A vírus | 4.Rész

(Harry szemszöge az előző részből)

Nem volt időnk meggyászolni az elvesztett társunkat. Az utca lámpái kialudtak, ezzel teljes sötétséget eresztve ránk. Majd jöttek az egyre közeledő kiabálások hangjai, valamint egy hatalmas robbanás a távolban. Ekkor már fejvesztve rohantunk az életünkért.

  

Lolo szemszöge

Miután a fiúk elmentek, mi leültünk a szőnyegre, és beszélgettünk. Órákig. Nagyon aggódtam a srácokért, főleg Harryért, ugyanis egyre inkább kezdtem érzelmeket táplálni iránta. Tudom, ez nem helyes, ugyanis ilyen helyzetben gondolnom sem kellene erre, de nem tudok mit tenni ellene, smaragdzöld szemei egyszerűen elvarázsoltak. Az sem segített, hogy Louis és Rebeka kezdtek összemelegedni, és nem csak a kandalló miatt. Valójában nem bántam, hogy főleg egymással voltak elfoglalva, ugyanis így volt időm gondolkodni. Eszembe jutott a bátyám, aki eredetileg velem akart volna jönni, de nem jöhetett a munkája miatt. Nem tudom, hogy alakultak volna az események, ha ő is velem tart. Aztán eszembe jutott Harry nővére, Gemma. Mikor láttam őt, egyáltalán nem tűnt olyannak, mint a többi ember, akik az utcán zabálták egymást és verekedtek. De ha jobban belegondolok, nőket nem is láttam az úton.

Felraktam a töltőre a telefonom, majd csekkoltam, hogy van-e térerő. Meglepetésemre négy csík világított a képernyő sarkában, így azonnal a hívás gombra nyomtam.

- Van térerő! - kiáltottam boldogan a többieknek. Mindannyian érdeklődve gyűltek körém, már csak azt kellett kitalálnunk, hogy kit hívunk fel.

- Hívjuk a stockholmi rendőrséget, ott komolyan fognak venni minket. - tanácsolta Louis, majd bediktálta a számot. A telefon kicsöngött, én pedig kihangosítottam azt.

- Üdvözlöm, itt a Stockholmi rendőrkapitányság, miben segíthetek? - hallottuk meg a férfi hangját, amitől egy kis reménysugár ébredezett bennünk.

- Üdv, öhm... Itt vagyunk New Londonba, és tudom hogy ez nagyon furcsán hangzik, de az emberek egymásból táplálkoznak. - mondtam zavarodottan, ugyanis hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak.

- New London? A várossal napok óta semmilyen kapcsolat nincsen. Mi történik ott? - hallottuk, ahogy a háttérben mozgolódás támad, valamint emberek sutyorognak össze-vissza.

- A helyzet az, hogy az emberek furcsán viselkednek. Látott már zombis filmet? Na, pont úgy! - magyarázta Louis, a vonal túlsó végén lévő rendőr pedig csak hümmögött.

- Kik vagytok?

- Louis, Rebeka és Lolo. - válaszoltam. Egyikünknek sem volt vezetékneve, legalábbis nem tudtunk róla.

- Rendben. Eddig azt hittük hogy csak a viharok miatt nincs kapcsolat a várossal, de ezek szerint nem a viharok okozzák. - magyarázta a férfi.

- Nem tudnának értünk jönni valami zombi-ellenszerrel? - kérdezte Louis, mire furán néztem rá. Zombi- ellenszer?

- Az eddigi legnagyobb vihar tombol odakint, nem járnak a repülők sem. Legkevesebb két hét, amíg újra felszállhatnak a járatok. - mondta, nekem pedig a torkomba ugrott a szívem.

- Két hét? Addig mind meghalunk! - esett kétségbe Louis, és fájdalmasan hajába túrt.

- Tartsanak ki, megnézem mit....- a vonal recsegni kezdett, majd egy másodperc, és elsötétült a képernyő.

- Mi a szar? - suttogtam magamban, és kezembe vettem a mobilomat, ami úgy tűnt, mintha kikapcsolt volna. Egy apró rázást éreztem a kezemen, amitől ijedtemben eldobtam a telefont. Egy pillanattal később sötétségbe borult az egész ház.

- Oké, oké, semmi baj, csak elment az áram. - suttogta Louis, és mindnyájunkat egy kis sarokba húzott.

- Kint sincs áram, Louis. Teljesen sötét van. - suttogtam, közben próbáltam rendezni szívverésemet. Rebeka felkapcsolta az elemlámpát, és körbenézett a lakásban. Én addig fejemet a falnak támasztva nagyokat lélegeztem, ugyanis elég komolyan pánikolni kezdtem.

- Két hét... Ha nem halunk éhen és nem esznek meg minket az emberek... Talán van esélyünk. De basszus. Két hét? És még az is az alsó határ. Lehet, hogy egy hónap múlva jutunk csak haza. Addigra pedig már biztosan megdöglünk! - kiakadtam, persze mindvégig azt hittem, hogy csak a fejemben mondom ki ezeket a szavakat, de nem, rájöttem, hogy Louis is tökéletesen hallja.

- Nyugalom, Lolo. Megoldjuk. - próbált megnyugtatni Louis, elég kevés sikerrel.

- Be kellene tárazni élelemből, és bezárni magunkat egy biztonságos helyre. - mondtam ki tervemet, ami valójában nem is tűnt rossz ötletnek.

- Előbb várjuk meg a többieket. Aztán meglátjuk. - Rebeka visszatért felfedező körútjáról, de természetesen nem talált semmit, amivel vissza lehetett volna hozni az áramot. Lekapcsolta a lámpáját, és teljes sötétségben és csendben üldögéltünk a sarokban. Csak a gondolataim visszhangoztak a fejemben, de ez ellen nem tudtam mit tenni.

Nem tudom, mennyi ideig lehettünk így, de kinti zajok csapták meg fülünket. Autók robogása, verekedés hangjai, ordítások. Percek múlva már fegyverek lövése is hallatszódott, innen tudtuk már, hogy visszaérkezett a csapatunk. Gyorsan az ajtóhoz szaladtunk, és kinyitottuk nekik, hogy gond nélkül bejöhessenek. Liam ért be elsőként, majd Josh, Niall, és utolsóként Harry.

- Csukd be! Itt vannak a nyomunkban! - kiáltotta Harry, én pedig engedelmeskedtem, és többszörösen bezártam az ajtót. Mindannyian ki voltak fulladva, és lihegésük hangja töltötte be a teret.

- Mi történt? - kérdezte Louis, miután már mindannyian a szőnyegre ültünk.

- És hol van Zayn? - nézett körbe a társaságon Rebeka, magyarázatot várva.

- Zayn... Meghalt. - válaszolta halkan Liam, mire ijedten a szám elé kaptam a kezem. Három zseblámpával világítottunk, így gyászos, kétségbeesett arcokat láttam magam körül. Harry mellém telepedett le, én pedig azonnal hozzá bújtam egy meleg ölelésre. Örültem, hogy nem esett semmi baja, főleg, miután megtudtam, hogy Zayn nem tudott visszatérni.

- Az egyik fertőzött eléggé keményen megharapta és... Szóval ő is kezdett olyan lenni, mint ők. Elvesztette a fejét. - magyarázta Liam, miután ivott egy korty vizet. Döbbentem hallgattam beszámolójukat, és nagyon örültem, hogy itt a lakásban viszonylag nyugodt helyzetben voltunk és nem kellett átélnünk ilyen borzalmakat.

- Niallel találtunk egy naplót az egyik házban, aminek az a címe, hogy "A vírus". Gondoltam ebből sok mindent megtudhatunk majd - magyarázta Harry, majd egy kis kutatás után előhúzott a táskájából egy kis bőrkötetes könyvet, és Liamnek nyújtotta.

- Megtaláltátok a tökéletes könyvet. - jelentette ki Liam, miközben végigolvasta az első oldalt. - Ezt ki fogjuk elemezni, de előbb - csukta be a könyvet, majd egyenesen rám nézett. - Itt mi történt?

- Találtunk térerőt. Felhívtuk a Stockholmi rendőrkapitányságot, és azt mondták, leghamarabb két hét múlva küldenek repülőt. Odakint hatalmas vihar tombol. - meséltem neki kétségbeesve, ugyanis a helyzet azóta csak romlott.

- Hát ez nem jó hír. De legalább már tudják, hogy mi itt bajban vagyunk. Nézzük pozitívan a helyzetet. - mondta Niall, mire lenéző pillantásokat kapott. Ez a lehető legrosszabb helyzet, amibe keveredhettünk.

- Rendben. Van egy tervem. Este átböngésszük a könyvet,  napközben pedig ismét kimegyünk, valami olyan helyet keresni, ami sokkal biztonságosabb, mint ez. Viszont akkor többet már vissza sem jövünk ide. A taktikánk pedig az lesz, hogy ha megtaláltuk a tökéletes helyet, felhalmozzuk a kaját, és megpróbáljuk átvészelni a heteket.

- Na ez már tetszik. - suttogta Rebeka kicsit lenyugodva, ugyanis ő eddig csak csendben, magában pánikolt.

- Aki szeretne, most aludhat, mi páran őrködünk. - mondta Liam, majd felült a kanapéra, és a zseblámpájával elkezdte olvasni a naplót. Én úgy döntöttem, hogy alszok, mivel nem akartam napközben elbóbiskolni. Harry már előkészítette magának az alvóhelyét a szőnyegen, ami annyit jelentett, hogy leterített egy pokrócot.

- Olyan csendes vagy, mióta visszaértetek. Minden rendben? - ültem le mellé törökülésben.

- Persze, csak kicsit megviselt a mai nap. Zayn pedig... Csak nem tudom kiverni a fejemből a pillanatot, mikor Josh egy szó nélkül lelőtte őt. - suttogta maga elé bámulva.

- Josh lőtte le? Mi van? - ezt meg sem említették. Miért lőtte volna le őt Josh?

- Zayn megharapott egy fertőzöttet, miután őt is megharapták... Josh pedig elég keményen beszólt neki, gondolom tesztelni akarta, milyen gyorsan kapja fel a vizet, és Zayn egyből nekiugrott. Josh pedig csak lelőtte. Szó nélkül. - mesélte halkan, hogy a többiek egy szavát se hallhassák meg. Teljesen ledöbbentem.

- Ezt nem tudom elhinni - motyogtam.

- Én sem. De reméljük a holnap jobb lesz. - vonta meg a vállát, majd végre a szemembe nézett. A sötétben nem láttam őt tisztán, de látszott rajta, hogy tényleg megviselte őt a mai nap. Óvatosan hozzábújtam, ezzel próbáltam támogatást nyújtani felé. Gyengéden derekam köré kulcsolta karjait, és lassan ringatni kezdett. Nem is tudom, mennyi ideig lehettünk így, csak azt vettem észre, hogy lassan álomba merültem.

Arra ébredtem fel, hogy valaki próbál felébreszteni. Nyűgösen nyitottam ki a szemeimet, de legszívesebben visszacsuktam volna, és ebben a helyzetben éltem volna életem végéig. Harryvel teljesen összegabalyodva aludtunk, és Niall keltett fel minket.

- Bocsi srácok, hogy felkeltelek titeket, de van valami, amit látnotok kell.- összeráncolt szemöldökkel, de annál kíváncsibban keltem ki Harry öleléséből, majd mindketten Niall után indultunk. A többiek még aludtak, habár ezzel semmi gond nem volt, hiszen még teljesen sötét volt odakint.

- Látjátok, milyen sötét van? - kérdezte Niall aggodalmasan, mire furán néztem rá.

- Persze hogy látjuk, mivel éjszaka van. - értetlenkedtem, mire csak megrázta a fejét.

- Épp ez itt a probléma. Már reggel nyolc van. - mutatott karórájára, mire leesett, hogy mi itt a probléma. Gyorsan a zsebembe nyúltam a telefonomért, ami szintén nyolc órát mutatott.

- Bazdmeg.... - káromkodott Harry csendesen, idegesen a hajába túrva.

- Mikor elment az áram... Már azóta nem működik a búra rendszere... De akkor mi van a levegővel? Az is elektromosan szűri ki a külvilágból a friss levegőt. - tanakodott Niall, amitől csak még jobban beparáztam.

- Ha ez igaz, akkor pár napon belül elfogy a levegő. - jelentettem ki. Most már teljesen összeállt a fejemben a kép, miszerint nem valószínű, hogy élve hazajutunk.

- Meg tudjuk oldani, csak meg kell keresni a főkapcsolót. - gondolkozott Harry csendesen, de épp elég hangosan ahhoz, hogy mi is halljuk.

- Már csak azt kéne megtudni, hogy hol van. - bólintott Niall. - De előbb keltsük fel a többieket, először csak nektek akartam elmondani.

Fél óra múlva már szabályos káosz alakult ki a csapatban. Mindannyian kétségbe voltunk esve, de egymást győzködve próbáltuk pozitívan látni a helyzetet.

- Tegnap a könyvben azt olvastam, hogy a sötétség felgyorsítja az átalakulási folyamatot... Meg hogy az emberek sötétben a legaktívabbak evés szempontjából.

- Akkor kurvanagy szarban vagyunk - jelentette ki Louis idegesen a hajába túrva.

- Amint megtaláljuk a főkapcsolót, a problémánk megoldódik. Ha mi tudjuk irányítani a búrát, még egy esetleges ellenszert is tudunk a levegőbe juttatni. - gondolkozott el magában Niall, állát dörzsölve.

- Van ellenszer, de a könyv azt írta, hogy az ellenszerhez szükséges anyagok nem találhatóak a városban. - rázta a fejét Liam, mire feladóan lesütöttem a szemem. Ez nem lehet igaz.

- Ki írta azt a könyvet? - kérdeztem.

- Aki elterjesztette a vírust. Egy terrorista, aki azt akarja, hogy Nem London népessége kihaljon, és átvehesse az uralmat a terrorszervezete. - ledöbbentem. Hogy lehet valaki ennyire aljas és szívtelen?

- A könyvet úgy helyezték az asztalra, hogy még a hülye is észrevegye. Mi van akkor, ha van ellenszer, de a könyv írója direkt írta azt, hogy nincs, hogy meg se próbáljuk kiirtani a vírust? - kérdezte Harry, én pedig egyetértően bólintottam. Aki képes elpusztítani egy egész várost, annak ez a tett már nem is számít.

- Igazad van. Feltételezzük azt, hogy van ellenszer. Már csak elő kellene állítani. Valaki van köztetek, aki orvosnak tanul, vagy van ismerete az ilyenekben? - kérdezte Liam, aki láthatóan eléggé félt a nemleges választól. Ugyanis ez volt az egyetlen esélyünk a túlélésre. Az ellenszer.

- Sokáig egy orvos nevelt fel, és elég sokat tudok a sejtekről és az ember felépítéséről. - mondtam kissé bizonytalanul, ugyanis ez az egész már jó pár évvel ezelőtt volt, és már a felére nem is emlékszem.

- Én két évig gyakornok voltam egy kórházban - tette fel a kezét Harry, mire megdöbbentem néztem rá. Ezt nem is gondoltam volna róla.

- Csak voltál? - kérdeztem összeráncolva a szemöldökömet.

- Egy idő után kiderült, hogy pszichológiailag nem vagyok alkalmas orvosnak... - vonta meg a vállát, mire lebiggyesztettem a számat. Pedig szívesen láttam volna orvosi köpenyben őt.

- Én meg szerettem a kémiát - nevetett fel halkan Louis, mire mosolyogva néztem rá. Ez is valami.

- Rendben, ezek szerint nem reménytelen a helyzet. - vette tudomásul Liam, nekem pedig pörögni kezdett az agyam.

- Ahhoz, hogy elő tudjuk állítani az ellenszert, kell egy egészséges vére és egy fertőzött vére, hogy össze tudjuk őket hasonlítani. - mondta Harry, nekem pedig beugrott egy ötlet.

- Amikor a reptéren voltunk és osztogatták az injekciókat. Esetleg ha egy olyat tudnánk szerezni, az is sokat segíthet - mondtam lelkesen, mire Harry szemében felcsillant a remény.

- Ez egy nagyon jó ötlet. - csettintett a göndör, és arcán látszott, hogy már is az ellenszeren gondolkozik.

- Rendben srácok, akkor beszéljünk meg egy végleges tervet. Az első és legfontosabb hogy oldjuk meg az áram-ügyet. Az ellenszert illetve pedig  kell egy fertőzött, az injekciós tűk, valamint egy labor, ahol tudtok dolgozni. Mi lenne, ha egy kórházba mennénk a főkapcsoló után? - ötletelt Liam, amivel mindenki egyetértett. - Akkor hajrá, szedjük össze a cuccainkat, és induljunk.

Ismét egy fél óra múlva már felszerelkezve vártunk az indulásra. A szívem a torkomban dobogott, idő közben hatalmas félelem tört rám, és már nem voltam olyan biztos magamban, mint ezelőtt. Lábaim remegtek, egyszerre reszkettem és melegem volt.

- Hé, minden oké? - lépett mellém Harry, miután látta, hogy csak bámulok magam elé teljesen kétségbeesetten.

- Nem - nevettem el magam a feszültség miatt. Harry csak óvatosan elmosolyodott, majd kitárta karjait, hogy átölelhessem őt. Szorosan bújtam hozzá, arcomat pedig kabátjába temettem. - Félek, hogy mi vár ránk odakint - motyogtam szememet lehunyva, és próbáltam lenyugodni Harry simogató karjaiban.

- Egy pillanatra sem fogok elmozdulni mellőled, ezt megígérem. - suttogta, amitől testemet átjárta a melegség, és megszűnt a reszketésem. Már csak a szívem dobogott hevesen, az sem az izgalomtól.

- Rendben, azt hiszem indulhatunk. És vigyázzunk egymásra, bármi is történik. - mondta Liam, majd kezébe vette hatalmas fegyverét, és kinyitotta az ajtót előttünk. Kiléptünk a sötétségbe, én pedig erősebben markoltam a kezemben pihenő pisztolyt. Rebeka bátorítóan megszorította a kezem, ugyanis megfogadtuk, hogy nem engedjük el egymást, csak ha nagyon szükséges. Szorosan Harry mellett mentünk, valamiért úgy éreztem, ha a fél méteres körzetében vagyok, akkor nem érhet semmi baj.

A sötétség nagyon ijesztő volt, mégsem kapcsolhattuk fel az elemlámpákat, ugyanis a vakító fénnyel felhívtuk volna magunkra a figyelmet. A hangok voltak a legrémisztőbbek. Sikítások és ordítások hallatszottak mindenfelől, valamint folyamatos morgás és lépések hangjai. Minden pillanatban úgy éreztem, hogy bármikor ránk vetődhet egy fertőzött ember, és ezt az érzést volt a legvészesebb elviselni. Csendben haladtunk, Liam ment elől, utána Josh egyedül, majd mi öten: Louis, Niall, Rebeka, Harry és én egy csoportban. Amit láttunk, az borzalmas volt. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy szemtanúja leszek annak, ahogy egy ember kitépi a másik szemét, majd megeszi, és ha ez még nem lenne elég, mondok rosszabbat is. Egy terhes hölgy szaladt végig az úton, és mivel nem nézett körül, egy férfi elütötte őt a kocsijával. Keresztülhajtott a nőn, majd miután teljesen áthaladt rajta, kiszállt a kocsiból, és egyszerűen a felnyílt hasából kirángatta a magzatot, majd a halott kismama mellett üldögélve elfogyasztotta a körülbelül hét hónapos gyermeket. Életem legszörnyűbb látványa volt, Rebekával könnyezve segítettük egymást végig amíg el nem hagytuk a helyszínt. Szemtanúi voltunk annak is, ahogyan egy körülbelül tízéves gyereket öl meg egy felnőtt. Nem kivételeztek senkivel sem, akit csak elértek, azonnal elfogyasztották, akár élve is. Ha a látvány nem lett volna elég, a kiabálások és a sikolyok törték meg a csendet. Nem tudom mennyi ideig mehettünk így síri csöndben, de a hátunk mögül hangokat kezdtem hallani, mintha valaki futna, vagy hasonló. Egy nagy levegőt vettem, majd hátrafordultam, hogy biztos lehessek abban, hogy nem követ minket senki.

- Srácok... - suttogtam, mikor azt láttam, hogy egy körülbelül ötfős fertőzött férfi csapat közeledik felénk, elég gyorsan futva. Mindenki hátrafordult, majd ijedten futni kezdtünk. Csak futottunk, igyekeztük elkerülni a népes részeket, de így is a minket célpontba vevő csoport bővült pár fertőzöttel, és már fölényben voltak. Josh lelőtt belőlük párat, amivel elérte, hogy a többségük megálljon lakmározni, de néhányan még így is a nyomunkban voltak.

Kifulladva fordultunk be egy utcába, majd a falnak dőlve kifújtuk magunkat. Próbáltam nem belegondolni a helyzetbe, így agyamat leállítottam, és főleg az ösztöneimre és a reflexeimre koncentráltam. De még így is a sírás határán voltam. Majd kiköptem a tüdőmet, a félelem pedig semmit nem segített. A levegővétel nehéznek bizonyult, és úgy éreztem magam, mint aki másodperceken belül összeesik. Homlokomat a hideg falnak döntöttem, és csukott szemmel próbáltam csillapítani a légzésem, elég sikertelenül. A fejemben a fertőzöttek jártak, szemem előtt szörnyű látványuk jelent meg újra és újra. Próbáltam erősnek maradni, teljes erőmből, de mégis elmorzsoltam pár könnycseppet. Sok volt ez a lelkemnek, csak vissza akartam menni az időben és nem elfogadni azt a kibaszott állásajánlatot.

- Lolo - éreztem meg egy tenyeret a vállamon, amitől még inkább felülkerekedtek rajtam az érzelmeim, és zokogni kezdtem. Harry könnyeimet látva azonnal szorosan magához húzott, én pedig amilyen szorosan csak tudtam, öleltem. Ki tudja, meddig lesz még alkalmam erre.

- Csak gondolj valami szépre. Egy aranyos kiskutyára... - ahogy ezt kimondta, kinyitottam a szemem, és az utca végére néztem. Egy férfi a kutyájával a kezében sétált, de valami mégsem volt olyan aranyos az egészben. Az egyik az, hogy férfi megállt az úton és felénk nézett. A másik pedig, hogy a kutyának nem volt feje, és kilógtak a belei. - Akkor kiscicára - javította ki magát Harry, de ettől nem lett jobb, a fél-kutya látványa örökre beleégett az elmémbe.

- Tovább kellene mennünk. Még körülbelül egy óra, míg a főkapcsolókhoz érünk. - hallottam meg Liam hangját, mire egy nagyot sóhajtva letöröltem a könnyeimet, és próbáltam összeszedni magam. - Jól vagy, Lolo? - kérdezte, mikor kiléptem Harry öleléséből, és felvettem a földről a hátizsákomat.

- Nem, de menjünk - szipogtam, és próbáltam minél erősebbnek tűnni - pedig már régen összetörtem odabent.

Továbbmentünk, a helyzet pedig egyre rosszabb lett. Minél nagyobb távot tettünk meg, annál több fertőzött lett a nyomunkban, így majdnem végig futnunk kellett. Nem néztem már sehová, csak a lábam elé, de legszívesebben csak kikapcsoltam volna az összes érzékszervezem : nem akartam ezeket látni. A szívem darabokra tört már csak a gondolatra is, hogy több száz ember veszíti életét egymás - de főleg a vírus miatt.

Több évszázadnak tűnt, míg odaértünk, de nagy megkönnyebbülésemre végre megérkeztünk egy hatalmas épülethez, ami Liam szerint a búra főkapcsolóját is magába foglalta.

- Még soha nem voltam bent, csak hallottam a helyről. Ha minden igaz, a keleti szárnyon működik a búra vezérlése, de nem tudok biztosat mondani, szóval szerintem az lesz a legjobb, he szétválunk. - magyarázta Liam, mire csak bólogattunk. Mindenkiben volt egy kis félelem, hogy mi vár ránk bent, ugyanis egy ilyen intézményben rengetegen dolgozhatnak... És jelen pillanatban ezek az emberek valószínűleg egytől-egyig fertőzöttek. - Két kettes valamint egy hármas csoportra kellene szétválnunk.

- Én megyek Loloval - jelentkezett rögtön Harry, amitől egy kicsit megnyugodtam, de idegesen néztem Rebekára.

- Én Niallel - mondta Louis, így végül Rebeka Liam és Josh társaságába került, amivel nem volt semmi problémánk, Liam biztosan megvédi majd őt, ezért aggódásom már el is múlt.

Minden csapat kapott egy-egy walkie talkiet, Liam kiosztotta az irányokat, ellátott minket utasításokkal, aztán már be is léptünk az épületbe. Szorosan markoltam a fegyvert a kezemben, a félelem pedig kezdett felülkerekedni rajtam. Ez nagyon nem nekem való. Szétváltunk, mi mentünk a déli irányba Harryvel, amihez egy hatalmas vasrács vezetett.

- Oké, menni fog ez - motyogott Harry, majd szájába vette az elemlámpáját, majd hozzáértően vizsgálta a lakatot. - Állj hátrébb, Lolo - kérte, én pedig azonnal engedelmeskedtem neki - És fogd be a füled - tette hozzá, majd fegyverével a lakatra célzott. Csak egy tompa puffanást hallottam, majd már Harry fel is húzta a rácsot. - Gyere - nyújtotta felém a kezét halványan mosolyogva. Képzelem, mennyire látszódhatott rajtam a félelem, ha Harry ilyen gyengéden bánt velem. Lassan leengedte mögöttünk a kaput, de csak annyira, hogy alatta körülbelül öt centi rés maradjon, gondolom azért, hogy hátulról nehogy megtámadjanak minket, de ha kell, rögtön fel tudjuk húzni a rácsot.

- Mit is kell keresnünk pontosan? - kérdeztem halkan, miközben egy sötét folyosón mentünk végig, amin csövek futottak hosszában.

- Egy panelt. Tudod, mint a filmekben, mikor az okos főszereplő összedug egy piros és egy kék drótot és megoldja a hatalmas problémát. - magyarázta, mire felkuncogtam. De legalább már értettem hogy mit is keresünk.

- Bármit látsz, szólj azonnal - suttogta. Úgy éreztem magam, mint egy horror játékban, ugyanis az elemlámpám fénye elég ijesztő helyeket világított meg. Talán, ha nem lett volna sötét, azt mondtam volna, hogy ez egy normál folyosó, de így, korom sötétben, úgy, hogy csak az elemlámpáink világítottak, elég ijesztőnek tűnt. Már értettem, hogy a horror filmekben miért mindig sötétben történnek az izgalmas dolgok. A folyosó végén egy szárnyas ajtó volt, mi pedig gondtalanul bementünk rajta. Nem volt más választásunk, ez volt az egyetlen út. Visszatartott lélegzettel néztünk körbe a hatalmas teremben, ahol csak számítógépek és kábelek tömege szóródott szét a padlón. Némelyik összetörve, de voltak köztük egész jó állapotban lévők is. Próbáltam minél halkabban lépkedni, így teljes csöndben  fedeztük fel a terepet.

- Minden rendben? Vége. - megugrottam a hirtelen hangtól, amit Liam adott ki a walkie talkien keresztül. Szívem majd kiugrott a helyéről, annyira megijedtem, de ahogy láttam, Harry sem volt másképp.

- Mi találtunk pár ép számítógépet, de az összes kábel el van vágva. Vége. - válaszolt Harry, én pedig közben még a kábeleket vizsgáltam.

- Valaki direkt vágta el őket. - suttogtam, majd egy fehér hosszú cérnát pillantottam meg a kábelek között, ami vezetett valamerre. Térden mászva követtem, merre halad, a kíváncsiságom felülkerekedett rajtam. Valaki szándékosan akarta, hogy arra menjek. Míg Harry Liamnek adott információkat, én elértem a fonal végére. Egy metszőolló volt ott, mellette pedig egy emberi ujj feküdt véresen, alatta pedig egy vér áztatta papír, amin első ránézésre valamilyen szöveg állt.

- Harry! - kiáltottam halkan, mire a göndör azonnal mellettem termett.

- Találtunk valamit. Mindjárt jelentkezem. Vége. - szólt a kis szerkentyűbe majd letérdelt mellém, és ő is átnézte, amit én láttam.

- Egy fehér fonal vezetett ide. Valaki azt akarta, hogy megtaláljuk. - mondtam, mire ő a zseblámpája végével arrébb gurította azt a levágott ujjat, és óvatosan felfordította a papírt. Azon két sor szöveg állt, elég olvashatatlan kézírással, de mégis sikerült elolvasnom.

Ügyesek vagytok, de nem tartotok össze. Pár nap múlva mind halottak lesztek, ha így folytatjátok. Egyet jegyezzetek meg: Az én városomban nem engedélyezett a lázadás. - J.

- Jézusom... - sütöttem le a szemem, majd Harry arcát néztem, aki csak rezzenéstelenül bámult maga elé.

- Figyel minket. - suttogta, majd mögém pillantott. Egy pillanat alatt felugrott és élesítette fegyverét. - Ki van ott? - kiáltotta, össze-vissza cikázva a zseblámpájával. Messzebbről csörömpölés hallatszott, de nem abból a helységből jött a hang amelyikben mi voltunk. - Gyere, Lolo - nyújtotta a kezét, amit én el is fogadtam és segített felállni. Harry elindult egy irányba, aztán egy kis keresgélés után lehajolt a földre, és egy újabb papírt vett fel. Mellé léptem, és én is elolvastam.

Ne próbáljatok megkeresni, különben egyetlen gombnyomással felrobbantom az egész várost. Nem viccelek.

Én nem foglak megölni benneteket. A város lakói elintézik majd helyettem.

Sok sikert.  -J.

- Ki lehet ez? Esetleg, az, aki a naplót írta? - kérdeztem Harrytől. Ezt az egészet úgy fogtam fel, mint egy rejtélyt, amit meg kell oldani. Sokkal könnyebb feldolgoznom, ha játékként fogom fel a helyzetet.

- Lehetséges. Figyelj, szerintem ne foglalkozzunk vele. Azt írta, hogy ő maga nem fog megölni minket, és ne is keressünk, ergo kerüli azt, hogy találkozzunk. Vele nem lesz problémánk, inkább koncentráljunk a vírusra és a városlakókra. Ez az egyetlen esélyünk. Szándékosan akarta elterelni a figyelmünket, ne hagyjuk, hogy beváljanak a tervei. - mondta Harry, amivel én teljesen egyetértettem, így bólintottam.

- Szóljunk Liamnek. - mondtam, majd Harry a szájához emelte a készülékét. Abban a pillanatban egy alakot pillantottam meg mögötte, és kivettem a kezéből a készüléket.

- Mi a ...? - gyorsan a szájára tapasztottam a tenyerem, majd továbbra is az idegen alakon tartva szemem, a füléhez hajoltam.

- Valaki van mögötted. Nem látom, csak az alakját. - suttogtam a lehető leghalkabban, mire Harry óvatosan megfordult és egy hirtelen mozdulattal az alak felé irányította a fegyverét és a zseblámpáját egyszerre. Egy fertőzött volt az, mögötte pedig egy nyitott ajtón keresztül láttuk, hogy bizony közelednek a társai is. Csak állt ott, és figyelt minket, de nem csinált semmit. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy attól féltem, mindjárt felugrik a torkomba. Lassan lépkedtünk hátrafelé, arra, ahonnan jöttünk, majd mikor már elég távol kerültünk tőle, és a társai is majdnem odaértek, egy lépést tett felénk, majd még egyet.

- Futás - kiáltotta Harry, mikor a fertőzött egyre közelebb jött hozzánk, mi pedig egyszerre fordultunk meg és futottunk a folyosón, ahogy csak bírtunk. A vasrácshoz értünk, amit leengedtünk, mikor befelé jöttünk, majd azonnal megkezdtük húzni felfelé, hogy kimehessünk. Ám az nem mozdult. A léptek mögöttünk egyre hangosabbak lettek, és mikor hátranéztem, már láttam a fertőzötteket közeledni. Teljes erőnkből rángattuk a rácsot, ordítottunk segítségért, de nem történt semmi. A rács egy centit se mozdult, a támadóink pedig már csak pár méterre voltak tőlünk. Kétségbeesetten pillantottam Harryre, de ő sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Akkor tudatosult bennem, hogy mindjárt meghalunk. 

------------

Nos, remélem hogy tetszett nektek ez a rész és ne haragudjatok, hogy ilyen sokáig tartott, de mostanában inkább a végkifejlet és a következő részek logikai felépítésén dolgoztam. 

És bocsánat, hogy megint függővég, de hát... Gonosz vagyok, szokjatok hozzá ;) 

Kellemes Húsvéti ünnepeket :)
Peace out <3 

A vírus | 3. Rész

- Hé haver, tedd le azt a fegyvert, ez nem játékszer - hallottam meg Harry magabiztos hangját.

- Mutasd, ki van mögötted! - egy idegen hangot hallottam most, mire lélegzetvisszafojtva kiléptem Harry takarásából. Egy 23 év körüli fiút láttam, aki egyenesen nekem szegezte a fegyverét. Arca nem volt beesett és falfehér, mint akiket eddig láttunk, és ez egy kis reményt ébresztett bennem.

- Egészségesek vagytok? - kérdezte, szúrós szemmel pásztázva mindkettőnket.

- Nagyon reméljük - motyogtam, mire leengedte a fegyverét, és két ujjával füttyentett egyet.

- Nos, akkor üdvözöllek titeket a csapatunkban, én Liam vagyok. Mi gyűjtjük össze az egészségeseket ebben az átkozott városban, és próbálunk túlélni. Gondolom ti is csatlakozni szeretnétek. - mondta tárgyilagosan, látszott rajta, hogy ő valami főnök- féle. Pár másodpercen belül megjelent még két korunkbeli fiú is, és mosolyogva fogadtak minket.

- Bővül a csapat, srácok - biccentett Liam, mire Harryvel mosolyogva összenéztünk.

- Mi ez az egész? - kérdeztem tőlük.

- Mindent elmesélünk, de előbb vissza kell mennünk a bázisra és elvégezni rajtatok pár tesztet. Ha szeretnétek, már indulhatunk is. - magyarázta Liam.

- Ami azt illeti be kell szereznünk pár dolgot. - válaszolta Harry, majd végignézett rajtam. Ekkor jutott eszembe, hogy még mindig ez a szörnyű ing van rajtam.

- Igen, én pedig azt hiszem inkább leveszem ezt a borzalmat. - mutattam végig magamon nevetve, amin persze ők is jól szórakoztak.

- Rendben, egy óra múlva legyetek a bejáratnál, szerezzetek egy-egy táskát és pakoljátok tele a szükséges dolgokkal. - mondta Liam, majd már meg is fordultak, és otthagytak minket.

- A frász jött rám - suttogtam Harrynek, mikor már elég messze kerültek tőlünk. Felkuncogott, majd szorosan megölelt és egy puszit nyomott a hajamba.

- Mostantól minden rendben lesz. Csak vedd le ezt a szörnyűséget - röhögte, mire kitessékeltem őt a fülkéből, és felvettem a végleges cuccaimat. A végeredménnyel egyébként nagyon elégedett voltam, a fekete szűk farmer tökéletesen tapadt a lábaimra, és ráadásul ennél kényelmesebb nem is lehetett volna. Egy egyszerű fekete pólót választottam hozzá, valamint egy bőrkabátot és egy bakancsot. Tartalékba még eltettem pár hasonló nadrágot és felsőt. Kiléptem a fülkéből ahol Harry várt, aki szintén lecserélte a ruháit és betárazott még pár darabból. Mondanom sem kell, eszméletlenül nézett ki, fekete kötött pulcsija és szövetkabátja tökéletesen illett a szűk farmerjához.

- Hű. - mondtuk egyszerre, miközben végigmértük egymást. Nevetve  sétáltunk tovább a következő üzletbe, ahol mindkettőnknek egy nagy hátizsákba pakoltuk a cuccokat. A következő állomás az élelmiszerüzlet volt, ahol főleg konzervekből és hosszú ideig elálló kajákat választottunk, biztos ami biztos. Teli táskákkal siettünk a bejárat felé, ugyanis eléggé elütöttük az időt. Az előbb megismert fiúk már ott álltak, majd mikor melléjük értünk, már indultunk is. Hogy hova, azt még nem tudtuk.

- Hová visztek minket? - kérdezte Harry, megelőzve engem.

- A központba. Ami egy pince, de ez ne tévesszen meg benneteket - válaszolta a szöszi srác, és egy széles mosolyt is villantott mellé. - Egyébként Niall vagyok, ő pedig Zayn. Elég csendes, de jó fej. - lökte meg a fekete hajú srác vállát, mire ő szerényen felkuncogott. Harry és én mosolyogva néztük őket, majd ismét ránk néztek, hogy mi is mutatkozzunk be.

- Én Lolo vagyok, ő pedig Harry - válaszoltam Harry helyett is. A srácok bólintottak, jelezve, hogy megjegyezték a nevünket, majd tovább folytatták a társalgást felénk.

- A központon még rajtunk kívül öten vannak, ebből egy lány. Rebeka örülni fog neked - biccentett felém Niall, mire felcsillant a szemem. Élveztem Harry társaságát, de hiányzott egy kis csajos csevegés, amit vele nem tudtam megoldani.

- Mi történt a városban? - kérdezte Harry, elterelve a témát. Arcán idegességet fedeztem fel, amit nem értem, hogy mi okozott.

- Egyelőre nem tudunk semmit. Ma este megyünk kideríteni, mivel ha észrevettétek, este pörög az élet. - eszembe jutott a reggeli látvány, amitől a gyomrom azonnal felfordult. Az emlék beleégett az agyamba, és nem tudtam már kisöpörni onnan.

- Igen, feltűnt... Ma bementünk egy étterembe, és lehet, hogy nem fogjátok elhinni, de a saját szememmel láttam, hogy egy ember egy másik embert evett. - mesélte Harry, a srácok pedig csak legyintettek.

- Mi már sok ilyet láttunk. Nem tudjuk, mi vezeti rá őket erre a tettre, de ki fogjuk deríteni. - felelte Zayn, mire egy gombóc keletkezett a torkomban. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha most szépen elmennék téli álmot aludni és mikor vége ennek az egésznek, felkelnék.

- Lolo, jól vagy? - suttogta Harry nekem, miközben karját átvetette a vállamon.

- Persze... - hazudtam. Persze hogy hazudtam, itt vagyok egy csapat bátor és erős férfi között, nem tűnhetek gyengének.

- És ti, srácok? Hogy kerültetek ebbe az istenverte városba? Mi majdnem mindenkit ismerünk, de a ti híreteket még nem is hallottuk.

- Tegnap érkeztünk repülővel. Két orvos injekciókat osztogatott az érkezőknek, de megszöktünk mielőtt beadhatták volna nekünk is. - válaszolta Harry. Te jó ég, azóta annyi minden történt már, hogy alig emlékeztem rá.

- Ez érdekes. Nem tudtok még másokról, akik megszöktek?

- Nem, habár nem is figyeltük. Csak futottunk pár utcát, és vissza se néztünk. - vonta meg a vállát a göndörke. 

- Rendben. Honnan jöttetek? - kérdezte a szöszi.

- Én Wennerstormból. - válaszoltam halvány mosollyal az arcomon. Eszembe jutott a bátyám, te jó ég, mi lehet vele?

- Én Stockholmból - mosolygott Harry. Nem is beszélgettünk még erről, ezért érdeklődve néztem rá, hátha még mond valamit, de nem, mert a szöszi újabb kérdéssel bombázott.

- Nem egy helyről jöttetek? - ráncolta a szemöldökét.

- Én átszállással jöttem. - na igen, ezt se tudtam róla...

- Én azt hittem, hogy egy pár vagytok... Most akkor mi van? - röhögte Niall, mire értetlenül néztünk össze Harryvel. Oké, bevallom, Harryvel szívesen alkotnék egy párt, de nem ilyen körülmények között.

- Csak tegnap ismertük meg egymást - röhögtük teljesen egyszerre, amitől még hangosabban tört ki belőlünk a nevetés.

- Hát pedig nem úgy tűnik - kacsintott Zayn, amire már nem volt időnk reagálni, ugyanis idő közben megálltunk. Liam feltette a kezét, miszerint csendesedjünk el. Hatalmas csend volt. Egy elég kihalt területen voltunk, egyedül csak az utca végén felborult autóból szivárgó füst mutatott mozgást.

- Redben, gyertek utánam - szólalt meg újból Liam, miután meggyőződött arról, hogy tiszta a terep. Egy hatalmas vasrácsos kapun keresztül jutottunk be egy kis udvarba, majd onnan egy szintén vasrácsos ajtón keresztül léptünk be az épületbe. Úgy éreztem magam, mintha épp egy börtönbe vezetnének be, és egy pillanatra el is bizonytalanodtam, hogy talán nem kellett volna megbízni idegenekben, de már késő volt, mert megérkeztünk. Egy hatalmas lakásban voltunk, ami meglepetésemre elég rossz állapotban volt, mintha valami felrobbant volna a szoba közepén.

- Üdvözöllek titeket a bázison! Három kijárat van, valamint a hely bomba- biztos, le lett tesztelve! Érezzétek magatokat otthon! - vezetett körbe minket Liam, majd két ajtón keresztül még láttunk megérkezi két fiút, és a korábban emlegetett lányt is.

- Óh, Istenem! Köszönöm! - nézett az égre összetett kezekkel a lány, miután meglátott, majd hatalmas mosollyal az arcán futott felém, végül a karjaiba zárt és szorosan megölelt.

- Öhmm, szia! - motyogtam értetlenül, mivel furcsának találtam hatalmas örömét. Egy perc után végre elengedett, és mosolyogva fürkészte az arcom.

- Szia, én Rebeka vagyok! - vigyorgott.

- Louise, de hívj csak Lolonak. - mosolyogtam vissza rá. Szimpatikus volt, viszont a mosolya mögött látszott rajta, mennyire fél a kialakult helyzettől.

- Drága Lolo, el sem hiszed, mennyire hiányzott már a lány társaság! - még egyszer szorosan megölelt, és dülöngélt velem jobbra-balra, amitől csak nevettem.

- Jól van Rebeka, nem kell túlozni, még csak négy napja vagy velünk összezárva! - forgatta meg a szemét egy számomra ismeretlen fiú, aki meg kell, hogy mondjam, helyes volt, de mégis valami miatt azonnal unszimpatikus lett ahogy a szemébe néztem.

Fél óra múlva már nyugodtan beszélgettünk egy hatalmas szőnyegen eldőlve, addigra már megvizsgáltak minket, és befogadtak maguk közé. A másik két fiút is valamennyire sikerült megismerni. Louis, a kissé alacsony- de még így is magasabb nálam - barna hajú, vicces fiú, valamint Josh, a sötétbarna hajú, számomra unszimpatikus személy is bemutatkozott nekünk.

A csapaton belül külön kis részekre különültünk, és úgy beszélgettünk mindenféléről. Harry, Louis, Niall, Rebeka, és én az elektromos kandalló mellett foglaltunk helyet, Liam, Zayn és Josh pedig intézték a saját kis dolgaikat, Liam az ablakon bámult ki és figyelte a terepet, Josh a kését élezte, Zayn pedig elszundított a kanapén.

- Hamarosan sötétedik. El kell készítenünk a tervet. - jött oda hozzánk Liam, mire mindannyian rá figyeltünk. Liam olyan volt mint egy apa, kinézetre és gondolkodásra is, ugyanis tökéletesen gondoskodott rólunk, pedig még nem is ismert minket igazán. - Szóval, ki kellene mennünk a városba, és utánajárni, hogy mi az istent csinálnak ezek éjszaka. Gondolom mindenki tudja, hogy reggelre kész káosz alakul ki az utcákon. Este tízkor indulunk, ki szeretne jönni? - kérdezte, körbenézve a társaságon. A fiúk mindannyian azonnal feltették a kezüket, én pedig csak Rebekára néztem. Ha ő megy, akkor én is.

- Rendben, srácok. Lányok, ti itt maradtok, nem is engedném, hogy velünk gyertek, mert veszélyes lehet. Esetleg van önként jelentkező, aki itt maradna a lányokkal, hátha valami baj történik? - Liam tökéletesen kezelte a helyzetet, felnéztem rá.

- Ha más nem, majd én - vonta meg a vállát Louis, mivel senki nem jelentkezett azonnal. Mindenki a saját szemével akarta látni, hogy mi történik odakint, és bevallom, én is szörnyen kíváncsi voltam, de a félelem felülkerekedett a kíváncsiságomon.

- Rendben, akkor Louis, te maradsz a lányokkal. A többiek pedig jöjjenek velem, egy picit felkészítelek titeket. - A fiúk felálltak, és a másik helységbe vonultak Liam társaságában. Addigra már Zayn is felébredt, és beleegyezett abba, hogy velük tart felderíteni a várost.

Harry szemszöge

Liam teljesen felkészített minket a kint várható dolgokra, valamint elmagyarázta, hogyan kell kezelni egy fegyvert. Nem tűnt bonyolultnak, de nem szívesen használtam volna élesben. Bevallom, egy picit féltem, hogy mi vár kint rám, de ebből nem mutattam semmit. Erősnek kell lennem, hiszen csak így lehet ezt a problémát megoldani.

- Fél óra múlva indulunk, egyetek, lehet, hogy egész éjszakára kint ragadunk. - zárta le Liam a beszédét, majd utunkra engedett. Niall mellé léptem, akin látszott, hogy fél az elkövetkezendő óráktól.

- Fogtál már valaha fegyvert a kezedben? - kérdeztem tőle a sajátomra nézve, ami nagyon természetellenesen festett karjaimban.

- Nem. És te? - kérdezte kínjában nevetve.

- Én sem. Nagyon remélem hogy nem kell majd használnunk. - mosolyogtam rá, hogy megnyugodjon, ugyanis szinte remegett már. - Te hogy kerültél ide? - kérdeztem hogy eltereljem a figyelmét.

- Négy napja érkeztem repülővel... A családom nem engedett be a házba, aztán egy napig csöveztem, és Liam megtalált. Nem is tudom, egyedül mi lenne most velem... - túrt bele idegesen szőke hajába, miközben visszaemlékezett az ideérkezésére.

- Van barátnőd? - kérdeztem tőle, hátha egy ilyen gondolat feldobja őt.

- Nincs, és neked? - kérdezett vissza szemöldököt húzogatva, mire mindketten elnevettük magunkat.

- Nekem sincs... - vontam meg a vállam.

- És mi van Loloval? - tudom, hogy furcsa ezt egy fiú szájából hallani.. de a szívem hevesebben kezdett verni a neve hallatán.

- Mi lenne? Nem hiszem hogy érdekelném őt. Elvégre... Csak nézz rá, szerinted leállna egy ilyennel, mint én? - mutattam a lányra, majd magamra. Lolo gyönyörű volt. Sötétbarna haja enyhén hullámosan omlott a vállára, zöldeskék szemei pedig úgy csillogtak, akár a tengervíz. Egyszerűen csak úgy volt tökéletes, ahogy volt.

- Szerintem összeillenétek. De te tudod. - mondta Niall mosolyogva, megpaskolva a vállamat. Mosolyogva néztem a szőnyegen nevetgélő szépséget, aki mintha megérezné magán tekintetemet, felnézett rám. Aranyosan elmosolyodott, majd visszafordult Rebekához, aki lelkesen magyarázott neki.

- Rendben, srácok, ha készen álltok, indulhatunk, már csak percek kérdése és besötétedik. - csapta össze a tenyerét Liam, mire mindannyian köré gyűltünk. Hosszú göndör hajamat egy férfias kontyba fogtam össze, hogy még véletlenül se zavarjon, majd felkaptam a kabátom, és a kezembe vettem a fegyverem.

- Louis, bármi baj van, ezen el tudsz érni minket - nyomott a fiú kezébe egy walki talkie-t, aki felcsillanó szemekkel nézte a készüléket. Nem tudom Liam honnan szerezte, de elég régi találmány már. Liam az utolsó utasításokat adta ki, mikor Lolo félénken odajött hozzám.

- Harry... Vigyázz magadra, kérlek - suttogta, mire mosolyogva magamhoz húztam egy ölelésre.

- Te is, Lolo - egy puszit nyomtam az arcára, amitől egy kis pír úszott az arcára. Lehet, hogy Niallnek igaza van, és tényleg lenne esélyem nála? Nem volt időm ezzel foglalkozni, ugyanis elindultunk. Azonnal Niall mellé párosultam, hiszen a szöszit eléggé megszerettem az utóbbi órákban. Louist is megkedveltem, vicces srác, viszont Josh nem volt szimpatikus. Olyan magának való, lélektelennek tűnt, habár még egy szót sem beszéltem vele.

- Harry! - mosolygott rám Niall, mikor mellé léptem. - Jól áll a fegyver - jegyezte meg a pisztolyomra mutatva, mire elnevettem magam. A szöszi kezébe viszont nem illett a fegyver. Ártatlan stílusától és hangjától teljesen elütött, és feltételezéseim szerint személyiségétől is. Kiérve az utcára megdöbbentő látvány fogadott. A pár órával ezelőtti nyugalomnak semmi nyoma nem volt, mindenfelé emberek járkáltak. Már sötét volt, csak az utcai lámpák világították meg a területet. Eddig még azt hittem volna, hogy egy buli helyszínen vagyok, de ezt egy pillanattal később már nem mondhattam volna el. Az egyik ember elkezdte ütni a másikat, és ebből egy hatalmas tömegverekedés kerekedett. Pár pillanattal később az egyik férfi a földre került, mire egy másik ráugrott, és egyszerűen beleharapott. Elkaptam a tekintetem.

- Az eddig ismert tünetek... Kannibalizmus, szürke, kirepedezett bőr, véraláfutások és véreres szem, valamint élőhalottas viselkedés, ingerlékenység és beszédzavar. Kihagytam valamit? - kérdezte Liam tőlünk, aki a kis jegyzetfüzetébe irkált, miközben a verekedő tömeg mellett jöttünk el.

- Koszosak és büdösek... - motyogtam magamban, mire Liam szidó pillantással jutalmazott. Pedig igazam volt, úgy bűzlöttek, mint akik egy éve nem fürödtek.

- A terv az, hogy keresünk a házakban bármit, ami megmagyarázhatja ezt az egész jelenséget. Kezdjük ezzel a lakással - mutatott az utca túloldalán lévő házra, majd egyszerűen a lábával betörte az ajtót. Hatalmas gépfegyverén felkapcsolta az elemlámpát, és mint a katonás filmekben, elindult befelé. - Szétválunk. Ha találtok valamit, ordítsatok. - adta ki az utasítást, majd egyedül el is indult az egyik szobába.

- Harry, én veled jövök - lépett mellém Niall, majd ketten elindultunk egy-egy zseblámpával, hogy keressünk valami bizonyítékot vagy iratot. Egy dolgozószobába kerültünk, ahol az íróasztalon össze-vissza voltak dobálva gyűrött papír fecnik. Elkezdtünk olvasgatni. Voltak tervrajzok, emlékeztetők és jelszó-adatok is.

- Mi van, ha minden le van jegyezve az interneten? Manapság senki nem ír papírra. - suttogtam Niallnek, aki egyetértően bólogatott, és szétnézett a szobában, amíg én a papírok között olvasgattam.

- Itt egy laptop - kiáltott fel boldogan, mire eldobtam a kezemben lévő szálloda alaprajzát, és odasiettem hozzá.

- Nézd meg hogy működik-e, a többit majd a bázison megnézzük rajta. - a gép bekapcsolt, így Niall a töltőjével együtt a táskájába csúsztatta a szerkezetet. Mivel a papírok között nem volt semmi használható, tovább mentünk a következő szobába, ami a fürdőszoba volt. Az a látvány ami ott fogadott, a legrosszabb álmaimban is horrorisztikusnak számít. Az első dolog, ami feltűnt, az a hatalmas bűz volt, és miután elhúztam a zuhanyfüggönyt, jött a borzalmasabb része.

- AZTAKURVAÉLET! - ordítottam, majd behunyva a szemem visszahúztam a függönyt az eredeti állapotába. Hatalmas hányinger tört rám, a mosdónál kellett megtámaszkodnom, hogy ne hányjam el magam azonnal.

- Mi az, Harry? - kérdezte Niall, aki nem jött be velem a fürdőszobába, így ijedten nézett rám, amint a gyomromban pihenő étellel küzdök.

- Mi ez az ordibálás? Mit találtatok? - érkezett meg pár másodperccel később Liam, de én csak csukott szemmel próbáltam egy szép dologra gondolni, hogy elhessegessem a szörnyű látványt, ami az elmémbe égett. Hallottam a zuhanyfüggöny elhúzásának hangját, majd Niall siető lépteit.

Egy hulla volt ott. Nem is akármilyen, a legrondább, amit valaha láttam. A szeme nem volt a helyén, arcán harapásnyomok és vágások ékeskedtek. Ez még nem lett volna olyan rossz, ha nem lógnak ki a belei, és nincs letépve mindkét karja.

- Harry... - éreztem meg Liam tenyerét a vállamon - Tovább kell mennünk. Csak... felejtsd el. - tanácsolta, mire egy hatalmas levegővétel után felálltam és ki sem nyitva a szemem kisétáltam az ajtón. Mivel újból a halott képe jelent meg elmémben, muszáj volt kinyitnom a szemem.

- Találtunk egy laptopot és elraktuk, mert lehet hogy szükségünk lesz rá - mondtam Liamnek, már csak azért is, hogy eltereljem a figyelmem.

- Rendben, ez egy jó döntés volt - bólintott, miközben aggodalmasan fürkészte az arcomat. Kiértünk a házból, ahol már a többiek várakoztak, Niall pedig láthatóan kidobta a taccsot.

- Sajnálom, Niall, hogy nem figyelmeztettelek... De féltem hogy ha megszólalok, én is úgy járok, mint te... - paskoltam meg a hátát.

- Pff. Puhányok - hallottam meg Josh felől a beszólást, de inkább nem foglalkoztam vele. Zayn annál inkább.

- Nem láttad azt, amit ők, ne ítélkezz - szólt vissza neki nyugodt hangsúllyal.

- Kussolj, öcsi. Egy halott nem nagy szám. - válaszolt lekezelően, amiért már egy csúnya pillantást eresztettem felé. Mit képzel magáról?

- Srácok, induljunk tovább. Reméljük több ilyen nem lesz. - mondta Liam, majd megindult előre. Mi, Niallel hátul kullogtunk, teljesen lesokkolódva. Erre azért egyikőnk sem számított.

Tíz perc múlva újabb lakás előtt álltunk meg, és én ugyan nem tudom, Liam mi alapján választotta a helyeket, mert nekem teljesen olyannak tűnt, mint a többi. Ismét betörte az ajtót, majd megint szétoszlottunk, ugyanúgy, mint előbb. Ismét valami iroda- szerűségbe tértünk, ahol nem találtunk számítógépet, de papírokat sem. Egyetlen egy napló volt az asztal közepére helyezve, mintha csak arra készítették volna oda, hogy mi elvigyük. Lassan nyitottam ki a kis könyvecskét, ami teljesen tele volt írva, valamint több oldalon is élethű rajzokkal találtam szembe magam. A rajzok mind embereket ábrázoltak, szervrendszereket, szerveket és egy pár rajzolt agyat is láttam benne. A könyv borítója bőr volt, és bele a volt karcolva egy felirat :

A vírus.

Gyorsan a táskám mélyére süllyesztettem, majd Niallel együtt visszatértünk a földszintre.

Míg a többiekre vártunk, a könyvet bújtuk, és megállapítottuk, hogy ez a könyv sokat fog majd segíteni nekünk. Pár perc múlva egy hatalmas ordításra eszméltünk fel, mire ösztönösen a hang irányába kezdtünk futni.

A földön Zayn vergődött, a lámpája fénysugara pedig össze-vissza cikázott a plafonon. Folyamatosan ordibált, ugyanis egy fertőzött férfi verekedett vele. Túl gyorsan történtek az események. Ösztönösen a férfira ugrottam, így az már nem fogta le Zaynt, viszont annál inkább engem vett célpontba. Próbált megharapni, de nem hagytam magam, két karját leszorítottam a földre, és teljes testsúlyommal nehezedtem lábaira. Nehéz volt tartani őt, mert olyan volt, mint akinek epilepszia rohama van : vergődött és csapkodott, szájából pedig valami fekete ragacs fröcskölt szerte-széjjel. Aztán lövés hangot hallottam, és a férfi lenyugodott alattam. Kifáradva másztam le róla, mivel már tudtam, hogy halott. Egy pillanattal később futást hallottam egy ismeretlen irányból, de mi mindannyian Zayn és a hulla körül voltunk.

- Futás! - ordítottam, majd Niall karját megragadva minden erőmet bevetve rohantam ki a házból. Mindannyian épségben kiértünk, és az utca túloldalán megálltunk, hogy összeszedjük magunkat.

- Megsérült valaki? - kérdezte Liam, és rögtön Zaynhez és hozzám lépett. Végignéztem magamon, nem láttam semmilyen sebet, egyedül a bőröm pirosodott ki azon a helyen, ahol a férfi megkarmolt.  Zayn viszont ezt nem mondhatta el magáról. Vállán egy hatalmas vérző seb ékesedett, valamint karján végig egy hatalmas, mély karmolás nyom.

- El kell jutnunk egy gyógyszertárba, minél hamarabb! Ki tudja, milyen fertőzést terjesztenek! - mondta Liam, körbenézve rajtunk, majd arca egy pillanat alatt eltorzul ahogy átnézett Niall válla felett. A házból, ahol voltunk, két férfi mászott ki, ráadásul az egyik az volt, amelyik elkapta Zaynt. Viszont ő tudtommal meghalt, elvégre valaki lelőtte őt. Nem volt időnk ezen tanakodni, ugyanis mindketten felénk kezdtek rohanni. Josh azonnal fejbe lőtte az egyiket, amelyik azonnal a földre rogyott, majd a másikat is egyetlen lövéssel elintézte. Csak tudnám, honnan van lelki ereje a gyilkoláshoz.

- MI A FASZ? - ordította Niall teljesen kikelve magából, és idegesen hajába túrt - már majdnem kitépte a helyéről. - Az egyiket nem öltük meg már egyszer? - kérdezte teljesen kétségbeesve, a két "hullára" nézve.

- Ez érdekes. Hol találtátok el? - kérdezte Liam, körbenézve rajtunk.

- A gyomrán. Ezért próbálkoztam most a fején. - mondta Josh, mint akinek ez meg sem kottyan. Liam bólintott.

- Szerintem most végleg kipurcantak. Oké, tehát. Fejre kell célozni. - állapította meg, majd Zaynre nézett, akinek vállából végigfolyt a vér a karján. - De most menjünk és keressünk egy gyógyszertárat. - és már el is indultunk. Út közben még tovább fokozódott a rémület, ugyanis az emberek beültek az autójukba és hatalmas baleseteket okoztak. A szerencsések, akik túlélték az ütközéseket, még kiszálltak az autóikból, aztán egymásnak estek, abból pedig csak az egyik fél került ki élve - viszont az jóllakott. Azt kívántam bárcsak egy filmben lennénk, ahol a főszereplők megúsznak mindent, és megoldják a problémát, de sajnos a valóságban vagyunk és itt nem olyan egyszerű minden. Hamar találtunk egy gyógyszertárat, ahová meggondolatlanul be is tértünk. Liam gyorsan bekötözte Zayn sebeit - persze, miután ordítások közepette lefertőtlenítette a karját. Mi addig feltáraztunk mindenféle kötésből és gyógyszerből, és miután végeztünk, még benéztünk a laboratóriumi részbe is.

A kémcsövek és szekrények össze voltak törve, a vegyületek a földön terültek szét, hatalmas tócsákat alkotva. A labor végén volt egy szárnyas ajtó, ami mögül furcsa hangokat hallottunk.

- Srácok szerintem menjünk innen - mondta Niall halkan, de Zaynt túlságosan hajtotta a kíváncsiság, így kinyitotta az ajtót. Az agyam már segítségért kiáltott, annyira felgyorsultak az események. Niall megérzésére kellett volna hallgatni, ugyanis egy egész csapat fertőzött férfival találtuk szemben magunkat, akik csak a mi húsunkra éheztek. Zayn meghátrálva futott felénk, de az egyik karját elkapták, és visszarántották. Ekkor olyan történt, amit soha életemben nem gondoltam volna. Zayn a férfi karját kezdte harapdálni, és tépte a húsát, mint akiket az utcán láttunk. Teljesen lesokkolódtam, nem akartam hinni a szememnek. Zaynnek sikerült kiszabadulnia, így velünk együtt futott ki az épületből. Kívülről bezártuk az ajtót, nehogy követni tudjanak minket, majd kifújtuk magunkat egy utca megtétele után.

- Zayn, mi a franc volt ez? - kérdeztem tőle kifulladva, mire ő értetlenül nézett rám. Arca betegesen fehér volt, és szemei kezdtek bevéresedni. Csak ezt ne.

- Megharaptad a férfit! - akadt ki Niall, miközben köztem és Zayn között kapkodta a tekintetét.

- Mi? Dehogy, hülyeségeket beszélsz! Miért tettem volna? - akadt ki Zayn, dühében kilátszódtak erei a halántékán.

- Egy gyáva, elkényeztetett kisfiú vagy, aki még csak verekedni sem tud! Sajnálhatod, hogy anyád nem nyelt le! - hallatszott Josh felől egy igen durva beszólás. Zayn kezei ökölbe szorultak, és egyre hangosabban vette a levegőt.

- Te rohadt szemét! - indult meg ordítva Josh felé, aki egyszerűen csak Zany fejéhez tartotta a fegyverét, majd... Meghúzta a ravaszt. A fiú a földre esett, és pár lihegés után teljesen elcsendesült.

- Josh, te megőrültél? - ordította Liam, de Josh csak rezzenéstelen arccal állt előtte.

- Egyértelműen megfertőzték. Nem lett volna jó, ha bármelyikünket megharapja, aztán mi is bevadulunk, ahogy ő tette. Neki is jobb volt, hogy hamar vége lett a szenvedésnek. - mondta Josh nyugodt hangsúllyal, amitől én csak leesett állal bámultam Zayn élettelen testét. Niall kétségbeesetten nézett rám, de nem tudtam egy értelmes mondatot kinyögni. Egészen megkedveltem Zaynt, és még lehet, hogy lett volna esélye a gyógyulásra. Nem kellett volna meghalnia.

- Ez nem jogosít fel arra, hogy bármelyik pillanatban lepuffantsd a picsába! - ordította továbbra is Liam, aki láthatóan elvesztette a fejét. Megértem. Ő kiabálással dolgozza fel a látottakat, én inkább csendben sokkot kaptam. 

Nem volt időnk meggyászolni az elvesztett társunkat. Az utca lámpái kialudtak, ezzel teljes sötétséget eresztve ránk. Majd jöttek az egyre közeledő kiabálások hangjai, valamint egy hatalmas robbanás a távolban. Ekkor már fejvesztve rohantunk az életünkért. 

------

Igen, tudom, szemét vagyok, hogy megöltem Zaynt. Leszek még ennél is szívtelenebb, remélem addig is olvasni fogtok.
Amúgy remélem hogy tetszett a rész, és nem bánjátok a káromkodásokat. De ha jobban belegondoltok, ilyen helyzetekben nem lehet nem káromkodni, főleg, ha fiúkról van szó.
Köszönöm, hogy elolvastátok, ha elnyerte a tetszéseteket, iratkozzatok fel vagy kommenteljetek :*
Puszcsi lávcsi szercsi és legyen világvége. Vagyis bocsánat, világbéke.
Peace out

A vírus | 2. Rész

Hosszú percekig csak álltunk az ajtó előtt, nem tudtunk megmozdulni. Hatalmas sokk ért mindkettőnket, és azon agyaltunk, hogy mi lesz ez után. Mert hogy a terveinknek annyi, az biztos.

- Hol a lakásod? - törte meg a csendet Harry, arcán megszáradt könnyeit fedeztem fel. Úgy tűnt megnyugodott, és megbékélt a helyzettel.

- Franklein street 84. - mondtam, mire elgondolkodott.

- Az a város másik végében van. Kell szereznünk egy kocsit. - rágta az ajkát ismét, majd már meg is indult az épület kijárata felé. Gyorsan kapkodtam a lábaimat utána, hiszen nem akartam lemaradni. Az utcára kilépve odalépett az első kocsihoz, amit meglátott, majd egyszerűen betörte az egyik ablakát.

- Te megőrültél? Nem lophatunk kocsit! - kiáltottam rá, mikor láttam, hogy egyszerűen bemászik és az áramköröket veszi célba.

- Úgy néznek ki ezek az emberek, mint akiket érdekel? Ha nem tűnt volna fel egyetlen autó sem közlekedik, az emberek pedig nagyban leszarják a kocsijukat! Most pedig gyere és ülj be, mielőtt a tulajdonosa meglátja mit művelünk! - kiáltotta dühösen, én pedig megadóan, szó nélkül beültem az autóba. Kicsit megijedtem a felemelt hangjától, és pánikolni kezdtem: úgy viselkedett, mint azok, akik megkapták az injekciót. Csendben bámultam magam elé, nem mertem ránézni. Sikerült beindítania az ajtót, majd egy sóhajtás kíséretében elindult.

- Lolo... Nem akartam rád kiabálni, ne haragudj. Egyszerűen csak felzaklatott ez az egész, és nem látok semmi esélyt arra, hogy ez csak egy rossz vicc lenne. Bárcsak most nevetve elárulnád, hogy ez az egész csak egy tréfa, és a nővéremmel megvicceltetek... Kérlek, ha ez így van, most mondd meg, mert én ezt nem bírom idegekkel! - fakadt ki teljesen, amitől részben megnyugodtam, részben pedig sajnálat töltött el.

- Bárcsak azt mondhatnám - szemem könnybe lábadt, ahogy ránéztem fájdalommal teli arcára. Én is így reagáltam volna a helyében, ha megtudtam volna, hogy a bátyám bajban van. Ezután csend telepedett közénk, de nem az a kínos csend, hanem az a megnyugtató, gondolkodós csend. Csak bámultam ki az ablakon. Az utakon egy autó sem járt: minden kihalt. Olyan érzésem volt, mintha egy elhagyatott szellemvárosban lennénk és ez megrémisztett, mert egyáltalán nem így képzeltem el Londont.

- Valami hatalmas problémával nézünk szembe. Még nem tudom mi az, de ez itt egyáltalán nem normális. Hová tűnt mindenki? - kérdezte, közben folyamatosan a kihalt útra nézett. Lassan már meg is érkeztünk. A lakás ismerős lett, és mosolyogva néztem fel az épületre. Nem pontosan így képzeltem el a beköltözésemet, ez egy kicsit lelombozott, de még mindig izgatott voltam a lakásom miatt.

- Most mi lesz, Harry? A város teljesen halott, mit fogunk így csinálni? - kérdeztem tőle, miután ő is kiszállt az autóból.

- Fogalmam sincs. Azt se tudom, én hol fogok lakni. - röhögte el magát kínjában.

- Nekem van egy nagy lakásom, elférünk ketten, ez nem is probléma. - mosolyogtam rá, és magam után invitáltam a bejárat felé, ő pedig egy kis habozás után, de követett engem. Izgatottan vágtattam fel a lépcsőn, majd az ajtó előtt megálltam, hogy elővegyem a kulcsom. Pár pillanat múlva sikerült is belépnem, és amit láttam, az hihetetlen volt. Ez volt az első pozitív emlékem, mióta landolt a gépem, hiszen a lakásom gyönyörű volt. Igaz, a teret még a dobozaim töltötték be, de amit láttam, az még így is csodaszép volt. A falak fehérre voltak festve, a bútorok világosbarna fából készültek, és tágas volt a tér. A nappaliban hatalmas ablakok nyújtottak szabad bejáratot a fénynek, valamint az egyedi kanapé és a kandalló tökéletesen illettek a helység stílusához.

- Hű. - csak ennyit hallottam Harrytől, aki rögtön utánam érkezett meg. Mosolyogva szemlélte a teret, majd mindketten beljebb léptünk, hogy felfedezzük a lakás többi részét is. A konyha is hatalmas volt, világos színű bútorokkal, márványlappal, és hatalmas étkezőasztallal. Aztán következett a hálószoba, ami hivatalosan is a kedvenc helyemmé vált, és nem, nem a perverz gondolatok miatt. Az ágy olyan volt, akár egy hercegnőé, puha és előkelő, valamint a hatalmas ablakot gyönyörű selyemfüggöny díszítette. Tátott szájjal néztem a helységet, és nem tudtam felfogni, hogy lehet egy hely ilyen nagyon szép. Visszamentem a nappaliba, hogy megkezdjem a dobozok kipakolását.

- Nos... Öhm... Lenne kedved segíteni kipakolni? Persze csak ha szeretnél, mert... - magyarázkodtam Harry felé fordulva, aki mosolyogva félbeszakított.

- Persze. Mivel kezdünk? - kérdezte izgatottan, mire boldogan elmosolyodtam, és elgondolkozva a hajamba túrtam.

- Talán a konyhával. - vontam meg a vállam, majd egyenként belenézegettem a dobozokba. Volt mit pakolnunk, de ez nem rémisztett meg minket. Beszélgetve, szórakozva pakolgattuk a cuccaimat, és fel sem tűnt, de már be is sötétedett. Viszont mi még nem végeztünk, szóval a dobozok maradékát csak a nappaliban hagytuk. Teljesen megfeledkeztem a kinti világban zajló furcsaságokról, és önfeledten nevettem együtt Harryvel, mikor egy hatalmasat estem az egyik dobozban.

- Azt hiszem én elmegyek fürdeni. Nyugodtan helyezkedj el a kanapén ágyazz meg vagy mit tudom én, csak érezd magad otthon - nevettem, ugyanis éreztem, hogy nem vagyok valami jó házigazda. Szerencsére Harry is csak nevetett velem, majd már el is tűntem a fürdőszobában. Na igen, az a hely is eszméletlenül gyönyörű volt, akárcsak egy luxushotelben. Hosszú percekig áztattam magam a zuhany alatt, és a mai történteken gondolkoztam. Én nem vagyok normális. Egy napja sem érkeztem ide, de máris bajba kerültem, ráadásul egy ismeretlen fiúval, aki épp a kanapémon készül aludni. Mondjuk ha jobban belegondolok, csak hoztam a formámat. Mindig is könnyen barátkoztam és hamar alkalmazkodtam az új helyzetekhez. Harryben pedig egyszerűen csak megbíztam. Nem tűnt olyan srácnak, aki bármi rosszat akarna, illedelmes, és nagyon vicces, szóval örülök, hogy abban a sorban ő állt mögöttem. Lehet, hogy nélküle már rég halott lennék. Ki tudja. Felfrissülten szárítottam meg a hajam és törülköztem meg, majd a pizsamaként szolgáló leggingsben és egy hosszabb pólóban befontam a hosszú hajam. Mivel a nappaliban voltak a cuccaim, odasétáltam, és láttam, hogy Harry már egész jól elhelyezkedett. Még ő ajánlotta fel, hogy alszik a kanapén, szóval nem volt ezzel semmi bajom.

- Használhatom a fürdőszobát? - kérdezte, amikor megpillantott.

- Persze. De nem kell megkérdezned, tégy úgy, mintha már ezer éve itt élnél - mosolyogtam rá kinyújtott nyelvvel, hiszen tényleg azt akartam, hogy otthon érezze magát.

- Köszönöm, Lolo - feltápászkodott, majd meglepetésemre szorosan megölelt, aztán ő is elfoglalta a fürdőszobát. Mosolyogva pakoltam ki az alváshoz szükséges dolgaimat, majd már el is vonultam a hálószobámba. A szoba idegen volt még számomra, de mégis biztonságérzetet nyújtott, és már meg is éreztem a fáradtság jeleit. Bebújtam az ágyba, majd szorosan magamhoz ölelve a párnám lecsuktam a szemeimet. Pár pillanat múlva már el is ragadott az álmok világa.

Futottam. Nem tudtam, miért futok, de ahogy hátranéztem, minden beugrott. Véres alakok vadásztak rám, én pedig védtelenül, mezítláb menekültem előlük. Az egyik utcasarkon befordultam: bár ne tettem volna. Egyenesen egy zombival találtam szembe magam, aki azonnal el is kapott. Egy pillanatra farkasszemet néztünk. Nagyon ijesztő volt. Szeme beesett, sötét karikás volt, bőre pedig több helyen felszakadt és vérzett. Körmei koszosak és hosszúak voltak, haja pedig kifésülhetetlenül kócos. A földre estem ijedtemben, a nő pedig rám vetődött.

Hirtelen riadtam fel rövid, de igen ijesztő álmomból. A hely ismeretlen volt, így egy kis félelem fogott el. Hirtelen beugrottak a tegnap történtek: Harry, a nővére és a furcsán viselkedő emberek. Talán az álmom egy vészjósló volt?

Úgy döntöttem kimegyek egy pohár vízért. Nem akartam felébreszteni Harryt, de ahogy a nappaliba értem, a lámpa fel volt kapcsolva, ő pedig térdét átölelve meredt maga elé. Egy pillanatra összerezzent, amikor megpillantott, aztán halvány mosoly húzódott a szájára.

- Miért nem alszol? - kérdeztem tőle halkan, majd letelepedtem mellé a kanapéra.

- Nem tudok. Túl sok minden történt egyszerre. - válaszolta csendesen, ismét maga elé meredve. - És te? Felébresztettelek valamivel? Mert ha igen, nagyon sajnálom, nem akartam... - csak mosolyogva megráztam a fejem, felvidított az, hogy mennyire figyelmes.

- Nem, én... Csak rosszat álmodtam és kijöttem egy pohár vízért. - ölembe ejtett kezemet tanulmányoztam, és már váltottam is volna a témát, mikor visszakérdezett.

- Mit álmodtál? - kíváncsiskodott, engem pedig egy csepp rossz érzés töltött el az álmom gondolatára.

- Futottam valaki elől. Meg akart ölni, és szörnyen ijesztő volt, mikor elkapott, mert ahogy a szemébe néztem olyan szörnyű és félelmetes dolgokat láttam, mint még soha. - magyaráztam neki, de nem akartam túlságosan belemerülni a részletekbe. Elég annyit tudnia, hogy szörnyű volt. Harry csak hümmögött, majd elmerült a gondolataiban.

- Holnap körül kellene néznünk a városban és kideríteni, mi folyik itt. - szólalt meg pár másodperc múlva, mire helyeslően bólintottam.

- Rendben, úgy is be kellene vásárolni. Kilenckor indulunk - jelentettem ki, majd feltápászkodtam, hogy visszatérjek aludni.

- Igenis, kapitány! - röhögött Harry, mire nevetve egy puszit dobtam neki, és már el is tűntem a szobámban, hogy visszatérjek a puha párnámhoz.

Az éjszaka további részében nagyon jól aludtam, és sikerült teljesen kipihennem magam. A telefonom nyolckor ébresztett, én pedig mosolyogva, üdén kipattantam az ágyamból. Az idő csodás volt - habár nem is lehetett volna másmilyen az animáció miatt. Jókedvűen mostam meg a fogaimat, és dalolászva közelítettem meg a konyhát, hogy csináljak valami reggelit, de útközben rájöttem, hogy semmi kaja nincs itthon.

- Jó reggelt! - köszöntem Harrynek a nappaliba érve, aki még teljesen a takarója alá volt bújva, és csak egy morgással válaszolt. - Gyerünk, Harry, kelj fel, mert hamarosan éhen halok - kuncogtam, és kihúztam a sötétítőfüggönyt, hogy a fény beáramolhasson a nappaliba. Harry fájdalmasan felnyögött, majd lassan felült. Csak egy póló és egy bokszer volt rajta, amin picit meglepődtem, de igyekeztem nem belepirulni a látványba. Gyorsan felöltöztem, összekaptam magam, aztán már vettem is fel a cipőmet. Harry is rekordgyorsasággal készült el, szóval tíz perc múlva már indultunk is.

- Van egy kis gond. A csomagjaim, amiben a ruháim vannak, Gemma lakására lettek szállítva, szóval el kellene... - magyarázott Harry, majd hirtelen megállt beszéd közben, mikor kiléptünk az ajtón. Értetlenül néztem eltorzuló arcát, és én is odanéztem ahová ő. Lehet, hogy nem kellett volna, hiszen amit láttam, borzalmasabb volt, mint amit ép ésszel fel tudtam volna fogni. Az utcán összetört autók sorakoztak, több véres holtest feküdt az úton az autók mellett. Valamelyik autó porrá égett, valamelyik totálkáros lett, és ez a látvány fogadott minket az egész utcában. Úgy döntöttem inkább visszamegyek a lakásba, így megfordultam, és visszaléptem az ajtón. Mondhatni sokkos állapotba kerültem, a lépcső aljáig jutottam el, aztán a fejemet fogva lecsúsztam a földre. Harry is megjelent pár másodperc múlva mögöttem, és ő is a haját tépte idegességében.

- N-nem tudom mi történt odakint, de én most két dolgot kijelentek: Nem akarok kimenni oda és a lakás nagyon jól szigeteli a hangokat. - motyogtam, és próbáltam magam visszarántani az ép gondolkodásba egy kis viccelődéssel.

- Ki kell derítenünk, mi folyik itt. Ez nem lehet véletlen! Ha minden rendben lenne, most mentősök hada csoportosulna itt az utcában, de sehol senki! - járkált oda vissza, folyamatosan ökölbe szorítva kezeit.

- És mégis, hogyan fogod kideríteni? Megkérdezed az egyik őrült embert, és várod, hogy letépje a fejed? - kérdeztem tőle, teljesen kiakadva. azt hiszem elvesztettem az önuralmamat.

- Nem, inkább abban reménykedek, hogy van pár épeszű itt, mint mi, és majd ők megmagyarázzák! Ha éhen akarsz halni a lakásodban, akkor nyugodtan maradj itt, de én megyek, és utánajárok ennek az egésznek... És szerzek kaját. - tette hozzá. Egy pillanatra magam elé bámulva átgondoltam a dolgokat, majd bólintottam, és elfogadtam Harry kezét, aki segített felállni.

- Rendben. Nem fogok kiakadni. - motyogtam inkább magamnak, mint Harrynek.

- Csak ne nézz körbe, képzeld azt, hogy egy virágos réten vagyunk, és minden rendben van. - simította meg a vállam, amitől testemet melegség öntötte el, és kezdtem visszanyerni a józan eszemet.

- Rendben. Induljunk. - bólintottam magabiztosan egy nagy levegővétel után. Harry ment elől, én pedig a sarkát nézve követtem. Nem akartam felnézni. Nem akartam látni a holttesteket, azt a borzalmat, ami egy éjszaka alatt történt. Hogy nem vettük észre? Ahogy sétáltunk, már Harry mellé zárkóztam fel, és igyekeztem a földön tartani a tekintetemet. A szemem sarkából láttam, hogy elég sokszor néz rám, de ez nem zavart, inkább csak jól esett, hogy figyel rám.

- Itt már egész jó a helyzet - mondta, ekkor pedig felnéztem. A kocsik itt is össze voltak törve, és az úton össze- vissza borultak, de halottakat szerencsére nem láttam. Furcsa volt, mert az utcán egy lélek sem járt rajtunk kívül. Viszont ezt elkiabáltam, mert pár utcával arrébb már zajlott az élet, de nem a szokásos módon. Valami főút- szerűségen járhattunk, ahol az emberek hatalmas hangzavarban járkáltak. És nem túlzok, tényleg csak járkáltak, cél nélkül bolyongtak egymással ordibálva vagy verekedve. Ma már más furcsaságot is észleltem rajtuk: szemük véres volt, így sokkal ijesztőbb látványt nyújtottak. Bevallom, féltem. Nem tűntek úgy, hogy bántani szeretnének minket, de bosszúsan és gonoszan méregettek, ahogy elhaladtunk mellettük. Ez biztosan nem normális. Közelebb húzódtam Harryhez, aki védelmezően átkarolta a vállamat.

- Bemegyünk ebbe a kávézóba, eszünk, aztán bevásárlunk egy szupermarketben... - vázolta fel a tervet, mire bólintottam, és megindultunk a kávézó felé. Bent kellemes hűvös várt minket, és elég furcsa volt az egész, mivel a hely teljesen üres volt. És nem viccelek, hogy teljesen. Nem volt a pénztárnál senki, vendégek sem voltak, pedig az ajtóra a "nyitva" felirat volt írva.

- Mi a... - nézett körbe Harry, majd egy laza mozdulattal átugrott a pulton, ami a konyhába vezetett. Amilyen gyorsan csak tudtam, követtem őt, hiszen nem akartam egyedül maradni. - Jézusom! - hallottam meg Harry kiáltását, mire megtorpantam. Pár pillanat múlva már ismét a látókörömbe kerül, teljesen riadt ábrázattal.

- El kell innen tűnnünk. - jelentette ki, és már magával is húzott a kijárat felé, én pedig kérdezés nélkül futottam utána.

- Harry! Várj meg, mi történt? Mit láttál? - kiáltottam utána, mikor már kiléptünk az ajtón. Szemében ijedtséget és rémületet láttam, valamint töménytelen aggodalmat.

- É-én... Nem akarom, hogy megrémülj... - hebegte, közben idegesen a hajába túrt. Egy részem tudni akarta, más részem pedig inkább sírva hazarohant volna a félelemtől.

- Tudni szeretném. - jelentettem ki gondolkodás nélkül, mire Harry erősen ajkába harapott.

- Én ilyet még... még életemben nem éreztem. Egyszerre undorító és ijesztő az egész, és...Ez olyan szörnyű - tenyerébe temette arcát. Szívem kétszeresére gyorsult, és úgy éreztem mindjárt összeesek. - Ott volt egy... ember, aki egy másik embert... evett. - a gyomrom egy pillanat alatt a torkomba ugrott, és egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni.

- Mi? - kérdeztem kétségbeesetten, miközben éreztem, hogy lábaim meginognak, ezért nekitámaszkodtam a falnak.

- Jól hallottad - nézett mélyen a szemembe, viszont én a könnyektől csak homályosan láthattam őt. Nem tudtam mit gondoljak, ez az egész olyan volt mint egy rossz álom, és el sem akartam hinni. Ez már biztosan nem csak egy rossz vicc, ilyen nem létezik.

- Lolo... - suttogott Harry a fülembe. Észre sem vettem, hogy mikor ölelt át, annyira lesokkoltam. Ölelésében lassan ellazítottam izmaimat. Karjai között biztonságban éreztem magam, de agyam folyamatosan azon kattogott, mi lesz ez után. - Menjünk el egy szupermarketbe... Vásároljunk be, aztán még kitaláljuk mi lesz... Csak kérlek... Kerüljünk minél távolabb ettől a helytől - suttogta továbbra is, én pedig egy nagy levegőt véve lecsuktam a szemem. Nem szabad összetörnöm. Nem lehet, és kész.

- Rendben, menjünk - mondtam olyan határozottan, ahogy csak bírtam, majd óvatosan letöröltem az arcomról a könnyeket amikről egészen addig szintén nem tudtam.

Az utcán látszólag minden rendben volt: az emberek nem zabálták meg egymást, csak szimplán verekedtek és ordibáltak. A tegnapinál már sokkal rosszabb volt a helyzet, a nyugalomnak semmi nyoma sem volt. Harrynek köszönhetően hamar elértünk egy szupermarkethez, ahová hevesen dobogó szívvel léptünk be.

- Normális helyzetben azt mondanám váljunk szét, úgy hamarabb végzünk, de nem foglak magadra hagyni az biztos. - mondta Harry, mikor beléptünk, mire akaratlanul is felkuncogtam - de nem azért, mert vicceset mondott volna, csak szimplán feszült voltam. Az pedig semmit sem segített, hogy az egész hely üres volt, de minden üzlet ki volt nyitva - pénztáros és árusok nélkül.

- Legalább nem kell sorban állni és a pénzünk sem fogy el... - vontam meg a vállam, és elindultam a legmárkásabb üzlet felé. Ha már senki nincs itt és láthatólag senkit nem érdekel hogy mit viszek el az üzletekből, akkor miért ne válasszak jó minőséget? Szóval Harryvel besétáltunk egy Saint Laurent üzletbe és nézelődni kezdtünk.

- Lehet, hogy furcsa, de bevallom, érdekelnek a ruhák - mondta Harry, miközben egy mintás inget vett kezei közé. Ahogy végignéztem rajta, ez a kijelentése egyáltalán nem lepett meg. Szörnyen jó stílusa volt, tudta, hogy mi áll jól neki. Akkor éppen egy fekete szűk farmer és egy szintén fekete ing volt rajta, amit csak mellkasa közepéig gombolt be, ezzel láthatóvá téve madaras tetkóit.

- Nincs ebben semmi furcsa - mosolyogtam rá, majd leakasztottam pár fekete farmert és felsőt. - Juj, ez nagyon durva - röhögtem fel, mikor megláttam egy nagypapás mintájú inget, aminek a szabása és az anyaga is nagyon furcsa volt.

- Próbáld fel - röhögte, mire én így is tettem. Beköltöztem a próbafülkébe, majd egyenként felpróbáltam a kiválasztott darabokat. Természetesen a nagypapás inggel kezdtem, ami szörnyű volt. Hangosan nevettem, mikor megpillantottam magam a tükörben, és kihúztam a függönyt, hogy Harry is nevethessen velem együtt.

- Hát ez tényleg borzalmas - röhögte, én pedig már a könnyeimet törölgettem. - Viszont az még borzalmasabb, hogy még ez is jól áll neked - normál esetben elpirultam volna a bókja miatt, de a nevetéstől már eleve piros lett a fejem. Hirtelen meghallottunk egy hangot nem messze tőlünk. Riadtan néztünk össze, hiszen úgy tudtuk, csak egyedül vagyunk ebben az épületben. Harry azonnal berántott a próbafülkébe, és villámgyorsasággal behúzta a függönyt. Nem mertem megmozdulni, úgy maradtunk, ahogy Harry a derekamnál fogva elkapott. Lélegzetvisszafojtva füleltem, és szívem egyre hevesebben kezdett zakatolni, mikor lépéseket hallottunk, amik közeledtek. Felemeltem Harry mellkasáról a fejem, és ijedten szemébe néztem. Idegesen ajkait harapdálta, miközben csak bámult rám, de karjaival még tovább ölelt, nem engedett el, nem mintha bántam volna : biztonságban éreztem magam tőle. A léptek elcsendesedtek, és már egy neszt sem lehetett hallani, csak a saját szívverésünket. 

Aztán hirtelen valaki elrántotta a függönyt, amitől ijedtségemben Harry mögé ugrottam és eltakartam a szemem. 

A vírus | 1. Rész

Mosolyogva bámultam ki a repülőgép ablakán: a pilóta épp most jelentette be, hogy hamarosan megkezdődik a leszállás. A hosszú sivatagos kilátás után végre megpillantottam a hatalmas burkot, ami Londont vette körül. És mielőtt még arra a városra gondolnátok, ami az Egyesült Királyságban található, tájékoztatlak benneteket, hogy a világon már az a terület nem létezik. A világ háromnegyede elsivatagosodott terület, az emberek többsége átvándorolt Észak-Amerikába és Oroszországba. Valójában nincs is más lehetőségük: már csak ez a két állam maradt. Mondanom sem kell, az emberiség már 2 milliárd ember híján kihalt. 2020-ban még minden rendben volt, aztán kezdődött minden. Az elsivatagosodás, a járványok, a természeti katasztrófák mind hozzájárultak ehhez a szörnyű folyamathoz. Két milliárdan maradtunk e hatalmas, sivatagos bolygón, ahol burkok alatt, mesterséges légkörben élünk. Nem mintha tudnám, milyen volt mindezek előtt az élet itt, a Földön. Édesanyám egy járványban halt meg, mikor két éves voltam, aztán őt követte apukám is. A bátyám nevelt fel, és együtt Oroszország egyik északi városába költöztünk, Wennerstormba. A várost a fiataloknak építették, hogy fenn tudjon maradni az emberiség. Így hát én és a bátyám életben maradtunk. Mondhatni, teljesen átlagos életünk volt a burok alatt : iskolába jártunk, szórakoztunk, és akármilyen megdöbbentő, mindig kék ég és tökéletes zöld fű között éltünk - teljesen mesterséges környezetben, ugyanis odakint tombolt a homokvihar. Egy éve fejeztem be a főiskolát, és most, 22 évesen kaptam egy állásajánlatot Londonba. Vagyis, hivatalos nevén New Londonba, hiszen az Amerikai Egyesült Államok közepén épült város is ugyanilyen mesterséges hely, mint ahol felnőttünk. Mára már nem olyan vészesek a homokviharok, a tudósok felfedeztek egy rendszert, ahogyan a homok ciklusonként támad. És itt vagyunk most, 2050-ben, már teljesen természetesnek véve mindezt, de a félelem mégis mindannyiunkban ott lappang egy kicsit.

A repülő időközben földet ért. Izgatottan követtem a hatalmas tömeget, és azon imádkoztam, hogy ne tévedjek el, egyszerűen foghassak egy taxit és mehessek az új lakásomba. A sor csigalassúsággal haladt, de mivel ez volt az első repülős utazásom, nem tudtam, ez normális-e. Mögöttem az egyik srác nagyon szitkozódott, és állandóan az órájára pillantgatott, biztosan nagyon sietett valahová. Fél óra ácsorgás után már kezdtem kétségbe esni, és körülöttem is nyugtalanak lettek az emberek. Aztán végre megindult a sor, és már gyorsabban haladtunk, de még mindig nem nyugodtam le. A kapunál, ahol kimehettünk két orvos állt, mindkettőjük kezében forogtak az injekciós tűk. Kérdezés nélkül az emberek nyakába szúrták, majd csak azután engedték tovább őket. Kissé megijedtem, hiszen mindig is utáltam az orvosokat, az injekciókat pedig még inkább. Életemben sokkal találkoztam már, de ezért is egyre jobban utáltam őket. Körbenéztem a tömegben: mindenki a két orvost vizslatta. A fiú, aki fél órája még eléggé feldúlt állapotban pillantgatott az órájára, csak még idegesebb lett.

- Ez megszokott? - kérdeztem tőle halkan, mikor láttam, hogy ő is a orvosokat bámulja.

- Nem. - felelte rám sem nézve, majd idegesen beharapta ajkát. Valójában ezzel a mozdulatával felhívta rá a figyelmemet, hogy mennyire helyes. Hosszú, göndör haja rendezetlenül hullott a vállára, rikító zöld szemei idegesen csillogtak, és izmos teste megfeszült.  - Valami nem stimmel. Mit adnak be nekünk? - kérdezte, ezúttal már rám nézett, és mélyen belém fúrta tekintetét.

- Biztos valami vírus van a városban. Szerintem ez csak megelőzésként kell. - szólt közbe a beszélgetésünkbe egy középkorú nő, majd már el is tűnt. Újból az orvosokra néztem, majd a mi sorunkon kívüli embereket vizsgáltam meg szemeimmel. Ez csak London miatt van, vagy csak én látom furcsán életkedvtelennek és üresnek az embereket? Üres tekintettel, lassan kóvályogtak a nagy terekben, egyetlen egy mosolyt sem láttam az arcukon.

- Szerintem az nem ellenszer - suttogta a srác a fülembe, mire összeráncolt homlokkal megfordultam.

- Miből gondolod? - nagyon rossz érzésem volt, és az emberek furcsasága is elnyugtalanított.

- Nézd az embereket, akik megkapták. Nézd azt a nőt. Figyeltem őt, itt a sorban folyamatosan mosolygott, és nevetgélt a férjével. - mutatott egy nőre a csomagoknál, aki csak ült, és fapofával meredt maga elé. - Eleinte a nyakát dörzsölte, mintha fájna neki, aztán egyik pillanatról a másikra elkomolyodott. És már úgy viselkedik a férjével, mintha az ellensége lenne. - suttogta a fülembe, engem pedig elfogott a rémület. Mi a fene történik?

- Lehet, hogy csak elromlott a kedve. Nézzünk meg egy másik embert. Ott egy lány, nagyon vidámak a barátnőjével. - mutattam rájuk, mire bólintott egyet. A két lány egyszerre kapták meg az injekciót, aztán ők is a csomagjaikhoz mentek. Ők is a nyakukat dörzsölték, majd olyan történt, amire nem számítottam. Verekedni kezdtek. De nem úgy, ahogy a lányok szoktak, teljesen úgy tűnt, hogy mindjárt megölik egymást. És a legrosszabb az egészben, hogy senki nem foglalkozott velük. Mindenki csak elhaladt mellettünk, mintha nem is látnák őket.

- Ezt nem hiszem el... Mi történt velük? - dörzsöltem meg az arcom, és próbáltam lenyugtatni magam. Biztos van ennek az egésznek valami magyarázata.

- Nézd az orvosokat. Milyen sötét karikás a szemük... És sápadtak. Ez nem normális. - suttogott tovább a fülembe, de nem tudta már tisztán gondolkozni, teljesen kétségbe estem.

- Mit csináljunk? Én nem akarom megkapni azt a szart, az biztos! - suttogtam neki, egy picit felemelve a hangom.

- Csak maradj velem. Kitaláljuk, még vannak egy páran előttünk... - túrt bele a hajába idegesen, mire bólintottam.

- Olyanok, mint a zombik. - valójában elég félelmetes látvány tárult a szemünk elé. Nem tudom, ezt mi okozhatta, de olyan élettelennek és őrültnek tűntek, mint a régi filmekben a zombik.

- Vajon úgy is viselkednek? - vonta fel egyik szemöldökét, miközben kérdően rám emelte tekintetét. Ajkamat beharapva néztem újból a külső emberekre. Mindannyian egyedül sétálgattak - pontosabban vánszorogtak - , egyetlen egy párost nem lehetett látni.

Egyre közelebb kerültünk a kapuhoz, ahol a két orvos folyamatosan dolgozott, és szemrebbenés nélkül, robotosan oltották be az embereket. Ijedten a srácra néztem, aki elgondolkozva meredt maga elé.

- Mennyire tudsz gyorsan futni? - fordult hirtelen felém, és úgy látszott, mint akinek terve van.

- Bármire képes vagyok - néztem rá mindent tudó mosollyal, mire elégedetten bólintott.

- Oké. Tehát van egy tervem - hajolt hozzám közelebb, hogy mások ne hallják a beszélgetésünket.

- Hallgatlak.

- Tehát, mikor átlépünk a kapun, és már közelednek felénk a tűkkel, a jelemre mindketten futni kezdünk a kijárat felé. - bólintottam. - Van csomagod?

- Nincs, csak ez a kis táskám. - mutattam a hátizsákomra.

- Rendben, nekem is csak ez van. Szóval akkor a kijárat felé futunk és vissza se nézünk. A többit pedig helyzettől függően találjuk ki. Reménykedjünk hogy nincs erősítésük.

- Csak sikerüljön... - emeltem az ég felé a tekintetem, mire egyetértően bólintott. Már csak négyen voltak előttünk, így izgulni kezdtem. Mi lesz, ha elkapnak, és csak rosszabb lesz? És ha a kijáratnál kapnak el? Egyben voltam csak biztos : mindent meg fogok azért tenni, hogy ne kapjam meg ezt az injekciót.

Mi következtünk. A sráccal egymásra néztünk, majd átléptünk a kapun. Mindkettő orvos a kis tálcájához lépett, hogy a sterilizált tűt magukhoz vegyék. A szívem a torkomban dobogott, az adrenalin szétáradt a testemben. A srác jelzett, én pedig teljes erőmből futni kezdtem. Pár ott dolgozónak feltűnt a kis akciónk, és megpróbáltak az utunkba állni, de mindketten sokkal gyorsabbak voltunk. Nem gondolkoztam, csak futottam, ahogy az ösztöneim súgták, és nagy sebességgel csapódtam a kijárat ajtajának.

- Francba! Bezárták! - kiáltottam a srácnak, aki nem habozott, a könyökével azonnal kiütötte az üveget, és átemelt rajta, majd ő is átugrott, így futottunk tovább. Az utca látványa rosszabb volt, mint ahogy gondoltam. Minden ember hulla fehér volt, és úgy közlekedtek, mint az alvajárók. A következő utcáig futottunk, majd befordultunk a sarkon, és nekidőltünk a falnak.

- És most? - lihegtem a térdemre támaszkodva.

- Hol laksz? - kérdezte, kilesve az utcára. Még mindig nem tértem magamhoz a futástól, de ekkor eszembe jutott, valójában miért is jöttem ide.

- Van egy lakás, amit bérlek... De fogalmam sincs hol van, azt hittem majd hívok egy taxit és szépen nyugisan kipakolom majd a cuccaimat, és boldogan élek itt az új állásomba de itt úgy látszik a feje tetején van minden, és ... - túrtam a hajamba idegesen : most döbbentem rá, mennyire nagy szarban vagyok.

- Hé - simította meg a karom, ezzel elérve, hogy abbahagyjam a hablatyolást, és szemeibe nézzek. - Minden rendben lesz, majd én segítek. Ismerem a várost, és biztos van valami magyarázat erre is - mutatott maga köré. - De a legfontosabb, hogy ne pánikoljunk. - magyarázta. - Én a nővéremhez jöttem, szóval szerintem először menjünk oda. Ott kiderül mi folyik itt, és aztán elviszlek a lakásodhoz. - ajánlotta fel, mire egyetértően bólintottam. - Jobb, ha gyalog megyünk, nincs olyan messze. Erre pedig szükségünk lesz. - közelebb lépett hozzám, majd egy laza mozdulattal a fejemre csúsztatta a kapucnim. Mosolyogva nézett a szemeimbe, mire az én szám is felfelé kezdett görbülni.

- Hogy hívnak? - kérdeztem, még mindig gyönyörű íriszeit bámulva.

- Harry. És téged? - ő is a fejére húzta kapucniját.

- Louise. De hívj csak Lolonak. - mosolyogtam rá, mire vidáman bólintott.

- Akkor induljunk, Lolo - indult meg, én pedig szorosan mellette maradtam.

- Nem akarok gyengének tűnni, de... Elég ijesztőek. - suttogtam neki, miközben az embereket bámultam. Mint valami rossz zombis filmben.

- Nem tűnsz annak. Szerintem is azok. - vonta meg a vállát - Mesélj magadról kicsit. El akarom felejteni ezt az őrületet, legalább egy kis időre - kérte mosolyogva, mire én mesélésbe kezdtem. Elmondtam neki szüleim kegyetlen sorsát, beszéltem neki az állásomról, meg egy picit a gyerekkoromról. Ő is elárulta, hogy neki is meghaltak a szülei, és már csak a nővére maradt neki. A beszélgetésünkből kiderült, hogy elég sok közös tulajdonságunk van, például mindketten szeretjük a horrorfilmeket, jó tanulók voltunk és rendkívül makacsok vagyunk.

- Miért bámulnak minket? - kérdeztem tőle suttogva, miután észrevettem, hogy szinte az egész utca minket bámul. Nem csináltak semmit, csak vánszorogtak és minket néztek. Egészen addig fel sem tűnt, milyen csend van az utcákon, az autók sem jártak, és az emberek sem beszélgettek. Csak a mi hangunk töltötte be a teret.

- Talán zavarja őket a hangunk... Ez még később jól jöhet. - suttogta, majd befordultunk egy utcába. - Mindjárt ott vagyunk.

Tíz perc múlva már a nővéréhez csöngettünk be, rám pedig egyre több feszültség ült. Mi van, ha ő is olyan, mint a többi ember? Idegesen néztem Harryre, de ő csak bíztatóan rám mosolygott. Az ajtó lassan kinyílt, és megpillantottam Harry nővérét. Már azonnal tudtam, hogy itt sincs minden rendben. Bőre hasonlóan sápadt volt, mint a többi emberé, és szeme alatt is sötét karikák húzódtak. Haja enyhén kócosan keretezte arcát, de még így is gyönyörű volt.

- Gemma? - lépett egy lépést közelebb Harry, de a nővére meg sem moccant, csak bámult rá. A fiú arcáról lefagyott a mosoly, majd minden mindegy alapon a nővére karjaiba vetette magát. - Gemma kérlek ne csináld ezt... Ez egy vicc, ugye? Mi történt az emberekkel? - hangjában olyan megtörtséget hallottam, mint még soha senkitől, így szemeim könnybe lábadtak. A nővére csak rezzenéstelenül állt, majd pillantása megállapodott rajtam. Már engem bámult, és ez nagyon ijesztő volt. Pillantását leginkább egy halotthoz tudtam volna hasonlítani, és a szívem majd megszakadt. - Gemma, kérlek, mondj valamit - kérte Harry már sírva, továbbra is a nyakában csimpaszkodva. Az én szemeimből is könnyek folytak, az egész jelenet annyira szívszorongató volt, azt kívántam, most legyen ennek az egésznek vége és jelentse be, hogy ez csak egy rossz vicc, és minden a legnagyobb rendben. De ez nem történt meg.

- Ti. Elmenni. Vírus. Meghalni. - szólalt meg végül Gemma. Ez volt a legijesztőbb. Mint egy robot, úgy rakta egymás után a szavakat. Harry elhúzódott tőle, majd még pár másodpercig vizslatta őt. - Ti. Elmenni. Most. - Gemma hátra felé kezdte lökni Harryt, majd mint egy őrült, becsapta maga után az ajtót, és még hallottuk, hogy többszörösen be is zárja. Az arcomon megállás nélkül folytak a könnyek, de félve Harryre néztem. Az ő szemében is könnyek csillogtak, ajkai pedig a szokásosnál vörösebbek voltak a sok harapdálástól - most is a száját harapta.

- É-én ezt nem hiszem el. Ez biztosan egy rossz vicc! Ez nem lehet igaz! - nagyon ideges volt, öklével erősen a falba ütött, amitől egy picit összerezzentem. Nem tudtam mit tegyek, a szívem darabokra tört a látványtól, így csak lassan karjaimat köré fontam, és magamhoz öleltem. Lassan ellazult karjaim között, majd ő is szorosan visszaölelt. Pár pillanat múlva megéreztem mellkasa rázkódását. Mindketten zokogtunk.

________________continued_______________

Sziasztok, ne haragudjatok hogy régen volt rész... De hát tudjátok hogy van ez, betegség, az összes doga egy hétbe sűrítése... Ahh tinédzser élet, én így szeretlek :')

Na, de ma hoztam nektek egy kis zombis cuccost, remélem hogy tetszik nektek. Ez egy hosszabb sorozat lesz, kb. 5 vagy több részes. De persze a többiről sem feledkeztem meg, szépen lassan jönnek a következő részek mindenből :)
El sem tudjátok képzelni, mennyi ötletem gyűlt össze ezalatt a két hét alatt... Hmm, mik lesznek itt :D
Na, de nem pofázok tovább, köszönöm, ha elolvastátok, esetleg ha tetszenek az irományaim, iratkozzatok fel, kommenteljetek, fejtsétek ki a véleményeteket satöbbi satöbbi... De lenne még egy kérdésem.

Szerintetek mi ez az egész zombis cucc, és mi fog kisülni ebből?