Hostage | Tizenharmadik fejezet

Destiny

A négyórás út nagyon gyorsan eltelt: Alig pislogtam párat és máris New York magasodó tornyai jelentek meg a szemem előtt, még mielőtt tisztességes búcsút vehettem volna Bostontól. A dübörgő zene és a srácok jókedve engem is elragadott, és annyira fel voltam villanyozva, hogy legszívesebben az egész világot nevetve átöleltem volna. Mikor hivatalosan is megérkeztünk a belvárosba, le sem lehetett lőni minket.  Ahogy haladtunk a hatalmas épületek mellett, az ablakra tapadtam és vigyorogva néztem a New Yorki forgalmat. Sárga taxik hada suhant el mellettünk és fényűzőbbnél fényűzőbb autók és utcák tárultak a szemem elé. Soha nem jártam még itt, és alig vártam már, hogy felfedezhessük. Csak abban reménykedtem, hogy jobban járunk majd, mint Bostonban. Louis egy hatalmas felhőkarcoló mélygarázsába parkolt le, amiért biztos, hogy egy vagyont kiadott.

- Kivételesen egy hotelt választottam, de nyugi, ismerem a tulajt és fedezni fog minket. Másfél hetet terveztem itt, de lehet, hogy kevesebb vagy több lesz, attól függ, Eric barátunk milyen gyorsan mozog – magyarázta Louis, amint leparkolt a megvásárolt helyére. Körülöttünk szebbnél szebb kocsik parkoltak, így egyértelmű volt, hogy egy nagyon drága környékre kerültünk.

- Louis, legközelebb elég lesz egy kis lakás is. Nem kell milliókat elköltened miattunk – mondta Harry, miközben kikotorásztuk a táskákat a csomagtartóból.

- Ugyan már, ez nekem nem kiadás. És amúgy is, nagyon jó áron szereztem ezt a lakosztályt, szinte ingyen… - legyintett, mintha csak egy pogácsa vásárlásáról beszélne, amin csak pislogni tudtam. A mélygarázsból egy lift vitt fel minket a hotel recepciójához. Már a bejárat is csodálatosan nézett ki, így el sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet majd a lakosztályunk. Őszintén szólva tökéletes lett volna egy egyszerű szoba is, de Louis ragaszkodott hozzá, hogy egy fél emeletet kapjunk.

- Üdvözlöm Önöket a Premier Hotelben! Miben segíthetek? – köszöntött minket udvariasan a körülbelül huszonöt éves recepciós srác, aki ugyan tartotta a kedves mosolyát, feltűnt neki, hogy valami nem stimmel velünk.

- Öhm, csá, Louis vagyok, Nathan egyik haverja – nyújtott neki kezet Louis a lehető leglazábban, amit a srác fura tekintettel, de végül elfogadott.

- Oh, igen, tájékoztatott erről. Hívok is egy londinert, aki majd felviszi a csomagjaikat a 28-as lakosztályba – mosolygott a srác mindannyiunkra. Harry arcára pillantottam, aki egyenesen undorodott ettől a formális stílustól. Nehéz volt komolynak és udvariasnak maradnom, ugyanis tényleg eléggé nevetséges volt, hogy egy velünk egykorú srác lemagázzon minket. Lehet, hogy csak azért tűnt annak, mert rég beszéltek már velem ilyen kedvesen?

- Nem kell, nincs sok cuccunk. Majd felvisszük mi – rázta a fejét Louis, mire a srác ismét elmosolyodott, majd elénk dugott pár papírt. Louis és Harry a szokásos hamis személyigazolványukat használták, viszont nekem ilyen nem volt, így ki kellett találnom egy random nevet. Miután megkaptuk a kártyákat, amikkel ki lehet majd nyitni az ajtót, máris a lifthez siettünk, hogy minél hamarabb berendezkedhessünk.

- Kellemes időtöltést! Ne feledjék, a hotelban található játékterem, uszo…. – a recepciós srác még nagyban sorolta volna a luxusszolgáltatásokat, mikor a lift egyenesen az orra előtt csukódott be.

- Na végre – fújta ki a levegőt megkönnyebbülve Harry, akinek látszólag az idegeire ment ez a sok információ, amit meg akartak velünk osztani.

- Reméljük, hogy nem fogunk vele túl sokszor összefutni – rázta a fejét Louis is. Őszintén szólva, engem annyira nem borított ki ez a dolog, elvégre ez a munkája, még ha szegény kicsit túl lelkes is. Mikor a lift kinyílt, egy hosszú folyosó tárult elénk, melynek végén egy hatalmas kétszárnyú ajtó helyezkedett el, és két-két oldalra egy-egy normál ajtó nyílt. Mi a bal oldalihoz siettünk, aminek kilincse mellett csak el kellett húznunk a kis kártyánkat és máris bejuthattunk. A lakosztály teljesen más volt, mint Louis lakása: Lou sötét tónusú falai helyett itt világos, fehér falak voltak, és ez olyan királyi letisztultságot kölcsönzött a térnek, hogy úgy éreztem magam, mintha egy magazinba csöppentem volna. A hatalmas nappalit fedeztük fel legelőször. A bőr hatású fehér kanapéra két nagyon puha takaró volt leterítve, és mellettük türkiz színű díszpárnák kaptak helyet. Három fő szín uralkodott: A fehér, a szürke és a türkiz. A hatalmas tv előtt egy üveg dohányzóasztal helyezkedett el, az alatt pedig egy szürke, pihe-puha szőnyeg. A többi bútor sötétszürke fából készült, a hatalmas csillár pedig szintén fehér színű volt.

- Jobbra számítottam – nyögte be Louis megvonva a vállát, mire értetlenül összenéztünk Harryvel. Ennél szebb lakosztályban még soha életemben nem jártam még, erre ő kijelenti, hogy lehetne jobb is. Hát az agyam eldobom! – Ja, és most is csak kettő hálószoba van, plusz a kanapé, de úgy gondolom semmi szükség arra, hogy… - magyarázta Lou gonosz vigyorral, mikor a közbeszóltam.

- Most én alszok a kanapén! – foglaltam le gyorsan a kényelmesnek tűnő csodálatos heverőt, mire a göndörke fél szemöldökét felvonva nézett rám, de egy szót sem szólt.

- Oh. Hát, rendben. Megértem, a kilátás nagyon szép lesz reggelente – bólogatott Lou izgatottan, majd a függönyökhöz lépett és egy laza mozdulattal elárasztotta fénnyel az egész helységet. A kilátás fantasztikus volt, annak ellenére, hogy nem a legfelső emeleten voltunk. A legjobban az tetszett benne, ahogyan a picinek tűnő autók hangyabolyként közlekedtek alattunk. Alig vártam már, hogy odalent sétáljak és beleolvadjak a tömegbe.

- Na jó srácok, szerintem én lemegyek és megkeresem Nathant, hogy kicsit dumáljak vele. Addig pakoljatok ki és ha van kedvetek szerezzetek valami kaját is. – mondta Louis, majd egyszerűen ledobta a táskáját a kanapéra és már el is tűnt.

- Komolyan a kanapén akarsz aludni? – kérdezte Harry azonnal, értetlen arccal lépve közelebb hozzám.

- Miért ne akarnék? – kérdeztem vissza, mintha nem tudnám, mire akar ezzel kilyukadni. Úgy döntöttem, ideje meggyőződni arról, hogy tényleg akar-e engem, vagy csak játszadozik és erre volt egy nagyon jó tervem.

- Mert mondjuk alhatnál velem is – vonta meg a vállát. Arcán láttam a bizonytalanságot, amin nagyon meglepődtem. Lehet, hogy még ő se tudja, mit akar?

- Miért? Nem járunk, vagy ilyesmi… - ráztam meg a fejem, miközben a kezembe vettem egy kisebb kupac ruhát, hogy valamivel elfoglaljam magam és ne kelljen ránéznem.

- Nem is azért mondtam. Áh, mindegy, hagyjuk… - legyintett, de ekkor már felnéztem rá. Mintha csalódottságot véltem volna felfedezni az arcán, de ez nem tartott sokáig, mert ő is pakolni kezdett.

- Azt szeretnéd, hogy veled aludjak? – kérdeztem, próbálva tovább feszíteni a húrt és kideríteni, hogy pontosan mit is akar.

- Szeretné a halál. Tudod te, mennyire idegesítő, mikor lehúzod rólam a takarót? – röhögte, mire sértődötten eltátottam a számat.

- Nem is húzom le rólad a takarót! – válaszoltam makacsul, mire visszafordult felém és féloldalas mosolyra húzta a száját.

- Dehogynem. Arról nem beszélve, hogy eláll a vérkeringés a karomban mikor rám fekszel. Tudod te milyen szar érzés reggel zsibbadt karral ébredni? – panaszkodott a karjára mutatva, mire hitetlenül felnevettem.

- Ezeket csak kitalálod! És amúgy is, miért húzol magadhoz, ha ennyire szar érzés? – kérdeztem vissza dühösen, mire arca eltorzult és megtorpant. Láttam rajta, hogy gondolkodik, és a megoldás is megszületik a fejében, de mégis elharapta a szavait és csak megforgatta a szemét.

- Legközelebb rögtön kiraklak az ágyból, úgy megfelel? – kérdezte nyugodtan. Teljesen meglepődtem válaszán ezért dühösen nekidobtam egy kupac ruhát.

- Nem lesz olyan, hogy legközelebb! – kiáltottam, miközben tovább dobáltam felé a ruháit. Csak döbbenten állt és szorította magához a textilkupacot.

- Miről beszélsz? – kérdezte elkomorodva. Egészen eddig azt hihette, hogy csak viccelek, de most már nem tudtam elrejteni a csalódottságom.

- Semmi, én csak… - ráztam a fejem, miközben idegesen a hajamba túrtam és leültem a kanapéra, hogy összehajtogassam a szétdobált ruhákat. Kellett nekem felhozni ezt a témát! – Mindegy, hagyjuk az egészet, vedd úgy, hogy nem mondtam semmit – nem akartam ebből veszekedést, hiszen én voltam az, aki félreértelmeztem a jeleket, nem Harry.

- Dehogy mindegy! Ki vele, mi a baj? – makacskodott a göndörke, miután idegesen levetette magát mellém.

- Csak az, hogy egy barom vagyok. Gondolkodás nélkül hagytam, hogy megfektess… nem is egyszer. Ez nagyon nem én vagyok, és szeretném azt hinni, hogy nem csak erre vagyok jó neked, de nem megy… - hadartam idegesen. Nem mertem ránézni, mert tudtam, hogy csak nagyobb lenne a fájdalom. Pár másodpercig csak hallgatott, de aztán egy nagyot sóhajtott és közelebb csúszott hozzám.

- Hallottál minket reggel, ugye? – kérdezte gyengéden, mire sikerült elég erőt gyűjtenem ahhoz, hogy a szemébe nézzek. Sajnálkozó tekintettel pillantott rám, amiből már tudtam mindent.

- Csak néhány mondatot… Figyelj, nem várhatod el tőlem, hogy minden egyes alkalommal, mikor csettintesz, az ágyadba vessem magam, mint egy szexrabszolga. Lehet, hogy nem mondtam még eddig, de én ennél egy kicsivel többre vágyok – mondtam neki őszintén. Megértően bólintott és gondolkozott pár másodpercig, de aztán megrázta a fejét.

- Nem is várom el tőled… Viszont… Azt a kicsivel többet rossz embertől kéred – sóhajtotta – Soha nem fogom tudni megadni neked azt, amire vágysz.

- Mégis miért, Harry? Nem vagyok elég jó neked? Tény, hogy nem én vagyok a legvékonyabb és legszebb lány, de… - könnyek kezdtek gyűlni a szemembe, amit Harry észre is vett, ezért elhallgattatott.

- Ugyan már, ennek semmi köze hozzád. Veled minden rendben van, hidd el. Nagyon is – nézett rám halvány mosollyal, amivel ugyan megnyugtatott, de mégis aggódni kezdtem.

- Emily miatt, ugye? Mindenki róla beszél… Még mindig szereted, ugye? – kérdeztem halkan, pár másodpercnyi gondolkodás után.

- Mi? Nem, dehogy. Már rég túl vagyok rajta – rázta a fejét összeráncolt homlokkal, de én megkérdőjeleztem szavait.

- Nézd, ha nem akarsz róla beszélni, én megértem, viszont… - próbálkoztam, de leállított.

- Des, teljesen mindegy. Úgy el vagyok baszva, ahogy csak lehet és jobban járunk, ha nem kötődök senkihez. Vagy maradunk így, mint most, vagy lehetünk idegenek. De ennél többet soha nem fogok tudni adni neked – mondta végül, mélyen a szemembe nézve. A torkomban egy hatalmas gombóc nehezítette meg a levegővételt, viszont most döntenem kellett. Talán Harrynek igaza van. Nem is illenénk össze, felesleges ilyen dolgokon aggodalmaskodni. Jobban járnánk, ha ennek itt most vége lenne.

- Tudod mit? Legyünk csak barátok, rendben? Hülye ötlet volt többet gondolni ebbe az egészbe. Teljesen igazad van, nem működne – mondtam végül, mire elmosolyodott és feltartotta a kisujját.

- Akkor barátok – bólintott, ezzel megszakítva az eddigi rendezetlen kapcsolatot köztünk. Egy részről megkönnyebbültem, viszont a másik részem úgy tört össze, ahogy volt.

- Barátok – mosolyogtam vissza, majd beleakasztottam a kisujjam az övébe. Rettentően fájt a dolog, de igyekeztem nem mutatni. Annak ellenére, hogy most „szakítottunk”, a hangulat nem változott köztünk, aminek nagyon örültem. Képtelen lettem volna elviselni az ezek után maradt feszült légkört. Beszélgetve pakolásztunk, mindent a helyére tettünk, viszont arra is ügyeltünk, ha tíz perc alatt kell összepakolnunk, akkor se legyünk túl szétszórtak.

- Éhen halok. Keresünk valami kaját? – kérdezte Harry a korgó hasára simítva a tenyerét. Nem kellett kétszer kérdeznie, már fel is pattantam, hogy elinduljunk, így egy perc múlva már a recepción is találtuk magunkat.

- Sikerült berendezkedniük? – a recepciós srác azonnal odalépett hozzánk, és kedves mosollyal várta a válaszunkat. Harry segítségkérően nézett rám, így most rajtam volt a sor, hogy lerázzam.

- Igen, minden a legnagyobb rendben, éppen enni indultunk – mosolyogtam vissza rá, mire felcsillant a szeme.

- Ez fantasztikus! Tudok ajánlani pár kiváló éttermet a közelben, de meg kell említenem, hogy a hotelban található egy svédasztalos étterem is, ha úgy tartja kedvük.

- Nyugodtan tegezz – szólt közbe Harry türelmetlenül, mire a srác értetlenül nézett rá.

- Megtiszteltetés, viszont a munkám része, hogy udvariasan kommunikáljak a vendégeinkkel. Ez fejezi ki, hogy mennyire… - folytatta, de Harry újból félbeszakította őt.

- Kösz, de semmi szükség rá, haver – veregette meg a vállát a göndörke, de a srác csak zavartan hátrébb lépett tőle és csak bólintott. Harry erős tenyere alatt ő olyan gyengének tűnt, mintha összeesne egyetlen érintése miatt. Nem csoda, hiszen összesen lehetett negyvenöt kiló, vékony végtagjai csont és bőr voltak. Arca is soványka volt, viszont öltözködése és haja elárulta, hogy ez nem azért van, mert éhezik, hanem mert ilyen az alkata. Névtáblájáról leolvastam, hogy Arthurnak hívják. Egyébként nem volt csúnya, sőt, kifejezetten jóképű volt annak ellenére, hogy tisztán látszott rajta, mennyire megijedt Harrytől. Na ja, ők ketten egymás színtiszta ellentétjei voltak.

- Szóval… - próbáltam megtörni a kínossá vált helyzetet – Milyen éttermek is vannak a közelben? – kérdeztem Arthurtól, akinek kérdésemtől ismét felcsillant a szeme és egy hatalmas térképet húzott ki a zsebéből, majd a pultra terítette azt, hogy meg tudja mutatni nekünk a helyeket. Rengeteg szimpatikus éttermet mutatott, és igyekeztem ezeket megjegyezni. Velem ellentétben Harry nem rejtette el unottságát, ő hangos sóhajokkal jelezte, mennyire indulni szeretne már.

- Rendben, szerintem akkor elindulunk és felfedezzük ezeket a helyeket. Nagyon köszönjük a segítséget, Arthur. – mosolyogtam rá, mire ő zavartan bólintott.

- Nagyon szívesen, máskor is, Hölgyem – arca pirossága tökéletesen elárulta, hogy mennyire megilletődött a kedvességemen. Harry egyetlen perccel sem akart tovább maradni, így csak gyorsan karon ragadott és már ki is húzott az utcára.

- Ezt direkt csináltad? – kérdezte azonnal, mérges pillantást vetve rám.

- Szegény annyira reménytelen volt… Nem hagyhattam, hogy egy olyan érzéketlen vendég, mint például te, elvegye a kedvét a további munkától. Lehet, hogy neki egy álma vált valóra azzal, hogy itt dolgozhat – magyaráztam, mire ő csak megforgatta a szemét.

- Nem erre gondoltam. Alig egy órája beszéltük meg, hogy csak barátok maradunk, erre te azonnal flörtölsz egy másik sráccal. Ettől nem fog megváltozni a véleményem… - rázta a fejét hitetlenül felnevetve, mire értetlenül néztem rá.

- Mi van? Nem is flörtöltem vele! – ellenkeztem.

- Ugyan már… „Köszönjük a segítséget, Arthur!” – utánzott hatalmasokat pislogva, amin alap esetben jót nevettem volna, de most inkább csak nevetségesnek tűnt a feltételezése. Féltékeny lenne?

- Csak próbáltam kedves lenni, veled ellentétben. De amúgy is, miért érdekel, hogy flörtölök-e vagy sem? – kérdeztem.

- Egyáltalán nem érdekel. Felőlem akár lesmárolhatsz egy hajléktalant is – morogta kedvtelenül, mire dühösen fújtattam egyet és felgyorsítottam a lépteimet, hogy ne kelljen tovább elviselnem a hisztijét. Eddig azt hittem, hogy végre sikerült kiigazodnom Harryn, de most már teljesen elvesztettem a fonalat, fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mit akar.

- Várj már meg, Des! – loholt utánam, de mivel nem álltam meg, elkapta a csuklómat, ezzel sikerült lelassítania engem.

- Mi van? – fordultam meg dühösen, mire meglepetten felvonta a szemöldökét a reakciómon.

- Bocs, túlreagáltam ezt az egészet. Csak egyszerűen annyira felidegesített az a srác és a túl sok dumája, hogy rajtad töltöttem ki a feszültséget. Egy barátnak sokkal kedvesebbnek kellene lennie, nem igaz? – kérdezte halkan, megbánó tekintettel nézve rám, amitől azonnal elmúlt a dühöm.

- Sokkal, de sokkal kedvesebbnek. Attól még, hogy lefeküdtem veled, nem vagyok egy ribanc, aki minden sarkon talál magának kuncsaftot, oké? – dühöngtem továbbra is, habár már egyáltalán nem voltam mérges. Azt akartam, hogy felfogja, velem nem beszélhet így.

- Oké, megértettem – tette fel a kezét védekezően, mire elégedetten elmosolyodtam.

- Remek. Akkor menjünk és keressünk valami kaját, mert ha így folytatjuk, tényleg éhen halunk. – mondtam, majd már sarkon is fordultam.

- Nők… - sóhajtotta Harry halkan, de szándékosan nem reagáltam rá, csak magamban mosolyogtam rajta. Próbáltam rájönni, hogy mit érez, és arra jutottam, hogy még ő sem tudja. Az egyik pillanatban csak magának akar, máskor pedig ellök magától és nem akarja, hogy az övé legyek, így tehát úgy döntöttem, adok neki időt.

Egy elég forgalmas utcán sétáltunk, így teljesen be tudtunk olvadni a tömegbe. A rengeteg sálba burkolózott ember között senkinek nem tűnt fel két kapucnis alak, így teljes biztonságban éreztük magunkat. Egy kis pizzázóba tértünk be, ahol kellemes meleg fogadott minket. Nem akartunk menő, fényűző éttermekbe menni, mert semmi kedvünk nem volt a túlzottan kedves pincérekhez, így csak rendeltünk egy-egy pizzát, és a dobozokkal együtt kerestünk egy parkot. Leültünk egy random padra, amit a mellettünk elsétáló emberek eléggé furcsállottak, tekintve, hogy nagyon hideg volt és mi egy szál pulcsiban eszegettük a pizzát miközben halkan beszélgettünk.

Emerald szemszöge

- Nem fázol? – kérdeztem Destinytől, aki egészen a kézfejére húzta a pulcsija ujját. Én is kicsit átfagytam már, ezért feltételeztem, hogy ő már lassan dideregni fog.

- Egy kicsit, de a pizza melegít, szóval nincs gond – vonta meg a vállát, és egy újabb szelet pizzát vett a kezébe. Ahogy rá pillantottam, rájöttem, miért is kedvelem ennyire. Az egész lénye annyira természetes: még csak nem is próbálkozik, de mégis eléri, hogy csodálattal nézzenek rá az emberek. Neki fel sem tűnik, de én látom, hogy amerre megyünk, az összes férfi megfordul utána és éhes szemekkel mérik végig őt. Egy pillanatra megálltam evés közben, hogy alaposan megnézzem őt. Halvány mosollyal az arcán figyelte az előttünk totyogó galambokat, miközben a szél óvatosan fújta az arcába a haját, amit egy apró mozdulattal pillanatok alatt eltűntetett onnan, hogy ne akadályozza a látását. Letépett egy kis darabot a pizzájából és óvatosan a galambok elé dobta a falatkát. A madarak azonnal köré gyűltek és várták a további darabokat, amit Destiny nevetve meg is adott nekik. Amíg ő az etetéssel volt elfoglalva, én csak figyeltem őt. Ma reggel, mikor ő még mélyen aludt, én gondolkodtam. Már órák óta fent voltam és csak figyeltem az arcát. Olyan tökéletesnek találtam a kapcsolatunkat és ez megrémisztett. Destiny pontosan olyan tökéletes volt, akire mindig is vágytam: okos, gyönyörű, jószívű, vicces… Aztán bevillant, hogy mennyire különbözünk. Én nem vagyok túl művelt, hidegvérű és tapló vagyok, habár a testem a toppon van… A lényeg az, hogy pontosan tudtam, hogy ez a tökéletes összhang köztünk nem lesz mindig jelen, sőt: Biztos voltam benne, hogy rossz hatással vagyok rá. Mikor felkeltem mellőle, csakis arra tudtam gondolni, mekkora hibát követne el, ha velem akarna lenni, ezért meggyőztem magam arról, hogy nem akarok tőle semmit. Nem tehetek tönkre még egy lányt. Őt nem. Meg amúgy is, én nem tudok úgy szeretni, ahogy az normális lenne. Nem vagyok kedves, romantikus meg főleg nem. Destiny sokkal jobb embert érdemel nálam, és mindent meg fogok tenni azért, hogy meg is találja azt a férfit.

- Miért bámulsz rám így? – rángatott ki Destiny hangja a gondolataim közül, mire megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba.

- Csak elgondolkodtam, bocs – röhögtem, igyekezve leplezni, hogy éppen rajta agyaltam. – Szerintem induljunk, még mielőtt az összes New Yorki galamb megérkezik és minket akarnak felfalni a pizza helyett – tanácsoltam, mire hangosan felnevetett és ő is felkelt a padról.

- Ragadozó galambok… Nem is rossz ötlet. Ezen gondolkoztál egész eddig, ugye? – nevette, majd még egy utolsó darabot dobott a galamboknak és belém karolt, hogy hazaindulhassunk.

- Aha. Új hadifegyvereken gondolkozok. Ha sikerül elég ragadozó galambot nevelnem, akkor simán kinyírhatom Ericet feltűnés nélkül – vontam meg a vállam, improvizálva valami baromi nagy hülyeséget. Destinynek viszont eléggé tetszett az ötlet, hiszen hangosan nevetgélt mellettem, amint elképzelte mindezt. Még tovább is fejlesztette az ötletet, mert szerinte, ha a galambok képesek a levelek szállítására, akkor be lehetne őket tanítani bérgyilkosnak is. Éppen tervezgettük az emberiség kiirtását, mikor egy nagyobb tömeg mellett elhaladva egyszer csak elengedte a karomat és megállt. Értetlenül fordultam vissza, de egy pillanat alatt világossá vált, hogy mi itt a probléma. Egy velem egyidős férfi állt előtte, és karjánál fogva próbálta közelebb húzni magához, miközben ő csak megszeppenten nézett rá, majd segítségkérőn fordult felém.

- Gyere Csinibabám, körbevezetlek a városban, látom, hogy el vagy tévedve – mondta neki a srác, miközben szemeivel szinte levetkőztette őt. Nem állt szándékomban közbeavatkozni, de nem bírtam ki, azonnal ökölbe szorult a kezem és Destiny mellé léptem. Mindössze annyit kellett tennem, hogy kihúzzam magam és összeszűkölt szemekkel nézzek ellenfelemre, máris leolvadt a vigyor a képéről és elengedte Destinyt.

- Valami gond van, Des? – kérdeztem az ijedt lánytól, majd ismét a srácra néztem, aki látszólag majdnem összefosta magát miattam.

- Bocs, haver, nem tudtam, hogy van pasija – ijedt tekintete elárulta, hogy legszívesebben elrohanna, ezt pedig pár másodperc múlva tényleg meg is tette, mint akit kergetnek. Destiny kérdő tekintettel nézett fel rám, mire csak megvontam a vállam.

- Pedig még a ragadozó galambjaimat se vetettem be… - ráztam a fejem csalódottan, ő pedig ismét felnevetett és a mellkasomba bokszolt.

- Azt hiszem jobb, ha hazasietünk. Nincs kedvem több perverz alakkal találkozni – mondta nagyokat pislogva rám, mire bólintottam. Ezúttal már sokkal jobban figyeltem rá, így egyetlen ember sem próbálta meg elcsábítani őt. Mikor visszaértünk a hotelba, abban a pillanatban fájdult meg a fejem, ahogy meghallottam Arthur hangját.

- Üdvözlöm Önöket ismét. Végül melyik éttermet választották? – kérdezősködött azonnal, ezzel az idegeimen táncolva.

- Végül egy pizzázóba mentünk, de később biztosan ki fogunk próbálni más helyeket is. Most felmegyünk lepihenni – mondta kedvesen Destiny, amiért igyekeztem nem megforgatni a szemem.

- Akkor további szép délutánt és kellemes időtöltést! – mosolygott rám, amiért én is magamra erőltettem egy vigyort, hogy kedvesnek tűnjek. Arckifejezéséből ítélve nem jött össze. – Óh, majdnem elfelejtettem! A hotel minden egyes vendégének egy-egy üveg borral kedveskedik. Ha jól tudom, Önök hárman vannak, ugye? – kérdezte, amivel már sikerült egy kis szimpátiát kiváltania belőlem. Egy pillanatra eltűnt a pult alatt, de aztán egy nagyon csicsás kosárral emelkedett fel, majd adta át nekem.

- Köszönjük szépen – mosolygott rá Destiny, de ekkor engem már nem érdekelt a kedvesség, csak a borokat kezdtem tanulmányozni. Vörös édes. A kedvencem.

Mikor beszálltunk a liftbe, már Destiny is megnézte, mit kaptunk. Ekkor beugrott egy fantasztikus ötlet.

- Azt mondtad, még soha nem voltál részeg, ugye? – kérdeztem, mire értetlenül ugyan, de bólintott.

 - Alkoholt azért ittál már, nem?

- Persze, hogy ittam. Ennyire azért nem vagyok szent – forgatta meg a szemét, mire felnevettem és gonosz vigyorral a képemen összedörzsöltem a tenyeremet.

- Akkor jó. Mert ma ezeket elpusztítjuk – jelentettem ki, mire meglepetten felvonta a szemöldökét, de azért esze ágában sem volt ellenkezni.

- Rendben, de vigyázz, mert imádom a bort – kacsintott rám legnagyobb meglepetésemre. Tíz percen belül már a kanapén üldögéltünk mindketten, miközben jókedvűen szorongattunk egy-egy üveget. Éreztem, hogy ahogy teltek a percek, Destiny egyre jobban feloldódott és ezzel nem volt egyedül. Mindkettőnkből dőltek a szavak, mindenféle hülyeségről beszélgettünk, de a legfontosabb, hogy sírva röhögtünk elképesztő nagy baromságokon. A tévében éppen valami mexikói szappanopera ment, amin nagyon jól elszórakoztunk, miközben újraalkottuk a jeleneteket. Nem is gondoltam volna, hogy Destinynek ennyire megy a színészkedés: még becsiccsentve is tökéletesen játszotta el a szerepeket, melyek láttán sokszor még a kanapéról is leestem a nevetéstől.

- Most te jössz, Tarzan. Vagy hívjalak inkább szexi Fernandonak? – kérdezte nevetve, miközben kihívóan közelebb mászott hozzám. Már épp eleget ittunk ahhoz, hogy kényelmesen fetrengjünk a földön és meggondolatlan dolgokat tegyünk, de egyáltalán nem érdekelt. A szobaszervízzel rendeltünk még pár üveg töményebbet is, így már tényleg teljesen jól voltunk. Éreztem, hogy nehéz tartanom a fejem, de ennek ellenére bátran nekiálltam főhősünk utánzásának.

- Várj, van egy ötletem – kuncogott Des, majd egy gyors mozdulattal lehámozta rólam a pólómat, hogy alakításom filmbeillő lehessen. Ahogy távolabb csúszott tőlem, éhesen beharapta ajkát felsőtestem látványára, ami elég önbizalmat adott ahhoz, hogy tökéletesen eljátsszam a szerepem.

- Oh, Roselinda virágszálam! El sem tudom mondani, mennyire oda vagyok kegyedért! Óh, miért nem lehetünk egymáséi? Miért büntetsz engem, Roselinda? – szívemre téve a kezem könyörögtem neki, amit nevetve nézett végig. – Oh, Roselinda! Csak egyetlen éjszakát kérek tőled! Légy az enyém, még egyszer utoljára! – Hogy alakításom még élethűbb legyen, mindkét kezét megfogtam, és magamhoz húztam őt. Mozdulatomon eléggé meglepődött, de kuncogva várta a következő lépésemet. Vicces, hogy a szereplőink szövege pontosan illett a mi helyzetünkre is.

- Oh, Fernando! Tegyél hát magadévá! – szexi pillantással simult hozzám, miközben mindkét kezét a nyakam köré fonta. Mintha csak ösztönös lett volna, azonnal közelebb húztam magamhoz a derekánál fogva és gondolkodás nélkül megcsókoltam. Éreztem, hogy nem kellene ezt tennem, de túlságosan részeg voltam ahhoz, hogy ellent tudjak állni. Csak tettem azt, amit zsigerbőr éreztem. Destiny még csak meg sem lepődött, azonnal visszacsókolt és nekem dőlt, aminek köszönhetően hamarosan megéreztem a hideg padlót a hátam alatt. Nem volt túl sok erő bennem, forgott körülöttem a világ és éreztem, hogy végtagjaim elnehezülnek, de ez nem állított meg abban, hogy magam alá fordítsam Destinyt és csípőjére üljek. Kuncogva hagyta, hogy lehámozzam róla a pólóját, és csillogó szemekkel simított végig a hasamon, egész fel a mellkasomig, majd lehúzott magához egy újabb csókra. Nem érdekelt, hogy a földön vagyunk, az se érdekelt, hogy nem szabadna ezt csinálnunk. Szenvedélyesen csókoltam, miközben tenyeremmel óvatosan végigsimítottam oldalán, majd dús kebleit vettem kezelésbe. Ahogy a hajamba túrva húzott le magához, éreztem, hogy megingok, így muszáj volt a feje mellett megtámaszkodnom a kezemmel.

- Hé, Harry… - suttogta Des, miközben hátrahajtotta a fejét, ezzel szabad utat engedve a nyakához, hogy apró csókokkal hintsem be puha bőrét. – Totál forog a világ – kuncogta gyengéden simogatva a hajamat, amitől úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. Gyengéd érintéseitől nagyon hamar elálmosodtam. Lassan a mellkasára hajtottam a fejem és a karomon pihentetett kezéért nyúltam, hogy összekulcsoljam ujjainkat.

- Tudod, Des… Akár még működhetne is köztünk ez a dolog. Csak túl nyuszi vagyok megpróbálni – motyogtam halkan, tudaton kívül.

- Mitől félsz, Harry? – kérdezte hitetlen hangsúllyal, mint aki teljesen biztos abban, hogy minden rendben lenne a kapcsolatunkkal.

- Attól, hogy tönkre teszlek. Neked egy tisztességes férfi kell, aki nem bújik a bokszzsák és a fegyverek mögé… Akivel családod lehet… - mondtam őszintén, mire nagy levegőt vett.

- Mi van, ha én nem vágyom ezekre? – halk hangja úgy csilingelt, akár egy tündéré. Lassan felemeltem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. Jégkék tekintete ismét elgyengített, és rájöttem, miért ilyen jó vele lenni. Annyira hasonlítunk, mégis annyira különbözünk… Lehet, hogy végül csak kárt okozunk egymásban, de mi van, ha mégsem? Képes lennék abban a tudatban élni, hogy meg sem próbáltam megszerezni egy ilyen tökéletes lányt?

- Akkor fenébe a barátsággal – ráztam a fejem, feladva a próbálkozást, és újból megcsókoltam őt, ezúttal sokkal lassabban. Ajkai édesek voltak a cseresznyés whiskytől, ami nagyon elnyerte a tetszésem, így hosszú percekig csak kóstolgattam őt, miközben ő óvatosan simogatta arcomat. Ahogy csókunk egyre lustult, úgy éreztem meg a feltörő álmosságomat. Már elég későre járhatott az idő, így óvatosan feltápászkodtam Destinyről, de felállni már nem voltam képes, így csak mellé dőltem a földre.

- Hé, Tarzan… Fel kéne kelnünk a földről – kuncogta Des halkan, miközben a hasára fordult, hogy fel tudjon kelni. Ő is gondban volt ezzel, ugyanis csak fetrengett.

- Szerinted mit próbáltam meg az előbb? – kérdeztem vissza röhögve, majd az oldalamra gördültem, így szembe kerültem vele. Vicces volt nézni a szenvedését, ahogy próbálta felhúzni magát, így végül ebből az lett, hogy mindketten sírva nevetve dülöngéltünk jobbra-balra.

- Na jó, menni fog – határoztam el egy pillanat alatt, majd minden erőmet összeszedve sikerült talpra állnom. Destiny büszkén megtapsolt, de azért kinyújtotta a kezét, hogy őt is felhúzzam. Nevetve kapaszkodott a karomba, hogy nehogy visszazuhanjon, így a derekát fogva tartottam őt és így sikerült eljutnunk a hálószobáig.

- Úgy volt, hogy a kanapén alszok – motyogta félálomban, mire csak megforgattam a szemem és leültettem őt az ágyra.

- Nyugi, semmilyen hátsó szándékom nincs. Nem fogom tesztelni rajtad a ragadozó galambokat – vigyorogtam rá szélesen, mire ő csak felnevetett, és hátradőlt a puha párnák közé.

- Másodpercek kérdése és elalszok – mondta, ahogy magához ölelte az egyik párnát és magzatpózba gömbölyödött.

- Akkor szép álmokat, Des – mondtam, majd jó alaposan betakargattam őt. Tényleg nem telt el sok idő, máris meghallottam halk szuszogását, ami jelezte, hogy mély álomba merült. Éreztem, hogy ha még tovább járkálok, akkor a földön fogok elaludni, így hát óvatosan bemásztam mellé. Legszívesebben magamhoz húztam volna, hogy összebújva aludjunk, de mivel részegek voltunk, nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet-e, így inkább hátat fordítottam neki és így aludtam el.

Destiny szemszöge

Reggel arra ébredtem, hogy szörnyen fáj a fejem és rettentően fáradt vagyok az alvás ellenére. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok és mi történt, de ahogy kinyitottam a szemeimet, minden bevillant. A reggeli napsugarak pont az arcomra sütöttek, ennek ellenére tökéletesen láttam, hogy fejemet Harry oldalának támasztom, és az egyik karommal átölelem őt, miközben ő a hajamat simogatja.

- Te jó Isten – nyögtem fel, ahogy megpróbáltam megmozdítani a fejemet, mire meghallottam Harry fáradt nevetését.

- Jó móka a másnaposság, ugye? – kérdezte pimaszul, de nem túl nagy hangereje még így is bántotta a fülemet.

- Oh, fogd be – röhögtem fájdalmasan, és erőt vettem magamon, hogy felüljek. Csak akkor esett le, hogy egy szál melltartóban és farmerban vagyok, mikor Harry szeme végigvándorolt a testemen és elégedett mosollyal ajándékozott meg. – Utállak – ráztam a fejem visszatartott mosollyal, majd felkaptam a párnám és lecsaptam vele őt.

- Most miért? – kérdezte röhögve, kivéve a kezemből a párnát és ellentámadást kezdeményezve.

- Csak – adtam a logikus választ nevetve, majd egy gyors mozdulattal kitértem Harry párnája elől, véletlenül legurulva az ágyról. A göndörke röhögőgörcsöt kapott az esésem láttán, amit én a fejemet fogva néztem végig. – Nem vicces! Fáj a fenekem – nevettem én is.

- Azon segíthetünk – nézett rám azonnal perverz pillantással, majd, mint aki el akar kapni, gyorsan felkelt az ágyból. Játékos kedvemben voltam, így felpattantam és kifutottam a nappaliba, hogy ne tudjon elérni. Egyenesen az orra előtt csuktam be az ajtót, így bentről csak egy hangos koppanást hallottam.

- Destiny! – kiáltotta dühösen, mire gonoszul felnevettem és erősen megfogtam a kilincset, hogy esélye se lehessen kijönni.

- Mi az Tarzan, túljárt az eszeden egy lány? – piszkálódtam visszatartott röhögéssel.

- Ha kijutok innen, esküszöm kinyírlak, szóval javaslom, hogy menekülj! – fenyegetett röhögve, miközben erőharcot vívtunk a kilincs két oldalán.

- Te jó ég – hallottam meg egy fáradt sóhajt magam mögül, amitől annyira megijedtem, hogy elengedtem a kilincset és ismét fenékre estem.

- Szia Lou… - köszönt neki Harry vigyorogva, miközben lazán elsétált mellettem és összeborzolta a hajamat.

- Utállak – löktem el a kezét a fejemtől nevetve, de ő már nem foglalkozott velem, egy férfias ölelésben részesítette legjobb barátját és eltűnt a konyhában.  Louis visszafojtott vigyorral nézett rám, majd mindent tudó arckifejezéssel belekortyolt a kávéjába. – Téged is utállak – morogtam sértődötten, mire már ő is felröhögött és segítőkészen felhúzott a földről. Akkor jutott csak eszembe, hogy még mindig csak egy szál melltartó és farmer van rajtam. Lout ez egyáltalán nem zavarta, semmi jelét nem mutatta annak, hogy valamilyen hatással is lenne rá a dolog.

- Neked is jó reggelt, Destiny – bólintott kedvesen – Szerintem öltözz fel, aztán gyere segíteni reggelit csinálni. Vettem pár cuccot – mosolygott, majd már meg is fordult és Harry után ment. Pár pillanatig csak nagyokat pislogtam a helyzet abszurditásán, de aztán megvontam a vállam és az este eldobott pólóm keresésébe fogtam. Hamar meg is találtam, így már normális kinézettel csatlakoztam a srácokhoz.

- Ehh, póló nélkül jobban bejöttél – szekált a göndörke abban a pillanatban, ahogy meglátott, mire résnyire szűkült szemekkel néztem rá és belebokszoltam az oldalába, ahogy elhaladtam mellette. Louis a szemét forgatva ugyan, de képes volt elviselni a civakodásunkat reggelikészítés közben, de miután megettünk mindent, magunkra hagyott, mert elmondása szerint lesz egy meglepetése számunkra.

- Egyszer tényleg elvisz minket egy sztriptízbárba – gondolkozott el Harry, amint legjobb barátja kilépett az ajtón, majd felcsillanó szemekkel rám pillantott. – Megnéznélek hogyan táncolnál – mondta, a szemöldökét vonogatva, mire csak megforgattam a szemem.

- Arra várhatsz, Tarzan – ráztam a fejem, ő pedig lebiggyesztette ajkait. Abban a pillanatban végeztem a konyha rendbetételével, így kérdő tekintettel fordultam Harry felé, miközben a pultnak dőltem. – Mi a mai program? – kérdeztem izgatottan. – Megnézzük a várost, megtanítasz bokszolni vagy valami sokkal menőbb? – soroltam az elképzelt opcióimat, mire ő csak hitetlenül felnevetett.

- Igazából csak arra gondoltam, ha már egy ilyen fasza hotelban vagyunk, megnézhetnénk a játéktermet – vonta meg a vállát egyszerűen – De biztos vagyok benne, hogy a te elképzeléseid is megvalósulnak majd – kacsintott féloldalas mosollyal az arcán, amitől majd elolvadtam. Még mielőtt elindultunk volna, mindketten vettünk egy zuhanyt és rendbe raktuk magunkat, hogy ne hozzuk a frászt a többi vendégre. Muszáj volt normális ruhákat felvennünk a kapucnis pulcsik helyett, ugyanis azokkal túl nagy feltűnést keltettünk volna. Őszintén szólva, elég furcsa volt Harryt egy elegáns fekete ingben látni a szokásos szűk farmerja mellett, de nagyon tetszett az összkép. A hajával is kezdett valamit, ugyanis nem volt annyira kócos, mint ahogy megszokhattuk.

- Megtanultad használni a fésűt? – kérdeztem tőle csodálkozást tettetve, mire rosszallóan megrázta a fejét és miközben kikerült, szándékosan összeborzolta a hajamat a mai napon már másodszorra. – Harry! – morogtam dühösen, ahogy próbáltam kisöpörni az arcomból a kócos tincseimet, de ő csak nevetett rajtam. Mikor kiléptünk a lakosztályból, a folyosó végén lévő játékteremhez mentünk, és csak remélni mertük, hogy senki nem lesz odabent. Szerencsénk volt: a hatalmas helységben egyetlen ember sem tartózkodott, viszont annál több játékot találtunk. Volt bowlingpálya, biliárdasztal, csocsó, sőt még Xbox és szerencsejátékok is kerültek a szemünk elé.

- Wow, erre nem számítottam. Nézd, van még egy plusz emelet is – ámuldoztam csillogó szemekkel Harry mellett, aki csak elégedetten nézett szét maga körül. Ő inkább csendesen csodálkozott rá a dolgokra.

- Biliárdozunk? – kérdezte végül, megállva egy kisebb elrejtett zugnál, a hatalmas zöld asztal felé biccentve.

- Soha nem próbáltam még, de benne vagyok – vontam meg a vállam, mire a szemei tányér méretűre nőttek. – Ne nézz így rám, ismerem a játékot csak eddig mindig néző voltam – magyarázkodtam gyorsan, amitől kicsit megkönnyebbült, de még így is hitetlenül nevetett rajtam. Kíváncsian néztem végig, ahogy előkészítette a játékot és kirakta a golyókat középre. Igyekezte érthetően elmagyarázni a szabályokat, de túlságosan el voltam foglalva a bámulásával, így nem sok mindent jegyeztem meg belőle. Olyan helyesnek találtam őt ahogy az ing az izmaira feszült, na és a haja… Huh.

- Miért érzem azt, hogy ebből semmit nem értettél? -kérdezte elgondolkodva, ezzel kiszakítva engem ebből a rózsaszín köddel teli állapotból.

- Mert nem figyeltem, de mindegy, csináljuk – vontam meg a vállam nemtörődöm módon, mire ő féloldalasan elvigyorodott.

- Oké, hajrá – adta a kezembe a dákót úgy, mint aki kételkedik abban, hogy egyáltalán tudom-e, hogy kell fogni. Nem lehet túl bonyolult, igaz? Csak el kell találnom az egyik golyót, és ennyi. A biliárdasztal fölé hajoltam és megpróbáltam jó alaposan bemérni a célpontomat. A szemem sarkából láttam, hogy Harry a fejét fogva röhög rajtam, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni őt. Már majdnem meglöktem a golyót, mikor a göndörke leállított.

- Én ezt nem bírom nézni, inkább megmutatom, hogy kell – röhögte, amiért egy szúrós pillantással ajándékoztam meg, de hagytam, hogy kivegye a kezemből a dákót és a helyemre álljon. Tökéletes precizitással lökte el a fehér golyót, aminek köszönhetően az összes többi szétgurult, és néhány közülük be is talált a helyére. Ezúttal már figyeltem arra, amit Harry mondott és igyekeztem megjegyezni őket. Mikor én következtem, újból felvettem a bevált pozíciót, de a göndör ismét közbeszólt.

- Rosszul fogod – mondta, majd a hátamhoz simulva a megfelelő helyre csúsztatta ujjaimat. Éreztem meleg leheletét a nyakamon, amitől jóleső bizsergés futott végig a gerincemen. Ahogy a fenekemhez dörgölőzött, kissé hátrafordítottam a fejem, hogy rosszalló pillantást vethessek rá. Ő csak piszkos mosollyal nézett vissza rám, miközben ajkait éhesen beharapta. Segítségével sikerült két golyót begurítanom, de még ezután sem engedett el, sőt, egyre szorosabban simult hozzám és apró csókokat hagyott a vállamon.

- Te akartál biliárdozni – fordultam szembe vele a fél szemöldökömet felvonva.

- Az lehet, de idő közben kitaláltam egy jobb játékot – motyogta, közelebb simulva hozzám annyira, hogy érezzem ajkaimon a leheletét. – Úgy hívják, haláli csók, mikor a férfi játékos addig csókolja a nőt, míg az nem kap levegőt és meghal – mondta halkan, visszafojtott mosollyal.

- Te beteg vagy – röhögtem – De ha a halál részét kihagynánk, beleegyeznék – alkudoztam, benedvesítve ajkaimat, miközben mindkét kezemet a mellkasára simítottam.

- Hmm… Nem, az úgy már nem az igazi – rázta meg a fejét hirtelen, majd egyszerűen ellépett tőlem, amit én nagy felháborodással fogadtam.

- Hé! – adtam hangot a nemtetszésemnek, mire ő gonoszul felnevetett. – Ha meg akarsz ölni, tedd a hülye galambjaiddal, ne a csókoddal – tettetett sértettséggel keresztbe fontam magam előtt a karom.

- Ragadozó galambok – javított ki Harry gyerekesen, mire nem bírtam ki, muszáj volt felnevetnem – És amúgy is… Nem mindegy, hogy az utolsó kép, amit látsz egy galamb vagy én félmeztelenül – magyarázta, miközben egy lépést tett felém.

- Nem is vagy félmeztelen – akadékoskodtam, mire perverzen elmosolyodott és ismét a biliárdasztalhoz szorított.

- Még – tette hozzá vigyorogva, majd meg sem várva a válaszom, azonnal a birtokába vette ajkaimat és mindkét tenyerét a derekamra simította. Vadul csókolt, szenvedélyesen és türelmetlenül, mintha egész nap csakis erre éhezett volna. Jólesően felnyögve a hajába vezettem ujjaimat és ügyesen összekócoltam tökéletesen beállított séróját.

- Kapd be, Des – röhögte, amint rájött, hogy mit tettem, de aztán visszavágásként erősen a fenekembe markolt, majd egy egyszerű mozdulattal felkapott és felültetett a biliárdasztalra. Közelebb húzott magához a derekamnál fogva, ezzel elérve, hogy az ölének dörzsölődjek. Csípője köré fontam a lábaim, hogy magamhoz kulcsolhassam, és ismét elmélyítettem csókunkat. A külvilág megszűnt létezni, csakis puha ajkait és gyengéd érintéseit éreztem. Kemény bicepszébe kellett kapaszkodnom, nehogy leszédüljek onnan, de aztán ismét mellkasára simítottam a kezem és félig kigomboltam az ingét, hogy hozzáférhessek forró bőréhez. Ő eközben a combomat simogatta és miután hátra söpörte a hajamat, a nyakamra tapadt, akár egy vámpír és óvatosan harapdálni kezdte azt. Hátrahajtott fejjel próbáltam nem hangosan felnyögni, de nem igazán ment, így inkább visszatértem ajkaihoz, biztos, ami biztos alapon. Vadul csókoltam őt, és nem hagytam, hogy ő irányítson. Ragaszkodóan szorítottam az ingét, és úgy húztam közelebb magamhoz. Éppen arra gondoltam, hogy tovább kéne haladnunk, mikor egy halk torokköszörülést hallottam meg a közelből. Azonnal elengedtem Harryt és kinyitva a szememet, Arthurt láttam meg Harry mögött, aki kínosan álldogált ott.

- A legjobb pillanatban – motyogta Harry, majd mintha mi sem történt volna, elengedett engem és szembe fordult a recepciós sráccal.

- E-elnézést, nem akartam megzavarni Önöket, csak azt szeretném mondani, hogy a biliárdasztal hibásan működik, szóval lehetséges, hogy beakadnak a golyók. Ha erre sor kerülne, szóljanak a recepción és segítünk – dadogta Arthur, miközben igyekezte kerülni a szemkontaktust.

- Mindjárt a te golyóid is beakadnak – mondta Harry olyan halkan, hogy csak én hallottam, így képtelen voltam nem felnevetni.

- Köszönjük a tájékoztatást, Arthur – mosolyogtam a srácra, aki csak kínosan bólintott, majd már el is iszkolt előlünk.

- Szerinted mennyi ideig állhatott ott? – kérdeztem Harrytől visszatartott nevetéssel, mire ő visszafordult hozzám és ismét a combomra simította a tenyerét. Egész eddig az asztalon üldögéltem, nem zavartattam magam Arthur jelenléte miatt.

- Sokáig. Szerintem most látott életében először ilyet – röhögte gonoszul, mire rosszallóan a mellkasába bokszoltam. Szegény srác. – Baszki – sápadt le Harry hirtelen, ahogy a hátam mögé nézett. Egy szép kis kamera villogott a sarokban, amit egészen eddig egyikőnk sem vett észre. Még jó, hogy Arthur megjelent és nem folytattuk a dolgot.

- Azt hiszem, jobb, ha megyünk – motyogtam, miközben lemásztam az asztalról és visszaraktam a helyére a dákót. Harry egy szót sem szólva követett, majd mikor visszaértünk a lakosztályba, egyszerre néztünk össze.

- Ugye tudod, hogy most hálásak lehetünk Arthurnak? Ki tudja, mit csináltunk volna a kamera előtt, ha nem szakít félbe minket… - mondtam Harrynek teljesen lesokkolva, mire ő elgondolkodva elhúzta a száját.

- Nem tudom miért, de nem bízom meg a srácban – rázta a fejét gyanakodva. – Igaz, hogy ártalmatlannak tűnik, de épp ezért lehet olyan veszélyes. Jobb lesz résen lenni – magyarázta, majd előhúzta a zsebéből a telefonját és tárcsázott egy számot.

- Találkoznom kell valakivel. Rossz érzésem van – mormolta magában, majd már a füléhez is emelte a készüléket és pár méterrel arrébb sétált. Jobban belegondolva, tényleg volt valami furcsa Arthur tekintetében. Nem az lenne, akinek mutatja magát? Harry gyorsan lerendezte a telefonbeszélgetést, majd már fel is kapta a kabátját, azzal a szándékkal, hogy engem egyedül hagy.

- Ugye nem gondolod komolyan, hogy itt maradok? – kérdeztem tőle tettetett sértettséggel, majd én is felkaptam a tőle kapott hatalmas kapucnis pulcsit, mire megforgatta a szemét.

- Destiny… - ellentmondást nem tűrő tekintettel néztem rá, mire kelletlenül elnevette magát. – Na jó, nem bánom – adta be a derekát, majd azzal a lendülettel elővett a fiókból két pisztolyt és az egyiket a zsebébe csúsztatta, a másikat pedig a kezembe adta.

- Mit kezdjek ezzel? – kérdeztem riadtan, ugyanis fogalmam sem volt, mit akar kettő fegyverrel.

- Csak rakd el. Majd elmondom – hadarta, majd már ki is lépett az ajtón, így gyorsan elrejtettem a pisztolyt és utánaléptem. Éreztem rajta, hogy feszült, ezért inkább nem szóltam semmit, miközben a lifttel tartottunk lefelé. A recepció szintjén kinyílt az ajtó és legnagyobb meglepetésünkre Louis állt előttünk.

- Oh, sziasztok. Merre mentek? – kérdezte jókedvűen, mire Harry csak berántotta a liftbe, majd megnyomta a gombot, ami a mélygarázsba vitt minket.

- Elkocsikázunk egy virágos rétre koszorút fonni – mondta a göndörke, mélyen Louis szemébe nézve, aki azonnal vette a jelet, és nem kérdezett többet.

- Oké, de előbb megmutatom a meglepetésem. Szerintem a hasznotokra fog válni – lelkesedett újból Lou, amivel már felkeltette Harry érdeklődését. Amint kiléptünk a liftből, Louis vette át a vezetést, mi pedig mögötte loholtunk. Igyekeztem tartani velük a lépést, de annyira siettek, hogy sokszor át kellett váltanom kocogásra. Mikor lassítani kezdtek, Louis magyarázni kezdett.

- Mivel annyira megszerettük a drága Honda VFR-t, arra gondoltam, hogy amíg itt vagyunk a keleti parton, használhatnánk egyet – mondta, egy nagyon ismerős piros motor mellé állva. Ugyanolyan motor volt, mint amivel már korábban is közlekedtünk, de akkor még túl hideg volt hozzá.

- Louis… El sem hiszed, mennyire jól jön most… - csodálkozott Harry hitetlenül, mire Lou kérdő tekintettel nézett rá.

- Mi történt, Harry? – kérdezte aggódva.

- Szerintem lehallgatnak minket – suttogta a göndörke, közelebb lépve a legjobb barátjához.

- Ugyan már! Csak paranoiás vagy. Itt senki nem ismer fel minket – hitetlenkedett Lou, de Harry megrázta a fejét.

- Lehet, hogy az vagyok, de valami itt nem stimmel. Meglátogatom Alexet és felteszek neki pár kérdést – árulta el végre a tervét a göndörke, mire Louis elképedve nézett rá.

- Ez egy nagyon szar ötlet – jelentette ki, de Harry hajthatatlan volt, Lou bármennyit győzködhette volna, ő már eldöntötte, hogy mit akar. – Na jó, menjetek, de ha bármi baj van, azonnal hívj fel és indulok – aggodalmaskodott Lou, miközben felvettük a motorosszerkót és a sisakokat.

- Nem lesz semmi baj – mondta Harry abban a pillanatban, ahogy beindította a motort. Szorosan átkaroltam a derekát és a hátára hajtottam a fejem, majd már el is indultunk. New York utcáin motorozni valami bámulatos érzés volt. A hatalmas épületek között mi csak kis hangyák voltunk, de épp ez tette olyan különlegessé az egészet.

- Nem fázol? – kérdezte Harry a bukósisakba épített kommunikációs rendszeren keresztül.

- Kicsit sem – válaszoltam mosolyogva – Imádom ezt a várost. Annyira gyönyörű – ámuldoztam hatalmas szemekkel bámulva minden egyes épületre.

- Tényleg az – válaszolta halkan. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de lassan a város szélére értünk, ami nem volt túl bíztató környék. Tipikusan olyan hely volt, amit minden épeszű ember igyekszik elkerülni. Egy kicsit féltem, hogy mi vár majd ránk itt, de Harry jelenléte megnyugtatott. Arra gondoltam, hogy amíg ő mellettem van, nem eshet bajom. Egy rozoga ház előtt álltunk meg. A fényesre polírozott piros motorunkkal és menő fekete bőrszerkónkkal teljesen elütöttünk a környezettől, így kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Pár másodperc múlva megjelent a ház ajtajában egy brutál izmos férfi. Fekete kendőt kötött a nyakába és hosszú bajusza szinte eltakarta a száját. Amint Harry észrevette őt, levette a bukósisakját és felállt, hogy kezet foghasson vele. A férfi annyira hatalmas volt, hogy mellette Harry egy kisgyereknek tűnt. Szerintem nem túlzok, ha azt mondom, háromszor akkora lehetett, mint én.

- Szevasz haver, rég láttalak – köszöntötte őt a göndörke, de újdonsült barátunk kérdő tekintettel nézett rám, így én is levettem a bukósisakom és Harry mellé léptem.

- Ki ez a lány? – kérdezte Alex, összeszűkült szemekkel nézve végig rajtam.

- A túszom, Destiny – mutatott be neki Harry, mire már sokkal kedvesebb pillantással illetett.

- Oh, igen, hallottam rólad. Gyertek be. A helyetekben beljebb hoznám a motort, képesek elkötni percek alatt – mondta sötét tekintettel, aztán már meg is fordult. Úgy tettünk, ahogy mondta, aztán követtük őt a házba.

- Figyelj, nem akarlak sokáig zavarni, csak pár kérdésem van hozzád. Van ez a srác a hotelunkban… Arthur Butlernek hívják. Elég furcsán viselkedik és arra gondoltam, talán köze lehet Eric bandájához. – vázolta fel a problémát Harry, amit Alex nagy figyelemmel követett végig, majd elgondolkodva megrázta a fejét.

- Nem ismerős a neve. Mióta kiléptem, nem vagyok képbe az újoncokkal, de megkérdezhetem pár barátomat, hátha tudnak róla valamit. Mit értesz azon, hogy furcsán viselkedik? – kérdezett vissza.

- Rossz érzésem van vele kapcsolatban, olyan, mintha mindig, mindenhol ott lenne. Mintha figyelné az összes lépésünket. Nem tudod véletlenül, hol van most Eric?

- Legutóbbi információim szerint itt, New Yorkban. Hetek óta alig hallani róla valamit, csak annyit tudok, hogy új embereket gyűjt. Tervez valamit, aminek szerintem köze van hozzád – mondta sötéten, mire Harry megfeszült mellettem. Egész eddig csak csendben hallgattam a beszélgetésüket, de most úgy éreztem, meg kell szólalnom.

- Mégis mit tervez? – kérdeztem, mire mindketten rám pillantottak. Harry ijedt tekintete elárulta, hogy sejti, mi az, Alex pedig mindent tudó mosolyra húzta a száját.

- Bosszút, édesem. Kegyetlen bosszút.

Hostage | Tizenkettedik fejezet

Emerald

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy csaj a fenekemre fog csapni, de ez az idő is elérkezett. Be kellett, hogy valljam, Destiny semmiben sem hasonlított ahhoz a libákhoz, akikkel eddig dolgom volt és ez nagyon tetszett. Miután elringatta a csípőjét a fürdőszobába, helyét Louis vette át, aki már kevésbé nyújtott szexi látványt.

- Reggelt – köszönt, megemelve kiürült bögréjét. Reggelhez képes eléggé éber volt, amin eléggé meglepődtem, de nem kérdeztem rá, csak nyugodtan kortyolgattam a kávémat. Arra gondoltam, hogy ma mélyebben is megismerhetném a várost, hiszen eddig csak a lakás, a bokszterem és az erdő között kocsikáztam.

- Valaki kiszívta Destiny nyakát – szólalt meg hirtelen a legjobb barátom, mire egyenesen megakadt a torkomon a folyadék és majdnem megfulladtam tőle. – Oké, ennyire azért nem meglepő, hiszen csak nézz rá… - röhögte, megveregetve a vállamat. Lounak nem mondtam még semmit a kapcsolatomról Destinyvel, ami amúgy nem is kapcsolat, csak… Valami.

- Igen? – kérdeztem vissza, mintha nem tudnék arról a dologról, amit valójában én tettem. Nem is értettem, hogy miért nem mondtam el eddig Lounak, elvégre mindent megosztunk egymással. Valahogy ez most más volt.

- Ja, valaki jó alaposan elbánt vele. Mikor rákérdeztem rákvörös lett – röhögte, mire büszkén elmosolyodtam. Hát igen, elég jó emlékeket szereztem neki tegnap. Louis csak értetlenül nézett rám, várta, hogy nevessek vagy szóljak valamit, de nem tettem, mert azzal voltam elfoglalva, hogy ne adjak semmilyen árulkodó jelet.

- Harry… Mi a fasz van veled? – kérdezte széttárva a karját – Értem én, hogy jól néz ki meg elég rendes lány, de ne legyél féltékeny egy olyan pasira, akit nem is ismersz. – egy pillanatra azt hittem, hogy rájött a dologra, de jobban meglepődtem ezen a változaton.

- Mi van? – röhögtem fel hitetlenül. – Én nem… - próbáltam magyarázkodni, de Louis már folytatta is tovább a dumáját.

- Habár szerintem ismerjük az illetőt. Én Niallre tippelek – gondolkozott hangosan, mire csak megráztam a fejem.

- Louis… Nem Niall volt, mielőtt még elkezdnének mocskos történetek születni a fejedben – mondtam határozottan, mire csodálkozva nézett rám.

- Tényleg? Honnan vagy ebben ilyen biztos? – kérdezte.

- Onnan, hogy én voltam – suttogtam neki vigyorogva, mire széles mosolyra húzta a száját aztán hatalmasokat bólintott és felnevetett.

- Oké, most komolyan, ki volt az? – kérdezte nevetve. Reakciójától lehervadt a vigyor az arcomról és bosszúsan néztem rá. Amint ezt észrevette eltátotta a száját és rájött, hogy ez nem vicc volt. – Na neee – Louis alig akarta elhinni, amit mondtam, és még perceken keresztül csak sokkos állapotban járkált mellettem.

- Oké, Louis, ez nem egy nagy dolog. Nincs köztünk semmi komoly, csak… Szórakozunk, ennyi. Tudod, hogy én nem randizok – vontam meg a vállam, de ő fájdalmasan a fejét rázta.

- Nem ezzel van a baj, Harry. Elfelejtetted, hogy ő kiskorú, ráadásul a túszod. Ha a rendőrség megtudja… - mondta aggodalmasan.

- És? Nem kényszerítettem semmire – válaszoltam értetlenül, de Lou továbbra sem nyugodott le.

- Veszélyes játékot játszol, de én nem szólok bele – rázta a fejét, de aztán hitetlenül elmosolyodott – El sem hiszem… Vagyis, gondoltam, hogy előbb-utóbb lesz valami köztetek, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Na és… Milyen volt? – kérdezte izgatottan mire undorodó arccal néztem rá.

- Te beteg állat, nem fogok elmondani semmit, arról ne is álmodj – röhögtem, majd játékosan karjába bokszoltam.

- Ne már! Legyél büszke rá, hogy sikerült egyszer megdöntened egy ilyen jó csajt!

- Kétszer. – javítottam ki őt büszkén, mire ő meglepetten a hajába túrt.

- Na menj a picsába – nevetett fel, majd hitetlenül felállt, és otthagyott a kanapén, ahová idő közben leültünk. – Ó, jut eszembe! - fordult vissza egy pillanat múlva – Holnap tovább kell utaznunk, mert a rendőrök kezdenek szaglászni. Már tudják, hogy Bostonban vagy, szerintem Eric keze van a dologban – mondta, mire fájdalmasan felnyögtem. Túlságosan megszerettem ezt a helyet ahhoz, hogy itt hagyjam. Akkor esett le, hogy még csak körbe sem néztem a városban, mindvégig csak a bokszteremhez és a kedvenc erdőmhöz vezető úton kocsikáztam. – Ne is álmodj róla, Harry. Jobb lesz, ha ma itt maradsz a lakásban. A város nyüzsög a rendőröktől – mondta Louis, kiolvasva a gondolataimat a fejemből.

- Akkor holnap New York? – kérdeztem lemondó hangsúllyal, mire ő csak bólintott és felvette a kabátját, majd már ott is hagyott egyedül. Abban a pillanatban, ahogy a távirányítóért nyúltam, Destiny lépett ki a fürdőszoba ajtaján egy szál törülközőben és egy turbánnal a fején.

- Louis? – kérdezte, legjobb barátom után kutatva szemével.

- Még utoljára elment a bokszterembe hogy elrendezze a dolgokat. Holnap tovább megyünk New Yorkba – világosítottam fel, mire sajnálkozva pillantott le rám.

- Ne már… Még alig láttam valamit a városból – bosszankodott lebiggyesztve ajkát, mire megértően bólintottam.

- Köszönd meg Ericnek, aki volt olyan kedves és feldobott a zsaruknak – egyre jobban utáltam azt az embert, és alig vártam már, hogy végre a kezem közé vegyem a torkát. Belső információkból megtudtuk, hogy itt járkál a keleti parton, de hogy mikor épp hol tartózkodik, sajnos nem tudjuk követni. A legutóbb már majdnem elkaptuk. Ha nem kellett volna bujkálnunk a csatlósai elől, talán már rég holtan heverne egy kis lyukban a föld alatt.

Destiny csak csalódottan elhúzta a száját, majd megigazítva turbánját, besétált a hálószobába, feltételezem, azzal a céllal, hogy felöltözzön. Mivel eléggé unatkoztam, csak pislogás nélkül bámultam a tévére, amiben valami gagyi akció ment. Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy bármikor betörhetik az ajtót a zsaruk és elkaphatnak, aztán mehetnék vissza a börtönbe. Tudtam, hogy ez Eric célja. Fél szembeszállni velem, mert tudja, ha találkozunk, abból ő kerül ki vesztesként ezért inkább a zsarukra hagyja a piszkos munkát.

- Ugye tudod, hogy nem fogok helyetted összepakolni? – szakított ki Destiny a gondolataim közül, miközben keresztbe fonta maga előtt a karját és az ajtófélfának dőlt. Ahogy végignéztem rajta, semmi kihívót nem viselt, mégis valahogy sikerült elérnie, hogy szexinek találjam.

- A fenébe – röhögtem. – Reméltem, hogy az éjszaka után teszel nekem pár szívességet – mosolyodtam el perverzen, mire azonnal vörösleni kezdett az arca. – Nem minden csajnak engedem, hogy megérintse az évszázad felsőtestét… Lehetnél hálás, cicuskám.

- Már bocs, de én meg nem minden srácnak engedem, hogy megérintse ezt – mutatott végig magán felháborodva. – Szerintem te tartozol hálával nekem. – húzta fel az orrát győztes vigyorral az arcán, mire én csak hitetlenül felnevettem.

- Jogos – tártam szét a karom megadva magam, hiszen egyetlen épeszű gondolatom nem támadt a teste felidézése után. Felpattantam a kanapéról és már neki is kezdtem volna a pakolásnak, ha Destiny nem állja az utam. – Oké, mit akarsz? – sóhajtottam fel fáradtságot színlelve mire idiótán elmosolyodott.

- Menjünk várost nézni. Itt vagyunk már lassan két hete de még sehol nem voltunk. Ha már utazunk, csináljuk rendesen – magyarázta ellentmondást nem tűrő hangon, mire elhúztam a számat.

- Nem lehet, az összes rendőr ránk vadászik, tele van velük a város – ráztam a fejem, mire megforgatta a szemét.

- Berezeltél, Tarzan? – kérdezte fél szemöldökét felvonva. Csak összeszűkült szemekkel néztem rá egy ideig, de aztán élesen beszívtam a levegőt.

- Nem. Csak nagyon megszívjuk ha elkapnak – legbelül én is szörnyen kíváncsi voltam a városra, hiszen végre hosszú évnyi várakozás után itt voltunk és annyi minden történt, hogy végül elfelejtettem beteljesíteni az álmom, mikor lehetőségem volt rá. Azzal hitegettem magam, hogy még visszajövök, de mi van, ha nem lesz rá alkalmam? Mi van, ha pár hét múlva megtalál a rendőrség és örök életemre visszadugnak abba az átkozott börtönbe?

- Vicces, hogy pont te mondod ezt. De ha túlságosan félsz, hát rendben van – vonta meg a vállát feladva a küzdelmet, de pont ezzel érte el azt, hogy pár másodperc múlva belemenjek a dologba.

- Na jó. Megnézzük ezt a kibaszott várost belülről is, de csak sötétedés után – válaszoltam, mire hatalmas vigyor ült az arcára. Pontosan tudta, mivel tud rávenni erre. – És csak kocsikázunk – emeltem fel a mutatóujjamat, de látszólag őt ez nem zavarta.

- Király. Akkor pakolj, Tarzan. A konyhát majd összeszedem én – alkudozott. – Nyolckor indulunk – mondta ellentmondást nem tűrő hanggal, majd már a konyhába is vette az irányt. Én csak ledöbbenve néztem utána, ugyanis egyáltalán nem számítottam arra, hogy ennyire főnökösködni fog. Végül beletörődtem és nekikezdtem a pakolásnak. Mivel rendkívül hanyag ember vagyok, ha a rendről van szó, mindenem szét volt dobálva így eltartott egy ideig, míg sikerült összepakolnom.

- Hogy haladsz? – kérdezte Destiny amint belépett a hálóba. Éppen az új fegyvereimet rendezgettem, amiket pár napja Niallon keresztül vásároltam. Nem tudtam betelni a látványukkal, hiszen a csillogó fekete aktatáskákban gyönyörűen mutattak a töltényeikkel együtt.

- Méret szerint rendeztem a drágáimat – vigyorogtam rá büszkén, mire fáradtan felsóhajtott és megforgatta a szemét, de azért letérdelt mellém és végignézte a táskákat. A kezébe vette a kedvenc pisztolyomat és hatalmas szemekkel vizslatta.

- Az egy SW1911-es. A legpontosabb – magyaráztam mosolyogva. Destiny minden oldalról megvizsgálta a pisztolyomat, olyan gyengédséggel, mintha egy kisbabát fogna a kezében. Biztos voltam benne, hogy folyamatosan azon jár az agya, nehogy kárt tegyen benne, mert akkor kinyírnám őt. Mivel érdeklődése nem csillapodott, elkezdtem neki magyarázni a működéséről, de egy szót nem értett abból, amit mondtam, így csak nevetve visszaadta nekem a drágámat.

- Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire természetes lesz, hogy fegyvereket nézegetek – motyogta, tovább vizslatva a kínálatot.

- Én valahol mindig éreztem. Három éves korom óta érdekelnek a veszélyes dolgok, mintha csak arra születtem volna, hogy körözés alatt álljak – nevettem, lezárva a kis aktatáskáimat és összegyűjtve a maradék cuccaimat.

- Ezzel alapvetően nincs is semmi baj. A veszély jó. Mondom ezt én, aki egész életét biztonságban és unalomban töltötte – röhögte, habár arcán felfedeztem egy kis csalódottságot is, így érdeklődve pillantottam rá. – Néha irigyellek. Szabadság, spontánság… Semmi kötöttség, semmi felelősség… Konkrétan úgy élsz, ahogy akarsz – rázta a fejét hitetlenül mosolyogva rám.

- Elfelejtetted, hogy egy egész drogos banda vadászik rám és még a rendőrök is el akarnak kapni, de igazad van, jó szabadnak lenni – röhögtem fel szarkasztikusan.

- Igaz, ez a része nem túl fényes, de gondolom ez nem volt a terved része. Ha nem ismerted volna meg Ericet, most mit csinálnál? – kérdésén mélyen elgondolkodtam. Már sok éve annak, hogy megismertem Ericet, de mindig is voltak terveim a jövőre.

- Be akartam fejezni a fősulit. Louval nyitni akartunk egy boksztermet Los Angelesben. Mindig is saját vállalkozást akartam, mert utáltam, ha valaki főnökösködött felettem. Aztán Louval elkezdtünk füvezni, először csak vettük a cuccot Erictől aztán valahogy belekerültünk az árusításba is… - meséltem.

- Miért kezdtetek füvezni? De komolyan, Harry… Semmire nem jó – nyögött fel fájdalmasan, mire megforgattam a szemem.

- Ha próbáltad volna, most nem ezt mondanád. De amúgy is, fiatalok voltunk, semmire nem mondtunk nemet. Egyébként Niallt is akkor ismertük meg – vontam meg a vállam, mire Destiny teljesen ledöbbent.

- Nem tudom elképzelni Niallt, ahogy füvet árul, vagy hogy elszívja – nevetett.

- Most már én sem. Felnőtt a szöszi. Régebben még piercingjei is voltak, meg fülbevalója – röhögtem, felidézve a tinédzser Niall emlékét, ami ma már egyenesen nevetségesnek és abszurdnak tűnt.

- Neki legalább sikerült eltűntetnie a nyomokat. Mégis mikor jöttél rá, hogy a tetoválás nem lemosható? – kérdezte, kinyújtva rám a nyelvét. Idő közben sikerült mindent összepakolnunk, így átköltöztünk a nappaliba, hogy folytassuk a beszélgetést.

 - Nagyon vicces, de elárulom, hogy nem bántam meg őket – húztam ki magam büszkén, mire hitetlenül megrázta a fejét és a karomra nézett, amin már lassan alig volt szabad bőrfelület. Valamilyen oknál fogva a bal kezemet televarrattam, de a jobb kezemen mindössze egy sas csapkodta a szárnyait. Volt pár tetoválás a csípőmnél is, valamint a mellkasomon is elfért pár minta.

- Melyik a kedvenced? – kérdezte, kezébe véve a karomat és alaposan végig tanulmányozva a rajzokat.

- Nehéz kérdés. Talán a hajó – mutattam a vállamra, miközben felhúztam a pólómat, hogy teljes egészében láthassa a mintát. – De a madarakat is szeretem – tettem hozzá hirtelen, a mellkasomra mutatva.

- És mi van a pillangóval? – kérdezte nevetve, a két mellbimbóm alatti hatalmas mintára utalva.

- Az egy vicces sztori – röhögtem -, elég annyit tudnod, hogy durva este volt. Valószínűleg Louis valami újfajta cuccot hozott és másnap reggel már így keltem fel – meséltem, amitől Destiny teljességgel röhögőgörcsöt kapott.

- Ahhoz képest, hogy nem voltál magadnál a mintaválasztáskor, egész jó lett – dicsért meg nevetve, mire tettetett sértettséggel néztem rá.

- Ne ítélj el, mindenkinek vannak ilyen képszakadásos faszságai. Kíváncsi vagyok a tiédre – keresztbe fontam magam előtt a karom és kihívóan néztem rá, de ő megrázta a fejét.

- Hát, nekem nincs, ezekből kimaradtam. Nem is voltam még részeg – nyögte be, mire szemeim tányér méretűre nőttek. – Ne ítélj el, az én baráti társaságomban az számított menőnek, ha valaki kitűnő lesz év végén - duzzogott sértődötten, de én még mindig nem ébredtem fel a kábulatomból.

- Na ezt nem gondoltam volna rólad. És kitűnő lettél? – kérdeztem érdeklődést tettetve, mire ő nevetve a mellkasomba könyökölt.

- Gonosz vagy. – Destinyvel még pár órát csak random dolgokról beszélgettünk, ami elég fura volt, tekintve, hogy nem szoktam hosszan beszélgetni emberekkel, most mégis megtettem, sőt, élveztem, hogy szivathatom Destinyt a túlságosan jókislány múltja miatt.

- Hát, ennek a jókislánynak most rosszalkodni van kedve – pattant fel a kanapéról energikusan, mire perverz tekintettel pillantottam rá. – Jaj, nem úgy, a városnézésre értettem… Ah, mindegy – legyintett, mikor még mindig a szemöldökömet vonogatva néztem rá. Természetesen nekem sem kellett kétszer mondani, én is felpattantam és felrángattam magamra a cipőmet. Már elég jól besötétedett, a város fényei már felvillantak a távolban, így elérkezett a tökéletes idő, hogy felfedezzük ezeket a fényeket. Mivel nagyon óvatosnak kellett lennünk, nehogy meglásson minket egy rendőr, a szokásos fekete kapucnis pulcsikat vettük fel, majd pár percen belül már a kocsiban is ültünk. Még szerencse, hogy Lounak volt egy Range Rovere is a háznál, mert a másik kocsit ő vitte el a bokszterembe menet. Destiny nagyon izgatott volt, látszólag tényleg érdekelte a belváros. Csak kocsikáztunk, miközben mindenféle hülyeséget hoztunk szóba és rácsodálkoztunk a magasabbnál magasabb épületekre. Eléggé nagy volt a forgalom, így nem tudtunk túl gyorsan haladni, de azért próbáltunk a kisebb utcákon keresztül kanyarogni. Körülbelül egy órája ülhettünk a kocsiban, mikor Destiny nyöszörögni kezdett.

- Ez így unalmas. Parkolj le és sétáljunk – nézett rám kiskutyaszemekkel. Őszintén szólva én is ezt akartam, viszont túlságosan féltem attól, hogy elkapnak minket. Pár pillanatig csak gondolkoztam, mérlegeltem az esélyeinket, és a nagy tömegre hivatkozva végül beleegyeztem az ötletbe. Kerestem egy viszonylag kihalt utcát és leparkoltam. Ugyan már sötét volt, nem lehettünk elég óvatosak, így a kapucnikat felvéve indultunk el felfedező túrára. A biztonság kedvéért magamhoz vettem egy pisztolyt is, de reméltem, hogy nem lesz rá szükségem.

- Ne legyél már ennyire merev. Csak várost nézünk – lökött oldalba Destiny, miután óvatosan körülnéztem, nincs-e a közelben rendőr.

- Nem vagyok merev… még – pillantottam ölemre perverzen, mire ő követte a tekintetemet, majd fájdalmasan felröhögött. – De ha szeretnéd behúzódhatunk egy eldugott utcába… - folytattam a cukkolását vigyorogva, amire csak egy rosszalló fejrázást kaptam.

- Inkább csak sétáljunk – mondta, majd belém karolt, hogy tudja tartani velem a lépést és így indultunk el az ismeretlenbe. Mivel Destiny még mindig csak bicegve tudott közlekedni, nem voltunk túl gyorsak, és ez nyugtalanított. Mi van, ha összefutunk egy zsaruval és nem tudunk elmenekülni?

- Te jó ég, Tarzan, voltál te már városnézésen? Lassíts picit, még mindig rokkant vagyok, rémlik? – szólt rám nevetve Destiny, mire csúnyán néztem rá. – Te tényleg nem voltál még városnézésen. – jelentette ki döbbenten, mire megvontam a vállam.

- Tényleg nem. Nem vagyok az a sétáljunk az épületek között és bámészkodjunk típus – magyaráztam a szememet forgatva, ugyanis eléggé nyálasnak találtam ezt. Mi értelme van annak, ha csak lejárjuk a lábunkat és épületeket nézünk?

- Ne már! A városnézés nagyon jó szórakozás! Főleg, ha az embernek van egy fényképezőgépe és tud emlékeket gyűjteni – Destiny csillogó szemekkel nézett rám, látszólag éppen felidézett magában egy szép emléket. – Ú, ez nem a Newbury utca? – kérdezte vidáman, a bal oldalra kanyarodó utcára mutatva. Egy kis tábla erősítette meg Destiny gondolatát, így mielőtt még bármit is szólhattam volna, Destiny megindult és maga után húzott az amúgy nagyon szép utcába és magyarázni kezdett arról, miért is ilyen különleges ez a hely. A házak ablakából jövő fény bevilágította a teret, valamint a kutyasétáltatók és szerelmespárok mosolyogva nézelődtek maguk körül. Mindezt fokozta, hogy ahogy haladtunk, a köd egyre sűrűbbé vált, így kellemes homály telepedett a városra. Tényleg szép volt, ezt le sem tudtam tagadni. Destiny hatalmas szemekkel bámészkodott, miközben le sem lehetett törölni a mosolyt az arcáról. Még a fájó bordájáról is megfeledkezett, hiszen már alig tudtam tartani vele a lépést. Idő közben pici tenyere az enyémre simult és már a kezemnél fogva húzott maga után.

- Na most ki rohan, cicuskám? – kérdeztem tőle nevetve, mire vigyorogva felém fordult és lelassított.

- Imádom az ilyen utcákat, mint ez. Igaz, most éppen elég csupasz, de kora ősszel biztosan még szebb – ábrándozott boldogan, amin csak mosolyogni tudtam. Eléggé elképesztő volt, hogy egy egyszerű utca ennyire fel tudta őt dobni. Ahogy haladtunk előre, egyre nagyobb lett a tömeg, turisták csoportjai közé keveredtünk, ami nem volt feltétlenül rossz dolog, sőt, elég jól be tudtunk olvadni. Levehettük a kapucnit is, hiszen lehetetlennek véltük, hogy ekkora tömegben bárki is kiszúrna minket.

Destiny szemszöge

Éreztem Harryn, hogy nincs ínyére a városnézés és a sétálgatás, de egy szót sem szólt ezért, amit nagyra értékeltem. Olyan szabadnak és gondtalannak éreztem magam. Miközben a tömeg közepén sétálgattunk, kicsit olyan érzésem volt, mintha randiznánk és bevallom, nagyon élveztem. Talán Harrynek fel sem tűnt, de eleinte a bicepszébe kapaszkodtam, majd egy kis idő elteltével már a kezét fogtam. Számomra ez mindennél többet jelentett, ugyanis tudtam, hogy Harry egyáltalán nem romantikus típus. Már nem is érdekelt annyira a város, sokkal inkább a göndörkét akartam megfejteni. A délutáni hosszú beszélgetésünket, az apró kis sztorikat, amiket megosztott velem amolyan mérföldkőnek tekintettem. Lehet, hogy ő bele sem gondolt ebbe, de bizony kezdett megnyílni előttem. Ahogy felpillantottam rá, miközben ő az épületeket nézte, instant boldogság szállt rám. A fények megcsillantak smaragd szemeiben, arca pirospozsgás volt a hidegtől és haja szokásosan kuszán meredezett. A tömeg ellenére kedvem lett megcsókolni őt, de a biztonság kedvéért körbenéztem, hogy kellően el vagyunk-e rejtve. Mintha csak megéreztem volna a veszélyt: egy háromfős rendőrcsapat mászkált a tömegben, folyamatosan kommunikálva egymással a rádión. Még nem szúrtak ki minket, de felénk tartottak.

- Harry… - suttogtam közelebb hajolva hozzá, mire azonnal kiszakadt a gondolatai közül. – Ne csinálj semmit, maradj így kérlek – suttogtam neki, ugyanis támadt egy ötletem. Nem akartam, hogy Harry bepánikoljon, hiszen lehetetlen lett volna feltűnés nélkül kirohanni a tömegből. Sokkal jobb megoldást találtam.

- Megint az oldalad? – kérdezte aggódva, mire megráztam a fejem és inkább nyaka köré fontam a karom. Látszólag nem értette, hogy miért csinálom ezt, de nem ellenkezett, automatikusan átölelte a derekamat. A rendőrök egyre közeledtek felénk, így akcióba lendültem. Ajkaimat az övéire nyomtam és lassan csókolni kezdtem. Úgy gondoltam, ha egy városnéző párt játszunk, akkor a rendőrök ugyan kiszúrnak minket, de nem fognak foglalkozni velünk, elvégre nem nagy a valószínűsége annak, hogy egy börtönből szökött bűnöző és a túsza csókolóznak a tömeg közepén. A legjobb módja az észrevétlennek maradásnak, ha feltűnőek vagyunk. Harry nem habozott: vadul visszacsókolt és közelebb húzott magához. Hallottam, ahogy a rendőrök közelednek, ugyanis rádiójukból állandó beszélgetés hallatszott. Mivel az arcom nagy részét a hajam takarta, Harry arcára simítottam mindkét kezem, hogy takarjam igen jól felismerhető állcsontját. A szívem vadul vert, szörnyen féltem attól, hogy minden reményem ellenére mégis beazonosítsanak minket.

- Szerintem már rég elhagyták a várost… A lánynak esélye se lehetett elmenekülni – az egyik rendőrnő épp mellettünk beszélt bele a rádiójába.

- El sem tudom képzelni, min mehet keresztül. Csak reménykedhetünk, hogy az a bűnöző nem bántalmazza – hangzott el a válasz, mire Harry érezhetően megfeszült. El akart húzódni, de nem hagytam, mert még veszélyesen közel voltunk hozzájuk. Lassan csókoltam tovább, próbáltam lenyugtatni őt, mert éreztem, hogy felzaklatta őt ez a dolog. Pár másodperc múlva viszont már elhúzódtam tőle, majd mélyen a szemébe néztem. Elég haragosan tekintett vissza rám.

- Még várj egy kicsit – suttogtam, majd óvatosan a háta mögé pillantottam. Még láttam a rendőröket, de már háttal álltak nekünk és egyre távolodtak.

- Még hogy bántalmazzalak – nyögte fájdalmasan, miközben éreztem, hogy teljes teste megfeszül. – Gyilkos vagyok, nem erőszakoló – motyogta tovább, mire ajkára szorítottam a mutatóujjam.

- Hé, nyugi. A végén úgyis mindent tisztázunk – mondtam, mélyen a szemébe nézve, mire hálásan bólintott. Már teljesen elmúlt a veszély, a rendőröknek már nyomát se láttam, így elengedtem Harryt.

- Zseniális vagy, ugye tudod? Eszembe se jutott volna ilyen feltűnően elrejtőzni… - mosolygott rám elismerően, mire széles vigyorra húztam a számat.

- Bármikor – kacsintottam rá nevetve, majd ismét karon ragadtam és szó nélkül magam után húztam. Csak ki akartam jutni a tömegből, ugyanis kezdett idegesíteni, hogy az emberek többsége átgázol a lábamon vagy megpróbál fellökni.

- Ha még valaki neked megy, megismerheti az öklömet is egyúttal – dünnyögte a göndörke a hátam mögül, mire halványan elmosolyodtam. Milyen kedves.

Végre kiértünk egy üresebb utcába, ahol nagy levegőt vehettünk és normális tempóban haladhattunk.

- Éhes vagyok. Szeretnél még megnézni valamit vagy mehetünk haza? – kérdezte Harry nyöszörögve, mintha csak a fejemben olvasna. Túlságosan féltem attól, hogy ténylegesen elkaphatnak a zsaruk és a gyomrom is korogni kezdett, így teljesen egyetértettem abban, hogy ideje hazamenni.

- Menjünk – mondtam, majd körbenéztem magunk körül. Rádöbbentem, hogy fogalmam sincs, melyik irányból jöttünk.

- Mondd, hogy tudod hol vagyunk – nézett rám Harry rémülten, ugyanis ő is akkor jöhetett rá, hogy nem igazán figyeltük az utat. Csak kínosan felnevettem, majd feszülten a hajamba túrtam. Nem akartam visszamenni a tömegbe, így csak hallgattam a női megérzésemre és elindultam az egyik irányba.

- Biztos vagy benne, hogy erre kell mennünk? – kérdezte a göndörke bizonytalanul követve engem.

- Őszintén? Nem. – röhögtem, ugyanis eléggé abszurdnak tartottam a helyzetet, amibe kerültünk. Mivel voltunk olyan ügyesek, hogy nem néztük meg, melyik utcában parkoltunk le, csak tippelni tudtunk, mit is kell keresnünk. Körülbelül egy órája bolyonghattunk a kocsit keresve, mikor Harry felismerte az egyik házat, ami mellett eljöttünk.

- Igen, emellett tuti, hogy elhaladtunk, emlékszem a kis hópelyhekre az ablakban! – kiáltotta boldogan, miközben büszkén átvetette egyik karját a vállamon, csak hogy jelezze, ő a győztes a helyes út megtalálásában.

- Elnézést, segíthetek Önöknek? – hallottunk meg egy idegen hangot a hátunk mögül, mire mindketten hátrafordultunk. Ennél szerencsétlenebbek nem is lehettünk volna: egyenesen egy zsaruval találtuk szembe magunkat.

- Nagyon köszönjük, de már megoldottuk a problémát – mosolyogtam kedvesen a rendőrre, igyekezve nem kimutatni, hogy valójában a szívem a torkomban dobogott a félelemtől. Csak ne ismerjen fel…

- Biztos? Nagyon elveszettnek tűnnek… - folytatta, alaposan megvizsgálva minket. Harry a földet bámulta, próbálta eltakarni magát, de nem igazán sikerült neki. – Várjunk csak… - a férfi szeme lassan összeszűkült, ahogy végigmért minket, mire egyszerre pillantottunk össze Harryvel.

- Futás? – kérdezte alig hallhatóan, mire óvatosan bólintottam és ugyanabban a pillanatban egy gyors fordulatot vettünk és már futottunk is. A rendőr azonnal riasztotta az egységét és utánunk eredt, de nem volt elég gyors ahhoz, hogy utolérjen minket. Egy elég testes férfiről volt szó, aki szerencsénkre nem volt túl jó kondiban, így alig pár utca után teljesen lehagytuk őt. Más útvonalon mentünk, mint ahogy alap esetben tettük volna, így találkoztunk egy elég nagy akadállyal: Egy zsákutcával, ami egy magas fallal ért véget. Az oldalam rettenetesen szúrt, a bordáim pihenésért kiáltoztak, de igyekeztem nem foglalkozni ezzel.

- Át kell másznunk rajta. Ha jól gondolom, utána már csak egy utcányit kell megtennünk és visszajutunk a kocsihoz – lihegte Harry gyorsan, miközben szemével próbált megoldást keresni.

- Ott egy kuka, álljunk fel arra! – kiáltottam gyorsan, mire ő már oda is ugrott és a fal mellé tolta azt. Az oldalamra szorítva a tenyerem próbáltam nem összegörnyedni a fájdalomtól, de Harry így is észrevette, hogy valami nincs rendben, így aggodalommal nézett rám.

- Bírd ki még egy kicsit, aztán esküszöm végigcsókolom minden egyes porcikádat mindezért – mondta perverz tekintettel, mire hitetlenül felnevettem. Hogy tud erre gondolni ilyen körülmények között? Segített felmászni a kukára, majd onnan a falra, majd én következtem és felhúztam őt magam mellé.

- Hogyan tovább? – kérdeztem a mélységbe nézve, ugyanis lehetetlennek tűnt leugrani onnan csonttörés nélkül.

- Gondolkozok… - motyogta. A távolból már hallottam a rendőrök közeledését, így kétségbeesetten néztem a göndörre. – Oké, ez lehet, hogy kockázatos, de meg kell próbálnunk. Bízol bennem? – kérdezte, mire gondolkodás nélkül bólintottam. Harry minden előjel nélkül szembefordult velem és óvatosan lelógatta magát a falról. Fentről nagyon messzinek tűnt a talaj, ezért leguggoltam mellé, és erősen megfogtam a kezét, hogy lejjebb ereszthessem őt. Mikor elengedte a kezem, ijedten szorítottam össze a szemeimet, ugyanis még így is szörnyen messzinek tűnt a talaj a lábától. Szerencsére Harrynek kutya baja sem lett, így én is megpróbáltam lemászni. Mivel én sokkal alacsonyabb voltam, több mint két méter is lehetett a lábam és a föld között, így nem mertem elengedni a falat. Hallottam, hogy a rendőrök már befordultak az utcába és felénk közeledtek.

- Ugorj, Destiny! Ne félj, elkaplak – hallottam Harry hangját, amitől félelmem megszűnt és sikerült elengednem a falat. A göndörke tartotta a szavát, egyszerűen elkapott, így tökéletesen megúsztam az érkezést.

- Egyben vagy? – kérdezte aggódó tekintettel, majd óvatosan a fájó bordámra simította a tenyerét. Szemeim könnyben úsztak a fájdalomtól, de próbáltam tartani magam.

- Persze, minden oké – nyögtem összeszorítva a szemeim.

- A faszt – rázta a fejét, majd egyszerűen felkapott a karjaiba és elindult velem. Nem akartam, hogy vigyen, hiszen el tudtam volna sétálni a kocsiig, de nem hagyta, hogy a saját lábamra álljak. Végre megérkeztünk a kocsihoz, így Harry óvatosan beültetett az anyósülésre, majd már el is rongyoltunk a helyszínről. A fájdalom viszont nem csökkent, így a göndörke folyamatosan káromkodott és szidta a zsarukat.

- Hé, nyugi… Nem kaptak el és én is rendben leszek – próbáltam csillapítani a dühét, mivel már kezdett hasonlítani egy szép piros paprikára. Nagy levegőket véve lassan lenyugodott, így mire hazaértünk, már csak szimplán rosszkedvű volt, nem dühös. Nem hagytam neki, hogy segítsen kiszállni az autóból, inkább saját magam kászálódtam ki onnan hatalmas fájdalmak közepette, majd igyekeztem nem összegörnyedni a liftben.

- Ugyan már Destiny, ennyire makacs nem lehetsz. Látom, hogy csillagokat látsz a fájdalomtól – rázta a fejét Harry, de én csak haragosan néztem rá. Mikor beestünk a lakásba, én azonnal a kanapéhoz vánszorogtam, hogy megfelelő helyzetben végezhessek magamon egy gyors vizsgálatot. Aggasztott, hogy miért fáj a bordám még ennyi idő után is. Meglepetésünkre Louis is otthon volt már, így érkezésünkre kidugta a fejét a szobájából.

- Hol voltatok? – kérdezte haragosan, mintha csak az apánk lenne. Harry válaszra sem méltatta, csak a karomnál fogva segített a kanapéra ülni. – Harry?? – türelmetlenkedett.

- Nem történt semmi, oké? Elmentünk várost nézni, megláttak minket a rendőrök de mint látod, nem kaptak el. Destinynek pedig fáj a bordája – hadarta a göndörke, miközben én már a bordáimat tapogattam és hatalmas levegővételekkel próbáltam túlélni a fájdalmat.

- Hívom Ravent – mondta Louis azonnal.

- Ne! Nem kell. Nincs semmi baj, csak kicsit bedurrant a megerőltetéstől. Semmi komoly – ellenkeztem.

- Biztos? – aggodalmaskodott Harry, mire ismét csak egy csúnya pillantást kapott tőlem.

- Biztos – sóhajtottam, kifújva az összes benntartott levegőt. A fájdalom kezdett csillapodni, aminek nagyon örültem. Épp ideje volt.

Harry mindent elmesélt Lounak, aki nem örült annak, hogy ekkora veszélybe sodortuk magunkat, de büszke volt a sikeres menekülésünkre.

- A net máris felrobbant miattatok – nevetett Louis a telefonjára pillantva. A kanapén fetrengve beszélgettünk és Louis sorra olvasta fel nekünk a cikkeket, amik megjelentek rólunk. Kiderült, hogy mikor a hatalmas tömegben voltunk, rengeteg kamera vett minket körbe, így több szögből is fel lett véve a csókunk. Az ajkamat beharapva néztem Louis reakcióját, aki csak halványan elmosolyodott, majd felnézett rám.

- Én tudtam róla, hogy ti… Ne nézz így rám – röhögött ki, mire tátott szájjal néztem Harryre. A kis pletykás!

- Hé, a legjobb haveromról van szó! Még szép, hogy tud róla – vonta meg a vállát, mire Louis büszkén bólogatott. A cikkekből kiderült, hogy a zsaruk is rájöttek, hogy Harry oldalán állok, de azt is hitegetik a néppel, hogy Harry gonosz módszerekkel vett rá erre. Ezeket a teóriákat egyszerűen csak kiröhögtük. Pár óra jókedvű röhögcsélés után már kezdtünk álmosak lenni, így miután mindenki letusolt, aludni tértünk. Én a hálószobába mentem, titkon reménykedve abban, hogy Harry majd követ, de nem tette meg. Egy órán keresztül csak néztem a plafont, de nem tudtam elaludni. Folyamatosan azon gondolkoztam, hogy Harry mennyivel kedvesebb velem mostanában. Úgy érzem, ténylegesen törődik velem és ez nagyon jól esik. Nem tudtam lehunyni a szemeimet, ezért a konyhába lopóztam, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet. Nem kapcsoltam villanyt, ugyanis nem akartam felébreszteni Harryt, így a sötétben tapogatóztam a poharak után. Csak a hatalmas ablakokon keresztül áramlott be a város fénye, ezzel kellemes homályba temetve az egész lakást. Már épp vissza akartam térni a hálószobába, mikor megpillantottam egy sötét alakot, aki éppen felém közeledett. Szemei csillogásából megállapítottam, hogy ő is épp annyira éber, mint én.

- Volt egy ígéretem, emlékszel? – kérdezte suttogva, miközben óvatosan hozzám simult és tenyereivel végigsimított a derekamon.

- Hmm, nem rémlik – válaszoltam a fejemet rázva, pedig pontosan tudtam, miről beszél.

- Akkor inkább megmutatom – suttogta a számra, majd már birtokába is vette az ajkaimat. Lassan, ráérősen csókolt, miközben egyik kezével a hajamat simogatta, másik kezével pedig a derekamnál fogva húzott közelebb magához. Lassan lépkedtünk a hálószoba felé. Harry egyáltalán nem sietett, csak lassan csókolt, mintha csak porcelánból lennék. Óvatosan lefektetett az ágyra, majd felém mászott és apró, nedves csókokat hagyott az arcomon, a nyakamon, majd a vállamon. Végül tényleg betartotta az ígéretét: Végigcsókolta testem minden egyes porcikáját.

Mikor másnap reggel felébredtem, Harry már nem volt mellettem: csak az összegyűrődött takaró árulkodott arról, hogy nem csak álmodtam az éjszaka történteket. Mosolyogva nyújtózkodtam egyet és még pár percig csak a plafont bámultam idióta vigyorral a képemen. Harry olyan gyengéd és romantikus volt az este, ami hihetetlen boldogsággal töltött el. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt elmondhatom Harryről, de teljesen levette a kemény álarcát előttem.

Mivel tudtam, hogy ma utazunk át New Yorkba, nem húztam tovább az időt, inkább elindultam a fürdőszobába, hogy felfrissítsem magam. Út közben hallottam, hogy a srácok a konyhában beszélgetnek, amit alap esetben figyelmen kívül hagytam volna, de épp meghallottam a nevem, ami felkeltette az érdeklődésemet.

- Szóval kezd komollyá válni a dolog Destinyvel, ha? – hallottam Louis kérdését. Hangjából tökéletesen ki tudtam venni, hogy szélesen mosolyog.

- Dehogy, csak szórakozunk – hangzott a válasz, amitől azonnal leolvadt a vigyor az arcomról.

- Ne már, Emily óta ő az első, akivel többet voltál egy alkalomnál. Valamit csak érezhetsz iránta! – folytatta Louis, amin muszáj volt elmosolyodnom. Aranyos volt tőle, hogy legalább próbálkozott.

- Ja, a farkam határozottan kedveli őt. De ez nem jelent semmit. Tudod, olyan ez, mint a barátság extrákkal. Sőt, tulajdonképpen tényleg az – szinte láttam magam előtt ahogy Harry megvonja a vállát, és őszintén szólva ettől egy kissé összetörtem. Tényleg nem érezne semmit? Úgy éreztem magam, mint akinek egy tőrt szúrtak a szívébe. Már le se tudtam tagadni, hogy többet éreztem Harry iránt.

- Össze fogod törni a szívét… - folytatta Louis elhaló hangon, mire Harry hangosan felsóhajtott.

- Nem fogom. Ő is pontosan tudja, hogy egy szívtelen barom vagyok és képtelen lennék úgy szeretni őt, ahogy az normális lenne... – Nem voltam képes tovább hallgatni a beszélgetésüket, halkan besurrantam a fürdőszobába és az ajtónak döntve a hátamat a padlóra csúsztam. Csak üres tekintettel meredtem magam elé miközben fejben jó erősen felpofoztam magam egy párszor. Hogy hihettem, hogy ő is érez valamit irántam? De hát az este annyira tökéletes volt…

Nem akartam, hogy megtudják, hogy kihallgattam a beszélgetésüket, így el kellett játszanom, hogy minden rendben van. Megpróbáltam összeszedni magam, elvégre Harry nem tett semmi rosszat, csak én értelmeztem félre a jeleit. Egy szó sem volt róla, hogy a „kapcsolatunk” romantikus alapon lenne. Furcsa, de a szívfájdalom ellenére még mindig akartam őt. Tudtam, hogy a szívem darabokra fog törni, de nem érdekelt, valamiért nem éreztem késztetést arra, hogy feladjam. Ehelyett inkább összeszedtem magam, hatalmas mosolyt pordukáltam az arcomra és így léptem ki a fürdőszobából.

- Reggelt! – köszöntem a srácoknak mosolyogva. Kicsit kínosan éreztem magam, ahogy Harryre néztem, de sokat segített az, hogy amint meglátott, az ajkába harapott, hogy leplezze a mosolyát. Miért küldene ilyen jeleket, ha nem érezne valamit irántam?

- Hogy aludtál? – kérdezte Louis visszatartott nevetéssel, mire egy haragos pillantást vetettem Harry felé, aki csak ártatlannak tettetve magát széttárta a karját. – Ne őt hibáztasd, vékonyak a falak – vonta meg a vállát Louis, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk, az én fejem viszont úgy égni kezdett, hogy egyikükkel se tudtam tartani a szemkontaktust.

- Fél óra múlva indulnunk kellene – nézett az órájára Harry, igyekezve elterelni a témát, aminek nagyon örültem.

- Akkor megyek is készülődni – mondtam azonnal. Talán soha nem éreztem magam még ennyire zavarban, mint akkor és ehhez nagyban hozzájárult az, hogy hallottam a beszélgetésüket korábban. Kicsit úgy éreztem magam, mint az egyetlen közülük, aki nem vette észre, hogy a göndör csak játszadozik. Visszatérve a hálószobába feszülten a hajamba túrtam és dühösen levetettem magam az ágyra. Akkor jutottam el arra a pontra, hogy haragudjak Harryre. Tényleg csak kihasznál, és még büszke is rá.

Haragosan motyogtam mindenféle átkot, miközben felrángattam magamra pár random ruhát és összepakoltam a maradék cuccot. Mire elkészültem, már sikerült lenyugodnom egy kicsit, így újból felvettem a „minden rendben” mosolyomat és így csatlakoztam a fiúkhoz. Az egész lakás úgy nézett ki, mintha itt se jártunk volna. Eszembe jutott a nap, mikor megérkeztünk. Olyan jól éreztem magam azokban a napokban. Harry akkoriban kezdett jobban megnyílni, rengeteget szórakoztunk. Hogy jutottunk el idáig?

Louist eléggé megviselte, hogy tovább kell indulnunk, de nem maradhattunk, hiszen a rendőrök pár nap alatt megtaláltak volna minket. Ahogy távolodtunk a háztól, úgy lett egyre szomorúbb a hangulat. Viszlát, Boston. Hiányozni fogsz.

- Hello New York! Jövünk! – kiáltotta Harry jókedvűen, mikor a város szélére értünk. Nevetve néztem a srácok hülyéskedését, és rádöbbentem valamire: Akármennyire is elbaszottak vagyunk mindhárman, úgy éreztem, a lehető legjobb helyen vagyok minden keserűség ellenére. Hogy miért? Még én sem tudtam pontosan, de biztos voltam benne, hogy köze van a göndörkéhez. Mi ez? Szerelem? Barátság? Talán valami a kettő között.

De kit érdekel? Abban a pillanatban jól éreztem magam. Nem tudtam, mit hoz a jövő, mi lesz velem, velünk vagy mi lesz miután befejeződik ez az egész, de reménykedtem abban, hogy New York meghozza majd a válaszokat. 

-------

Sziasztok!

Hogy telt az öszi szünetetek? Remélem sikerült kipihennetek magatokat és nem csak tanulással töltöttétek a hetet. 

Szerencsére mi nem kaptunk túl sok feladatot a szünetre, így sikerült behoznom a lemaradást Hostage-ügyben :) Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, de már túljutottunk a sztori felén és a legjobb részek még csak most következnek. (ördögi vigyor) 

Igyekszem a következő rész minél hamarabb hozni, addig pedig szép hetet kívánok mindenkinek :)