Hostage | Tizenötödik fejezet

Ever Since New York

Destiny

Louis a fejét fogva hallgatta Eric és Arthur beszélgetését, Harry pedig majdnem dührohamot kapott. Én csak figyelmesen követtem a beszélgetésüket, hiszen meggyőződésem volt, hogy sokkal előrébb járunk már, mint ők.

Arthur: Szerintem gyanakszanak rám. Ma reggel a göndör srác lefotózta a telefonomon a bejövő hívások listáját. Hülye barmok, nem gondoltak bele, hogy a recepció be van kamerázva…

A homlokomra csaptam, amint Harryre pillantottam, ugyanis tényleg elég nagy felelőtlenség volt tőlünk, hogy nem néztünk körbe, mielőtt cselekedtünk volna.

Eric: De ugye kitörölted az összes számot, ugye?

Arthur: Igen, esélyük sincs megtalálni téged. Azt hiszik okosabbak, de ezzel most megszívták.

Eric: Rendben, eddig nagyon jó minden, csak így tovább. Most azt fogják gondolni a számok alapján, hogy semmi közöd hozzám és ez jó… Nagyon jó…

Vigyorogva néztem a srácokra. Itt volt az első nagy előnyünk, amivel megnyerhetjük a háborút.

Arthur: Nem kellene lehallgatnunk őket? Szerintem valamit terveznek, alig vannak itt a hotelban… Tehetnék pár poloskát a lakosztályukba.

Louis vidáman pillantott fel.

- Tehát eddig egyáltalán nem hallgattak le minket… - mosolygott Harry boldogan.

Eric: Nem rossz ötlet, de siess, még ma helyezd el őket.

Arthur: Rendben… Mit tervezel, főnök?

Eric: Még várunk. Akkor támadunk, amikor egyáltalán nem számítanak rá. Csak várjuk meg, amíg kényelemben és biztonságban érzik magukat a hotelban, aztán lecsapunk. Addig még ki kell találnom, hogyan. Maradj annyira feltűnésmentes, mint eddig… Jól teljesítesz, ezért majd megkapod a fizetésed…

Arthur: Köszönöm. Majd szólj, ha megkezdődik az akció. Addig megpróbálok közel kerülni hozzájuk.

Harry idegesen túrt bele a hajába, mikor megszakították a vonalat, majd az ajkába harapva rám nézett, Louis pedig azonnal tervezgetni kezdett.

- Elhitetjük velük, hogy bevettük a csalit. A hotelban el kell játszanunk, hogy teljes biztonságban érezzük magunkat és nem gyanakszunk senkire, de meg kell próbálnunk ezt az időt elhúzni. Reméljük, a nagy tervet is telefonon akarják majd megbeszélni, mert akkor nyert ügyünk van – magyarázta Louis lelkesen. Végre megcsillant egy kis remény bennünk, és ez rengeteg energiát adott. Mindketten feléledtek, kimásztak a saját koporsójukból és kedvük volt legyőzni az egész világot.

- Győzni fogunk. Ebben biztos vagyok – jelentettem ki vigyorogva, majd mindhárman összepacsiztunk. Pár óráig még ötleteltünk és megbeszéltük, hogy miről eshet szó a lakosztályban és miről nem.

- Ideje visszamenni a hotelba. Ott találkozunk – köszönt el végül Harry Louistól, majd mindketten kiszálltunk a kocsiból és végignéztük, ahogy Louis kihajt a fák közül. A göndörke mosolyogva pillantott rám, majd karját kitárva egy hatalmas ölelésben részesített.

- A megérzésed megmentett minket, Harry – motyogtam a fülébe boldogan, mire megkönnyebbülten felnevetett és szorosabban vont magához.

- Most már minden rendben lesz... Hamarosan vége és Eric végre megkaphatja, amit érdemel – suttogta, mint aki nem hiszi el, hogy végre elérkeztünk ehhez a ponthoz. Olyan felszabadult és boldog voltam, hogy legszívesebben az egész világot átöleltem volna, ehelyett viszont csak kicsit elhúzódtam Harrytől, hogy megcsókolhassam. Nem ellenkezett egy pillanatra sem, azonnal visszacsókolt és életvidáman felkapott hogy forogjon velem egyet. Az egész olyan tökéletesnek tűnt és úgy éreztem, a kirakósdarabkák végre a helyük felé közelítenek.

- Holnap edzés után ide kell jönnünk lőni… Szükséged lesz a fegyverekre, talán még jobban, mint az önvédelemre... – suttogta Harry a számra, mikor elhúzódott tőlem és a homlokát az enyémnek döntötte.

- Rendben – mosolyogtam vissza rá, majd egy utolsó kis puszit nyomtam a szájára és a motorhoz léptem, hogy elindulhassunk. Úgy döntöttünk, hogy nem veszünk útközben kaját, inkább majd rendelünk a szobaszervízzel, így egyenesen a hotelhoz mentünk. Miután leparkoltunk a mélygarázsban és beléptünk a lakosztályunkba, megkezdődött a színészkedés időszaka.

- Megszereztétek? – kérdezte Louis azonnal, pontosan úgy, ahogy megbeszéltük. Úgy kellett beszélgetnünk egymással, hogy teljesen hihető legyen minden egyes szavunk.

- Igen – sóhajtotta Harry, miközben ledobta a kulcscsomót az asztalra én pedig kibújtam a bőrdzsekimből.

- Na és? – türelmetlenkedett Lou.

- Neked volt igazad. Arthur olyan tiszta, mint a ma született bárány – válaszoltam, levetve magam a kanapéra.

- Ne mondd, hogy te megmondtad, különben kinyírlak – forgatta a szemét Harry, nagyon jól megjátszva a szerepét, de aztán szélesen elvigyorodott és kinyújtotta a nyelvét Louisra, elvégre a valóságban végül Harrynek lett igaza.

- Ne már, Em… Ennyire azért ismerhetnél már… Nem hoztalak volna titeket egy olyan hotelbe, ahol lehallgatnak minket vagy vadásznak ránk – magyarázta Louis, mire Harry megrázta a fejét.

- Szerintem azért még legyünk óvatosak – zárta le a témát a göndörke, majd ő is ledőlt mellém a kanapéra és az egyik karját átvetve a vállamon, kezébe vette a távirányítót.  – Rendelünk valamit a szobaszervízzel? Éhen halok – nyögte, hasára simítva a másik kezét, mire mindannyian egyetértően bólintottunk. Pár perc múlva már kopogtattak is az ajtónkon, mi pedig a kajával együtt kezdtünk el nézni valamilyen hülye akciófilmet. Furcsa, de semmiben sem feszélyezett minket az a tudat, hogy éppen kihallgatnak minket. Csak azért is hülyéskedtünk és jól éreztük magunkat, hogy Eric tudja, mennyire nem érdekel minket az ő gonosz kis terve.

Mivel nagyon fáradt voltam már, hamar elmentem zuhanyozni, miközben a srácok röhögcsélve nézték a filmet, majd mikor visszatértem hozzájuk, csak álmosan Harry vállára döntöttem a fejem és hatalmasokat pislogva bámultam ki a fejemből. Átgondoltam az egész napunkat: a padlón ébredtünk, miután Harryvel az éjszaka közepén támadt kedvünk beszélgetni, majd elég hülye és meggondolatlan módon megszereztük Eric telefonszámát és betörtünk egy elhagyatott edzőterembe is. Szerintem ennél abszurdabb napom nem is lehetett volna, de összességében nagyon tetszett. Amint felnéztem Harryre a félhomályban, egy átható bizsergést éreztem a mellkasomban. Nem érdekeltek a problémák, nem érdekelt az, hogy milyen szarba keverte magát, mert boldoggá tett az, hogy vele lehetek. Mintha csak megérezte volna, hogy bámulom őt, elszakította a tekintetét a képernyőről és rám mosolygott. Smaragd tekintete olyan melegséget árasztott amitől azonnal ellazultak az izmaim, majd mikor óvatosan kisimított egy oda nem illő tincset az arcomból és végigsimított a derekamon, olyan szinten rám tört a rózsaszín köd, mint eddig még soha. Abban a pillanatban talán az sem tűnt volna fel, ha kommandósok törnek ránk. Eleinte el sem tudtam volna képzelni, hogy Harry ilyen gyengéden bánjon velem, most pedig már ott tartottunk, hogy lágy csókot nyomott ajkaimra, majd mintha mi sem történt volna újból a filmnek szentelte a figyelmét, viszont derekam cirógatásával továbbra sem hagyott fel. Óvatosan Loura pillantottam, aki visszafojtott mosollyal nézett rám, mire csak zavartan megvontam a vállam. Ő rosszallóan megrázta a fejét, de le sem tudta volna tagadni, mennyire örül az összhangnak köztem és Harry között.

Ezután már csak csendesen néztük tovább a filmet, de mivel már szörnyen fáradt voltam, úgy ahogy voltam, bealudtam Harry vállán.

Napok teltek el így. Minden reggel újból és újból betörtünk az elhagyatott edzőterembe, gyakoroltunk, aztán elmentünk az erdőbe, hogy lövöldözzünk. Harry semmit nem bízott a véletlenre: alig pár nap alatt olyan önvédelmi tudásra tettem szert, amin még ő is meglepődött. Határozottan gyorsan fejlődtem, így már egyre hosszabb edzéseket tudtunk tartani és ahogy újabb és újabb szituációkat tanultam meg kezelni, egyre többször sikerült elhárítanom Harry támadásait. Elképesztően türelmes volt hozzám, ha valamit nem sikerült megcsinálnom, újból és újból megmutatta hogyan kell, aztán egészen addig gyakoroltuk, amíg tökéletesen nem ment. Mindeközben Louis folyamatosan nyomon követte Arthur és Eric telefonbeszélgetéseit. Míg mi felkészültünk az esetleges támadásra, ők szervezkedtek és türelmesen megvárták, hogy kényelemben és biztonságban érezzük magunkat a hotelben. Ahogy megbeszéltük, egyre több időt töltöttünk Arthurral. Beszélgettünk vele, mikor elhagytuk a hotelt és akkor is váltottunk vele pár szót, mikor visszaérkeztünk. Úgy tűnt, teljesen beveszi a színjátékunkat. Már egy hete lehettünk New Yorkban, mikor az egyik délután csak unottan üldögéltünk a kanapén, próbálva valami jó filmet keresni a tévében, de egyik sem keltette fel az érdeklődésünket. Louis csak fejhallgatóval a fején pötyögött a laptopján, miközben lábát felrakta a dohányzóasztalra. Harry az ujjaival játszadozott, miközben hatalmas lufikat fújt a rágójából, én pedig a lábamat átvetve az ő lábán csak bámultam a plafont. A délutánokat általában a játékteremben töltöttük el vagy filmmaratonokat tartottunk, de most egyikhez sem volt kedvünk. Ahogy egy nagyot sóhajtva kinéztem az ablakon azonnal bevillant, mit is kellene most csinálnunk, hogy kicsit felpörögjünk.

- Menjünk várost nézni! – kiáltottam fel lelkesen, amivel a frászt hoztam a srácokra, hiszen mindeddig síri csend honolt köztünk.

- Legközelebb elég, ha egyszerűen kijelented, nem kell ordítozni – nézett rám Harry a fejét rázva, mire bocsánatkérően pillantottam rájuk.

- Én inkább maradok és elintézek pár dolgot – mondta Louis, majd már vissza is tette a fejére a fejhallgatót. Harry nem válaszolt, mintha csak egyértelmű lett volna, hogy benne van a dologban, azonnal felpattant és már fel is vette a cipőjét.

- Nem kellene valami térképet szereznünk? Egyáltalán merre induljunk? – kérdeztem Harrytől, de azért próbáltam vele tartani a lépést és felvettem a pulcsimat.

- Mindegy, csak menjünk valamerre – válaszolt röviden, aztán percek múlva mikor kiléptünk a hotel ajtaján, kérdő tekintettel nézett felém, hogy mutassam az utat. Hitetlenül felnevetve indultam meg a metró felé. Nem akartunk motorral menni, mert úgy gondoltuk jobban be tudunk olvadni gyalogosan, mint egy piros, feltűnő motorral. Így hát metróznunk kellett. Természetesen eszünk ágában sem volt jegyet venni és úgy döntöttünk, hogy csak random elindulunk valamerre. Még nem sötétedett, de a nap már lenyugvóban volt és miénk volt az egész este is, így az se érdekelt minket, ha eltévedünk. Mindketten nagyon jó hangulatban voltunk, semmi nem állhatott a jókedvünk útjába. Csak beszélgettünk mindenféle baromságról és szokásunkhoz híven megállás nélkül szivattuk egymást. Olyan szabadnak és gondtalannak éreztem magam! A metrón igyekeztünk beolvadni: úgy viselkedtünk, mint akik minden egyes nap erre járnak, így senkinek sem tűnt fel, hogy egy körözött bűnöző és annak túsza sétálgat a tömegben. A város hangulata egyébként csodálatos volt. Ahogy beesteledett és fénybe borult a város, a turisták aludni tértek és már csak a helyi lakosok indultak szórakozni. Az éttermek ablakain bepillantva baráti társaságokat láttunk nevetgélni, félénk szerelmespárok randizgattak, sőt, még meg is álltunk egy utcazenész mellett, aki nagyon tehetségesnek bizonyult. Egy szál gitárral álldogált az utcán és énekelt, de amint beszélgetni kezdtünk vele, kiderült, hogy számos további hangszeren is tud játszani. Megtudtuk, hogy már évek óta a zenélés az élete és szeretné, ha felfedeznék. Mivel Harry nagyon barátságos és nyitott hangulatban volt, egészen összebarátkozott a körülbelül 20 éves fiúval, én pedig csak mosolyogva figyeltem őket. Egy ideig felváltva néztem a két srácra, de aztán a göndörkén felejtettem a tekintetem. Ahogy a városi fények megcsillantak gyönyörű szemében és ahogy dús, csábító ajkai mozogtak beszéd közben, nem tudtam másra gondolni, csak arra, mennyire angyali egy srác. Mikor a göndör megelégelte a társasági életet, csak mosolyogva átölelte új barátját, majd átkarolva a vállamat tovább indultunk. Teljesen úgy éreztem magam, mintha egy álomban lennék, minden annyira tökéletes volt: Harry úgy kezelt engem, mintha a barátnője lennék és ez teljesen felzaklatta a szívemet. Amint ezen gondolkoztam, elhatároztam magam és megfogtam a kezét. A göndörke meglepődött, de minden számításom ellenére nem húzta el a kezét, sőt, mosolyogva nézett rám, majd egy apró puszit nyomott a számra. Vörös fejjel szorongattam tovább a kezét, miközben rengeteg rendőr mellett haladtunk el, akiknek még a fülük hegye sem rezzent meg a jelenlétünktől. Eldöntöttük, hogy meglátogatjuk a Times Square-t, de az én remek tájékozódási képességemnek köszönhetően csak egyre távolabb kerültünk tőle.

- Hát, ez még csak nem is hasonlít a Times Square-re – piszkált Harry, miközben mindketten a hatalmas épületekre néztünk. – Mit mondtál, hányas voltál földrajzból? – kérdezte tovább alázva engem, miközben gonosz vigyorral összeborzolta a hajam.

- Óh, nyald ki – röhögtem, miközben ellöktem a kezét magamtól.

- Itt és most? Biztos? – kérdezte komolyan, miután alaposan szétnézett maga körül, mire fáradtan a homlokomra csaptam.

- Hogy te mekkora egy állat vagy! – röhögtem fájdalmasan, mire ő csak amolyan „ez van” mosollyal megvonta a vállát és közelebb lépett hozzám.

- Szerintem pontosan tudod, hogy mekkora – kacsintott perverzen, mire hitetlenül eltátottam a számat és a mellkasára csaptam.

- Hogy lehetsz állandóan kanos? – kérdeztem nevetve, miközben hagytam, hogy karjait a derekam köré kulcsolja és közel húzzon magához.

- Már így születtem – felelte egyszerűen, mire fáradtan megforgattam a szemem. Abban a pillanatban beugrott egy nagyon szemét, de vicces kép a fejemben, így csak komoly arccal néztem a szemébe.

- Ez vicces, mert én meg fiúnak születtem – jelentettem ki, mintha csak kicsúszott volna a számon a dolog.

- Mi van? – röhögte. Nehéz volt megállni a nevetést, de nagy erőfeszítéseknek köszönhetően sikerült teljesen komolynak maradnom.

- Huh, tényleg, te még nem is tudod…Ja, várni akartam még ezzel de azt hiszem itt az idő, hogy megtudd – túrtam bele a hajamba gondterhelten sóhajtva egyet. Szinte láttam Harry arcán, ahogy hirtelen ledermed és nem tudja eldönteni, hogy higgyen-e nekem vagy sem.

- Ugye csak viccelsz… - tűnt el a mosoly az arcáról, miközben éreztem, hogy karjai szorítása a derekamon egyre gyengül.

- Nem, az eredeti nevem David volt és tudod… Úgy is jó volt, de mindig is a pasik jöttek be és hát melegként nem voltak túl jók az esélyeim… - meséltem, igyekeztem a lehető legőszintébbnek tűnni. Harry egy vonallá préselve ajkait fürkészte az arcomat, hazugság jeleit keresve, de én tartottam magam, így teljesen hiteles voltam.

- Des, ez nem vicces… - rázta a fejét, de láttam rajta, hogy teljesen bevette, így rátettem még egy lapáttal.

- Persze hogy nem, mert ez az igazság. Szóval, átoperáltattam magam. Mit gondolsz, milyenek lettek a melleim? Szerintem egész jók, habár talán túl természetesre sikerültek… Kíváncsi voltam, mikor fog feltűnni, de ezek szerint semmit nem vettél belőle észre – magyaráztam csevegő stílust felvéve. A göndörke csak megszeppenve állt előttem, nagyokat pislogva nézett rám és egy lépést hátrált tőlem.

Olyan képet vágott, mint aki az egész életét megbánta, amitől már nem bírtam tovább tartani a komoly arcomat és elnevettem magam.

- Utállak! – röhögte ő is, amint rájött, hogy csak egy hatalmas vicc volt ez az egész. Kétrét görnyedtem a nevetéstől, újból és újból felvillant a fejembe a megdöbbent arca.

- Azt hittem… Azt hittem nem fogsz bedőlni neki – nevettem hangosan, miközben a hasamat fogva igyekeztem nem a földön kikötni.

- Utállak… - morogta hitetlenül rázva a fejét.

- Láttad volna az arcodat! – röhögtem hangtalanul. Alig kaptam levegőt, úgy éreztem magam, mint egy retardált, de megérte.

- Befejezted? – kérdezte türelmetlenül, de azért még ő is újból rákezdett.

- Mégis, hogy lenne ez lehetséges Tarzankám? Szerinted ezek műnek néznek ki? – röhögtem a mellkasomra mutatva, tovább szekálva a göndörkét. Imádtam a tényt, hogy simán át tudtam verni őt.

- Dehogy néznek ki műnek… De elbizonytalanodtam, mert hát, olyan tökéletesek, hogy simán lehetne mű is… Persze érezni, hogy nem az, mert volt már dolgom olyannal is, de ezek határozottan eredetiek – magyarázkodott a melleimet bámulva, miközben vadul gesztikulált. Nem tudtam mást csinálni, csak röhögtem.

- Na jó, erre a részre nem voltam kíváncsi – ráztam a fejem értetlen tekintettel, mire Harry kínosan megvakarta a fejét, mintha eddig nem tudtam volna, hogy régebben fizetős lányokkal is volt dolga.

- Te lány, ezt még elképzelni is rossz volt… - gondolkodott el hirtelen, majd mintha felvillant volna a fejében egy kép, amitől látványosan kirázta őt a hideg.

- Még mindig nem hiszem el, hogy bevetted – röhögtem fel ismét, mire összeszűkült szemekkel nézett rám és tettetett haraggal meglökte a vállam.

- Én pedig még mindig utállak ezért – morogta, majd, mint aki ott akar hagyni, elsétált tőlem. Hitetlenül az égre néztem, miközben széttártam a karom, de abban a pillanatban észrevettem, hogy az égen csillagok helyett haragos viharfelhők fedik az eget, majd mintha csak köszönni akart volna nekünk, hangosan dörögni kezdett.

- Harry… - ugrottam oda hozzá ijedten és bicepszébe kapaszkodtam a biztonság érzése érdekében.

- Mi az? – kérdezte, idegesen keresve tekintetével a bajt.

- Dörög az ég – mondtam, mintha a világ legfélelmetesebb dolgáról beszéltem volna.

- Ne mondd, hogy félsz a vihartól – döbbent le hirtelen, mire megrázva a fejem feleszméltem és elengedtem őt.

- Dehogy… Én nem... – hazudtam a fejemet rázva, de közben újból felmordult az ég, amitől a frászt kaptam. Talán még kiskoromból rögzülhetett be ez a fajta félelem, de mindig is utáltam, ha az ég bármilyen hangot adott ki. Tudtam a vihar kialakulásának elméletét, de azt kívántam, bárcsak ne járna semmilyen hanggal.

- Komolyan, Destiny? Pont a vihartól félsz? – hitetlenkedett a göndörke, miközben én reszketve néztem újból az égre.

- Hé, a te dolgod az, hogy kemény legyél, nem az enyém – szóltam vissza neki, mire perverz vigyorral nézett rám. – Oh, fogd be, Tarzan – forgattam meg a szemem.

- Te mondtad, cicus – tárta szét a karját, majd meg sem várva a reakciómat, a vállam köré fonta a karját és sorosan magához húzott. – Szerintem induljunk haza, mert hamarosan ránk szakad az ég – mondta, rosszalló tekintettel vizslatva a felhőket. Ez egy jó kezdeményezés volt és igazat is adtam Harrynek, viszont egyikünknek sem volt fogalma arról, hogy mégis merre található a hotelunk. Azt sem tudtuk, hogy éppen hol vagyunk.

- Te hoztál minket ide, neked kéne tudod merre vagyunk – akadékoskodott Harry, mire csúnyán néztem rá.

- Te mondtad, hogy mindegy, merre megyünk csak menjünk valamerre. Ha hoztunk volna bármiféle térképet, ez most nem történne meg – vágtam vissza a szemem forgatva, majd a szememmel egy utcai térkép után kutattam.

- Ha lenne tájékozódási képességed, ez nem történne meg – sóhajtott Harry halkan, amiért dühös pillantást vetettem rá, de aztán mögötte megláttam egy hatalmas táblát, amely egy reménysugár volt számunkra. Jó alaposan áttanulmányoztuk a város főbb nevezetességeit mutató térképet, majd a metróhoz siettünk.

- Hé, Des… Nem pont a másik irányból jöttünk? – kérdezte Harry, mikor már majdnem felszálltunk a metróra. Egészen addig teljesen biztos voltam abban, hogy ez a helyes irány, de a göndörkének sikerült elbizonytalanítania.

- Nem! Vagyis… Nem tudom! Arghhh – nyögtem fel fájdalmasan, majd Harryre hagyatkozva átmentünk a másik oldalra és pont az utolsó pillanatban sikerült felpattannunk a tömött metróra. Mindenki a lehető leghamarabb akart hazaérni még a vihar előtt, ezért hatalmas volt a tömeg, tehát nem kellett attól tartanunk, hogy bárki kiszúrna minket. Kényelmetlen volt a tömegben nyomorogni, így inkább közelebb simultam a göndörhöz, aki azonnal védelmezően körém fonta karjait. Ahogy Harry mellkasára döntöttem a fejem és próbáltam megtartani az egyensúlyom, egyenesen egy pár évvel idősebb nő mosolyát pillantottam meg, aki kiszúrt minket a tömegben és oldalra döntve a fejét nézett minket. Zavarban éreztem magam, de egyúttal nagyon jól esett, hogy egy párnak néz minket Harryvel. Visszamosolyogtam rá, majd felemeltem a fejem és Harry gondterhelt arcára néztem. Az ajkát harapdálva gondolkozott valószínűleg azon, hogy biztos jó irányba haladunk-e.

- Asszem itt kéne leszállnunk – mondta rám pillantva, majd összekulcsolta ujjainkat és maga után húzva leszállított a metróról. Nem volt ismerős a hely, közel sem, viszont amint felmentünk a lépcsőn, rájöttünk, hogy kikötöttünk eredeti célállomásunkon: a Times Square-en.

- Na, kinek nincsen tájékozódási képessége? – kérdeztem Harrytől nevetve, aki hitetlenül állt a fények előtt, miközben hatalmas esőcseppek kezdték áztatni a ruhánkat.

- Totál ez volt a tervem – magyarázta ki magát féloldalas mosollyal az arcán. Ahogy sűrűbben koppantak az esőcseppek a földön, egyre kevesebb ember lett az utcán, viszont minket ez nem igazán zavart, nyugodtan sétálgattunk körbe a téren miközben jól átáztunk. Szerencsére a dörgés nem tartott sokáig így nem kellett rettegnem.

- Jaaj – nézett rám Harry hatalmas vigyorral a képén, mire értetlenül pillantottam fel rá – Úgy nézel ki, mint egy ázott kiscica – mondta kedvesen, majd mindkét pofazacskómat megcirógatta, akár egy nagymama.

- Mondja az ázott majom – löktem el magamtól nevetve, de ő tovább szekált és mindenképpen össze akarta borzolni a vizes hajam, csak hogy még csövesebbnek nézzek ki. Próbáltam őt ellökni magamtól, de ebből csak egy szokásos verekedés kerekedett, aminek köszönhetően majdnem mindketten legurultunk egy lépcsőn. Nevetve kapaszkodtam meg Harry vállában, ő pedig a derekam köré fonta izmos karjait, nehogy lezuhanjak. Beharapott ajkakkal próbáltam leplezni a mosolyom, de nem sikerült, hiszen a göndörke olyan aranyosan nézett le rám, hogy simán lefolytam volna a lépcsőn, ha nem tart elég erősen. Nem tudom mi történhetett, talán az eső vagy az a hirtelen csend, ami beállt közöttünk, de mintha hallottam volna a szikrákat pattogni azokon a helyeken, ahol egymáshoz értünk. Mintha csak erre vártunk volna egész eddig, szinkronban mozdultunk meg egymás felé, majd már meg is éreztem Harry puha ajkait az enyémeken. Nyelvével óvatosan végigsimított alsó ajkamon, majd éhesen beleharapott és meghúzta azt. Ahogy gyengéden végigsimított az oldalamon, majd erősen a fenekembe markolva közelebb húzott magához, nem tudtam tartani magam, muszáj volt nedves hajába kapaszkodnom, hogy ne dőljek el a mámortól. Olyan romantikus volt az egész! Ott álltunk a metró lépcsőjén, miközben dőlt ránk az eső, ezzel teljesen átáztatva ruháinkat. Éreztem, ahogy az esőcseppek végigfolynak Harry arcán, de látszólag őt ezt egyáltalán nem zavarta, mintha fel sem tűnt volna neki. Hirtelen egy hatalmasat dörrent az ég, amitől ijedten megugrottam kicsit, de nem szakítottam meg a csókunkat. Éreztem, hogy Harry elmosolyodik, de csak közelebb húzott magához és védelmezően elsimította vizes tincseimet az arcomból. Nem tudom mennyi ideig állhattunk így az esőben csókolózva, de Harry lassan elhúzódott majd homlokát az enyémnek döntve pimasz mosolyra húzta a száját.

- Meg fogsz fázni, ha most nem indulunk haza – mondta aggódó tekintettel, majd meg sem várva a válaszom, a vállam köré fonta egyik karját és magához húzva indult el velem lefelé a lépcsőn. Én még mindig kába voltam a rózsaszín ködtől, így csak idióta mosollyal az arcomon hagytam, hogy átvegye az irányítást.

Már jóval kevesebben voltak a metrón, ugyanis már rég átléptük az éjfélt és az idő is egyre pocsékabb lett, de ez minket egyáltalán nem zavart. Ezúttal már egyből sikerült eltalálnunk a hazafelé vezető irányt, így alig pár percen belül már vissza is tértünk abba az ismerős utcába, ahonnan indultunk. Mikor felértünk a lépcsőn és nyugtáztuk magunkban, hogy jó helyen járunk, egyszerre néztünk egymásra, majd szinkronban szólaltunk meg.

- Verseny a hotelig? – kérdeztük pontosan egyszerre, mire csak felnevettünk. Harry meg sem várta a válaszom, azonnal futni kezdett, így igyekeztem felzárkózni. Gyors volt, de én minden erőmet beleadtam, hogy utolérhessem őt. Rengeteg tócsába léptem bele, de már nem érdekelt, hiszen tetőtől talpig csurom vizes voltam. Akármennyire is próbálkoztam, Harry alig pár lépéssel előttem járt, majd mikor a hotel ajtajához értünk, egyenesen az orrom előtt csapta be azt és azonnal a lifthez rohant. Természetesen még nem adtam fel, elrohantam a recepció mellett, majd frissen szabadult őrültként vetettem rá magam Harryre a liftben, melynek ajtaja egyenesen az érkezésem után csukódott be.

- Hah, nyertem! – nyújtotta ki rám a nyelvét a göndörke gyerekesen, miközben én próbáltam levegőhöz jutni.

- Csak azért nyertél, mert csaltál! Nem is mondtuk ki, hogy rajt! – ráztam a fejem rosszallóan, de Harry csak nemtörődöm stílusban megvonta a vállát.

- Lehet, de akkor is én értem ide előbb. Mi a jutalmam? – kérdezte egyik szemöldökét felvonva, miközben szexin a vizes hajába túrt.

- Csalóknak semmi – bokszoltam a mellkasába tettetett haraggal, mire ő elkapta a csuklóm és magához rántott.

- Biztos vagy ebben? – kérdezte, majd egy gyors mozdulattal fordított a helyzetünkön és nekilökött a lift falának. Egyetlen egy másodpercet sem adott arra, hogy reagáljak, azonnal kezelésbe vette ajkaimat. Hosszasan és erőszakosan csókolt, persze a jó értelemben, amitől megfeledkeztem még arról is, hogy egy liftben vagyunk. A kinti hideg ellenére nagyon melegem volt, habár ezt főképp Harry tüzes érintéseinek tudtam be. Csak úgy szikrázott köztünk a levegő, sőt, már inkább lángolt és úgy éreztem lábaim hamarosan feladják a szolgálatot, de szerencsére Harry felkapott az ölébe és úgy csókolt tovább. Mikor a lift ajtaja kinyílt, egy pillanatra sem szakítottuk meg csókunkat, Harry vakon vitt be a lakosztályba, aminek köszönhetően jó pár falnak nekiütköztünk, de ez nem akadályozott meg minket abban, hogy egyenesen a hálószobába vegyük az irányt. Hogy is mondjam, igazán jól esett megszabadulni a vizes göncöktől…

Harry szemszöge

Nem értem, mi ütött belém az este. A városnézés közben úgy éreztem mintha egy egészen más személy lettem volna: teljesen megfeledkeztem arról, milyen problémákkal állunk szemben, nem gondoltam Ericre vagy Arthurra, de még arra sem, mennyire romlott ember vagyok. Sokszor csak figyeltem, ahogy Destiny rácsodálkozik az épületekre vagy beleéli magát a kis történeteibe, amiket mesélt nekem és rájöttem, hogy szeretek vele várost nézni. Az utóbbi héten kicsit elhanyagoltuk egymást a sok edzés és lövészetlecke miatt és mintha már kezdtem volna hiányolni őt. Tulajdonképpen vele voltam egész héten, mégis jól esett újból beszélgetni random idiótaságokról. Aztán mikor végre megcsókolhattam… Mintha visszatért volna belém a melegség és újra egy egész lehettem. Nem tudtam, mi ez a dolog, de eldöntöttem, hogy kiderítem.

Reggel arra ébredtem, hogy Destiny mocorogni kezd, majd egyedül hagy az ágyban. Először nem akartam utánamenni, ugyanis a sötétségből arra következtettem, hogy még nagyon korán van, de végül túlságosan egyedül éreztem magam, így kiosontam utána. A konyhából hallottam mocorgást, így hangtalanul osontam oda. Csak egy mozgó pacát láttam a sötétben, de ez nem akadályozott meg abban, hogy lassan hátához simuljak. Éreztem, hogy ijedten megugrik egy kicsit, de dereka köré fontam a karjaim és közelebb húztam magamhoz. Valami nem stimmelt, finom, gyümölcsös illata ezúttal nem kényeztette érzékeimet.

- Én is szeretlek, tesó, de most nincs kedvem dugni – hallottam meg Louis értetlen hangját, mire ijedten elengedtem őt és hátrébb léptem tőle.

- Baszki, Louis, te miért ácsorogsz itt a sötétben? – kérdeztem kínosan a hajamba túrva, majd hátranyúltam és felkapcsoltam a villanyt. Louis csak perceken keresztül kétrét görnyedve hahotázot és mire végzett, már a könnyeit törölgette.

- Hogy hihettél engem Destinynek, ember? – röhögött fel újból a fejét rázva, majd végignézett magán, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nincs nőies alakja.

- Nem tudom – nevettem halkan – Eleve fel sem merült bennem, hogy te fent vagy. Hová készülsz? – összeráncolt homlokkal néztem rá, elvégre nem említette, hogy hajnalok hajnalán el kell majd mennie.

- Találkozok egy baráttal és egy kicsit messzebb lakik, szóval hosszú lesz az út. Hirtelen jött az ötlet, de nyugi, estére már itthon leszek és csak a motort viszem el – magyarázta, majd még bedobott pár cuccot a hátizsákjába. - Oh, és vegyetek valami kaját mert teljesen kifogytunk – tette hozzá, majd felkapta a vállára a táskát és várakozóan nézett rám.

- Jó utat, haver – veregettem meg a vállát, majd egy férfias ölelésben részesítettem.

- Kösz. Te pedig vesd rá magad Destinyre – nevetett halkan, mire csak rosszallóan megráztam a fejem. Mintha csak neve említésével hívtuk volna, Destiny álmos tekintete jelent meg mellettünk.

- Mi történik itt? – kérdezte nagyot ásítva, mire visszafojtott mosollyal néztem Loura, remélve, hogy nem említi meg az előbbi félreértésünket.

- A pasid rám mozdult pár perce – mondta gyorsan Lou, mire bosszúsan meglöktem őt a vállánál fogva. – Én a helyedben vigyáznék vele, nagyon kanos – tette hozzá, amiért ezúttal felvont szemöldökkel reagáltam, amolyan „talán igaza van” stílusban, amitől Destiny felnevetett. Louis pár percen belül már ki is lépett az ajtón, ezzel egyedül hagyva minket a csendes lakosztályban.

- Hogy értette, hogy rámozdultál? – kérdezte Des, amint visszatértünk a hálószobába azzal a céllal, hogy folytassuk az alvást.

- Nem akarok róla beszélni – röhögtem, elvégre elég kínos volt az egész helyzet. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen módon fogok hozzásimulni a legjobb barátomhoz… Destiny szerencsére nem feszegette a témát, csak kényelmesen befészkelődött a karjaim közé és mellkasomra hajtva a fejét próbált visszaaludni. Gyengéd simogatásának köszönhetően nem kellett az elalvással küszködnöm: percek alatt elnyomott az álom.

Mikor ismét felébredtem, már egyáltalán nem volt sötét, viszont meg tudtam állapítani a függönyön keresztül beszűrődő fény mennyiségéből, hogy borús nappal nézünk szembe. A mellettem fekvő szépség még mélyen aludt, viszont eszem ágában sem volt hagyni őt tovább szundikálni, hiszen így is már dél körül járhatott az idő. Kedves emberhez méltóan egyszerűen felébreszthettem volna őt, de mivel se kedves, se normális nem vagyok, egyszerűen lerántottam róla a takarót és egy csatakiáltással karöltve csikizni kezdtem őt a biztos ébredés érdekében. Mondanom sem kell, azonnal felébredt és egy ijedt sikkantás után már nevetve próbált kiszabadulni kezeim közül. Vigyorogva lefogtam őt és felé tornyosultam.

- Győztem – húztam ki magam büszkén mosolyogva, mire ő csak rosszallóan rázva a fejét újból szabadulni próbált.

- Egy alvó embert nem nehéz legyőzni, Tarzan – nyújtotta ki a nyelvét, majd végre sikerült kiszabadítania magát a kezeim közül és a hasára tudott fordulni azzal a céllal, hogy visszaaludjon.

- Az lehet, de még mindig nem megy tökéletesen az önvédelem. Szóval kelj fel, mert tíz perc múlva indulunk – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon, majd, hogy indulásra kényszerítsem őt, a fenekére csaptam.

- Nem akarok… És éhes vagyok. Előbb enni kellene, nem gondolod? – kérdezett vissza lustán, miközben a párnát átölelve lehunyta a szemét.

- Mi lenne, ha útközben megállnánk reggelizni, aztán hazafelé vennénk valami fincsi vacsit és itt megennénk filmnézés közben? – ötleteltem, próbálva rávenni őt a felkelésre. Ez volt a legromantikusabb dolog, ami eszembe jutott és azt gondoltam, hogy ezzel biztosan kirepíthetem őt az ágyból.

- Hmm. Nem is tudom – húzta az agyam szándékosan, de arcára ülő mosolyból megállapítottam, hogy sikerrel jártam.

- Veszünk valami csokit is – tettem hozzá a szemem forgatva, mire már vigyorogva ki is pattant az ágyból.

- Benne vagyok. Gyerünk, Tarzankám, öltözz – tapsolt lelkesen, miután jó alaposan összeborzolta a hajamat. Tíz perc múlva már készen is álltunk az indulásra. Destiny egy nagyon szexi lófarokba fogta a haját, ami kifejezetten jól állt neki. Mivel Louis elvitte a motort, kivételesen a kocsival indultunk el a szokásos edzőtermünk felé. Ígéretemhez híven szereztünk reggelit is, amit út közben fogyasztottunk el. Destinyt sokáig kellett győzködni, de végül rávettem őt, hogy apai-anyait beleadjon a mai edzésbe is. Tény, hogy mindketten elég fáradtak voltunk, de talán épp emiatt az eddigi legjobb edzésen estünk túl. Elég sok időt töltöttünk el a romos edzőteremben, viszont a lehető legelégedettebben távoztunk. Destiny mindenféleképpen egy szupermarketben akart bevásárolni, ami kicsit rizikós volt, de végül nem történt semmi, az embereknek fel sem tűnt, hogy körözött személyek mászkálnak körülöttük. Beszereztünk egy csomag m&m’s-t, valamint vettünk szendvicshez való cuccokat, mert Destiny csak ezt evett volna szívesen és ebben ki tudtunk egyezni. Alig vártuk már, hogy végre visszamenjünk a hotelba, lezuhanyozzunk, aztán punnyadjunk egy nagyot a kanapén.

- Stip-stop, én megyek előbb zuhanyozni! – kiáltotta Destiny, amint beléptünk a lakosztályba.

- Hé, ne már! Mindig te mész… Habár mehetünk együtt is… - néztem rá perverzen, de csak megforgatta a szemét és becsapta maga után a fürdőszoba ajtaját. – Ezt vehetem igennek? – kiáltottam az ajtón keresztül, mire hallottam, ahogy felnevet az ajtó túloldalán.

- Nem! Várd ki a sorod, Tarzan! – hallatszott a lehangoló válasz. Beletörődve a dologba csak levetettem magam a kanapéra és valamilyen nézhető film után kezdtem kutatni. Destiny elég sokáig elidőzött a fürdőszobában, így csak unottan bámultam valami sorozatot. Mikor frissen mosott hajjal és megújulva huppant le mellém, jó alaposan néztem végig fekete cicanadrágba bújtatott hosszú combjain, majd kissé kipirult arcára pillantottam.

- Jó sokáig tartott. Ha beleegyeztél volna az ajánlatomba, már én is végeztem volna – ráztam a fejem csalódottan, de azért felpattantam, hogy minél hamarabb lemoshassam magamról a mocskot.

- Álmodj csak tovább – hagyta rám a dolgot nagyot sóhajtva, mire összeszűkült szemmel néztem vissza rá, majd eltűntem az ajtó mögött. Én nem töltöttem el ennyi időt a zuhany alatt és a hajam megszárításával sem pazaroltam túl sok percet. Tudtam, hogy Destiny imádja a frissen mosott, jól beállított hajam, így elszórakoztam a zselével egy kis ideig. Mikor felfrissülten levetettem magam Destiny mellé, ő azonnal a hajamba túrt és ajkába harapva nézett rám.

- Lehetek rossz és kezdhetem a desszerttel? – kérdezte szexi pillantást küldve felém, amitől azonnal piszkos dolgokra gondoltam, de mikor felmutatta a kezében lévő m&m’s-es zacskót, azonnal leesett, mire gondol.

- Csak akkor, ha adsz belőle – néztem rá kiskutya szemekkel, mire ő elhúzta a száját és elgondolkodó fejet vágott.

- Nem is tudom… Ez a kedvenc csokim és annyira megérdemlem… - gondolkodott hangosan, mire csúnyán néztem rá, majd a kék zacskóra. Mintha megérezte volna, mit akarok tenni, elhúzta az édességet a kezem elől és felpattant, nehogy elkaphassam őt.

- Des… - röhögtem hitetlenül, de ő gyerekesen kinyújtva rám a nyelvét megrázta a fejét és rohanni kezdett a csokival. Természetesen követtem őt, mintha csak az életem múlna azon a kis csokimennyiségen. Már majdnem elkaptam, mikor támadt egy ötlete: egyszerűen kirohant a teraszra és becsapta maga után az ajtót, majd kinyújtva a nyelvét ökörködött az üveg túloldalán.

- A tiéd lehet! – kiáltottam neki, hogy biztosan hallja, majd egyszerűen kizártam őt. Mikor rájött, hogy mit csináltam, meglepetten eltátotta a száját és megpróbált bejönni, sikertelenül. Mindeközben én hangosan nevettem a saját zsenialitásomon.

- Na jó, ez tényleg jó húzás volt – röhögte Destiny is, de aztán az üveghez simulva könyörögni kezdett, hogy engedjem be.

- Miért engednélek be? – kérdeztem ugyanúgy elgondolkodást színlelve, mint ahogy ő tette pár perccel ezelőtt.

- Mert megfagyok idekint! – hallottam a választ, de én úgy tettem, mint aki nem tudja eldönteni, hogy beengedje őt, vagy sem.

- Áhh, nem is tudom… Nem engeded, hogy veled zuhanyozzak aztán még a csokidból sem adsz… Ez nagyon csúnya dolog tőled… - ráztam a fejem, akárcsak egy szigorú apuka, aki épp a lányát szidja amiért rossz jegyeket szerzett az iskolában.

- Ha megígérem, hogy kapsz a csokimból, beengedsz? – kérdezte dideregve maga köré fonva a karjait. Nem akartam, hogy miattam megfázzon, de még egy kicsit húzni akartam az agyát.

- Hát… Ha kapok a csokidból és megengeded végre, hogy veled zuhanyozzak, akkor talán – alkudoztam perverz vigyorral a képemen, mire megforgatta a szemét.

- Na jó, legyen. Most már beengedsz végre? – kérdezte türelmetlenül, mire közelebb léptem az üveghez, de nem zártam ki az ajtót.

- Mondd ki az alkut és beengedlek – vigyorogtam.

- Megengedem, hogy velem zuhanyozz és még a csokimból is kapsz – mondta unott hangsúllyal, majd kérlelő tekintettel illetett, ezért úgy döntöttem, ideje beengedni őt. Amint elfordítottam a zárat, ő azonnal beugrott az ajtón, majd nevetve csapkodni kezdte a mellkasom.

- Te szemét állat! Ez egyáltalán nem volt tisztességes, ugye tudod? – kérdezte röhögve, mikor már lefogtam csuklóit és leállítottam őt.

- Mióta ismersz te engem tisztességesnek? – kérdeztem vissza a fél szemöldökömet felvonva, miközben derekára simítottam mindkét kezem és közelebb húztam magamhoz. Éreztem, hogy azok a bizonyos szikrák újból meggyújtották körülöttünk a levegőt, amitől egy pillanat alatt megváltozott a légkör.

- Egy cseppet sem vagy tisztességes, Tarzankám – suttogta féloldalas mosollyal az arcán, majd a pólómnál fogva lehúzott magához és ajkait enyémekre nyomta. Számítottam erre, így azonnal visszacsókoltam és egy jól irányzott mozdulattal felkaptam őt az ölembe, hogy egy szinten lehessünk és a derekam köré tudja kulcsolni a lábait. Tudtam, hogy nagyon szereti, mikor ezt csinálom, és őszintén szólva nekem is nagyon tetszett ez a koncepció, így tovább csókoltam őt. Szenvedélyesen beletúrt a hajamba és játszott a kissé megnőtt fürtjeimmel, ami nagyon jól esett. Édes csókjától lábaim mintha meggyengültek volna, ezért pár lépést tettem a kanapé felé, majd ledöntöttem őt a puha párnák közé. Felé tornyosultam és végigsimítva derekán lehámoztam róla fehér felsőjét, majd messzire elhajítottam azt. Miután rólam is lekerült a póló, lábai közé fészkelődtem és közelebb húztam magamhoz, hogy derekam köré kulcsolhassa lábait. Óvatosan simítottam végig a hasán, majd a mellkasán, miközben ajkaimmal a nyakát vettem kezelésbe. Gyengéden fogaim közé vettem érzékeny bőrét, amitől jólesően felnyögött és belekapaszkodott a bicepszembe. Már épp a hátához nyúltam, hogy levegyem a melltartóját, mikor mint mindig, a legrosszabb pillanatban csörrent meg a telefonom. Egy pillanatra megtorpant ő is, de egy morgással jeleztem, hogy eszem ágában sincs felvenni a telefont. Visszatértem puha ajkaihoz és újabb csókcsatát kezdeményeztem. A telefonom idő közben elhalkult, de alig pár másodperc elteltével újból csörögni kezdett.

- Lehet, hogy fontos… - állított le Destiny mélyen a szemembe nézve, mire mérgesen felsóhajtottam és egy utolsó csókot nyomva ajkára, felkeltem róla és ráérősen a telefonhoz sétáltam. Louis neve villogott rajta, és szinte biztos voltam benne, hogy csak azért hív, hogy megkérdezze, minden rendben van-e.

- Gyorsan mondd, elfoglaltak vagyunk – morogtam a készülékbe cseppet sem kedvesen, de Louis meglepetésemre nem nevetett fel, hanem csak idegesen hadarni kezdett. Destiny megérezte, hogy baj van és azonnal felvette a ruháit.

- Nem szeretném megzavarni a romantikát, de amilyen gyorsan csak lehet, hagyjátok el a hotelt! Eric a levegőbe akar repíteni titeket, elvileg valahol a nappaliban rejtették el a bombát és pár percen belül felrobban!

- Mi? De hát… - értetlenkedtem a homlokomat ráncolva, de Louis csak rám ordított.

- Indulj vagy mindketten meghaltok! – ahogy tudatosult bennem az információ, kinyomtam a telefont és ijedten Destiny felé fordultam. A visszaszámlálás megkezdődött.