HOMELESS | 9. Rész

Miután Harrynek sikerült túllépnie Alanen, és elhitte végre hogy egyáltalán nem érdekel a szöszi, a hátramaradt közös időnket már normálisan sikerült eltöltenünk. A félelem mindkettőnkben jelen volt, de igyekeztük ezt az érzést elnyomni. Minden egyes pillanatot együtt töltöttünk hétvégén, és mikor átmentünk Louhoz, hogy neki is elmondjuk a hírt, mindketten eléggé lenyugodtunk, ugyanis Louis teljesen átvette az irányítást, és elérte, hogy már ne féljünk annyira a külön töltött időtől. Megígérte Harrynek, hogy egyetlen pillanatra sem fogja hagyni, hogy unatkozzak, és hogy vigyáz rám. Na meg azonnal felajánlotta, hogy ebben az egy hónapban nyugodtan lakjam nála, és hozzam magammal Huntert is. Louis szempontjából ez az egész buli volt és szórakozás. Persze, sajnálta, hogy Harrynek ilyen hosszú időre kell elmennie, de végig pozitívan állt a dologhoz, ami elég nagy erőt adott mindkettőnknek. És erre volt akkor szükségünk : erőre és bátorságra.

Diana is csatlakozott hozzánk a délután késői óráiban, és természetesen ő is rengeteg programötlettel állt elő. Mosolyogva hallgattam az áradozását arról, mennyire jó lenne együtt elmenni csak úgy sétálgatni a városba, egész napon keresztül beszélgetni mindenféle hülyeségről, nameg egy közös estét is tervezett, ahol csak mi ketten vagyunk, férfiak nélkül és kibeszéljük az élet nagy gondjait. Miközben hozzám beszélt, óvatosan Harryre pillantottam, akit éppen Louis foglalt el a saját kis dolgaival. Tekintetünk összeakadt, és talán ugyanakkor döbbentünk rá, hogy mennyire jó barátaink vannak. Mi egészen eddig kétségbeesetten kapaszkodtunk egymásba, de most rájöttünk, hogy bizony itt vannak a barátaink is, akik mindent meg fognak tenni azért, hogy ez az egy hónap gyorsan elrepüljön. Persze Harry esete minden tekintetben sokkal nehezebb volt, elvégre ő egy idegen környezetben, idegen emberekkel fog eltölteni egy hónapot, viszont nem aggódtam emiatt érte, hiszen köztudott, hogy Harry bárhol megtalálja a helyét, és bármikor, bárkivel ki tud alakítani egy jó kapcsolatot akár perceken belül. Számára ez egy új kihívás lesz, mind munkaügyben, mind egy új élethelyzetben, és emiatt nagyon büszke voltam rá. Mert már akkor tudtam, hogy ez a kis kiruccanása nagy siker lesz.

Vasárnap reggel azonnal Harryt kezdtem keresni magam körül, de sajnos csak a kihűlt helyét markolásztam. Hangosan felsóhajtva gondolkodtam el azon, hogy alig pár nap, és ez az érzés mindennapos lesz, minden egyes nap Harry nélkül fogok felébredni és nélküle fogok elaludni. Nagyon nem akartam ezt. Már majdnem erőt vettem magamon, hogy kikeljek az ágyból és Harry keresésére induljak, mikor a hálószoba ajtaja halkan kinyílt és a göndörke vállát pillantottam meg, aki hátrafelé közlekedve lépkedett be az ajtón. Amint megfordult, észrevettem a kis tálcát a kezében, rajta mindenféle finomságokkal. Arcán amolyan "lebuktam" arckifejezés ült, majd nevetve megrázta a fejét.

- Ez így nem jó. Feküdj vissza és csukd be a szemed. Még nem láttál semmit - diktált, mire halkan felnevettem, de követtem utasítását. Magamra húztam a takaróm, majd az oldalamra fordulva lehunytam a szemeimet. Hallottam amint Harry motoszkál körülöttem, majd megéreztem a matrac süllyedését mellettem. Elég nagy akaraterő kellett ahhoz, hogy ne mosolyogjak, hiszen rendkívül aranyosnak tartottam Harryt, hogy ennyire kedveskedett nekem már korán reggel. Hozzám simulva hatalmas tenyerével végigsimított az oldalamon, majd derekamat átölelve a lehető legszorosabban húzott magához és egy apró puszit nyomott az arcomra.

- Jó Reggelt, Gyönyörűm - suttogta a fülembe, amitől hatalmas mosoly ült az arcomra, és kinyitottam a szemem. Vidáman szembefordultam vele és kócos hajába beletúrva megcsodáltam smaragd tekintetét, mely ma reggel kifejezetten gyönyörűen csillogott. - Csináltam neked reggelit. - suttogta továbbra is, majd egy apró csókot nyomott ajkaimra.

- Minek köszönhetem ezt a csodás reggeli ébresztőt és ágyba reggelit? - kérdeztem tőle érdeklődve, miközben mindketten felültünk az ágyon, és Harry kettőnk közé rakta a tálcát.

- A világ leggyönyörűbb lánya vagy. Már ez önmagában egy ok erre. Nem mellesleg pedig megérdemled. Más lány nem támogatna ennyire Rió miatt, és ezért nagyon hálás vagyok neked. - újabb csókot nyomott a számra, mire széles vigyor ült az arcomra. Számomra teljesen természetes volt, hogy most támogatnom kell Harryt, elvégre neki ez jelenti a boldogságot, ezt szereti csinálni, és megérdemli, hogy teljesüljön az álma és magasabb fokra léphessen. A reggelit jókedvűen fogyasztottuk el, ami egyébként isteni volt, Harry főzőtehetsége egyszerűen hihetetlen, simán elmehetne szakácsnak, ott is biztosan sikeres lenne... Habár ő mindenhol meg tudná állni a helyét. Szerintem nincs is olyan dolog, ami nem menne neki jól. Felteszem, még gitározni vagy énekelni is tud.

A délelőttöt tulajdonképpen semmittevéssel töltöttük, csak punnyadtunk a kanapén és élveztük egymás közelségét. Látszólag Hunter is kezdte sejteni, hogy valami hatalmas változás lesz pár nap múlva, így mindkettőnkhöz egyformán próbált bújni, mintha csak támogatni szeretne bennünket azzal, hogy összenyom és összeharapdál minket.

- Hiányozni fog ez a kis szőrpamacs. És te jó ég, mekkora lesz, mire visszajövök - nézett rá Harry szeretetteljesen, majd édesen megvakargatta a kutyus fülét.

- Már most mennyit nőtt... Pár hónappal ezelőtt simán elfért az ölemben, most meg... - nosztalgikusan néztem az ölemből kilógó Hunterre, elvégre tényleg sokat nőtt az utóbbi időben. Harry némán figyelt minket, végignézte ahogy Hunterrel eljátszadozom azzal, hogy nem hagyom hogy bekapja az ujjamat a szájába. A göndörkére pillantva szemében szomorúságot fedeztem fel, így bátorítóan elmosolyodtam. Abban a pillanatban Harry telefonja megszólalt, és miután leolvasta a hívő fél nevét, félve nézett rám. Úgy gondoltam, jobb ha egyedül hagyom, miközben a szüleivel beszél, de mikor felálltam, a kezem után kapott és az ölébe ültetett. Nem volt időm megkérdőjelezni ezt a tettét, mivel azonnal beleszólt a telefonba.

- Szia, anyu... Nem zavarsz, ráérek... Igazából csak beszélni szerettem volna veled. Hiányzol... Uhm, persze, akkor pár perc múlva hívlak Skypon... Tudod, bejelentkezel és a zöld gombot megnyomod, mikor kiírja, hogy hívlak. Igen, a zöldet... Rendben. Szia. - alig egy percet beszéltek, már le is rakta a telefont, és mosolyogva nézett rám.

- Már most megbocsájtott. Gyere, menjünk fel a laptopért. - mosolyogva összekulcsolta ujjainkat, majd izgatottan maga után húzott a hálóba. Hunter is követett minket, és az ágyon elhelyezkedve Harry az ölébe vette a laptopot, és megnyitotta a Skypot.

- Várj, én nem leszek benne a képben, ugye? - kérdeztem tőle ijedten, mire értetlenül nézett rám.

- De bizony, hogy benne leszel. Ideje, hogy bemutassalak neki. - mondta, mire kétségbeesetten megdörzsöltem az arcom.

- De... Ez mégiscsak a Skype. Nem lenne jobb élőben? Fontos az első benyomás... - mondtam, miközben fejben végigmértem magam. Nem voltam a legjobb formámban, a hajam egy hatalmas, kócos kontyba volt összekötve a fejem tetején, a fejem teljesen természetes formájában volt, semmi szépítő dolog nem volt rajtam, ráadásul Harry egyik régi szürke pulcsiját kaptam magamra még a reggel folyamán.

- Imádni fog, ne parázz. - egy gyors csókot nyomott a számra, amivel sikerült egy kicsit lenyugtatnia, de legbelül mégiscsak eléggé izgultam. Mi lesz, ha nem fog kedvelni? Elvégre hosszú idő után most fogja újból látni a fiát, és én is bele fogok pofátlankodni a beszélgetésükbe... Nem tetszett ez az egész. Hunter vonyítások közepette mászott be az ölembe, és kényelmesen elhelyezkedett a laptop képernyője felé nézve, mintha tudta volna, hogy most mi fog történni. Harry már fel is hívta az anyját, és bíztató mosollyal egy gyors csókot nyomott ajkaimra. Pár pillanat múlva már meg is pillantottam Harry anyukáját, aki bevallom, elég nagy meglepetést okozott. Az én anyámhoz képest teljesen más volt. Ő fiatalos, barátságos mosolyú és vidám volt, az enyém meg csont vékony a cigitől, goromba, és soha nem tűnt fel a mosoly jele az arcán. Harry anyukájára egyszerűen csak jó volt ránézni, amitől azonnal szimpatikussá vált.

- Szia, anyu! - intett Harry, és én is esetlenül integettem a kamerába. Nem tudtam eldönteni, hogy mutatkozzak be, vagy inkább ne, mert majd Harry bemutat, vagy valami, de nem kellett sokat agyalnom ezen, ugyanis Harry azonnal magyarázni kezdett. - Mielőtt bármit mondasz, szeretném bemutatni neked a barátnőmet, Donnát. Donna, ő Anne, az én egyetlen, pótolhatatlan anyukám. - mondta Harry kuncogva, mire az anyósjelöltem arcára hatalmas mosoly húzódott.

- Üdv! - próbáltam a lehető legbarátságosabb mosolyt mutatni, és a jelek szerint ez sikerült is.

- Óh, drágám, annyit hallottam már rólad! Te vagy az a lány, akibe Harry fülig szerelmes volt gimnáziumban! Jaj, úgy megölelnélek most! - lelkesedett be, mire Harry a fejét rázva kínosan megdörzsölte az arcát.

- Anyu, muszáj leégetned? - röhögött a göndörke mire anyukája kinyújtotta a nyelvét. Na jó, már tudtam, hogy honnan jött Harry játékos személyisége. - Ígérem, egyszer elviszem Donnát hozzátok, hogy összeroppanthasd a csontjait, de fontos dolgot kellene megbeszélnem veled. - Harry igyekezett komoly maradni, de amint anyukája megpillantotta Huntert, egyszerűen erről le kellett tennie.

- Óh, te jó ég, ki az az édes kis puffancs az öledben? És én miért nem tudok a létezéséről? - nevetve megborzoltam Hunter kis fejét, mire ő lihegve felnézett rám, majd felkelt rólam és szaglászni kezdte a kijelzőt, ezzel együtt kitakart minket az orrával. - Jaj, egyelek meg, de édes vagy kis aranyoskám! - gügyögött Harry anyukája a túloldalon, mire Harry hitetlenül széttárta a karját.

- Ő itt Hunter, és örülnék, ha figyelnél rám, anyu. Tényleg fontos dologról van szó. - nevetett Harry, persze csak piszkálódott. Hihetetlen, hogy sok idő elmúltával is képesek voltak ilyen szinten viccelődni egymással. Jó volt látni, hogy létezik jó szülő-gyerek kapcsolat.

- Figyelek rád, édesem. - szólt Anne, ezúttal már erősen összpontosított Harry mondandójára.

- Szóval... A cégnél megkaptam a legkomolyabb és legnagyobb projektet, ami azzal jár, hogy egy hónapra ki kell mennem Rióba. A főnököm hatalmas fizetésemelést és előléptetést ígért, és elvileg Donna is támogat, szóval öhh... Pénteken elutazom és gondoltam, jobb ha szólok erről. - vázolta fel Harry a helyzetet, Anne pedig elismerően nézett a fiára a kamerán keresztül.

- Gratulálok, édesem, ez nagyon nagy dolog! Viszont olyan rég láttalak már, jó lenne megszorongatni téged mielőtt elutazol. - Anne ajka szomorúan legörbült, Harry pedig egyetértően bólintott. - Szerdán utazunk felétek Gemmával, mit szólnál ahhoz, ha benéznénk hozzátok egy pár órára? - kérdezte, én pedig izgatottan néztem Harryre. Ideje volt újból összekovácsolnia a családját, nem hagyhattam, hogy nemet mondjon erre.

- Hát, rendben, mi benne vagyunk. - válaszolta Harry, mint akinek mindegy, de én hallottam a hangjából, hogy tulajdonképpen nagyon izgatott. Ezután csak kis apróságokról beszélgettek, Anne kicsit megrótta Harryt, amiért őket is csak levélben értesítette az esküvő elmaradásáról, valamint szóba jött Gemma is, akinek Anne elmondása szerint most éppen kék haja van. Kissé furcsálltam ezt a színt, de közben csodálat is támadt bennem, elvégre hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy valaki kékre fesse a haját. Már most megkedveltem Gemmát, körülbelül olyannak tudtam elképzelni, mint Dianát, csak extrémebb változatban.

Amint leraktuk, Harryvel egyszerre néztünk össze, miközben mindkettőnk arcán visszatartott mosoly ült.

- Imád téged. - mondta Harry, miközben óvatosan kivette az ölemből Huntert, hogy megcirógassa.

- Úgy gondolod? - kérdeztem tőle, mire határozottan bólintott.

- Aha. Ha nem bírna, nem csacsogott volna mindenféle hülyeségről, hanem pár perc alatt lerendezte volna az egész beszélgetést. Azt hiszem áldását adta ránk. - tűnődött el, amitől nekem egy hatalmas kő esett le a szívemről. Nagyon izgultam, hogy esetleg Harry anyukája nem fog kedvelni, de ezek szerint ettől már nem kell tartanom. Most már csak az kell, hogy ne szúrjak el semmit.

Késő délután kimentünk Hunterrel sétálni, majd egy isteni vacsora után leültünk filmezni. Szokás szerint végigbeszélgettük a filmet értelmetlen hülyeségekről és a filmre egyáltalán nem figyeltünk, de ez már amolyan bevett szokásnak számított, így egyikünknek sem jelentett ez problémát.

A hétfő és a kedd egyszerűen szörnyű volt, de a szerda volt a legrosszabb. Hétfő reggel késve ébredtem, így Harrynek kellett elvinnie dolgozni, ami miatt szörnyen éreztem magam, mert nem akartam ugráltatni őt. Az étteremben a konyhában segédkeztem be, elmosogattam a koszos edényeket, meg az asztalokat törölgettem egész nap, közben pedig Alan folyamatosan próbált közelebb kerülni hozzám az idióta vicceivel, de valahogy nagyon elegem lett belőle a nap végére. Egész nap az járt a fejemben, hogy ezt az időt Harryvel is tölthetném, hiszen már alig maradt pár közös napunk. Szörnyen éreztem magam amiatt, hogy a maradék időnket a munkám miatt külön töltjük, és ez az egész napi hangulatomra is ráragadt. Goromba és ideges voltam, még Alan poénjain sem nevettem, habár néha tényleg jó vicceket mondott. Amikor pedig végre kiszabadultam a konyhából, és lejárt a műszakom, elindultam haza, azzal a szándékkal, hogy elkapok egy buszt és alig fél órán belül már otthon is leszek, de nagy meglepetésemre Harry az étterem előtt várt rám a kocsiban.

- Harry, mondtam hogy majd hazamegyek busszal, miért jöttél értem? - kérdeztem tőle azonnal, amint beszálltam a kocsiba. Ideges és rosszkedvű voltam, de nem tudtam ez ellen mit tenni.

- Neked is szia, és köszi, jó napom volt. Mi húzott fel ennyire? - kérdezte rögtön, arcán vidámság tükröződött, ami miatt azonnal elszégyelltem magam. Rátámadtam egy aranyos dolog miatt, és mégis kedvesen képes reagálni. Épp ezért szeretem ennyire.

- Ne haragudj, csak nagyon rossz volt ez a nap. Folyamatosan az járt a fejemben hogy veled lehetnék, de ehelyett a zsírszagú konyhában kellett dekkolnom egész nap. - fújtattam fáradtan, Harry pedig mosolyogva összekulcsolta ujjainkat.

- Remélem hogy felmondtál ezek után - kuncogott, mire felháborodva megráztam a fejem.

- Dehogy mondtam fel... Amint megtanulom hogyan kell jó pincérnek lenni, jobb lesz ez az egész. Csak... Hiányoztál ma. És rádöbbentem hogy alig pár nap múlva te elrepülsz én meg egyedül maradok. - sóhajtottam szomorúan, mire a göndörke áthajolt hozzám, és egy apró puszit nyomott az arcomra, majd beletúrt az akkorra már valószínűleg extrém-kócos hajamba.

- Te is hiányoztál ám. Épp ezért jöttem érted. És ha benne vagy, hazamehetnénk hogy egy kicsit összekapd magad, aztán elviszlek vacsizni. - mondta elképesztően aranyos mosollyal az arcán, mire a szívem teljesen elolvadt.

- Nem érdemellek meg - suttogtam ajkaira, mire alig láthatóan megrázta a fejét, aztán végre megcsókolt. A hosszú, fárasztó nap után eszméletlenül jólesett ajkai cirógatása, és úgy éreztem mintha újjászülettem volna. A kedvem egyetlen csókjától jobb lett, amiért szörnyen hálás voltam neki.

Hazafelé Harry jókedvétől már belém is visszatért az élet és már nevetve léptem be a házba. Harry biztosított róla, hogy megvár, amíg zuhanyozom, így gyorsan bepattantam a víz alá, hogy lemossam magamról az olaj szagát, és elfogadható külsőt kölcsönözzek magamnak. Mikor a tükörbe néztem hirtelen megcsapott az elismerés, hogy ez lesz az első  "igazi" randink. A szívem egy hatalmasat dobbant, és izgatottság áradt szét bennem, csakúgy, mint mikor Harry legelőször csókolt meg. Gondoltam, kicsit kicsípem magam, így kezdtem valamit a fáradt arcommal és a hajamat sem hagytam olyan kócosan, ahogy általában szokott állni. A ruhával viszont kissé bajban voltam. Csinos akartam lenni Harry kedvéért, és még egy fekete ruhát is bevállaltam volna, de egy gond volt vele, mégpedig az, hogy a karomat nem borította volna be semmilyen anyag. A vágásaim helyét továbbra is takargattam, még Harry előtt is szégyelltem őket. Nem is értem, mit gondoltam akkor... Egy szál fehérneműben ácsorogtam a szekrény előtt, és gondolkoztam. Egy randira nem mehetek pulcsiban és farmerban, vagy de? Mi lenne, ha felvenném a ruhámat egy kardigánnal? Szerencsére nem egy undorítóan elegáns darabról volt szó, csak egy szűk felsőrészből és egy 'A' vonalú szoknyából állt, így egy kardigánnal simán elrejthettem volna a vágásaimat. De a gond az volt, hogy az egyetlen kardigánom épp a mosógépben forgott.

A fejemet a szekrény ajtajának döntve gondolkoztam, mikor hallottam, hogy a szoba ajtaja kinyílik, és Harry lép be rajta. Amint megpillantott, megállt a mozdulatában, és meredten nézett rám. Ekkor esett le, hogy nem is látott még fehérneműben, sőt, a bő pulcsikon kívül másban sem.

- Uhm... Ne - ne haragudj, azt hittem a fürdőben vagy még - motyogott pár másodperc elteltével, mikor leesett neki, hogy mindketten csak szótlanul nézünk egymásra. Kissé zavarban voltam a meztelenségem miatt, ugyanis az már megszokott volt, hogy én Harry felsőtestét bámulom, de az, hogy ez fordítva legyen, egy új helyzet volt.

- Nem tudom eldönteni, hogy mit vegyek fel... Mégiscsak egy randiról van szó... - panaszoltam neki gondterhelten, és igyekeztem nem törődni égető pillantásaival, amik szinte lyukakat égettek a bőrömbe. Pár lépést tett felém, majd nem törődve azzal, hogy csak fehérnemű van rajtam, hátulról átölelt, és a fejét a vállamra támasztva nézett a szekrénybe.

- Hát, én azt se bánnám, ha így jönnél, de nem akarom megadni ezt az ajándékot más embereknek, így ezt inkább nem mondom. - mondta perverzül, mire kuncogva megráztam a fejem. Már vártam, mikor tesz valami perverz megjegyzést. - De... Akár itthon is maradhatnánk, és akkor nem lenne probléma... - folytatta perverzkedését, és ajkaival vándorútra tért a nyakamon. - Tetszik a csipke. Nagyon szexi. - suttogta a fülembe, majd melltartóm pántját fogai közé vette és gyengéden meghúzta azt. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni, de igyekeztem magamnál maradni, és nem engedni a bizsergő érzésnek, ami az egész testemen végigfutott.

- Mi lenne, ha ismét kölcsönvennék tőled egy inget? - kérdeztem tőle, próbálva uralkodni magamon, s a szempilláimat rebegtetve óvatosan szembefordultam vele. Ebbe a mozdulatba bele sem gondoltam, hiszen Harry tekintete azonnal a melleimre vándorolt, majd a száját rágva inkább felnézett a plafonra.

- Oké... - nyelt egy hatalmasat, majd ellépett tőlem, és kutakodni kezdett a szekrényében. Magamban mosolyogva néztem utána, és láttam rajta, hogy igyekszik nem rám nézni. - Mit szólnál ehhez? - kérdezte, kivéve egy fekete alapon fehér, pici pöttyös inget. Azonnal rábólintottam, ugyanis nem akartam már több időt eltölteni a ruhák keresgélésével, már így is túl sok volt, így kivettem a kezéből, és már magamra is kaptam. Harry végignézte, ahogy begombolom a pár számmal nagyobb inget, majd felveszem a hozzá remekül passzoló fekete, igen szűk nadrágot.

- Úgy érzem, nem mondom elégszer hogy gyönyörű vagy. Merthogy az vagy. Nagyon is. - mondta halkan, mélyen a szemembe nézve, miközben közelebb lépve hozzám a derekamra simította kezeit ezzel magához húzva.

- Örülök hogy így gondolod - suttogtam halványan elmosolyodva, miközben dús ajkaira pillantottam. Sosem gondoltam magam szépnek, de így, hogy Harry ezt mondta, kezdtem elhinni neki, és ez feltöltött önbizalommal. Harry gyengéden megcsókolt, de nem húzta el sokáig ajkaim kényeztetését, hanem elhúzódott, majd ujjainkat összekulcsolva maga után húzott egyenesen le a lépcsőn, majd már a kocsiban is találtam magam.

Harry egy elegáns étterembe vitt el, tehát jól döntöttem azzal, hogy nem egy túlméretezett pulcsit vettem fel. Harryvel végigbeszélgettük az egész időt, többek között megbeszéltük, hogy mit fogunk csinálni a külön töltött időben. Ő többnyire el lesz foglalva a munkával, de mondta, hogy a hétvégéi szabadok, és biztosított róla, hogy amikor csak ideje van, üzen, vagy felhív, és hetente skypolunk majd. Nekem ez a megoldás nagyon tetszett, elvégre nem bírtam volna ki, hogy ne lássam az arcát vagy ne halljam a hangját egy hónapon keresztül. Nekem nem volt különösebb tervem erre a hónapra, csak túl akartam élni Harry nélkül.

Mikor hazaértünk, mindketten eléggé fáradtak voltunk, így egy gyors tusolás után be is zuhantunk az ágyba. Mosolyogva aludtam el Harry mellkasán, a tökéletes randinkra gondolva.

A kedd még rosszabb volt, a munkában egyáltalán nem voltam toppon. A lehető összes dolgot elrontottam amit rámbíztak, és mikor a műszakom végén kiléptem az épület ajtaján, olyan sírhatnékom volt, mint még soha életemben. Egyre inkább kezdtem kételkedni abban, hogy ez a munka nekem való-e, de még nem adtam fel. Nem szabad feladnom, küzdenem kell azért, hogy itt sikeres legyek és megtanuljak mindent. Egyszer majd csak belejövök... Harry megint eljött értem, állítása szerint a lehető összes alkalmat megragad arra, hogy velem legyen, így hát ebbe nem szólhatok bele, akármennyire is szeretném azt, hogy ne fáradjon értem. Éppen odaértem volna a kocsihoz, mikor meghallottam mögöttem ahogyan kicsapódik az étterem ajtaja, és Alan lép ki rajta, engem szólítva.

- Donna, várj egy picit! - hallottam feszült hangját, mire megfordultam. Az épület felé biccentett, mire Harryre pillantottam az ablakon keresztül. Felsóhajtva felmutattam neki a mutatóujjamat, jelezve, hogy várjon kicsit, majd visszarohantam Alan után.

- Igen? - kérdeztem sürgetően, ugyanis csak állt előttem, és a szemembe bámult. Ma elég sokat voltam vele, próbálta belém önteni a lelket, mikor elrontottam valamit.

- Figyelj, ha van kedved, holnap bent maradhatnánk zárás után, és segítenék neked gyakorolni a tálcák hordását. Biztos vagyok benne, hogy csak egy kis gyakorlás kell, és jobban fog menni. - bíztatóan végigsimított a vállamon. Őszintén szólva, eléggé örültem az ajánlatának, ugyanis elég bénának bizonyultam a tálcákon lévő italok kihordásában. Az egyensúlyérzékem egyenlő a nullával, és egy csomó poharat törtem össze emiatt.

- Vállalnád értem a fáradtságot? Nagyon béna vagyok, mint láthattad... - zavartan beletúrtam a hajamba, ugyanis elég ciki volt az, hogy a fél pohárkészletüket tettem tönkre egyetlen nap alatt.

- Persze. Szerintem bele fogsz jönni egy kis gyakorlás után. Én is ilyen voltam eleinte, szóval ne aggódj. - mosolygott rám kedvesen, amitől megkönnyebbültem egy csöppet.

- Hát, rendben. Akkor találkozunk holnap zárás után. Na meg reggel. Meg egész nap... - legyintettem nevetve, mire ő is felröhögött. Tulajdonképpen nem is volt olyan rossz fej, segítőkész és kedves volt velem, ami az első napokon igen sokat jelentett nekem.

- Alig várom - kacsintott rám, majd már tovább is lépett, hogy kivigye a rendeléseket az asztalhoz, én pedig végre beülhettem a kocsiba Harry mellé.

- Mit akart? - kérdezte azonnal Harry, mire értetlenül néztem rá.

- Csak felajánlotta, hogy holnap zárás után segít nekem abban, hogy hogyan ne ejtsem le minden alkalommal az italokkal teli tálcát. - legyintettem, de Harry ezt nem hagyta annyiban.

- Miért? - kérdezte, mint aki eléggé gyanúsnak találja ezt az egészet, és kérdőn méregette az arcomat.

- Mert ma a fél pohárkészletet összetörtem, és nem kellene többször eljátszanom ezt, hanem inkább meg kellene tanulnom... Annyira béna vagyok... - panaszkodtam mit sem sejtve, de Harry továbbra is összeszűkült szemekkel nézett rám.

- Úgy értem, miért segít neked? Ki ő, hogy segítsen és miért egyeztél bele ebbe az egészbe? - kérdezte idegesen, miközben méregzöld tekintete egyre sötétebb és sötétebb lett.

- Harry, már miért ne egyeztem volna bele? Meg kell tanulnom a pincérkedés alapjait, és egyedül nem megy. Kedves srác, nem hiszem hogy hátsó szándéka lenne, ha erre gondolsz. - magyaráztam neki, és már kezdtem unni ezt az egészet. Nem értettem, hogy Harry miért van ennyire kiakadva egy srácra. Ennyi erővel Louisra is féltékeny lehetne, hiszen vele sokkal szorosabb kapcsolatban vagyok, mint a szöszivel.

- Szerintem meg igenis vannak hátsó szándékai. Már abból tudom, ahogy rád néz. - forgatta meg szemeit, majd dühösen beindította a kocsit. Mi baja van?

- Túlgondolod az egészet. - válaszoltam feladva ezt az egészet. Elegem volt abból, hogy Harry állandóan féltékenykedett erre a gyerekre.

- Te vagy túl naiv. - válaszolta, mire durcásan kifújtam a levegőt és ölembe fontam a karomat. Haragudtam Harryre, amiért nem hitt nekem, de közben pedig meg akartam ölni Vanessát, hiszen miatta nem bízik bennem Harry. A hazafelé utat csöndes feszültségben tettük meg, egyikünk sem szólalt meg. Harry is haragudott rám, én is haragudtam rá, így hát mindketten a némasággal mutattuk ki ezt. A kocsiból kiszállva magam mögött hagytam Harryt és hátra se nézve a régi szobámba rohantam. Zokogásban törtem ki, a nap feszültsége és Harry féltékenykedése kiverte a biztosítékot. Legszívesebben összetörtem volna valamit, de képtelen voltam felállni és fizikai tevékenységet végezni. Csak összekuporodtam az ágyon, és térdre hajtott fejjel sírdogáltam. Fájt, hogy Harry nem bízik meg bennem, de az még rosszabb volt, hogy mindez az utazása előtt történik. Mi lesz, ha megelégszik ezzel az egésszel idő közben, szakít velem telefonon, aztán keres magának egy barna bőrű, sokkal szebb lányt nálam? Azt akartam hogy bízzon bennem, mert bizalom nélkül nem bírjuk ki ezt a hosszú időt.

Egész kora estig csak a szobámban sírdogáltam, de aztán már nem bírtam tovább, muszáj volt beszélnem valakivel. Hirtelen ötlettől vezérelve, gyorsan rendberaktam a fejem, majd sietve lerobogtam a lépcsőn, hogy egyszerűen kisétáljak az ajtón. Pechemre Harry a kanapén üldögélt, és felfigyelt a készülődésemre.

- Hová mész? - kérdezte feljebb húzva magát a kanapén, de én nem válaszoltam neki. Csak felkaptam a cipőm, és a fejemre húztam a kapucnim. A szemem sarkából láttam, hogy Harry feláll, és egyenesen felém tart, de nem foglalkoztam vele. Amint végeztem a cipőm bekötésével, egyből az ajtóhoz léptem, és már el is értem volna a kilincset, ha Harry nem kap a karom után.

- Hová mész? - kérdezte már sokkal gyengébb hangon, de túlságosan mérges voltam rá még mindig, így nem sajnáltam meg.

- A randimra Alannel. - válaszoltam gorombán, mire teljesen lefagyott. A karomra néztem, ugyanis Harry még mindig a csuklómat szorította, de egyetlen egy szót sem szólt. - Elengednél? - kérdeztem tőle idegesen, majd kirántottam a karom a szorításából, és hatalmas zajjal kiléptem az ajtón. Fájt, hogy így kell itt hagynom őt, és azonnal meg is bántam, hogy azt mondtam neki, hogy Alanhez megyek, de akkor már mindegy volt, úton voltam Louis felé. Jólesett a rövid séta, kicsit kiszellőzött a fejem, de még mindig szörnyen dühös voltam Harryre. Nem tettem semmi rosszat, Alan sem tett semmi rosszat, de ő minden hülyeséget beleképzelt ebbe az egészbe, és ez teljesen kiakasztott.

Louis meglepetten nyitotta ki az ajtót, és abban a pillanatban, amint megpillantottam őt, könnybe borult a szemem.

- Óh, gyere ide - tárta ki a karját szomorúan, és ahogy ölelésébe vont, újból eltört a mécses, és zokogni kezdtem.

- Ki az, Boo? - hallottam meg egy női hangot a lakás belseje felől, mire értetlenül toltam el magamtól Lout. Pár pillanaton belül meg is pillantottam Diana kedves arcát, aki ahogy meglátott, azonnal védelmező üzemmódba kapcsolt, és a csuklómnál fogva bevezetett a nappaliba.

- Mi történt, édesem? - kérdezte aggódóan miközben kisimított egy kusza tincset az arcomból. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ő mit csinál itt és miért szólítja Lout Boonak... Összejöttek volna, és most megtörtem a varázst, esetleg belezavartam valamibe? Rossz érzés fogott el, el akartam menni, hogy ne zavarjam őket.

- Nem is olyan fontos, nem akarok zavarni - álltam fel igyekezve összeszedni magam, de mindketten egyszerre ültettek vissza a kanapéra. - Srácok, tényleg. Hülyeség az egész, azt hiszem... Azt hiszem inkább visszamegyek... - mondtam, és újból felálltam, de ekkor már nem nyomtak vissza a kanapéra, hanem szomorúan néztek rám.

- Összevesztetek Harryvel, ugye? - kérdezte óvatosan Diana, mire halványan bólintottam. Újból feltámadt bennem a harag. Miért én vagyok kiborulva Harry féltékenysége miatt? Miért érzem ennyire szarul magam? Mindenről a szöszi tehet, ha ő nem jelenik meg, akkor most minden rendben lenne, és boldogan ölelném át Harryt valami bugyuta filmet nézve, de ehelyett bőgök, és bezavarok a két legjobb barátom szerelmes pillanataiba.

- Beszélek a fejével... - sóhajtotta Lou, és már vette is elő a telefonját, de én megállítottam őt.

- Ne! Nem kell. Megoldjuk. - mondtam, mire Diana szomorúan végigsimított a karomon.

- Főzök neked teát, és közben elmeséled mi történt. Nemleges választ nem fogadok el - húzott maga után a konyha felé, és ekkor már nem ellenkeztem. Nem volt erőm ellenkezni, a sírás minden energiámat elvitte. - Szóval, mi történt? - kérdezte, mire egy hatalmasat sóhajtottam.

- Ma egész nap bénáztam az étteremben, rengeteg poharat törtem össze, és Alan felajánlotta, hogy holnap zárás után bent marad velem, és segít gyakorolni. - kezdtem a mesélést, Diana pedig érdeklődve hallgatott miközben feltette forrni a vizet.

- Ez kedves tőle. - jegyezte meg, mire egyetértően bólintottam. Harry miért nem tud így gondolkodni?

- Harry erre persze kiakadt, teljesen bezizzent. Azt hiszi, Alan akar valamit tőlem, és abban is teljesen biztos, hogy én nem fogom elutasítani, bármit is tesz, de ez nem igaz. Még akkor sem kellene Alan, ha nekem nem lenne Harry. Egyszerűen nem vonzódom hozzá, de Harry ezt nem tudja felfogni. Ráadásul ez az egész pár nappal az elutazása előtt történik, nem bízik bennem, és félek attól, hogy két hét után megunja ezt a bizalmatlanságot, szakít velem üzenetben aztán keres magának egy szebb és okosabb lányt...

- Óh, drágám. Harry nem fog szakítani veled. - Diana bátorítóan végigsimított az arcomon, letörölve egy könnycseppemet, ami épp akkor gurult végig az arcomon. - Lehet, hogy gondjai vannak a bizalommal, de túl fog lépni ezen.

- Nem tudom, Diana. Mikor eljöttem... - a tenyerembe temettem az arcom. Hogy lehettem ennyire hülye? - Mikor eljöttem, azt mondtam neki, hogy Alannel megyek randizni, aztán kiviharzottam az ajtón. Mindent elrontottam - újból zokogásban törtem ki, Diana pedig csitítva szorosan magához ölelt.

- Jaj, édesem, ne sírj. Minden rendben lesz. Figyelj ide. Megiszod ezt a teát. Lenyugszol, aztán hazafurikázlak, mert nem engedem, hogy sötétben gyalogolj teljesen egyedül. Visszamész a te hercegedhez, kibékültök, megbeszélitek ezt az egészet, és újból boldogok lesztek. Csak beszélj vele. - mondta határozottan, mire bólintottam, habár biztos voltam benne hogy ez nem ilyen egyszerű.

- Lehet, hogy fel kéne mondanom, ha Harry nem tudja elviselni, hogy Alannel vagyok összezárva. - gondolkoztam el, mire Diana megrázta a fejét.

- Nehogy! Figyelj, bizonyítsd be neki, hogy bízhat benned! Nem akarsz semmit ettől a gyerektől, ugye? Akkor ezt a lehető legjobban hozd a tudatára. - tanácsolta, mire bólintottam. Ma már nem akartam több veszekedést, arra vágytam, hogy pihenhessek, így mindenbe beleegyeztem, amit Diana mondott. Elfogadtam tőle a teát, megittam, majd hagytam, hogy hazafuvarozzon. Mikor beléptem a házba, egyenesen a konyhába mentem, az egyetlen helységbe, ahol égett a villany. Amit láttam az egyszerre volt rémisztő és megdöbbentő. Harry egy Whiskys üveget tartott a kezében, és a konyhaasztalra döntötte a fejét.

- Harry? - hangom halk és gyenge volt, de Harry meghallotta, és riadtan emelte fel a fejét. Szeme vörös volt, és látszott rajta, hogy nem ez az első üveg a kezében. 

-------------------------------

Heyyyy,

Büszkék lehettek rám, drága olvasóim, ugyanis viszonylag időben hoztam a részt ^-^ .

Nem akarok elárulni előre semmit, de bizony ez a történet egyre hosszabb és hosszabb lesz. Fejben már a 13. Résznél tartok, és ebbe nem számoltam bele azt, hogy a mostani részt ketté kellett szednem mert annyira borzalmasan hosszú lett volna, hogy még most sem lennék kész vele.

Szóval, nagyon remélem hogy tetszik nektek ez a sztori, mert bizony még egy jó ideig a Harry-Donna páros fogja uralni a blogot. 

Te jó ég, már két teljes hete járunk suliba... Nekem személy szerint már most elegem van belőle, és ha nem lenne jó társaságom, bevallom, talán feladnám az egészet és beállnék prostinak (habár előbb adnék ki könyvet minthogy prosti legyek, khm, mindegy...). Remélem hogy nektek nem túl megterhelő a suli és jól érzitek magatokat :) 

A következő részt talán hamarabb hozom, talán nem, talán kések vele, vagy nem. Szóval értitek, még én sem tudom, hogy hogyan fogom megoldani a publikálását, de igyekszem majd, ígérem. :) 

Peace out

HOMELESS | 8. Rész

"- Talán igazad van, és nem kellene most azonnal belevágnom egy kapcsolatba... Nem lenne okos döntés együtt lenni veled miközben az életem teljesen felfordult. - ledermedten néztem rá, egyszerűen nem tudtam felfogni amit mondott. Ez azt jelenti, hogy máris vége? "

 Teljesen lesokkolódtam és csak álltam előtte, miközben ő a felhőket figyelte, melyek egyre sűrűbben borították be az eget, mintha csak jelezni akarnák, hogy valami készül. Ez az egész csak egy pillanatig tartott, ám bennem újra lepörgött az egész életem. Harry nélkül egy senki vagyok, egy elveszett lélek, akinek semmi célja nincs a világban. Egy pillanat csönd után visszanézett rám, mélyen összekapcsolta a tekintetünket, és folytatta mondanivalóját.

 - De te is tudhatod hogy döntések szempontjából nem az okos megoldásokat mérlegelem, inkább a szívemet követem... Hé, minden oké? - fél perc alatt annyi érzelem és gondolat járt át az agyamon, ami már rekordnak számított, így csak fellélegezve, újra visszatérve az életbe figyeltem őt szótlanul. Teljesen lefehéredhettem, ha neki ez ennyire feltűnt. Mikor látta, hogy kiléptem gondolataim közül, féloldalasan elmosolyodott, majd megcirógatva kezemet még kis kuncogást is hallatott.

- Azt hitted, hogy egy nap együttlét után szakítok veled? - nevetett ki édesen, miután zavartan megvontam a vállam, majd szorosan magához ölelt. - Akármennyire is hihetetlen, jelenleg te vagy a legbiztosabb pont az életemben. Köréd akarok felépíteni mindent, mert én... veled szeretnék lenni minden egyes pillanatban egészen halálomig. - mondta halkan, miközben továbbra is magához ölelt és gyengéden simogatta a hátamat. - Nem akarlak ezzel elijeszteni, de azt hiszem végre megtaláltam azt a lányt, aki mellett akarok felébredni minden reggel, akivel később összeházasodhatok és később gyereket is vállalhatok... És igen, tudom hogy ez furcsa, hiszen alig pár hónapja találkoztunk újból és alig egy napja járunk, de... egész életemben csak rád vártam, és most hogy itt vagy, már biztos vagyok benne hogy rád van szükségem - fejezte be kis monológját, nekem pedig örömkönnyek gyűltek a szemembe. Teljesen meghatódtam szavaitól, hiszen ezek voltak a legszebb szavak, amiket valaha mondtak nekem. Meg sem tudtam szólalni, kicsit lesokkolt az őszinteségi rohama, és közben szívem teljesen elolvadt. Harry bizonytalanul nézett rám, ám én alig láttam a könnyeimtől. Halkan felnevettem zavaromban, majd a nyakába borultam. Sírva öleltem át, miközben ő szorosan derekam köré fonta a karjait és dülöngélni kezdett velem.

- Ez nagyon szép volt - suttogtam a fülébe, mikor végre megtaláltam a hangomat, majd kicsit elhúzódtam tőle, hogy megcsókolhassam. Szavakkal leírhatatlan, hogy mennyire boldog voltam abban a pillanatban. Igaz, hogy a körülmények nem voltak túl fényesek, de mi ott voltunk egymásnak és nekem csak ez számított.

- Idő fog kelleni ahhoz hogy mindent meg tudjak adni neked, de igyekezni fogok, ígérem - nyomott egy utolsó csókot a számra, majd újból magához ölelt.

- Nekem már az elég, hogy velem vagy, tényleg. - válaszoltam letörölve a könnyeimet, mire aranyosan végigsimított a hajamon.

- Mindig is tudtam hogy nem csak a kutyám kell - kuncogott halkan, mire felnevettem.

- A fenébe, lebuktam. - öklöztem a levegőbe tettetett csalódottsággal, amitől Harry újból nevetni kezdett,  amitől köhögő rohamban tört ki. Ettől újból felnevettünk, majd általános dolgokról kezdtünk beszélgetni. Egy teljes órán keresztül csak cseverésztünk, amíg Hunter kiszaladgálta magát, összepisilt minden egyes négyzetmétert és kellően összesarazta magát. A házba visszaérve én felvittem Huntert a fürdőszobába egy kis fürdő miatt, és hagytam Harryt, hogy hadd dolgozzon a cikkén, amíg én elintézem a fürdetést. Hunter elég makacs volt, nem akart fürdeni, állandóan ugrált, és szétfröcskölte rajtam a sarat, de végül sikerült megszelídítenem és már élvezettel pancsikált a meleg kutyaszappanos vízben. Alaposan kimostam belőle a sarat, majd meg is szárítottam őt és a végére egészen úri kutya lett belőle, olyan illatos lett, akárcsak egy olyan eb, akit kifutókra terveztek. Ezután én is vettem egy forró zuhanyt, hogy lemossam magamról Hunter sarát, majd a kis felfrissülés után lehuppantam Harry mellé a kanapéra, aki látszólag nem haladt semmit a cikkével.

- Ez most nagyon nem megy. Segítenél? - kérdezte tőlem Harry felnyögve, mire lelkesen bólintottam. Megbeszéltük az egész témát, így Harry egy idő után már magától belelendült az írásba, és akkor már megállíthatatlan volt. Egy gyönyörű cikket hozott össze, amiért én szörnyen büszke voltam rá, elvégre nem mindenki képes betegen, fáradtan ilyen jó munkát kiadni a kezéből. Miközben ő írt, én elszórakoztam Hunterrel, játszottunk egy kicsit a lakásban, amit Harry csak hallás által figyelt és néha felkacagott azon, hogy Hunter többször is teljesen lenyomott. Van erő az állatban, az biztos, nem úgy, mint bennem.

 Idő közben aztán este lett, mi pedig újból összebújtunk a kanapén egy jó kis filmre, mígnem végül ugyanúgy végeztük, mint az előző este : egyszerűen bealudtunk a kanapén.

A következő nap már nem telt ilyen nyugodtan, ugyanis a betegég egyre inkább átvette az irányítást felettünk, és alig volt energiánk. Mégis muszáj volt felkelnünk, mert engem várt Dr. Payne, Harrynek pedig be kellett mennie egy megbeszélésre.

- Ha már ott vagyunk a dokinál, meg is vizsgálhatnának. Jó lenne tudni miben halunk meg. - mondtam Harrynek fáradtan felnyögve, miután egy kellemes köhögő rohamon voltam túl.

- Igazad van. - bólintott Harry, miközben jó nagyot kortyolt a teájából, és próbált egy kis erőt gyűjteni. Fél óra múlva már úton voltunk, így sikerült időben megérkezni a kezelésre. Harryt elküldtem kivizsgáltatni magát, mert szörnyen aggódtam a fáradtsága miatt. Én is fáradtnak éreztem magam, de Harry tényleg úgy nézett ki, mint aki haldoklik. Liam mosolyogva várt engem a rendelőben, és mikor leültem elé, azonnal megállapította hogy sápadt vagyok. Mint mindig, most is jól éreztem magam vele, mert az egyáltalán nem vicces viccei ismét annyira rosszak voltak, hogy muszáj volt már csak ezért is nevetnem rajtuk. A doki szerint az állapotom sokat javult, és mikor elmeséltem neki a történteket, ő is velem együtt örült. Viszont ezután olyan témára tért, amire még egyáltalán nem voltam felkészülve : a szüleimre.

- Szerintem lassan ideje lenne felvenned velük a kapcsolatot, és átbeszélni ezt a dolgot. Meg kell bocsájtanod nekik... - megráztam a fejem. Képtelen vagyok rá. A rengeteg átsírt éjszaka és fájdalmas pofon örökre belevésődött az elmémbe, és lehetetlennek tűnt kikaparni onnan.

- De ha még nem állsz készen rá, azt is megértem, de idővel neked is jólesne megbocsájtani nekik. - magyarázta, de én ekkor már máshol jártam. Kezem ökölbe szorult és harag töltötte el a testemet. Megkeserítették a fiatal éveimet és miattuk lettem egy érzelmi roncs. Miattuk érzek félelmet egy mások által megtett hirtelen mozdulattól és miattuk kell takargatnom a karomat még mindig. Utáltam őket.

- Na jó, azt hiszem mára ennyi. Írok neked egy beutalót a tüdőröntgenre mert ez biztosan tüdőgyulladás. - mondta sóhajtva, mire visszatértem a valóságba. Hálásan elvettem tőle a papírt, majd mosolyogva kiléptem a rendelőből. Amint becsukódott mögöttem az ajtó, az álmosoly lemosódott az arcomról és helyére csak rossz kedv került. Harryt nem találtam a váróteremben, így hát megkerestem a röntgenes termet. Meglepetésemre Harry ott várakozott egy padon, kezében egy hasonló lappal, mint az enyém volt. Csak akkor vett észre, mikor leültem mellé, egészen addig a kis papírját vizslatta.

- Reméltem hogy te megúsztad egy megfázással - rázta a fejét Harry sajnálkozva, mire megvontam a vállam. Voltam már ennél rosszabb helyzetben is. - Mi volt a kezelésen? Rossz kedvűnek tűnsz - bájos hangon végigsimított az arcomon, mire felsóhajtottam.

- Liam azt mondta, hogy fel kellene vennem a szüleimmel a kapcsolatot, de biztos hogy ez nem fog megtörténni. - mondtam mérgesen. Már csak a puszta gondolat, hogy a szüleimmel beszélnem kellene, feldühített.

- Lehet hogy igaza van. Segítene, ha meg tudnál bocsájtani nekik. - mondta, mire összevont szemöldökkel néztem rá.

- Kizárt. Soha többé nem akarom őket látni. - mondtam mérgesen, majd összefontam magam előtt a karom. Ők nem ismerik a szüleimet, nem látták, hogy min mentem keresztül. Ha még egyszer vissza kellene mennem abba a házba, visszazuhannék a mélybe, és kezdhetném előröl ezt az egészet.

- Ha ezt szeretnéd, én megértelek. De gondold át. - mondta halkan, majd egy bátorító puszit adott az arcomra. Ezért szerettem ennyire Harryt. Törődő és megértő volt velem, bármiről is volt szó. Még mindig nem értettem, hogy mivel érdemelhettem ki ezt a remek srácot. Egyre inkább az az érzés kerített hatalmába, hogy meg sem érdemlem. Lehet, hogy rossz ember mellett kötött ki. Nem szóltam semmit, csak a gondolataimba merültem. Éreztem az újabb mélypont közeledését, de próbáltam magam pozitív gondolatokkal a valóságban tartani. Éreztem magamon Harry tekintetét, de én csak a kezemet tanulmányoztam. Ismét hosszú pulcsi volt rajtam, de majd' megsültem. Nem akartam, hogy bárki lássa a begyógyult vágásaimat, még Harry előtt is szégyelltem őket, pedig ő még friss állapotban is látta őket.

- Újabb mélypont? - kérdezte Harry halkan, mire csak leszegett fejjel bólintottam. Halkan felsóhajtott, majd közelebb húzódott hozzám, és átvetette az egyik karját a vállamon. Sírhatnékom volt, de próbáltam visszatartani a könnyeimet. Az utóbbi időben már kezdtem azt érezni, hogy az életem rendbe fog jönni, de most kicsit meginogtam.

- Ezúttal itt vagyok veled. Nem vagy egyedül - suttogta a fülembe Harry, mire hálásan a vállába fúrtam az arcom. Jól esett, hogy támogat, és jó volt úgy érezni, hogy tényleg itt van velem és segít. Pár perc alatt sikerült összeszednem magam, és ez volt az első olyan mélypont, hogy sikerült visszatartanom a könnyeimet. Harry édesen simogatta a hajamat, ami megnyugtatott, majd mikor behívták őt, egy apró, szolid puszit nyomott a számra, majd már be is ment a röntgenre. Nem kellett túl sokat várnom rá, pár perc múlva vissza is tért az eredményeivel, miszerint egy jó kis tüdőgyulladást szedett össze. Ezután engem sem ért túl nagy meglepetés, ugyanazok az eredmények születtek. Fáradtan és megtörve léptünk ki az épület ajtaján, érezve, hogy eléggé fájdalmas hét vár ránk.

A tüdőgyulladásból két hétig tartott kigyógyulni, ami valljuk be nem volt túl kellemes időszak. Harryt teljesen lekötötte a munka és az esküvő lemondása, így hát a nagy unalomban arra jutottam, hogy ideje nekem is visszatérnem az életbe és ideje lenne valami munkát keresnem. Először szétnéztem az interneten, és nagy meglepetésemre találtam egy pincérnői állást a város szélén, abban az étteremben, ahol akkor voltunk, mikor kiderült hogy depressziós vagyok és Louis elvitt minket rallyzni. Harry azt mondta, hogy felőle oké, mert meg voltunk elégedve azzal a hellyel, és még biztosított róla, hogy elfurikáz engem minden nap kocsival, de én ebbe nem egyeztem bele, elvégre nem akarok a nyakán élni.

- Nyugi, Harry majd veszek buszbérletet és elmegyek oda azzal. Már meg is néztem, és nem kell sokat gyalogolnom majd. És amúgy is kell a mozgás. - próbáltam őt győzködni, és végül belement, de ahhoz ragaszkodott, hogy állásinterjúra elvigyen. Fel is hívtam az éttermet, és meg is beszéltem egy időpontot velük. Mivel nem akartam Harryt zavarni a munkában, sokszor vittem el Huntert sétálni egyedül és párszor be is néztem Louhoz, akinek egyre jobban kezdtek összejönni a dolgok Dianával.

Az állásinterjú napján idegesen ébredtem, ugyanis még soha nem volt állásom és soha nem kellett még dolgoznom. Féltem, hogy elrontok valamit és akkor mint minden - ez is ledől körülöttem és újból elérkezik egy nehéz mélypont. Liam azt tanácsolta, hogy egyáltalán ne aggódjak emiatt, még ha nem is jön össze, de nem akartam csalódást okozni se magamnak, se Harrynek, aki viszont nem akarta, hogy dolgozzak. Ezt bőven ki is fejtette reggeli közben.

- Én tényleg nem szeretném hogy dolgozz, főleg egy olyan helyen ahol ismeretlen perverz férfiak bámulhatják a formás kis fenekedet. Az én fizetésemből tök jól megvagyunk, emiatt ne aggódj. Azt szeretném, hogy a közelemben legyél. Kereshetnék neked valami irodai állást is a munkahelyemen és akkor több időt tölthetnénk együtt... - Harry minden más lehetőséget felajánlott nekem, amit nagyon aranyosnak találtam, de már elhatároztam magam az étterem mellett.

- Harry... Nagyra értékelem hogy velem szeretnél lenni, én is ezt szeretném, de a saját lábamra kell állnom, nem hagyatkozhatok rád mindenben. Azt szeretném, hogy végre magamtól érjek el valamit az életben. - magyaráztam neki, mire lehajtva a fejét bólogatva elfogadta a döntésem.

- De.. Csak gondolj bele. Te és én az irodádban. - vonogatta perverzül a szemöldökét, mire játékosan a karjára csaptam.

- Mikor lettél te ilyen perverz? - kérdeztem nevetve, mire vigyorogva megvonta a vállát.

- Elég rád néznem és piszkos gondolatok jutnak az eszembe... - ajkát beharapva, szexi pillantással mért végig, amibe fülig belepirultam. - Habár pincér ruhában elképzelve téged... Talán nem is rossz ez az étterem dolog - folytatta elgondolkodva, ezzel elérve hogy bőröm egy még pirosabb árnyalatot vegyen fel. Köztem és Harry között az utóbbi időben állandóan a levegőben csücsült a szexuális feszültség, amit már alig tudtunk kezelni. Már egy apró pillantástól is éreztem ahogy a levegő felforrósodik, és ez már kezdett kikészíteni. Ennek ellenére nem akartam letámadni Harryt, úgy éreztem, hogy kell még egy kis idő mindkettőnknek.

- Lassan öhhh... Indulnunk kéne. Mert izé... Elkések. - nem tudtam egy értelmes mondatot alkotni, mert forró pillantása szinte égette bőrömet. Mikor közelebb lépett hozzám annyira, hogy alig maradt hely köztünk, úgy éreztem a szívem hamarosan felmondja a szolgálatot. Vártam,  hogy mit fog csinálni, úgy nézett rám, mint egy oroszlán a gazellára. Egy hatalmasat nyeltem, miközben próbáltam nem összeesni attól, hogy alig hozzám érve végigsimított a karomon.

- Hát jó, menjünk. - szólalt meg hirtelen, miközben megvonta a vállát majd szórakozottan ellépett tőlem mintha mi sem történt volna.

- Nem teheted ezt velem... - morogtam magamban miközben próbáltam rendezni a légzésemet. Szerencsétlenségemre meghallotta és visszafordult hozzám.

- Óh, dehogynem - kacsintott, de ezután már tényleg elindult hogy felvegye a cipőjét és indulhassunk. Elég sokszor tette már ezt velem, megszokhattam volna, hogy szórakozik, de minden egyes alkalommal sikerült elérnie hogy majd' elájuljak a közelségétől. Egy hatalmas sóhajtás után követtem őt a kocsiig, de a nagy zavartságban elfelejtettem felkapni a táskámat, így még vissza kellett szaladnom érte. Harry pimasz mosollyal várt rám, majd mikor csapzottan lehuppantam mellé, a tipikus féloldalas mosolyával méregetett.

- Mi az? - kérdeztem tőle értetlenül, megállva az övem becsatolása közben.

- Nagyon jó a feneked ebben a nadrágban. De tényleg. Nagyon szexi. - mondta komolyan, mire halkan felnevettem és rosszallóan megráztam a fejem és végre bekapcsoltam az övem.

- Hát... Köszi. Asszem. - válaszoltam végül elnevetve magam, mire elégedetten bólintott.

- Haragszol rám? - kérdezte felvonva egyik szemöldökét, mire kérdően pillantottam rá.

- Uhm... Kellene? - kérdeztem vissza.

- Nem, csak... Fura vagy. Mintha zavarban lennél mellettem. - válaszolta, félig az útra figyelve, félig pedig arckifejezésemet vizslatva. Hitetlenül felnevettem.

- Harry. Izgulok az állásinterjú miatt, és ráadásul állandóan zavarba hozol a perverzségeiddel. Nehéz normálisan viselkednem, mikor megzabálsz a tekinteteddel... - Harry gonoszul felnevetett.

- Szóval ideges vagy. - állapította meg az állásinterjúra célozva, mire megforgattam a szemem. Miért kérdezősködik ennyit?

- ... Kicsit. - válaszoltam egy kis hezitálás után.

- Van még ennek valami oka ezeken kívül? Érzem hogy van itt még valami.

- Harry... - sóhajtottam, és már kezdtem sejteni, hogy mit sejt. Pár hónappal ezelőtt a menstruációm teljesen kimaradt, egészen mostanáig, ugyanis ma reggel bizony éreztem hogy valami készülődik, és igen. Ismét küzdenem kell minden hónapban, viszont ez egyáltalán nem hiányzott. Talán azért vagyok ennyire érzékeny az utóbbi napokban Harry pillantásaira és ezért reagálom túl a dolgokat. - Nem akartam megosztani ezt veled. De. Szóval. Én újból.. öh... izé, szóval... újból számolnom kell a napokat a hónapban... Érted... - magyaráztam össze vissza, mire édesen felnevetett, én pedig fülig pirultam. Teljesen zavarba jöttem, hogy erről kellett beszélnem pont Harry előtt.

- Hé, nyugi. A pasid vagyok, nem? Megérzem ha menstruálsz. - kuncogott halkan, mire lejjebb süllyedtem az ülésben.

- Hogyan?

- Nem tudom. Érzékenyen érint minden. Tegnap is elsírtad magad a Titanicon, pedig már másodjára néztük meg együtt. És csak hogy tudd. Kifejezetten szeretnék gondoskodni rólad minden hónap nehéz napjain. De komolyan. Veszek neked csokit, elmegyek a drogériába, és ha kell magadra hagylak ha esetleg tombolni akarsz... - magyarázta eszméletlenül aranyosan, mire teljesen elérzékenyültem. Igen, igaza van, tényleg túl érzékenyen érintenek mostanában a dolgok.

- Ez nem riaszt el? Mármint, én úgy tudtam hogy a férfiak ilyenkor menekülnek a nők elől. Legalábbis eddig ezt tapasztaltam. - túrtam bele a hajamba értetlenül, mire mosolyogva felém fordult.

- Hát, engem egyáltalán nem zavar. Ti, nők, nem tehettek róla, és ez egy természetes dolog szóval egyáltalán nem riaszt el vagy ilyesmi. És ha csak szeretnél nyálas filmeket nézni és összebújni a takaró alatt miközben csokin élsz, rám számíthatsz - vonta meg a vállát, mintha neki ez természetes dolog lett volna, amitől teljesen felolvadt a szívem.

- Vanessával is így bántál? - csúszott ki a számon, de ezt azonnal meg is bántam és legszívesebben visszaszívtam volna, de már késő volt.

- Uh, nem... Ami azt illeti ő teljesen ellökött magától ilyenkor... - válaszolta megvonva a vállát, de közben láttam rajta, hogy ezt tényleg nem kellett volna megkérdeznem. Fenébe.

- Ugye tudod, hogy nálad jobb barátot el sem tudnék képzelni? - kérdeztem tőle halkan, mire halványan elmosolyodott és leállította a kocsit. Észre sem vettem, hogy megérkeztünk, annyira belemerültem a kis beszélgetésünkbe. Harry óvatosan összekulcsolta az ujjainkat, és mélyen enyémbe fúrta a tekintetét.

- Ügyes legyél. Itt foglak várni a kocsiban, és szurkolok neked. De ha mégse vennének fel, akkor se aggódj. Tényleg. - mondta kedvesen, gyengéden megszorongatva kezemet, mire hálásan elmosolyodtam. Le se tudom írni, mennyire szeretem ezt a fiút, de ezt még nem mondtam neki. Odahajoltam hozzá egy búcsúcsókra, energiát vettem át tőle ajkain keresztül, majd egy nagyot sóhajtva kihajtogattam magam a kocsiból és nekiindultam az ismeretlennek, a munkavállalás ijesztő világába. Tizenkilenc évesen az ember nem rendelkezik túl nagy munkatapasztalattal, esetemben ez a tapasztalat egyenlő a nullával, de a legjobbakban reménykedtem. Az épületbe belépve ismerős illat fogott el, pont ugyanolyan, mint mikor a legutóbb itt jártunk Harryékkel. A hely még mindig gyönyörű és különleges volt, nem a megszokott, unalmas étterem. Ilyen díszlet között még a munka is sokkal ígéretesebbnek hangzott. Amint az asztalok közé sétáltam, észrevettem egy körülbelül negyven éves férfit, aki amint megpillantott, elmosolyodott, majd illedelmesen felállt, és közelebb lépett hozzám. Sötét, majdnem fekete haja fiatalosan volt fésülve, arca kedves és komoly volt egyszerre. Tipikusan vezető-alkatnak tűnt.

- Donna, ugye? - kérdezte rögtön, kedves, mély és reszelős hangon, mire megilletődve bólintottam. - Ülj csak le. A nevem Charles Neumann, az enyém ez a kóceráj. Elolvastam az önéletrajzod és meglepve láttam, hogy nincsen semmi tapasztalatod a vendéglátásban. Miért jelentkeztél erre a munkára? - kérdezte tárgyilagosan, de emellett éreztem a barátságos hangnemét, ami egy bizonyos szinten megnyugtatott, amivel azt érte el, hogy sikerült magamnál maradnom és nem estem pánikba.

- Nos, tényleg nincs semmi munkatapasztalatom, de nagyon szeretnék dolgozni. Bármit megtanulok, amit kell, jól tudok mosogatni és néhány ember szerint jól áll a hajháló. - nevettem el magam hirtelen, ahogy visszaemlékeztem a Harryvel folytatott beszélgetésünkre.
- Szakácsnőként is megállnád a helyed. Meg tudod forgatni a palacsintát és isteni muffint sütsz. Na meg a kis kötény biztosan nagyon jól kiemelné a formás melleidet... - nézett végig rajtam, akárcsak egy darab húson, amit hamarosan elfogyaszt, mire szégyenlősen felnevettem. 
- A hajháló pedig mindent elrontana - ráztam meg a fejem lemondva erről a munkáról, de ő az arcomat fürkészve tanulmányozott, hogy erre is tudjon válaszolni.
- Nem, határozottan nem rontana az összképen. A gyönyörű arcod mindent megment. A fenébe, még kopaszon is elállna tőled a lélegzetem. - nem értettem egyet vele.
- Harry, a hajháló senkinek nem áll jól. - nevettem belebokszolva a karjába, mire ő szexin beharapta ajkait, majd a derekamnál fogva szorosan magához húzott annyira, hogy orrunk majdnem összeérjen.
- Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy neked jól állna. Ezt beleírhatnád az önéletrajzodba, előny lehet. - zárta le a beszélgetést, mire nevetve egy csókot nyomtam ajkaira.
Charles ugyanúgy röhögött ki engem, mint ahogy én tettem Harryvel is pár nappal korábban.

- Igen nagy előnyhöz jutsz azzal, hogy jól áll a hajháló. Csak kevesen vannak megáldva ezzel a szuperképességgel. - nevetett jóízűen, mire én csak megvontam a vállam. Harry jelleme elég erősen kezd rám ragadni, amit az ilyen alkalmakkor tökéletesen észrevettem magamon. - Hát figyelj, aranyom. Lenne egy kérdésem. Felmosni tudsz-e? - kérdezte nevetve, mire szélesen mosolyogva, határozottan bólintottam. - Fel vagy véve. Majd beosztok melléd egy profi pincért, ő segít majd neked és megtanít minden fontosra. Addig pedig marad neked a takarítás meg esetlegesen a mosogatás, de csíplek, és fontos hogy a munkahelyen jó hangulat legyen, szóval itt a helyed. Na meg az, hogy jól áll a hajháló... Egyszerűen fenomenális. - nevetett továbbra is, látszólag eléggé tetszett neki ez a hajhálós dolog. Ha nem lenne nekem Harry, lehet hogy így kellene regisztrálnom egy társkereső oldalra. Donna Baldwin, 19 éves, hajléktalan. Jó tulajdonságok: Jól áll neki a hajháló. Ja és meg tudja forgatni a palacsintát a levegőben.

- Hű, köszönöm szépen. Ígérem, igyekszem a legtöbbet kihozni magamból. - válaszoltam neki eltökélten, mire visszatért a valóságba és letörölte a nevetéstől kicsordult könnyeit és mosolyogva nézett rám.

- Remélem is. Addig pedig elég annyi is ha szórakoztatod a szakácsokat. Nekik is gyorsabban fog eltelni a munka, ha ilyen humorral áldod meg őket. - nem értettem, hogy alig egy mondatból hogyan tudta leszűrni, hogy milyen humorom van. Ez az egy mondat is Harry miatt ugrott be az elmémbe. Nem vagyok túl szórakoztató társaság, pedig az öreg eléggé ezt feltételezi rólam. Mindegy, inkább nem szóltam semmit, mert tényleg akartam ezt az állást. Majd betanulok pár viccet, vagy nem is tudom.

- Itt van pár papír, ha most ráérsz, esetleg ki is tölthetnénk őket, és akkor már később nem lenne munka ezzel. - tanácsolta Charles, mire megértően bólintottam és neki is láttunk a papírmunkának. Mindenféle regisztrációs hülyeséget kellett kitöltenem, a végzettségeimet és adataimat is meg kellett adnom, valamint az állandó lakhelyemet is. Ezzel viszont kissé bajban voltam. Mert tulajdonképpen... Nem tudom, hogy hol lakom éppen.

- A tartózkodási helyhez visszatérhetünk később, ha éppen költözés alatt állsz, semmi probléma - mondta Charles, amint látta, hogy elakadtam. Fél óra adminisztrációs munka után megjelent mellettünk egy magas árnyék, én pedig csak fél szemmel néztem fel rá, de aztán hirtelen megálltam a mozdulatomban. Hogy felejthettem el? A srác, akit múltkor csúnyán leráztam, itt dolgozik. Itt, ahol én is fogok dolgozni pár napon belül. Mégis hogy nem jutott ez eszembe?  Felnézve a szöszire, láttam a szemében, hogy ő is felismert engem, ám nem szólt semmit, csak parancsra várva állt előttünk, Charles utasítását hallgatva.

- Szóval, Alan, most én itt átadom neked Donnát. Vezesd körbe, mutasd meg neki a helyeket. Kezdd az alapokkal, még meg kell tanulnia mindent. - tájékoztatta őt, majd miután el is köszönt tőlem egy hivatalos kézfogással, és tájékoztatott, hogy hétfőn jelenjek meg kilencre, ott is hagyott a szöszivel.

- Szóval Donna, mi? - kérdezte Alan félig felvont szemöldökkel, miközben becsusszant a boxba, velem szembe.

- Uhm, igen. Ne haragudj a múltkoriért... Eléggé zűrös helyzetben voltam épp. - kezdtem a magyarázkodást, mire halkan felnevetett.

- Ugyan már. Pattintottak már így le, megszoktam. Nem mellesleg az a göndör srác tuti letépte volna a fejem hogyha a rendes számodat adtad volna meg. Nagyon durván méregetett. - sóhajtotta, mire visszafojtott nevetéssel néztem magam elé.

- Nos, igen. Nem kezdhetnénk ezt az egészet elölről? Csak felejtsük el... - javasoltam felnézve rá, mire ő egy kis gondolkodás után bólintott, majd barátságosan felém nyújtotta a kezét.

- Alan Bush. - rázott kezet velem, mire hálásan elmosolyodtam. Nem ártanak barátok az új munkahelyen és nem lett volna túl jó rögtön egy feszültséggel indítani.

- Donna Baldwin, nagyon örülök - nevettem halkan, mire ő is megmutatta mosolyát. Mosolygós srác volt, és körülbelül mindenen nevetett, ami miatt már azonnal szimpatikussá vált. Hát, ő biztos vevő lesz a hajhálós vicceimre.

- Na gyere, körbevezetlek. Az egész hely egyébként nem túl nagy, ami azért jó, mert nem kell annyit takarítani. Reggel nyolckor nyitunk és este nyolcig vagyunk, de a műszakok persze nem tartanak egész nap. Általában én zárok be, szóval a nap végi takarításnál biztosan találkozunk majd. - tájékoztatott, én pedig érdeklődve hallgattam őt és igyekeztem minél több mindent megjegyezni egyszerre. Tényleg nem volt túl nagy hely. A konyha elég kicsi, szűkös volt, de épp elég hely volt a szakácsoknak, akiknek egyenként bemutatott Alan. Összességében elég kedvesen fogadtak engem, igyekeztem végig mosolyogni, habár a végére már csak arra vágytam, hogy beüljek Harry mellé a kocsiba, aki már egy órája várhatott rám. A körbevezető túra után Alan megállt a bárpult mellett, majd széttárta a karját.

- Nos, ennyi. Mint mondtam, elég kicsi hely ez. - nevetett, mire egyetértően bólintottam. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem kellene tovább váratnom Harryt. Sajnáltam őt, amiért a kocsiban várakozott ilyen hosszú időn keresztül. - Óh, és majdnem elfelejtettem, a munkaruhád. - tette fel egyik mutatóujját, majd egy pillanat alatt sarkon fordult és besietett egy kis helységbe. Egyedül maradtam a bárpultnál, és érdeklődve fordultam meg, hogy megnézzem, hány vendég vár éppen a készülő ebédjére. Legnagyobb meglepetésemre egy ismerős arcot pillantottam meg az egyik boxban. Halvány mosollyal az arcán nézett rám, miközben esetlenül tartotta a telefonját a kezében. Gondolkodás nélkül leültem vele szemben.

- Szóval felvettek - állapította meg halványan mosolyogva, ám valamiért nem éreztem azt, hogy tényleg örülne ennek. Eléggé nyomottnak tűnt.

- Uhm, igen. Ne haragudj, hogy ennyi ideig tartott, de Alan körbevezetett és elmondott pár fontos dolgot, mert... - meséltem neki, mire összevont szemöldökkel nézett rám.

- Alan...? - kérdezte értetlenül, mire az ajkamba haraptam. Éreztem, hogy ebből probléma lesz.

- Igen, a szöszi. Épp a munkaruhámat keresi. - válaszoltam neki, mire hitetlenül felnevetett.

- A srác, aki múltkor rád nyomult? Basszus, ha nem felejtem el, hogy ő itt van, ide sem engedlek. - rázta a fejét rosszallóan, mire sóhajtva megfogtam az asztalon nyugvó kezét. Bőre hideg volt, és mintha remegett volna, de ezt a még benne lappangó betegségnek tudtam be.

- Semmi gond, Harry. Tudom kezelni. - válaszoltam kedvesen, mire ő a tekintetemet kerülve felhorkant. - És azt hiszem, fél tőled. - tettem hozzá, hátha ettől jobb kedve lesz, de sajnos nem így lett. Továbbra is morcos és dühös volt, de az okát nem értettem.

- Féljen is... - morogta az orra alatt, majd felnézett mellettem, és szeme sötétségbe borult. Én is felkaptam a fejem és ijedten figyeltem, ahogyan a szöszi és a göndörke összeakadt tekintettel beszélgetnek. Senki nem szólalt meg, csak feszült arccal néztek egymásra, mígnem a szöszi elkapta a tekintetét, és rám pillantott.

- Itt van a munkaruhád. Nyugodtan vidd haza, ha át kell szabni, de szerintem jó lesz rád. Hétfőn találkozunk. - intett gyorsan, majd már el is lépett az asztalunktól, így újból kettesben maradtam a mogorva göndörrel.

- Nem tetszik nekem ez a gyerek. - jelentette ki, miközben ujjai között forgatta a telefonját. Nem értettem, mitől lett ideges, de ilyen állapotban nem mertem megkérdezni tőle. Biztos nem a szöszitől akadt ki, mert már akkor ilyen volt, mikor leültem hozzá. Talán azért akadt ki, amiért ennyit kellett várnia?

- Féltékeny vagy rá? - kérdeztem félve, mire ő dühös tekintettel nézett rám.

- A fenébe is Donna, napi nyolc vagy több órát lesztek összezárva, hogy ne lennék rá féltékeny? Szőke hajú, kék szemű, és neki még a szakálla is nő, nem úgy mint nekem... - fortyogott magában, mire halkan felnevettem, és mosolyogva a két kezem köré fogtam sima arcát.

- Harry. Nekem a barna haj, zöld szem kombó jobban bejön. Na meg a babaarc is. Sokkal jobban szeretek egy puha arcot csókolgatni mint egy borostásat. - pusziltam meg óvatosan az arcát, mire halványan elmosolyodott. Ettől függetlenül szemében továbbra is aggodalmat fedeztem fel.

- Minden rendben? Nem hiszem hogy a szöszi miatt lett ennyire rossz kedved... - kérdeztem tőle, végigsimítva homlokán, majd hátratúrtam puha haját. Látszólag élvezte, hogy cirógatom, ugyanis lehunyt szemmel fújta ki a levegőt.

- Nem, nincs minden rendben... Menjünk haza. - válaszolta halkan, majd összekulcsolta ujjainkat és már fel is húzott a helyemről. A kocsi felé vezető utat feszülten tettük meg, Harry ragaszkodóan szorította az ujjaimat, és éreztem, hogy valami tényleg nincsen rendben. Az idefelé vezető út a kellemetlen témától eltekintve kellemesen telt, ám hazafelé ez már nem volt elmondható. A kocsiból kiszállva csak hevesen dobogó szívvel, izgulva vártam, hogy vajon mi lehet a probléma. Aggódtam Harryért, már minden lehetséges dolog lejátszódott a fejemben, Vanessa megjelenése, esetleg az, hogy őt visszafogadja, engem pedig elhagy miatta, vagy esetleg egy újabb veszekedés a szüleivel, esetleg Louval történt valami... Mire beértünk a házba már az idegeimen táncoltam. Harry ledobálta a cipőjét, majd továbbra sem engedve el a kezemet, csendben felmentünk a lépcsőn, egyenesen a hálószobába. Meg se mertem szólalni, féltem, hogy esetleg valami rossz dolgot mondok, így csak feszültem vártam, hogy mit csinál, esetleg mit mond. Aztán, mikor leült az ágyra, majd a lábai közé állított és mindkét kezünket összekulcsolta, már tényleg megijedtem.

- Harry... Mi a baj? - kérdeztem félve, mire felsóhajtott,  leültetett az ölébe,  szorosan átölelte a derekamat és egy apró puszit nyomott az arcomra. Majd megpukkadtam a kíváncsiságtól.

- Donna... Én... Nem is tudom, hogy mondhatnám el, ez egyszerűen csak... Nem akarom hogy ennek, itt - mutatott kettőnkre - vége legyen emiatt...

- Mi történt? - kérdeztem ijedten, hiszen láttam rajta, hogy tényleg eléggé őrlődik valamin.

- A főnököm felhívott miközben te bent voltál. Megkaptam a lehető legkomolyabb témát a cégnél. Hatalmas mérföldkő lenne és utána biztosan elő lennék léptetve és elég nagy fizetésemelést is kapnék...- túrt bele idegesen a hajába, miközben a másik kezével nyugtatóan cirógatta oldalamat. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a hangjában bujkáló idegességet, és ez eléggé megrémisztett.

- Hol itt a "de"? - kérdeztem félve, mire idegesen lehunyta a szemét, majd felsóhajtott.

- ... De ehhez el kell utaznom Rióba. - mondta ki, tekintetét az enyémbe fúrva, mire teljesen ledermedtem. Nem, nem lehet...

- M-mennyi időre? - kérdeztem félve.

- Egy hónapra. - sóhajtotta, miközben mélyen a szemembe nézve próbálta kideríteni, hogy mire gondolok. Nem tudtam mit felelni. Egy hónap tényleg sok, de ha úgy vesszük, nem a világ vége, elvégre nem egy végtelenségről vagy több évről van szó.

 - Annyira sajnálom, Donna, nem akarlak itt hagyni, főleg most... Mindent bevetettem hogy te is velem jöhess de egyszerűen a főnököm nem engedett. Egyedül kell mennem. - mondta szomorúan - Ha kell, visszadobom ezt az állást, mert nem akarlak emiatt elveszíteni. - sóhajtotta a nyakamba hajtva a fejét, és szorosabban kulcsolta ujjait az enyémekre.

- Harry, én megértem. Ez a munkád, a kötelességed, miattam nem dobhatod el. - válaszoltam halkan, és ezt tényleg így gondoltam.

- De... - próbálkozott tovább, de megállítottam őt.

- Harry. Annyi mindent tettél már értem, épp itt az ideje hogy magaddal is foglalkozz. Ráadásul Rióról van szó, nem hagyhatod ki! - biztattam őt, mire ő hezitálva az ajkába harapott. Eléggé őrlődött ezen, viszont én biztos voltam abban, hogy el kell mennie arra az egy hónapra Rióba. Persze, nehéz lesz, ebben biztos voltam, de azt is tudtam, hogy ráfér ez az egyedül töltött idő. Épp ideje, hogy önzetlenül gondolkodjak.

- Tudom, de pont most, mikor ez a szöszi is megjelent, nem leszek itt hogy megvédjelek és hogy támogassalak... - sóhajtott gondterhelten, mire gyengéden a hajába túrtam és játszadozni kezdtem a tincseivel.

- A szöszi miatt ne aggódj... Nem az esetem, de ezt már elmondtam. - próbáltam bíztatni őt, de még mindig eléggé bizonytalanul nézett rám.

- Rám is ezt mondtad régebben... - kontrázott, mire halkan felnevettem. Ó, ha tudná, hogy mindig is az esetem volt...

- Igen, Harry de az más volt. Azt azért mondtam mert nem akartam bekavarni. Bízz bennem, nem érdekel a szöszi. Ráadásul egy szó Lounak és ő lerendezi helyetted is. - már előre elképzeltem a kemény, rosszfiú Louist, amint teljes feketébe öltözve a hatás kedvéért, bőrdzsekiben megjelenik az étteremben és hatalmas káromkodások között lerázza az ártatlan szöszit. A kép már a szemem előtt lebegett, de reméltem hogy ez nem fog megtörténni.

- Bízok benned. De nem akarok nélküled elutazni. Nem szeretnél elbújni a bőröndömben? Majd felcsempészlek és a luxus hotel szobámban szórakozunk kicsit... - éreztem, hogy Harrynek egyre jobb kedve lett, ugyanis már viccelődni kezdett. Ez már jó jel volt, így szélesen elmosolyodtam.

- Nem hiszem hogy beférnék egy bőröndbe. - ráztam a fejem tettetett csalódottsággal, mire tovább gondolkozott.

- Akkor elküldelek postán, egy dobozban, Adok be kaját meg pokrócot, tök jó lesz! - ötletelt tovább, mire nevetve egy apró csókot nyomtam a szájára.

- Annyira édes vagy. - jelentettem ki mélyen a szemébe bámulva, mire végre megláthattam a jellegzetes gödröcskés mosolyát. Hogy mennyire hiányzott ez a pimasz mosoly! Pedig alig pár órája láttam utoljára... Mi lesz, ha egy hónapig nem fogom látni? Meg fogok pusztulni...

- Annyira fogsz hiányozni... - suttogta bőrömbe, miközben apró puszikat helyezett nyakam érzékeny területeire.

- Te is nekem. Nagyon. - válaszoltam, és igyekeztem nem elsírni magam. Már most rossz volt belegondolni, hogy egy hónapig nem érhetek hozzá, és nem hallhatom élőben a hangját, nem csókolhatom meg, nem ölelhetem át... Nem akartam erre gondolni, csakis Harry érdekeit kellett volna szem előtt tartanom. Csak az számít, hogy neki jó legyen.

- Egy hónap hosszú idő... Mi lesz, ha találsz egy másik barna hajú, zöld szemű srácot? - kérdezte félve, mire óvatosan elmosolyodtam.

- Még egy ilyen tökéleteset lehetetlen lenne találni. És nekem csak te kellesz. Senki más. - suttogtam, majd hogy megpecsételjem szavaimat egy apró csókot nyomtam ajkaira. Halványan mosolygott rám. - Én inkább attól félek, hogy te pedig majd találsz valami spanyol lányt, akinek sokkal jobb akcentusa van, gyönyörű és jobb a humora. Rengeteg ilyen lánnyal fogsz találkozni... - kissé lehangolódtam. Eddig ez eszembe se jutott, de most, kimondva ezeket a szavakat elfogott a pánik.

- Egyre sem fogok ránézni. Ott leszel a telefonom képernyőjén és téged foglak bámulni a nap huszonnégy órájában. Számomra te vagy a tökéletes nő, nem kell más - mondta megnyugtatóan, amitől fellélegeztem, habár egy kis kétely még mindig ott lappangott bennem, de igyekeztem elnyomni ezt az érzést. - Nagyon szeretlek és nem fogom hagyni hogy ez az egy hónap elrontson bármit is. - suttogta a lehető legközelebb hajolva hozzám, hogy ajkai szinte hozzáértek az enyémekhez. A szívem majd kiugrott a helyéről. Azt mondta, hogy szeret. Harry... Harry kimondta. Abban a pillanatban nem lehettem volna boldogabb.

- Én is nagyon szeretlek... Számolni fogom a napokat, mikor visszatérsz - suttogtam, majd már nem bírtam tovább és ajkaimat övéire nyomtam. Szenvedélyesen csókolt, úgy, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy hozzám érhet.

- Mikor indulsz? - kérdeztem hirtelen, ugyanis ez valahogy kimaradt az eddigi beszélgetésünkből.

- Na, máris elküldenél? - kérdezte pimasz mosollyal az arcán, mire nevetve megráztam a fejem.

- Dehogy. Csak jó lenne tudni, mennyi időm van halálra csókolni téged. - mondtam, miközben ujjam közé csavartam egy göndör tincsét.

- Egy hét.  Pontosan egy hét múlva, péntek este nyolckor indul a gépem. - válaszolta, mire gombóc keletkezett a torkomban. Reménykedtem benne, hogy hosszabb időt mond, de még ez is jobb volt, mintha azt mondta volna, hogy holnap indul. Így volt egy hetünk felkészülni a leghosszabb egy hónapra. Ám akkor inkább bele sem gondoltam ebbe, csak újból ajkaira tapadtam, és nem engedtem, hogy a negatív gondolatok ellepjék az elmémet. Igyekeztem kihasználni minden egyes pillanatot, és akkor nagyon sajnáltam, hogy hétfőn kezdek az étteremben... Hiszen akkor nap közben nem lehetek vele.

- Szeptember elsejére visszaérek, aztán minden folytatódik tovább. Engem előléptetnek, te pedig ügyesebb pincérnő leszel mint az összes többi együttvéve. - mondta, próbálva az oldal pozitív oldalát látni, ami feldobott egy kicsit. Elvégre, az egy hónap alatt mindketten jobban odafigyelhetünk önmagunkra, ezáltal legalább én is kicsit önállósodhatok, ami rám is fér.

- Fel kellene hívnod a szüleidet, mielőtt elutazol. - mondtam, mire halkan felsóhajtott és egyetértően bólintott, majd egy pillanat gondolkodás után ki is vette a telefont a zsebéből.

- Most el is intézem. Jobb túlesni rajta. - megértően bólintottam, majd mosolyogva felkeltem az öléből, hogy magára hagyhassam. Gondoltam, amíg ő telefonál, én készítek egy teát, így hát Hunterrel együtt fel is tettem forrni a vizet. A kis Husky mit sem sejtett ebből az egészből, neki fogalma sem volt róla, hogy a gazdája egy teljes hónapra magára fogja hagyni őt és engem is. Könnybe lábadt a szemem. Mi lesz, ha eljön egy újabb mélypont és Harry nem lesz itt, hogy segítsen? A depresszió még nem tűnt el belőlem, időnként megmutatta nekem, hogy még itt van készen állva arra, hogy megkeserítse a napjaimat. Féltem, hogy netán Harry nélkül újból valami hülyeséget csinálnék, aminek nyomait ugyanúgy takargatnám, mint most a bekötözött karomat. Teljesen a gondolataimba merültem, annyira, hogy észre sem vettem, hogy Harry már be is sétált a konyhába, a víz meg már rég felforrt, de még csak álltam fölötte és gondolkoztam. Csak akkor értem vissza a valóságba, mikor Harry hátulról a derekam köré fonta a karjait és arcát a nyakamba fúrta.

- Hogy ment? - kérdeztem tőle, miközben visszatértem eredeti tevékenységemhez és folytattam a tea készítését.

- Öhm. Anyám egy kicsit haragszik rám, azt hiszem, főleg hogy őket is csak levélben értesítettem, hogy nem lesz esküvő. Este vissza fog hívni, mert most éppen a fodrásznál ült és zaj volt körülötte...

- Az esküvővel akkor már minden rendben? Mindent lemondtál, ugye? - kérdeztem. Rossz volt végighallgatni, ahogy Harry a létező összes virágost végigtelefonálja, a kaját és helyszínt is lerendezi. Egyszerűen csak sajnáltam, hogy a hosszú szervezkedés után egyszerűen csak le kell mondania, de jobb megoldás nem volt.

- Persze. Legalábbis remélem hogy nem hagytam ki semmit és nem fognak hatvan tál ételt idehozni... - nevetett, majd egy vidám puszit nyomott az arcomra. Érezhető volt köztünk a szomorúság, de igyekeztünk nem foglalkozni ezzel, inkább felvidítottuk egymást.

- Ha már kajáról van szó... Nincs semmi a hűtőben, nem rendelünk valamit? - kérdeztem, ugyanis a hasam elég hangosan jelezte már, hogy ideje valamit enni.

- Kínai? - kérdezte, mire felcsillanó szemekkel bólintottam. Harry gyorsan lerendezte a rendelést, én pedig addigra végre végeztem a tea ízesítésével és a kezébe nyomtam egy hatalmas bögrével. Ugyan a rossz idő már elmúlt, és a nap újból hétágra sütött, de a hűvös lakásban jólesett néha egy jó meleg tea, tekintve hogy még nem gyógyultunk ki teljesen a tüdőgyulladásból. A kanapén elterülve vártuk a kajánk megérkezését, közben próbáltuk felvidítani egymást, kevés sikerrel. Mindkettőnk agyában folyamatosan ott motoszkált a gondolat, hogy egy hét múlva el kell válnunk egymástól egy elég hosszú időre, és ez teljesen megrémisztett minket. Próbáltuk elterelni a témát, de valahogy mindig ide jutottunk vissza.

- Lehet, hogy felhívom Lout, hogy addig lakj nála. Nem szeretném, hogy egyedül legyél... - tervezgetett, én pedig csak egyre inkább kezdtem kétségbeesni, hogy tulajdonképpen mivel is fogom tölteni a napjaimat azon kívül, hogy dolgozok. Mert az egy dolog, hogy nap közben el leszek foglalva, de mi lesz az éjszakákkal? A párnám nem helyettesíti Harryt. - Ne nézz így rám, nem akarlak így itt hagyni. - simított végig az arcomon, látva kétségbeesett tekintetemet, mire én csak tehetetlenül hozzábújtam mellkasához, és szorosan magamhoz öleltem. Már  puszta gondolat fájt, hogy ezt nem tehetem majd meg bármikor. - Eldöntöttem. Nem megyek. Visszamondom... - kapta ki gyorsan a zsebéből a telefonját, de én felháborodva azonnal kivettem a kezéből.

- Nem, Harry! Nem mondod vissza, szépen elrepülsz Rióba, teljesíted a kötelességed, majd mikor hazaérsz én itt foglak várni ugyanúgy, ahogyan itt hagytál. Ne aggódj értem, itt az ideje hogy magaddal foglalkozz. - magyaráztam neki, de ő makacsul megrázta a fejét, és kérte a telefonját, hogy adjam neki vissza. - Harry. Neked is szükséged van arra, hogy magaddal törődj, ahogy nekem is. Talán jót tesz majd nekünk ez a kis különlét, elvégre jelenleg egymáson függünk. - próbáltam őt meggyőzni, habár én legbelül egyáltalán nem ezt gondoltam. Nem akartam, hogy elmenjen, de az ő érdekében muszáj volt győzködnöm őt.

- Tudod, milyen messze leszünk egymástól? - kérdezte szomorúan, mire lesütve a szemem bólintottam... Hogyne tudnám. A lényeg hogy nagyon messze. - Ha bármi történik veled, én... Nem leszek itt, hogy segítsek. Minimum tíz óra lenne ideérnem és ez... egyszerűen csak nagyon megrémiszt. Nem akarok ilyen távol lenni tőled. Te jó ég, négy hétről van szó. - idegesen a hajába túrt, mikor csöngettek. Megérkezett a kaja. Rögtön felpattantam, hogy kirohanjak kifizetni és átvenni a kaját, de mikor kinyitottam az ajtót, nem pontosan azzal találtam szembe magam, akivel akartam.

- Alan, te mit keresel itt? - kérdeztem értetlenül, mire ő végre felnézett, és úgy tett, mintha teljesen meglepődne azon, hogy itt talál engem.

- Óh, te itt laksz? Nagyon szép ház. Én úgy tudtam, hogy valami szöszi csajszi él itt... - nézett értetlenül rám, mire zavaromban a hajamba túrtam.

- Öhm, nem, ő már.. Kiköltözött. - válaszoltam. Magam mögül Harry lépteit hallottam meg, szokása volt később érkezni az ajtóhoz, hogy aztán egy nagyon laza mozdulattal ő fizesse ki helyettem a kaját, de amint mellém ért, megtorpant.

- Ez mit keres itt? - kérdezte mogorván, amint megpillantotta a szöszit. Idegesen méregették egymást, és megint Alan törte meg a szemkontaktust, és a kezében lévő kis dobozra nézett.

- 4 font lesz. Két adag kínai tészta és mézes csirkeszeletek. - olvasta fel a rendelésünket. Harry felvont szemöldökkel nézett rám, és a szöszi által keltett döbbenetben végre sikerült elérnem, hogy én fizethessem ki a kaját. Átnyújtottam Alannek a pénzt, majd át is vettem tőle a kaját.

- Jó étvágyat hozzá. További szép napot! - köszönt el a szöszi, majd már sarkon is fordult és ott hagyott minket az ajtóban. Félve néztem fel Harryre, aki mérgesen megrázta a fejét, majd szó nélkül besietett a házba. Sóhajtva csuktam be magam mögött az ajtót, majd a konyhaszekrényből kivettem pár evőeszközt és a dobozzal együtt leültem Harry mellé a kanapéra.

- Nem kell a kajája. - jelentette ki ölbe font karral, mire hitetlenül néztem rá.

- Harry, ne gyerekeskedj már. Ez csak kaja. - mondtam, mire összehúzott szemekkel nézett rám. Nem értettem, hogy miért akadt ki ennyire.

- Nem, Donna. Ez nem csak kaja. Ez a festett szőke gyerek egyszerűen rád izgult. Rád, az én barátnőmre. Ráadásul, ez a gyerek ott dolgozik, ahol te is, vele leszel összezárva egész nap, miközben én tőled tíz órára leszek a világ túlsó felén. És mégis mi a francot dolgozik ez hogy pincérkedés mellett még futárszolgálatot is végez? Kocka barom... - akadt ki teljesen kikelve magából. Láttam rajta, hogy majd' szétveti az ideg, ami egy bizonyos szinten felolvasztotta a szívem, de mérges is lettem, amiért tényleg nem hitte el, hogy nem érdekel a szöszi.   

- Harry... Hazza... - nem nézett rám, így puha arcán végigsimítva kényszerítettem, hogy végre rám emelje méregzöld tekintetét. - Szeretlek. Téged, és nem őt. És ez nem fog megváltozni. Bízz bennem - suttogtam ajkaira, majd óvatosan megcsókoltam őt. Eleinte csak duzzogott, és nem csókolt vissza, de aztán végre bekapcsolódott, és végigsimítva az oldalamon az ölébe ültetett.

- Bocsáss meg, hogy kiakadtam. Nehezen megy a bizalom mostanában, az én hibám ez az egész, ne haragudj. - suttogta kisimítva egy tincset az arcomból, mire szomorúan elmosolyodtam. Vanessa miatt akadt ki ennyire, mert elárulta őt. Biztos voltam benne, hogy nem fogok neki csalódást okozni és elérem, hogy újból száz százalékig tudjon bízni az emberekben.

-----------------------

Haiiii,

Édeseim, nagyon sajnálom a kis csúszást, de két nap suliba járás után sikeresen lebetegedtem, amit a facebookon már olvashattatok tőlem, de a mostani hétvégére már sikerült annyira meggyógyulnom, hogy be tudjam fejezni a részt. Mivel eszembe jutott pár ötlet, a történet hosszabb lesz, mint amilyenre terveztem (már most az, lol, túl sokat jár a szám, mindegy is). 

Óh, és lányok, tudom, ez egyáltalán nem kapcsolódik a sztorihoz, de egyszerűen nem tudom nem megosztani veletek. Az év első jegyét nyelvtanból kaptam (ötöst, persze..) egy rövidke tájleírásra, és valamiért ez annyira büszkén érintett. Oké, hogy egész nyáron írtam, meg minden, de az hogy egy tanár azt mondja az írásomra hogy tökéletes, hát az agyam eldobom... Pedig a tájleíró részek nem az erősségeim, szerintem ezt ti is észrevettétek már. Na mindegy is, gondoltam megosztom ezt veletek, mert én ennek a pénteki legelső órában nagyon örültem. 

Most is szeretném megköszönni az elképesztő támogatásotokat, de tényleg, nagyon sokat jelent nekem :') 

Remélem nektek jobban és egészségesebben telt az első hét, mint nekem, esetleg ha van kedvetek, szívesen olvasnék tőletek egy rövidke kis beszámolót az első hétről, tényleg érdekel, ti hogyan éreztétek magatokat. 

A következő résszel igyekszem jobb időben jönni, de a mostani lemaradás miatt nem ígérek semmi biztosat. Facebookon értesítelek majd benneteket <3

Peace out &