"-
Talán igazad van, és nem kellene most azonnal belevágnom egy kapcsolatba... Nem
lenne okos döntés együtt lenni veled miközben az életem teljesen felfordult. -
ledermedten néztem rá, egyszerűen nem tudtam felfogni amit mondott. Ez azt
jelenti, hogy máris vége? "
Teljesen lesokkolódtam és csak
álltam előtte, miközben ő a felhőket figyelte, melyek egyre sűrűbben borították
be az eget, mintha csak jelezni akarnák, hogy valami készül. Ez az egész csak
egy pillanatig tartott, ám bennem újra lepörgött az egész életem. Harry nélkül
egy senki vagyok, egy elveszett lélek, akinek semmi célja nincs a világban. Egy
pillanat csönd után visszanézett rám, mélyen összekapcsolta a tekintetünket, és
folytatta mondanivalóját.
- De te is tudhatod hogy döntések
szempontjából nem az okos megoldásokat mérlegelem, inkább a szívemet követem...
Hé, minden oké? - fél perc alatt annyi érzelem és gondolat járt át az agyamon,
ami már rekordnak számított, így csak fellélegezve, újra visszatérve az életbe
figyeltem őt szótlanul. Teljesen lefehéredhettem, ha neki ez ennyire feltűnt.
Mikor látta, hogy kiléptem gondolataim közül, féloldalasan elmosolyodott, majd
megcirógatva kezemet még kis kuncogást is hallatott.
- Azt hitted, hogy egy nap együttlét után szakítok veled? - nevetett ki édesen,
miután zavartan megvontam a vállam, majd szorosan magához ölelt. - Akármennyire
is hihetetlen, jelenleg te vagy a legbiztosabb pont az életemben. Köréd akarok
felépíteni mindent, mert én... veled szeretnék lenni minden egyes pillanatban
egészen halálomig. - mondta halkan, miközben továbbra is magához ölelt és
gyengéden simogatta a hátamat. - Nem akarlak ezzel elijeszteni, de azt hiszem
végre megtaláltam azt a lányt, aki mellett akarok felébredni minden reggel,
akivel később összeházasodhatok és később gyereket is vállalhatok... És igen,
tudom hogy ez furcsa, hiszen alig pár hónapja találkoztunk újból és alig egy
napja járunk, de... egész életemben csak rád vártam, és most hogy itt vagy, már
biztos vagyok benne hogy rád van szükségem - fejezte be kis monológját, nekem
pedig örömkönnyek gyűltek a szemembe. Teljesen meghatódtam szavaitól, hiszen
ezek voltak a legszebb szavak, amiket valaha mondtak nekem. Meg sem tudtam
szólalni, kicsit lesokkolt az őszinteségi rohama, és közben szívem teljesen
elolvadt. Harry bizonytalanul nézett rám, ám én alig láttam a könnyeimtől.
Halkan felnevettem zavaromban, majd a nyakába borultam. Sírva öleltem át,
miközben ő szorosan derekam köré fonta a karjait és dülöngélni kezdett velem.
- Ez nagyon szép volt - suttogtam a fülébe, mikor végre megtaláltam a
hangomat, majd kicsit elhúzódtam tőle, hogy megcsókolhassam. Szavakkal
leírhatatlan, hogy mennyire boldog voltam abban a pillanatban. Igaz, hogy a
körülmények nem voltak túl fényesek, de mi ott voltunk egymásnak és nekem csak
ez számított.
- Idő fog kelleni ahhoz hogy mindent meg tudjak adni neked, de igyekezni
fogok, ígérem - nyomott egy utolsó csókot a számra, majd újból magához ölelt.
- Nekem már az elég, hogy velem vagy, tényleg. - válaszoltam letörölve a
könnyeimet, mire aranyosan végigsimított a hajamon.
- Mindig is tudtam hogy nem csak a kutyám kell - kuncogott
halkan, mire felnevettem.
- A fenébe, lebuktam. - öklöztem a levegőbe tettetett csalódottsággal,
amitől Harry újból nevetni kezdett, amitől köhögő rohamban tört ki.
Ettől újból felnevettünk, majd általános dolgokról kezdtünk beszélgetni. Egy teljes órán
keresztül csak cseverésztünk, amíg Hunter kiszaladgálta magát, összepisilt minden egyes
négyzetmétert és kellően összesarazta magát. A házba visszaérve én felvittem
Huntert a fürdőszobába egy kis fürdő miatt, és hagytam Harryt, hogy hadd
dolgozzon a cikkén, amíg én elintézem a fürdetést. Hunter elég makacs volt, nem
akart fürdeni, állandóan ugrált, és szétfröcskölte rajtam a sarat, de végül
sikerült megszelídítenem és már élvezettel pancsikált a meleg kutyaszappanos
vízben. Alaposan kimostam belőle a sarat, majd meg is szárítottam őt és a
végére egészen úri kutya lett belőle, olyan illatos lett, akárcsak egy olyan
eb, akit kifutókra terveztek. Ezután én is vettem egy forró zuhanyt, hogy
lemossam magamról Hunter sarát, majd a kis felfrissülés után lehuppantam Harry
mellé a kanapéra, aki látszólag nem haladt semmit a cikkével.
- Ez most nagyon nem megy. Segítenél? - kérdezte tőlem Harry
felnyögve, mire lelkesen bólintottam. Megbeszéltük az egész témát, így Harry
egy idő után már magától belelendült az írásba, és akkor már megállíthatatlan
volt. Egy gyönyörű cikket hozott össze, amiért én szörnyen büszke voltam rá,
elvégre nem mindenki képes betegen, fáradtan ilyen jó munkát kiadni a kezéből.
Miközben ő írt, én elszórakoztam Hunterrel, játszottunk egy kicsit a lakásban,
amit Harry csak hallás által figyelt és néha felkacagott azon, hogy Hunter
többször is teljesen lenyomott. Van erő az állatban, az biztos, nem úgy, mint
bennem.
Idő közben aztán este lett, mi pedig újból összebújtunk a kanapén egy
jó kis filmre, mígnem végül ugyanúgy végeztük, mint az előző este : egyszerűen
bealudtunk a kanapén.
A következő nap már nem telt ilyen nyugodtan, ugyanis a betegég egyre
inkább átvette az irányítást felettünk, és alig volt energiánk. Mégis muszáj
volt felkelnünk, mert engem várt Dr. Payne, Harrynek pedig be kellett mennie
egy megbeszélésre.
- Ha már ott vagyunk a dokinál, meg is vizsgálhatnának. Jó lenne tudni
miben halunk meg. - mondtam Harrynek fáradtan felnyögve, miután egy kellemes
köhögő rohamon voltam túl.
- Igazad van. - bólintott Harry, miközben jó nagyot kortyolt a teájából, és
próbált egy kis erőt gyűjteni. Fél óra múlva már úton voltunk, így sikerült
időben megérkezni a kezelésre. Harryt elküldtem kivizsgáltatni magát, mert
szörnyen aggódtam a fáradtsága miatt. Én is fáradtnak éreztem magam, de Harry
tényleg úgy nézett ki, mint aki haldoklik. Liam mosolyogva várt engem a
rendelőben, és mikor leültem elé, azonnal megállapította hogy sápadt vagyok.
Mint mindig, most is jól éreztem magam vele, mert az egyáltalán nem vicces
viccei ismét annyira rosszak voltak, hogy muszáj volt már csak ezért is
nevetnem rajtuk. A doki szerint az állapotom sokat javult, és mikor elmeséltem
neki a történteket, ő is velem együtt örült. Viszont ezután olyan témára tért,
amire még egyáltalán nem voltam felkészülve : a szüleimre.
- Szerintem lassan ideje lenne felvenned velük a kapcsolatot, és átbeszélni
ezt a dolgot. Meg kell bocsájtanod nekik... - megráztam a fejem. Képtelen
vagyok rá. A rengeteg átsírt éjszaka és fájdalmas pofon örökre belevésődött az
elmémbe, és lehetetlennek tűnt kikaparni onnan.
- De ha még nem állsz készen rá, azt is megértem, de idővel neked is
jólesne megbocsájtani nekik. - magyarázta, de én ekkor már máshol jártam. Kezem
ökölbe szorult és harag töltötte el a testemet. Megkeserítették a fiatal
éveimet és miattuk lettem egy érzelmi roncs. Miattuk érzek félelmet egy mások
által megtett hirtelen mozdulattól és miattuk kell takargatnom a karomat még
mindig. Utáltam őket.
- Na jó, azt hiszem mára ennyi. Írok neked egy beutalót a tüdőröntgenre
mert ez biztosan tüdőgyulladás. - mondta sóhajtva, mire visszatértem a
valóságba. Hálásan elvettem tőle a papírt, majd mosolyogva kiléptem a
rendelőből. Amint becsukódott mögöttem az ajtó, az álmosoly lemosódott az
arcomról és helyére csak rossz kedv került. Harryt nem találtam a váróteremben,
így hát megkerestem a röntgenes termet. Meglepetésemre Harry ott várakozott egy
padon, kezében egy hasonló lappal, mint az enyém volt. Csak akkor vett észre,
mikor leültem mellé, egészen addig a kis papírját vizslatta.
- Reméltem hogy te megúsztad egy megfázással - rázta a fejét Harry
sajnálkozva, mire megvontam a vállam. Voltam már ennél rosszabb helyzetben is.
- Mi volt a kezelésen? Rossz kedvűnek tűnsz - bájos hangon végigsimított az
arcomon, mire felsóhajtottam.
- Liam azt mondta, hogy fel kellene vennem a szüleimmel a kapcsolatot, de
biztos hogy ez nem fog megtörténni. - mondtam mérgesen. Már csak a puszta
gondolat, hogy a szüleimmel beszélnem kellene, feldühített.
- Lehet hogy igaza van. Segítene, ha meg tudnál bocsájtani nekik. - mondta,
mire összevont szemöldökkel néztem rá.
- Kizárt. Soha többé nem akarom őket látni. - mondtam mérgesen, majd
összefontam magam előtt a karom. Ők nem ismerik a szüleimet, nem látták, hogy
min mentem keresztül. Ha még egyszer vissza kellene mennem abba a házba,
visszazuhannék a mélybe, és kezdhetném előröl ezt az egészet.
- Ha ezt szeretnéd, én megértelek. De gondold át. - mondta halkan, majd egy
bátorító puszit adott az arcomra. Ezért szerettem ennyire Harryt. Törődő és
megértő volt velem, bármiről is volt szó. Még mindig nem értettem, hogy mivel
érdemelhettem ki ezt a remek srácot. Egyre inkább az az érzés kerített
hatalmába, hogy meg sem érdemlem. Lehet, hogy rossz ember mellett kötött ki.
Nem szóltam semmit, csak a gondolataimba merültem. Éreztem az újabb mélypont
közeledését, de próbáltam magam pozitív gondolatokkal a valóságban tartani.
Éreztem magamon Harry tekintetét, de én csak a kezemet tanulmányoztam. Ismét
hosszú pulcsi volt rajtam, de majd' megsültem. Nem akartam, hogy bárki lássa a
begyógyult vágásaimat, még Harry előtt is szégyelltem őket, pedig ő még friss
állapotban is látta őket.
- Újabb mélypont? - kérdezte Harry halkan, mire csak leszegett fejjel
bólintottam. Halkan felsóhajtott, majd közelebb húzódott hozzám, és átvetette
az egyik karját a vállamon. Sírhatnékom volt, de próbáltam visszatartani a
könnyeimet. Az utóbbi időben már kezdtem azt érezni, hogy az életem rendbe fog
jönni, de most kicsit meginogtam.
- Ezúttal itt vagyok veled. Nem vagy egyedül - suttogta a fülembe Harry,
mire hálásan a vállába fúrtam az arcom. Jól esett, hogy támogat, és jó volt úgy
érezni, hogy tényleg itt van velem és segít. Pár perc alatt sikerült
összeszednem magam, és ez volt az első olyan mélypont, hogy sikerült
visszatartanom a könnyeimet. Harry édesen simogatta a hajamat, ami megnyugtatott,
majd mikor behívták őt, egy apró, szolid puszit nyomott a számra, majd már be
is ment a röntgenre. Nem kellett túl sokat várnom rá, pár perc múlva vissza is
tért az eredményeivel, miszerint egy jó kis tüdőgyulladást szedett össze.
Ezután engem sem ért túl nagy meglepetés, ugyanazok az eredmények születtek.
Fáradtan és megtörve léptünk ki az épület ajtaján, érezve, hogy eléggé
fájdalmas hét vár ránk.
A
tüdőgyulladásból két hétig tartott kigyógyulni, ami valljuk be nem volt túl
kellemes időszak. Harryt teljesen lekötötte a munka és az esküvő lemondása, így
hát a nagy unalomban arra jutottam, hogy ideje nekem is visszatérnem az életbe
és ideje lenne valami munkát keresnem. Először szétnéztem az interneten, és
nagy meglepetésemre találtam egy pincérnői állást a város szélén, abban az
étteremben, ahol akkor voltunk, mikor kiderült hogy depressziós vagyok és Louis
elvitt minket rallyzni. Harry azt mondta, hogy felőle oké, mert meg voltunk
elégedve azzal a hellyel, és még biztosított róla, hogy elfurikáz engem minden
nap kocsival, de én ebbe nem egyeztem bele, elvégre nem akarok a nyakán élni.
-
Nyugi, Harry majd veszek buszbérletet és elmegyek oda azzal. Már meg is néztem,
és nem kell sokat gyalogolnom majd. És amúgy is kell a mozgás. - próbáltam őt
győzködni, és végül belement, de ahhoz ragaszkodott, hogy állásinterjúra
elvigyen. Fel is hívtam az éttermet, és meg is beszéltem egy időpontot velük.
Mivel nem akartam Harryt zavarni a munkában, sokszor vittem el Huntert sétálni
egyedül és párszor be is néztem Louhoz, akinek egyre jobban kezdtek összejönni
a dolgok Dianával.
Az
állásinterjú napján idegesen ébredtem, ugyanis még soha nem volt állásom és
soha nem kellett még dolgoznom. Féltem, hogy elrontok valamit és akkor mint
minden - ez is ledől körülöttem és újból elérkezik egy nehéz mélypont. Liam azt
tanácsolta, hogy egyáltalán ne aggódjak emiatt, még ha nem is jön össze, de nem
akartam csalódást okozni se magamnak, se Harrynek, aki viszont nem akarta, hogy
dolgozzak. Ezt bőven ki is fejtette reggeli közben.
-
Én tényleg nem szeretném hogy dolgozz, főleg egy olyan helyen ahol ismeretlen
perverz férfiak bámulhatják a formás kis fenekedet. Az én fizetésemből tök jól
megvagyunk, emiatt ne aggódj. Azt szeretném, hogy a közelemben legyél.
Kereshetnék neked valami irodai állást is a munkahelyemen és akkor több időt
tölthetnénk együtt... - Harry minden más lehetőséget felajánlott nekem, amit
nagyon aranyosnak találtam, de már elhatároztam magam az étterem mellett.
-
Harry... Nagyra értékelem hogy velem szeretnél lenni, én is ezt szeretném, de a
saját lábamra kell állnom, nem hagyatkozhatok rád mindenben. Azt szeretném,
hogy végre magamtól érjek el valamit az életben. - magyaráztam neki, mire
lehajtva a fejét bólogatva elfogadta a döntésem.
-
De.. Csak gondolj bele. Te és én az irodádban. - vonogatta perverzül a
szemöldökét, mire játékosan a karjára csaptam.
-
Mikor lettél te ilyen perverz? - kérdeztem nevetve, mire vigyorogva megvonta a
vállát.
-
Elég rád néznem és piszkos gondolatok jutnak az eszembe... - ajkát beharapva,
szexi pillantással mért végig, amibe fülig belepirultam. - Habár pincér ruhában
elképzelve téged... Talán nem is rossz ez az étterem dolog - folytatta
elgondolkodva, ezzel elérve hogy bőröm egy még pirosabb árnyalatot vegyen fel.
Köztem és Harry között az utóbbi időben állandóan a levegőben csücsült a
szexuális feszültség, amit már alig tudtunk kezelni. Már egy apró pillantástól
is éreztem ahogy a levegő felforrósodik, és ez már kezdett kikészíteni. Ennek
ellenére nem akartam letámadni Harryt, úgy éreztem, hogy kell még egy kis idő
mindkettőnknek.
-
Lassan öhhh... Indulnunk kéne. Mert izé... Elkések. - nem tudtam egy értelmes
mondatot alkotni, mert forró pillantása szinte égette bőrömet. Mikor közelebb
lépett hozzám annyira, hogy alig maradt hely köztünk, úgy éreztem a szívem
hamarosan felmondja a szolgálatot. Vártam,
hogy mit fog csinálni, úgy nézett rám, mint egy oroszlán a gazellára.
Egy hatalmasat nyeltem, miközben próbáltam nem összeesni attól, hogy alig
hozzám érve végigsimított a karomon.
-
Hát jó, menjünk. - szólalt meg hirtelen, miközben megvonta a vállát majd
szórakozottan ellépett tőlem mintha mi sem történt volna.
-
Nem teheted ezt velem... - morogtam magamban miközben próbáltam rendezni a
légzésemet. Szerencsétlenségemre meghallotta és visszafordult hozzám.
-
Óh, dehogynem - kacsintott, de ezután már tényleg elindult hogy felvegye a
cipőjét és indulhassunk. Elég sokszor tette már ezt velem, megszokhattam volna,
hogy szórakozik, de minden egyes alkalommal sikerült elérnie hogy majd'
elájuljak a közelségétől. Egy hatalmas sóhajtás után követtem őt a kocsiig, de
a nagy zavartságban elfelejtettem felkapni a táskámat, így még vissza kellett
szaladnom érte. Harry pimasz mosollyal várt rám, majd mikor csapzottan
lehuppantam mellé, a tipikus féloldalas mosolyával méregetett.
-
Mi az? - kérdeztem tőle értetlenül, megállva az övem becsatolása közben.
-
Nagyon jó a feneked ebben a nadrágban. De tényleg. Nagyon szexi. - mondta
komolyan, mire halkan felnevettem és rosszallóan megráztam a fejem és végre
bekapcsoltam az övem.
-
Hát... Köszi. Asszem. - válaszoltam végül elnevetve magam, mire elégedetten
bólintott.
-
Haragszol rám? - kérdezte felvonva egyik szemöldökét, mire kérdően pillantottam
rá.
-
Uhm... Kellene? - kérdeztem vissza.
-
Nem, csak... Fura vagy. Mintha zavarban lennél mellettem. - válaszolta, félig
az útra figyelve, félig pedig arckifejezésemet vizslatva. Hitetlenül
felnevettem.
-
Harry. Izgulok az állásinterjú miatt, és ráadásul állandóan zavarba hozol a
perverzségeiddel. Nehéz normálisan viselkednem, mikor megzabálsz a
tekinteteddel... - Harry gonoszul felnevetett.
-
Szóval ideges vagy. - állapította meg az állásinterjúra célozva, mire
megforgattam a szemem. Miért kérdezősködik ennyit?
-
... Kicsit. - válaszoltam egy kis hezitálás után.
-
Van még ennek valami oka ezeken kívül? Érzem hogy van itt még valami.
-
Harry... - sóhajtottam, és már kezdtem sejteni, hogy mit sejt. Pár hónappal
ezelőtt a menstruációm teljesen kimaradt, egészen mostanáig, ugyanis ma reggel
bizony éreztem hogy valami készülődik, és igen. Ismét küzdenem kell minden
hónapban, viszont ez egyáltalán nem hiányzott. Talán azért vagyok ennyire
érzékeny az utóbbi napokban Harry pillantásaira és ezért reagálom túl a
dolgokat. - Nem akartam megosztani ezt veled. De. Szóval. Én újból.. öh... izé,
szóval... újból számolnom kell a napokat a hónapban... Érted... - magyaráztam
össze vissza, mire édesen felnevetett, én pedig fülig pirultam. Teljesen
zavarba jöttem, hogy erről kellett beszélnem pont Harry előtt.
-
Hé, nyugi. A pasid vagyok, nem? Megérzem ha menstruálsz. - kuncogott halkan,
mire lejjebb süllyedtem az ülésben.
-
Hogyan?
-
Nem tudom. Érzékenyen érint minden. Tegnap is elsírtad magad a Titanicon, pedig
már másodjára néztük meg együtt. És csak hogy tudd. Kifejezetten szeretnék
gondoskodni rólad minden hónap nehéz napjain. De komolyan. Veszek neked csokit,
elmegyek a drogériába, és ha kell magadra hagylak ha esetleg tombolni akarsz...
- magyarázta eszméletlenül aranyosan, mire teljesen elérzékenyültem. Igen,
igaza van, tényleg túl érzékenyen érintenek mostanában a dolgok.
-
Ez nem riaszt el? Mármint, én úgy tudtam hogy a férfiak ilyenkor menekülnek a
nők elől. Legalábbis eddig ezt tapasztaltam. - túrtam bele a hajamba
értetlenül, mire mosolyogva felém fordult.
-
Hát, engem egyáltalán nem zavar. Ti, nők, nem tehettek róla, és ez egy
természetes dolog szóval egyáltalán nem riaszt el vagy ilyesmi. És ha csak
szeretnél nyálas filmeket nézni és összebújni a takaró alatt miközben csokin
élsz, rám számíthatsz - vonta meg a vállát, mintha neki ez természetes dolog
lett volna, amitől teljesen felolvadt a szívem.
-
Vanessával is így bántál? - csúszott ki a számon, de ezt azonnal meg is bántam
és legszívesebben visszaszívtam volna, de már késő volt.
-
Uh, nem... Ami azt illeti ő teljesen ellökött magától ilyenkor... - válaszolta
megvonva a vállát, de közben láttam rajta, hogy ezt tényleg nem kellett volna
megkérdeznem. Fenébe.
-
Ugye tudod, hogy nálad jobb barátot el sem tudnék képzelni? - kérdeztem tőle
halkan, mire halványan elmosolyodott és leállította a kocsit. Észre sem vettem,
hogy megérkeztünk, annyira belemerültem a kis beszélgetésünkbe. Harry óvatosan
összekulcsolta az ujjainkat, és mélyen enyémbe fúrta a tekintetét.
-
Ügyes legyél. Itt foglak várni a kocsiban, és szurkolok neked. De ha mégse
vennének fel, akkor se aggódj. Tényleg. - mondta kedvesen, gyengéden
megszorongatva kezemet, mire hálásan elmosolyodtam. Le se tudom írni, mennyire
szeretem ezt a fiút, de ezt még nem mondtam neki. Odahajoltam hozzá egy
búcsúcsókra, energiát vettem át tőle ajkain keresztül, majd egy nagyot sóhajtva
kihajtogattam magam a kocsiból és nekiindultam az ismeretlennek, a
munkavállalás ijesztő világába. Tizenkilenc évesen az ember nem rendelkezik túl
nagy munkatapasztalattal, esetemben ez a tapasztalat egyenlő a nullával, de a
legjobbakban reménykedtem. Az épületbe belépve ismerős illat fogott el, pont
ugyanolyan, mint mikor a legutóbb itt jártunk Harryékkel. A hely még mindig
gyönyörű és különleges volt, nem a megszokott, unalmas étterem. Ilyen díszlet
között még a munka is sokkal ígéretesebbnek hangzott. Amint az asztalok közé
sétáltam, észrevettem egy körülbelül negyven éves férfit, aki amint
megpillantott, elmosolyodott, majd illedelmesen felállt, és közelebb lépett
hozzám. Sötét, majdnem fekete haja fiatalosan volt fésülve, arca kedves és komoly
volt egyszerre. Tipikusan vezető-alkatnak tűnt.
-
Donna, ugye? - kérdezte rögtön, kedves, mély és reszelős hangon, mire
megilletődve bólintottam. - Ülj csak le. A nevem Charles Neumann, az enyém ez a
kóceráj. Elolvastam az önéletrajzod és meglepve láttam, hogy nincsen semmi
tapasztalatod a vendéglátásban. Miért jelentkeztél erre a munkára? - kérdezte
tárgyilagosan, de emellett éreztem a barátságos hangnemét, ami egy bizonyos
szinten megnyugtatott, amivel azt érte el, hogy sikerült magamnál maradnom és
nem estem pánikba.
-
Nos, tényleg nincs semmi munkatapasztalatom, de nagyon szeretnék dolgozni.
Bármit megtanulok, amit kell, jól tudok mosogatni és néhány ember szerint jól
áll a hajháló. - nevettem el magam hirtelen, ahogy visszaemlékeztem a Harryvel
folytatott beszélgetésünkre.
- Szakácsnőként is megállnád a helyed. Meg tudod forgatni a palacsintát és isteni muffint sütsz. Na meg a kis kötény biztosan nagyon jól kiemelné a formás melleidet... - nézett végig rajtam, akárcsak egy darab húson, amit hamarosan elfogyaszt, mire szégyenlősen felnevettem.
- A hajháló pedig mindent elrontana - ráztam meg a fejem lemondva erről a munkáról, de ő az arcomat fürkészve tanulmányozott, hogy erre is tudjon válaszolni.
- Nem, határozottan nem rontana az összképen. A gyönyörű arcod mindent megment. A fenébe, még kopaszon is elállna tőled a lélegzetem. - nem értettem egyet vele.
- Harry, a hajháló senkinek nem áll jól. - nevettem belebokszolva a karjába, mire ő szexin beharapta ajkait, majd a derekamnál fogva szorosan magához húzott annyira, hogy orrunk majdnem összeérjen.
- Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy neked jól állna. Ezt beleírhatnád az önéletrajzodba, előny lehet. - zárta le a beszélgetést, mire nevetve egy csókot nyomtam ajkaira.
Charles ugyanúgy röhögött ki engem, mint ahogy én tettem Harryvel is pár nappal korábban.
- Szakácsnőként is megállnád a helyed. Meg tudod forgatni a palacsintát és isteni muffint sütsz. Na meg a kis kötény biztosan nagyon jól kiemelné a formás melleidet... - nézett végig rajtam, akárcsak egy darab húson, amit hamarosan elfogyaszt, mire szégyenlősen felnevettem.
- A hajháló pedig mindent elrontana - ráztam meg a fejem lemondva erről a munkáról, de ő az arcomat fürkészve tanulmányozott, hogy erre is tudjon válaszolni.
- Nem, határozottan nem rontana az összképen. A gyönyörű arcod mindent megment. A fenébe, még kopaszon is elállna tőled a lélegzetem. - nem értettem egyet vele.
- Harry, a hajháló senkinek nem áll jól. - nevettem belebokszolva a karjába, mire ő szexin beharapta ajkait, majd a derekamnál fogva szorosan magához húzott annyira, hogy orrunk majdnem összeérjen.
- Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy neked jól állna. Ezt beleírhatnád az önéletrajzodba, előny lehet. - zárta le a beszélgetést, mire nevetve egy csókot nyomtam ajkaira.
Charles ugyanúgy röhögött ki engem, mint ahogy én tettem Harryvel is pár nappal korábban.
-
Igen nagy előnyhöz jutsz azzal, hogy jól áll a hajháló. Csak kevesen vannak
megáldva ezzel a szuperképességgel. - nevetett jóízűen, mire én csak megvontam
a vállam. Harry jelleme elég erősen kezd rám ragadni, amit az ilyen alkalmakkor tökéletesen észrevettem magamon. - Hát figyelj, aranyom.
Lenne egy kérdésem. Felmosni tudsz-e? - kérdezte nevetve, mire szélesen
mosolyogva, határozottan bólintottam. - Fel vagy véve. Majd beosztok melléd egy
profi pincért, ő segít majd neked és megtanít minden fontosra. Addig pedig
marad neked a takarítás meg esetlegesen a mosogatás, de csíplek, és fontos hogy
a munkahelyen jó hangulat legyen, szóval itt a helyed. Na meg az, hogy jól áll
a hajháló... Egyszerűen fenomenális. - nevetett továbbra is, látszólag eléggé
tetszett neki ez a hajhálós dolog. Ha nem lenne nekem Harry, lehet hogy így
kellene regisztrálnom egy társkereső oldalra. Donna Baldwin, 19 éves,
hajléktalan. Jó tulajdonságok: Jól áll neki a hajháló. Ja és meg tudja forgatni a palacsintát a levegőben.
-
Hű, köszönöm szépen. Ígérem, igyekszem a legtöbbet kihozni magamból. -
válaszoltam neki eltökélten, mire visszatért a valóságba és letörölte a
nevetéstől kicsordult könnyeit és mosolyogva nézett rám.
-
Remélem is. Addig pedig elég annyi is ha szórakoztatod a szakácsokat. Nekik is
gyorsabban fog eltelni a munka, ha ilyen humorral áldod meg őket. - nem
értettem, hogy alig egy mondatból hogyan tudta leszűrni, hogy milyen humorom
van. Ez az egy mondat is Harry miatt ugrott be az elmémbe. Nem vagyok túl
szórakoztató társaság, pedig az öreg eléggé ezt feltételezi rólam. Mindegy,
inkább nem szóltam semmit, mert tényleg akartam ezt az állást. Majd betanulok
pár viccet, vagy nem is tudom.
-
Itt van pár papír, ha most ráérsz, esetleg ki is tölthetnénk őket, és akkor már
később nem lenne munka ezzel. - tanácsolta Charles, mire megértően bólintottam
és neki is láttunk a papírmunkának. Mindenféle regisztrációs hülyeséget kellett
kitöltenem, a végzettségeimet és adataimat is meg kellett adnom, valamint az
állandó lakhelyemet is. Ezzel viszont kissé bajban voltam. Mert tulajdonképpen...
Nem tudom, hogy hol lakom éppen.
-
A tartózkodási helyhez visszatérhetünk később, ha éppen költözés alatt állsz,
semmi probléma - mondta Charles, amint látta, hogy elakadtam. Fél óra
adminisztrációs munka után megjelent mellettünk egy magas árnyék, én pedig csak
fél szemmel néztem fel rá, de aztán hirtelen megálltam a mozdulatomban.
Hogy felejthettem el? A srác, akit múltkor csúnyán leráztam, itt dolgozik. Itt,
ahol én is fogok dolgozni pár napon belül. Mégis hogy nem jutott ez eszembe? Felnézve a szöszire, láttam a szemében, hogy ő is felismert engem, ám nem szólt
semmit, csak parancsra várva állt előttünk, Charles utasítását hallgatva.
-
Szóval, Alan, most én itt átadom neked Donnát. Vezesd körbe, mutasd meg neki a
helyeket. Kezdd az alapokkal, még meg kell tanulnia mindent. - tájékoztatta őt,
majd miután el is köszönt tőlem egy hivatalos kézfogással, és tájékoztatott,
hogy hétfőn jelenjek meg kilencre, ott is hagyott a szöszivel.
-
Szóval Donna, mi? - kérdezte Alan félig felvont szemöldökkel, miközben
becsusszant a boxba, velem szembe.
-
Uhm, igen. Ne haragudj a múltkoriért... Eléggé zűrös helyzetben voltam épp. -
kezdtem a magyarázkodást, mire halkan felnevetett.
-
Ugyan már. Pattintottak már így le, megszoktam. Nem mellesleg az a göndör srác
tuti letépte volna a fejem hogyha a rendes számodat adtad volna meg. Nagyon
durván méregetett. - sóhajtotta, mire visszafojtott nevetéssel néztem magam
elé.
-
Nos, igen. Nem kezdhetnénk ezt az egészet elölről? Csak felejtsük el... -
javasoltam felnézve rá, mire ő egy kis gondolkodás után bólintott, majd
barátságosan felém nyújtotta a kezét.
-
Alan Bush. - rázott kezet velem, mire hálásan elmosolyodtam. Nem ártanak
barátok az új munkahelyen és nem lett volna túl jó rögtön egy feszültséggel
indítani.
-
Donna Baldwin, nagyon örülök - nevettem halkan, mire ő is megmutatta mosolyát.
Mosolygós srác volt, és körülbelül mindenen nevetett, ami miatt már azonnal
szimpatikussá vált. Hát, ő biztos vevő lesz a hajhálós vicceimre.
-
Na gyere, körbevezetlek. Az egész hely egyébként nem túl nagy, ami azért jó,
mert nem kell annyit takarítani. Reggel nyolckor nyitunk és este nyolcig
vagyunk, de a műszakok persze nem tartanak egész nap. Általában én zárok be,
szóval a nap végi takarításnál biztosan találkozunk majd. - tájékoztatott, én
pedig érdeklődve hallgattam őt és igyekeztem minél több mindent megjegyezni
egyszerre. Tényleg nem volt túl nagy hely. A konyha elég kicsi, szűkös volt, de
épp elég hely volt a szakácsoknak, akiknek egyenként bemutatott Alan.
Összességében elég kedvesen fogadtak engem, igyekeztem végig mosolyogni, habár
a végére már csak arra vágytam, hogy beüljek Harry mellé a kocsiba, aki már egy
órája várhatott rám. A körbevezető túra után Alan megállt a bárpult mellett,
majd széttárta a karját.
-
Nos, ennyi. Mint mondtam, elég kicsi hely ez. - nevetett, mire egyetértően
bólintottam. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem kellene tovább váratnom
Harryt. Sajnáltam őt, amiért a kocsiban várakozott ilyen hosszú időn keresztül.
- Óh, és majdnem elfelejtettem, a munkaruhád. - tette fel egyik mutatóujját,
majd egy pillanat alatt sarkon fordult és besietett egy kis helységbe. Egyedül
maradtam a bárpultnál, és érdeklődve fordultam meg, hogy megnézzem, hány vendég
vár éppen a készülő ebédjére. Legnagyobb meglepetésemre egy ismerős arcot
pillantottam meg az egyik boxban. Halvány mosollyal az arcán nézett rám,
miközben esetlenül tartotta a telefonját a kezében. Gondolkodás nélkül leültem
vele szemben.
-
Szóval felvettek - állapította meg halványan mosolyogva, ám valamiért nem
éreztem azt, hogy tényleg örülne ennek. Eléggé nyomottnak tűnt.
-
Uhm, igen. Ne haragudj, hogy ennyi ideig tartott, de Alan körbevezetett és
elmondott pár fontos dolgot, mert... - meséltem neki, mire összevont
szemöldökkel nézett rám.
-
Alan...? - kérdezte értetlenül, mire az ajkamba haraptam. Éreztem, hogy ebből
probléma lesz.
-
Igen, a szöszi. Épp a munkaruhámat keresi. - válaszoltam neki, mire hitetlenül
felnevetett.
-
A srác, aki múltkor rád nyomult? Basszus, ha nem felejtem el, hogy ő itt van,
ide sem engedlek. - rázta a fejét rosszallóan, mire sóhajtva megfogtam az
asztalon nyugvó kezét. Bőre hideg volt, és mintha remegett volna, de ezt a még
benne lappangó betegségnek tudtam be.
-
Semmi gond, Harry. Tudom kezelni. - válaszoltam kedvesen, mire ő a tekintetemet
kerülve felhorkant. - És azt hiszem, fél tőled. - tettem hozzá, hátha ettől
jobb kedve lesz, de sajnos nem így lett. Továbbra is morcos és dühös volt, de
az okát nem értettem.
-
Féljen is... - morogta az orra alatt, majd felnézett mellettem, és szeme
sötétségbe borult. Én is felkaptam a fejem és ijedten figyeltem, ahogyan a
szöszi és a göndörke összeakadt tekintettel beszélgetnek. Senki nem szólalt
meg, csak feszült arccal néztek egymásra, mígnem a szöszi elkapta a tekintetét,
és rám pillantott.
-
Itt van a munkaruhád. Nyugodtan vidd haza, ha át kell szabni, de szerintem jó
lesz rád. Hétfőn találkozunk. - intett gyorsan, majd már el is lépett az
asztalunktól, így újból kettesben maradtam a mogorva göndörrel.
-
Nem tetszik nekem ez a gyerek. - jelentette ki, miközben ujjai között forgatta
a telefonját. Nem értettem, mitől lett ideges, de ilyen állapotban nem mertem
megkérdezni tőle. Biztos nem a szöszitől akadt ki, mert már akkor ilyen volt,
mikor leültem hozzá. Talán azért akadt ki, amiért ennyit kellett várnia?
-
Féltékeny vagy rá? - kérdeztem félve, mire ő dühös tekintettel nézett rám.
-
A fenébe is Donna, napi nyolc vagy több órát lesztek összezárva, hogy ne lennék
rá féltékeny? Szőke hajú, kék szemű, és neki még a szakálla is nő, nem úgy mint
nekem... - fortyogott magában, mire halkan felnevettem, és mosolyogva a két
kezem köré fogtam sima arcát.
-
Harry. Nekem a barna haj, zöld szem kombó jobban bejön. Na meg a babaarc is.
Sokkal jobban szeretek egy puha arcot csókolgatni mint egy borostásat. - pusziltam
meg óvatosan az arcát, mire halványan elmosolyodott. Ettől függetlenül szemében
továbbra is aggodalmat fedeztem fel.
-
Minden rendben? Nem hiszem hogy a szöszi miatt lett ennyire rossz kedved... -
kérdeztem tőle, végigsimítva homlokán, majd hátratúrtam puha haját. Látszólag
élvezte, hogy cirógatom, ugyanis lehunyt szemmel fújta ki a levegőt.
-
Nem, nincs minden rendben... Menjünk haza. - válaszolta halkan, majd
összekulcsolta ujjainkat és már fel is húzott a helyemről. A kocsi felé vezető
utat feszülten tettük meg, Harry ragaszkodóan szorította az ujjaimat, és
éreztem, hogy valami tényleg nincsen rendben. Az idefelé vezető út a
kellemetlen témától eltekintve kellemesen telt, ám hazafelé ez már nem volt
elmondható. A kocsiból kiszállva csak hevesen dobogó szívvel, izgulva vártam,
hogy vajon mi lehet a probléma. Aggódtam Harryért, már minden lehetséges dolog
lejátszódott a fejemben, Vanessa megjelenése, esetleg az, hogy őt
visszafogadja, engem pedig elhagy miatta, vagy esetleg egy újabb veszekedés a
szüleivel, esetleg Louval történt valami... Mire beértünk a házba már az
idegeimen táncoltam. Harry ledobálta a cipőjét, majd továbbra sem engedve el a
kezemet, csendben felmentünk a lépcsőn, egyenesen a hálószobába. Meg se mertem
szólalni, féltem, hogy esetleg valami rossz dolgot mondok, így csak feszültem
vártam, hogy mit csinál, esetleg mit mond. Aztán, mikor leült az ágyra, majd a
lábai közé állított és mindkét kezünket összekulcsolta, már tényleg megijedtem.
-
Harry... Mi a baj? - kérdeztem félve, mire felsóhajtott, leültetett az ölébe, szorosan átölelte a derekamat és egy apró
puszit nyomott az arcomra. Majd megpukkadtam a kíváncsiságtól.
-
Donna... Én... Nem is tudom, hogy mondhatnám el, ez egyszerűen csak... Nem
akarom hogy ennek, itt - mutatott kettőnkre - vége legyen emiatt...
-
Mi történt? - kérdeztem ijedten, hiszen láttam rajta, hogy tényleg eléggé
őrlődik valamin.
-
A főnököm felhívott miközben te bent voltál. Megkaptam a lehető legkomolyabb
témát a cégnél. Hatalmas mérföldkő lenne és utána biztosan elő lennék léptetve
és elég nagy fizetésemelést is kapnék...- túrt bele idegesen a hajába, miközben
a másik kezével nyugtatóan cirógatta oldalamat. Nem tudtam figyelmen kívül
hagyni a hangjában bujkáló idegességet, és ez eléggé megrémisztett.
-
Hol itt a "de"? - kérdeztem félve, mire idegesen lehunyta a szemét,
majd felsóhajtott.
-
... De ehhez el kell utaznom Rióba. - mondta ki, tekintetét az enyémbe fúrva,
mire teljesen ledermedtem. Nem, nem lehet...
-
M-mennyi időre? - kérdeztem félve.
-
Egy hónapra. - sóhajtotta, miközben mélyen a szemembe nézve próbálta
kideríteni, hogy mire gondolok. Nem tudtam mit felelni. Egy hónap tényleg sok,
de ha úgy vesszük, nem a világ vége, elvégre nem egy végtelenségről vagy több
évről van szó.
- Annyira sajnálom, Donna, nem akarlak itt
hagyni, főleg most... Mindent bevetettem hogy te is velem jöhess de egyszerűen
a főnököm nem engedett. Egyedül kell mennem. - mondta szomorúan - Ha kell,
visszadobom ezt az állást, mert nem akarlak emiatt elveszíteni. - sóhajtotta a
nyakamba hajtva a fejét, és szorosabban kulcsolta ujjait az enyémekre.
-
Harry, én megértem. Ez a munkád, a kötelességed, miattam nem dobhatod el. -
válaszoltam halkan, és ezt tényleg így gondoltam.
-
De... - próbálkozott tovább, de megállítottam őt.
-
Harry. Annyi mindent tettél már értem, épp itt az ideje hogy magaddal is
foglalkozz. Ráadásul Rióról van szó, nem hagyhatod ki! - biztattam őt, mire ő
hezitálva az ajkába harapott. Eléggé őrlődött ezen, viszont én biztos voltam
abban, hogy el kell mennie arra az egy hónapra Rióba. Persze, nehéz lesz, ebben
biztos voltam, de azt is tudtam, hogy ráfér ez az egyedül töltött idő. Épp
ideje, hogy önzetlenül gondolkodjak.
-
Tudom, de pont most, mikor ez a szöszi is megjelent, nem leszek itt hogy
megvédjelek és hogy támogassalak... - sóhajtott gondterhelten, mire gyengéden a
hajába túrtam és játszadozni kezdtem a tincseivel.
-
A szöszi miatt ne aggódj... Nem az esetem, de ezt már elmondtam. - próbáltam
bíztatni őt, de még mindig eléggé bizonytalanul nézett rám.
-
Rám is ezt mondtad régebben... - kontrázott, mire halkan felnevettem. Ó, ha
tudná, hogy mindig is az esetem volt...
-
Igen, Harry de az más volt. Azt azért mondtam mert nem akartam bekavarni. Bízz
bennem, nem érdekel a szöszi. Ráadásul egy szó Lounak és ő lerendezi helyetted
is. - már előre elképzeltem a kemény, rosszfiú Louist, amint teljes feketébe
öltözve a hatás kedvéért, bőrdzsekiben megjelenik az étteremben és hatalmas
káromkodások között lerázza az ártatlan szöszit. A kép már a szemem előtt
lebegett, de reméltem hogy ez nem fog megtörténni.
-
Bízok benned. De nem akarok nélküled elutazni. Nem szeretnél elbújni a
bőröndömben? Majd felcsempészlek és a luxus hotel szobámban szórakozunk
kicsit... - éreztem, hogy Harrynek egyre jobb kedve lett, ugyanis már
viccelődni kezdett. Ez már jó jel volt, így szélesen elmosolyodtam.
-
Nem hiszem hogy beférnék egy bőröndbe. - ráztam a fejem tettetett
csalódottsággal, mire tovább gondolkozott.
-
Akkor elküldelek postán, egy dobozban, Adok be kaját meg pokrócot, tök jó lesz!
- ötletelt tovább, mire nevetve egy apró csókot nyomtam a szájára.
-
Annyira édes vagy. - jelentettem ki mélyen a szemébe bámulva, mire végre
megláthattam a jellegzetes gödröcskés mosolyát. Hogy mennyire hiányzott ez a
pimasz mosoly! Pedig alig pár órája láttam utoljára... Mi lesz, ha egy hónapig
nem fogom látni? Meg fogok pusztulni...
-
Annyira fogsz hiányozni... - suttogta bőrömbe, miközben apró puszikat helyezett
nyakam érzékeny területeire.
-
Te is nekem. Nagyon. - válaszoltam, és igyekeztem nem elsírni magam. Már most
rossz volt belegondolni, hogy egy hónapig nem érhetek hozzá, és nem hallhatom
élőben a hangját, nem csókolhatom meg, nem ölelhetem át... Nem akartam erre
gondolni, csakis Harry érdekeit kellett volna szem előtt tartanom. Csak az
számít, hogy neki jó legyen.
-
Egy hónap hosszú idő... Mi lesz, ha találsz egy másik barna hajú, zöld szemű
srácot? - kérdezte félve, mire óvatosan elmosolyodtam.
-
Még egy ilyen tökéleteset lehetetlen lenne találni. És nekem csak te kellesz.
Senki más. - suttogtam, majd hogy megpecsételjem szavaimat egy apró csókot
nyomtam ajkaira. Halványan mosolygott rám. - Én inkább attól félek, hogy te
pedig majd találsz valami spanyol lányt, akinek sokkal jobb akcentusa van,
gyönyörű és jobb a humora. Rengeteg ilyen lánnyal fogsz találkozni... - kissé
lehangolódtam. Eddig ez eszembe se jutott, de most, kimondva ezeket a szavakat
elfogott a pánik.
-
Egyre sem fogok ránézni. Ott leszel a telefonom képernyőjén és téged foglak
bámulni a nap huszonnégy órájában. Számomra te vagy a tökéletes nő, nem kell
más - mondta megnyugtatóan, amitől fellélegeztem, habár egy kis kétely még
mindig ott lappangott bennem, de igyekeztem elnyomni ezt az érzést. - Nagyon
szeretlek és nem fogom hagyni hogy ez az egy hónap elrontson bármit is. -
suttogta a lehető legközelebb hajolva hozzám, hogy ajkai szinte hozzáértek az
enyémekhez. A szívem majd kiugrott a helyéről. Azt mondta, hogy szeret.
Harry... Harry kimondta. Abban a pillanatban nem lehettem volna boldogabb.
-
Én is nagyon szeretlek... Számolni fogom a napokat, mikor visszatérsz - suttogtam,
majd már nem bírtam tovább és ajkaimat övéire nyomtam. Szenvedélyesen csókolt,
úgy, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy hozzám érhet.
-
Mikor indulsz? - kérdeztem hirtelen, ugyanis ez valahogy kimaradt az eddigi
beszélgetésünkből.
-
Na, máris elküldenél? - kérdezte pimasz mosollyal az arcán, mire nevetve
megráztam a fejem.
-
Dehogy. Csak jó lenne tudni, mennyi időm van halálra csókolni téged. - mondtam,
miközben ujjam közé csavartam egy göndör tincsét.
-
Egy hét. Pontosan egy hét múlva, péntek
este nyolckor indul a gépem. - válaszolta, mire gombóc keletkezett a torkomban.
Reménykedtem benne, hogy hosszabb időt mond, de még ez is jobb volt, mintha azt
mondta volna, hogy holnap indul. Így volt egy hetünk felkészülni a leghosszabb
egy hónapra. Ám akkor inkább bele sem gondoltam ebbe, csak újból ajkaira
tapadtam, és nem engedtem, hogy a negatív gondolatok ellepjék az elmémet.
Igyekeztem kihasználni minden egyes pillanatot, és akkor nagyon sajnáltam, hogy
hétfőn kezdek az étteremben... Hiszen akkor nap közben nem lehetek vele.
-
Szeptember elsejére visszaérek, aztán minden folytatódik tovább. Engem
előléptetnek, te pedig ügyesebb pincérnő leszel mint az összes többi
együttvéve. - mondta, próbálva az oldal pozitív oldalát látni, ami feldobott
egy kicsit. Elvégre, az egy hónap alatt mindketten jobban odafigyelhetünk
önmagunkra, ezáltal legalább én is kicsit önállósodhatok, ami rám is fér.
-
Fel kellene hívnod a szüleidet, mielőtt elutazol. - mondtam, mire halkan
felsóhajtott és egyetértően bólintott, majd egy pillanat gondolkodás után ki is
vette a telefont a zsebéből.
-
Most el is intézem. Jobb túlesni rajta. - megértően bólintottam, majd
mosolyogva felkeltem az öléből, hogy magára hagyhassam. Gondoltam, amíg ő
telefonál, én készítek egy teát, így hát Hunterrel együtt fel is tettem forrni
a vizet. A kis Husky mit sem sejtett ebből az egészből, neki fogalma sem volt
róla, hogy a gazdája egy teljes hónapra magára fogja hagyni őt és engem is.
Könnybe lábadt a szemem. Mi lesz, ha eljön egy újabb mélypont és Harry nem lesz
itt, hogy segítsen? A depresszió még nem tűnt el belőlem, időnként megmutatta
nekem, hogy még itt van készen állva arra, hogy megkeserítse a napjaimat.
Féltem, hogy netán Harry nélkül újból valami hülyeséget csinálnék, aminek
nyomait ugyanúgy takargatnám, mint most a bekötözött karomat. Teljesen a
gondolataimba merültem, annyira, hogy észre sem vettem, hogy Harry már be is
sétált a konyhába, a víz meg már rég felforrt, de még csak álltam fölötte és
gondolkoztam. Csak akkor értem vissza a valóságba, mikor Harry hátulról a derekam
köré fonta a karjait és arcát a nyakamba fúrta.
-
Hogy ment? - kérdeztem tőle, miközben visszatértem eredeti tevékenységemhez és
folytattam a tea készítését.
-
Öhm. Anyám egy kicsit haragszik rám, azt hiszem, főleg hogy őket is csak
levélben értesítettem, hogy nem lesz esküvő. Este vissza fog hívni, mert most
éppen a fodrásznál ült és zaj volt körülötte...
-
Az esküvővel akkor már minden rendben? Mindent lemondtál, ugye? - kérdeztem.
Rossz volt végighallgatni, ahogy Harry a létező összes virágost
végigtelefonálja, a kaját és helyszínt is lerendezi. Egyszerűen csak sajnáltam,
hogy a hosszú szervezkedés után egyszerűen csak le kell mondania, de jobb
megoldás nem volt.
-
Persze. Legalábbis remélem hogy nem hagytam ki semmit és nem fognak hatvan tál
ételt idehozni... - nevetett, majd egy vidám puszit nyomott az arcomra.
Érezhető volt köztünk a szomorúság, de igyekeztünk nem foglalkozni ezzel,
inkább felvidítottuk egymást.
-
Ha már kajáról van szó... Nincs semmi a hűtőben, nem rendelünk valamit? -
kérdeztem, ugyanis a hasam elég hangosan jelezte már, hogy ideje valamit enni.
-
Kínai? - kérdezte, mire felcsillanó szemekkel bólintottam. Harry gyorsan
lerendezte a rendelést, én pedig addigra végre végeztem a tea ízesítésével és a
kezébe nyomtam egy hatalmas bögrével. Ugyan a rossz idő már elmúlt, és a nap
újból hétágra sütött, de a hűvös lakásban jólesett néha egy jó meleg tea,
tekintve hogy még nem gyógyultunk ki teljesen a tüdőgyulladásból. A kanapén
elterülve vártuk a kajánk megérkezését, közben próbáltuk felvidítani egymást,
kevés sikerrel. Mindkettőnk agyában folyamatosan ott motoszkált a gondolat,
hogy egy hét múlva el kell válnunk egymástól egy elég hosszú időre, és ez
teljesen megrémisztett minket. Próbáltuk elterelni a témát, de valahogy mindig
ide jutottunk vissza.
-
Lehet, hogy felhívom Lout, hogy addig lakj nála. Nem szeretném, hogy egyedül
legyél... - tervezgetett, én pedig csak egyre inkább kezdtem kétségbeesni, hogy
tulajdonképpen mivel is fogom tölteni a napjaimat azon kívül, hogy dolgozok.
Mert az egy dolog, hogy nap közben el leszek foglalva, de mi lesz az éjszakákkal?
A párnám nem helyettesíti Harryt. - Ne nézz így rám, nem akarlak így itt hagyni.
- simított végig az arcomon, látva kétségbeesett tekintetemet, mire én csak tehetetlenül
hozzábújtam mellkasához, és szorosan magamhoz öleltem. Már puszta gondolat fájt, hogy ezt nem tehetem
majd meg bármikor. - Eldöntöttem. Nem megyek. Visszamondom... - kapta ki
gyorsan a zsebéből a telefonját, de én felháborodva azonnal kivettem a kezéből.
-
Nem, Harry! Nem mondod vissza, szépen elrepülsz Rióba, teljesíted a kötelességed,
majd mikor hazaérsz én itt foglak várni ugyanúgy, ahogyan itt hagytál. Ne
aggódj értem, itt az ideje hogy magaddal foglalkozz. - magyaráztam neki, de ő
makacsul megrázta a fejét, és kérte a telefonját, hogy adjam neki vissza. -
Harry. Neked is szükséged van arra, hogy magaddal törődj, ahogy nekem is. Talán
jót tesz majd nekünk ez a kis különlét, elvégre jelenleg egymáson függünk. -
próbáltam őt meggyőzni, habár én legbelül egyáltalán nem ezt gondoltam. Nem
akartam, hogy elmenjen, de az ő érdekében muszáj volt győzködnöm őt.
-
Tudod, milyen messze leszünk egymástól? - kérdezte szomorúan, mire lesütve a
szemem bólintottam... Hogyne tudnám. A lényeg hogy nagyon messze. - Ha bármi
történik veled, én... Nem leszek itt, hogy segítsek. Minimum tíz óra lenne ideérnem
és ez... egyszerűen csak nagyon megrémiszt. Nem akarok ilyen távol lenni tőled.
Te jó ég, négy hétről van szó. - idegesen a hajába túrt, mikor csöngettek.
Megérkezett a kaja. Rögtön felpattantam, hogy kirohanjak kifizetni és átvenni a
kaját, de mikor kinyitottam az ajtót, nem pontosan azzal találtam szembe magam,
akivel akartam.
-
Alan, te mit keresel itt? - kérdeztem értetlenül, mire ő végre felnézett, és
úgy tett, mintha teljesen meglepődne azon, hogy itt talál engem.
-
Óh, te itt laksz? Nagyon szép ház. Én úgy tudtam, hogy valami szöszi csajszi él
itt... - nézett értetlenül rám, mire zavaromban a hajamba túrtam.
-
Öhm, nem, ő már.. Kiköltözött. - válaszoltam. Magam mögül Harry lépteit
hallottam meg, szokása volt később érkezni az ajtóhoz, hogy aztán egy nagyon
laza mozdulattal ő fizesse ki helyettem a kaját, de amint mellém ért,
megtorpant.
-
Ez mit keres itt? - kérdezte mogorván, amint megpillantotta a szöszit. Idegesen
méregették egymást, és megint Alan törte meg a szemkontaktust, és a kezében
lévő kis dobozra nézett.
-
4 font lesz. Két adag kínai tészta és mézes csirkeszeletek. - olvasta fel a
rendelésünket. Harry felvont szemöldökkel nézett rám, és a szöszi által keltett
döbbenetben végre sikerült elérnem, hogy én fizethessem ki a kaját.
Átnyújtottam Alannek a pénzt, majd át is vettem tőle a kaját.
-
Jó étvágyat hozzá. További szép napot! - köszönt el a szöszi, majd már sarkon
is fordult és ott hagyott minket az ajtóban. Félve néztem fel Harryre, aki
mérgesen megrázta a fejét, majd szó nélkül besietett a házba. Sóhajtva csuktam
be magam mögött az ajtót, majd a konyhaszekrényből kivettem pár evőeszközt és a
dobozzal együtt leültem Harry mellé a kanapéra.
-
Nem kell a kajája. - jelentette ki ölbe font karral, mire hitetlenül néztem rá.
-
Harry, ne gyerekeskedj már. Ez csak kaja. - mondtam, mire összehúzott szemekkel
nézett rám. Nem értettem, hogy miért akadt ki ennyire.
-
Nem, Donna. Ez nem csak kaja. Ez a festett szőke gyerek egyszerűen rád izgult.
Rád, az én barátnőmre. Ráadásul, ez a gyerek ott dolgozik, ahol te is, vele
leszel összezárva egész nap, miközben én tőled tíz órára leszek a világ túlsó
felén. És mégis mi a francot dolgozik ez hogy pincérkedés mellett még futárszolgálatot is végez? Kocka barom... - akadt ki teljesen kikelve magából. Láttam rajta, hogy majd' szétveti
az ideg, ami egy bizonyos szinten felolvasztotta a szívem, de mérges is lettem,
amiért tényleg nem hitte el, hogy nem érdekel a szöszi.
-
Harry... Hazza... - nem nézett rám, így puha arcán végigsimítva
kényszerítettem, hogy végre rám emelje méregzöld tekintetét. - Szeretlek.
Téged, és nem őt. És ez nem fog megváltozni. Bízz bennem - suttogtam ajkaira,
majd óvatosan megcsókoltam őt. Eleinte csak duzzogott, és nem csókolt vissza,
de aztán végre bekapcsolódott, és végigsimítva az oldalamon az ölébe ültetett.
-
Bocsáss meg, hogy kiakadtam. Nehezen megy a bizalom mostanában, az én hibám ez
az egész, ne haragudj. - suttogta kisimítva egy tincset az arcomból, mire
szomorúan elmosolyodtam. Vanessa miatt akadt ki ennyire, mert elárulta őt.
Biztos voltam benne, hogy nem fogok neki csalódást okozni és elérem, hogy újból
száz százalékig tudjon bízni az emberekben.
-----------------------
Haiiii,
Édeseim, nagyon sajnálom a kis csúszást, de két nap suliba járás után sikeresen lebetegedtem, amit a facebookon már olvashattatok tőlem, de a mostani hétvégére már sikerült annyira meggyógyulnom, hogy be tudjam fejezni a részt. Mivel eszembe jutott pár ötlet, a történet hosszabb lesz, mint amilyenre terveztem (már most az, lol, túl sokat jár a szám, mindegy is).
Óh, és lányok, tudom, ez egyáltalán nem kapcsolódik a sztorihoz, de egyszerűen nem tudom nem megosztani veletek. Az év első jegyét nyelvtanból kaptam (ötöst, persze..) egy rövidke tájleírásra, és valamiért ez annyira büszkén érintett. Oké, hogy egész nyáron írtam, meg minden, de az hogy egy tanár azt mondja az írásomra hogy tökéletes, hát az agyam eldobom... Pedig a tájleíró részek nem az erősségeim, szerintem ezt ti is észrevettétek már. Na mindegy is, gondoltam megosztom ezt veletek, mert én ennek a pénteki legelső órában nagyon örültem.
Most is szeretném megköszönni az elképesztő támogatásotokat, de tényleg, nagyon sokat jelent nekem :')
Remélem nektek jobban és egészségesebben telt az első hét, mint nekem, esetleg ha van kedvetek, szívesen olvasnék tőletek egy rövidke kis beszámolót az első hétről, tényleg érdekel, ti hogyan éreztétek magatokat.
A következő résszel igyekszem jobb időben jönni, de a mostani lemaradás miatt nem ígérek semmi biztosat. Facebookon értesítelek majd benneteket <3
Peace out &
szupeeerrrr :D
VálaszTörlésKöszönöm :)
Törlés