem magam. Úgy értem, egy folyamatos fáradtág és negatív érzés ereszkedett a vállamra. Nem tudtam, hogy ez az érzés mit akart tőlem és miért jött, de nagyon nem tetszett mert ronda dolgokat váltott ki belőlem.

- Csak... Maradj csöndben. - mondtam kicsit sem kedvesen és felhúztam magamhoz a lábamat hogy átölelhessem és térdemre hajthassam fejem.

- Oké. - válaszolta Harry halkan, majd tényleg elcsendesedett. Éreztem, hogy egyedüllétre van szükségem és reméltem, hogy a göndörke megunja a néma társaságom egy idő után, de nem így történt. Tíz perc múlva úgy gondolta, fel kéne dobni a hangulatot. - Nincs kedved futni egyet? - kérdezte reménykedve, mire a lehető legcsúnyább nézéssel ajándékoztam meg.

- Nincs. - válaszoltam lassan, majd már vissza is fordítottam magam elé a tekintetemet. Egy kis szöszt néztem a szőnyegen, ami valószínűleg Hunter szőre volt.

- Hát jó, én viszont akkor magadra hagylak. Hívj ha kellek. - mondta bizonytalanul. Éreztem, hogy fogalma sincs, hogy mit kezdjen velem, de még én sem tudtam, hogy mindek örülnék. Egy apró puszit nyomott a homlokomra, majd pár perc múlva már el is hagyta a házat. Amint egyedül maradtam, mintha újból levegőt kaptam volna, izmaim elernyedtek és végre béke tört rám. Nem értettem, hogy miért volt bajom azzal hogy Harry próbált támogatni, elvégre szeretem őt és nála jobban senki nem tudott megnyugtatni. Érthető, hogy nehéz dolga volt: még én magam sem tudtam, mi bajom van. Felkeltem a kanapéról és egyenesen a kertbe vettem az irányt. Rég nem másztam fel a fára, de most úgy döntöttem, itt az ideje az ismétlésnek. Pillanatok alatt fent is voltam, és hátamat az egyik vastag ágnak döntve el is gondolkoztam. Alig pár hónapja még arra gondoltam, talán jobb lenne innen leugrani. Ma már eszembe sem jutott ez, mert tudtam, semmi hasznom nem válna belőle. Apámra gondoltam, és feltettem magamban a kérdést, hogy mégis mivel érdemeltem ki azt, hogy így bánjon velem? Én voltam a hibás, vagy valami külső tényező? Lehet, hogy én csak eszköz voltam a dühe levezetésére? Válaszokra volt szükségem és pontosan tudtam, hogy hol fogom megtalálni őket. Abban a pillanatban ahogy eldöntöttem, meg akarom ismerni apám múltját, mintha az a negatív felhő leszállt volna a vállamról. A kedvem jobb lett egy fokkal, de akkor arra gondoltam, hogy valószínűleg mennyire megbántottam Harryt. Nem érdemelte meg, hogy ennyire elhanyagoljam őt a saját hülyeségem miatt. Muszáj volt tudatnom vele azt, hogy szeretem, így azonnal eszembe is jutott, mi lenne a legjobb mód erre. Azonnal a konyhába vettem az irányt.

Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar hazaér, ezért még nem volt készen az étel, melynek receptjét Harry anyukájától kaptam meg pár napja. Szörnyen éreztem magam amiatt ahogyan Harryvel bántam ezért gondoltam erre az ételre. Mikor Harry kifulladva és kimerülten belépett a házba, azonnal elé mentem és meg sem várva hogy bármit is mondjon, egyszerűen átöleltem. Annyira tökéletes barát volt, de én mégis goromba voltam vele.

- Wow, csak egy órára mentem el... - mondta értetlenül de ennek ellenére szorosan visszaölelt és megsimogatta a hátamat.

- Tudom, de bánt, hogy goromba voltam veled. Ne haragudj rám. - mondtam fejemet a vállába fúrva. Őszintén sajnáltam őt amiért át kellett élnie a hangulatingadozásom hatásait.

- Ugyan, eszembe se jutott, hogy haragudjak. Magányra volt szükséged, és ezt elfogadtam. - vonta meg a vállát féloldalas mosollyal az arcán majd egy apró puszit nyomott a homlokomra. Aznap először mosolyodtam el.

- Figyelj, van egy meglepetésem neked, de ha lehet ne menj a konyhába amíg nem szólok - mondtam neki az ajkamba harapva mire ő rosszat sejtve, de izgatottan bólintott.

- Akkor megyek és lezuhanyozok - bólintott, majd még egy puszit nyomva az arcomra már el is tűnt az emeleten. Gyorsan beraktam a sütőbe a tálat, majd elmosogatva az edényeket vártam, hogy kész legyen. Nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan fog sikerülni, hiszen most csináltam ilyet először egyedül - nagyon reméltem, hogy jól sikerül, különben az egésznek annyi. Izgatottan vettem ki a sütőből és egy hatalmas megkönnyebbült sóhajjal konstatáltam, hogy tökéletesre sikerült. Vigyorogva vettem a kezembe a tálakat, és mikor megfordultam majdnem elejtettem a tányérokat, annyira megijedtem Harrytől. Tátott szájjal állt az ajtófélfának dőlve, miközben köztem és a kaja között kapkodta a tekintetét.

- Te... Honnan... Anyu elárulta a receptet? - kérdezte lesokkolódva, mire megvonva a vállam elmosolyodtam. Hitetlenül közelebb lépett hozzám, majd kivéve a kezeimből a tányérokat, a pultra helyezte őket, majd hozzám simulva a derekamra kulcsolta karjait. - Ugye tudod, hogy számára ez nem csak a szeretet jele? - kérdezte halkan, mélyen a szemembe nézve. Nem értettem, mire akar kilyukadni. - Neki ez azt jelenti, hogy megfelelőnek talál feleségnek. Tudom, elég régimódi meg minden, de ez egy jelzés tőle. - fejezte be mondatát, amitől megdobbant a szívem. Feleség.

- Hű, én... Nem is tudtam... - csak ennyit tudtam kinyögni. - Te el akarsz venni? Mármint, nem most...hanem később? - kérdeztem tőle szinte remegve. Ugyan gondolkoztam már ezen, de soha nem jutottunk el odáig, hogy beszéljünk erről.

-  Ugye csak viccelsz? - kérdezte felnevetve, amitől a frász jött rám, de aztán szerencsére folytatta - Minden álmom, hogy te legyél majd a feleségem... Oké, még korai lenne, de... Talán hamarosan... - arca kissé elpirult és szégyenlős mosoly ült az arcára. A szívem teljesen elolvadt, és örültem, hogy karjait derekam köré kulcsolta, különben lehet, hogy szétfolytam volna.

- Még a mai hangulatingadozásom után is biztos vagy ebben? - kérdeztem tőle felkuncogva miközben karjaimat nyaka köré fontam.

- Ha nem tanítod ezt mind a négy gyerekünknek, akkor száz százalékosan – nevetett halkan egy apró puszit adva az orrom hegyére.

- Négy? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel – Nem sok az egy kicsit? Kettő, maximum. – mondtam amolyan alkuként, mire egy pillanatra elgondolkozott.

- Legyen három és megegyeztünk – mosolygott szélesen mire én felnevetve övéire nyomtam ajkaim. Ezután leültünk enni és mondanom sem kell, Harry teljesen el volt ájulva a kajától. Percek alatt belapátolta az egészet, akárcsak egy kisgyerek majd jóllakva el is terült a kanapén.

- Elmész a temetésre? – kérdezte miközben kényelmesen elhelyezkedtem mellkasán.

- Igen. Le kell zárnom a múltat és csak így fog sikerülni. Beszélnem kell anyámmal. – jelentettem ki határozottan, habár legbelül egyáltalán nem éreztem annak magam. Tulajdonképpen tele voltam kételyekkel és félelemmel de inkább nem mutattam ki ezt. Pár perc múlva Hunter megjelent és felugrott hozzánk a kanapéra, hogy véget vessen a sziesztának, ugyanis ugrándozva és az arcunkat nyalogatva jelezte, hogy szeretne játszani velünk. Nevetve néztem Harryre majd feltápászkodtam róla és fel is húztam magam után.

- Menjünk ki a kertbe – tanácsoltam felhúzva a bakancsom. Odakint nem volt túl jó idő, a levegő hideg volt és nap is a sűrű felhők mögé bújt, így szeptember elejéhez méltóan már kellett a vastagabb pulcsi is. Miután felöltöztünk a hátsó ajtón keresztül kiléptünk a hűvös levegőre és röhögve néztünk Hunter után, aki azonnal el is rohant a kert túlsó végébe megugatni valamit.

- Azt hiszem az első gyerekünk már megvan – pillantott Harry a nagyra nőtt Husky után majd mosolyogva ujjait enyémekre kulcsolva megindultunk utána.  Hunter visszaérve hozzánk körbeugrált minket és bizony tökéletesen kiszagolta, hogy Harry hozott magával labdát is, így hatalmas lelkesedéssel várta hogy eldobja azt. A göndörke kis ideig csak szórakozott a kutyával majd jó messzire elhajította a labdát és Hunter rakétaszerű indulással utána is rohant.

- Egy pillanat és itt vagyok – hagyott ott Harry majd ismeretlen okokból berohant a házba. Hunter idő közben hatalmas sebességgel tért vissza a labda nélkül ugyan, egyenesen rám ugrott és elterített a fűben.

- Nyugi Hunter, le tudok ülni egyedül is, de azért köszi! – röhögtem igyekezve letolni magamtól lihegő fejét de ő úgy döntött megölelget egy kicsit így a vállamra támaszkodva lihegett a fülembe én pedig hasa köré kulcsoltam karjaimat. Rájöttem, hogy nagyon szeretem Huntert, talán annyira mint amennyire egy gyerekemet szeretném. Bármikor fel tudta dobni a kedvemet a rózsaszín nyelvével és túlzott szeretetével. Egy hatalmas cuppanós puszit nyomtam a feje tetejére ő pedig viszonozta egy nyalintással. Abban a pillanatban Harry visszatért hozzánk egy pokróccal és pár játékkal melyek Hunter szórakoztatására lettek kitalálva. A husky vidáman ugrott le rólam hogy el is kobozzon pár dolgot a göndörkétől, és egy csipogós játékot a szájába véve már futkározni is kezdett vele miközben elég durva ölési kísérleteket tett.

- Valakit nagyon letepertek – röhögött ki Harry amint mellém ért és felém nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon.

- Nagyon vicces… Mentségemre szóljon, hogy nagy sebességgel érkezett – válaszoltam röhögve és leterítve a hatalmas fa tövébe a pokrócot mindketten el is helyezkedtünk rajta. 

- Ez a kutya tuti valamit lát benned. Feltételezem, jobban szeret téged, mint engem – Harry ajkát lefelé görbítve nézett rám miközben a mellkasomra hajtotta a fejét és átölelte a derekamat. Olyan jó volt a fa alatt feküdni békésen és élvezve a természetet! Hunter néha odajött szórakoztatni minket, de egyébként csak csendben beszélgettünk hallgatva a szél halk fújását. Csak akkor mentünk be mikor már sötétedni kezdett, egészen addig kint szórakoztunk a kertben. Egy laza vacsora és fürdés után hármasban bújtunk be a puha takarók közé, ugyanis Hunter úgy döntött, kisbabát játszik és bebújik hozzánk.

Másnap nagyon korán keltem, ugyanis egyszerűen túl ideges voltam ahhoz, hogy tovább aludjak. Hajnalok hajnalán Harryt és Huntert egyedül hagyva az ágyban gyorsan felkaptam magamra pár ruhát és elmentem futni. Kellett a kikapcsolódás, muszáj volt elterelnem a gondolataimat. Őszintén szólva fogalmam sem volt, mire számítsak a temetésen. Nem voltam gyászos hangulatban viszont annál inkább érdekeltek a válaszok a kérdéseimre. Már csak abban reménykedtem, hogy anyámtól ma meg is kapom őket. Nem ment túl jól a futás, nem tudtam kikapcsolni az agyam így nem is tudtam koncentrálni. Hamar haza is értem, és mivel még Harry jó mélyen aludt, úgy döntöttem veszek egy forró fürdőt. Jól is tettem, ugyanis ez volt az, ami teljesen ki tudott kapcsolni. A habokba merülve csak magamra figyeltem, és egy pillanatra se gondoltam a temetésre. Majd mikor törülközővel a fejemen tükörbe néztem, ösztönösen eszembe jutott minden. Anyám vonásai tökéletesen látszottak rajtam, de apám jegyei egyáltalán nem, habár ezt egyáltalán nem bántam. Kinek kellene egy hatalmas orr és vékony ajkak? Mikor kiléptem a fürdőből, egyenesen Harry álmos arcával találtam szembe magam. Alig kinyílt szemekkel mosolygott rám, miután felpipiskedtem hozzá egy reggeli csókra majd váltottuk egymást, ő bement a fürdőbe én pedig visszatértem a hálószobába, hogy felöltözzek. Hunter boldogan lihegve terült szét az ágyon, teljesen elfoglalva azt, de ezzel semmi problémám nem volt, ugyanis csak gyorsan felkaptam pár fekete cuccot és már a konyhába is vettem az irányt, hogy reggelit készítsek. Ugyan nem volt étvágyam, de nem hagyhattam Harryt kaja nélkül, így elkészítettem neki pár szendvicset. A kanapéra letelepedve egy pohár teával a kezemben végig néztem a telefonom galériáját, ezzel az elmúlt pár hónap emlékeit elevenítettem fel. Idő közben egyébként Nialltől is megkaptuk a díjátadón készült képeket, melyek mondanom sem kell, fantasztikusak lettek. Természetesen beállítottam háttérképnek azt a felvételt, amin Harryvel olyan „természetesen” viselkedtünk, és akaratlanul felnevettem azon a képen is, ami akkor készült, mikor távoztunk az eseményről. Louis csupa ketchup foltosan, én az ajkamat rágva, Diana amolyan „mindjártlebukunk” arccal, Harry pedig tökéletes vigyorral nézett a kamerába. A régi emlékekre siklott a tekintetem. Akármennyire is hihetetlen, Harry távollétének ideje elég boldog időszak volt. A sok lefotózott beszélgetés, a vicces képek, amiket küldtünk egymásnak, értelmetlen és flörtölő szelfik mindenhol, majd a képek, melyek akkor készültek, mikor pakoltunk. Mindegyik felejthetetlen élmény kapcsán mosoly ült az arcomra. Rengeteg élményt gyűjtöttünk már, és azt hiszem, készen álltam arra, hogy felfrissült erővel gyűjtsünk többet. Éppen az egyik négyünkről készült képet nézegettem, mikor a képernyőn Louis neve kezdett villogni. Értetlenül vettem fel, ugyanis eléggé korán volt még ahhoz, hogy ébren legyen.

-  Jó reggelt! – ordította a telefonba, amitől azonnal kiszakadt a dobhártyám.

- Szia Louis… Miért vagy te ilyenkor ébren? – kérdeztem összevont szemöldökkel, ugyanis a legtöbb esetben Louis körülbelül délben kel fel.

- Felétek tartunk éppen. Feketébe öltöztem, meg minden… - mondta Louis gyengéd hangsúllyal, mire halványan elmosolyodtam. Pár pillanat múlva meghallottam Diana hangját amint veszekszik vele és próbálja megszerezni tőle a telefont.

- Louis, mekkora egy barom vagy! Add ide! Szia Donna! Részvétem apukádért. Három perc múlva ott vagyunk a házatok előtt, elkísérünk a temetésre. – Diana kedves hanggal beszélt a telefonba, miközben tisztán hallatszódott, hogy éppen verekednek Louval. Ez teljesen rendben volt, de érdekelt volna, hogy mégis ki vezet.

- Köszönöm, Diana. Nagyon sokat jelent. Tényleg – igyekeztem nem elérzékenyülni. Tényleg nagyon jól esett, hogy gondoltak rám és hogy ilyen korán felkeltek azért, hogy támogassanak engem. Ilyenek az igazi barátok. Harry pár perc múlva megérkezett, és épp az utolsó gombokat gombolta be fekete ingén.

- Csináltam neked szendvicset – mosolyogtam rá, ahogy odaléptem hozzá egy szoros ölelésre. Tudtam, hogy ő szólt Louéknak a temetésről és ezért elképesztően hálás voltam.

- Neked is enned kellene – mondta a hátamon végig simítva majd gondoskodóan belepuszilt a hajamba.

- Nem vagyok éhes, de te egyél nyugodtan. Nem hagyhatjuk ezt a pici pocit éhezni – nevetve megcirógattam hasát mire ő visszavágva az oldalamat kezdte csikizni.

- Nagyon jó anyuka lennél. Már most úgy bánsz velem, mint egy gyerekkel. – röhögött Harry magához ölelve és dülöngélni kezdett velem.

- Azért, mert egy nagyra nőtt gyerek vagy, Harry. – kuncogtam mellkasába fúrva a fejem. Ezután gyorsan megetettem Harryt – khm, ezt nem szeretném részletezni – majd már meg is érkeztek Louék és együtt indultunk el a temetőbe. A hangulat egyáltalán nem illett a temetéshez, de mit várunk két olyan idiótától, mint Louis és Harry? Ők megpróbáltak komolyak lenni, de tényleg… De hát, van, ami nem mindig jön össze.

Amint leparkoltunk a temető előtt, egy hatalmas levegőt vettem. Készen álltam lezárni a múltat. Szorosan markolva Harry kezét sétáltunk beljebb, ahol már fel is tűnt pár fekete alak. Apámat nem szerették túl sokan, így körülbelül tíz ember álldogált koporsója mellett.

 Anyámat egyből kiszúrtam. A koporsónak hátat fordítva törölgette könnyeit, miközben idegesen sétálgatott jobbra-balra.

- Ott van anyám – suttogtam Harrynek, aki szomorú szemekkel pillantott vissza rám, majd egy biztató kézszorítás után megindult velem egyenesen felé. Még nem tudtam, hogy mit fogok neki mondani, hogyan fogok köszönni neki, de nem is volt túl sok időm gondolkodni, ugyanis anyám észre is vett pár másodpercen belül. Szinte láttam ahogy megkönnyebbül, de az, ahogyan ujjait tördelve lépett felénk, idegességre vallt.

- Szia Donna! Örülök, hogy eljöttél. – mondta halkan, majd egy pillanatig csendesen nézett rám és szorosan magához ölelt. Nagyon meglepődtem reakcióján, és látszólag Harry sem tudott magához térni, ugyanis csak megszeppenten nézett ránk. Hallottam, ahogy anyám sír, így szememet lecsukva simogatni kezdtem a hátát. Furcsa volt, hogy én vigasztalom a személyt, aki rengeteget bántott lelkileg, de muszáj volt túllépnem a sárelmeimen, elvégre mégiscsak az anyámról volt szó.

- Annyira sajnálom, hogy így letámadtalak mindaz után, ami történt! Annyira rossz anya voltam – húzódott el tőlem a könnyeit törölgetve, miközben mélyen a szemembe nézett. Megbánta, amiket mondott nekem, ezt tökéletesen ki tudtam olvasni a tekintetéből. – Mi történt a… Mi történt a babáddal? – kérdezte a hasamra pillantva, amin egyértelműen látszott, hogy nem gömbölyödtem, sőt, laposabb hasam volt, mint valaha.

- Óh, öhm… Nem is volt babám. Rossz volt a teszt – zavartan a fülem mögé tűrtem egy tincset. Elég kínos volt anyámmal beszélgetni erről, főleg, hogy fogalmam sem volt, milyen reakcióra számíthatok tőle. Egy pillanatra Harryre pillantottam. Eszembe jutott, hogy hogyan reagált, mikor elmondtam neki, hogy terhes vagyok. Akkor is támogatott, pedig egy utcáról szedett nő babája hatalmas teher lett volna neki. Ő mégis segített nekem.

- Sajnálom – válaszolta anyám szomorú pillantással, és abban a pillanatban észrevettem egy felénk közeledő alakot, akit soha többé nem akartam már látni az életemben.

- Donna? – szólt oda hozzánk hitetlenkedve, mint aki nem hisz a szemének. Gyűlöletet kellett volna éreznem, de akkor nem is tudtam erre gondolni. Le kell zárnom a múltat.

- Szia Christian – köszöntem neki halkan, mire Harry láthatóan megfeszült mellettem. Ő is pontosan tudta, hogy az exemmel állunk szemben, aki olyan csúnyán kirakott, mikor megtudta, hogy terhes vagyok. Hála az égnek, hogy az a teszt rossz volt, különben lehet, hogy még mindig vele lennék. Blah, még belegondolni is szörnyű volt.

- Részvétem apukád miatt. Hogy vagy? Rég beszéltünk, megváltoztál! – szinte láttam a szemében a szándékát, hogy megöleljen de egy szúrós pillantással jeleztem neki, hogy nehogy megtegye. Harryre tévedt a tekintete, aki egyik szemöldökét felvonva méregette őt.

 - Jól vagyok, köszönöm – válaszoltam diplomatikusan. Eszem ágában sem volt visszakérdezni, mert pont nem érdekelt, hogy mi van vele.

- Látom túlléptél rajtam. Szia, Christian vagyok – vidáman kezet nyújtott Harrynek, aki kissé vontatottan ugyan, de elfogadta a kezét és erősen megszorította. Láttam, ahogyan Christian ujjai elfehérednek szorítása alatt.

- Harry. – mutatkozott be a göndör röviden, de éppen eléggé hosszan ahhoz, hogy Christian átgondolja az életét. Az ő vékonyka hangja továbbá gyenge teste és Harry mély, reszelős hangja, valamint izmos teste teljes kontrasztban álltak.

- Hű, erős kézfogás – nevetgélt Christian kínosan, majd mikor végre elengedték egymás kezét egy lépést hátrált. – Hát, örültem a találkozásnak Donna! – köszönt el, majd még pár lépést hátrálva már el is tűnt. Hálásan pillantottam Harryre, aki még mindig forrt a dühtől, de egy apró arcra puszival lecsillapítottam őt. Louis és Diana csak idegesen figyelték a jelenetet, habár ők egymást csillapítva próbáltak nem nekirohanni szerencsétlen exemnek. Anyám egy pillanat kínos csend után oldalra fordult és apám felé biccentett.

 - Menjünk oda a koporsóhoz, mindjárt kezdődik a szertartás – aprót bólintva újból megfogtam Harry kezét, aki intve Louéknak, odahívta őket is mellénk. Furcsa volt az egész csapatot feketében látni, de összességében nagyszerűen festettünk. Nem néztem a koporsóba, pedig az fel volt nyitva. Egyszerűen csak képtelen voltam. Mikor megjelent a pap, és megkezdődött a szertartás, anyám a kezembe karolt és fejét a vállamra hajtva szipogott. Harry megszorította a kezemet, mire felnéztem rá. Tekintetével sajnálatot sugárzott és apró puszijával jelezte, hogy ő itt van velem és támogat. Ez kellett abban a pillanatban ahhoz, hogy erőt vegyek magamon, és apám arcára pillantsak. Bőre hófehér volt, szemei alatt fekete táskák húzódtak. Úgy nézett ki, mint egy alkoholista halott, de hát, az is volt, szóval nem lepődtem meg ezen. Mikor apám koporsóját végleg lezárták és felvitték a kisebb domb tetejére, ahová el szerették volna temetni, bevallom, elmorzsoltam egy könnycseppet. Akármennyire is megnehezítette az életemet és akármennyiszer bántott, mégiscsak az apám volt és nélküle én sem élhetnék. Mikor betemették a sírt, és rákerültek a virágok, körbenéztem a társaságon. Mellettem állt a férfi, akit teljes szívemből szerettem, és akinek az életemet köszönhettem, aztán ott volt mellette Louis, aki elérte, hogy életem legszörnyűbb napjain is mosolyra húzódjon a szám. Aztán ott volt Diana, aki a padló legalsó, koszos rétegéből kapart össze és csinált belőlem magabiztos nőt. Ők voltak az én igaz barátaim, akik nélkül az életem csak egy üres tér lett volna célok és emlékek nélkül. A mi négyesünk, anyu, valamint még tíz számomra ismeretlen ember állt a sír körül lehajtott fejjel. Erősen Harry karjába kapaszkodtam, aki vigasztalóan simogatta kezemet.

Mikor véget ért a szertartás és a tömeg szétszéledt, anyám újból mellém lépett és halványan rám mosolygott.  

- Donna, beszélhetnénk pár szót? – kérdezte letörölve a maradék könnyeit az arcáról. A számat rágva Harryre néztem, aki alig láthatóan bólintott egyet.

- Persze.  Harry, kérlek szólj Lounak, hogy ne hangoskodjon addig, mert látom már most be nem áll a szája. – mondtam a göndörkének felkuncogva, mire ő szalutált egyet, majd egy apró csókot nyomva a számra el is tűnt, hogy leállítsa legjobb barátját én pedig anyám mellé léptem.

- Kicsi Kotonszökevényem – nevetett halkan anyám, miközben vállamat átkarolva félig magához ölelt. Régebben utáltam, mikor így hívott, de valahogy most elég viccesnek tűnt. – Szeretnék neked elmondani valamit, de előbb had kérdezzem meg, miért volt felvágva a kezed? – kérdezte aggódóan, az alkaromra pillantva, mire hangosan kifújtam a levegőt.

- Öngyilkos akartam lenni. Főleg miattatok – mondtam ki őszintén, amitől kissé meglepődött, de látta rajta, hogy számított egy hasonló válaszra.

- Nagyon sajnálom. Tudod, minden Clay miatt történt. Nem szeretném holtában szidni, de egy utolsó szemétláda volt – mondta haragosan, ezzel eléggé meglepve engem. Eddig azt hittem, szomorú a halála miatt… De akkor mi történt?

- Mi történt, amiért alkoholista lett? – kérdeztem tőle remegő hanggal. Alig egy szóváltásnyira voltam az igazságtól, és majd kiugrottam a bőrömből, annyira izgatott voltam miatta.

- Ez egy elég hosszú történet, de előbb gyere velem, mutatok valamit. – a kezemnél fogva maga után húzott és meg sem állt egy eléggé elhagyatott, de gyönyörű sírig. Ott aztán leült, és végigsimította fedőlapját. Semmit nem értettem, de leültem mellé.

- Patrick Rogers… Miért fontos az ő sírja? – kérdeztem tőle értetlenül, mire ő a sírról egyenesen rám emelte a tekintetét.

- Donna… Ő volt az apád. – mondta ki halkan, mire megállt a vár az ereimben. Hirtelen rengeteg gondolat áramlott a fejemben, és meg sem tudtam szólalni ezért anyám folytatta. – Akkor halt meg, mikor hároméves voltál. Egészen addig egy boldog család voltunk, mindennél jobban szerettünk téged. Apuci kicsi lánya voltál és állandóan rajta lógtál, egészen amíg el nem vitte egy csúnya autóbaleset. Pont a születésnapodon történt, de valószínűleg nem emlékszel rá. Akkor aludtál legelőször a nagyinál, aki egyébként apád anyukája volt. Én teljes depresszióba estem és egyszerűen ki sem láttam a bánatomból. Tudom, jobb anyának kellett volna lennem és gondolnom kellett volna rád, de a gyász teljesen felemésztett. Aztán találkoztam Clayyel. Ő kihozott a depresszióból, és egy ideig nagyon jól megvoltunk, de aztán nem tudta elviselni, hogy van egy gyerekem. Egy idő után én is úgy éreztem, hogy csak egy púp vagy a hátamon, ezért csak átadtalak a nagyinak, ő pedig szépen felnevelt téged. A nagyi halála után pedig hozzánk kerültél, Clay is ebben az időben kezdett romlani. Elhanyagolt, nőzött és piált. El akartam válni tőle, de nem tehettem, mivel ő tartott el minket. Innen pedig szerintem tudod a történetet. Halálakor rájöttem, mennyire elrontottam mindezzel a te életedet is és szörnyű nagy bűntudatom lett. Őszintén sajnálom az összes rossz dolgot, amit tettünk veled, és kérlek, bocsáss meg nekem, és engedd, hogy megmutassam, tudok jó anya is lenni! – amint befejezte a monológját, én csak megszeppenve és ledermedve néztem magam elé. Túl sok információt kaptam egyszerre, de kezdett minden értelmet nyerni. Ezért készült annyi kép rólam hároméves koromig… Akkor még szerettek a szüleim, és…

- De ha… Nem Clay volt az apám, akkor miért az ő vezetéknevét kaptam meg? – kérdeztem értetlenül, ugyanis ez az egy dolog volt, ami számomra még rejtélyt jelentett.

- Clay akarta ezt, én szívem szerint jobban örültem volna egy Donna Rogersnek, elvégre sokkal jobban hangzik, de hát… Claynek hatalma volt mindkettőnk fölött, így megváltoztattuk a neved. – köpni-nyelni nem tudtam ettől az információáradattól.

- Van képed apáról? – kérdeztem reménykedve tőle, ugyanis kifejezetten érdekelt a valódi apám. Egyáltalán nem érdekelt már Clay, így, hogy tudtam, nem is ő az apám, még a pokolba is elküldtem, habár valószínűleg már ott égett egy ideje.

- Persze, gondoltam erre is – mosolygott anyám, majd előhalászott a zsebéből egy négy felé hajtott képet, majd odaadta. Remegő kezekkel hajtottam szét, majd amint megpillantottam vérszerinti apámat, könnyek gyűltek a szemembe. Annyira hasonlítottam rá, és a képen annyira boldog család voltunk. A kicsi Donna a mosolygó szülei kezében vidáman nevetgél – miközben egyébként úgy nyáladzik, mint egy kutya, de ez részletkérdés – és szinte érződik, hogy bizony ez egy tökéletes család. Fene gondolta volna, hogy ennyire el tudnak romlani a dolgok.

- Nyugodtan tartsd meg. – mondta anyám könnyes szemekkel, majd vigasztalóan végigsimított a karomon. Hatalmas megkönnyebbülés volt megtudni azt, hogy nem egy alkoholista barom volt az apám, hanem egy tisztességes és elég jóképű férfi. Ugyan az nagyon elszomorított, hogy már ő is halott, de mivel semmi emlékem nem volt róla, nem ért akkora traumaként. Furcsa, de boldogság járta át a testemet.

- Mond csak, Donna… Megengeded, hogy bebizonyítsam, mennyire szeretlek? – kérdezte sírva anyám, mire belőlem is kitört a zokogás és rázkódó vállakkal bújtam oda hozzá egy ölelésre. Könnyezve a távolba pillantottam, ahol Harry aggódó tekintetét fedeztem fel. Louis és Diana nagyon jól szórakoztak mellette, egymást csapkodták és nevetgéltek, Harry pedig ilyen messziről is egy biztos támaszt nyújtott.

Abban a pillanatban visszagondoltam az összes együtt töltött pillanatra. Felvillant emlékeimben a nap, mikor megszöktem otthonról és megismertem Wilsont. Akármennyire is elesett és magányos voltam, ő bebizonyította, hogy még léteznek normális emberek. Mikor Harry beszólt nekem, azt hittem ott vége van az életemnek. Teljesen összetörtem, és mikor a sínek között voltam, nem is gondolkoztam. Csak arra tudtam gondolni, mennyire felesleges vagyok. Akkor még azt hittem van egy baba, aki boldogan növekszik a hasamban, és ha Harry nem érkezik meg időben, simán megöltem volna a kis csöppséget is magamban. Aztán mikor Harry felhúzott, mintha az életem 180 fokos fordulatot vett volna. Tisztán emlékszem egy mondatára, mit akkor ejtett el, miközben a háza felé tartottunk. „Hidd el, egy bizonyos idő elteltével boldogabb leszel, mint valaha.” Mennyire igaza volt. Eleinte rosszul éreztem magam, mert tudtam, én egy felesleges és oda nem illő személy vagyok a házban, de főleg Hunternek köszönhetően egy idő után lenyugodtam. Mikor először találkoztam Louval, épp elterveztem, hogy új életet kezdek ás felállok a mélyből. Még aznap megtudtam, hogy nem vagyok terhes, és emlékszem, azt akartam, hogy Harry visszavigyen az aluljáróba, hogy véget vethessek az életemnek, de ő nem hagyott elmenni, szó szerint betuszkolt a kocsiba. Mikor újból visszatértünk a kórházba a további eredményekért, látványosan remegtem a félelemtől, de Harry képes volt megnyugtatni azzal, hogy megfogta a kezem. Fogalmam sem volt róla akkor, hogy még mi vár rám a kapcsolatunk terén. Akkor, ott a pszichiátriára várva kerültem legelsőnek igazán közel hozzá. Rájöttem, hogy igenis újból belezúgtam. Mikor kiderült, hogy súlyos depresszióban szenvedek, eléggé rosszul éreztem magam, amin persze Louis és Harry hamar segítettek egy kis kocsikázással. Aztán másnap Vanessa lerombolt mindent és elvette az összes életkedvemet. Megint megpróbálkoztam az öngyilkossággal, de ezt azóta is szörnyen bánom. Harry még épp időben érkezett de én ekkor ellöktem magamtól, majd pár óra múlva már a folyosón egy érdekes szituációba kerültünk. Azt hiszem akkor kezdtem érezni azt, hogy talán Harry is érez valamit irántam. Louis átalakítós napja után egy új embernek éreztem magam, és sikerült kicsit összeszednem magam. Mikor pedig megismertem Dianát, éreztem, hogy fejben is kezdek újra önmagam lenni. Aztán kezdtek felpörögni az események. Harry és Diana veszekedni kezdtek, főleg miattam, és akkoriban újból meglátogattam Wilsont, a személyt, aki segített elindulnom ezen az úton. A Harryvel való veszekedésünk elég sok mindent megváltoztatott. Megbeszéltük a dolgokat, feltártam előtte a sötét múltamat és közelebb kerültünk egymáshoz. Aznap aludtunk először együtt, és furcsa, de most igen fura visszagondolni erre. Ma már el sem tudnám képzelni, hogy nélküle aludjak el. Aztán az első díjátadó hatalmas mérföldkő volt a kapcsolatunkban, ugyanis hihetetlenül közel kerültünk egymáshoz azon a napon. Aztán következett a kis kirándulásunk, ami talán életem legszebb napja volt. A gyönyörű kilátás a hegy tetejéről, Harry ölelő kajai, a rohanásunk az esőben majd a romantikus sárcsatánk és a túlfűtött csókunk a földön fekve örökre az elmémbe égett. Persze ez sem maradhatott következmények nélkül, szép kis tüdőgyulladást szedtünk össze mindketten, de jobban belegondolva, az otthon töltött beteg napok csak közelebb hoztak minket egymáshoz. Aztán mikor dolgozni kezdtem az étteremben és megtudtam, hogy Harry elutazik egy hónapra újból azt éreztem mintha kicsit összecsapnának a hullámok a fejem fölött, de szerencsére nem történt semmi probléma az Alan-ügyön kívül. A látogatás Harry szüleinél felüdítő volt, de nem tudtam kizárni a gondolatot a fejemből, hogy nekem soha nem volt ilyen békés és tökéletes családom. Jó érzéssel töltött el, hogy Anne megosztotta velem a legféltettebb receptét. Összességében nagyon jól telt az elmúlt időszak, igaz barátokra és szerelemre tettem szert.

Harry előtt az életem egy katasztrófa volt, csak kerestem a helyem a világban. Kerestem egy otthont, ahol biztonságban érezhetem magam, ahol az lehetek, aki csak szeretnék lenni. Mikor Harry belépett az életembe, minden megváltozott. Voltak szomorú és vidám pillanataink együtt és hatalmas fejlődésen mentünk keresztül mindketten. Én rátaláltam önmagamra, Harry pedig valóra váltotta az álmát.

Mosolyogva húztam szorosabb ölelésbe anyámat, aki kapcsán biztos voltam benne, hogy lesz még pár jó közös pillanatunk és bizony be fogjuk pótolni a sötét éveket akárcsak anya és lánya. Lecsuktam a szemem. Fogalmam sem volt, hogy még mi vár rám az életben, de abban biztos voltam, hogy a nehezén túl vagyok és innen már csak boldogság következhet. Életemben először éreztem azt, hogy bizony végre valahára, otthon vagyok ebben a világban.

VÉGE

--------------------

 Nos, sziasztok! ❤

Igen, elérkezett ez a pillanat is, újabb történet végéhez értünk. Úgy gondolom, ismét sokat fejlődtem az első résztől kezdve, habár volt pár olyan hibám, tudom, melyeknek azért nem kellett volna itt lenniük de sebaj, megint tanultam valamit. 

A következő történetem csak januárban kezdődik majd, addig is megleplek titeket pár apróbb szösszenettel. Ha kíváncsiak vagytok a készülő sztorim pár kulisszatitkára, akkor kövessétek a facebook oldalt, mert mindent oda teszek majd ki legelőször.

Köszönöm hogy olvastátok a történetem és támogattatok, nagyon sokat jelentett. ❤

Hamarosan találkozunk!

Peace out