Hostage | Tizennegyedik fejezet

Tastes so sweet, looks so real…

Emerald

- Ezt eddig is tudtuk, Alex. Ericnek nyílt szándéka, hogy végezzen velem. A kérdés az, hogyan akarja megtenni – magyaráztam idegesen. Destiny arca elsötétült, olyan volt, mintha fejbecsapták volna az igazsággal.

- Azt nem tudom, de nagyon vigyázz magadra, Emerald. Egyre több embere van, akik már a rendőrségi aktákhoz és a biztonsági felvételekhez is hozzáférhetnek – mondta, de nekem addigra már egy újabb gondolatom támadt. A biztonsági felvételek a hotelban… Ha Arthur tényleg Eric csatlósa, akkor bizony hatalmas veszélyben vagyunk. Nem csak én, hanem Destiny és Louis is. Eric már biztosan tudja, hogy közel kerültünk egymáshoz Destinyvel, tehát szinte teljesen biztos, hogy őt akarja bevetni ellenem. Hatalmas gombóc keletkezett a torkomban. Nem hagyhatom, hogy még valakit megöljön miattam. Ezúttal nem. – Minden oké, haver? – kérdezte Alex, látva az elborzadt képemet. Destiny könnyes szemekkel nézett rám, látszólag őt is megrémítette ez az egész.

- Aha. Kösz a segítséget, tesó. Ha bármit megtudsz, azonnal hívj, rendben? Mostantól sokkal jobban oda kell figyelnünk – hadartam, majd egy baráti ölelésben részesítettem őt és karon ragadtam Destinyt, aki még mindig sokkban volt. Még jópárszor megköszöntem Alexnak a segítséget, majd amint Destiny felült mögém, és átölelte a derekamat, amilyen gyorsan csak lehetett, elrobogtam a helyszínről. Az utóbbi pár napban teljesen megfeledkeztem arról, mekkora veszélyben is van az életünk, hogy folyamatos célpontok vagyunk egy őrült számára. Annyira Destiny körül forgott minden gondolatom, hogy szinte el is felejtettem, mennyire gyűlölöm azt az embert. Csak arra tudtam gondolni, hogy a hotelban bármikor ránk támadhatnak, akár alvás közben is lemészárolhatnának.  Éppen ezért nem mentem vissza a hotelba, hanem egy erdőt kerestem, messze a város zajától. Mikor már kellő biztonságba értünk a fák közé, megálltam.

- Miért hoztál ide, Harry? Mi a baj? – kérdezte Destiny ijedten. Láttam rajta, hogy nem tudja, hogyan kezelje a helyzetet, de ezért egyáltalán nem hibáztattam. Én sem tudtam, mit kezdjek a dologgal.

- Legutóbb Eric majdnem megölt téged. Ha újabb lehetőséget kap, akkor ténylegesen meg is teszi – magyaráztam neki idegesen a hajamba túrva. – Nem hagyhatom, hogy újból bajod essen. Itt az ideje, hogy megtanítsalak lőni. Holnap reggel pedig bokszolunk. Ígérem, amilyen gyorsan csak lehet, egy gyilkológépet csinálok belőled, ha ezzel meg tudom menteni az életed – hadartam kétségbeesve, mikor is Destiny a számra tette a mutatóujját, ezzel csöndre intve.

- Hé, nyugalom. Eddig is túléltem, nemde? – kérdezte lágyan, miközben óvatosan az arcomra simította mindkét kezét. Szerettem volna hinni neki. De ez most más volt. Teljesen más.

Destiny szemszöge

Mikor Harry elővette a saját fegyverét, én is előhúztam a zsebemből a pisztolyt, amit még a hotelban adott nekem. Bizonytalanul néztem a kezemben tartott gépezetre, de Harry egy bíztató bólintással jelezte, hogy nincs ezzel a dologgal semmi baj. Soha életemben nem használtam még olyan eszközt, amivel egyetlen másodperc alatt ölni lehet, így hatalmas felelősséget éreztem a vállamra csücsülni.

- Hé, nyugi, nem kell megölnöd senkit és semmit… Azt szeretném, hogy meg tudd magad védeni, ha szükség van rá – mondta, mélyen a szemembe nézve. A szívem egy hatalmasat dobbant. Olyan őszinte és védelmező volt, szemeiből ki tudtam olvasni, hogy fontos vagyok neki és ez megmelengette a szívem.

- Rendben. Csináljuk – határoztam el magam hirtelen, és felemeltem a kezemben tartott pisztolyt és egy közeli fára céloztam.

- Hé, hé, hé! – nevetett Harry és inkább kivette a kezemből a fegyvert – Előbb inkább elmagyarázom, hogyan működik – kuncogott, majd magyarázni kezdett a kezében tartott darabról. Sétálás közben rengeteg olyan információt tanultam a fegyverekről, amit egy normál ember soha nem tudna meg, de Harry egyenesen szakértője volt a témának, így nagy figyelemmel hallgattam őt. Olyan jó volt érezni a hangján, hogy valami tényleg boldoggá teszi őt. Az előbbi kiakadása után érezhetően javult a hangulata.

- Eddig mindent értesz? – kérdezett vissza, tesztelve, hogy figyeltem-e a prezentációja alatt.

- Persze. Csak tudnám, hogyan tanultad meg ezt mind magadtól – hitetlenül ráztam a fejem, elvégre tényleg hihetetlen volt, hogy saját maga jött rá mindenre.

- Volt pár álmatlan éjszakám – kacsintott rám nevetve, de aztán ismét a kezembe adta szeretett fegyverét – Viszont most te jössz. Gyakorlatban minden más – csak bámultam a fegyverre. Ahogyan Harry magyarázta, olyan egyszerűnek tűnt, mégis bennem volt egy kis félelem. A szívem dübörgött a mellkasomban, több okból kifolyólag. Szerencsére Harry segített nekem, szorosan a hátamhoz simult és kezeit az enyémekre csúsztatta, ezzel tökéletes pozícióba helyezve karjaimat.

- Csak nyugodtan. Lélegezz – suttogta a fülembe, lélegzetvételétől bizseregni kezdtem és lábaim elgyengültek. Olyan közel volt hozzám, hogy tökéletesen éreztem illatát, ami ezúttal is teljesen elkábított. – Feszítsd hátra a vállaid és összpontosíts a célra. Ne ijedj meg, ha visszarúg kicsit – egy pillanatra behunytam a szemem és összeszedtem a bátorságom. Pontosan úgy csináltam mindent, ahogy Harry mondta, aztán meghúztam a ravaszt. Meglepetésemre, elég közeli találat volt, csak pár méterrel arrébb száguldott el a golyó, ahogy akartam.

- Szép lövés – dicsért meg Harry vigyorogva, de aztán ellépett tőlem – Most próbáld meg egyedül – büszke vigyorral, már sokkal magabiztosabban jelöltem ki egy új célpontot, és ismét lőttem. Ezúttal még csak meg sem tudtam közelíteni a célpontot, hiszen annyira megijedtem a hirtelen elsülő pisztolytól, hogy egy leheletnyit megugrottam.

- Ne ijedj meg tőle – nevetett Harry halkan, majd meg sem várva a válaszom, újból a hátamhoz simult és feljebb emelte a karomat. – Figyelj rá, hogy a pisztoly mindig egyenesen álljon a kezedben – tanácsolta, szexi hangjától újból kirázott a hideg. Szívem szerint azonnal letepertem volna, de ehelyett inkább csak a tanulásra összepontosítottam. Ismét lőttem és igen, egy fokkal jobban sikerült, mint az előző, de még így is elég távol voltam a jó kategóriától. Kicsit csalódott voltam, amiért nem ment olyan jól, mint ahogy elképzeltem, de nem adtam fel, tovább próbálkoztam. A göndörke folyamatosan ellátott tanácsokkal, kijavította a hibáimat így eljutottunk odáig, hogy sikerült eltalálnom azt a fát, amit kitűztünk célpontnak.

- Ezaz! – kiáltottam fel örömömben, miközben egy ugrással szembefordultam Harryvel és hirtelen örömömnél fogva azonnal a birtokomba vettem ajkait. Egy pillanatra sem habozott, rögtön visszacsókolt és karjait szorosan a derekam köré fonta. Olyan jó érzés volt csókolni őt, közel lenni hozzá és érezni gyors szívverését. Mohón csókolt, mintha mindvégig csak erre várt volna, és tenyerét lejjebb simította, egészen a fenekemig, amit aztán semmi előjel nélkül megmarkolt. Engem ez eléggé meglepett, így egy kicsit megugrottam, de ezzel csak annyit értem el, hogy még közelebb simultam hozzá. Karjaimat nyaka köré fontam, miközben a pisztoly még mindig a kezemben volt, de el akartam kerülni bármilyen balesetet, így inkább Harry zsebébe csúsztattam azt. Pajkosan belemosolygott csókunkba, hiszen élvezte, hogy az övénél matatok, ezért még egy kicsit rá is játszottam az egészre.

- Lassíts, cica, itt az erdő közepén akarsz elbánni velem? – kérdezte nevetve, megszakítva csókunkat – Ez nem fair, tekintve, hogy rajtad bőrnaci van, amit órákig tart levenni – folytatta szexi hangján, miközben úgy nézett rám, mint aki fejben már le is vetkőztetett, aztán újból belemarkolt a fenekembe, és közelebb húzott magához. Beharapott ajkakkal néztem rá, próbáltam kiolvasni a szeméből, hogy mit tervez, de csak pajkosan elmosolyodott, aztán megragadva a derekamat, a mellettünk lévő fának préselt egy gyors mozdulattal.

- Óvatosan, Tarzan. Nem akarjuk kidönteni a fákat, ugye? -  kérdeztem tőle nevetve, de ekkorra már ajkai felfedezőútra tértek a nyakamon. Próbáltam egyben maradni, de tényleg. Valahogy mégsem jött össze, mikor dús ajkaival apró csókokat hagyott a kulcscsontomon, majd apró kis harapásokkal jelezte, ki az úr. Mert bizony, én akkorra már rég szétestem, lábaim nem bírták a szolgálatot, az egyetlen szerencsém az volt, hogy Harry szorosan tartott. Csukott szemekkel, hátradöntve a fejem élveztem Harry nem túl lágy, de annál szexibb kényeztetését, miközben igyekeztem nem túl hangosan felnyögni ahhoz, hogy elzavarjam azokat a madarakat és egyéb állatokat, amelyek nem szaladtak el a lövöldözésünktől. Annyira boldog voltam, csak ő és én, senki más… Pár pillanat után egyszerűen megszűntek apró harapásai, így kinyitottam a szemem. Beharapott ajkakkal nézett rám, próbálta elrejteni önelégült vigyorát, amivel teljesen zavarba hozott. Egy lépést hátrált, arcán látszott a zavarodottság, viszont ugyanazt olvastam le a szemeiről, mint ahogyan én éreztem legbelül. Boldognak tűnt.

- Ideje folytatnunk a lövészet órát, nem gondolod? Van még hová fejlődnöd, ha olyan jól akarsz lőni, mint én – mondta, mintha az előző pár perc meg sem történt volna, így igyekeztem gyorsan összeszedni magam.

- Miért, te mennyire vagy pontos, Tarzan? – kérdeztem vissza pimaszul, habár pontosan tudtam, hogy nagyon jól tud célozni.

- Csak figyelj és tanulj – mondta magabiztosan, majd egy laza mozdulattal kikapta a zsebéből a pisztolyt, új tárat töltött bele, majd egy pillanatig célzott, aztán már ki is lőtte a golyót tökéletes pontossággal. Az egész mozdulatsor annyira természetesen rosszfiús volt, hogy a földbe gyökerezett a lábam a látványtól. Hogy lehet valaki ennyire szexi úgy, hogy még csak nem is próbálkozik? Csak bámultam őt, miközben jópár tárat kiürített és mondanom se kell, egyetlen egyet sem hibázott.

- Te jössz, cica – adta át nekem a pisztolyt pár perc után, mire feleszméltem a kis álmodozásomból, és megpróbáltam utánozni őt. Mondanom sem kell, nem sikerült, de sikerült pár elég közeli találatot összehozni. 

- Nem rossz, határozottan gyorsan tanulsz – Harry elismerő tekintete mindennél többet jelentett nekem, ugyanis nem akartam csalódást okozni neki. Pár tárat még elhasználtam a gyakorlásra, de egyre jobban ment, így sikerélménnyel adtam vissza Harrynek a szeretett fegyverét.

- Köszönöm az órát, Tarzan. Most már bármikor kinyírhatlak – szívattam őt, kinyújtva rá a nyelvem, mire hangosan felnevetett.

- Ne legyél olyan biztos ebben – rázta a fejét, miközben visszaindultunk a motor felé.

- Igaz. Emerald elpusztíthatatlan – nevettem én is, mire már elégedetten bólintott és kihúzta magát, amolyan „igen, ez vagyok én” stílusban. Már nyoma se volt a kétségbeesésnek, amit Eric felbukkanása okozott. Mintha Harry megnyugodott volna attól, hogy minimális szinten már tudom használni a pisztolyt. – Haza kéne mennünk. Kezd sötétedni – mondtam, körülnézve magam körül. Mindig is utáltam a sötét erdőket, habár Harry jelenléte kellő biztonságot nyújtott.

- Igazad van… Nem vagy éhes? – kérdezte, miközben egyik karját átvetette a vállamon és magához húzott, miközben a motorhoz sétáltunk.

- Éhen halok – nevettem, fáradtan a mellkasára hajtva a fejem, mire ő kedvesen összeborzolta a hajam, amiért azonnal ellöktem magamtól. – Ezt hányszor fogod még eljátszani? – kérdeztem tőle röhögve, igyekezve rendbe tenni a madárfészkemet.

- Még egy párszor – vigyorgott rám elégedetten, mire csak megforgattam a szemem és felvettem a bukósisakom. Amint elindultunk, kissé elálmosodtam, így erősen kapaszkodva a kabátjába, nagyokat pislogva néztem az elhaladó tájat. Csak akkor eszméltem fel, mikor már a város szélén jártunk és egy Mc Drive-os képernyővel találtam szembe magam.

- Mit kérsz? – kérdezte Harry, miközben az érintőképernyős menün lapozgatott. Nem töltöttünk el sok időt a választással, csak pár random kaját kiválasztottunk, aztán már mentünk is tovább. Mikor leparkoltunk a hotel mélygarázsába, fáradtan ugyan, de lehámoztam a fejemről a bukósisakot és a bőrszerkót, viszont velem ellentétben Harry csak szótlanul ücsörgött a motoron, miközben engem figyelt.

- Mi a baj? – kérdeztem tőle, mire már ő is levette a sisakot és gondterhelten a hajába túrt. Csak elgondolkozva megrázta a fejét, mint aki nem tartja a problémáját elég fontosnak ahhoz, hogy elmondja nekem. – Hé… - szóltam hozzá gyengéden, miközben közelebb léptem hozzá és az arcára simítottam a kezem. A motoron ülve csak egy picit volt alacsonyabb nálam, így kivételesen ő nézett fel rám. – Ha Arthur miatt aggódsz, ne tedd – mondtam, mire ő hitetlenül felnevetett.

- Hogy tudsz megbízni benne? – kérdezett vissza szkeptikusan. Mivel úgy éreztem, hogy ez hosszú beszélgetés lesz, egy nagyot sóhajtva visszaültem a motorra, ám ezúttal közé és kormány közé csücsültem, így vele szemben lehettem.

- Nem bízok meg benne, viszont csak gondolj bele… Ha tényleg Eric embere lenne, akkor fegyverekkel vártak volna minket a lakosztályban, nem? Elvégre tudott róla, hogy ide fogunk jönni, megtehette volna, hogy szól Ericnek, hogy meglephessenek… - magyaráztam neki, de ő csak megforgatta a szemét.

- Épp ezért. Elhiteti velünk, hogy itt biztonságban vagyunk aztán mikor nem számítunk rá, bum, bum, bum, mindhárman kapunk egy szép kis lyukat a koponyánkba – mondta és kezével pisztolyt formálva imitálta is a jelenetet, ami a helyzet komolysága ellenére megnevettetett.

- Ez nagyon aranyos volt – kuncogtam, miközben újból és újból lejátszottam a fejemben az előbbi mozdulatát, mikor Harry szinte olyan volt, mint egy ártatlan kis óvodás, aki rosszfiúsat játszik.

- Des… - nézett rám fáradt tekintettel. Egyáltalán nem örült neki, hogy aranyosnak találtam őt, tisztán ki tudtam olvasni a tekintetéből, hogy jobb lett volna férfiasnak neveznem.

- Oké, bocs. Szóval… Szerintem ha meg is akarnak lepni minket, nem ma fogják megtenni és nem is holnap. Talán Alex hamar kideríti a dolgot és kiderül, hogy teljesen feleslegesen aggódunk… - magyaráztam neki, miközben a kezembe vettem a pulcsija zsinórját és azzal játszottam.

- Lehet, hogy igazad van… - sóhajtotta alig láthatóan megrázva a fejét. – De ha az egyik éjjel betörik az ajtót és letepernek, ne mondd, hogy nem szóltam – mutatott rám fenyegetően, de láttam rajta, hogy visszafojtja mosolyát.

- Rendben, Tarzankám, de ilyen biztos, hogy nem lesz. Ha mégis, legalább bevethetem a ma tanult lövési képességeimet – válaszoltam magabiztosan, mire végre elnevette magát és a derekamra simította kezeit.

- Isten ments, még a végén engem találsz el – röhögte, közelebb húzva magához, mire tettetett sértettséggel eltátottam a számat.

- Hé, nem is voltam olyan rossz! – védtem meg magam a bicepszébe bokszolva.

- Nem, tényleg nem – ismerte be mosolyogva, miközben egyre közelebb hajolt hozzám. Még akartam volna kicsit húzni az agyát, de ajkai túl csábítóak voltak, így hamar a birtokomba is vettem őket. Lassan csókoltam, igyekeztem kiélvezni minden egyes pillanatot. Óvatosan kócos hajába túrtam, miközben ő szorosabban húzott magához a derekamnál fogva, annyira, hogy idő közben már csípője köré fontam lábaimat. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy motoron ülve így fogok csókolózni valakivel, de a fenébe is, nagyon tetszett ez a koncepció. A hasamnak viszont fel kellett szólalnia, ugyanis hangos korgással jelezte, hogy ideje enni valamit. Éreztem, hogy Harry belemosolyog a csókunkba, majd lassan elhúzódott tőlem és piszkos vigyorral a szemembe nézett.

- Rám vagy éhes vagy a hamburgerre? – kérdezte nevetve, mire vigyorogva megvontam a vállam.

- Mondjuk azt, hogy mindkettőre – kacsintottam rá, majd már fel is pattantam, hogy végre felmehessünk a lakosztályba és együnk. A liftbe szállva éreztem Harryn, hogy még mindig nem nyugodott meg teljesen, befeszült izmai jelezték, hogy mondhatok neki bármit, ő továbbra is kételkedni fog Arthurban. Amikor beléptünk a lakosztály ajtaján, Louis kíváncsi tekintete fogadott minket, ugyanis ő egészen eddig készenlétben várt ránk.

- Na? Meghalunk vagy nem? – kérdezte poénkodva, mire Harry megforgatta a szemét. Érezhető volt köztük, hogy Louis nem örült annak, hogy a göndörke gyanakodott az egyik haverjának alkalmazottjára, akiben Lou annyira megbízott.

- Még nem tudjuk, Alex nincs képben az újoncokkal, de utána fog kérdezni nekünk. Viszont azt hiszem, új tervet kell gyártanunk – mondta Harry, sötét tekintettel pillantva először Loura, aztán rám. Mivel mindannyian nagyon éhesek voltunk, csak levetettük magunkat a kanapéra és a kajával együtt Harry elmesélte, mit tudtunk meg Alextől.

- Szerintem Eric tudja, hogy New Yorkban vagyunk, és ha Arthur tényleg az embere, akkor pár nap és lecsap. Nem várhatjuk meg, hogy ez bekövetkezzen, lépnünk kell valamit.

- Arthur nem… - próbálkozott Louis ismét, de Harry ellentmondást nem tűrő tekintete belé fojtotta a mondata második felét – Na jó, tegyük fel, hogy tényleg közük van egymáshoz, de mégis… Van egyáltalán valami terved? – kérdezte végül.

- Szerintem találjuk meg őt hamarabb, mint hogy ő találna meg minket – vonta meg a vállát a göndör, mire Louis hitetlenül felnevetett.

- Te teljesen megőrültél? Ha mindez igaz, és tele van az embereivel a város, esélyünk sincs ellene… Mi csak hárman vagyunk, ők meg ki tudja, hányan – mondta lehangoltan, mint aki a feladás szélén áll. Louis nem volt önmaga, úgy tűnt, mintha belefáradt volna ebbe a dologba, ami érthető volt.

- Az lehet, viszont a kis csatlósai nem olyan hűségesek… Ha bármilyen jelet látnak arra, hogy elbukhatnak, mindannyian el fognak menekülni és Eric egyedül marad – próbálkozott tovább Harry. Ő nem adta fel, addig kapaszkodott az utolsó kis fűszálba, ameddig csak egy kis lehetőséget is látott a sikerre.

- És mégis, hogy éred ezt el? – kérdezett vissza Louis, mire Harry megtorpant. Egészen eddig magabiztosan ötletelt, de most csak elgondolkozva meredt maga elé.

- Nekem van pár ötletem – vontam meg a vállam, megtörve a hosszúra nyúlt csendet, mire mindketten felkapták a fejüket. Kételkedve néztek rám ugyan, de mivel én voltam az egyetlen, aki kitalált valamit, minden figyelmüket rám szentelték. – Először is, abban az esetben, ha itt akarnának ránk támadni, fel kell készülnünk. Könnyebb győznünk a saját területünkön, mint idegen terepen. Állíthatnánk csapdákat, vagy nem tudom… Louis, te biztosan tudnál szerezni mini kamerákat vagy szenzorokat, amikkel figyelhetnénk a lakosztályt vagy akár az egész hotelt – magyaráztam lelkesen, amit ők figyelmesen hallgattak végig, majd elismerően bólintottak.

- Rajta vagyok az ügyön. Van egy hacker ismerősöm… – csillant fel Louis szeme. Látszólag már egyáltalán nem zavarta, hogy Arthurt is meggyanúsítottuk, mivel sokkal nagyobb lázba hozta az, hogy kémkedhet.

- Hé, hé… Ez mind szép és jó, de mi van, ha ők ezt már megtették és éppen nevetgélve hallgatják a beszélgetésünket? – kérdezte Harry halkan, gyanakodva nézve szét maga körül. Szerencsére a tévé elég hangosan szólt ahhoz, hogy ha bárki is lehallgatna minket, gondjai lennének a szavaink megértésével.

- Igaz, kell keresnünk egy biztonságos helyet, ahol biztosan nem hallgatnak le minket – bólogatott Lou, mire azonnal Harryre pillantottam. Láttam rajta, hogy tudja, mire gondolok, így csak egy nagyot bólintva jelezte, hogy jó ötletnek tartja. Louis hirtelen előkapta a telefonját, majd a jegyzettömböt megnyitva lázasan pötyögni kezdett, majd felénk mutatta a kijelzőt.

„Ha a hely megvan, holnap délután elmehetnénk megbeszélni a többit…Délelőtt elmegyek és veszek pár kütyüt, ti pedig derítsétek ki Arthur telefonszámát, mert azzal majd le tudjuk hallgatni a hívásait… Addig pedig ne tervezzük hangosan semmit.”

Mindketten bólintottunk, mire Louis mosolyogva összecsapta a tenyerét, megkönnyebbülve hátradőlt a kanapén és felrakta mindkét lábát a dohányzóasztalra. Harry csak hitetlenül felnevetett azon, hogy Louis milyen hamar lezárta az ügyet, de azért a kezébe vette a távirányítót, hogy keressen valami filmet. Míg ők veszekedtek, hogy mit nézzünk, én kidobtam a kiürült kajás zacskókat és csináltam mindhármunknak teát.

- Destiny, a nap hőse – mosolygott rám Louis, mikor a kezébe adtam a bögréjét. Mivel kettejük között nem volt hely, csak levetettem magam Harry mellé, aki egy hálás pillantással megköszönte a teáját és átvetette egyik karját a vállamon, ezzel közelebb húzva magához. Louis végignézte a jelenetet, de nem szólt semmit, csak visszafojtott mosollyal kortyolt bele a forró italába. A szokásos akció helyett most valamilyen horrort néztünk, amit a srácok pislogás nélkül bámultak, de én csak összegömbölyödve próbáltam eltakarni a szemeimet, hogy kevésbé ijedjek meg. Összességében nagyon szerettem a horrorfilmeket, viszont csak úgy tudtam végignézni, ha az ujjaim között pislogtam ki.

- Túl ijesztő, cicus? – kérdezte Harry a fülembe suttogva, amivel a frászt hozta rám, így összerezzentem tőle.

- Dehogy – tagadtam le nevetve, majd elvettem a kezem az arcom elől, hogy bebizonyítsam, elég kemény vagyok ahhoz, hogy így nézzem végig a filmet. Pár percig minden rendben is ment, mikor egy idegőrlő résznél megéreztem valami hideget a karomnak simulni, amitől a szívem majd’ kiugrott a helyéről és ijedten megugrottam. Abban a pillanatban Harry hangos nevetésben tört ki, nekem pedig akkor esett le, hogy csak direkt szórakozik velem.

- Utállak! – röhögtem erősen a karjába bokszolva, mire ő csak szokásához híven összeborzolta a hajam. Nevetve ellöktem a fejemtől a kezét és mikor sikerült kimásznom mellőle, sok helyet kihagyva ültem csak vissza mellé, amiért az ajkát lebiggyesztve nézett rám. Engem ez nem érdekelt, csak a felhúzott lábam köré kulcsoltam karjaimat és így néztem tovább a filmet, ami, ha lehet, még ijesztőbb volt, ugyanis most nem éreztem semmilyen védelmet magam körül, csak a sötét ölelt át. Éreztem, hogy Harry szuggerál a tekintetével, így végül ránéztem. Annyira belemélyedtem a pillantásába, hogy a filmben hallatszódó hirtelen zajtól ismét a frász jött rám, amitől Harry kárörvendően elmosolyodott, de azért közelebb csúszott hozzám. Ismét távolabb húzódtam tőle, ám ezúttal már csak játékból, viszont hamar utolért, és a csuklómat elkapva a hátamra döntött, amitől felkuncogtam. Még jó, hogy a kanapé extrahosszú volt, különben már rég leestünk volna.

- Te jó ég, én már itt se vagyok – hallottam meg Louis undorodó hangját, akiről egész eddig szinte meg is feledkeztem. – Jó szórakozást – hagyott ott minket pillanatok alatt, amin mindketten hangosan felnevettünk, de aztán Harry gondolt egyet, és egy gyors mozdulattal a karjaiba vett, majd egyet forgott velem, hogy elszédüljek. Kuncogva hagytam, hogy a hálószobába vigyen, és mikor egyszerűen levetett az ágyra, úgy gondoltam, ideje egy kicsit szórakozni, így nevetve arrébb gurultam, amint felém akart tornyosulni.

- Ezt azért kapod mert megijesztettél – nevettem, miközben sikerült feltápászkodnom, így már az ágyon térdelve tudtam elhárítani a göndörkét a mellkasánál fogva, aki viszont igyekezett elkapni.

- Nem tehetek róla, hogy egy ijedős kislány vagy – sértegetett röhögve, mire dühösen felkaptam a párnát és erősen leütöttem őt.

- Nem vagyok ijedős! – erőszakoskodtam nevetve, és újabb csapást mértem rá, de nem tudtam több kárt tenni benne, ugyanis szinte azonnal elkobozta tőlem a fegyverem és ezzel sikerült elkapnia. A derekamnál fogva húzott magához, majd mintha csak judoznánk, egyszerűen maga alá gyűrt és a fejem mellé szorította mindkét kezemet. A csípőmre ülve szorított az ágyhoz, ezzel teljesen harcképtelenné téve engem. Ajkaimat beharapva vártam a következő lépését.

- Mikor fogod végre megtanulni, hogy velem nem érdemes harcolni? – kérdezte a fülembe suttogva, miközben idegőrlően lassan végigsimított a kezemen, majd végigzongorázott az oldalamon, ezzel csikis érzést okozva. Puha ajkait óvatosan érintette a nyakamhoz, ezzel húzva az agyam.

- Bocs Tarzankám, elfelejtettem, hogy te ilyen macsó vagy – kuncogtam, mire Harry csak rosszallóan megrázta a fejét, majd vámpír stílusban a nyakamba harapott. Igyekeztem nem hangosan felnyögni kényeztetésén, de nem igazán ment, miközben ő elképesztő dolgokat művelt a nyakamnál és egyre lejjebb siklott kezeivel. Nem hagyta, hogy bármit is csináljak, teljesen átvette felettem az irányítást, amivel semmi bajom nem volt, sőt, jól esett, hogy figyelmesen és gyengéden bánik velem. Lassan levette a felsőmet és a nadrágomat, és apró, nedves csókokkal hintette be a mellkasom, majd a hasamat és a belső combomat is nagyon lassan végigcsókolta. Türelmetlenül felhúztam magamhoz egy vad csókra, mert már teljesen megőrjített a lassúsága, de biztos voltam benne, hogy szándékosan kínoz ezzel. Ezután már végre felgyorsította a tempót és intenzívebb cselekedeteivel egyre hangosabb nyögéseket váltott ki belőlem.

(…)

Nem tudtam elaludni, de Harry forgolódásából következtetve neki is problémái voltak ezzel. Folyamatosan Ericen és a kialakult helyzeten járt az agyam, próbáltam egy olyan megoldást találni, amivel mindenki jól járhat, de nem találtam semmit. Ez az ellentét köztük annyira kiélesedett már, hogy nem volt visszaút, csak úgy lehetett megoldani a problémát, ah valamelyikük meghal és ez nagyon ijesztő volt. Annak ellenére, hogy Eric mennyire megkeserítette mindkettőnk és még sok ember életét, nem akartam a halálát. Szerintem sokkal nagyobb büntetés lett volna számára az, ha börtönbe kerül hosszú évtizedekre és rájön, hogy mennyi életet vett el értelmetlenül. Harryre gondoltam, akinek szó nélkül kellett eltűrnie, hogy kegyetlen sorozatgyilkosnak titulálják. Őt ismerve tényleg képes gyilkolni (mint ahogy azt már bizonyította is korábban), de csak akkor, ha tényleg van rá oka, és ez közte és Eric között a különbség. Harry azért gyilkolt, hogy engem megmentsen, míg Eric azért vette el mások életét, hogy a bizniszét megvédje. Úgy tűnt, hogy Harry rengeteget változott, mióta megismertem őt. Sokkal kiegyensúlyozottabb, mégis sebezhetőbb. Miattam lenne ez? Tény, hogy sikerült elérnem, hogy megnyíljon előttem, de vajon ez jó neki? Mi van, ha csak rontok a helyzeten a jelenlétemmel? Amíg Harry rám koncentrál, teljesen megfeledkezik a körülötte zajló eseményekről, és ez hatalmas veszélyt jelent rá nézve. Nem tudtam ez ellen mit tenni, hiszen szükségem van rá. Míg vele vagyok, minden annyira tökéletesnek tűnik, mégis szétesőben van körülöttünk a világ. Hivatalosan nem voltunk együtt, nem is igazán gondolkoztunk azon, hogy hogy hívjuk ezt a dolgot, de igazából nem is volt rá szükség. Talán csak tényleg a szórakozás érdekében, talán nem, de nem igazán volt kedvem ezen gondolkozni, miközben máshol épp azon tanakodik Eric és a csapata, hogy hogyan nyírjon ki minket.

Nem tudom, mennyi ideig gondolkozhattam, csak arra eszméltem fel, hogy Harry megunja a forgolódást és inkább kikászálódott az ágyból. Csak a sziluettjét láttam, amint felkapta magára a pólóját és alig egy másodperc múlva már ki is lépett a hálószoba ajtaján. Hosszú perceken keresztül vártam, hogy visszatérjen, de aztán úgy gondoltam, jobb, ha utána megyek. Éreztem, hogy valami nincs vele rendben és gyanúm beigazolódott. A göndörke az ablak előtt ült felhúzott térdekkel, miközben a városi fényeket bámulta. Mikor észrevett, halványan elmosolyodott, majd törökülésbe helyezkedve az ölébe húzott. Karjait a derekam köré fonta, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem és szorosan átöleltem őt. Csendesen simogatott pár percig, egyikünk sem törte meg ezt a békét.

- Te sem tudsz aludni? – kérdezte végül, a hatalmas felhőkarcolókra meredve.

- Nem… - sóhajtottam fáradtan – Folyton bevillan a kép, hogy egyszerűen lelőnek minket, miközben alszunk… Vagy felrobbanunk… vagy… - soroltam a lehetséges meghalási módokat, de ő nevetve leállított.

- Oké, értem, félsz, hogy a legváratlanabb pillanatban halunk meg – foglalta össze tökéletesen azt, amire ki akartam lyukadni – De nyugi, nem vagy ezzel egyedül. – mondta komolyan, mire felemeltem a fejem a mellkasáról és mélyen a szemébe néztem. Láttam rajta, hogy teljes káosz uralkodik a gondolatai között.

- Nem lesz semmi baj. Sikerülni fog, amit kiterveltünk és mi jövünk ki győztesen a csatából – próbáltam pozitív maradni, hogy ezzel lenyugtassam őt, de ő hitetlenül megrázta a fejét.

- Alig van esélyünk... Lounak igaza van, már tényleg megőrültem - gondterhelten a hajába túrt és fáradt hangon folytatta – Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe…

- Harry… - kezdtem bele, de ő megállás nélkül folytatta.

- Csak gondolj bele, otthon lehetnél teljes biztonságban, tanulhatnád azt, amit igazán szeretsz, élhetnéd a tökéletes életed, de ehelyett itt szenvedés ér, és állandó veszélynek vagy kitéve…

- Nekem ez teljesen megéri – szóltam közbe, mire értetlenül pillantott rám, ezért folytattam. – Be tudom fejezni az egyetemet, ha mindennek vége van, és amúgy is… te épp elég biztonságot jelentesz – magyaráztam, mire megforgatta a szemét.

- Nem vagyok Superman, hogy mindentől meg tudjalak védeni… - rázta a fejét csalódottan, ezért az arcára simítottam a kezem, ezzel elérve, hogy a szemembe nézzen.

- Nyilván, de… Nézd… Okos és kitartó vagy. Nem félsz szembeszállni Ericcel, vagy bárki mással. Kicsit őrült is vagy, de ez teljesen rendben van, mert egy bizonyos szinten mindenki az. Csak ne add fel, Harry… Bármit elérhetsz, minden adottságod megvan hozzá – bíztattam őt mélyen a szemébe nézve, mire ő szégyenlősen lesütötte a szemét és lefejtette a kezem az arcáról, de csak azért, hogy egy apró puszit nyomjon a kézfejemre. Ez volt az első olyan alkalom, hogy nem lepedőakrobatika közben kaptam tőle puszit és ez nagyon megmelengette a szívemet.

- Köszönöm, Des – nézett fel rám hálás tekintettel, mire halvány mosolyra húztam a számat – Meg tudjuk csinálni. Hazajuttatlak egyben, még ha beledöglök is – ígérte meg, ujjait az enyémekre kulcsolva, amitől többszörösen is elolvadtam. Ezután csend telepedett ránk, mindketten csak néztük a fényeket, miközben én ismét Harry mellkasára hajtottam a fejem, ő pedig a derekam cirógatta. Olyan jól esett a biztonságot nyújtó karjaiban lenni, hogy azt kívántam, bárcsak ne jönne el a reggel és örökre így maradhatnánk. Ahogy a vállába fúrtam a fejem és mélyen beszippantva illatát lecsuktam a szemem, úgy éreztem magam, mint aki hazaérkezett. Melegség és nyugalom telepedett rám és rádöbbentem valamire: szeretem Harryt. Akármennyire is küzdöttem ellene, próbáltam megvédeni magam a fájdalomtól és a visszautasítástól, de szívem erősebb volt, mint a józan eszem. Mikor vele voltam, a világ legboldogabb emberének éreztem magam a rengeteg probléma ellenére, védelmező viselkedése pedig éreztette velem, hogy jelentek valamit a számára. Tudtam, hogy időbe fog telni, míg Harry kitalálja, hogy mi a szándéka velem, de nem érdekelt, én csakis őt akartam. Miközben lecsukott szemmel gondolkodtam, észre sem vettem, de elnyert az álmok világa.

- Ti mit csináltok itt a földön? – Louis hangja ébresztett fel, amitől azonnal kipattantak a szemeim és el is vakított az ablakon beáramló fény. Ahogy szétnéztem magam körül, egyből beugrott, hogy valószínűleg elaludtunk az ablak előtt ülve, ugyanis Harryvel egymásba gabalyodva feküdtünk a puha szőnyegen.

- Alszunk – adta a logikus választ Harry, aki ki sem nyitotta a szemét, csak szorosabban ölelt magához, miközben fáradtan morgott egyet.

- Mennyi az idő? – kérdeztem Loutól, miközben álmosan megdörzsöltem az arcomat.

- Tíz óra. Most indulok a… dolgaimat intézni, ti pedig jobban jártok, ha felkeltek és munkának láttok. Nem lenne jó, ha a holtestetek látványára kellene egyszer hazajönnöm – mondta Louis ellentmondást nem tűrő hangon, mire Harry kinyújtotta az egyik kezét és a középső ujját lebegtette Lou felé, aki csak rosszallóan megrázta a fejét, majd már ki is lépett az ajtón.

- Tényleg fel kellene kelnünk. Azt mondtad, ma elkezdjük a bokszórákat – simítottam ki a göndörke arcából kósza tincseit, mire már azonnal kipattantak gyönyörű smaragd szemei.

- Igaz… És meg kell szereznünk Arthur telefonszámát – suttogta, majd, mint akit egy pillanat alatt feltöltöttek energiával, felült és maga után húzott engem is. Csak egy kávét ittunk, aztán már fel is kaptuk a cuccainkat, és a recepcióhoz siettünk. A legelső feladatunk az volt, hogy feltűnés nélkül szerezzük meg Arthur telefonszámát. A legelső gondolatom az volt, hogy ha flörtölnék vele, egy pillantásomba kerülne és önként odaadná, viszont, ha tényleg Arthur csatlósa, akkor csak szimatot fogna, ami viszont nem lenne jó, tehát úgy kell megszereznünk a számát, hogy ne vegye észre. Szerencsénk volt, ugyanis Arthur a recepción ácsorgott, és hatalmas vigyorral fogadott minket. Automatikusan a telefonja után kutattam, ami pontosan ott volt, ahol sejtettem: a farzsebében.

- Jó Reggelt! Hogy telt az éjszakájuk? – kérdezte kedvesen, csillogó szemekkel nézve mindkettőnkre. Kicsit úgy éreztem, mintha tudná, mit csináltunk az éjjel, ezért teljesen zavarba jöttem és lesütött szemmel a fülem mögé tűrtem a hajamat. Harry egy apró bólintással jelezte, hogy tereljem el a figyelmét, ezért lányos csevejbe kezdtem.

- Jól, vagyis inkább nagyon jól! – áradoztam a pultra dőlve, miközben a kezembe vettem az egyik tincsem és csavargatni kezdtem.

- Megnézem, itt van-e már a taxi – szólt oda Harry halkan, óvatosan kacsintva egyet, mire bólintottam, majd visszafordultam a recepciós sráchoz, aki mintha hipnózisba került volna melleim látványától.

- Mond csak, Arthur, mióta dolgozol itt? – kérdeztem kedvesen, miközben szexin az ajkamba haraptam. Láttam rajta, hogy eléggé meglepődött rajtam, de bevette a csalit, és zavartan válaszolt nekem, miközben a göndörke megkezdte az akciót mögötte. Próbáltam Arthur tekintetét magamon tartani, ami be is jött, sőt, közelebb hajoltam hozzá és csajosan nevetgéltem az amúgy egyáltalán nem vicces próbálkozásain. Harry csúnya pillantást eresztett felém, mikor kuncogva megérintettem Arthur karját, de sikerrel jártunk, ugyanis Harrynek sikerült észrevétlenül kicsúsztatnia Arthur farzsebéből a telefonját. Még körülbelül egy percig kellett Arthurt hipnózisban tartanom, addig Harry gyorsan lefotózta a számot a saját telefonjával, majd már vissza is adta Arthurnak a tulajdonát. Mondanom sem kell, teljes sikerrel jártunk, Arthur még akkor sem lépett ki a rózsaszín ködből, mikor széles mosollyal az arcomon megköszöntem a segítségét és Harryvel együtt a lifthez sétáltunk. Amint a lift ajtaja becsukódott előttünk, hatalmas vigyorral néztünk egymásra, de nem szólaltunk meg, csak büszkén összepacsiztunk. Aztán mikor felültünk a motorra és elhagytuk a mélygarázst, hatalmas nevetésben törtünk ki.

- Hihetetlen, hogy észre sem vette! – röhögte, próbálva erősen kapaszkodni a göndörbe, nehogy leesek a motorról.

- Annyira elkábult a látványodtól, hogy az se tűnt volna fel neki, ha felrobban körülötte a világ – nevetett Harry is. Hosszú percekig csak röhögcséltünk a történteken, de idő közben a város szélére értünk és egyre több utcasarkon fordultunk be.

- Hová megyünk edzeni? – kérdeztem tőle gyanakodva, mikor feltűnt, hogy ismét egy elhagyatott, lepukkant övezetben vagyunk. Harrynek köszönhetően New York kevésbé népszerű helyeit is bejárhattam, amitől a fejemben létező összes tökéletes elképzelés a városról egyszerűen romba dőlt.

- Louis mondta, hogy van errefelé egy edzőterem, ami már évekkel ezelőtt bezárt – válaszolta egyszerűen, de ezzel nem adott kielégítő választ.

- És hogy jutunk be, ha már nem működik? – kérdeztem értetlenül.

- Betörünk. – jelentette ki komolyan. Először azt hittem, hogy viccel, de mikor leparkoltunk egy romos épület előtt és a hátsó ajtóhoz sétáltunk, rájöttem, hogy Harry teljesen komolyan gondolja.

- Nem törhetünk be egy csődbe ment edzőterembe! Mi van, ha elkapnak? Mindketten mehetünk börtönbe, és… - akadékoskodtam, miközben Harry ügyet sem vetve rám benézett az ablakon.

- A kutya se jár erre. Nem tudja senki, hogy ez a hely még létezik. Már rég le kellett volna dózerolni, mert elméletileg veszélyes – magyarázta, mintha teljesen normális dolog lenne, hogy egy ilyen helyre akarunk betörni. Nem szóltam többet, csak figyeltem, ahogy Harry ügyesen kinyitja a bezárt ajtót, majd udvariasan előreengedett. Bizonytalan léptekkel jártam be a vérfagyasztóan hideg helyet, miközben a göndörke kipakolta a cuccainkat. Harry mindenre felkészült: hozott bokszkesztyűt, edzőcipőket és törülközőt is. Az elhagyatott edzőterem viszont elég üres volt, csak pár bokszzsák lógott a plafonról, és dohos matracok hevertek az egyik sarokba levetve, ahogy legutoljára dobálták őket. Rengeteg pókhálót és port láttam, amitől olyan érzésem lett, mintha egy pincében lennénk, ami teljesen érthető volt, hiszen sötétség és titokzatosság uralkodott a helyen. Harry nem zavartatta magát, felém dobta az edzőscuccom, majd mellettem kezdte el lefejteni magáról a motoros szerkóját.

- Félsz, cica? – kérdezte piszkos vigyorral az arcán, látva a tétovázásomat. Válaszul csak megforgattam a szemem, és közelebb lépve hozzá a mellkasába bokszoltam.

- Meddig fogsz még ezzel piszkálni? – kérdeztem visszatartott mosollyal.

- Amíg ránk nem dől ez a kóceráj – röhögte, majd bizonytalanul az ajkába harapva a rozoga falakra pillantott. Csak remélni mertem, hogy még jópár évig stabilan fognak állni ezek a falak, ugyanis biztos voltam benne, hogy nem jó érzés a hatalmas vasgerendák súlya alatt összeroppanni.

Miután mindketten átöltöztünk, Harry meg is kezdte a legelső önvédelmi óráját, és magyarázni kezdett arról, hogy mindegy, mennyivel nagyobb nálam az ellenfelem, mindenféleképpen meg kell próbálnom megvédeni magam, még ha úgy tűnik is, hogy semmi esélyem sincs. Ezután felvázolt pár lehetséges helyzetet, és elmagyarázta, hogyan szabadulhatok ki különböző fogásokból. Meg is mutatott néhányat, én pedig az előzetes példáknak köszönhetően ki is tudtam szabadulni.

- Az alapokat már megtanultam kiskoromban. Apa mindig mutatott nekem pár egyszerű gyakorlatot – meséltem a göndörnek lelkesen, miután elismerően nézett rám. Nagyon örülhetett neki, hogy nem a nulláról kell kezdenünk, ugyanis szabályosan felcsillant a szeme, ahogy ezt kimondtam. Még régebben beszéltünk erről, mikor megtudtam, hogy ő apa nélkül nőtt fel, de mélyebben soha nem érintettük a témát.

- Nem is meséltél még apukádról részletesebben – mondta elgondolkozva. Már vagy fél órája magyarázhatott az önvédelemről, így jól esett mindkettőnknek egy kis pihenő.

- Az utóbbi időben már nem álltunk túl közel egymáshoz. Mikor kisebb voltam, rengeteget játszottunk együtt, ő volt a legjobb barátom… Sokszor előfordult viszont, hogy hetekig nem láttam, mert valami szupertitkos projekten dolgozott – meséltem, amit a göndör érdeklődve hallgatott végig.

- Milyen projekten? – kérdezte a homlokát ráncolva.

- Nem tudom, soha nem árulta el. Három éve volt olyan is, hogy két hónapig volt távol, aztán mikor hazaért, szinte rá se ismertem. Lefogyott, sántított, és rengeteg seb volt rajta, de akárhányszor kérdezősködtem róluk, egy szót sem mondott.

- Azért ez elég furcsa… - gondolkodott el Harry.

- Ja. Ki tudja, lehet, hogy ő is valamilyen maffiavezér… Vagy strici – vontam meg a vállam nevetve.

- Áh, akkor ismerném – legyintett a göndörke, mire hitetlenül eltátottam a számat. – Ne nézz így rám, volt egy kurvázós időszakom – röhögte.

- Remélem nem szedtél össze semmit – néztem rá undorodva, miközben egy lépést hátráltam tőle.

- Csak tapasztalatot – vonogatta a szemöldökét perverzen, ahogy egyre közelebb lépett hozzám. Csak megforgatva a szemem elléptem tőle, de ő ezt nem hagyta és a csuklómnál fogva visszahúzott magához úgy, hogy a mellkasának csapódtam.

- Soha nem fogok rajtad kiigazodni. Komolyan kurvákon gyakoroltál? – kérdeztem hitetlenül röhögve, mire megvonta a vállát.

- Én legalább gyakoroltam – válaszolt piszkálódva, mire tettetett sértettséggel eltátottam a számat. – De most komolyan, hány csávóval feküdtél össze előttem? – kérdezte nevetve.

- Kikérem magamnak, igenis gyakoroltam eleget! – próbáltam megvédeni magam, de Harry egyszerűen kinevetett. Még mindig azzal piszkálódott, hogy egy szende szűz kislány vagyok, miközben ezt a képet már rég lemostam magamról a szeme láttára.

- Na jó, tippelek! Három? – kérdezte, mire megforgattam a szemem.

- Kettő, de egyáltalán miért beszélünk erről? – kérdeztem, próbálva terelni a témát, ugyanis egyre csak pirultam. Bevillant a fejemben pár kép a legutóbbi estéről, és nem tudtam elrejteni, hogy az ismétlésen jár az agyam.

- Csak érdekel, hány baromnál vagyok jobb – legyintett magabiztosan, amiért csak nagyokat pislogtam rá. – Mi van? Tény, hogy én vagyok a legjobb pasi, akihez valaha is hozzáértél – mondta, kihúzva magát és befeszítette a bicepszét.

- Honnan vagy te ebben ilyen biztos? Egyáltalán mire fel vagy ilyen nagyra magaddal? – kérdeztem vissza, próbálva letörni a szarvát, ugyanis nagyképűsége éppen tetőzött, még ha tudtam is, hogy viccel.

- Ugyan, csak nézz rám. Egyértelmű – válaszolta kitárva a karját, mire látványosan végignéztem rajta. Jó, tényleg egyértelmű volt, de eszem ágában sem volt ezt bevallani neki.

- Hm… Nem, nekem nem egyértelmű. Láttam már jobbat is – ráztam a fejem az agyát húzva, mire leolvadt a szájáról a vigyor és szúrós pillantást vetett rám.

- Utállak – vetette oda sértetten összefonva maga előtt a karjait, majd hátat fordított nekem, mint egy hisztis kisfiú.

- Valakinek muszáj elvennie tőled a túlcsorduló önbizalmad – veregettem meg a vállát visszafojtott nevetéssel, de ő továbbra is komoly tekintettel nézett rám. Egy pillanatra azt hittem, hogy tényleg megsértődött, de aztán már nem bírta tovább és elnevette magát.

- Kapd be – röhögte, miközben felvette a bokszkesztyűjét, hogy folytassuk az edzést. Ezután Harry megtanította, hogyan szorítsam be az öklömet, hogy megfelelő erősségű ütést tudjak mérni az ellenfelemre, majd megmutatta, hányféleképpen lehet ütni. Körülbelül egy óra gyakorolgatás után arra kért, hogy próbáljam megütni őt. Nem akartam kárt tenni benne, viszont biztos voltam benne, hogy ki fogja védeni az ütésemet, ezért apai-anyait beleadtam. Próbáltam cselezgetni, de ő minden erőfeszítés nélkül meg tudta védeni magát, majd megpróbált lefogni. Az újonnan tanult technikák közül válogatva a fejemben sikeresen elhárítottam próbálkozását, amit büszke mosollyal díjazott, de aztán újból tesztelte a tudásomat. Már nagyon fáradt voltam, így pár sikeres szabadulás után már egyszerűen képtelen voltam kihámozni magam karjai közül, így csak egy nagyot sóhajtva hátradöntöttem a fejem a mellkasára, miközben ő a nyakam köré feszítette az egyik karját, a másikkal pedig a derekamnál szorított magához. Amint megérezte, hogy feladtam, lassan elengedett és megfordított. Fáradtan a nyaka köré fontam karjaimat és mélyen a szemébe néztem.

- Nem is rossz egy lánytól. Azt hittem, hamarabb fel fogod adni – dicsért meg a maga módján Harry, mire csak kimerülten felnevettem.

- Nem vagyok annyira puhány, mint gondolnád – mondtam büszkén felvonva a szemöldököm, amitől Harry szélesen elmosolyodott.

- Észrevettem, cicuskám – bólintott derűsen, majd közelebb húzott magához a derekamnál fogva, és enyhén lehajolva hozzám, ajkait enyémekre nyomta. Kissé meglepett ezzel a mozdulatával, de azonnal visszacsókoltam és lábujjhegyre álltam, hogy közelebb lehessek hozzá. Lassú csókunk nem tartott túl sokáig, ugyanis Harry farzsebe rezegni kezdett, ezzel jelezve, hogy bejövő hívása van.

- Louis az – mondta, a telefonjára pillantva, majd a füléhez emelte a telefont és ismét összeborzolta a hajam, amiért csúnyán néztem rá. – Mizu, Lou?... Aha, megszereztük… Elküldöm üzenetben… Oké, fél óra múlva ott vagyunk… - motyogta a göndörke, majd már le is rakta a telefont és ismét nekem szentelte minden figyelmét. -  Öltözzünk át és induljunk az erdőbe. Louis megszerezte, amit kell, úgyhogy ideje összeraknunk a tervet – magyarázta, majd azzal a lendülettel már le is vette az edzős felsőjét, ezzel elérve, hogy elkábuljak tökéletesen kidolgozott felsőtestétől.

- Oké – motyogtam, igyekezve éber maradni, majd én is gyorsan átöltöztem. Nem tudtam nem észrevenni, hogy Harry folyamatosan bámul piszkos vigyorral az arcán, de csak rosszalló pillantást vetettem felé. Alig telt el pár perc, és mi már ugyanolyan csendesen léptünk ki az elhagyatott edzőterem ajtaján, ahogy jöttünk, majd Harry ügyesen vissza is zárta az ajtót, mintha ott se jártunk volna.

- Holnap ugyanitt folytatjuk – mondta a göndör, bizakodóan nézve az épületre, mint aki abban reménykedik, hogy addig még nem dől össze. Harry még gyorsan elküldte Lounak az erdő címét, majd már fel is ültünk a motorra és elindultunk felé. Jól esett kicsit pihenni, ugyanis az edzés tényleg elég kimerítő volt. Nemcsak testileg, hanem fejben is ott kell lenni folyamatosan, és ezért minden elismerésem Harrynek, aki órákig képes ezt csinálni. Beletelt egy jó időbe, míg odaértünk, de addig legalább volt időm gondolkozni a terven. Louis még nem volt az erdő közepén, mikor megérkeztünk, így csak levettük a bukósisakokat és így üldögéltünk tovább a motoron. Harry szembefordult velem, és kérlelő tekintettel nézett rám.

- Mondd, hogy van valami jó ötleted, mert elképzelésem sincs, hogy jöhetünk ki jól ebből – szinte könyörgött, szemében láttam, hogy komolyan semmi ötlete nincs, hogy hogyan úszhatnánk meg a dolgot.

- Nyugi, van pár elképzelésem… Legrosszabb esetben marad a menekülés… - vontam meg a vállam, de ez a válasz nem igazán tetszett neki.

- A menekülés a gyengék fegyvere – forgatta meg a szemét, mire fáradtan felsóhajtottam.

- És mi van, ha azt mondom, hogy a menekülés tettetése, majd derült égből villámcsapás? – ötleteltem, ami már felkeltette az érdeklődését és felcsillant a szeme.

- Tehát magyar taktika. Értem – bólintott.

- Jé, Emerald tudja az európai történelmet is? – lepődtem meg a tudásán, elvégre nem volt túl jellemző Amerikában, hogy ismerjék a történelem ezen részét. Általában mindenkit csak Lincoln meg a rabszolgafelszabadítás érdekelt, de engem valahogy mindig is jobban vonzottak az Európában történtek.

- Rémlik, hogy én is voltam egyetemista, ugye? – kérdezett vissza, mire csak elnevettem magam.

- Igen, az rémlik, de nem ástuk bele magunkat a témába. Melyik egyetemre jártál? – érdeklődtem. Furcsa volt elképzelni Harryt könyvekkel és jegyzetekkel a kezében, miközben az egyetem folyosóin sétálgat.  

- Az Emersonra, kereskedelem-marketing karra. Ha nem kerülök sittre, valahogy mostanra fejeztem volna be – Harry csak egyszerűen megvonta a vállát, viszont én nagyon meglepődtem ezen.

- Lehet, hogy már találkoztunk korábban? – kérdeztem tőle, mire ő összeszűkült szemekkel elgondolkozott.

- Nem, nem hiszem. Nem jártam be túl sok órára… - rázta a fejét. Én még mindig sokkos állapotban voltam, elvégre nem is gondoltam volna, hogy Harry is ugyanoda járt, ahová én. Nekem még három félévem volt hátra, és csak reménykedni mertem, hogy nem kell újrakezdenem a mostanit emiatt a kis kiruccanásunk miatt. Bele sem gondoltam abba, hogy már lassan három hónapja vagyok Harry túsza.

Pár percen belül Louis is megérkezett, mi pedig bepattantunk a kocsi hátsó ülésére, hogy ne fagyjunk szét és biztosan ne hallgasson ki minket senki.

- Tetszik ez a hely… Jó távol van mindentől, jó ötlet volt – lelkesedett Louis a fákat nézve, mire mosolyogva néztem Harryre. Automatikusan eszembe jutott az, mikor egy fának döntve csókolóztunk és megtanított lőni.

- Na, mit szereztél? – kérdezte Harry, Lou hatalmas aktatáskájára mutatva, mire a legjobb barátja csillogó szemekkel felnyitotta azt.

- Ez kérlek szépen, egy mini lehallgató rádióállomás-izé – jelentette ki Louis büszkén, emiatt a göndörke visszafojtott nevetéssel nézett rám – Na jó, fogalmam sincs mi ez, de tudom használni – javította ki magát Louis nevetve, majd a laptop-szerű gépezeten beütött valami kódot és máris számok sokasága jelent meg előttünk. Harry lediktálta neki Arthur telefonszámát, majd pár perc keresés után megtaláltuk őt tartózkodási hellyel együtt. Louis mindenképpen meg akarta nézni a hívott számok listáját, így vadul pötyögött egészen addig, míg a gép sípolni nem kezdett.

- Ez mi? – kérdezte Harry értetlenül, mire Louis megvonta a vállát és kíváncsian nézte, mi fog történni. A monitoron megjelent egy szám, majd a sípolás megszűnt, és Arthur hangját hallottuk meg.

- Na végre, egész nap hívogattalak! – hallatszott megkönnyebbült hangja, mire mindannyian összenéztünk.

- Bocs, fontos elintéznivalóim akadtak. Van híred a három jómadárról? – nem mertünk hinni a fülünknek. Mindannyiunknak egyszerre esett le az álla, amint felismertük ezt az összetéveszthetetlen hangot. Harry keze ökölbe szorult, Louis pedig sokkos állapotban pillantott hol rám, hol a göndörre. Teljesen kirázott a hideg. Éreztem, hogy Arthurral tényleg nincs rendben valami, de mindvégig reméltem, hogy aggodalmunk felesleges. Ott ültünk hárman a kocsiban, egymásra pillantgatva, miközben Arthur mindenről beszámolt Ericnek.

----------

Sziasztok!

Szörnyen sajnálom, hogy több mint egy hónapig nem hoztam új részt - őszintén szólva még én sem értem, pedig folyamatosan írtam. Talán épp ez az, hogy megfeledkeztem arról, hogy közzé kellene tenni a részeket. Remélem nem haragszotok ezért :) 

Az idei év utolsó fejezetét olvashattátok és hű, mikor januárban elkezdtem írni ezt a sztorit, nem gondoltam volna, hogy még most is írni fogom. Mondanom sem kell, már teljesen más irányba haladok, mint ahogy azt eredetileg terveztem, de szerintem ez nem baj. Kicsit hosszabb lesz így, de én imádom azt az irányt, amerre tart az ügy.

Nem szeretnélek titeket feltartani, remélem, hogy tetszett nektek a rész és ígérem a következővel jobban fogok sietni, mint ezzel :)

Ezúton szeretnék mindenkinek egészséges, sikerekben gazdag és boldog újévet kívánni <3 Köszönöm, hogy olvastatok ebben az évben, és remélem hogy velem maradtok 2018-ban is.

Találkozunk jövőre ;)