A vírus | 4.Rész

(Harry szemszöge az előző részből)

Nem volt időnk meggyászolni az elvesztett társunkat. Az utca lámpái kialudtak, ezzel teljes sötétséget eresztve ránk. Majd jöttek az egyre közeledő kiabálások hangjai, valamint egy hatalmas robbanás a távolban. Ekkor már fejvesztve rohantunk az életünkért.

  

Lolo szemszöge

Miután a fiúk elmentek, mi leültünk a szőnyegre, és beszélgettünk. Órákig. Nagyon aggódtam a srácokért, főleg Harryért, ugyanis egyre inkább kezdtem érzelmeket táplálni iránta. Tudom, ez nem helyes, ugyanis ilyen helyzetben gondolnom sem kellene erre, de nem tudok mit tenni ellene, smaragdzöld szemei egyszerűen elvarázsoltak. Az sem segített, hogy Louis és Rebeka kezdtek összemelegedni, és nem csak a kandalló miatt. Valójában nem bántam, hogy főleg egymással voltak elfoglalva, ugyanis így volt időm gondolkodni. Eszembe jutott a bátyám, aki eredetileg velem akart volna jönni, de nem jöhetett a munkája miatt. Nem tudom, hogy alakultak volna az események, ha ő is velem tart. Aztán eszembe jutott Harry nővére, Gemma. Mikor láttam őt, egyáltalán nem tűnt olyannak, mint a többi ember, akik az utcán zabálták egymást és verekedtek. De ha jobban belegondolok, nőket nem is láttam az úton.

Felraktam a töltőre a telefonom, majd csekkoltam, hogy van-e térerő. Meglepetésemre négy csík világított a képernyő sarkában, így azonnal a hívás gombra nyomtam.

- Van térerő! - kiáltottam boldogan a többieknek. Mindannyian érdeklődve gyűltek körém, már csak azt kellett kitalálnunk, hogy kit hívunk fel.

- Hívjuk a stockholmi rendőrséget, ott komolyan fognak venni minket. - tanácsolta Louis, majd bediktálta a számot. A telefon kicsöngött, én pedig kihangosítottam azt.

- Üdvözlöm, itt a Stockholmi rendőrkapitányság, miben segíthetek? - hallottuk meg a férfi hangját, amitől egy kis reménysugár ébredezett bennünk.

- Üdv, öhm... Itt vagyunk New Londonba, és tudom hogy ez nagyon furcsán hangzik, de az emberek egymásból táplálkoznak. - mondtam zavarodottan, ugyanis hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak.

- New London? A várossal napok óta semmilyen kapcsolat nincsen. Mi történik ott? - hallottuk, ahogy a háttérben mozgolódás támad, valamint emberek sutyorognak össze-vissza.

- A helyzet az, hogy az emberek furcsán viselkednek. Látott már zombis filmet? Na, pont úgy! - magyarázta Louis, a vonal túlsó végén lévő rendőr pedig csak hümmögött.

- Kik vagytok?

- Louis, Rebeka és Lolo. - válaszoltam. Egyikünknek sem volt vezetékneve, legalábbis nem tudtunk róla.

- Rendben. Eddig azt hittük hogy csak a viharok miatt nincs kapcsolat a várossal, de ezek szerint nem a viharok okozzák. - magyarázta a férfi.

- Nem tudnának értünk jönni valami zombi-ellenszerrel? - kérdezte Louis, mire furán néztem rá. Zombi- ellenszer?

- Az eddigi legnagyobb vihar tombol odakint, nem járnak a repülők sem. Legkevesebb két hét, amíg újra felszállhatnak a járatok. - mondta, nekem pedig a torkomba ugrott a szívem.

- Két hét? Addig mind meghalunk! - esett kétségbe Louis, és fájdalmasan hajába túrt.

- Tartsanak ki, megnézem mit....- a vonal recsegni kezdett, majd egy másodperc, és elsötétült a képernyő.

- Mi a szar? - suttogtam magamban, és kezembe vettem a mobilomat, ami úgy tűnt, mintha kikapcsolt volna. Egy apró rázást éreztem a kezemen, amitől ijedtemben eldobtam a telefont. Egy pillanattal később sötétségbe borult az egész ház.

- Oké, oké, semmi baj, csak elment az áram. - suttogta Louis, és mindnyájunkat egy kis sarokba húzott.

- Kint sincs áram, Louis. Teljesen sötét van. - suttogtam, közben próbáltam rendezni szívverésemet. Rebeka felkapcsolta az elemlámpát, és körbenézett a lakásban. Én addig fejemet a falnak támasztva nagyokat lélegeztem, ugyanis elég komolyan pánikolni kezdtem.

- Két hét... Ha nem halunk éhen és nem esznek meg minket az emberek... Talán van esélyünk. De basszus. Két hét? És még az is az alsó határ. Lehet, hogy egy hónap múlva jutunk csak haza. Addigra pedig már biztosan megdöglünk! - kiakadtam, persze mindvégig azt hittem, hogy csak a fejemben mondom ki ezeket a szavakat, de nem, rájöttem, hogy Louis is tökéletesen hallja.

- Nyugalom, Lolo. Megoldjuk. - próbált megnyugtatni Louis, elég kevés sikerrel.

- Be kellene tárazni élelemből, és bezárni magunkat egy biztonságos helyre. - mondtam ki tervemet, ami valójában nem is tűnt rossz ötletnek.

- Előbb várjuk meg a többieket. Aztán meglátjuk. - Rebeka visszatért felfedező körútjáról, de természetesen nem talált semmit, amivel vissza lehetett volna hozni az áramot. Lekapcsolta a lámpáját, és teljes sötétségben és csendben üldögéltünk a sarokban. Csak a gondolataim visszhangoztak a fejemben, de ez ellen nem tudtam mit tenni.

Nem tudom, mennyi ideig lehettünk így, de kinti zajok csapták meg fülünket. Autók robogása, verekedés hangjai, ordítások. Percek múlva már fegyverek lövése is hallatszódott, innen tudtuk már, hogy visszaérkezett a csapatunk. Gyorsan az ajtóhoz szaladtunk, és kinyitottuk nekik, hogy gond nélkül bejöhessenek. Liam ért be elsőként, majd Josh, Niall, és utolsóként Harry.

- Csukd be! Itt vannak a nyomunkban! - kiáltotta Harry, én pedig engedelmeskedtem, és többszörösen bezártam az ajtót. Mindannyian ki voltak fulladva, és lihegésük hangja töltötte be a teret.

- Mi történt? - kérdezte Louis, miután már mindannyian a szőnyegre ültünk.

- És hol van Zayn? - nézett körbe a társaságon Rebeka, magyarázatot várva.

- Zayn... Meghalt. - válaszolta halkan Liam, mire ijedten a szám elé kaptam a kezem. Három zseblámpával világítottunk, így gyászos, kétségbeesett arcokat láttam magam körül. Harry mellém telepedett le, én pedig azonnal hozzá bújtam egy meleg ölelésre. Örültem, hogy nem esett semmi baja, főleg, miután megtudtam, hogy Zayn nem tudott visszatérni.

- Az egyik fertőzött eléggé keményen megharapta és... Szóval ő is kezdett olyan lenni, mint ők. Elvesztette a fejét. - magyarázta Liam, miután ivott egy korty vizet. Döbbentem hallgattam beszámolójukat, és nagyon örültem, hogy itt a lakásban viszonylag nyugodt helyzetben voltunk és nem kellett átélnünk ilyen borzalmakat.

- Niallel találtunk egy naplót az egyik házban, aminek az a címe, hogy "A vírus". Gondoltam ebből sok mindent megtudhatunk majd - magyarázta Harry, majd egy kis kutatás után előhúzott a táskájából egy kis bőrkötetes könyvet, és Liamnek nyújtotta.

- Megtaláltátok a tökéletes könyvet. - jelentette ki Liam, miközben végigolvasta az első oldalt. - Ezt ki fogjuk elemezni, de előbb - csukta be a könyvet, majd egyenesen rám nézett. - Itt mi történt?

- Találtunk térerőt. Felhívtuk a Stockholmi rendőrkapitányságot, és azt mondták, leghamarabb két hét múlva küldenek repülőt. Odakint hatalmas vihar tombol. - meséltem neki kétségbeesve, ugyanis a helyzet azóta csak romlott.

- Hát ez nem jó hír. De legalább már tudják, hogy mi itt bajban vagyunk. Nézzük pozitívan a helyzetet. - mondta Niall, mire lenéző pillantásokat kapott. Ez a lehető legrosszabb helyzet, amibe keveredhettünk.

- Rendben. Van egy tervem. Este átböngésszük a könyvet,  napközben pedig ismét kimegyünk, valami olyan helyet keresni, ami sokkal biztonságosabb, mint ez. Viszont akkor többet már vissza sem jövünk ide. A taktikánk pedig az lesz, hogy ha megtaláltuk a tökéletes helyet, felhalmozzuk a kaját, és megpróbáljuk átvészelni a heteket.

- Na ez már tetszik. - suttogta Rebeka kicsit lenyugodva, ugyanis ő eddig csak csendben, magában pánikolt.

- Aki szeretne, most aludhat, mi páran őrködünk. - mondta Liam, majd felült a kanapéra, és a zseblámpájával elkezdte olvasni a naplót. Én úgy döntöttem, hogy alszok, mivel nem akartam napközben elbóbiskolni. Harry már előkészítette magának az alvóhelyét a szőnyegen, ami annyit jelentett, hogy leterített egy pokrócot.

- Olyan csendes vagy, mióta visszaértetek. Minden rendben? - ültem le mellé törökülésben.

- Persze, csak kicsit megviselt a mai nap. Zayn pedig... Csak nem tudom kiverni a fejemből a pillanatot, mikor Josh egy szó nélkül lelőtte őt. - suttogta maga elé bámulva.

- Josh lőtte le? Mi van? - ezt meg sem említették. Miért lőtte volna le őt Josh?

- Zayn megharapott egy fertőzöttet, miután őt is megharapták... Josh pedig elég keményen beszólt neki, gondolom tesztelni akarta, milyen gyorsan kapja fel a vizet, és Zayn egyből nekiugrott. Josh pedig csak lelőtte. Szó nélkül. - mesélte halkan, hogy a többiek egy szavát se hallhassák meg. Teljesen ledöbbentem.

- Ezt nem tudom elhinni - motyogtam.

- Én sem. De reméljük a holnap jobb lesz. - vonta meg a vállát, majd végre a szemembe nézett. A sötétben nem láttam őt tisztán, de látszott rajta, hogy tényleg megviselte őt a mai nap. Óvatosan hozzábújtam, ezzel próbáltam támogatást nyújtani felé. Gyengéden derekam köré kulcsolta karjait, és lassan ringatni kezdett. Nem is tudom, mennyi ideig lehettünk így, csak azt vettem észre, hogy lassan álomba merültem.

Arra ébredtem fel, hogy valaki próbál felébreszteni. Nyűgösen nyitottam ki a szemeimet, de legszívesebben visszacsuktam volna, és ebben a helyzetben éltem volna életem végéig. Harryvel teljesen összegabalyodva aludtunk, és Niall keltett fel minket.

- Bocsi srácok, hogy felkeltelek titeket, de van valami, amit látnotok kell.- összeráncolt szemöldökkel, de annál kíváncsibban keltem ki Harry öleléséből, majd mindketten Niall után indultunk. A többiek még aludtak, habár ezzel semmi gond nem volt, hiszen még teljesen sötét volt odakint.

- Látjátok, milyen sötét van? - kérdezte Niall aggodalmasan, mire furán néztem rá.

- Persze hogy látjuk, mivel éjszaka van. - értetlenkedtem, mire csak megrázta a fejét.

- Épp ez itt a probléma. Már reggel nyolc van. - mutatott karórájára, mire leesett, hogy mi itt a probléma. Gyorsan a zsebembe nyúltam a telefonomért, ami szintén nyolc órát mutatott.

- Bazdmeg.... - káromkodott Harry csendesen, idegesen a hajába túrva.

- Mikor elment az áram... Már azóta nem működik a búra rendszere... De akkor mi van a levegővel? Az is elektromosan szűri ki a külvilágból a friss levegőt. - tanakodott Niall, amitől csak még jobban beparáztam.

- Ha ez igaz, akkor pár napon belül elfogy a levegő. - jelentettem ki. Most már teljesen összeállt a fejemben a kép, miszerint nem valószínű, hogy élve hazajutunk.

- Meg tudjuk oldani, csak meg kell keresni a főkapcsolót. - gondolkozott Harry csendesen, de épp elég hangosan ahhoz, hogy mi is halljuk.

- Már csak azt kéne megtudni, hogy hol van. - bólintott Niall. - De előbb keltsük fel a többieket, először csak nektek akartam elmondani.

Fél óra múlva már szabályos káosz alakult ki a csapatban. Mindannyian kétségbe voltunk esve, de egymást győzködve próbáltuk pozitívan látni a helyzetet.

- Tegnap a könyvben azt olvastam, hogy a sötétség felgyorsítja az átalakulási folyamatot... Meg hogy az emberek sötétben a legaktívabbak evés szempontjából.

- Akkor kurvanagy szarban vagyunk - jelentette ki Louis idegesen a hajába túrva.

- Amint megtaláljuk a főkapcsolót, a problémánk megoldódik. Ha mi tudjuk irányítani a búrát, még egy esetleges ellenszert is tudunk a levegőbe juttatni. - gondolkozott el magában Niall, állát dörzsölve.

- Van ellenszer, de a könyv azt írta, hogy az ellenszerhez szükséges anyagok nem találhatóak a városban. - rázta a fejét Liam, mire feladóan lesütöttem a szemem. Ez nem lehet igaz.

- Ki írta azt a könyvet? - kérdeztem.

- Aki elterjesztette a vírust. Egy terrorista, aki azt akarja, hogy Nem London népessége kihaljon, és átvehesse az uralmat a terrorszervezete. - ledöbbentem. Hogy lehet valaki ennyire aljas és szívtelen?

- A könyvet úgy helyezték az asztalra, hogy még a hülye is észrevegye. Mi van akkor, ha van ellenszer, de a könyv írója direkt írta azt, hogy nincs, hogy meg se próbáljuk kiirtani a vírust? - kérdezte Harry, én pedig egyetértően bólintottam. Aki képes elpusztítani egy egész várost, annak ez a tett már nem is számít.

- Igazad van. Feltételezzük azt, hogy van ellenszer. Már csak elő kellene állítani. Valaki van köztetek, aki orvosnak tanul, vagy van ismerete az ilyenekben? - kérdezte Liam, aki láthatóan eléggé félt a nemleges választól. Ugyanis ez volt az egyetlen esélyünk a túlélésre. Az ellenszer.

- Sokáig egy orvos nevelt fel, és elég sokat tudok a sejtekről és az ember felépítéséről. - mondtam kissé bizonytalanul, ugyanis ez az egész már jó pár évvel ezelőtt volt, és már a felére nem is emlékszem.

- Én két évig gyakornok voltam egy kórházban - tette fel a kezét Harry, mire megdöbbentem néztem rá. Ezt nem is gondoltam volna róla.

- Csak voltál? - kérdeztem összeráncolva a szemöldökömet.

- Egy idő után kiderült, hogy pszichológiailag nem vagyok alkalmas orvosnak... - vonta meg a vállát, mire lebiggyesztettem a számat. Pedig szívesen láttam volna orvosi köpenyben őt.

- Én meg szerettem a kémiát - nevetett fel halkan Louis, mire mosolyogva néztem rá. Ez is valami.

- Rendben, ezek szerint nem reménytelen a helyzet. - vette tudomásul Liam, nekem pedig pörögni kezdett az agyam.

- Ahhoz, hogy elő tudjuk állítani az ellenszert, kell egy egészséges vére és egy fertőzött vére, hogy össze tudjuk őket hasonlítani. - mondta Harry, nekem pedig beugrott egy ötlet.

- Amikor a reptéren voltunk és osztogatták az injekciókat. Esetleg ha egy olyat tudnánk szerezni, az is sokat segíthet - mondtam lelkesen, mire Harry szemében felcsillant a remény.

- Ez egy nagyon jó ötlet. - csettintett a göndör, és arcán látszott, hogy már is az ellenszeren gondolkozik.

- Rendben srácok, akkor beszéljünk meg egy végleges tervet. Az első és legfontosabb hogy oldjuk meg az áram-ügyet. Az ellenszert illetve pedig  kell egy fertőzött, az injekciós tűk, valamint egy labor, ahol tudtok dolgozni. Mi lenne, ha egy kórházba mennénk a főkapcsoló után? - ötletelt Liam, amivel mindenki egyetértett. - Akkor hajrá, szedjük össze a cuccainkat, és induljunk.

Ismét egy fél óra múlva már felszerelkezve vártunk az indulásra. A szívem a torkomban dobogott, idő közben hatalmas félelem tört rám, és már nem voltam olyan biztos magamban, mint ezelőtt. Lábaim remegtek, egyszerre reszkettem és melegem volt.

- Hé, minden oké? - lépett mellém Harry, miután látta, hogy csak bámulok magam elé teljesen kétségbeesetten.

- Nem - nevettem el magam a feszültség miatt. Harry csak óvatosan elmosolyodott, majd kitárta karjait, hogy átölelhessem őt. Szorosan bújtam hozzá, arcomat pedig kabátjába temettem. - Félek, hogy mi vár ránk odakint - motyogtam szememet lehunyva, és próbáltam lenyugodni Harry simogató karjaiban.

- Egy pillanatra sem fogok elmozdulni mellőled, ezt megígérem. - suttogta, amitől testemet átjárta a melegség, és megszűnt a reszketésem. Már csak a szívem dobogott hevesen, az sem az izgalomtól.

- Rendben, azt hiszem indulhatunk. És vigyázzunk egymásra, bármi is történik. - mondta Liam, majd kezébe vette hatalmas fegyverét, és kinyitotta az ajtót előttünk. Kiléptünk a sötétségbe, én pedig erősebben markoltam a kezemben pihenő pisztolyt. Rebeka bátorítóan megszorította a kezem, ugyanis megfogadtuk, hogy nem engedjük el egymást, csak ha nagyon szükséges. Szorosan Harry mellett mentünk, valamiért úgy éreztem, ha a fél méteres körzetében vagyok, akkor nem érhet semmi baj.

A sötétség nagyon ijesztő volt, mégsem kapcsolhattuk fel az elemlámpákat, ugyanis a vakító fénnyel felhívtuk volna magunkra a figyelmet. A hangok voltak a legrémisztőbbek. Sikítások és ordítások hallatszottak mindenfelől, valamint folyamatos morgás és lépések hangjai. Minden pillanatban úgy éreztem, hogy bármikor ránk vetődhet egy fertőzött ember, és ezt az érzést volt a legvészesebb elviselni. Csendben haladtunk, Liam ment elől, utána Josh egyedül, majd mi öten: Louis, Niall, Rebeka, Harry és én egy csoportban. Amit láttunk, az borzalmas volt. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy szemtanúja leszek annak, ahogy egy ember kitépi a másik szemét, majd megeszi, és ha ez még nem lenne elég, mondok rosszabbat is. Egy terhes hölgy szaladt végig az úton, és mivel nem nézett körül, egy férfi elütötte őt a kocsijával. Keresztülhajtott a nőn, majd miután teljesen áthaladt rajta, kiszállt a kocsiból, és egyszerűen a felnyílt hasából kirángatta a magzatot, majd a halott kismama mellett üldögélve elfogyasztotta a körülbelül hét hónapos gyermeket. Életem legszörnyűbb látványa volt, Rebekával könnyezve segítettük egymást végig amíg el nem hagytuk a helyszínt. Szemtanúi voltunk annak is, ahogyan egy körülbelül tízéves gyereket öl meg egy felnőtt. Nem kivételeztek senkivel sem, akit csak elértek, azonnal elfogyasztották, akár élve is. Ha a látvány nem lett volna elég, a kiabálások és a sikolyok törték meg a csendet. Nem tudom mennyi ideig mehettünk így síri csöndben, de a hátunk mögül hangokat kezdtem hallani, mintha valaki futna, vagy hasonló. Egy nagy levegőt vettem, majd hátrafordultam, hogy biztos lehessek abban, hogy nem követ minket senki.

- Srácok... - suttogtam, mikor azt láttam, hogy egy körülbelül ötfős fertőzött férfi csapat közeledik felénk, elég gyorsan futva. Mindenki hátrafordult, majd ijedten futni kezdtünk. Csak futottunk, igyekeztük elkerülni a népes részeket, de így is a minket célpontba vevő csoport bővült pár fertőzöttel, és már fölényben voltak. Josh lelőtt belőlük párat, amivel elérte, hogy a többségük megálljon lakmározni, de néhányan még így is a nyomunkban voltak.

Kifulladva fordultunk be egy utcába, majd a falnak dőlve kifújtuk magunkat. Próbáltam nem belegondolni a helyzetbe, így agyamat leállítottam, és főleg az ösztöneimre és a reflexeimre koncentráltam. De még így is a sírás határán voltam. Majd kiköptem a tüdőmet, a félelem pedig semmit nem segített. A levegővétel nehéznek bizonyult, és úgy éreztem magam, mint aki másodperceken belül összeesik. Homlokomat a hideg falnak döntöttem, és csukott szemmel próbáltam csillapítani a légzésem, elég sikertelenül. A fejemben a fertőzöttek jártak, szemem előtt szörnyű látványuk jelent meg újra és újra. Próbáltam erősnek maradni, teljes erőmből, de mégis elmorzsoltam pár könnycseppet. Sok volt ez a lelkemnek, csak vissza akartam menni az időben és nem elfogadni azt a kibaszott állásajánlatot.

- Lolo - éreztem meg egy tenyeret a vállamon, amitől még inkább felülkerekedtek rajtam az érzelmeim, és zokogni kezdtem. Harry könnyeimet látva azonnal szorosan magához húzott, én pedig amilyen szorosan csak tudtam, öleltem. Ki tudja, meddig lesz még alkalmam erre.

- Csak gondolj valami szépre. Egy aranyos kiskutyára... - ahogy ezt kimondta, kinyitottam a szemem, és az utca végére néztem. Egy férfi a kutyájával a kezében sétált, de valami mégsem volt olyan aranyos az egészben. Az egyik az, hogy férfi megállt az úton és felénk nézett. A másik pedig, hogy a kutyának nem volt feje, és kilógtak a belei. - Akkor kiscicára - javította ki magát Harry, de ettől nem lett jobb, a fél-kutya látványa örökre beleégett az elmémbe.

- Tovább kellene mennünk. Még körülbelül egy óra, míg a főkapcsolókhoz érünk. - hallottam meg Liam hangját, mire egy nagyot sóhajtva letöröltem a könnyeimet, és próbáltam összeszedni magam. - Jól vagy, Lolo? - kérdezte, mikor kiléptem Harry öleléséből, és felvettem a földről a hátizsákomat.

- Nem, de menjünk - szipogtam, és próbáltam minél erősebbnek tűnni - pedig már régen összetörtem odabent.

Továbbmentünk, a helyzet pedig egyre rosszabb lett. Minél nagyobb távot tettünk meg, annál több fertőzött lett a nyomunkban, így majdnem végig futnunk kellett. Nem néztem már sehová, csak a lábam elé, de legszívesebben csak kikapcsoltam volna az összes érzékszervezem : nem akartam ezeket látni. A szívem darabokra tört már csak a gondolatra is, hogy több száz ember veszíti életét egymás - de főleg a vírus miatt.

Több évszázadnak tűnt, míg odaértünk, de nagy megkönnyebbülésemre végre megérkeztünk egy hatalmas épülethez, ami Liam szerint a búra főkapcsolóját is magába foglalta.

- Még soha nem voltam bent, csak hallottam a helyről. Ha minden igaz, a keleti szárnyon működik a búra vezérlése, de nem tudok biztosat mondani, szóval szerintem az lesz a legjobb, he szétválunk. - magyarázta Liam, mire csak bólogattunk. Mindenkiben volt egy kis félelem, hogy mi vár ránk bent, ugyanis egy ilyen intézményben rengetegen dolgozhatnak... És jelen pillanatban ezek az emberek valószínűleg egytől-egyig fertőzöttek. - Két kettes valamint egy hármas csoportra kellene szétválnunk.

- Én megyek Loloval - jelentkezett rögtön Harry, amitől egy kicsit megnyugodtam, de idegesen néztem Rebekára.

- Én Niallel - mondta Louis, így végül Rebeka Liam és Josh társaságába került, amivel nem volt semmi problémánk, Liam biztosan megvédi majd őt, ezért aggódásom már el is múlt.

Minden csapat kapott egy-egy walkie talkiet, Liam kiosztotta az irányokat, ellátott minket utasításokkal, aztán már be is léptünk az épületbe. Szorosan markoltam a fegyvert a kezemben, a félelem pedig kezdett felülkerekedni rajtam. Ez nagyon nem nekem való. Szétváltunk, mi mentünk a déli irányba Harryvel, amihez egy hatalmas vasrács vezetett.

- Oké, menni fog ez - motyogott Harry, majd szájába vette az elemlámpáját, majd hozzáértően vizsgálta a lakatot. - Állj hátrébb, Lolo - kérte, én pedig azonnal engedelmeskedtem neki - És fogd be a füled - tette hozzá, majd fegyverével a lakatra célzott. Csak egy tompa puffanást hallottam, majd már Harry fel is húzta a rácsot. - Gyere - nyújtotta felém a kezét halványan mosolyogva. Képzelem, mennyire látszódhatott rajtam a félelem, ha Harry ilyen gyengéden bánt velem. Lassan leengedte mögöttünk a kaput, de csak annyira, hogy alatta körülbelül öt centi rés maradjon, gondolom azért, hogy hátulról nehogy megtámadjanak minket, de ha kell, rögtön fel tudjuk húzni a rácsot.

- Mit is kell keresnünk pontosan? - kérdeztem halkan, miközben egy sötét folyosón mentünk végig, amin csövek futottak hosszában.

- Egy panelt. Tudod, mint a filmekben, mikor az okos főszereplő összedug egy piros és egy kék drótot és megoldja a hatalmas problémát. - magyarázta, mire felkuncogtam. De legalább már értettem hogy mit is keresünk.

- Bármit látsz, szólj azonnal - suttogta. Úgy éreztem magam, mint egy horror játékban, ugyanis az elemlámpám fénye elég ijesztő helyeket világított meg. Talán, ha nem lett volna sötét, azt mondtam volna, hogy ez egy normál folyosó, de így, korom sötétben, úgy, hogy csak az elemlámpáink világítottak, elég ijesztőnek tűnt. Már értettem, hogy a horror filmekben miért mindig sötétben történnek az izgalmas dolgok. A folyosó végén egy szárnyas ajtó volt, mi pedig gondtalanul bementünk rajta. Nem volt más választásunk, ez volt az egyetlen út. Visszatartott lélegzettel néztünk körbe a hatalmas teremben, ahol csak számítógépek és kábelek tömege szóródott szét a padlón. Némelyik összetörve, de voltak köztük egész jó állapotban lévők is. Próbáltam minél halkabban lépkedni, így teljes csöndben  fedeztük fel a terepet.

- Minden rendben? Vége. - megugrottam a hirtelen hangtól, amit Liam adott ki a walkie talkien keresztül. Szívem majd kiugrott a helyéről, annyira megijedtem, de ahogy láttam, Harry sem volt másképp.

- Mi találtunk pár ép számítógépet, de az összes kábel el van vágva. Vége. - válaszolt Harry, én pedig közben még a kábeleket vizsgáltam.

- Valaki direkt vágta el őket. - suttogtam, majd egy fehér hosszú cérnát pillantottam meg a kábelek között, ami vezetett valamerre. Térden mászva követtem, merre halad, a kíváncsiságom felülkerekedett rajtam. Valaki szándékosan akarta, hogy arra menjek. Míg Harry Liamnek adott információkat, én elértem a fonal végére. Egy metszőolló volt ott, mellette pedig egy emberi ujj feküdt véresen, alatta pedig egy vér áztatta papír, amin első ránézésre valamilyen szöveg állt.

- Harry! - kiáltottam halkan, mire a göndör azonnal mellettem termett.

- Találtunk valamit. Mindjárt jelentkezem. Vége. - szólt a kis szerkentyűbe majd letérdelt mellém, és ő is átnézte, amit én láttam.

- Egy fehér fonal vezetett ide. Valaki azt akarta, hogy megtaláljuk. - mondtam, mire ő a zseblámpája végével arrébb gurította azt a levágott ujjat, és óvatosan felfordította a papírt. Azon két sor szöveg állt, elég olvashatatlan kézírással, de mégis sikerült elolvasnom.

Ügyesek vagytok, de nem tartotok össze. Pár nap múlva mind halottak lesztek, ha így folytatjátok. Egyet jegyezzetek meg: Az én városomban nem engedélyezett a lázadás. - J.

- Jézusom... - sütöttem le a szemem, majd Harry arcát néztem, aki csak rezzenéstelenül bámult maga elé.

- Figyel minket. - suttogta, majd mögém pillantott. Egy pillanat alatt felugrott és élesítette fegyverét. - Ki van ott? - kiáltotta, össze-vissza cikázva a zseblámpájával. Messzebbről csörömpölés hallatszott, de nem abból a helységből jött a hang amelyikben mi voltunk. - Gyere, Lolo - nyújtotta a kezét, amit én el is fogadtam és segített felállni. Harry elindult egy irányba, aztán egy kis keresgélés után lehajolt a földre, és egy újabb papírt vett fel. Mellé léptem, és én is elolvastam.

Ne próbáljatok megkeresni, különben egyetlen gombnyomással felrobbantom az egész várost. Nem viccelek.

Én nem foglak megölni benneteket. A város lakói elintézik majd helyettem.

Sok sikert.  -J.

- Ki lehet ez? Esetleg, az, aki a naplót írta? - kérdeztem Harrytől. Ezt az egészet úgy fogtam fel, mint egy rejtélyt, amit meg kell oldani. Sokkal könnyebb feldolgoznom, ha játékként fogom fel a helyzetet.

- Lehetséges. Figyelj, szerintem ne foglalkozzunk vele. Azt írta, hogy ő maga nem fog megölni minket, és ne is keressünk, ergo kerüli azt, hogy találkozzunk. Vele nem lesz problémánk, inkább koncentráljunk a vírusra és a városlakókra. Ez az egyetlen esélyünk. Szándékosan akarta elterelni a figyelmünket, ne hagyjuk, hogy beváljanak a tervei. - mondta Harry, amivel én teljesen egyetértettem, így bólintottam.

- Szóljunk Liamnek. - mondtam, majd Harry a szájához emelte a készülékét. Abban a pillanatban egy alakot pillantottam meg mögötte, és kivettem a kezéből a készüléket.

- Mi a ...? - gyorsan a szájára tapasztottam a tenyerem, majd továbbra is az idegen alakon tartva szemem, a füléhez hajoltam.

- Valaki van mögötted. Nem látom, csak az alakját. - suttogtam a lehető leghalkabban, mire Harry óvatosan megfordult és egy hirtelen mozdulattal az alak felé irányította a fegyverét és a zseblámpáját egyszerre. Egy fertőzött volt az, mögötte pedig egy nyitott ajtón keresztül láttuk, hogy bizony közelednek a társai is. Csak állt ott, és figyelt minket, de nem csinált semmit. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy attól féltem, mindjárt felugrik a torkomba. Lassan lépkedtünk hátrafelé, arra, ahonnan jöttünk, majd mikor már elég távol kerültünk tőle, és a társai is majdnem odaértek, egy lépést tett felénk, majd még egyet.

- Futás - kiáltotta Harry, mikor a fertőzött egyre közelebb jött hozzánk, mi pedig egyszerre fordultunk meg és futottunk a folyosón, ahogy csak bírtunk. A vasrácshoz értünk, amit leengedtünk, mikor befelé jöttünk, majd azonnal megkezdtük húzni felfelé, hogy kimehessünk. Ám az nem mozdult. A léptek mögöttünk egyre hangosabbak lettek, és mikor hátranéztem, már láttam a fertőzötteket közeledni. Teljes erőnkből rángattuk a rácsot, ordítottunk segítségért, de nem történt semmi. A rács egy centit se mozdult, a támadóink pedig már csak pár méterre voltak tőlünk. Kétségbeesetten pillantottam Harryre, de ő sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Akkor tudatosult bennem, hogy mindjárt meghalunk. 

------------

Nos, remélem hogy tetszett nektek ez a rész és ne haragudjatok, hogy ilyen sokáig tartott, de mostanában inkább a végkifejlet és a következő részek logikai felépítésén dolgoztam. 

És bocsánat, hogy megint függővég, de hát... Gonosz vagyok, szokjatok hozzá ;) 

Kellemes Húsvéti ünnepeket :)
Peace out <3 

A vírus | 3. Rész

- Hé haver, tedd le azt a fegyvert, ez nem játékszer - hallottam meg Harry magabiztos hangját.

- Mutasd, ki van mögötted! - egy idegen hangot hallottam most, mire lélegzetvisszafojtva kiléptem Harry takarásából. Egy 23 év körüli fiút láttam, aki egyenesen nekem szegezte a fegyverét. Arca nem volt beesett és falfehér, mint akiket eddig láttunk, és ez egy kis reményt ébresztett bennem.

- Egészségesek vagytok? - kérdezte, szúrós szemmel pásztázva mindkettőnket.

- Nagyon reméljük - motyogtam, mire leengedte a fegyverét, és két ujjával füttyentett egyet.

- Nos, akkor üdvözöllek titeket a csapatunkban, én Liam vagyok. Mi gyűjtjük össze az egészségeseket ebben az átkozott városban, és próbálunk túlélni. Gondolom ti is csatlakozni szeretnétek. - mondta tárgyilagosan, látszott rajta, hogy ő valami főnök- féle. Pár másodpercen belül megjelent még két korunkbeli fiú is, és mosolyogva fogadtak minket.

- Bővül a csapat, srácok - biccentett Liam, mire Harryvel mosolyogva összenéztünk.

- Mi ez az egész? - kérdeztem tőlük.

- Mindent elmesélünk, de előbb vissza kell mennünk a bázisra és elvégezni rajtatok pár tesztet. Ha szeretnétek, már indulhatunk is. - magyarázta Liam.

- Ami azt illeti be kell szereznünk pár dolgot. - válaszolta Harry, majd végignézett rajtam. Ekkor jutott eszembe, hogy még mindig ez a szörnyű ing van rajtam.

- Igen, én pedig azt hiszem inkább leveszem ezt a borzalmat. - mutattam végig magamon nevetve, amin persze ők is jól szórakoztak.

- Rendben, egy óra múlva legyetek a bejáratnál, szerezzetek egy-egy táskát és pakoljátok tele a szükséges dolgokkal. - mondta Liam, majd már meg is fordultak, és otthagytak minket.

- A frász jött rám - suttogtam Harrynek, mikor már elég messze kerültek tőlünk. Felkuncogott, majd szorosan megölelt és egy puszit nyomott a hajamba.

- Mostantól minden rendben lesz. Csak vedd le ezt a szörnyűséget - röhögte, mire kitessékeltem őt a fülkéből, és felvettem a végleges cuccaimat. A végeredménnyel egyébként nagyon elégedett voltam, a fekete szűk farmer tökéletesen tapadt a lábaimra, és ráadásul ennél kényelmesebb nem is lehetett volna. Egy egyszerű fekete pólót választottam hozzá, valamint egy bőrkabátot és egy bakancsot. Tartalékba még eltettem pár hasonló nadrágot és felsőt. Kiléptem a fülkéből ahol Harry várt, aki szintén lecserélte a ruháit és betárazott még pár darabból. Mondanom sem kell, eszméletlenül nézett ki, fekete kötött pulcsija és szövetkabátja tökéletesen illett a szűk farmerjához.

- Hű. - mondtuk egyszerre, miközben végigmértük egymást. Nevetve  sétáltunk tovább a következő üzletbe, ahol mindkettőnknek egy nagy hátizsákba pakoltuk a cuccokat. A következő állomás az élelmiszerüzlet volt, ahol főleg konzervekből és hosszú ideig elálló kajákat választottunk, biztos ami biztos. Teli táskákkal siettünk a bejárat felé, ugyanis eléggé elütöttük az időt. Az előbb megismert fiúk már ott álltak, majd mikor melléjük értünk, már indultunk is. Hogy hova, azt még nem tudtuk.

- Hová visztek minket? - kérdezte Harry, megelőzve engem.

- A központba. Ami egy pince, de ez ne tévesszen meg benneteket - válaszolta a szöszi srác, és egy széles mosolyt is villantott mellé. - Egyébként Niall vagyok, ő pedig Zayn. Elég csendes, de jó fej. - lökte meg a fekete hajú srác vállát, mire ő szerényen felkuncogott. Harry és én mosolyogva néztük őket, majd ismét ránk néztek, hogy mi is mutatkozzunk be.

- Én Lolo vagyok, ő pedig Harry - válaszoltam Harry helyett is. A srácok bólintottak, jelezve, hogy megjegyezték a nevünket, majd tovább folytatták a társalgást felénk.

- A központon még rajtunk kívül öten vannak, ebből egy lány. Rebeka örülni fog neked - biccentett felém Niall, mire felcsillant a szemem. Élveztem Harry társaságát, de hiányzott egy kis csajos csevegés, amit vele nem tudtam megoldani.

- Mi történt a városban? - kérdezte Harry, elterelve a témát. Arcán idegességet fedeztem fel, amit nem értem, hogy mi okozott.

- Egyelőre nem tudunk semmit. Ma este megyünk kideríteni, mivel ha észrevettétek, este pörög az élet. - eszembe jutott a reggeli látvány, amitől a gyomrom azonnal felfordult. Az emlék beleégett az agyamba, és nem tudtam már kisöpörni onnan.

- Igen, feltűnt... Ma bementünk egy étterembe, és lehet, hogy nem fogjátok elhinni, de a saját szememmel láttam, hogy egy ember egy másik embert evett. - mesélte Harry, a srácok pedig csak legyintettek.

- Mi már sok ilyet láttunk. Nem tudjuk, mi vezeti rá őket erre a tettre, de ki fogjuk deríteni. - felelte Zayn, mire egy gombóc keletkezett a torkomban. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha most szépen elmennék téli álmot aludni és mikor vége ennek az egésznek, felkelnék.

- Lolo, jól vagy? - suttogta Harry nekem, miközben karját átvetette a vállamon.

- Persze... - hazudtam. Persze hogy hazudtam, itt vagyok egy csapat bátor és erős férfi között, nem tűnhetek gyengének.

- És ti, srácok? Hogy kerültetek ebbe az istenverte városba? Mi majdnem mindenkit ismerünk, de a ti híreteket még nem is hallottuk.

- Tegnap érkeztünk repülővel. Két orvos injekciókat osztogatott az érkezőknek, de megszöktünk mielőtt beadhatták volna nekünk is. - válaszolta Harry. Te jó ég, azóta annyi minden történt már, hogy alig emlékeztem rá.

- Ez érdekes. Nem tudtok még másokról, akik megszöktek?

- Nem, habár nem is figyeltük. Csak futottunk pár utcát, és vissza se néztünk. - vonta meg a vállát a göndörke. 

- Rendben. Honnan jöttetek? - kérdezte a szöszi.

- Én Wennerstormból. - válaszoltam halvány mosollyal az arcomon. Eszembe jutott a bátyám, te jó ég, mi lehet vele?

- Én Stockholmból - mosolygott Harry. Nem is beszélgettünk még erről, ezért érdeklődve néztem rá, hátha még mond valamit, de nem, mert a szöszi újabb kérdéssel bombázott.

- Nem egy helyről jöttetek? - ráncolta a szemöldökét.

- Én átszállással jöttem. - na igen, ezt se tudtam róla...

- Én azt hittem, hogy egy pár vagytok... Most akkor mi van? - röhögte Niall, mire értetlenül néztünk össze Harryvel. Oké, bevallom, Harryvel szívesen alkotnék egy párt, de nem ilyen körülmények között.

- Csak tegnap ismertük meg egymást - röhögtük teljesen egyszerre, amitől még hangosabban tört ki belőlünk a nevetés.

- Hát pedig nem úgy tűnik - kacsintott Zayn, amire már nem volt időnk reagálni, ugyanis idő közben megálltunk. Liam feltette a kezét, miszerint csendesedjünk el. Hatalmas csend volt. Egy elég kihalt területen voltunk, egyedül csak az utca végén felborult autóból szivárgó füst mutatott mozgást.

- Redben, gyertek utánam - szólalt meg újból Liam, miután meggyőződött arról, hogy tiszta a terep. Egy hatalmas vasrácsos kapun keresztül jutottunk be egy kis udvarba, majd onnan egy szintén vasrácsos ajtón keresztül léptünk be az épületbe. Úgy éreztem magam, mintha épp egy börtönbe vezetnének be, és egy pillanatra el is bizonytalanodtam, hogy talán nem kellett volna megbízni idegenekben, de már késő volt, mert megérkeztünk. Egy hatalmas lakásban voltunk, ami meglepetésemre elég rossz állapotban volt, mintha valami felrobbant volna a szoba közepén.

- Üdvözöllek titeket a bázison! Három kijárat van, valamint a hely bomba- biztos, le lett tesztelve! Érezzétek magatokat otthon! - vezetett körbe minket Liam, majd két ajtón keresztül még láttunk megérkezi két fiút, és a korábban emlegetett lányt is.

- Óh, Istenem! Köszönöm! - nézett az égre összetett kezekkel a lány, miután meglátott, majd hatalmas mosollyal az arcán futott felém, végül a karjaiba zárt és szorosan megölelt.

- Öhmm, szia! - motyogtam értetlenül, mivel furcsának találtam hatalmas örömét. Egy perc után végre elengedett, és mosolyogva fürkészte az arcom.

- Szia, én Rebeka vagyok! - vigyorgott.

- Louise, de hívj csak Lolonak. - mosolyogtam vissza rá. Szimpatikus volt, viszont a mosolya mögött látszott rajta, mennyire fél a kialakult helyzettől.

- Drága Lolo, el sem hiszed, mennyire hiányzott már a lány társaság! - még egyszer szorosan megölelt, és dülöngélt velem jobbra-balra, amitől csak nevettem.

- Jól van Rebeka, nem kell túlozni, még csak négy napja vagy velünk összezárva! - forgatta meg a szemét egy számomra ismeretlen fiú, aki meg kell, hogy mondjam, helyes volt, de mégis valami miatt azonnal unszimpatikus lett ahogy a szemébe néztem.

Fél óra múlva már nyugodtan beszélgettünk egy hatalmas szőnyegen eldőlve, addigra már megvizsgáltak minket, és befogadtak maguk közé. A másik két fiút is valamennyire sikerült megismerni. Louis, a kissé alacsony- de még így is magasabb nálam - barna hajú, vicces fiú, valamint Josh, a sötétbarna hajú, számomra unszimpatikus személy is bemutatkozott nekünk.

A csapaton belül külön kis részekre különültünk, és úgy beszélgettünk mindenféléről. Harry, Louis, Niall, Rebeka, és én az elektromos kandalló mellett foglaltunk helyet, Liam, Zayn és Josh pedig intézték a saját kis dolgaikat, Liam az ablakon bámult ki és figyelte a terepet, Josh a kését élezte, Zayn pedig elszundított a kanapén.

- Hamarosan sötétedik. El kell készítenünk a tervet. - jött oda hozzánk Liam, mire mindannyian rá figyeltünk. Liam olyan volt mint egy apa, kinézetre és gondolkodásra is, ugyanis tökéletesen gondoskodott rólunk, pedig még nem is ismert minket igazán. - Szóval, ki kellene mennünk a városba, és utánajárni, hogy mi az istent csinálnak ezek éjszaka. Gondolom mindenki tudja, hogy reggelre kész káosz alakul ki az utcákon. Este tízkor indulunk, ki szeretne jönni? - kérdezte, körbenézve a társaságon. A fiúk mindannyian azonnal feltették a kezüket, én pedig csak Rebekára néztem. Ha ő megy, akkor én is.

- Rendben, srácok. Lányok, ti itt maradtok, nem is engedném, hogy velünk gyertek, mert veszélyes lehet. Esetleg van önként jelentkező, aki itt maradna a lányokkal, hátha valami baj történik? - Liam tökéletesen kezelte a helyzetet, felnéztem rá.

- Ha más nem, majd én - vonta meg a vállát Louis, mivel senki nem jelentkezett azonnal. Mindenki a saját szemével akarta látni, hogy mi történik odakint, és bevallom, én is szörnyen kíváncsi voltam, de a félelem felülkerekedett a kíváncsiságomon.

- Rendben, akkor Louis, te maradsz a lányokkal. A többiek pedig jöjjenek velem, egy picit felkészítelek titeket. - A fiúk felálltak, és a másik helységbe vonultak Liam társaságában. Addigra már Zayn is felébredt, és beleegyezett abba, hogy velük tart felderíteni a várost.

Harry szemszöge

Liam teljesen felkészített minket a kint várható dolgokra, valamint elmagyarázta, hogyan kell kezelni egy fegyvert. Nem tűnt bonyolultnak, de nem szívesen használtam volna élesben. Bevallom, egy picit féltem, hogy mi vár kint rám, de ebből nem mutattam semmit. Erősnek kell lennem, hiszen csak így lehet ezt a problémát megoldani.

- Fél óra múlva indulunk, egyetek, lehet, hogy egész éjszakára kint ragadunk. - zárta le Liam a beszédét, majd utunkra engedett. Niall mellé léptem, akin látszott, hogy fél az elkövetkezendő óráktól.

- Fogtál már valaha fegyvert a kezedben? - kérdeztem tőle a sajátomra nézve, ami nagyon természetellenesen festett karjaimban.

- Nem. És te? - kérdezte kínjában nevetve.

- Én sem. Nagyon remélem hogy nem kell majd használnunk. - mosolyogtam rá, hogy megnyugodjon, ugyanis szinte remegett már. - Te hogy kerültél ide? - kérdeztem hogy eltereljem a figyelmét.

- Négy napja érkeztem repülővel... A családom nem engedett be a házba, aztán egy napig csöveztem, és Liam megtalált. Nem is tudom, egyedül mi lenne most velem... - túrt bele idegesen szőke hajába, miközben visszaemlékezett az ideérkezésére.

- Van barátnőd? - kérdeztem tőle, hátha egy ilyen gondolat feldobja őt.

- Nincs, és neked? - kérdezett vissza szemöldököt húzogatva, mire mindketten elnevettük magunkat.

- Nekem sincs... - vontam meg a vállam.

- És mi van Loloval? - tudom, hogy furcsa ezt egy fiú szájából hallani.. de a szívem hevesebben kezdett verni a neve hallatán.

- Mi lenne? Nem hiszem hogy érdekelném őt. Elvégre... Csak nézz rá, szerinted leállna egy ilyennel, mint én? - mutattam a lányra, majd magamra. Lolo gyönyörű volt. Sötétbarna haja enyhén hullámosan omlott a vállára, zöldeskék szemei pedig úgy csillogtak, akár a tengervíz. Egyszerűen csak úgy volt tökéletes, ahogy volt.

- Szerintem összeillenétek. De te tudod. - mondta Niall mosolyogva, megpaskolva a vállamat. Mosolyogva néztem a szőnyegen nevetgélő szépséget, aki mintha megérezné magán tekintetemet, felnézett rám. Aranyosan elmosolyodott, majd visszafordult Rebekához, aki lelkesen magyarázott neki.

- Rendben, srácok, ha készen álltok, indulhatunk, már csak percek kérdése és besötétedik. - csapta össze a tenyerét Liam, mire mindannyian köré gyűltünk. Hosszú göndör hajamat egy férfias kontyba fogtam össze, hogy még véletlenül se zavarjon, majd felkaptam a kabátom, és a kezembe vettem a fegyverem.

- Louis, bármi baj van, ezen el tudsz érni minket - nyomott a fiú kezébe egy walki talkie-t, aki felcsillanó szemekkel nézte a készüléket. Nem tudom Liam honnan szerezte, de elég régi találmány már. Liam az utolsó utasításokat adta ki, mikor Lolo félénken odajött hozzám.

- Harry... Vigyázz magadra, kérlek - suttogta, mire mosolyogva magamhoz húztam egy ölelésre.

- Te is, Lolo - egy puszit nyomtam az arcára, amitől egy kis pír úszott az arcára. Lehet, hogy Niallnek igaza van, és tényleg lenne esélyem nála? Nem volt időm ezzel foglalkozni, ugyanis elindultunk. Azonnal Niall mellé párosultam, hiszen a szöszit eléggé megszerettem az utóbbi órákban. Louist is megkedveltem, vicces srác, viszont Josh nem volt szimpatikus. Olyan magának való, lélektelennek tűnt, habár még egy szót sem beszéltem vele.

- Harry! - mosolygott rám Niall, mikor mellé léptem. - Jól áll a fegyver - jegyezte meg a pisztolyomra mutatva, mire elnevettem magam. A szöszi kezébe viszont nem illett a fegyver. Ártatlan stílusától és hangjától teljesen elütött, és feltételezéseim szerint személyiségétől is. Kiérve az utcára megdöbbentő látvány fogadott. A pár órával ezelőtti nyugalomnak semmi nyoma nem volt, mindenfelé emberek járkáltak. Már sötét volt, csak az utcai lámpák világították meg a területet. Eddig még azt hittem volna, hogy egy buli helyszínen vagyok, de ezt egy pillanattal később már nem mondhattam volna el. Az egyik ember elkezdte ütni a másikat, és ebből egy hatalmas tömegverekedés kerekedett. Pár pillanattal később az egyik férfi a földre került, mire egy másik ráugrott, és egyszerűen beleharapott. Elkaptam a tekintetem.

- Az eddig ismert tünetek... Kannibalizmus, szürke, kirepedezett bőr, véraláfutások és véreres szem, valamint élőhalottas viselkedés, ingerlékenység és beszédzavar. Kihagytam valamit? - kérdezte Liam tőlünk, aki a kis jegyzetfüzetébe irkált, miközben a verekedő tömeg mellett jöttünk el.

- Koszosak és büdösek... - motyogtam magamban, mire Liam szidó pillantással jutalmazott. Pedig igazam volt, úgy bűzlöttek, mint akik egy éve nem fürödtek.

- A terv az, hogy keresünk a házakban bármit, ami megmagyarázhatja ezt az egész jelenséget. Kezdjük ezzel a lakással - mutatott az utca túloldalán lévő házra, majd egyszerűen a lábával betörte az ajtót. Hatalmas gépfegyverén felkapcsolta az elemlámpát, és mint a katonás filmekben, elindult befelé. - Szétválunk. Ha találtok valamit, ordítsatok. - adta ki az utasítást, majd egyedül el is indult az egyik szobába.

- Harry, én veled jövök - lépett mellém Niall, majd ketten elindultunk egy-egy zseblámpával, hogy keressünk valami bizonyítékot vagy iratot. Egy dolgozószobába kerültünk, ahol az íróasztalon össze-vissza voltak dobálva gyűrött papír fecnik. Elkezdtünk olvasgatni. Voltak tervrajzok, emlékeztetők és jelszó-adatok is.

- Mi van, ha minden le van jegyezve az interneten? Manapság senki nem ír papírra. - suttogtam Niallnek, aki egyetértően bólogatott, és szétnézett a szobában, amíg én a papírok között olvasgattam.

- Itt egy laptop - kiáltott fel boldogan, mire eldobtam a kezemben lévő szálloda alaprajzát, és odasiettem hozzá.

- Nézd meg hogy működik-e, a többit majd a bázison megnézzük rajta. - a gép bekapcsolt, így Niall a töltőjével együtt a táskájába csúsztatta a szerkezetet. Mivel a papírok között nem volt semmi használható, tovább mentünk a következő szobába, ami a fürdőszoba volt. Az a látvány ami ott fogadott, a legrosszabb álmaimban is horrorisztikusnak számít. Az első dolog, ami feltűnt, az a hatalmas bűz volt, és miután elhúztam a zuhanyfüggönyt, jött a borzalmasabb része.

- AZTAKURVAÉLET! - ordítottam, majd behunyva a szemem visszahúztam a függönyt az eredeti állapotába. Hatalmas hányinger tört rám, a mosdónál kellett megtámaszkodnom, hogy ne hányjam el magam azonnal.

- Mi az, Harry? - kérdezte Niall, aki nem jött be velem a fürdőszobába, így ijedten nézett rám, amint a gyomromban pihenő étellel küzdök.

- Mi ez az ordibálás? Mit találtatok? - érkezett meg pár másodperccel később Liam, de én csak csukott szemmel próbáltam egy szép dologra gondolni, hogy elhessegessem a szörnyű látványt, ami az elmémbe égett. Hallottam a zuhanyfüggöny elhúzásának hangját, majd Niall siető lépteit.

Egy hulla volt ott. Nem is akármilyen, a legrondább, amit valaha láttam. A szeme nem volt a helyén, arcán harapásnyomok és vágások ékeskedtek. Ez még nem lett volna olyan rossz, ha nem lógnak ki a belei, és nincs letépve mindkét karja.

- Harry... - éreztem meg Liam tenyerét a vállamon - Tovább kell mennünk. Csak... felejtsd el. - tanácsolta, mire egy hatalmas levegővétel után felálltam és ki sem nyitva a szemem kisétáltam az ajtón. Mivel újból a halott képe jelent meg elmémben, muszáj volt kinyitnom a szemem.

- Találtunk egy laptopot és elraktuk, mert lehet hogy szükségünk lesz rá - mondtam Liamnek, már csak azért is, hogy eltereljem a figyelmem.

- Rendben, ez egy jó döntés volt - bólintott, miközben aggodalmasan fürkészte az arcomat. Kiértünk a házból, ahol már a többiek várakoztak, Niall pedig láthatóan kidobta a taccsot.

- Sajnálom, Niall, hogy nem figyelmeztettelek... De féltem hogy ha megszólalok, én is úgy járok, mint te... - paskoltam meg a hátát.

- Pff. Puhányok - hallottam meg Josh felől a beszólást, de inkább nem foglalkoztam vele. Zayn annál inkább.

- Nem láttad azt, amit ők, ne ítélkezz - szólt vissza neki nyugodt hangsúllyal.

- Kussolj, öcsi. Egy halott nem nagy szám. - válaszolt lekezelően, amiért már egy csúnya pillantást eresztettem felé. Mit képzel magáról?

- Srácok, induljunk tovább. Reméljük több ilyen nem lesz. - mondta Liam, majd megindult előre. Mi, Niallel hátul kullogtunk, teljesen lesokkolódva. Erre azért egyikőnk sem számított.

Tíz perc múlva újabb lakás előtt álltunk meg, és én ugyan nem tudom, Liam mi alapján választotta a helyeket, mert nekem teljesen olyannak tűnt, mint a többi. Ismét betörte az ajtót, majd megint szétoszlottunk, ugyanúgy, mint előbb. Ismét valami iroda- szerűségbe tértünk, ahol nem találtunk számítógépet, de papírokat sem. Egyetlen egy napló volt az asztal közepére helyezve, mintha csak arra készítették volna oda, hogy mi elvigyük. Lassan nyitottam ki a kis könyvecskét, ami teljesen tele volt írva, valamint több oldalon is élethű rajzokkal találtam szembe magam. A rajzok mind embereket ábrázoltak, szervrendszereket, szerveket és egy pár rajzolt agyat is láttam benne. A könyv borítója bőr volt, és bele a volt karcolva egy felirat :

A vírus.

Gyorsan a táskám mélyére süllyesztettem, majd Niallel együtt visszatértünk a földszintre.

Míg a többiekre vártunk, a könyvet bújtuk, és megállapítottuk, hogy ez a könyv sokat fog majd segíteni nekünk. Pár perc múlva egy hatalmas ordításra eszméltünk fel, mire ösztönösen a hang irányába kezdtünk futni.

A földön Zayn vergődött, a lámpája fénysugara pedig össze-vissza cikázott a plafonon. Folyamatosan ordibált, ugyanis egy fertőzött férfi verekedett vele. Túl gyorsan történtek az események. Ösztönösen a férfira ugrottam, így az már nem fogta le Zaynt, viszont annál inkább engem vett célpontba. Próbált megharapni, de nem hagytam magam, két karját leszorítottam a földre, és teljes testsúlyommal nehezedtem lábaira. Nehéz volt tartani őt, mert olyan volt, mint akinek epilepszia rohama van : vergődött és csapkodott, szájából pedig valami fekete ragacs fröcskölt szerte-széjjel. Aztán lövés hangot hallottam, és a férfi lenyugodott alattam. Kifáradva másztam le róla, mivel már tudtam, hogy halott. Egy pillanattal később futást hallottam egy ismeretlen irányból, de mi mindannyian Zayn és a hulla körül voltunk.

- Futás! - ordítottam, majd Niall karját megragadva minden erőmet bevetve rohantam ki a házból. Mindannyian épségben kiértünk, és az utca túloldalán megálltunk, hogy összeszedjük magunkat.

- Megsérült valaki? - kérdezte Liam, és rögtön Zaynhez és hozzám lépett. Végignéztem magamon, nem láttam semmilyen sebet, egyedül a bőröm pirosodott ki azon a helyen, ahol a férfi megkarmolt.  Zayn viszont ezt nem mondhatta el magáról. Vállán egy hatalmas vérző seb ékesedett, valamint karján végig egy hatalmas, mély karmolás nyom.

- El kell jutnunk egy gyógyszertárba, minél hamarabb! Ki tudja, milyen fertőzést terjesztenek! - mondta Liam, körbenézve rajtunk, majd arca egy pillanat alatt eltorzul ahogy átnézett Niall válla felett. A házból, ahol voltunk, két férfi mászott ki, ráadásul az egyik az volt, amelyik elkapta Zaynt. Viszont ő tudtommal meghalt, elvégre valaki lelőtte őt. Nem volt időnk ezen tanakodni, ugyanis mindketten felénk kezdtek rohanni. Josh azonnal fejbe lőtte az egyiket, amelyik azonnal a földre rogyott, majd a másikat is egyetlen lövéssel elintézte. Csak tudnám, honnan van lelki ereje a gyilkoláshoz.

- MI A FASZ? - ordította Niall teljesen kikelve magából, és idegesen hajába túrt - már majdnem kitépte a helyéről. - Az egyiket nem öltük meg már egyszer? - kérdezte teljesen kétségbeesve, a két "hullára" nézve.

- Ez érdekes. Hol találtátok el? - kérdezte Liam, körbenézve rajtunk.

- A gyomrán. Ezért próbálkoztam most a fején. - mondta Josh, mint akinek ez meg sem kottyan. Liam bólintott.

- Szerintem most végleg kipurcantak. Oké, tehát. Fejre kell célozni. - állapította meg, majd Zaynre nézett, akinek vállából végigfolyt a vér a karján. - De most menjünk és keressünk egy gyógyszertárat. - és már el is indultunk. Út közben még tovább fokozódott a rémület, ugyanis az emberek beültek az autójukba és hatalmas baleseteket okoztak. A szerencsések, akik túlélték az ütközéseket, még kiszálltak az autóikból, aztán egymásnak estek, abból pedig csak az egyik fél került ki élve - viszont az jóllakott. Azt kívántam bárcsak egy filmben lennénk, ahol a főszereplők megúsznak mindent, és megoldják a problémát, de sajnos a valóságban vagyunk és itt nem olyan egyszerű minden. Hamar találtunk egy gyógyszertárat, ahová meggondolatlanul be is tértünk. Liam gyorsan bekötözte Zayn sebeit - persze, miután ordítások közepette lefertőtlenítette a karját. Mi addig feltáraztunk mindenféle kötésből és gyógyszerből, és miután végeztünk, még benéztünk a laboratóriumi részbe is.

A kémcsövek és szekrények össze voltak törve, a vegyületek a földön terültek szét, hatalmas tócsákat alkotva. A labor végén volt egy szárnyas ajtó, ami mögül furcsa hangokat hallottunk.

- Srácok szerintem menjünk innen - mondta Niall halkan, de Zaynt túlságosan hajtotta a kíváncsiság, így kinyitotta az ajtót. Az agyam már segítségért kiáltott, annyira felgyorsultak az események. Niall megérzésére kellett volna hallgatni, ugyanis egy egész csapat fertőzött férfival találtuk szemben magunkat, akik csak a mi húsunkra éheztek. Zayn meghátrálva futott felénk, de az egyik karját elkapták, és visszarántották. Ekkor olyan történt, amit soha életemben nem gondoltam volna. Zayn a férfi karját kezdte harapdálni, és tépte a húsát, mint akiket az utcán láttunk. Teljesen lesokkolódtam, nem akartam hinni a szememnek. Zaynnek sikerült kiszabadulnia, így velünk együtt futott ki az épületből. Kívülről bezártuk az ajtót, nehogy követni tudjanak minket, majd kifújtuk magunkat egy utca megtétele után.

- Zayn, mi a franc volt ez? - kérdeztem tőle kifulladva, mire ő értetlenül nézett rám. Arca betegesen fehér volt, és szemei kezdtek bevéresedni. Csak ezt ne.

- Megharaptad a férfit! - akadt ki Niall, miközben köztem és Zayn között kapkodta a tekintetét.

- Mi? Dehogy, hülyeségeket beszélsz! Miért tettem volna? - akadt ki Zayn, dühében kilátszódtak erei a halántékán.

- Egy gyáva, elkényeztetett kisfiú vagy, aki még csak verekedni sem tud! Sajnálhatod, hogy anyád nem nyelt le! - hallatszott Josh felől egy igen durva beszólás. Zayn kezei ökölbe szorultak, és egyre hangosabban vette a levegőt.

- Te rohadt szemét! - indult meg ordítva Josh felé, aki egyszerűen csak Zany fejéhez tartotta a fegyverét, majd... Meghúzta a ravaszt. A fiú a földre esett, és pár lihegés után teljesen elcsendesült.

- Josh, te megőrültél? - ordította Liam, de Josh csak rezzenéstelen arccal állt előtte.

- Egyértelműen megfertőzték. Nem lett volna jó, ha bármelyikünket megharapja, aztán mi is bevadulunk, ahogy ő tette. Neki is jobb volt, hogy hamar vége lett a szenvedésnek. - mondta Josh nyugodt hangsúllyal, amitől én csak leesett állal bámultam Zayn élettelen testét. Niall kétségbeesetten nézett rám, de nem tudtam egy értelmes mondatot kinyögni. Egészen megkedveltem Zaynt, és még lehet, hogy lett volna esélye a gyógyulásra. Nem kellett volna meghalnia.

- Ez nem jogosít fel arra, hogy bármelyik pillanatban lepuffantsd a picsába! - ordította továbbra is Liam, aki láthatóan elvesztette a fejét. Megértem. Ő kiabálással dolgozza fel a látottakat, én inkább csendben sokkot kaptam. 

Nem volt időnk meggyászolni az elvesztett társunkat. Az utca lámpái kialudtak, ezzel teljes sötétséget eresztve ránk. Majd jöttek az egyre közeledő kiabálások hangjai, valamint egy hatalmas robbanás a távolban. Ekkor már fejvesztve rohantunk az életünkért. 

------

Igen, tudom, szemét vagyok, hogy megöltem Zaynt. Leszek még ennél is szívtelenebb, remélem addig is olvasni fogtok.
Amúgy remélem hogy tetszett a rész, és nem bánjátok a káromkodásokat. De ha jobban belegondoltok, ilyen helyzetekben nem lehet nem káromkodni, főleg, ha fiúkról van szó.
Köszönöm, hogy elolvastátok, ha elnyerte a tetszéseteket, iratkozzatok fel vagy kommenteljetek :*
Puszcsi lávcsi szercsi és legyen világvége. Vagyis bocsánat, világbéke.
Peace out