Ki
kell jutnom innen, hogy bosszút állhassak. Errefelé az embert semmibe veszik.
Ha bárki kiejt egy rossz szót a száján, kemény verésre számíthat. Fél év rács
mögött töltött idő alatt sikerült kitapasztalnom pár dolgot, mint például, hogy
a szomszéd cellában Michael Tonkin, akit szintén emberölés vádjával csuktak le,
egészségtelenül hangosan horkol, annyira, hogy ha nem szorítanám a párnát a
fülemre minden éjjel, lehetetlen lenne elaludnom. Persze, ehhez hozzájárul a
szomszédos rabok éjjeli siránkozása és zokogása is, ami elég gyakori a Lincoln börtönben. Az időbeosztásunk monoton és unalmas, csak a munka teszi színesebbé.
Reggel ötkor ébresztő, ekkor van fél óránk megmosakodni, rendet tenni a cellánkban
és megreggelizni, majd következik az ellenőrzés és bizony, ha az egyik ruhánk
sarkát egy picikét is gyűröttnek találják, azonnal büntetést kapunk, ami általában
a mosdók takarítását jelenti. Fél hatkor visznek le minket az udvarra, ahol
megkezdjük a szürke és szörnyen egyhangú munkát. Én fafaragás területén kaptam
helyet (főként bútorokat csinálok), és a legjobb, hogy ezért a szar melóért még
fizetést is kapunk – ebből pedig lehetőségem van cigit venni a rabshopban. Ez
megy egészen fél kettőig, majd izzadtan és kimerülve megebédelünk. Általában
együtt eszek újdonsült haverjaimmal, Alexanderrel és Freddel, akikkel már az
első napomon kerültem össze. Az a nap örökre az agyamba vésődött – épphogy
bedobtak erre a helyre, máris verekednem kellett. Meg kellett szereznem a
tekintélyemet, hiszen mint már említettem, ez a hely egy rémálom, egy
pillanatra se lehet leereszteni. Ha nem verekedtem volna, megmaradtam volna a
hierarchia legalján és akkor búcsút mondhattam volna az életemnek. Itt azért
kellett ütnöm, hogy ne tiporjanak el, és végül el is értem a célom. Ma már
mindenki fél tőlem, és mivel már megismerték a múltamat is, okkal teszik ezt.
Ebéd
után legtöbbször kapunk egy órát a szabadban – persze csak képletesen, ugyanis
a börtön parkja nem mondható szabadnak. Mind a négy oldalát magas betonfal
veszi körbe, tetejükön vastag szögesdrót. Híresztelések szerint a túloldalon
van egy kis sáv, ahol taposóbombákat helyeztek el végig a fal mellett, majd
következik egy újabb, magasabb fal, ami után már tényleg szabadság van.
A
rövid séta után felküldenek minket a zárkáinkba, ahol megkezdődnek a
reintegrációs programok. Ezt az időszakot szeretem a legjobban, mert végre
lemehetek bokszolni az edzőterembe. Különféle dühkezelési programon vettem részt
az elmúlt félévben – látszólag javultam is –, de nem hagytam fel a bokszolással
mert anélkül tényleg senki nem lettem volna, a tekintélyem visszasüllyedt volna
a nullára.
Jogosan
gondolhatják az emberek, hogy egy hidegvérű bűnöző vagyok, elvégre világéletemben
rosszfiú voltam, mondhatni, bajkeverőként jöttem a világra. Már óvodában
verekedésbe keveredtem és el is törtem szerencsétlen ellenfelem orrát. A
szüleim próbáltak korlátozni engem, de persze ez sem tartott sokáig, egy idő után
már felülkerekedtem rajtuk is. Tízévesen kezdtem el bokszolni, ami azóta is a
kedvenc szabadidős tevékenységem. Az iskolában hulknak hívtak, mert köztudott
volt, hogy egy ütéssel a földre terítenék bárkit. Magas voltam, a vállam sokkal
korábban kezdett szélesedni, mint a többi fiúé. Mindig is idősebbnek tűntem a
koromnál, a bokszolástól megizmosodott karom miatt pedig jogosan félhettek tőlem
kortársaim. Tipikusan az a magányos farkas voltam, akihez, ha egy csoda folytán
még hozzá is szóltak, bunkón elküldött mindenkit melegebb éghajlatra. Épp ezért volt különleges, mikor Louis, a
legjobb barátom, egyszerűen mellém ült az ebédnél. Mindig egyedül ettem, senki
nem volt olyan bátor, hogy hozzám szóljon, csak messziről bámultak. Épp ezért,
mikor feltűnt, hogy Louis egyáltalán nem fél tőlem, azonnal összebarátkoztunk.
Nem rémítette meg őrült rajongásom a fegyverek iránt, sőt, elég jó társat
találtam benne. Megtanítottam bokszolni és lőni, mostanra talán már jobb is nálam.
Mire egyetemre kerültünk, már az egész város ismerte a nevünk. Harmadévesen kerültem
börtönbe, ezzel együtt elvesztettem mindenemet. Az első hetek eléggé megviseltek lelkileg. Mégis mi történik, ha egy 23 éves srác bekerül a börtönbe? Dühöng, verekszik, az őrök pedig próbálják megakadályozni, hogy kinyírjon bárkit is. Szerencsére a rabtársak hamar megtudták, mi nálam a helyzet, így fel is ruháztak egy cuki kis becenévvel is. Emerald, a gyilkos bajkeverő. Mert igen, ezen a helyen csak így vagyok
ismert, pedig senki nem ismeri az igazi történetemet. Az egyetlen ember, aki
tényleg tudja, mi történt, az a legjobb barátom, Louis, hiszen ő aztán jobban
ismer, mint a saját tenyerét. Te jó ég, ez de perverz mondás. Mielőtt még
bevonszoltak volna erre az átkozott helyre, megígérte nekem, hogy bármibe is
telik, ő ki fog hozni engem a sittről. Azóta nem is beszéltem vele, a „főnök”
szerint még túlságosan közveszélyes vagyok ahhoz, hogy a telefonhoz engedjenek.
Pedig már lassan két hete nem ütöttem meg élő embert és nagyon kellene
beszélnem Louval a szökésemről.
Hazugság,
mikor azt állítják, hogy a börtönökben a zuhanyzókban seggbekukit kap az ember,
errefelé ez egyáltalán nem jellemző. Jó, persze, fel van jegyezve pár eset, de
mióta itt vagyok, ilyen nem történt. Mindenesetre, ha valaki rám mozdulna
tusolás közben, annak már nem lenne egy ép csontja sem, ez garantált. Az erőszakolókat
és a gyermekgyilkosokat itt kiközösítik, sokkal nagyobb büntetést kapnak, mint
az olyan gyilkosok, mint én, és ez nagy szó. Mindig látom Flúgos Billt, a
mostanra már idős férfit, aki még tíz évvel ezelőtt erőszakolt meg jó pár kislányt,
aztán szívtelenül meg is ölte őket. Vagy fordítva? Nem is tudom már, mindez
csak legenda, a lényeg, hogy Flúgos Bill mindig egyedül ül az étkezőasztalnál, és
a mondák szerint ez mindig is így volt. Még soha, senki nem hallotta beszélni őt.
Aztán ott van Szappanos David, aki bizony ám, leejtette a szappant tusolás közben,
és Lompos farkú Ted pedig bizony rátalált. Persze én csak Alexandertől
hallottam erről, akiről viszont állítólag semmi híresztelés nincsen. Ő csak
gyilkossági kísérlet miatt került ide, és elmondása szerint nem kellett volna
ennyi időt kapnia, mert csak véletlenül akarta megölni az anyósát álmában.
Kicsit dilis a srác, és sokszor van furcsa érzésem a közelében, jobban mondva
eléggé pszichopata, de engem ez nem érdekel, mert reménykedek benne, hogy
hamarosan kijutok innen és elfelejthetem a furcsa szokásait. Aztán a másik
haverom, Fred, ittas vezetés általi baleset miatt került ide. Egy egész családot
zúzott halálra a hatalmas autójával, miközben olyan részeg volt, hogy örök
rejtély marad, hogyan tudott egyáltalán beülni a volán mögé. Állítása szerint
semmire nem emlékszik az esetből, viszont ő alig pár zúzódással megúszta az egészet.
Szörnyen nagy bűntudatban él, állandóan ezen kattog az agya, és ő is kezd megőrülni,
ami elég félelmetes. Ha nem jutok ki egy újabb fél éven belül, azt hiszem én is
lassan beleőrülök ebbe az egészbe.
Egészen
eddig a falat bámultam, miközben a saját cellám ágyán feküdtem kényelmesen, és
hirtelen kedvem támadt jól arcon vágni valakit. Gyorsan rápillantottam a
faliórára, ami azt mutatta, hogy van még másfél órám, amit bokszolásra
áldozhatok, így hát átöltöztem majd már meg is céloztam a konditermet. Ja, nem
is említettem még, hogy saját őröm van, aki mindenhová velem jön. A
gyilkosoknak muszáj fegyveres kísérettel közlekedniük, mert köztudottan közveszélyesek.
Engem ez viszont dühített, mert akármennyire is bírtam Scott rémesen rossz
vicceit, idegesített, hogy mindenhol ott volt. A folyosón végig sétálva egyre
inkább felgyülemlett bennem az ütés vágya. Be akartam húzni egyet valakinek,
látni ahogyan a fájdalom végigfut az arcán, és mikor pár nap múlva találkozok
vele, egy hatalmas lila folt terül el az arcán... Talán tényleg kezdek megőrülni.
Amint megérkeztem a terembe, a beszélgetés alább hagyott, és szinte mindenki
felém fordult. Gyilkos pillantással méregettem őket. Mint már említettem, egy
pillanatra sem ereszthetek le, így egész nap megközelíthetetlennek kell tűnnöm.
A piros bokszzsákhoz léptem, és akármennyire is szerettem volna élő emberen
levezetni a dühömet, egy hatalmas ütést mértem a kemény zsákba. Körülöttem
mindenki úgy tett, mintha mással lenne elfoglalva, de közben figyeltek, ami habár
idegesített, most már fel se tűnt, megszoktam. Ütöttem, rúgtam azt a zsákot,
sokszor még fel is ordítottam.
Mikor
szólt az őröm, hogy ideje visszamennem a cellába, mert lejárt a szabadidőm, még
egy utolsó hatalmas ütést mértem az ellenfelemre, majd letörölve az izzadtságot
a homlokomról, egy szó nélkül a vállamra dobtam a törülközőm, majd kisétáltam a
teremből. Sietni akartam, mert jó lett volna letusolni még vacsora előtt, így hát
szedtem a lábam. Egy kis elágazásnál megpillantottam a legszexibb takarítónőt a
börtönben. A lány nem lehetett több 22 évesnél, és már körülbelül egy hónapja
dolgozott itt. Soha nem beszéltem vele – a raboknak meg van tiltva, hogy
bármilyen kapcsolatot is létesítsenek az alkalmazottakkal – habár jobban
belegondolva nem is nagyon akartam többet tőle egy gyors aktuson kívül.
Tipikusan az a liba volt, aki kívülről szép és el lehet időzni azzal, hogy végigmérjük
a domborulatait, de látszott rajta, hogy az agya helyén csillámpor van, így különösebb
figyelmet nem is fordítottam rá azon kívül, hogy alaposan megnéztem. Fogadni
mertem volna, hogy azonnal hangos sipákolásba kezdene ha letörne frissen
lakkozott körme vagy lefolyna a sminkje, netalán egy kis vér fröccsenne a
ruhájára. Ki tudja, talán egy fegyver vagy egy véres kés látványától el is
ájulna. Pontosan az ilyen kis libákat használtam arra, amire. Volt még pár
takarítónő rajta kívül, de a legtöbbjük már idősebb és ráncosabb volt. Még a
hideg is kirázott pár szipirtyókától, akik, ha éppen nem volt semmi dolguk,
minket néztek edzés közben és csorgatták a nyálukat az izmos, tetkós
bicepszekre. Nekem is volt pár tetoválásom, még a régebbi időkről, mert teljes
mértékben ráfüggtem a bőröm pingálására. Élveztem azt, hogy egy-egy számomra
fontos mintát magamhoz kapcsolhatok életem végéig.
A
hálómba visszaérve egy kétperces zuhanyt vettem, majd el is indultam a szokásos
vacsorára, hogy beszélgessek a barátaimmal. Furcsa így kimondani, hogy barátok,
hiszen sok közünk nem igazán volt egymáshoz. Csak beszélgettünk vagy
kártyáztunk, mikor egy légtérbe kerültünk, de soha nem került szóba egyetlen
komolyabb téma sem, általában ők ketten elpletykálgatnak az új rabokról meg régi
legendákról, én pedig csak hallgatok. Nem vagyok túl beszédes, megnyílni meg főleg
nem nyílok meg senkinek. Az egyetlen ember, akinek valaha meséltem az érzéseimről,
az Louis volt – de csak azért, mert ő volt az a személy, akire az életem is rábíztam
volna.
-
Emerald! Hogy vagy, haver? – kérdezte Alexander amint megpillantott, és egy
pacsival köszöntött is amint leültem hozzá. Ahogy általában, most sem voltam
beszédes kedvemben, így igyekeztem gyorsan lerendezni a kis csevejt.
-
Megvagyok, kösz. Valami hír? – kérdeztem vissza, remélve, hogy valami olyan
baromságról kezd fecsegni nekem, ami egyáltalán nem érdekel, és nem kell mást
tennem, mint úgy tenni, mintha figyelnék.
-
Állítólag Lauren szökni akar. Azt repesgetik, hogy már egy kész, kiforrott
terve van, és csak arra vár, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat.
Laurennel nem beszélgettem túl sokat. Ő
volt az az ember, akit csak látásból ismertem, valamint tudtam a nevét, de az,
hogy hogyan került ide és milyen dolgok állnak a neve mögött, örök rejtélyek
maradtak számomra. Szerintem elég valószínűtlen, hogy összejönne neki. Erről a
helyről lehetetlen megszökni.
-
Miből gondolod? – kérdeztem, elvégre nekem is pontosan ez volt a tervem: eltűnni
innen, aztán vissza se nézni. Mégis ki akarná huszonhárom évesen elpazarolni az
idejét ezen a szar helyen?
-
Hát, az őrség elég erős, és sokan vannak. Minimum öt ember kellene ahhoz, hogy
egy ember ki tudjon szökni, a többi pedig jó nagy büntetést kapna. Valami
elterelő hadművelet biztosan kellene – vonta meg a vállát nemtörődöm módon majd
beleivott kávéjába. Alexander nem volt egy buta ember, sőt, kifejezetten jól vágott
az esze, de éles helyzetekben nem igazán tudta hasznosítani ezt a képességét. A harminc éves férfi borostás arccal és sötétszőke tincsekkel volt megáldva,
szemei pedig a szürke egyik különös árnyalatában csillogtak.
-
Igazad van – válaszoltam hosszas hallgatás után, pont abban a pillanatban ahogy
Fred is lepattant mellénk. Az őrök gyanakodva pillantgattak felénk, azt lesve,
hogy bármikor összeverekedhetünk, vagy valami, de nekünk eszünk ágában sem volt
ezt tenni, igaz, abban a pillanatban szívesen megütöttem volna valakit, egyedül
az tartott vissza, hogy muszáj volt jól viselkednem, különben soha a büdös
életben nem engedtek volna beszélni Louval.
-
Hali srácok. Mizu? – kérdezte jókedvűen amint lerakta a tálcáját, majd egy
hatalmas harapással már el is kezdte az ebédjét. Nem tudom hogyan, de neki állandóan
volt étvágya, a maradék kajámat mindig neki adtam és ő szívélyesen el is
fogyasztotta pillanatok alatt. Magas, izmos testalkatú volt, ezért nem is
csoda, hogy ennyi minden belefért. Alexander neki is elmesélte a „nagy” hírt,
de akkor én már régen a gondolataimban jártam. Ki tudja, Louis mikor készül el
a tervével… Magamnak kell valami megoldást keresnem. Hamar ott is hagytam a
fiúkat: nem volt kedvem beszélgetni, étvágyam meg főleg nem, így a cellám magányában
előkaptam a kis noteszemet és firkálni kezdtem az épület alaprajzát. Egyre
idegesebb lettem idebent. Feszülten vártam minden nap Louis rejtett üzenetét,
de az nem jött. Arra gondoltam, hogy meggondolta magát és hagyja, hogy itt
rohadjak életem végéig, vagy már el is küldte a jelet csak én túlságosan vak
voltam és nem vettem észre. Lehet, hogy kellene neki egy kis információ, akár
az őrváltásról, akár arról, hogy hol lehetne a legkönnyebben kijutnom. Segítség
nélkül nagyon nehéz lesz megszerveznünk ezt az egészet, így hát arra a döntésre
jutottam, hogy megszervezem magamnak. Eleget vártam már. Fél év alatt elég jól kiismertem a gyengébb
helyeket, például az egyik – elég messzi – folyosó végén van egy olyan ablak,
ami nincs védve se ráccsal, se mással. Így csak be kellene törni, átmászni a
drótkerítésen és az aknamezőn és már szabad is lennék. Ó, ha ilyen egyszerű
lenne… Mindenképpen kellett készítenem egy tervet, mert az még rendben volt,
hogy Louis értem jön, de a kérdés az volt, hogy én magam hogyan jutok ki innen.
A főbejáraton kisétálni elég abszurd lenne, vagy nem?
Az
első és legfontosabb, hogy kell szereznem egy fegyvert és pár bűntársat, akiket
persze magam mögött fogok hagyni ezzel kihasználva őket, de most nem
foglalkozom ezzel. Tettem már rosszabb dolgokat is, emiatt nem süllyednék
sokkal tovább a pokolban. Most csak az a
fontos, hogy sikerüljön a tervem. Muszáj kijutnom innen, amíg még nem késő.
Kapcsolatot
kell létesítenem egy olyan személlyel, akinek szabad kijárása van innen, mert,
ha elég megbízhatónak találnám, tudna kommunikálni Louval. Kell valami, ami
elvonja az őrök figyelmét, amíg én szépen kiosonok, és ehhez tökéletes alany
Alexander és Fred, hiszen ők olyan naivak, hogy bármire rá lehet venni őket egy kedves mosollyal, a
kérdés az, hogy utána beárulnak-e vagy sem, de az már mindegy lesz nekem. Abba
bele se gondoltam, hogy miután kiszabadultam, körözni fognak, egészen addig, míg
be nem bizonyítom az igazamat és nem állok bosszút.
Egész
estig a tervemet szövögettem és fel sem tűnt, hogy már eljött a villanyoltás
ideje. A sötétbe bámulva még tovább gondolkoztam a megfelelő útvonalon és akkor
eldöntöttem, hogy meg kell keresnem Laurent, hiszen, ha minden igaz, neki már
van egy terve.
Másnap
a hajókürtre kelni eléggé megerőltető volt, ugyanis előző este későn tudtam
csak elaludni. Fáradtan pattantam ki a kemény ágyból, hogy újabb napot
kezdhessek ezen az átkozott helyen. Gyorsan felöltöztem és összepakoltam a
cuccaimat és már be is lökték a szerény és egyben undorítóan rossz reggelit,
akárcsak egy vadállatnak. Nem volt más választásom, meg kellett ennem, hiszen
ez a borzalmas kaja adott energiát a naphoz. Eleinte megtagadtam az evést mert
nehéz volt hányinger nélkül az ételre pillantani, de végül beláttam, hogy
szükségem van rá, ezért az orromat befogva igyekeztem legyűrni ezeket az
adagokat. Ellenőrzéskor mindent rendben
találtak, egyedül a hajam miatt szóltak be megint. Szerintük túl kócos voltam,
mint mindig, de én csak némán legyűrtem beszólásaikat és röhögcsélésüket és velük
mentem az udvarra, hogy megkezdődhessen a munka. Eddig sem voltam túl lelkes,
de most aztán főleg nem. Egyszerűen már túlságosan elegem volt az ittlétből, a
rabokból és az őreimből is.
Ebéd
közben eldöntöttem, hogy nem tétlenkedek tovább, így mikor végre elérkezett a
nap legbékésebb ideje, a sétaidő, szemeimmel Lauren után keresgéltem és
szerencsére hamar meg is találtam. Utáltam beszélgetést kezdeményezni mivel
kommunikációból egy hatalmas szerencsétlenség voltam, de muszáj volt megtennem
a szökésem érdekében.
-
Hé, Lauren! – szólítottam meg pár méter távolságból a szőkésbarna hajú, kellően
csinos lányt, aki flegmán rágózva állt meg és fordult vissza hozzám, hogy bevárjon.
Mikor rá néztem, észrevettem egy hatalmas heget az arcán, mely valószínűleg egy
elég csúnya sérülés maradványa lehetett.
-
Mit akarsz, Emerald? – kérdezte felvont szemöldökkel, látszólag meglepte, hogy
hozzászóltam. Mikor mellé értem együtt sétáltunk tovább. Szinte láttam az őröm
képén a meglepettséget, hogy egy ismeretlen rabbal társalgok.
-
Igaz az, hogy szökni akarsz? – kérdeztem, belevágva a közepébe. Soha nem voltam
jó a téma terelésében vagy a társalgás elhúzásában, szóval jobbnak láttam, ha
azonnal belekezdek.
-
Azta, errefelé gyorsan terjednek a hírek. Talán te is ki szeretnél jutni innen?
– kérdezte meglepetten, kissé lehalkítva a hangját, hogy biztosan ne hallhassa
senki a beszélgetésünket.
-
Mondjuk úgy, hogy érdekel, milyen tervet dolgoztál ki. Elég nehéz elképzelni,
milyen megoldást találtál. Állandóan figyelnek minket – morogtam enyhén
felidegesítve magam azon, hogy csak abban a pillanatban három őr húzta össze a
szemét miattunk.
-
Tudod, mindennél fontosabb az, hogy legyen kapcsolatod a külvilággal, anélkül
nincs esélyed kijutni – mondta gonosz mosollyal nézve rám. Ekkor már tudtam,
hogy bizony tőle nem számíthatok segítségre.
-
Kösz. Nekem pont az nincs – fújtattam kínosan elnevetve magam mire ő csak
megvonta a vállát.
-
Szegény Emerald, életében először nem kapja meg, amit akar. Mindjárt
megsajnállak – nézett rám tettetett könnyeit törölgetve, amitől ökölbe szorult
a kezem. Ne. Üsd. Meg.
-
Ha nem lennél lány, most elvernélek – sziszegtem a fogaim között azzal a
szándékkal, hogy inkább lelépek amíg nem keveredek bele jobban ebbe az egészbe.
-
Úgy tudom ez eddig nem okozott gondot, Gyilkoskám – fél szemöldökét felvonva
nézett végig rajtam, amitől bedühödtem. Utáltam, hogy ebben az átkozott börtönben
mindenki ennyire kicseszettül pontosan tudta a múltam minden egyes darabját.
Nem tudtam leállítani magam, meglökve a csajt a börtön falához szorítottam őt és
lefogtam csuklójánál.
-
Avass be, vagy balhét rendezek. Tényleg ki akarsz húzni egy ilyen kegyetlen
gyilkossal? – kérdeztem közel hajolva hozzá, a lehető legsötétebb pillantásomat
eresztve rá, miközben már hallottam amint az őrök fegyverei töltődnek és sietve
közelednek felénk. Lauren egy hatalmasat nyelt, még ő sem tudta leplezni, hogy
mennyire félt tőlem valójában.
-
Még átgondolom – hebegte félrekapva pillantását, mire nagy lendülettel ellöktem
magamat a faltól és tovább sétáltam egyedül. Még épp sikerült elkapnom kis
csevejét az őrökkel, amint elég jól hazudva falazott nekem, miszerint csak szórakoztunk
az előbb, ők pedig be is vették ezt. Fogalmuk sem volt róla, hogy Emerald soha
nem szórakozik.
A
sétaidő végén azonnal a konditerem felé vettem az irányt és mivel nem akartam a
három óra szabadságomat semmittevéssel tölteni, egész végig a kemény bokszzsákot
ütöttem. Jó érzés volt levezetni a nap közben felgyülemlett feszültséget, főleg
Lauren esetét. Aznap talán kissé túl ideges voltam, a bezártság érzése a kelleténél
jobban megviselt. Úgy éreztem, hogy kezdek megtörni és ez dühített. Nem szabad,
hogy megtörjek, egyszerűen muszáj kitartanom a szabadulásomig. Börtöntölteléknek
lenni szar érzés, és ebbe bele sem gondoltam, mikor fiatalabb voltam. Mennyivel
egyszerűbb és boldogabb lehetne az életem, ha nem kerülök bele a sötét és veszélyes
dolgokba. Már mindegy.
Sziasztok! ❤
Pontosan egy éve nyitottam meg ezt a blogot és te jó ég, el sem hiszem, hogy eljutottunk idáig. A Vírus és a Homeless után most egy sötétebb, váratlanabb sztorival érkeztem. Őszintén szólva soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet fogok írni, de az ihlet elkapott és úgy magával ragadott mint még soha semmi. Remélem nektek is annyi örömet fog okozni, mint amennyit nekem.
Nem is húznám tovább a szót, Boldog Születésnapot a blognak, remélem még pár évig boldogíthatlak benneteket. ❤
Ha tetszett ez a kis bevezető rész, jelezzétek nekem kommentben, kíváncsi vagyok az őszinte véleményetekre💕
Hamarosan jelentkezem ;)
------
Pontosan egy éve nyitottam meg ezt a blogot és te jó ég, el sem hiszem, hogy eljutottunk idáig. A Vírus és a Homeless után most egy sötétebb, váratlanabb sztorival érkeztem. Őszintén szólva soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet fogok írni, de az ihlet elkapott és úgy magával ragadott mint még soha semmi. Remélem nektek is annyi örömet fog okozni, mint amennyit nekem.
Nem is húznám tovább a szót, Boldog Születésnapot a blognak, remélem még pár évig boldogíthatlak benneteket. ❤
Ha tetszett ez a kis bevezető rész, jelezzétek nekem kommentben, kíváncsi vagyok az őszinte véleményetekre💕
Hamarosan jelentkezem ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm ha kommentelsz <3