Destiny
A
férfi olyan erővel szorított magához, hogy esélyem sem volt megmozdulni. Furcsa
illatot éreztem, olyan kesernyés, citrusos illat volt, amibe erősen
beleszippantottam. Hirtelen nyugalom áradt szét a testemben és izmaim
elernyedtek. A látásom elhomályosult, az idő mintha lelassult volna. Nem tudtam
irányítani a testemet, és óriási álmosság tört rám. Hallottam, hogy az engem
túszul ejtő bűnöző kiabál, majd magával hurcol, de nem tudtam ellenkezni, se
sikítani. Még magamnál voltam, de a testem feladta a küzdelmet. Valami meleg
helyre lökött be, ahol felfedeztem egy idegen hangot is. Még épp, hogy
megértettem a beszélgetésüket.
-
Indulj! Most! – ez határozottan a zöldszemű bűnöző hangja volt, és furcsa, de
most teljesen másmilyennek hangzott. Lehet, hogy levette a maszkját.
-
Ember, ez ki? – kérdezte az ismeretlen hang. Biztosan rám értette. Destiny vagyok. Nem tudtam megszólalni,
pedig szívesen bemutatkoztam volna neki. Normális esetben küzdöttem volna az
elrablásom ellen, de most nyugodt voltam, mintha a testem megtelt volna békével
és boldogsággal.
-
Bocs, akadt egy kis probléma szökés közben – válaszolta a bűnöző, de mondata
végét már nem értettem tisztán. Látásom teljesen elsötétült, és abban a
pillanatban mély álomba zuhantam.
Az
ébredés jeges zuhanyként ért, ugyanis csak annyit vettem észre, hogy valaki
éppen cipel. Mikor kinyitottam a szemem vakító fehérséget láttam, így azonnal
be is csuktam azt. Megembereltem magam és újból megpróbálkoztam a szemeim
nyitogatásával, ekkor már sikerült az akcióm, ugyanis havas tájat fedeztem fel,
valamint fekete szűk nadrágba préselt hosszú, izmos lábakat, melyek engem
szállítottak. Abban a pillanatban beugrott minden, ami történt. A káosz a
börtönben, az ájult őrök a folyosókon, aztán a maszkos, smaragdszemű bűnöző,
aki olyan csúnyán kiverte a kezemből a fegyvert, végül pedig túszul ejtett és
elrabolt. Te jó ég! Elraboltak! Ficánkolni kezdtem, és sikítoztam, hátha valaki
meghallja a hangom.
-
Tegyél le te gazember! – sipítottam, miközben már a hátát ütögettem, remélve,
hogy elenged. De nem, nem tette, csak szorosabban fogta a lábaimat, majd
belépett egy meleg házba, velem együtt. Nem sok mindent láttam, de áthaladtunk
egy nappalin, ezt biztosra vettem. Nem álltunk meg, de én továbbra is
ficánkoltam. Bevetettem minden önvédelmi tudást, amit apámtól tanultam, de
semmi. Ez a gazfickó olyan szorosan tartott, mint a beton. Kétségbe estem,
hiszen fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig voltam öntudatlan állapotban, azt
meg főleg nem is sejtettem, hogy hol vagyunk.
Egy
pinceszerűségbe mentünk, legalábbis a hosszú, lefelé vezető lépcsősorból erre
következtettem. Végül egy kissé hűvösebb helységbe értünk, ahol a fogvatartóm
végre elengedett és ledobott egy puha ágyra. Rám se nézett, csak megfordult, és
ki is lépett a helyiségből, maga után pedig többszörösen bezárta az ajtót.
Abban
a pillanatban tört rám a kemény félelem. Oké, nézzük, miből élünk… Fogalmam
sincs, hol vagyok, kikkel, és miért. Azt sem tudom mennyi az idő, egyáltalán
mennyi ideig voltam ilyen állapotban és addig mit tettek velem? Magamon végig
nézve semmi jelet nem láttam arra, hogy bármi is történt volna, egyedül a fejem
volt egy kicsit kótyagos, de az csak biztos attól az anyagtól volt, ami
kiütött. Az elmémbe szörnyűbbnél szörnyűbb képek kúsztak, olyan képek, melyek
megmutatták, milyen durva dolgokat tehetnek velem idelent úgy, hogy még csak
senki sem hallja meg. Már épp pánikolni lett volna kedvem, de beugrott az, amit
apám ezerszer elismételtetett velem, szinte nap mint nap: Bármi történik, ne ess pánikba! Köszi, apu, ezzel most tényleg
sokra megyek, de továbbra sem tudom, hogyan húzhatnám ki magam a csávából.
Egyáltalán miért kellett megállítanom azt a bűnözőt? Hagyhattam volna elszökni
és akkor most otthon lehetnék teljes nyugalomban. Próbáltam lenyugtatni magam a
mély levegőkkel, így már szívverésem viszonylag normálisra tért vissza. Ekkor
felkeltem az ágyról, és körbenéztem. Sötétszürke, csupasz falak, pár doboz, egy
antik szekrény, ami nagyon tetszett a romantikus belsőmnek, valamint pár
szőnyeg. Kifejezetten üres volt ez a pince féleség, habár úgy tűnt, valaki arra
tervezte, hogy a legrosszabb körülmények között lakható legyen ez a hely.
Biztosan itt akarták bújtatni a szökött bűnözőt. Nem volt túl sok esélyem két
férfi ellen, de muszáj volt gondolkoznom a kijutáson. Te jó ég, apám biztosan
halálra aggódja magát értem! Azt ígértem neki, hogy reggelre otthon vagyok, de
már határozottan elmúlt az az idő. Biztosan értesült már az elrablásomról. A
fenébe, két hét múlva lesznek a vizsgáim, most éppen anatómiát kellene
tanulnom, erre itt vagyok túszként, isten tudja hol. Lehet ennél
igazságtalanabb az élet? Nem éppen erre gondoltam, mikor a halál unalmas
takarítás közben arra gondoltam, bárcsak történne valami izgalmas. Fenébe a hülye gondolataimmal, arra kellene
koncentrálnom hogyan jussak ki. Lépteket hallottam, így az ajtó mellé
simultam a falhoz. Épp eleget tanultam önvédelmet ahhoz, hogy tudjam, hogyan
kell leteríteni valakit a földre, habár nehéz volt felelevenítenem a
tanultakat. Az ajtó kinyílt, az elrablóm pedig belépett rajta, így én egy
nagyot kiáltva rá vetettem magam. Ugrásom félresikerült, ugyanis a célszemély
kitért az érkezésem elől, és megfordítva a helyzetünket, ő kapott el engem.
Megint. Szép volt, Destiny, életed
próbálkozása.
-
Engedj el, hé! Hozzám ne érj, te bunkó paraszt! – sipítottam, de mintha meg sem
hallott volna, szó nélkül összefogta a két csuklómat és maga előtt ismét az
ágyhoz lökdösött. – Engedj el, te senkiházi, nem hallod? – próbáltam
kiszabadulni erős kezei közül, de nem ment. Ebben
a férfiban aztán van erő. Lelökött az ágyra, majd elővett egy bilincset a
zsebéből. Ne, ez ki akar kötözni. Te jó
ég, ez meg fog erőszakolni! Hevesen vert a szívem, a félelem átvette az
irányítást az agyam felett, még úgy is, hogy pontosan tudtam, nem szabad
kétségbe esnem. Sikítoztam, rugdosódtam és ficánkoltam, ahogy csak tudtam.
Sikerült jól fejbe rúgnom a nyomorékot, de sajnos nem jártam sikerrel, a bilincs
zárja kattant, de nagy meglepetésemre nem ért többet hozzám, csak egy lépést
tett hátra, majd a szemembe nézett.
-
Te mocskos állat! Engedj el, vagy nem állok jót magamért! – kiáltottam a kezemet
rángatva, próbálva kiszabadulni a bilincsből, de ennek semmi értelme nem volt:
a bilincs erős szerkezete biztosan tartott fogva.
-
Maradj nyugton, ha nem teszed, kisebesedik a kezed a bilincstől. – szólalt meg
végre mély, dörmögős hangján, miközben egyébként még mindig maszk fedte az
arcát. Féltem tőle, és ezen az sem segített, hogy csak rikító smaragdzöld
szemeit láttam.
-
Nem vennéd le azt a maszkot? Tudod, elég nehéz megérteni a brummogásod –
mondtam neki cseppet sem kedvesen, habár ez a bűnöző meg sem érdemelné, hogy
kedves legyek vele. Amint apám értem jön, az első dolgom lesz, hogy
visszatuszkolom a börtönbe. Biztosan jó okkal került oda.
-
Bocs – dörmögte az orra alatt, majd végre valahára lehúzta a fejéről a maszkot.
A zöld szemek végre egy teljes emberré váltak, aki, bevallom őszintén, nem
nézett ki rosszul. Körülbelül huszonhárom éves lehetett, arca fiatalosan csillogott,
akár a babáké, ajkai hívogatóan rózsaszínek voltak, de göndör haja maga volt a
katasztrófa. Olyan kócos volt, mint egy most szabadult börtöntölteléké. Ja,
hupsz, tényleg az. Végigmértem teljes egészét. Karján a hatalmas fekete pulcsi
ellenére dagadtak az izmok, állcsontja olyan éles volt, hogy kenyeret lehetett
volna vele szeletelni, csípője keskeny, válla széles, a lábait pedig akármelyik
lány megirigyelte volna.
-
Jobbra számítottam – forgattam meg a szemem látszólag unottan, majd feljebb
kúsztam az ágyon, hogy kényelmesebb legyen így feküdni. Akármennyire is szexi
volt ez a pasi, biztos voltam benne, hogy egy őrült pszichopata. Mégis, hogy
volt képes így idekötözni engem?
-
Fogd be – mondta egyszerűen, miközben a helyiség másik felébe ment, ahol
kipakolta a fegyvereit. Ugyan tartottam már fegyvert a kezemben, fogalmam sem
volt, hogyan kellene használni őket. Viszont jó volt tudni, hová tette őket,
talán később jól fog jönni a szökésemnél.
-
Mit akarsz csinálni velem? – kérdeztem gyanakodva, ugyanis furcsán nyugodt volt
a fogvatartóm. Egy bűnözőtől bármi kitelik, így gondoltam, jobb, ha lelkiekben
felkészülök mindenre. Felém fordult és tetőtől talpig végigmért, majd újból a
szemembe nézett. Mintha undort fedeztem volna fel rajta, ami elég rosszul
esett. Nem voltam a legszebb lány, ezt bevallom de azért nem voltam annyira
ronda, hogy undorodni kelljen tőlem. Vagy mégis? Ki tudja, mindig is
testképzavarral küzdöttem.
-
Az ég világon semmit – mondta egyszerűen, majd visszafordult saját dolgaihoz. Hát,
nem egy bőbeszédű, az biztos, ám én annál inkább az voltam.
-
Ugye nem fogsz hagyni éhen halni? Tudod, haza szeretnék jutni. Két hét múlva
vizsgázom az Emerson egyetemen és jó lenne ott lenni, ha már ennyit tanultam –
mondtam, kissé kikelve magamból, mire ismét felém fordult. Gondolkozva az
ajkait rágta, ami, hozzáteszem, elég szexi látvány volt, majd pár lépést tett
felém.
-
Sajnálom, de biztosan nem leszel ott a vizsgáidon – válaszolta egyszerűen, mire
felnyögtem. Ilyen nincs.
-
Ne már! Muszáj ott lennem! – akadtam ki, ami látszólag őt egyáltalán nem
érdekelte.
-
Miféle lény vagy te? Én örülnék, ha nem kellene vizsgáznom – értetlenül nézett
rám, mire az ereimben felpezsdült a vér. Imádtam vitázni, és készen álltam a
földig tiporni ezt a pasit.
-
Tudod, engem érdekel a jövőm, és nem egy börtönben szeretném leélni az
életemet. Tiszta, erkölcsös életet szeretnék élni, tisztességes munkával,
szerető családdal, boldogan. Ha neked ez nem tetszik, nem érdekel, de az én
életemet ne tedd tönkre! – magyaráztam neki feldúlt állapotban, habár úgy
éreztem, egy szavamra sem figyelt, csak fegyverét nézegette, és tisztítgatta.
Te jó ég, ez a pasas tényleg egy őrült.
-
Mindig ennyit beszélsz? – kérdezte fáradt arckifejezéssel.
-
Igen. A kommunikáció fontos az emberi fajnak, így értik meg egymást az emberek.
Az állatokkal ellentétben mi képesek vagyunk szépen, összetett mondatokban
kifejezni magunkat, ami látszólag neked nem megy, de a legtöbb ember képes
erre. Talán megpróbálhatnád – válaszoltam neki diplomatikusan, mire csak
pislogva nézett rám.
-
Baszd meg... Egy strébert ejtettem túszul – fájdalmasan a kócos hajába túrt és
leült a helyiség egyik szőnyegére.
-
Hogy beszélsz? Egy ősember ejtett túszul… - sóhajtottam hasonló stílusban, mint
ahogyan ő stréberezett le.
-
Leszarom – motyogta az arcát dörzsölve, látszólag tényleg nagyon fáraszthattam
őt. Hah. Hamarabb fog önként elengedni, minthogy értem jönnének. Kellett neki
túszul ejtenie engem.
-
Elárulnád, hogy miért kell itt lennem? – kérdeztem végre azt, ami tényleg
foglalkoztatott. A pasas simán ott hagyhatott volna az őröknek, de nem, neki
magával kellett hurcolnia engem.
-
Talán mert a túszom vagy? – kérdezett vissza cseppet sem kedvesen. Idegesített,
hogy ennyire szűkszavú volt, többre mentem volna egy kiforrott válasszal.
-
Miért pont én? – ha már ilyen semmitmondóan válaszolt, muszáj volt kérdésekkel
megtudnom azt, amit szerettem volna. Gyilkos pillantást vetett felém, majd
feltápászkodott és közelebb lépett hozzám. Kiállása magabiztos volt, kemény
testtartásából arra következtettem, pontosan tudja mit csinál és jobb, ha nem
húzok ujjat vele. Mégis valami volt benne, talán a tekintetében, ami azt súgta,
nem kell tartanom tőle, így minden félelmemet elnyeltem és mintha cseppet sem
félnék tőle, felvontam a szemöldökömet. Nem borulhatok ki egy ilyen helyzetben.
-
Idefigyelj, Kicsilány. Nem szólsz hozzám, nem kérdezel, csak szépen befogod azt
a kis szádat amíg azt nem mondom, hogy beszélhetsz. Világos? – hangszíne
félelmetesen tekintélyt parancsoló volt, és ha szeme nem lett volna ennyire
tiszta csillogású, a frász jött volna rám. De nem tudott megijeszteni.
-
Nekem te csak ne parancsolgass! Minden jogom megvan a kérdezősködéshez, főként
azért, mert elraboltál egy kiskorút! Tudod te, ennek milyen következményei
lesznek? – kérdeztem tőle szememet összehúzva, mire arcára döbbenet ült.
Nocsak, végre valami más érzelem. Egészen eddig az unott és dühös arcait
cserélgette, ami már kezdett eléggé frusztráló lenni.
-
Hány éves is vagy pontosan? – kérdezte reménykedő hangsúllyal, valószínűleg
azon reménykedve, hogy pár nap és huszonegy leszek. Hát, ezt megszívta.
-
Áprilisban leszek huszonegy. – válaszoltam ördögi vigyorral az arcomon. A
szülinapomig még volt három hónap, így biztos voltam benne, hogy a fogvatartóm
bajba fog kerülni miattam.
-
Hát… Ez szívás – húzta el a száját, és éppen abban a pillanatban léptek
hallatszottak az ajtó felől, majd belépett a társa is. Ő alacsonyabb volt a
frissen szökött társánál, de hozzá hasonlóan szintén elég jóképű volt. Arca
karakteres, borostás volt, kék szemeivel sokkal kedvesebben mért végig, mint
társa.
-
Elsimítottam mindent odafent. Ha bárki idetévedne, esélye se lenne megtalálni
az ide vezető utat – mondta a jobban fésült srác, miközben ő is közelebb lépett
hozzánk, és figyelmét a göndörnek szentelte.
-
Köszönöm. Itt pedig... Öhm. Akadt egy kis probléma. A lány még nem töltötte be
a huszonegyet – mondta a göndör, úgy nézve rám, mintha egy hatalmas probléma
lennék, akit muszáj magával cipelnie. Már
elnézést, de ki is rabolt el kit?
-
Van nevem is, és amúgy is, én nem tehetek róla, hogy engem raboltál el! Minden
a te hibád! – legszívesebben durcásan keresztbe fontam volna magam előtt a
karomat, de nem tudtam, mert még mindig az ágyhoz voltam bilincselve. –
Mellesleg levennéd rólam a bilincset? Elég kényelmetlen. – haragos pillantással
néztem rá, mikor feltűnt, hogy szimpatikusabb társa tekintete a bilincsre
tévedt, majd rosszallóan megrázta a fejét.
-
Emerald… - röhögte halkan, majd kinyújtotta a tenyerét az elrablóm felé. Tehát
Emeraldnak hívják. Te jó ég, milyen név ez? Az oké, hogy neve tökéletesen
leírja szeme színét, de akkor is, manapság ki nevezi el így a gyerekét?
-
Ne is álmodj róla! Kegyetlen bestia, én biztosan nem engedem, hogy szabadon
lófráljon mellettem! – pattant fel Emerald, mire a társa oldalra döntötte a
fejét, és így futtatta végig rajtam tekintetét.
-
Ugyan már, mit árthat neked? – kérdezte a göndörtől, miközben visszafojtott
mosolyával utána lépett. – Amúgy, hogy is hívnak? – fordult felém egy
pillanatra, mire angyalian elmosolyodtam.
-
Destiny – válaszoltam, mire ő egy bólintással jelezte, hogy megjegyezte, majd
tovább epekedett a kulcsért Emeraldtól.
-
Louis, hidd el, nem jó ötlet –végül megadta magát, és a tenyerébe adta a
bilincsem kulcsait. Abban a pillanatban már tudtam, mi fog a szökésemhez
hozzásegíteni. Louis kedvesebb és barátságosabb volt, vele simán elhitethettem,
hogy jó kislány vagyok. Emeraldot pedig kikészítettem. Louis halvány mosollyal
az arcán szabadított ki, mire én igyekeztem a lehető legangyalibb
pillantásommal megköszönni ezt neki.
-
Te jó ég, nehogy bedőlj ennek az angyali képének. – forgatta a szemét Emerald,
mikor látta, hogy Louis mosolyogva engedett el. Fájdalmasan megdörzsöltem a
csuklómat és úgy döntöttem, azonnal be is próbálkozom az első szökési
tervemmel.
-
Pisilnem kell – nyögtem panaszosan, igyekezve a lehető legjobb alakításomat
nyújtani. Emerald hitetlen arckifejezéssel meredt rám, innen tudtam, hogy
rájött, mit terveztem a fejemben.
-
A filmes szökések soha nem jönnek be, csak hogy tudj róla – mondta féloldalas
mosolyra húzva a száját. Ekkor láttam meg aranyos gödröcskéjét, mely tökéletes
mosolyát ellenállhatatlanná tette. Az járt a fejemben, hogy egy bűnöző hogyan
rendelkezhet ennyire elbűvölő külsővel, habár ezt soha nem vallottam volna be
senkinek.
-
Nekem meg tényleg pisilnem kell, csak hogy tudj róla – válaszoltam hasonló
hanglejtéssel, mint ő, mire fáradtan megrázta a fejét, és mellém lépett.
-
Bármivel próbálkozol, már most biztosítalak róla, hogy nem fogsz sikerrel járni
– fenyegető tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, amivel valószínűleg
megfélemlíteni szeretett volna, de ehelyett inkább csak elmélyedtem
smaragdjaiban. Te jó isten, akármennyire is utálni akartam az elrablómat, a
szemei gyönyörűsége ezt lehetetlenné tette. A helyiségből kilépve egy hosszú
folyosót pillantottam meg, amelyre nem is emlékeztem. Lehet, hogy több kijárat
van innen? Rögtön a folyosó legelején, jobb oldalon helyezkedett el a mosdó,
amin Emerald azonnal be is tuszkolt, esélyt se adott, hogy jobban körbenézzek.
A fürdőszoba eléggé tiszta és rendezett volt, találtam sampont és tusfürdőt is
– persze férfi illatban. Se ablak, se szellőzőrendszer nem volt a
fürdőszobában, így az ajtón kívül más lehetőség nem állt rendelkezésemre.
Miután
elvégeztem a dolgomat, a tükörben lecsekkoltam a kinézetemet. Úgy néztem ki,
mint egy nyúzott macska, a hajam kócosan és rendezetlenül lógott, ruhám
veszélyesen gyűrötten simult rám, és bőröm sápadt volt, mint a hold, de ezt már
megszokhattam volna. Egy pillanatra megálltam átgondolni, hogyan is fogok
meglógni, majd egy nagy levegő után ki is léptem az ajtón. Emerald pontosan úgy
helyezkedett, ahogy elképzeltem, így tervem tökéletes alapokkal rendelkezett.
Esélye se volt megszólalni vagy megmozdulni, azonnal akcióba lendültem. Először
a könyökömmel egy hirtelen mozdulattal hátralöktem az állánál fogva, majd
kihasználva meglepettségét egyenesen a legérzékenyebb pontja felé lendítettem a
lábamat. Sajnos túl hamar tért észhez, így mielőtt még lábam célt ért volna,
elkapta azt, ezzel seggre ejtve engem.
-
Áu! Ez fájt! – nyögtem fel fájdalmasan miközben fenekem dörzsölgetve igyekeztem
felállni.
-
Hányszor akarsz még ellenkezni, cica? – kérdezte rosszallóan rázva a fejét,
miközben maga előtt visszaterelt a pincébe.
-
Soha nem adom fel, és ne hívj így! – szúrós tekintettel igyekeztem erősnek és
bátornak tűnni, habár legbelül egyre inkább kétségbeestem. Ha ez a kigyúrt
állat folyamatosan mellettem fog szobrozni, az esélyem a szabadulásra egyenlő
lesz a nullával.
-
Úgy hívlak, ahogy akarlak – próbált felbőszíteni, és elég jól sikerült is neki.
Ki nem állhattam, ha egy nőt egy ilyen megalázó becenévvel illettek, főleg az
állatneveket találtam idegesítőnek. Idő közben visszaértünk a pincébe, ahol Louisnak
már hűlt helye sem volt, pedig reménykedtem benne, hogy nem kell egyedül
maradnom ezzel a két lábon járó bunkóval.
-
Utoljára mondom el, a nevem Destiny – fújtattam idegesen, mire csak féloldalas
mosoly ült az arcára. Egyszer tuti kinyírom ezt a barmot!
-
Szóval, Des… - lépett közelebb hozzám idióta mosollyal a fején, mire
megforgattam a szemem. Nem igaz, hogy nem tudja normálisan kimondani a nevem.
-
Destiny. Még mindig – vágtam közbe durcisan, miközben keresztbe fontam karomat
a mellkasom előtt.
-
Leszarom. Szóval, szeretnék egyezséget kötni veled, ha már ennyire ki szeretnél
szabadulni innen – mondta, tekintetéből nem tudtam kiolvasni, hogy milyen
egyezségre gondolhat. Valószínűleg csak az ő részéről lesz pozitív, én meg
szenvedni fogok.
-
Hallgatlak – válaszoltam kimérten, annak ellenére, hogy tudtam, ennek az
egésznek én leszek a sebesültje.
- Mi lenne, ha azt mondanám, hogy hamarosan
épségben visszaviszlek a szüleidhez, de cserébe nem állsz az utamba, főleg nem
adsz fel a rendőröknek vagy bárki másnak? – kérdezte. Egy pillanatra már fel is
csillant bennem a remény, de aztán mégis gyanakvóan összehúztam a szemem.
-
Mit takar az, hogy hamarosan? – kérdeztem vissza sokat sejtően, mivel volt egy
olyan gyanúm, hogy bizony nem fog egyhamar elengedni.
-
Nem tudom… Amint sikerül helyre tennem a dolgaimat – vonta meg a vállát
látszólag nyugodtan, de láttam, amint keze automatikusan ökölbe szorult.
-
Mit kell megtenned? – ijedten néztem rá, miközben észrevétlenül távolabb
helyezkedtem tőle. Elég félelmetes volt méregzöld dühöngő szemeit látni, amint
elméjét elárasztja a harag. Minek a gondolata borította ki őt ennyire?
-
Ez nem rád tartozik és jobban is jársz, ha kimaradsz belőle. Ez nem játék,
Destiny – magyarázta már cseppet nyugodtabban. Te jó ég, ez a pasas aztán
gyorsan változtat a hangulatán.
-
Milyen váddal is kerültél börtönbe? – nem emlékszem, hogy említette volna, így
hát muszáj volt rákérdeznem. Jó lenne tudni, mégis miért dugták rács mögé.
-
Ez sem a te dolgod. Benne vagy az egyezségben, vagy szeretnél továbbra is
rettegni tőlem? – kérdezte mélyen a szemembe nézve, miközben a mosoly egyik
jelét fedeztem fel arcán. Pár pillanaton keresztül gondolkodtam, de rájöttem,
jobb esélyem úgysincs. Szépen elhitetem vele, hogy engedelmes vagyok, aztán
pedig a megfelelő pillanatban lelépek.
-
Rendben. Legyen, de amíg veled tartózkodok, szeretnék új, tiszta ruhákat
viselni, szeretnék minden nap fürdeni és egészségesen étkezni, valamint a
magánszférámat is szeretném megtartani. – mondtam ki a feltételeimet, melyeket
ő összehúzott szemmel hallgatott, majd mikor végeztem, fáradtan felsóhajtott.
-
Mennyi bajod van neked… De rendben, áll az alku – látszott, hogy nincs ínyére a
dolog, de mégis felém nyújtotta a kezét. Éppen egy bűnözővel voltam kész alkut
kötni, ezért muszáj volt újból a szemeibe néznem, hogy megbizonyosodjak róla,
hogy be fogja tartani az előbb felsoroltakat. Szeme őszinteségtől csillogott,
így halvány mosollyal az arcomon fogtam vele kezet. Bőre meglepően puha és
kellemes meleg volt, magabiztosan, de mégis gyengéden szorította meg a kezem.
Tényleg komolyan gondolta.
-
Most, hogy megkötöttük az alkut, itt is hagylak pár órára, ha nem gond. Van egy
kis elintéznivalóm, de szerzek neked ruhákat cserébe. – mondta, mire
akaratlanul is elmosolyodtam. Bele sem gondoltam, ezzel mennyire elárultam
magam, de ő máris összevonta a szemöldökét – De ahogy látom te ennek nagyon
örülsz… Na jó, pattanj fel az ágyra – mondta ellentmondást nem tűrő hangon,
majd odasétált a fegyvereihez. Mit
tervez?
-
Mit akarsz azokkal? – kérdeztem félve, miközben lassan leültem az ágyra.
-
Csak egy kis garancia, hogy itt maradj a fenekeden – mondta elvigyorodva, majd
már a kezébe is vett egy kötelet, és megindult felém.
-
Nem, kizárt dolog, hogy megint az ágyhoz kötözz. Nem engedem – ellenkeztem, de
már túl késő volt, odaért hozzám, és elállta az utamat.
-
Legyél már okos kislány, és működj együtt – kérlelt fáradt arckifejezéssel, és
derekamnál fogva egyenesen a párnák közé tolt. Egy pillanatra megugrottam
érintésétől, mert úgy éreztem, mintha megrázott volna az áram. Volt valami
pezsdítő az érintésében, ahogy fölém hajolt és derekamra ülve lefogott. Abban a
pillanatban úgy éreztem, ez a helyzet nem is rossz, de ezt muszáj volt kivernem
a fejemből. Te jó ég, nincs az az isten,
amiért én vonzódjak hozzá, akármennyire is helyes ez a pasi. Elvégre egy bűnöző,
nem szabadna vonzódnom hozzá! A két csuklómat a vasrácshoz akarta kötözni,
de folyamatosan bénázott: a kötél kicsúszott hosszú ujjai közül, egyszerűen még
a csomó sem sikerült neki. Eleinte jól szórakoztam bénázásán, de aztán
idegesíteni kezdett, hogy még mindig lefogva engem, húzza az időt.
-
Jézusom, kötöttél már csomót életedben? – kérdeztem tőle nyersen, felpillantva
bénázása eredményére. A csomó minden egyes alkalommal szétjött, ő pedig csak
bőszen káromkodott felettem.
-
Kuss – morogta felém sem pillantva, csak nyelvét kidugva édesen játszott a
kötéllel. Miket beszélek? Egyáltalán nem
volt édes! Épp megkötözött, az isten szerelmére!
-
Na jó, add ide – mondtam hirtelen, igyekezve kisöpörni az oda nem illő
gondolatokat a fejemből. Emerald feladta a harcot, így megmutattam neki, hogyan
kell egy normális csomót megkötni, hogy ne jöjjön szét.
-
Ugye tudod, hogy éppen hozzájárulsz saját magad megkötözéséhez? – kérdezte fél
szemöldökét felvonva, miközben arcán ott bujkált egy kis mosoly. Miért mosolyog? Ne mosolyogjon már!
-
Nem bírtam tovább nézni, ahogy szenvedsz. Mégis milyen emberrabló vagy te, ha
még egy normális csomót sem vagy képes megkötni? – válaszomra felnevetett, majd
átvette tőlem a kötelet és újból a fejem fölé emelte karjaimat.
-
Te őrült vagy – nevetett halkan, miközben végre valahára már jó úton járt a
csomó megkötésében.
-
Te meg béna – vágtam vissza grimaszolva, habár legszívesebben én is
elmosolyodtam volna. Nem tehettem, nem lehetek ilyen puhány.
-
Le is lőhetlek, ugye tudod? – kérdezte, mikor már végre sikerült az az átkozott
csomó. Sokáig tartott…
-
Meg tudod egyáltalán húzni a ravaszt? – incselkedtem vele bunkó stílusban.
Mindig is nagy visszabeszélő voltam, ez alól őt sem kíméltem. Ha már négy fal
közé akar zárni, fizessen meg érte!
-
Idefigyelj, cicuskám. Velem így nem beszélhetsz – nézett le rám még mindig a
csípőmet lefogva. A fenébe, miért találtam
ennyire vonzónak még akkor is, mikor éppen megfenyegetett?
-
Miért nem? – kérdeztem, igyekezve lecsillapítani a fejemben szaladgáló
kisördögöket.
-
Mert csak tizenhárom módot tudok arra, hogyan végezzek veled puszta kézzel –
mondata után fészkelődni kezdtem alatta, habár nem azért, mert kényelmetlen
lett volna, hanem azért, mert muszáj volt leállítanom magam.
-
Hú, most megijedtem. De a csomókötés még így sem megy – piszkáltam őt tovább,
szemeimet gúnyosan összehúztam, mire ő mosolyát leplezve hívogató ajkába
harapott. Állítsd le magad, Destiny!
-
Befognád végre? – kérdezte, miközben végre valahára leszállt rólam, és magához
vette a pisztolyát.
-
Hmm. Nem hiszem – válaszoltam gondolkodást színlelve, és kényelmesebb pozícióba
helyeztem magam. Nem is olyan kényelmetlen, mint amilyennek gondoltam, hogy
lesz.
-
Fél óra múlva visszajövök, addig köss csomót a szádra is, és meg ne mozdulj –
mutatott rám parancsolóan, mire látványosan megforgattam a szemem.
-
Ha akarnék se tudnék megmozdulni. Akármennyire is bénáztál ezzel a csomóval,
elég szorosra sikerült – mondtam megrángatva kezemet a kötél szorításában, de
semmi eredményt nem értem el, olyan biztosan tartott, mint a beton.
-
Ez most egy bók akart lenni? – meglepődötten fordult vissza az ajtóból, miközben
arcára féloldalas mosoly szökött.
-
Ne is reménykedj – válaszoltam unott hangsúllyal, majd végre valahára kilépett
az ajtón és be is csukta maga után azt. Egyedül maradtam a négy fallal, a
gondolataimmal és a csomóval. Mégis mi a
franc volt ez? Tény, hogy a pasi egy isten, és bármelyik lány szívesen
szétrakná neki a lábát, de mivel bűnöző, nem is szabadna, hogy ilyenre
gondoljak. Csak az számít, hogy elhitessem vele, hogy megbízhat bennem, hogy
nem fogok elszökni, majd mikor már kellően meggyőztem őt, egyszerűen lelépek.
Nem maradhatok itt, muszáj hazajutnom! Ki tudja, lehet, hogy ha arra kerül a
sor, simán átadna egy rakás rosszabb bűnözőnek, akik csúnya dolgokat művelnének
velem. Nem szabad megbíznom benne, ő nekem ellenség. Eldöntöttem, hogy akármennyire
is szép a mosolya, és akármennyire is gyönyörű szeme van, nem szabad bedőlnöm
neki, elvégre bármikor megmutatkozhat az igazi énje, és akkor végem van. Túl
kell élnem ezt a rabságot. Kerüljön bármibe is, én bizony meg fogok szökni
innen.
--------
Sziasztok!
Nagyon sajnálom a késést, mostanában nem vagyok a legjobb formámban, szóval kérlek nézzétek el nekem. Remélem ti jól vagytok és tetszett nektek a rész, ha igen, írjátok meg kommentben :) Legyen gyönyörű hetetek ❤
