HOMELESS | 2. Rész

Másnap később keltem fel a szokásosnál. Nem tudtam már aludni, viszont úgy tettem, mintha még mindig az álmok világában járnék. Csak gondolkoztam az életemen, mint ahogy azt tettem az elmúlt héten is. Ismét oda jutottam, hogy nincs értelme élnem.

Nagy nehezen aztán feltápászkodtam és egy eldugott helyen fogat mostam, valamint kicsit felfrissítettem magam. Nem szabad elhanyagolnom a testemet, a higiéniára nagyon fontos figyelnem, már csak a baba miatt is.

A nap viszont ugyanúgy telt, mit a többi. Wilsonnal beszélgettem, habár ő eléggé nyűgös volt, és inkább szundikált a nap nagyobb részében. Átadtam neki a padot, hogy kényelmesebben tudjon pihenni, én pedig pár méterrel arrébb a falnak döntöttem a hátamat, és a kedvenc könyvemet olvastam. Nem akartam otthon hagyni a regényt, mivel nagyon a szívemhez nőtt az évek alatt, így magammal hoztam, hogy erőt meríthessek belőle. Eléggé megviselt állapotban volt, hiszen rengetegszer kiolvastam már, és most is jól esett elmerülni a kedvenc történetemben. Néha csak jó egy más világba csöppenni, megfeledkezni a körülöttem lévő reménytelenségről, és egy más személy életét élni. Bármit megtettem volna azért, hogy a könyv főszereplőjével helyet cserélhessek, habár szegény karakternek nem kívántam ilyen szörnyű sorsot, mint amilyen az enyém. Az egész napot így töltöttem, a sötét gondolatok között mászkálva, és mérlegeltem az életemet, mintha csak egy könyvön gondolkoznék. Vettem egy kis ételt a maradék pénzemből és megosztoztam rajta Wilsonnal, aki evés után vissza is tért aludni a padra. Én pedig ismét egyedül maradtam a démonjaimmal, egészen estig.

A kihalt aluljáróba ezúttal sokkal kevesebben tévedtek a szokásosnál. Igaz, lehetett már vagy éjfél, és a járatok is eléggé ritkán jártak. A hatalmas csend teljesen felidegesített. A körmömet rágva meredtem magam elé, és próbáltam valamivel elzajosítani elmémet, hogy ne tűnjön fel a szörnyű csend. Lehunytam a szemem. Fekete, gomolygó felhőket képzeltem magam elé, majd egy sötét erdőben jártam. Mintha hallottam volna egy farkas vonyítását, így kipattantak szemeim.

Újból a sínek fölött kötöttem ki, ezúttal teljesen biztos voltam benne, hogy mit akarok. A sötét gondolatok ellepték az elmémet, a feketeség átvette az uralmat felettem. Sűrűn potyogó könnyekkel néztem a mélységbe, miközben leültem a peremre, és csak gondolkoztam. Nem lennék képes megölni a bennem növekvő csöppséget, de azt sem szeretném végignézni, ahogy mindketten éhen halunk az utcán... Nem találtam megfelelő megoldást. Talán jobb lenne most azonnal meghalni, és nem is foglalkozni a terhességemmel.

Nem is gondoltam át a dolgokat, elrugaszkodtam a földről és leugrottam a sínek közé. A következő metró körülbelül öt perc múlva volt várható, viszont én egyáltalán nem féltem. Sőt, boldogsággal töltött el a tudat, hogy már csak pár percet kell elviselnem ebben a szörnyű életemben, aztán minden jó lesz. Gyors léptek zajára kaptam fel a fejem, majd megpillantottam azt az arcot, amit soha életemben nem akartam újra látni.

- Donna, te meg mit csinálsz? Meg akarod ölni magad? Gyere, segítek felmászni! - aggodalmaskodott, de én csak nevetni kezdtem. Azt hitte, azzal segít, ha felhúz a sínek közül. Tévedett.

- Nem kell a segítséged. - morogtam, miközben csak leültem az egyik sínre, és kényelmesen kinyújtottam a lábaimat. Tök jól éreztem magam ott lent.

- Bazdmeg, gyere már! Mindjárt jön a metró! - kiáltotta, de én csak felvont szemöldökkel néztem fel rá. Tényleg érdekli, hogy mi lesz velem?

- Nem tudsz te semmit! Hagyj magamra! - kiáltottam vissza, ezúttal már szabadon eresztve könnyeimet.

- Akkor mesélj nekem, de kérlek, fogd meg a kezem és hagyd hogy felhúzzalak! - térdre ereszkedett, és felém nyújtotta karját. Akkor vettem észre, hogy végig tetoválások húzódnak izmain, köztük egy hatalmas rózsa és egy eléggé ronda hableány. Vajon jelentéssel is bírnak, vagy csak úgy magára varrata, mert jól néznek ki?  Erről eszembe jutott, hogy én is szerettem volna egy mély mondanivalójú tetoválást. Már egészen kiskoromban eldöntöttem, hogy a csuklómra mindenféleképpen varratnék egy mintát. Az emlékre még több könny gyűlt a szemembe, és úgy éreztem, mintha testem teljesen elgyengült volna, az összeesés szélén voltam. Abban a pillanatban a jobb oldalam felől egy éles fényt pillantottam meg, ami azt jelezte, hogy a szerelvény hamarosan megérkezik. Ő is odapillantott, majd könyörgő tekintetét enyémbe fúrta. Akkor döntöttem. Megindultam a keze felé, és hagytam, hogy ujjai szorosan a csuklóm köré fonódjanak, majd hatalmas lendülettel már a peremen is találtam magam. A metró abban a pillanatban érkezett meg, belőlem pedig kitört a zokogás. A földre rogyva hullattam könnyeimet, miközben éreztem, hogy megmentőm karjai a vállam köré fonódnak. Nem érdekelt, hogy mennyire gyengének tűnök, csak sírtam és sírtam, ami meglepően jól esett. Ennyire még soha nem örültem, hogy láthattam Harryt.

- Nincs semmi baj, itt vagyok - suttogta fülembe a göndör, mire próbáltam összekapni magam, hogy erősebbnek tűnjek előtte. Letöröltem könnyeimet, majd felegyenesedtem. Smaragd tekintete aggódóan vizslatta arcomat, és abban a pillanatban úgy éreztem, talán még sincs elveszve a remény.

- Köszönöm, Harry - suttogtam szemébe bámulva, mire aggódó mosoly ült az arcára, majd megfogva a kezem, felhúzott a földről. Lábaim remegtek, akkor eszméltem fel, hogy mit is akartam tenni.

- Gyere, hazaviszlek. Nálam ellehetsz, amíg csak szeretnél, de ne legyél itt az aluljáróban, nagyon veszélyes. - mondta, továbbra is arcomat fürkészve. Meglepődtem szavain, hiszen egész életemben ez volt a legszebb mondat, amit felém intéztek. Döbbenten bámultam rá, el sem hittem, hogy ezt mondta. - Ne félj tőlem... Nem foglak bántani, megígérem! - kuncogott, miközben Wilson felé sétáltunk, aki a padon aludt, mintha mi sem történt volna.

- Harry, én nem is tudom... Elég bonyolult ez az egész... - gondterhelten túrtam bele a hajamba, mivel nem akartam élősködő lenni. Ha ő is megtudja, hogy terhes vagyok...

- Miért? - kérdezte értetlenül, mire nyeltem egy hatalmasat.

- Mert én... Szóval... terhes vagyok... - lesütöttem a szemem. Most az először szégyelltem azt hogy várandós vagyok. Szemem sarkából láttam, hogy eltátja száját, majd végigfuttatja rajtam a szemét. Hát persze, nem látszott rajtam.

- Basszus, te lány! És így töltöttél el egy csomó időt ebben a mocskos, veszélyes aluljáróban? Te teljesen megőrültél? - az előbbi kedvességének nyoma sem volt, egy szempillantás alatt egy szigorú apukává változott, aki éppen leordította a fejemet a felelőtlen tetteimért.

- Nem volt más választásom! - kiáltottam vissza neki, közben újból kifakadtak könnyeim. Bőgtem, annyira hogy egész mellkasom beleremegett. Egy hosszú pillanatig csak idegesen bámult rám, majd gondterhelten hajába túrt.

 - Megoldjuk, rendben? Várandósan biztos nem foglak itt hagyni, szóval szedd össze a cuccaidat, és gyere velem. Nemleges választ nem fogadok el. - ellentmondást nem tűrő hangjára teljesen ledöbbentem, és kicsit megijedtem tőle. Furcsa volt az egész lénye, mert cselekedetei alapján olyan volt, mintha törődött volna velem, de szavaiból inkább gorombaságot és dühöt vettem ki. Nem is gondoltam volna, hogy tud ilyen jószívű is lenni, mivel eddig egy csöppnyi kis jelét sem mutatta. Lehet, hogy egész életemben teljesen félreismertem őt?

Wilson felébredt a pakolásomra, és értetlenül nézett rám, majd Harryre. Ahogy megpillantotta a göndört, elmosolyodott, és felkelt a padról. Legnagyobb döbbenetemre mosolyogva kezet fogtak, majd Harry magához húzta őt egy férfias ölelésre.

- Rég láttalak, Wilson. - leesett az állam, hogy ismerik egymást. De akkor tegnap miért nem köszönt neki?

- Hogy vagy barátom? Megvolt már az esküvő? - kérdezte tőle. A szívem összeszorult. Mindig is szerettem volna egy gyönyörű esküvőt az igazival, akiről azt hittem, hogy Chris lesz az... Ismét rájöttem, hogy túl naiv voltam.

- Áh, csak két hónap múlva lesz. Nem sietjük el - mosolygott Harry, miközben lopva rám pillantott. - Viszont ha megbocsájtotok, nekem el kell intéznem egy telefont, pár perc és itt vagyok. - Harry addig pár lépéssel arrébb állt, így Wilsonnak el tudtam magyarázni a helyzetet. Otthagytam neki pár dolgot, mert úgy gondoltam, több szüksége lesz rá, mint nekem. Wil örült, és bíztatott, hogy Harryvel menjek, viszont én eléggé bizonytalan voltam. Nem szerettem volna teher lenni a számára, ráadásul nem tudtam, hogy így mi lesz a hajléktalan-társammal, hiszen magára hagytam őt. Harry pár perc múlva visszajött értem, majd még tovább cseverészett az öreggel mindenféle apróságról.

- Mehetünk, Donna? - fordult felém kedvesen Harry, mire bizonytalanul bólintottam, majd egy szoros öleléssel elköszöntem Wilsontól. Biztos voltam benne, hogy nem most láttam utoljára, de mégis szomorúság töltött el, amiért itt kellett hagynom őt.

- Holnap visszajövök, ne menj sehová - kacsintott rá a göndörke, amitől én teljesen összezavarodtam. Honnan ismerik egymást, hogy ennyire közvetlen a kapcsolatuk? Pár pillanat múlva viszont már meg is hallottuk, amint a következő szerelvény begördül a megállóba, és egy utolsó intéssel elköszöntünk Wiltől. A metrón senki nem volt, így teljes csend uralkodott az utastérben. Eléggé feszülten éreztem magamat, mert féltem, hogy mi fog kisülni ebből az egészből, ráadásul eddig nem voltam olyan jó kapcsolatban Harryvel, hogy fesztelenül beszélgessek vele, vagy elmenjek hozzájuk.

- Honnan ismered Wilsont? - kérdeztem, ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, és elindultunk.

- Hosszú történet, és nem is túl érdekes. Engem inkább az érdekelne, hogy te hogyan kerültél ide. - mondta, pimasz mosollyal az arcán, amitől egyből úgy éreztem, mintha kedvelne. Pedig úgy sejtettem, hogy ez nem így van.

- Szintén hosszú történet... - válaszoltam felvonva egyik szemöldökömet, mire felnevetett. Akkor fedeztem fel kis gödröcskéit, amik akkor jelentek meg, mikor igazán szélesen mosolygott. Elég aranyos volt vele, a kiskori énére emlékeztetett. Egy fél percig csendben utaztunk, majd hirtelen megszólalt.

- Nézd, Donna, én nagyon sajnálom amiket múltkor mondtam. Egyáltalán nem gondoltam komolyan... Mint ahogyan a kilencedikes piszkálódásainkat sem. - komoly hangon beszélt hozzám, és a régi évek említésére halvány mosoly kúszott arcomra. Jó volt visszagondolni a régi emlékekre, amikor még majdnem minden rendben volt.

- Meg van bocsátva. Én is mondtam pár dolgot, szóval sajnálom. - vontam meg a vállamat, majd cipőmet kezdtem tanulmányozni. Sokszor kértem már bocsánatot, de még egyszer sem éreztem magam ilyen zavarban miatta.

- Rendben, akkor kezdjük tiszta lappal. - megköszörülte a torkát, majd illedelmesen felém nyújtotta kezét. - Harry Styles vagyok. - féloldalas mosollyal az arcán ejtette ki nevét, és olyan angolos akcentussal beszélt, ahogyan még soha nem hallottam.

- Donna Baldwin. Örülök a találkozásnak - mentem bele a kis játékába, majd egy másodperces csend után egyszerre nevettük el magunkat.

- Szóval, Donna, a következő megállónál leszállunk, és elmegyünk a kocsimért. Persze, csak ha be mersz ülni mellém az autóba. - olyan melegen mosolygott rám, hogy felmelegítette sötét szívemet vele.

- Miért, annyira rosszul vezetsz? - kérdeztem tőle, közben visszatartottam nevetésem.

- Szó sincs erről. Viszont terjeng pár pletyka az emberrablókról, és jogosan félhetnél tőlem - hangja egy pillanat alatt komorodott el, amitől lehervadt a mosoly az arcomról, és ijedten néztem rá.

- Csak viccelek - nevette el magát pár másodperc csönd után, mire hatalmas kő esett le a szívemről. Oké, nem nézett ki egy olyan személynek, aki embereket rabolna, és személyisége sem utalt erre, de annyiszor ismertem már félre az embereket, hogy egy ilyenen már meg sem lepődtem volna. - Itt leszállunk - állt fel, mikor a metró már kezdett lelassulni. Az állomáson egy lélek sem járt, hiszen lehetett már vagy hajnali egy óra.

- Most jut eszembe... Te mit kerestél ilyen későn egy aluljáróban? - kérdeztem tőle ráeszmélve arra, hogy feleslegesen utazik metróval, ha van saját autója.

- Úgy éreztem, most erre kell jönnöm. És nézd, a megérzésem most is tökéletesen időzített. El sem tudom képzelni mi lett volna, ha pár perccel később érkezek - hangjától visszhangzott az elhagyatott terület, pedig nem beszélt hangosan. Csak megvontam a vállam.

- Lehet hogy jobb lenne. Egyel kevesebb felesleges ember a földön. - mondtam nemtörődöm hangsúllyal, és szavaimat teljesen komolyan gondoltam. Még mindig feleslegesnek éreztem magam.

- Nem vagy felesleges. Figyelj, Donna - állt meg hirtelen, és vállamnál fogva szembefordított magával. Mélyen a szemembe bámult. - Lehet, hogy most úgy érzed, semmi sem jó és az életnek nincs értelme. De ez csak egy ideiglenes érzés, és hidd el, egy bizonyos idő elteltével boldogabb leszel, mint valaha. Próbálj meg esélyt adni az életnek, mert még elég sok hátravan belőle számodra. - igaza volt. A mellkasomban lévő szorítás egyre növekedett, szörnyen éreztem magam. Nem válaszoltam semmit, csak lesütöttem a szemem. Nem voltam képes újból smaragd íriszeibe nézni, mert úgy éreztem, mintha csalódást okoztam volna neki.

- Gyere, menjünk haza. Rád fér egy kis alvás. - bátorítóan végigsimított a karomon, amitől elmosolyodtam. Hihetetlen, mennyire törődött velem annak ellenére, hogy alig ismertük egymást. A kocsijáig csendben tettük meg az utat - nem kínos csend volt, inkább az a jóleső hallgatás, miközben mindketten a gondolatainkba merülünk. Harry autója eléggé meglepett. Egy nagyon modern, luxusautót képzeltem el hozzá, de ehelyett egy klasszikus, retro járgány állt egyedül a parkolóban.

- Hű. Szép kocsi - eléggé tetszett, és ha jobban belegondoltam, tökéletesen illett Harryhez.

- Vanessa nem szereti. Az esküvő után el szeretné adni... - mondta szomorú mosollyal az arcán, miközben végigsimított a motorháztetőn.

- Pedig gyönyörű. Honnan szerezted? - kérdeztem tőle, és szememet végigfuttattam a kocsi egész hosszán.

- A legjobb barátom autószerelő, rátukmálták, ő pedig teljesen felújította. - vonta meg a vállát, majd elém lépett, és kinyitotta nekem az ajtaját. Egy meleg mosollyal megköszöntem kedvességét, és beültem. Pár pillanat múlva már mellettem is termett. Beindította ezt a gyönyörűséget, és már el is indultunk. Bevallom, nem vagyok nagy autóimádó - sem szakértő-, de ez az autó tényleg elnyerte a tetszésemet. Volt benne valami különleges és rejtélyes - akárcsak Harryben.

- Tudod, teljesen másra számítottam tőled. Mármint, mindent beleértve. Azt hittem egy faszfej vagy, de kellemeset csalódtam. - mondtam, mire felnevetett. Régebben is rengeteget viccelődtünk egymással, és most mintha ott folytattuk volna, ahol abbahagytuk.

- Elég sokat változtam gimi óta, de ahogy látom te is. - nézett rám nagy mosollyal az arcán.

- Az élet mindenkit megcsiszol, akár szeretnénk akár nem - sóhajtottam, és éreztem hogy a sötét gondolatok újból az elmémbe akarnak lépni.

- Milyen bölcs lettél, Madonna - a teljes nevemen szólított, ami miatt összehúzott szemekkel néztem rá. Utáltam ezt a nevet, de teljes szívemből.

- Ne hívj így - karba fontam a kezem, és sötét tekintettel bámultam rá. Pimasz mosoly ült az arcára.

- Régen sem szeretted. Ezért is hívtalak mindig így, Madonna. - kinyújtottam rá a nyelvemet, mire hangosan felnevetett.

- Edward... - fél szemöldököm felvonva néztem rá. Furcsa volt, hogy ennyi év után is emlékeztem a középső nevére, amit ő is gyűlölt.

- Na nem, Edward nem játszik. A Haroldot eltűröm, de ha még egyszer kiejted.... - nem fejezte be a mondatát, mert már el is szóltam magam.

- Edwaaard! - cukkoltam, mire  mérgesen felszívva a levegőt egy pillanatra lehunyta szemeit. Éppen vezetett, ezért nem engedhetett meg több időt magának.

- Esküszöm kiraklak az út szélén, ha még egyszer így hívsz - felnevettem kiakadására, és tovább játszottam vele. Jól esett egy kis boldogság a keserves idők után.

- Nem mernéd, Edward - tovább cukkoltam őt nevével, mire nagy mosollyal az arcán hitetlenül megrázta a fejét.

- Nem, tényleg nem. - olyan édes mosollyal még senki nem nézett rám, mint ahogyan ő tette éppen. Nyugalom, Donna... - Amíg hazaérünk, szeretném ha elmesélnéd, mi történt veled, hogy idáig jutottál. Nem bántásból kérdezem, csak jó lenne ismerni a tényeket, hogy segíthessek rajtad - szólalt meg pár másodperc után, majd érdeklődve felém pillantott. Nehézkesen kifújtam a levegőt. Azt sem tudtam hol kezdjem.

- Terhes lettem a volt barátomtól, de ő nem akarja a gyereket. A szüleim enyhén szólva őrültek, így jobbnak láttam eljönni otthonról. Röviden ennyi. - nem mondtam el neki, hogy mit tettek velem a szüleim. Nem akarok már rá emlékezni.

- Barátaid? - feszülten felnevettem kérdésére. Olyan rég volt már, hogy valakit a barátomnak nevezhettem Wilsonon kívül, hogy már kételkedni kezdtem a barátság fogalmában is.

- Christian miatt megutáltak, és hallani sem akarnak rólam. - sóhajtottam. Belefáradtam ebbe az egészbe, és tényleg jobb lett volna inkább meghalni, hogy ne is emlékezzek rájuk.

- Orvosnál voltál már? - kérdezgetett tovább.

- Nem. Csak tesztet csináltam. - vontam meg a vállam. Jobban belegondolva, tényleg el kellett volna mennem egy orvoshoz.

- Reggel kérek időpontot neked és elviszlek. - jelentette ki ellentmondást nem tűrően, mire hálásan elmosolyodtam.

- Miért vagy velem ilyen kedves? - kérdeztem tőle. Ami azt illeti, elég sok oka lett volna rá, hogy továbbra is egy faszfejként viselkedjen, de nem tette, ehelyett úgy viselkedett, mint egy földre szállt angyal.

- Mert mindenki megérdemli hogy kedvesek legyenek velük, akármit is tettek a múltban. - vonta meg a vállát, mintha csak egy egyszerű kijelentést tett volna. De nekem ez sokkal többet jelentett. Magát a reményt hallottam meg a hangjából.

- Akkor miért voltál velem olyan bunkó először? - bevallom, ez eléggé furcsa volt számomra, és akkor nagyon rosszul esett.

- Én... Nem is tudom, csak előtörtek belőlem az emlékek, hogy mennyire utáltalak és teljesen máshogy cselekedtem, mint amit elterveztem. Valójában azért jöttem vissza ma, hogy bocsánatot kérjek. - olyan könnyedén beszélt, szavai mégis sokat jelentettek. Hihetetlen volt rádöbbenni, hogy nem egy bunkó paraszt. Én viszont továbbra is csak egy reménytelen folt voltam a Földön.

- Tudod, nem vagyok hozzászokva hogy valaki ilyen kedves legyen velem, szóval ne haragudj ha furcsán reagálok néhány dologra - mondtam miközben ujjaimat piszkáltam az ölemben. El akartam neki mondani, ami történt velem, de képtelen lettem volna rá. A bizalmam viszont kezdett erősödni, annyi volt a kérdés, hogy mikor érem el azt a szintet, hogy fesztelenül tudok beszélni vele bármiről.

- Remélem azért egyszer majd elmondod nekem, hogy mi történt. Nem lehetett kellemes, ha a metró alá akartad vetni magad miatta. - továbbra sem néztem fel. Enyhe kifejezés az, hogy nem lehetett kellemes. Egyenesen rémálomba illő volt négy éven keresztül elviselni a szüleim folyamatos bántalmazását, a hozzám dobott sértéseiket. Christian tette ezek mellett teljesen eltörpült, de mégis sokat hozzátett fájdalmamhoz.

- Egyszer... - hamis mosollyal néztem fel rá, de azonnal vissza is tereltem az útra tekintetem. Pár percig még néma csendben utaztunk, közben figyeltem az utat. Nem igazán ismertem a városnak ezt a részét, ezét érdeklődve figyeltem a számomra új dolgokat.

- Már szóltam Vanessának, hogy hazaviszlek. A vendégszobában megágyazott neked. - felnevetett. - Annyira lelkes volt, szerintem örül, hogy lesz női társasága otthon is. - mosolyogva beszélt, és szinte láttam, hogy maga elé képzeli jegyesét, és boldogság ült ki az arcára. Furcsa érzés töltött el, talán féltékeny voltam arra, hogy milyen boldogok lehetnek. Én pedig most belépek az életükbe, és elrontok mindent, mint mindig. Mert egy semmirekellő sötétség vagyok.

- Alig várom, hogy megismerjem. Kedvesnek tűnik - mosolyogtam rá, habár még semmit nem tudtam a lányról, csak annyit hogy megágyazott nekem. Hát, ez is több, mint amit a szüleimtől kaptam. Pár perc múlva Harry bekanyarodott egy kis utcába, majd egy hatalmas ház garázsában parkolt le. Én csak ámultam, hiszen még álmomban sem láttam még ilyen szép házat. Kicsit izgultam, hogy mi fog rám várni itt, hogy tudom majd rendbe tenni az életem, és őszintén, semmi értelmét nem láttam annak, hogy ott voltam akkor éppen. Műmosollyal követtem Harryt a bejárathoz, de pár pillanat múlva aranyos ugatást hallottam mögülem, majd egy iszonyúan aranyos Husky ugrándozott felénk. Imádom a kutyákat, így gondolkodás nélkül leguggoltam hozzá, ő pedig egy kis barátságos szaglászás után levetette magát a földre és a hátára feküdt, jelezve, hogy ideje vakargatnom a hasát.

- Ő itt Hunter. Még kölyök, szóval vigyázz, mert néha csak megrágcsálja a kezünket. - felkuncogtam. Imádnivaló kutyus volt, nem volt az a nagyon picike, de még nem nőtt fel teljesen. Mosolyogva vakargattam a hasát és mindenféle hülyeséget dünnyögtem neki, miközben ő folyamatosan tartotta a szemkontaktust jégkék szemeivel. Olyan gyönyörű volt! - Úgy látom tetszel neki. Általában félénk az idegenekkel. Egy állatmenhelyről hoztam el, az előző gazdái bántották őt. - szegény teremtményen nem látszott, hogy bántalmazták volna, innen is tudtam, hogy Harry nagyon jó gondját viselte. Pár percig még játszottunk vele, majd bementünk a hatalmas házába. Harry az ölében hozta be Huntert, engem pedig előreengedett. A látvány elképesztő volt, úgy éreztem magam mint egy luxusszállodában, de annak is egy sokkal otthonosabb verziójában. Egyszerű elegancia volt jellemző a hatalmas terekre, ami nagyon elnyerte a tetszésemet.  A falak festése, és a bútorok tökéletesen leírták Harry személyiségét, viszont az azokon található tárgyak mintha túlságosan elütöttek volna a környezettől. Például egy pink takaró nem igazán illett az elegáns kanapéhoz, de nem említettem meg, mert semmi jogom nincs hozzá. Pár pillanaton belül meg is jelent egy szőke, csinos lány, aki minden bizonnyal Vanessa lehetett. Teljesen más kinézetre számítottam, és akaratom ellenére valamiért mégis unszimpatikusnak találtam a lányt. Ezt az érzést próbáltam elnyomni, így mosolyogva néztem rá.

- Szia, Vanessa vagyok - nyújtott kezet kedvesen, folyamatos mosollyal az arcán. A pórusai között megragadt az alapozó. Jaj, túl negatív lennék? Inkább visszafogtam magam és mosolyogva bemutatkoztam. Ő gyorsan Harryhez lépkedett és egy gyors csókot nyomott szájára, én addig tovább kémleltem a nappalit. Kívülállónak találtam magam, és olyan érzésem volt, hogy nem helyes ott lennem.

- Gyere, Donna, körbevezetlek! Nyugodtan érezd magad otthon, és mindig gondolj arra, hogy szívesen látunk. Ha szükséged van valamire, bármire, csak szólj nekünk, és mi ugrunk. - lelkesen magyarázott nekem, közben pedig próbálta félrelökni az útjából Huntert. Szegény jószág szomorúan nézett fel rám, ezért megsimogattam a fejét. Felvezetett a lépcsőn, és egy aranyos kis szobához vezetett, ami a folyosó végén terült el. A falak itt tejeskávé színűek voltak, és egyszerű, egyszínű elemek építették fel a területet. Nagyon tetszett, és ahogy láttam Hunternek is, mivel betrappolt közöttünk, és nagy sebességgel az ágyra vetette magát.

- Jaj, utálom, mikor ezt csinálja. Tiszta szőr lesz tőle az ágy - rázta a fejét rosszallóan Vanessa, és mérgesen nézett az állat után. Bevallom, engem nem igazán zavart.

- A fürdőszoba a folyosó másik oldalán van, csak két lépésre. Ez egyedül a tiéd, a mi fürdőnk a folyosó túlsó végén van, a hálószobánkkal szemben. Szóval, ha bármi kell, minket ott megtalálsz. - kedvesen mosolygott rám. A kezdeti szorongásom mellette eltűnt, de még mindig kicsit aggódtam amiatt, hogy egy idegenként vagyok itt.

- Nagyon szép ez a ház. De tényleg, eddig ilyet csak magazinokban láttam - mondtam ámulva, mire felkuncogott. Elég furcsa nevetése volt, mivel hangja elvékonyult és mintha szándékoson sipítozott volna.

- Örülök, hogy tetszik, habár szerintem túl sivárak a falak. Mindig mondom Harrynek, hogy kellene egy kis színt vinni, de nehezen lehet rávenni. Azért egy kis babakék vagy pink nagyon jól mutatna néhány helyen - csevegett mosolyogva, miközben visszamentünk a földszintre a cuccaimért. Babakék? Pink? Nem sok ideje ismerem Harryt de szerintem egyáltalán nem örülne egy kis színnek.

- Jaj, Vanessa, mivel tömöd a fejét? Csak nem a pink falakkal? Mert akkor Donna, ne is hallgass rá! Pártolj át az oldalamra ahol néhány falrész fekete és minden letisztultan egyszerű. - magyarázta Harry, mire felcsillantak a szemeim. Ez már sokkal jobban tetszett, mivel egyenesen ki nem állhattam az élénk vidám színeket. Vanessa megforgatta a szemét, és odabújt Harryhez.

- Szó sem lehet róla. Tudod, hogy utálom a feketét. Olyan sötét és lehangoló. Erről jut eszembe, igazán felvehetnél már egy kék farmert. És az a ronda csizma, te jó ég, hogy tudod ilyen kopottan felvenni? - sopánkodott, mire Harry megadóan felsóhajtott. Végignéztem a göndörkén. Barna csizmája tényleg elég kopott volt, de teljesen jól nézett ki, mivel úgy tűnt mintha szándékosan lenne ilyen. Fekete, enyhén feszülős nadrágja jobban nem is állhatott volna rajta, és szintén fekete, lezser ingét pedig egészen hasáig kigombolva hordta, ezzel jól szemügyre vehettem madaras tetkóit, valamint bepillanthattam egy másik tetoválásra is, amiről még nem tudtam, hogy mit ábrázol. Emellett Vanessa még tökéletes sminkben, kiengedett szőke tincsekkel állt Harry mellett egy szál rózsaszín selyem köntösben.

- Szeretem ezt a csizmát és a fekete nadrágot is - mondta, az említett darabokra nézve. - De a kedvedért holnap farmert veszek fel. - nézett rá, mintha csak szívességet teljesítene. Úgy éreztem, eléggé zavarok.

- Köszönöm - egy rövid csókot váltottak, majd Harry felém fordult.

- Nem vagy éhes, Donna? Azt hiszem maradt még kínai vacsiról... - tűnődött Harry, majd megindult a konyha felé.

- Óh, nem, köszönöm. Én inkább már csak szeretnék lefeküdni - mondtam zavartan a hajamba túrva. Nem igazán tudtam, hogyan kellene viselkednem velük, így cikinek éreztem minden egyes szavamat.

- Rendben, akkor felkísérlek. Viszont tényleg, szolgáld ki magad nyugodtan, és érezd magad otthon - mosolygott rám kedvesen, majd felkapta a hátizsákom, és megindult felfelé a lépcsőn.

- Drágám, a hálóban leszek! Jó éjt, Donna - Vanessa két puszit nyomott az arcomra, majd Harry után küldött.

- Tetszik a fekete fal ötlete. Remekül illene hozzá valamilyen mintás függöny, persze a nem túl csicsás fajtából - mondtam Harrynek, akinek ettől felcsillant a szeme. Bevallom, mindig is érdekelt a lakberendezés, imádtam bútorüzletekben nézelődni, és kis, antik tárgyakat nézegetni.

- Ezen már én is gondolkodtam! Csak sajnos Vanessa nem szereti a mintákat, csak a csipkét, de azt hatalmas mennyiségben. - felkuncogott. Nem értettem, hogy miért nem küzdött a saját elképzeléseiért, de inkább nem szólaltam meg. - Azt hiszem, akkor én magadra is hagylak, elég késő van már. Vagy inkább korán. - hajnali három körül lehetett az idő, szóval nem túlzott.

- Hát akkor... Jó éjszakát - intettem bénán.

- Aludj jól! - mosolygott rám kedvesen, majd már ki is lépett az ajtón, amit gondosan becsukott maga után. Eléggé fáradt voltam, de nem akartam koszosan befeküdni a tiszta ágyba, így egy zuhany mellett döntöttem. Átvándoroltam a fürdőszobába, ahol ki volt készítve néhány törülköző, és a mosdókagyló mellett még egy tiszta fogkefét és egy bontatlan fogkrémet is találtam. Mennyire figyelmesek! A tükörbe nézve viszont teljesen elborzadtam, és a látványtól meg is szédültem. Szörnyen néztem ki, hajam kócos és koszos volt, bőröm pedig olyan sápadt volt mint a hold. Nem voltam a legjobb formámban, habár nem is éreztem úgy magam. Megelégelve a szörnyű látványomat beálltam a zuhany alá. Igyekeztem spórolni a vízzel, így tíz perc alatt végeztem a hajmosással is. Felfrissülten léptem ki a fürdőszoba ajtaján, és úgy éreztem, mintha ezzel a zuhannyal egy új életet nyitottam volna. Fáradtan dőltem be a puha ágyba, majd feltettem a telefonomat tölteni. Hosszú percekig csak néztem ki a fejemből, és azon gondolkoztam, hogy helyesen cselekszem-e amiért másokra támaszkodva próbálom rendbe tenni az életem. Nem bírtam sokáig, a szemeim fáradtan lecsukódtak, az álmok világa pedig olyan gyorsan nyelt el, mint még soha.

A nap vakító sugaraira ébredtem. Kinyitva a szemeimet elkáromkodtam magam, mert tökéletesen oda sütött a nap. Felhúztam a takarót a fejemre, és pár másodpercig csak vártam, hogy látószervem megnyugodjon, majd csukott szemmel felültem, és hátat fordítottam a fénynek. Hirtelen fel sem fogtam hogy hol vagyok, aztán minden beugrott. Ilyen mélyen már rég nem aludtam, és most tökéletesen kipihent voltam. Az órára pillantottam ami a tizenegyeshez közelített, így feltápászkodtam és egyenesen a fürdőszobába vettem az irányt, hogy összeszedjem magam. A saját látványom picit jobb volt, mint tegnap, de hosszabb ideig bámultam magamat. Meghíztam, ami picit zavart, de úgy gondoltam, a terhességgel együtt jár, így próbáltam figyelmen kívül hagyni. Felfrissítettem magamat majd hosszú hullámos tincseimet elrendezgettem a fejem tetején. Boldogsággal töltött el végre kiengedni a hajamat. Ám akkor ismét eszembe jutott hogy miért vagyok itt, milyen szerencsétlen az életem és mennyire reménytelen helyzetben vagyok. Próbáltam kizárni a negatív gondolatokat, de azok állandóan a fejembe akartak törni. Kissé rosszabb kedvvel léptem ki az ajtón, és egyenesen egy kemény mellkasba ütköztem. Egy ismeretlen fiú állt előttem, arca borostás volt, és csak egy nagyon kevéssel volt magasabb nálam. Jégkék szemeivel vidáman nézett rám.

- Szia, Louis vagyok! - mutatkozott be, majd meg sem várva a válaszomat azonnal szorosan átölelt, annyira, hogy félő volt hogy eltöri a csontjaimat.

- Louis, ne molesztáld őt!! - hallottuk meg Harry kiáltását a földszintről, mire mindketten felnevettünk. Louis a vállamon hagyta a karját és így húzott lefelé, hogy csatlakozzunk a göndörhöz.

- Nyugi Hazza, csak bemutatkoztam. Nem árt ismernie az egyik lakótársát, nemde? - Louis vidám hangja töltötte be az egész teret, amitől akaratlanul is mosoly ült az arcomra. Akkor értünk a konyhába, ahol Harry egy szál Calvin Klein alsóban sütött palacsintát.

- Te is itt laksz? - kérdeztem Louistól érdeklődve, és reméltem, hogy igennel felel, hiszen máris jól éreztem magam a társaságában. Harryhez hasonlóan neki is tetoválások díszítették izmos karját, viszont ő nem hordott órát.

- Lou csak azt hiszi hogy itt lakik. Van saját lakása, de állandóan a nyakunkon lóg - nevetett Harry, mire Louis gyerekesen kinyújtotta rá a nyelvét. Feltehetően már nagyon régóta ismerhették egymást, mert úgy bántak egymással, mint a testvérek. Viszont a rokoni kapcsolatot szinte teljesen kizártnak tartottam a külsőbeli eltérés miatt. Harry magas, Louis alacsony, arcberendezésük pedig teljesen eltérő volt.

- Hazza, miért nem mutattál be eddig ennek a szépségnek? - kérdezte Lou, miközben végigfuttatta tekintetét a fejem tetejétől egészen a kislábujjamig. Harry erre összeráncolt homlokkal felé fordult, majd rám nézett, és újból vissza rá.

- Tomlinson... Ha egy újjal is hozzá mersz érni, garantálom hogy többé nem lesz mivel hozzáérned. - nézett rá szigorúan, mire Louis megadóan feltette a kezét. Persze egyértelmű volt hogy csak játszadoznak egymással, mert szemükben csillogott az elfojtott nevetés jele.

- Értettem, főnök. Mikor lesz kész a kajám? - Louis lábujjhegyre állva átlesett Harry válla fölött. Felnevettem.

- Ki mondta hogy kapsz belőle? - kérdezett vissza Harry pimaszul, mire Louis egy ujjával megcsikizte az oldalát, amitől a göndör megugrott, majd egy hirtelen mozdulattal megfordult. Louis futásnak eredt, Harry pedig azonnal a nyomába indult. Felnevettem jelenetükön, és csak azon kaptam magam, hogy mosolyogva nézem a nyomukat. Kifutottak a kertbe, a palacsinta pedig sült a serpenyőben. Úgy döntöttem, kisütöm a maradék palacsintát, amíg ők ketten egymással hadakoznak. Egy fél perc sem telt el egyedül, de máris sötét gondolatok kezdtek az elmémbe mászni. A palacsintáról a régi idők boldogsága jutott eszembe, az, ahogyan a nagymamám megtanított sütni-főzni...Könnyek gyűltek a szemembe, amiket azonnal eltüntettem a kezemmel, és próbáltam a pozitív dolgokra gondolni. Pár palacsinta kisütése után a fogócskázó páros visszatért.

- Hupsz. Elfelejtettem a palacsintát. - jutott hirtelen eszébe a göndörkének, de én csak mosolyogva megvontam a vállam, jelezve, hogy átvettem a helyét.

- Majd én kisütöm a többit. Láttam, hogy szenvedsz a feldobással - mondtam neki, miközben egy egyszerű kézmozdulattal megfordítottam a palacsintát a levegőben.

- Soha nem ment. De látom, te ebben profi vagy - elismerően nézett rám, majd leült Louval szemben az asztalhoz. - Jut eszembe, már felhívtam az orvost és négy órára kaptunk időpontot. Fél óra az odaút, szóval úgy tervezz készülődni. - vázolta fel a terveket, én pedig figyelmesen hallgattam őt. Kezdtem izgulni az orvosi látogatás miatt, mert valamiért egy orvos közelében sem érzem kényelmesen magam.

- Vanessa hol van? - kérdeztem. Lehet, hogy jó lett volna megbeszélni vele az ilyet, vagy valami...

- Dolgozik, kora reggeltől egész estig. - vonta meg a vállát. Pénteki nap volt, így furcsának találtam hogy tényleg egész estig dolgozik, habár nem tudtam semmit az állásáról így nem is volt jogom belekötni. Ami azt illeti, Harryről se tudtam túl sokat. És Louisról sem.

- Hazza, mesélted Donnának, hogy mennyire vadásznak rád az újságok? - kérdezte Louis, mintha csak a gondolataimban olvasna.

- Nem Louis, és kérlek ne...- nem fejezte be a mondatát, mert Lou azonnal belekezdett a mondókájába.

- Harry újságíró, és nemrég olyan jó cikket írt az állatok bántalmazása ellen, hogy minden vállalat őt akarja. De persze a göndörke tetőtől talpig szerény, és nem dicsekszik ilyenekkel... - avatott be Louis, mire elismerően néztem Harryre, akinek arca piroslani kezdett.

- Kinyírlak te barom - fújtatott Harry, mire Louis mosolyogva megrántotta a vállát és kinyújtotta rá a nyelvét. Ez a nyelvnyújtogatósdi eléggé népszerű a társaságukban. Akkor már kész is lett az utolsó darab palacsinta, így éhesen leültünk enni. Mondanom sem kell, nagyon finom volt, minden egyes harapást élveztem. Oké, néha majdnem megfulladtam a röhögéstől, mikor Louis valami oltári nagy baromságot mondott. Kaja után a fiúk úgy döntöttek, hogy kimennek focizni az udvarra, én pedig Hunter társaságában néztem őket a teraszról. Egészen megkedveltem őt. Gyönyörű szemeivel úgy vizslatott, mintha a lelkembe látna, és olyan édesen bújt hozzám, hogy szeretete ellepte az egész testemet. Igaz, játék közben néha megrágcsálta az ujjaimat, de ez egyáltalán nem zavart. Hunter teljesen lefoglalta a gondolataimat, és mellette nem is jöttek azok a fekete felhők a negatív gondolatok záporával. Louis és Harry pedig tökéletesen eljátszottak órákon keresztül, és mikor kifulladva, leizzadva vittem nekik egy pohár vizet, úgy néztek rám, mint aki az életüket mentette meg. Mindketten elég jól fociztak, dekáztak, és sorra lőtték egymásnak a gólokat. A kertben elég sok helyük volt erre, és már saját focipályájuk volt, igaz, sokkal kisebb kiadásban. A kertben rengeteg növény volt, köztük virágok, bokrok, és pár fa is díszítette a területet. A telek végén egy hatalmas diófa állt, ami úgy nézett ki, mint ami tökéletesen arra termett, hogy az emberek felmásszanak rá és az egyik ág tövében megpihenve olvassanak.

Az idő nagyon gyorsan telt, és már három óra körül járt az idő, amikor úgy döntöttem, szépen lassan elkezdek készülődni. Vettem egy frissítő zuhanyt, és kivételesen egy kis minimalista sminket is használtam az arcomon, hogy azért ne ijedjenek meg tőlem az emberek. Nagyon jól pakoltam össze még otthon, hiszen minden szükséges dolgot elhoztam. A ruhák, amiket szeretek, egy-két sminktermék, fésű, tisztasági kellékek, és pár személyes tárgy, valamint a telefonom, és ennyi, így szerencsére nem kellett Harry nyakán lógnom, hogy vigyen el valami bevásárlóközpontba hogy megvegyem a szükséges dolgaimat. Mikor elkészültem, Harryék éppen akkor fejezték be a focizást és kimerülten dőltek le a kanapéra.

- Megyek és letusolok - pattant fel Harry, és egyedül hagyott Louval, aki megveregette maga mellett a kanapét, hogy foglaljak helyet mellette.

- Honnan ismered Harryt? Még soha nem említett téged, pedig én aztán mindent tudok az életéről - kérdezte érdeklődve.

- Még a gimi első évében, mikor ő már harmadikos volt, elég sokat szívattuk egymást. Akkoriban nagyon utáltam, mert a beszólásai mindig betaláltak, és én is beszóltam neki elég sokszor szóval ő sem nagyon kedvelhetett...

- Ó igen... Szinte száz százalékban biztos vagyok benne, hogy azért szekált, mert bejöttél neki, csak túl gyáva volt ezt jelezni. - vonta meg a vállát, mire összeráncoltam a homlokomat. Nem, biztos nem.

- Nekem nem úgy tűnt. De mindegy is, már nagyon régen volt és azóta teljesen más a helyzet. - féltem bevallani még magamnak is, hogy akkoriban fülig szerelmes voltam belé, de erről senkinek nem kell tudnia.

- Hát, figyelj, én jobban örülnék, ha téged ölelne át minden nap ahelyett a ringyó helyett- leesett az állam. - Tudom, elsőre nagyon kedvesnek tűnik a szörnyeteg, de amint kimutatja a foga fehérjét, kibírhatatlan. - halkan felnevettem.

- Szörnyeteg? - kérdeztem kuncogva, mire megvonta a vállát, és közelebb hajolt, hogy ne kelljen túl hangosan beszélnie.

- Vanessa... Nessi... Lochnessi szörny...Érted? - felnevettem. Elég kreatív nevet adott a szőkeségnek, habár nekem eddig tényleg kedvesnek tűnt a lány. - De komolyan, szerintem Harrynek agyi gondjai vannak, amiért képes elviselni azt a libát. Még csak nem is néz ki jól. Semmi hús nincs rajta, és akárhányszor átölelem, az arca ott marad a pólómon. - ismételten felnevettem. Ebben teljesen egyetértettem, kicsit (na jó, nagyon) sok sminket viselt a csaj.

- Biztos van egy olyan arca, ami Harryt elkápráztatja.  - mondtam neki mosolyogva, és próbáltam pozitívan gondolni rá, hogy ne az utálat esetleg az unszimpátia erősödjön bennem.

- Ja, a manipulatív sikongatása. Ez a csaj egyvalamiben jó: A hazudozásban. - mondta, amolyan "ez van" stílusban, én pedig elgondolkodtam. Tényleg ilyen szar emberismerő lennék, hogy az ilyenek fel sem tűnnek elsőre? Louis ezután semmiségekről kezdett csevegni, elmondta, hogy mennyire szereti az Adidast (ami egyébként meg is látszott rajta, mert tetőtől talpig ilyen márkában feszített), és hogy Harry csak Calvin Klein alsónadrágot hord.

- Louis, komolyan az alsónadrágomról beszélgettek? - hallottuk meg Harry hangját, majd egy pillanaton belül meg is jelent átöltözve, még enyhén vizes tincsekkel.

- Tudod hogy szeretlek édes kicsi cukorfalatom - Louis egy puszit dobott felé, mire Harry nevetve megrázta a fejét, majd összecsapta tenyereit.

- Donna, mehetünk? - kérdezte, mire én gyorsan felpattantam, és már vettem is a cipőmet.

- Mehetek veletek? Hunter is tud néha unalmas társaság lenni... - kutyaszemekkel nézett ránk, de Harry megrázta a fejét.

- Bocs, Tommo, de meg kell etetned Huntert, és jó lenne, ha egy kicsit tisztább lenne. Ezalatt azt értem hogy fürdesd meg. Köszi - Lounak esélye sem volt ellenszegülni ugyanis Harry már fel is kapta a kulcsait, és kitolt maga előtt az ajtón. Szegény, ott maradt egy halom tennivalóval.

- Valójában nem kell megfürdetni Huntert, csak Louval lehetetlen egy váróteremben létezni, és késésben vagyunk. - kuncogott, mire rosszallóan megráztam a fejem. A kis álszent! Gyorsan bepattantunk az autóba és már úton is voltunk.

- Ne haragudj Louis miatt, elég közvetlen a személyisége és néha túl őszinte, de épp ezért bírom.

- Csak viccelsz, ugye? Kedvelem Louist, nagyon feldobta a kedvemet - mosolyogtam, mire ő felnevetett.

- Hihetetlen, komolyan a Calvin Klein alsónadrágomról kezdett beszélni? - hitetlenül a hajába túrt, miközben le sem vette a szemét az útról.

- Ha az Adidas gyártana alsót, ő is azt hordaná - kuncogtam fel.

- Gyárt. - leesett állal néztem rá. - Komolyan. Egy egész gyűjteménye van. - röhögött, én pedig csak elképedve néztem rá. Kicsit meglepődtem, de közben számítottam erre. Furcsa emberekkel lettem összezárva hirtelen. Ezután hatalmas semmiségekről beszélt, mint például hogy Hunternek mi a kedvenc eledele, és Louis milyen hülyeségeket csinált fiatalabb korukban. Én csak hallgattam mély, dörmögős hangját, és csak néha szólaltam meg, ha szükséges volt. Szerettem őt hallgatni, olyan beleéléssel tudott beszélni az élményeiről, hogy jól esett csak rá figyelni, és nem gondolni másra. Az út így nagyon gyorsan eltelt, rengeteget tudtam meg Harry gyerekkoráról, amiben többnyire Lout is belesorolhatjuk. Remegő gyomorral szálltam ki az autóból, egyszerűen csak izgultam. Harry eléggé egyértelműen próbálta elvonni a figyelmemet, hogy ellazuljak, de nem igazán sikerült neki. A váróteremben nem is kellett sokat várnunk, az orvos azonnal mondta a nevemet.

- Bemenjek veled? - kérdezte Harry, látva a kétségbeesett arcomat. Bizonytalanul bólintottam, majd beléptem az ajtón, mintha csak meghalni jöttem volna.

- Üdvözlöm, hölgyem, Samantha vagyok - egy középkorú nő mutatkozott be nekem, és illedelmesen nyújtotta felém a kezét, amit én egy hamis mosoly kíséretében megráztam, és szintén bemutatkoztam. Samantha eléggé alaposan kikérdezett, és eléggé kínos volt Harry előtt válaszolni rájuk, de igyekeztem elűzni a szorongásomat. A nő eléggé kedves és segítőkész volt, mindig pontosan elmondta, hogy mit csináljak, hogy milyen vizsgálatot végez éppen, és rengetegszer utasította, hogy lazuljak el, amit a végére már sikerült elérnie.

- Hölgyem... Azt hiszem, rossz hírekkel tudok csak szolgálni - köszörülte meg a torkát pár másodperc csend után, mikor is éppen ultrahangos vizsgálatot végzett. A szívem felgyorsult, és ösztönösen a legrosszabbra kezdtem gondolni. - Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy maga nem terhes. 

-------------------

Sziasztok,

Ne haragudjatok a sok késés miatt, bevallom, a lustaság eléggé keresztbetett a terveimnek. :D

A történet most kezd felpörögni, minden kis apróságnak jelentősége lesz, és furcsa, mert eddig ilyen összetett dolgokat még nem írtam, szóval nekem is egy új felfedezés ez a sztori. 

Nagyon remélem, hogy tetszett, ha így van akkor írjátok meg kommentben, mindig örülök egy kis visszajelzésnek. :) 

További kellemes napot, 

HOMELESS | 1. Rész

Nem hittem a szememnek. Már vagy fél órája tartottam a kezemben a készüléket a fürdőszoba csempéjének dőlve, könnyekkel áztatva a padlót. Kétségbe estem, csak bámultam a két kis csíkot, melyek azt jelezték, egy élet kezdett növekedni bennem. Nem álltam még készen az anyaságra, elvégre 19 évesen, az idegbeteg szüleim házában élve nem voltam valami kellemes környezetben. Nem tudtam mit kezdjek magammal, hiszen már előre láttam apám megvető arckifejezését, ahogyan részegségében szemrehányóan üvölti felém a szavait és egy erős csapást mér az arcomra, miközben anyukám csak a fejét csóválva végignézi a jelenetet. Volt már erre alkalom, nem is egyszer, tulajdonképpen nem volt olyan hét, hogy ez ne történt volna meg. Pedig soha nem voltam rossz gyerek, mindig jó jegyeket szereztem és soha nem lógtam ki otthonról. Pár hónapja találtam rá Christianra, aki támogatásával erőt adott ilyen körülmények között, és aki valószínűleg a születendő gyermekem apja is egyben - és aki nem fogja túl nagy örömmel fogadni a hírt, miszerint várandós vagyok. Az idegesség ismét felülkerekedett rajtam, a kezem úgy remegett, mint még soha, pedig az utóbbi hetekben elég sokszor tapasztaltam ilyen érzést. Pár hónapja kezdődött el ez az egész, az érettségi előtt, ugyanis nagyon izgultam miatta. Sokszor nyugtatót kellett szednem, hogy ne izguljak annyira, habár az se nagyon használt. Ez az idegesség azóta egyre csak fokozódott, és az sem segített, hogy már egy hete késett a menstruációm. Ezért vettem ma egy tesztet, ami pozitív lett.

Szipogva elővettem a telefonom a zsebemből, majd a terhességi teszt fölé emelve a készüléket, egyszerűen lefotóztam azt. Percekig csak bámultam a képernyőre, majd egy érintéssel el is küldtem a képet Christiannak. Sóhajtva temettem tenyerembe arcom, és éreztem ahogy egész testem megremeg a félelemtől. Az életem kezdett szétcsúszni. Pár keserves perc után a telefonomból hangosan szólni kezdett a csengőhangom, én pedig könnyeimet letörölve azonnal fel is vettem azt.

- Donna, mi ez a kép? - hallottam meg azonnal Christian hangját, ami alap esetben pozitív érzelmekkel töltött el, de most szörnyen féltem.

- Hát... A teszt azt mondja hogy terhes vagyok - motyogtam halkan, de épp elég hangosan ahhoz, hogy a vonal túlsó felén is hallani lehessen. Pár másodperc csend következett, a szívem közben olyan hevesen vert, hogy félő volt hogy kiugrik a torkomon keresztül.

- Tőlem? - hangjában már kételkedést kezdtem érezni. Féltem az elkövetkezendő beszélgetéstől, és azt kívántam, bárcsak ez most ne történne meg velem.

- Mással nem voltam, szóval, igen, tőled. Chris, én nem is tudom mi legyen, kétségbe vagyok esve. - szipogtam neki, mire a túloldalon hatalmas sóhaj hallatszott.

- Elvetetjük, és nincs ebből probléma. A szüleid meg sem fogják tudni, hogy ez megtörtént. - válaszolta egyszerűen, nekem pedig leesett az állam. Nem is értem, miért lepődtem meg rajta, hiszen pontosan erre a válaszra számítottam.

- Chris, én ezt nem szeretném. Egy élő emberről van szó, nem ölhetjük meg aztán felejthetjük el, mintha meg sem történt volna. - válaszoltam könnyeimmel küszködve. Az utóbbi pár nap eléggé megviselt a rosszullétek miatt, és most úgy tűnt, az életem hamarosan hatalmas fordulóponthoz érkezik.

- Pedig ezt kell tennünk. Kivéve, ha meg akarod szülni, de akkor rólam le kell mondanod. Tudod, hogy utálom a gyerekeket, én ezt nem vállalom el. - csalódtam benne. A lelkem mélyén reménykedtem, hogy elfogadó lesz, és együtt, közösen végigcsináljuk majd az egészet, de egy részem tudta, hogy ez lesz a válasza. Én pedig teljesen megértettem, elvégre húszévesen ritkán akar elköteleződni egy férfi.

- Christian... Apám megint meg fog verni, amint megtudja... Segíts, kérlek. - könyörögtem neki. Nekem már csak ő maradt, a barátaimra nem számíthattam, hiszen mikor összejöttem vele, mindannyian elpártoltak mellőlem és most szóba sem állnak velem. Az életem egy kész katasztrófa lett.

- Nem érdekel, nekem nem kell gyerek! - válaszolta felemelve a hangját. - Ha nem gondolod meg magad, akkor végeztünk. Döntened kell. Vagy én, vagy a gyerek. A kettő együtt nem pálya. - a szívem darabokra hullott, mintha egy hatalmas hideg kalapáccsal szétzúzták volna a lelkemet is.

- Chris. Kérlek. Képtelen lennék megölni ezt a kis csöppséget - könnyeim vízesésként folytak le az arcomon, és egyenesen a hideg kőre érkeztek.

- Akkor végeztünk. Ne keress többet. - szavai után azonnal kinyomta a telefont, nem is hagyva, hogy válaszoljak neki. Hogy lehet ilyen szívtelen? A sok boldog együtt töltött perc után képes ezt tenni velem és még csak nem is érdekli a sorsom? Hatalmasat csalódtam. És én még azt hittem, hogy ezzel a fiúval majd leélhetem életem hátralevő részét boldogságban. Ismét tévedtem.

Órákon keresztül ültem a fürdőszoba hideg csempéjén, és csak bőgtem. Minden reményem elveszett, de továbbra is kiálltam az elveim mellett. Nem akartam megölni egy ártatlan babát. Rengeteget gondolkoztam. Biztos voltam benne, hogy apám meg fog verni, még talán ki is raknak az utcára. A megaláztatást most képtelen lettem volna elviselni. Éppen eléggé szégyelltem magam azért, amiért nem voltunk elég óvatosak Christiannal- még akaratom ellenére sem. Féltem. Nem volt semmim, csak egy érettségim. Főiskolára sem vettek fel, így azt terveztem, hogy egy évet kihagyok. De így ebből az évből több év lesz.

Letöröltem könnyeimet. Magamnál kell maradnom, nem zuhanhatok össze, már csak a baba egészsége miatt sem. Kell lennie egy megoldásnak, csak még nem jöttem rá, mi lenne a megfelelő út. Úgy döntöttem, addig kell cselekednem, amíg apa nincs itthon. Biztosan megint kocsmázik, mint minden áldott nap.

A teszttel a remegő kezemben rohantam le a lépcsőn, egyenesen a nappaliba, ahol anyu éppen filmezett. Tudni kell róla, hogy nagyon könnyedén felkapja a vizet, de ő képtelen lenne engem bántani - legalábbis eddig nem tette még meg, viszont napi szinten vág a fejemhez olyan dolgokat, amiket legszívesebben soha életemben nem hallottam volna, mint például, hogy miért nem kerültem egy óvszer belsejébe, majd onnan egy kukába, és ehhez hasonlók. 

A hátam mögé rejtettem a tesztet, és a számat rágva ültem le anya mellé. 

- Na mi van, te kis kotonszökevény? - kérdezte, miközben ujjaival összeborzolta a hajamat a fejem tetején. Utáltam, mikor így hívott, ez általában azt jelentette, hogy legszívesebben most azonnal lehúzna a vécén és megfeledkezne rólam. Márpedig elég sokszor hívott így.

- El kell neked mondanom valamit. - kezdtem bele. Jobb minél hamarabb túllenni rajta. Egyáltalán nem tudtam, mire számítsak. Abban reménykedtem hogy majd egy kicsit leszid, amiért felelőtlenek voltunk, de aztán elmondja, ő is így járt, és hogy nincs ezzel semmi baj, majd ő segít. Hát, erre életem végéig várhattam.

- Drogozol, teherbe estél, vagy itt vannak a rendőrök, hogy letartóztassanak? - kérdezte nemtörődöm hangsúllyal, mire egy hatalmasat nyeltem. Akkor már tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok.

- Én és Christian... Szóval... - próbáltam kinyögni, de nem ment, így közbeszólt.

- Megbaszott. Értem. És? Nehogy azt merd mondani, hogy az a töketlen nem vette ki időben a lompost, mert akkor isten bizony hozzám ne gyere! - könnyek gyűltek a szemembe.

- Hallgass már meg! - kiáltottam rá a sírás határán, mire meglepődötten feltápászkodott, felkészülve arra, hogy leordítsa a fejemet.

- Mi a francot képzelsz magadról? Azt hiszed, hogy csak mert betöltötted a tizennyolcat, megtehetsz bármit? Teherbe estél? Gratulálok, de kurvára nem érdekel! A saját hibádból történt, én pedig leszarom, csinálj amit akarsz a gyerekeddel, de ide ne hozd, mert annak nem lesz jó vége! - már zokogtam. A saját édesanyám vágta a fejemhez ezeket a dolgokat.

- Hogy teheted ezt a saját lányoddal? - kérdeztem tőle halkan.

- A saját lányommal? Na idefigyelj! Pont leszarom, mi van veled, érted? Felőlem már a kórházban megdögölhettél volna, vagy akár már apád farkában! Vagy még jobb, ki is dobhattalak volna a kukába, és most nem lenne semmi problémánk! Kurvára nem érdekelsz, felőlem aztán elcsaphat egy busz vagy beugorhatnál a sínek közé! - ordította. Megállás nélkül folytak a könnyeim, nem tudtam, mit mondhatnék. Tényleg úgy éreztem magam, mint egy kotonszökevény, egy felesleges test, ami csak a bajt okozza.

- Kérlek... - suttogtam, könnyektől csillogó szemekkel nézve rá.

- Na nem, ezt felejtsd el. Ne nézz rám így, mert tőlem aztán nem kapsz segítséget. Oldd meg magadnak a problémáidat, és felejts el! Ha azt hiszed, hogy ha eláztatod a szőnyeget a kurva könnyeiddel, megesik rajtad a szívem, nagyot tévedsz! - ebben a pillanatban egy hatalmas csapódás hallatszott a bejárati ajtó felől. Na ne, már csak ez hiányzott. Gyorsan fel akartam szökni a szobámba, de anya megragadta a karomat, és nem engedett el. Apa betántorgott az ajtón, majd össze-vissza forgó szemgolyókkal nézett ránk.

- Éppen időben, Clay. A lányod éppen most jelentette ki, hogy kibaszottul terhes. - anyu azonnal elmondta neki, miközben rosszallóan csípőre tette a kezét. Apu látszólag egy pillanatig azt se tudta, hogy kik vagyunk, de aztán megcsillant a harag a szemében, én pedig már akkor tudtam, mi fog következni.

- Hülye kis ribanc - ordította, szavaiból alig lehetett érteni valamit. Egy gyors mozdulattal közelebb lépett hozzám, habár közben eléggé megingott. Ismét olyan részeg, hogy talán nem is tud magáról. Próbáltam minél kisebbre összehúzni magam. Féltem tőle, talán jobban, mint eddig bármikor. Arcomon már folytak a könnyek, és úgy remegtem, mint a kocsonya a hűtőben.

- Semmirekellő kurva vagy! Nem is értem, miért nem száradtál rá a lepedőre, mindenkinek sokkal jobb lenne most! - ordította az arcomba. Leheletén éreztem a tömény alkohol szagát, majd egy lépést tett hátra, és már lendítette is kezét, amit én kivételesen nem hagytam nekicsapódni bőrömnek. Szorosan fogtam csuklóját, mire eléggé ledöbbent fejet vágott.

- Ne. Merj. Megütni. Még egyszer. - sziszegtem a fogaim között, mire szemében olyat láttam, mint még soha. Teljesen bevadult, kirántotta karját szorításomból, majd vállamnál fogva hátralökött, de olyan erővel, hogy a padlóra estem. Beütöttem a könyökömet, és eléggé sajogni kezdett a derekam, de akkor ezzel nem is volt időm foglalkozni, ugyanis apám azonnal a hasamba rúgott egy hatalmasat. Fájdalmasan összegörnyedtem, hányinger kerekedett felül rajtam, könnyeim pedig megállíthatatlanul folytak. Soha nem éreztem még ennyire megalázottnak és elhagyatottnak magam. De nem adtam fel. Amilyen gyorsan csak tudtam, felálltam, majd hátrálni kezdtem a szobám felé.

- Utállak mindkettőtöket! - kiáltottam a lehető leghangosabban, habár alig jött ki hang a torkomon. Gyorsan felszaladtam a lépcsőn, bezártam magam mögött az ajtót, lerogytam a szőnyegem közepére és előtört belőlem a zokogás. Nem bírtam tovább, abban a pillanatban lett elegem mindenből, és megszületett bennem a döntés, miszerint képtelen vagyok még egy nappal tovább itt maradni ebben az elcseszett házban. Sűrűn hulló könnyekkel szedtem elő a hatalmas hátizsákomat az ágyam alól, és pakolni kezdtem. Pár ruha, tisztasági eszközök, túléléshez szükséges dolgok, iratok, valamint a megspórolt pénzemet is előszedtem az éjjeliszekrényem mélyéről. Fél óra múlva felszáradt könnyekkel és egy nyitott ablak társaságában néztem vissza üres szobámra. Semmi nem tartott már vissza. Felhúztam a kabátom cipzárját, majd már ki is másztam az ablakpárkányra. Nem volt túl magasan, de még így is picit féltem, hogy eltöröm valamimet. Szerencsére sikerült épségben megérkeznem a betonra, és már futottam is, habár még én sem tudtam, hogy hová tartott utam. Csak követtem az ösztöneimet, és gondolkodás nélkül futottam, ameddig csak lábaim bírták. Nem is figyeltem, hogy merre megyek, hiszen az agyam folyamatosan csak kattogott. Jó ötlet volt eljönnöm? Mit fogok kezdeni magammal teljesen egyedül, ráadásul várandósan?

Munkám nem volt, csak egyetlen érettségim, és így, terhesen nem is álmodhattam róla, hogy bárhol kapnék munkát pár hónapra. Teljesen kétségbeestem, így mire a város központjába értem, már zokogtam. Mint mindig, most is a legrosszabb pillanatban kezdett esni az eső, és sóhajtva néztem a fejem fölött gyülekező szürke felhőket. Pár pillanat múlva már ömlött rám a víz, de valahogy nem tudott zavarni, inkább jól esett a hosszú futás után. Széttárt karokkal, az ég felé bámulva hagytam, hogy az eső összevegyüljön a könnyeimmel és lemossa a gondolataimat. Körülöttem jó pár ember értetlenül nézett rám, ők inkább próbáltak behúzódni a fedett helyekre, ám most cseppet sem érdekelt hogy hülyének néztek. Egy idő után viszont már fázni kezdtem, szóval behúzódtam a metró aluljárójába, és leültem egy padra. Mondanom sem kell, mennyi pillantást kaptam, mivel csurom vizesen, vastag tincsekbe ragadt hajjal, egyetlen hátizsákkal, kifulladva ültem ott tenyérbe temetett arccal. Nem tudom, mennyi idő telt el, de az aluljáró már kezdett egyre üresebbé válni, és már csak néha tévedt arra egy-egy ember. 

- Mit csinálsz itt ilyen későn, Kicsilány? - hallottam meg egy mély férfihangot a hátam mögül, mire ijedten néztem fel rá. Egy szakállas, elég idős ember állt ott, barátságos  mosollyal az arcán. Tudom, nem lett volna szabad ilyet éreznem, de valahogy szimpatikusnak tűnt furcsa kinézete ellenére. Mosolyogva leült mellém, és összekulcsolta ujjait maga előtt. 

- Tudod, ebben az aluljáróban elég gyakran feltűnnek a veszélyes alakok. Nem biztonságos itt. - mondta, szemembe nézve. Ekkor jobban megvizsgáltam őt. Szeme gyönyörű égkék színben pompázott, ráncai az arcán pedig mélyek, és sokatmondóak voltak. Haja kezdett már kihullani, öltözéke pedig szakadt és egyszerű volt. - Miért nem mész haza?- kérdezte barátságosan, mire elszomorodva lehajtottam a fejem.

- Nem mehetek. - válaszoltam röviden. A férfi arcán együttérzés suhant végig.

- Miért nem? - nem válaszoltam egy ideig, azon gondolkodtam, jó ötlet-e egy teljesen idegen emberrel beszélgetni kettesben, egy hatalmas aluljáró padján. - Megértelek, hiszen nem festhetek túl bizalom gerjesztően. A helyedben én elrohannék magam elől, habár biztosítalak, hogy semmi okod nincsen erre, hiszen eszem ágában sincsen bántani téged. Ha szeretnéd, most azonnal lelépek, de úgy gondolom, néha jó kiönteni valakinek a lelkünket. - bölcsnek tűnt, és kedves szavaival azonnal belopta magát a szívembe. Hozzám nem szoktak ilyen kedvesen beszélni, és nagyon jól esett, hogy egy idegen törődik velem. 

- Kedvesnek tűnsz. - mondtam mosolyogva, mire felkuncogott.

- Wilson vagyok. - nyújtotta felém a kezét, én pedig mosolyogva megráztam azt.

- Donna. 

- Szóval, kedves Donna, miért nem mehetsz haza? - kérdezte, én pedig abban a pillanatban eldöntöttem, hogy nem fogok előle elzárkózni, és elmesélem neki a történetemet. Kellett egy barát, aki meghallgat, cserébe én is kíváncsi voltam a történetére. 

- Ez a nap egy rakás katasztrófa. Nem is tudom, hol kezdjem... - túrtam bele idegesen a hajamba, hiszen zavarban voltam, amiért éppen készültem kiönteni a lelkemet egy vadidegennek. 

- Talán az elején. Nyugi, ez nem egy kihallgatás - nevetett, mire az én arcomra is mosoly ült. A korához képest eléggé fiatalos volt, és ez tetszett. 

- Szóval... Az egész ott kezdődött, hogy megtudtam, hogy terhes vagyok. A barátom nem akarja a gyereket, így kidobott, amint megtudta a hírt. Én pedig nem szeretném elvetetni, mert képtelen lennék megölni bárkit is, szóval ez egy kizárt lehetőség... - meséltem neki, próbálva minél tömörebben elmondani neki a dolgokat, közben pedig hadartam a zavarom miatt. 

- Ne haragudj, amiért félbeszakítalak, de hány éves vagy? - kérdezte kedvesen, majd miután válaszoltam, megértően bólintott. Folytattam a történetem, és azt sem hagytam ki, amiket a szüleim műveltek velem. Nem is értem, miért nevezem őket még mindig a szüleimnek, hiszen nem érdemlik meg, és nem is tekintek rájuk úgy.

- Ez szörnyű! De ugye jól vagy? Ne vigyelek el egy orvoshoz? - aggódott Wilson. Értékeltem a kedvességét, de nem fájt semmim, így elutasítottam ajánlatát.

- Szóval, most itt vagyok, otthon és barátok nélkül, teljesen magamra hagyva. És fogalmam sincs, mit fogok kezdeni az életemmel. - fejeztem be, mire ő egy hümmögéssel válaszolt.

- Eléggé nehéz helyzet. Biztos nincsen senki, akihez mehetnél? - megráztam a fejem - Felajánlanám, hogy gyere hozzám, de az én otthonom az utca, szóval nem lennél előrébb. - csóválta fejét, arcán látszott a kemény gondolkozás. Próbált segíteni, de közben én is tudtam, hogy ide egy csoda és hatalmas szerencse kell.

- Meg kellene próbálnom munkát keresni. - mondtam neki, miközben kényelmesen hátradőltem a padon. Beszélgetésünk alatt egyetlen lélek sem járt errefelé, így zavartalanul tudtuk megbeszélni a dolgokat.

- Ha megtudják, hogy várandós vagy, egyből kiraknak. Tudom, ez igazságtalanság, de az emberek már csak ilyenek... - sóhajtott lemondóan, és megdörzsölte arcát. 

- Mit kezdjek magammal, Wilson? Te mit tennél a helyemben? - kérdeztem tőle kétségbeesetten.

- Nem tudom, lányom... Ez egy szerencsétlen helyzet, és őszintén szólva, az utcáról nehéz beszabadulni állás és kapcsolatok nélkül. Nem szeretnélek lelombozni, de szinte lehetetlen. - szomorú arccal veregette meg a vállamat, nekem pedig könnyek gyűltek a szemembe. Kissé megbántam az elhamarkodott döntésemet, viszont közben megkönnyebbülés töltött el, hogy nem kell minden nap elviselnem szüleim bántó szavait.

- Viszont ne add fel a reményt. Bármi megtörténhet. - mosolygott rám melegen, amitől egy kis erőre kaptam. Volt valami ebben a férfiban, de nem tudtam, hogy mi az. Bátortalanul közelebb csúsztam hozzá, és gyengéden átöleltem. Meglepődött mozdulatomon, de pár pillanat múlva karjait körém fonta.

- Köszönöm, Wilson. - suttogtam. Abban a pillanatban csak jól esett valakivel lenni, olyasvalakivel, aki nem ítél el a hibáimért.

- Nem tűnsz egy olyan fajtának, aki az ivászat miatt került volna utcára - jegyeztem meg, próbálva kicsit viccelődni vele, és sikerrel jártam, ugyanis őszintén felnevetett.

- Mert nem is az alkohol miatt kerültem ide. Nem vagyok az ivós típus... - nevetett, mire érdeklődve néztem rá. Nagyon kíváncsi voltam az ő történetére, hogy mi vezette ide ebbe az aluljáróba, hiszen egyáltalán nem tűnt rossz életűnek, mint ahogyan az emberek hiszik az összes létező hajléktalanról.

- Két éve történt minden... Kamionsofőrként dolgoztam, és olyan korban voltam, hogy nem sok kellett már, hogy nyugdíjba menjek. De aztán volt egy karambolom... Rajtam kívül nem sérült meg senki, viszont az én látásom azóta eléggé gyenge. Emiatt nem vezethettem többet, kirúgtak, a nyugdíjba vonulás előtt. Pénzem nem sok volt, az egyetlen reményem a fiam volt... - könnybe lábadtak a szemei. - Ő másfél éve meghalt a gyerekeivel és a feleségével együtt, mikor a lakásukban felrobbant a kazán... - gombóc keletkezett a torkomban - Az összes pénzem elment a kórházra, hogy legalább a gyerekek túléljék... De mind hiába. - könnyes szemekkel nézett rám. Fájt látni, hogy mennyi szenvedés érte az életben, és az én problémám az övéhez képest semmi nem volt.

- Sajnálom. - mondtam, végigsimítva vállán. Halvány mosoly terült szét arcán. Bele sem mertem gondolni, milyen fájdalmat érezhetett, mikor az egész családja életét vesztette egy borzalmas balesetben. Ezt utáltam a legjobban az életben: Mindig akkor rúg belénk, mikor a legsebezhetőbbek vagyunk, és még csak nem is számítunk rá. A legrosszabb dolgok mindig a legjobb emberekkel történnek, ami a legigazságtalanabb dolog a világon.

- Szóval elvesztettem a házamat, és nem maradt senkim. Egy éve élek itt. - fejezte be. Az egész lénye hatalmas inspirációt adott számomra. Bámulatos, hogy ennyi ideig képes volt itt megmaradni, és még mindig nem adta fel.

- Oké, tudom, hogy ez furcsán fog hangzani, de.... Lennél a hajléktalan-társam? - kérdeztem tőle mosolyogva, félig elnevetve magamat. Ő is felkuncogott, és felém nyújtotta a kezét.

- Hajléktalan-társak. Rendben. - megrázta a kezem - De kellenek szabályok is és egy bonyolult kézfogás. - nagyon szimpatikus volt az öreg, úgy éreztem magam, mintha egy korombelivel lennék.

- Az első szabály, hogy segítünk egymásnak, ahogy csak tudunk - javasoltam, mire bólintott.

- A második, hogy megvédjük egymást - tette hozzá. Egyetértettem vele.

- A harmadik, hogy nem hagyjuk, hogy elvesszen belőlünk a remény - mondtam.

- A negyedik pedig, hogy nem szegjük meg a szabályainkat - nevetett, mire összepacsiztam vele. A kézfogásunk pedig egy öklözésből, és pár kézmozdulatból állt, így eléggé bonyolulttá tettük, de nagyon élveztem, és pár perc alatt már be is tanultuk.

Még csak órák teltek el azóta, hogy eljöttem otthonról, de máris szereztem egy - remélhetőleg - megbízható barátot. Wilsonnal a kora ellenére nagyon jól megtaláltam a közös hangot, és sokat nevettünk mindenféle apróságokon. Megosztotta velem a takaróját, és elmondta, mik a legfontosabbak ahhoz, hogy életben tudjak maradni egyedül, az utcán. Ha ő nem lett volna ott, nem is tudom, mit kezdtem volna magammal. Az idő egyre későbbre járt, én pedig kezdtem nagyon fáradt lenni. A lábaim sajogtak a sok futástól, ugyanis egyáltalán nem voltam hozzászokva a maratoni távhoz. Wilson átadta nekem a helyet a padon, hogy aludjak ott, ő pedig majd a földön foglal helyet, habár így eléggé furán éreztem magam, de azért beleegyeztem. Ő jobban tudja, hogy mi a jó és mi nem. Felkaptam egy pulcsit, ugyanis kezdett egyre hidegebb lenni, és Wil tanácsára a csuklómhoz kötöztem a táskámat, hogy észrevegyem, ha bárki el akarná lopni. Bevallom, elég kényelmetlen volt a pad, és még a lábamat se tudtam kinyújtani, de próbáltam úgy tenni, mintha hozzá lennék szokva a kényelmetlenséghez. Hosszú ideig még csak csendben meredtem magam elé, nem tudtam elaludni fáradtságom ellenére. Arra gondoltam, milyen lenne, ha nem születtem volna meg. Nem bántottak volna annyit, főleg nem a barátaim és a szüleim nem. Nem éltem volna át ilyen fájdalmakat, de apró örömöket sem. Lehet, hogy jobb lett volna.

Arra is gondoltam, mi lenne, ha most meghalnék. Senkinek nem hiányoznék, sőt, sok embernek fel sem tűnne. A szüleim örömtáncot járnának, a "barátaim" pedig mosolyogva fogadnák a hírt. Senki nem jönne el a temetésemre. Talán csak Wilson. Akkor miért is élek? A jövőm csak egy sötét, hatalmas kérdőjel, abban sem vagyok biztos, hogy ilyen helyzetben meg tudom-e majd szülni a gyermekem. Ha még sikerülne is megszülnöm, mivel etetném, hol élnék vele és hogyan nyújthatnék neki biztonságos helyet? Nem tudnám egyedül megoldani. Az életem így teljesen jelentéktelen. Egyszerűbb lenne most azonnal a metró elé ugranom, és sokkal könnyebb lenne minden. 

Felültem a padon, és levettem csuklómról a kötelet, amivel a táskámat rögzítettem magamhoz. A sínekhez sétáltam. Elég mélyen voltak, és lehetetlennek tűnt kimászni abból a mélyedésből. Meggondolatlanul leültem a kis szakadék szélére, és a mélybe lógattam a lábam. Milyen egyszerű lenne leugrani oda, aztán megvárni a metrót, hogy véget vessen keserű életemnek. Látásom elhomályosodott, majd egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Készen álltam leugrani. Nem tudom, mennyi ideig ülhettem ott, de aztán megelégeltem az egészet, és ugrani akartam. Már el is kezdtem a helyezkedést hozzá, de akkor meghallottam a fejemben egy hangot. Nem szabad. Egy kis élőlény növekszik bennem, vele nem tehetem meg ezt. Feltápászkodtam, majd csak hulló könnyekkel bámultam a mélységre. Nem tehetem meg. Megfordultam, és visszasétáltam a padhoz. Wilson mélyen aludt, észre sem vette, hogy fél órára eltűntem. Visszakötöttem magamhoz a táskámat, és lefeküdtem a padra. Reménykedtem benne, hogy a következő nap sokkal jobb lesz, és talán sikerül valami megoldást találnom a jövőre.

Már egy hete csöveztem abban az aluljáróban. Semmi új dolog nem történt, egy héten keresztül csak vártam, hogy az ölembe hulljon a megoldás. Wilson próbált nekem valami állás után nézni, de mindenhonnan elküldtek, amint megtudták, hogy terhes vagyok. Az egészségi állapotom viszont semmit sem változott. Alig eszek valamit, mivel nincsen étvágyam, és nem is kívánja a szervezetem. Wilson mindig kínálja nekem a kajáit, de én soha nem kérek belőlük, mert nem vagyok éhes - ennek ellenére mégis hízni kezdtem.  

Lassan kezdek hozzászokni a járókelők lenéző pillantásaihoz. Eleinte nagyon rossz volt, és állandóan sírtam. Furcsa volt egyik napról a másikra hozzászokni ehhez, de már észre sem veszem a figyelő szemeket. Mosolyogva beszélgettem Wilsonnal, aki rengeteg szép régi történetet mesélt a fiatalabb éveiből, és sokszor sikerült feldobnia a kedvem.

Az aluljáró mint mindig, most is teljesen kihalt volt, csak néha törte meg a csendet lépteivel pár áthaladó gyalogos, valamint a metró időszakos zaja verte fel a nyugalmat. Ezen az éjszakán nem tudtam elaludni. Csak járkáltam a gondolataimban, és bámultam magam elé, térdeim előtt összekulcsolva ujjaimat. Eltöprengtem a helyzetemen, és ismét egy megoldáson gondolkoztam. A helyzetem teljesen reménytelennek tűnt, hiszen semmi kivezető utat nem találtam. A könnyeimmel küszködtem, hiszen nem akartam felkelteni Wilsont a zokogásommal. Nem látott még sírni, pedig minden nap könnyek futnak végig arcomon. Amíg ő velem beszélget, addig minden rendben van, de amint álomra tér, rám ereszkedik a sötétség.

Újabb lépteket hallottam a lépcső felől, majd meg is pillantottam a hozzá tartozó férfialakot. Nem akartam bámulni, így tekintetemet újból a padlóra szegeztem, és magamat ringatva mélyedtem gondolataimba. A léptek közeledni hallatszódtak, mígnem egy árnyék vetődött rám. Muszáj volt felnéznem, ugyanis eléggé megijedtem, lehetett volna ez akár egy erőszakos férfi vagy egy tolvaj is.

- Donna Baldwin! Hát ide jutottál? - hallottam meg hangját, mire felnéztem, és teljesen ledöbbentem. A legnagyobb ellenségem állt előttem, még kilencedikből. Elég rossz kapcsolatunk volt mindig is, utáltuk egymást és állandóan veszekedtünk... De aztán szerencsére kilencedik év végén elköltöztek a szüleivel és iskolát váltott, így azóta nem is láttam. Rengeteget változott. Sokkal magasabb, férfiasabb lett, és jobban néz ki mint valaha - pedig már régen sem volt csúnya. Előttem magasodott, majd lassan leguggolt hozzám. Smaragd tekintete most is a lelkembe hatolt, és egyből zavarba jöttem.

- Nincs ehhez kedvem, Harry. - mondtam neki, miközben feljebb húztam magamon a takarómat. Fáztam.

- Mindig is tudtam, hogy egyszer így végzed. Csövesként, egy aluljáróban. Talán még kurválkodsz is. Meg sem lepődök. - gúnyos hangneme azonnal megütötte a szívemet. Rosszul estek szavai, de próbáltam nem mutatni.

- Gondolom te pedig megkerested a szert, ami a farok növesztéshez kell. Elég rosszul sikerült, mert az arcod helyére is nőtt egy.  - vágtam vissza, mire féloldalas mosollyal az arcán lehunyta szemeit, és kicsit kidugta nyelvét.

- Jól fontold meg, mit mondasz kislány! - nézett fel rám újból, így nyomatékosította meg szavait. Ha egy teljesen idegennel álltam volna szemben, féltem volna, ám biztos voltam benne, hogy Styles nem bántana ok nélkül.

- Miért, mit teszel velem? Megversz? Ugyan már, úgyis győznék. - blöfföltem, mivel akkor tűnt fel, hogy karján hatalmas izomtömeg duzzad. Biztosan szokott edzeni.  

- Ja, biztos jó vagy a verésben. Sokat gyakorolhattad - megforgattam a szemem. Semmit sem változott.  

- Még mindig ugyanolyan gerinctelen vagy. - ráztam a fejem összehúzott szemekkel. Örültem, hogy újból láthattam, de ismét hamar elegem lett belőle.

- Te pedig még mindig ugyanolyan bunkó. Na és? - válaszolt pimaszul, mire hatalmasat sóhajtottam.

- Nem vagyok rád kíváncsi - válaszoltam neki, tudtára adva, hogy ideje mennie, mert kezd felidegesíteni.

- Én sem rád. Kellemes... csövezést! - egy pillanatra Wilsonra pillantott, aki éppen akkor kezdett ébredezni.

- Seggfej! - sziszegtem fogaim között, és reménykedtem benne hogy nem hallotta meg, de visszanézett rám.

- Ribanc...  - válaszolt kedvesen, majd már tovább is lépett. Szaggatottan fújtam ki a levegőt, és próbáltam nem elsírni magam. Tényleg ez tellett tőlem, hogy idekerültem? Mikor Harryvel egy iskolába jártunk, akkor még nagy terveim voltak a jövőre, főiskolára szerettem volna menni - mint ahogy egyébként még most is szeretnék -, és alaposan elterveztem a jövőmet. Azok a tervek már soha nem fognak megvalósulni. Nem bírtam tovább, és kitört belőlem a zokogás. Wilson szomorúan közelebb csúszott hozzám, és nyugtatóan átölelt, próbált csitítani, de nem segített semmit. A homályos fátyolon keresztül láttam még Harryt, amint visszanéz rám, majd lassan megrázta a fejét és felszállt a metróra. Olyan filmbeillő volt a megjelenése, hogy teljesen elcsodálkoztam rajta, de a hangulatomon semmit nem változtatott. A béka segge alatt éreztem magam, és úgy tűnt, a sötétség egyre közelebb van ahhoz, hogy elnyeljen. Az életemnek már semmi értelme nincsen, teljesen feleslegesen vagyok ezen a világon.

------------------------------------

Ahoy! 

Szóval, mint ígértem, meg is érkeztem a következő sztorival, ami eléggé zűrös, és drámákkal teli lesz, szóval, ha kedvelitek az ilyeneket, akkor biztosan tetszeni fog. Persze a csöpögős, de egyben forró szerelem sem maradhat el, és egy teljesen más vonalon fogok haladni, mint eddig, szóval remélem azért nem lesz olyan rossz. :D 

Mint mindig, most is hatalmas lelkesedéssel várom a véleményeteket, amit kommentben nyugodtan kifejthettek pár sorban. 

All the love,

Lottie