Hostage | Ötödik fejezet

Destiny

Talán nem is lesz olyan rossz ez a rabság. Tény, hogy Emerald egy bunkó, indulatkezelési problémákkal küzdő, veszélyes barom, de ha nagyon akar, tud kedves is lenni. Ha egy gyenge porcelánbaba lennék, akkor biztosan rettegnék tőle és azon agyalnék, vajon milyen módon fog kinyírni, de mivel nem vagyok az, eléggé érdekesnek tartom őt. Furcsa, de azon gondolkozom, mennyire szívesen megismerném őt. Mindig is szerettem a rosszfiúkat, a filmekben is a legtöbbször a rossz oldallal tudtam azonosulni, így Emerald a maga sötét bájával megfogott. Persze eszem ágában sincs bevallani ezt neki, mert azt hinné, hogy odavagyok érte, vagy valami. Így is elég kínos volt az, mikor megjelent a kockahasával, és úgy belepirultam a látványba, hogy egy épkézláb mondatot nem tudtam összerakni a fejemben, hogy letagadjam ezt. A fenébe is, egy vonzó bűnöző rabolt el. A legrosszabb ebben az egészben az, hogy nem vagyok rémült és nem is akarok már elszökni. Itt vagyok már nyolc napja a fogságában, és egyre inkább az jár a fejemben, hogy a tettestársa akarok lenni. Az első nap durva volt, sikerült megijeszteniük azzal a divatbemutatós baromsággal, akkor egy pillanatra tényleg elfogott a félelem, de miután Emerald megnyugtatott, hogy nem fognak bántani, elkezdtem bízni bennük. A második napon nem történt semmi, igyekeztem nem felidegesíteni őket, habár elég nehéz volt, tekintve, hogy Emerald bármi miatt képes felkapni a vizet. Szóval aznap nem kaptam túl sok társaságot vagy magyarázatot, viszont sikerült gondolkoznom a dolgokon, és feldolgoztam végre az eseményeket. A harmadik napon Emerald úgy döntött, megint kedvesen viselkedik velem, így végighallgatta a tervemet a jövőre nézve. Orvosnak készülök, már tízéves korom óta hatalmas álmom, és igyekszek mindent megtenni, hogy ez össze is jöjjön. Ugyan ezt a pár hónapos kihagyást egyáltalán nem kalkuláltam bele az életembe, de reménykedtem benne, hogy miután ennek az egésznek vége, ott folytathatom, ahol abbahagytam. Elmeséltem neki, hogy milyen az egyetem, meg pár dolgot a mindennapjaimról, ő pedig türelmesen meghallgatott, ám mikor arra kértem, meséljen magáról, egyszerűen otthagyott egyedül, válasz nélkül. Próbáltam kedves lenni vele és nyitni felé, de ő nem bizonyult olyan típusnak, aki hamar és könnyedén megnyílik. Úgy tűnt, hogy felépített maga köré egy jó vastag falat, amit lehetetlen lerombolni, így hát eldöntöttem, hogy én bizony majd átrepülöm azt. A negyedik, ötödik és hatodik napon alig láttam a fogvatartóimat, állandóan fent voltak, és csak akkor jöttek le, ha ételt hoztak. Kezdtem beleőrülni a bezártságba és az egyedüllétbe, rengeteget gondolkoztam, hiszen az bizonyult a legjobb elfoglaltságnak. A hetedik napon Lout láttam csak, azt mondta, Emerald elment vásárolni, de valahogy nem tudtam hinni neki.

A nyolcadik fogságban töltött napon eléggé idegesen ébredtem. A bezártság az idegeimre ment, vágytam egy kis sétára és friss levegőre, mert már úgy éreztem, ha nem jutok ki, lassan megfulladok idelent. Mikor Emerald felbukkant reggel, furcsa dolgot tapasztaltam. Nem zárta ki az ajtót, mielőtt belépett volna, ami azt jelenti, nyitott ajtónál aludtam egész éjjel, és fel sem tűnt. Nem mintha esélyem lett volna megszökni, pontosan tudtam, hogy nem tudnék elslisszolni mellettük, egy perc alatt elkapnának.

- Miért nem zártad be az ajtót? – kérdeztem azonnal, amint belépett, még mindig a meglepettség alatt állva.

- Nem éreztem szükségesnek – mondta egyszerűen, majd megajándékozott a reggelimmel, amit éhesen vettem a kezem közé. Friss péksütit kaptam ma reggel, aminek nagyon örültem, ugyanis eddig csak szendvicset ehettem. A reggelim még meleg volt, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy valamelyikük járt a városban. Fogalmam sem volt, mit csinálnak egész álló nap odafent, de nem is szándékozták elmondani nekem. Emerald már magamra is hagyott volna pár perc után, de nem bírtam tovább, és utána szóltam.

- Emerald… Nem lehetne, hogy egy kicsit kimenjek a szabadba? Ígérem, nem szökök meg, de nem bírom már a bezártságot! – kértem őt a lehető legaranyosabb tekintetemmel nézve rá, mire az ajkába harapva átgondolta a dolgot.

- Rendben. De csak egy óra múlva. Van még egy kis dolgom, de aztán lejövök érted és sétálunk egyet – mondta, beleegyezve a kérésembe, mire hatalmas mosoly ült az arcomra. Jó érzés volt tudni, hogy végre szívhatok egy kis friss levegőt és szabad lehetek egy kicsit - még ha nem is teljesen. Miután Emerald egyedül hagyott, gyorsan átöltöztem és összeszedtem magam egy picit, majd izgatottan vártam, hogy kimehessünk. Egy óra elteltével az ajtó kinyílt, és Emerald féloldalas mosollyal az arcán hívott oda magához.

- Mivel voltunk olyan barmok, és nem vettünk neked kabátot, ezért az én pulcsimat kapod meg, remélem elég lesz. Elég hideg van kint – mondta, miközben végre felmentünk azon a bizonyos lépcsőn. Engem még az sem érdekelt volna, ha megfagyok, csak végre jussak friss levegőhöz. A házba belépve elég nagy meglepetéssel találtam szembe magam, hiszen elég otthonos volt a hely. A nappaliban tűz ropogott, előtte egy hatalmas bőrkanapén üldögélt Louis, kezében egy laptoppal és rengeteg papír hevert körülötte. Látszólag nagyon benne volt valamiben, ugyanis csak intett nekem, majd már vissza is tért a képernyő bámulásához.

- Komolyan abban a dohos pincében kell lennem, amíg ti itt sziesztáztok? – kérdeztem hitetlenül, miközben igyekeztem minél több mindent megvizsgálni a szobában. Csak kapkodtam a fejem a konyha és ez előszoba között, ugyanis tényleg elképesztően nézett ki minden.

- Ha velünk lehetnél egész nap, be kellene avatnunk mindenbe. Az pedig elég hosszú folyamat – magyarázta a göndörke, miközben levett a fogasról két bundás, fekete pulcsit, majd az egyiket a kezembe adta.

- Én aztán ráérek – sóhajtottam, majd fel is kaptam magamra a kabát vastagságú pulcsit, és Emerald után léptem, aki már kint is volt. A friss, hideg levegő úgy csapta meg a tüdőmet, hogy egy pillanatra el is felejtettem, hol vagyok és miért. Annyira jól esett, hogy pár pillanatig csak lehunyt szemmel lélegeztem, majd alaposan körülnéztem. A ház maga elég picinek tűnt, és láthatóan a semmi közepén volt. A havas táj vakította a szememet, de tökéletesen láttam, hogy egy erdő közepén vagyunk és nincs a közelben semmi. Csak havas fenyőfák és a ház. Semmi más.

- Pontosan hol is vagyunk? – kérdeztem, mikor elindultunk az erdő mélye felé. Emerald türelmesen sétált mellettem, esze ágában sem volt megzavarni az örömömet.

- Elég annyit tudnod, hogy Kanada délnyugati részén – mondta, miközben zsebre tette a kezét és az erdőt vizslatta. Szemei sokkal világosabbnak tűntek ebben a természetes fényben, és valahogy ő is teljesen más volt így. Arca és orra piros volt a hidegtől, kapucnija pedig félig eltakarta kócos haját.

- Hanyadika van? Nem tudom, mennyi időt töltöttem el kiütve – kérdezősködtem tovább, ugyanis jó lett volna végre térben és időben is informált lenni.

- Február nyolcadika. Szerda – válaszolta tömören. Tehát ez azt jelenti, hogy egy teljes napot töltöttem el kiütve. Fantasztikus.

- Miért vagy ilyen szótlan, Tarzan? – kérdeztem, próbálva kicsit nyaggatni őt, ugyanis eléggé egyedül éreztem magam a saját gondolataimmal.

- Nem vagyok az! – nézett rám felháborodottan, majd halkan felnevetett – Miért pont Tarzan? – kérdezte összeráncolt homlokkal.

- Mert olyan kócos vagy, mint Tarzan. És mert nem tetszik az Emerald – válaszoltam megvonva a vállam, mire hitetlenül felnevetett.

- Egyik sem az igazi nevem – röhögte, mire értetlenül néztem rá.

- Ezt most nem értem. Nem Emeraldnak hívnak? – kérdeztem.

- Hivatalosan nem. Ez a bűnöző nevem – vonta meg a vállát, amitől én csak ámultam. Miért nem mondta ezt eddig?

- Hát, elég gagyi név. Én a helyedben valami ijesztőbbet választottam volna, ez úgy hangzik, mint valami hatvanéves tata beceneve – cukkoltam őt, mire megállt, és csípőre tette a kezét.

- Óh, fogd be – rázta a fejét összehúzott szemekkel, mire gonoszan felnevettem. – Egy Harryhez mit szólnál? Elég ijesztő? – kérdezte, továbbra se mozdulva, de féloldalas mosolyra húzta a száját.

- Hmm. Egy fokkal jobb – válaszoltam, végigmérve göndörkét. Jobban belegondolva, tényleg olyan Harryhez illő kinézete volt. Arca ugyan fiatalos, aranyos volt, de izmaival olyan kontrasztban állt, hogy csak ámulni lehetett ezen a férfin.

- Hogy nem jöttem rá? Tiszta Harry vagy – állapítottam meg végül, mire győztesen széttárta a karját – De inkább maradok a Tarzannál – tettem hozzá, majd ellentmondást nem tűrően elindultam, mire nevetve zárkózott fel hozzám.

- Ha te mondod, cica – adta be a derekát, mire csúnyán néztem rá a becenév miatt – Mi van? Ha te becézhetsz, akkor én is – továbbra is összehúzott szemekkel néztem rá, de inkább csak belenyugodtam, és a havat vizslattam. Szóval Emerald – vagyis, Harry – nem is Emerald. Ezt meg kellett emésztenem.

- Miért nem akarsz megszökni? Épp most adtam egy hatalmas lehetőséget de még csak észre sem vetted – kérdezte Harry, kirángatva engem a gondolataim közül.

- Lehetséges, hogy nem szeretnék hazamenni – mondtam halkan, de őszintén. Az utóbbi napokban egyáltalán nem éreztem késztetést arra, hogy hazautat találjak.

- Miért nem? – döbbent le, annyira, hogy meg is állt menet közben.

- Az orvosi nagyon nehéz. Még csak elsőéves vagyok, de kezdek elbizonytalanodni. Most, hogy itt vagyok, nem is gondolok rá, és őszintén szólva nem is hiányzik – magyaráztam, miközben zsebre tettem a kezem és összébb húztam magam.

- Mi van a családoddal? Ők sem hiányoznak? – kérdezte komolyan, mire könnyek gyűltek a szemembe, amiket igyekeztem azonnal elnyelni.

- Csak apám van. Anyám meghalt a születésem közben – mondtam halkan, mire tekintete ellágyult, és együttérzést láttam rajta – Én vagyok apuci egyetlen kislánya. Biztos vagyok benne, hogy halálra aggódja magát, de közben tudja, hogy tudok magamra vigyázni.

- Ő tanított meg verekedni? – kérdezte.

- Igen, még egész kicsi koromban… Mindig azt hajtogatta, hogy egy nőnek bármilyen helyzetben meg kell tudni védenie magát – elmosolyodtam az emlékre, mikor nyolcévesen a kertben tanultam pár fogást. Életem legszebb élményei közé tartozik.

- Hát, elég jó munkát végzett. Lány létedre elég erős vagy – dicsért meg, mire elmosolyodtam.

- Veled mi a helyzet? Apukádtól tanultad, hogyan kell kigyúrnod magad? – kérdeztem hatalmas bicepszeire célozva, mire - számításaim ellenére -, arcáról lehervadt a mosoly és komolyan nézett rám.

- Nem. Apám elhagyott minket tizenkétéves koromban. Magamtól tanultam meg bokszolni és lőni. Már tizenhat évesen fegyverrel jártam az utcát – vonta meg a vállát, amitől leesett az állam. Kemény gyerekkora lehetett, ha ilyen dolgokhoz kellett fordulnia, de nem akartam erőltetni semmit.

- Akkor biztosan jó kapcsolatod van anyukáddal – próbáltam visszaterelni a témát a családjához, de ismét elsötétült a szeme.

- Ami azt illeti, nincs vele semmilyen kapcsolatom – válaszolta a földet nézve, idegesen húzogatva a pulcsija ujját.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem vissza, ugyanis fogalmam sem volt, mire céloz ezzel.

- Pontosan úgy, ahogy mondtam. Menjünk vissza, látom, már teljesen átfagytál – váltott témát hirtelen, mire csak bólintottam, nem akartam tovább feszíteni a húrt. Szorosan mentem mellette, de egyikünk sem szólalt meg, csak sétáltunk. Úgy éreztem, elvágtam a hangulatot az utolsó kérdésemmel, amit nagyon sajnáltam, hiszen végre úgy éreztem, sikerült egy kicsit megnyílnia nekem. Először elárulta az igazi nevét, aztán pedig beszélt a múltjáról és a családjáról. Talán tényleg sikerülni fog átrepülni azt a falat.

Mikor beléptünk a házba jólesően megcsapott a meleg, a kinti mínusz tizenkettő fok után eléggé kellemes volt a kandalló nyújtotta hőmérsékleten felolvadni.

- Harry… - szóltam a göndörkéhez, miután levettük a kabátokat és a csizmákat – Maradhatnék idefent egy kicsit? – kérdeztem a kandallóra pillantva, mire megértően bólintott.

- Szerintem nincs szükség arra, hogy lent legyél. Maradj ameddig szeretnél, csak legyél csendben – legyintett, mire boldogan elmosolyodtam.

- Köszönöm. Akkor csinálok teát – mondtam vidáman, majd már fel is raktam forrni a vizet a konyhában. Egy gyors terepszemle után megállapítottam, hogy már alig van kaja a hűtőben, így valószínű, hogy pár napon belül elhagyjuk a helyet. A srácok nem nagyon lakták be a házat, csak dobozok és tartós élelmiszerek voltak terítéken.

Három gőzölgő bögrével csatlakoztam a fiúkhoz, akik a kanapén ücsörögve dolgoztak a laptopjukon, és mikor a kezükbe adtam a teát, hálásan pillantottak fel rám.

- Em, mit csináltál vele? – kérdezte Louis gyanúsan pillantgatva rám, mire Harry felnevetett.

- Semmit. Csak végre belátta, hogy jobb együttműködni – megvonva a vállamat leültem melléjük és két kezem közé véve a bögrémet beleittam a forró folyadékba.

- Harry azt mondta, hónapokig kell lennem veletek, szóval jobb, ha bevesztek a csapatba – Louis szeme kikerekedett és kérdőn nézett Harryre.

- Honnan tudja a neved? – suttogta Lou, azt gondolva, hogy nem hallom őket.

- Elmondtam neki. Nyugi, semmi durvát nem tud – mondta Harry normális hangsúllyal, mire Louis megnyugodva felsóhajtott.

- Szóval akkor bevesztek, vagy nem? – kérdeztem türelmetlenül, mire a göndörke megrázta a fejét.

- Nem lenne jó ötlet. Akkor jársz a legjobban, ha nem tudsz semmiről – mondta, mire felsóhajtottam.

- Miért? Úgy nem tudok segíteni – próbálkoztam tovább, de Harry csak az ajkát rágva rázta tovább a fejét.

- Veszélyes. Ha mindent tudnál, te lennél a célpont. Nem, ezt nem kockáztathatjuk meg, sajnálom – mondta, mire lejjebb csúsztam a kanapén.

- Hát jó. Akkor majd befogom a fülem – vontam meg a vállam végül, mire csak bólintottak, majd ismét belemélyedtek a térképekbe és adatokba.

- Tehát, el kell mennünk Minnesota irányába, ott van egy kis nyom. Majd délről megkerülve a tavakat következhet Boston. Ott van egy lakásom, jó búvóhely lenne… - magyarázta Louis egy térképen keresztül mutogatva.

- Kanada oldalán logikusabb lenne megkerülni a tavakat – szóltam közbe, mire mindketten rám pillantottak, majd újból a térképet bámulták.

- Igaza van. Az amerikai zsaruk jobban felismernek, és Kanada oldalán még kevesebb is lesz a kamera. Hidegebb lesz, de biztonságosabb – helyeselt Harry, mire már Louis is bólogatni kezdett.

- Rendben, akkor arra megyünk. Szóval, Bostonban jó esélyünk lenne megtalálni, feltéve, ha addig nem változik a helyzet – magyarázta Louis továbbra, amit én már nem értettem pontosan miről van szó, így felkeltem és elmosogattam a kiürült bögréket. Éreztem, hogy valami hatalmasra készülnek, amitől egy picit tartottam, de mivel nem avattak be, fogalmam sem volt, hogy mégis milyen dolog áll emögött, csak reménykedni mertem benne, hogy semmi halálosról nincs szó.

Mivel nem tudtam bekapcsolódni a tanácskozásukba, lementem a pincébe és ledőltem egy picit pihenni. Gondolkodtam ezen az egészen – rengeteg lehetséges helyzet villant fel a fejemben, rosszabbnál rosszabbak. Már arra is gondoltam, hogy ezek ketten tömegmészárlást szerveznek, elvégre még azt sem tudtam, miért csukták le Harryt. Kérdéses volt az is, hogy Lounak honnan van pénze ilyen modern kéglire, nem beszélve arról, hogy azt mondta, Bostonban is van egy lakása. Inkább nem gondoltam bele, csak lehunytam a szemem és szundiztam egy picit.

Mikor újból felébredtem, még álmosabb voltam, mint korábban – az utóbbi éjszakákon nem tudtam túl jól aludni, mert állandóan agyaltam. Jó érzéssel töltött el a tudat, hogy már bármikor felmehetek a házba, így ezt is tettem. Lent a pincében nem volt semmi érdekes, de fent legalább tudtam bámulni a ropogó tüzet. Louis és Harry még mindig a kanapén dolgoztak, és mikor megpillantottak, azonnal leültettek maguk mellé, hogy figyeljek rájuk.

- Holnapután elhagyjuk ezt a házat, és elindulunk Minnesota felé. Útközben megállunk majd valahol vásárolni, mert nagyon hosszú út lesz és amúgy is kellene még pár dolog – avatott be Harry.

- A kocsiban fogunk aludni pár napig, szóval fel kell tankolnunk – tette hozzá Louis, mire egy hatalmasat bólintottam. Izgatott voltam az utazás miatt, ugyanis már eléggé untam az itt töltött időt, és így legalább jött végre valami izgalom is – Viszont, meg kellene beszélnünk pár dolgot – folytatta, majd mindentudóan összenéztek Harryvel.

- Azután, hogy kiléptünk ebből a házból és beültünk abba a kocsiba, azt teszed, amit mi mondunk. Nem azért, mert irányítani akarunk, hanem a biztonságod érdekében. Ha azt mondom, maradj a kocsiban, te ott maradsz, ha azt mondom, menekülj, te menekülsz. Világos? – kérdezte Harry ellentmondást nem tűrően, amitől picit megijedtem. Mi fog ránk várni, hogy akár még menekülnöm is kell?

- Igen… - egyeztem bele halkan, mire elégedetten bólintottak.

- Király! Megnézünk egy filmet? – váltott témát Louis azonnal, mintha az előző beszélgetés meg sem történt volna. Természetesen maradtam velük filmezni, így megnéztünk két akciófilmet egymás után. Nem is gondoltam volna, hogy ezek ketten ekkora autóbolondok, de az autós jeleneteknél mindig pontosan meg tudták mondani, milyen kocsit törnek éppen ronccsá, Harry pedig mindig tudta, épp milyen fegyverrel nyírják ki az embereket. Majdnem, hogy szórakoztatóbb volt őket hallgatni, mint a filmet nézni, de tényleg. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy bűnözők között vagyok, nevetve hallgattam a vitájukat és csodálva néztem rájuk. Nem, ők nem lehetnek rosszfiúk. Az lehetetlen.

Reggel arra ébredtem, hogy valami mozog alattam. Hirtelen nem is tudtam, hol vagyok, de aztán beugrott, hogy bizony sikerült elaludnunk a kanapén. A mozgó dolog pedig nem más volt, mint Harry válla, amin – a jelek szerint – egész este a fejemet pihentettem. Gyorsan felkeltem róla, mintha mi sem történt volna, majd a másik oldalamra dőltem és egy párnába fúrtam a fejem. Szörnyen fáradt voltam még, így szemeim azonnal lecsukódtak és ismét az álmok világában találtam magam.

Mikor legközelebb felébredtem, már csak én feküdtem a kanapén, a konyhából pedig mocorgást hallottam, ebből arra következtettem, hogy a srácok próbálnak valami reggelit összedobni.

- Reggelt – köszöntem fáradtan, még a szememet dörzsölve, mikor beléptem a konyhába. A fiúk éppen a rántotta elkészítésével voltak elfoglalva, de azért visszaköszöntek. Ahogy rájuk és a szenvedésükre néztem, azonnal elnevettem magam, mert olyanok voltak, mint két szerencsétlen kisgyerek, akik életükben először próbálnak meg valami ehető ételt főzni.

- Destiny… - fordult felém Harry, én pedig nevetve megráztam a fejem és már ott is teremtem, hogy átvegyem tőlük az irányítást. Amíg én megcsináltam a tojásrántottát (kiderült, hogy a reggel folyamán egyszer már elrontották és ki kellett dobni), ők megfőzték a kávét. Mindig is imádtam a kávé illatát, de az ízét még jobban. Vizsgaidőszakban literszámra ittam a barna folyadékot, ami tudom, hogy nem egészséges, de egyszerűen annyira szükségem volt az energiára, meg arra, hogy valami finom feldobja a kedvem, hogy nem tudtam megállni. Mikor pedig leültünk az asztalhoz reggelizni, olyan gyorsan csúszott le az a bögre kávé, hogy a fiúk csak kerek szemekkel néztek rám. Ez persze semmi az ő cigifüggőségükhöz és a kocsiimádatukhoz képest, de eléggé meglepődtek rajta.

- Végre valami egészségtelen, amire rászoktál – piszkált ördögi vigyorral a képén Harry, mire csak megforgattam a szememet. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy egészségtelen vagyok, csak szimplán szeretem a kávét.

- Te csak fogd be, Mr. Afegyverekreizgulok – szóltam vissza neki, amit hatalmas nevetés követett Louis részéről.

- Én legalább izgulok valamire. Mikor is voltál utoljára fiúval, Miss Szűzkislány? – Vonta fel a fél szemöldökét a göndörke, ezzel kihívva engem egy szócsatára.

- Ha te azt tudnád… - mondtam mosolyogva, arra utalva, hogy bizony elég sokszor van részem együttlétben, pedig valójában ez nem így volt, de erről nem kellett tudnia. Győztesen belekortyoltam a kávémba, miközben Louis továbbra is jól kiröhögte Harryt, aki összeszűkült szemekkel méregetett engem. Idő közben befejeztük a reggelit, szóval jó háziasszony módjára (nem is otthon voltam, de ez lényegtelen) összeszedtem a tányérokat, majd el is mosogattam őket. A fiúk még egy ideig beszélgettek, én pedig leültem a kanapéra a tv elé, hogy elüssem az időt. Épp a híradó ment, szokásosan mutatták Harry és Louis arcát, mint szökött bűnözőket, akiket minél hamarabb el kell fogni. Mintha csak ezzel hívták volna őket, le is pattantak mellém, hogy elmondják, ideje pakolni és jó lenne, ha segítenék nekik. Pár órányi pakolgatás után már tele voltunk dobozokkal meg hatalmas zacskókkal, majd Louis kijelentette, hogy szarul vásárolt nekem, mert elhülyéskedték és alig maradt normális ruhám, szóval majd szükségünk lesz még pár dologra. Elkezdtük behordani a dobozokat a kocsiba, de a legelső doboz, anit felemeltem, majdnem olyan nehéz volt, mint én, így igyekeztem a lehető leghamarabb lerakni a csomagtartóba.

- Te jó ég, mi van ebben? – kérdeztem Harrytől, aki átvette tőlem a dobozt, majd jóízűen felnevetett.

- Ezek a fegyvereim… Szerencséd, hogy nem ejtetted le, olyan gyorsan kinyírtalak volna, hogy egyet nem tudtál volna pislogni – mosolygott rám tettetett ártatlansággal, mire megráztam a fejem és visszaindultam a többi cuccért. Mennyi fegyvere lehet, ha egy ilyen hatalmas dobozt tele tudott pakolni? Bele se mertem gondolni, hogy honnan és hogyan szerezte őket.

- Ez az utolsó kör és készen is vagyunk – mondta Louis, mikor az utolsó dobozt vettem fel a földről. Ez már jóval könnyebb volt, mint az előző, valószínűleg pokrócok és ruhák lehettek benne. Kifulladva megtöröltem a homlokomat, amint végeztünk, a kocsi csomagtartója pedig már le is csukódott. Hideg volt, éreztem, hogy a fagyasztó februári hideg most tetőzött, de mégis olyan jól esett, hogy még kint akartam maradni egy kicsit. Most, hogy végre szabadabb voltam, nagyon jól esett az erdőben lenni.

- Szeretnél sétálni egyet? – kérdezte Harry, mintha csak hallotta volna a gondolataimat, amitől felcsillant a szemem.

- Aha, menjünk – válaszoltam lelkesen, mire felnevetett és beszaladt két pulcsiért. Amíg ő bent volt, én alaposan megnéztem a kocsit. Nem voltam túl nagy szakértő autók terén, pontosabban semmit nem tudtam róluk, így fel sem ismertem, milyen kocsi lehet ez. Csak annyit láttam belőle, hogy fekete és egyszerűen gyönyörű. A jele hasonlított egy gereblyére, vagyis inkább ilyen horgony szerűség volt, de még soha életemben nem láttam. Biztosan jó drága kocsi lehetett.

- Ez, cicám, egy Maserati Quattroporte. Louis kocsija, ne kérdezd, honnan van és hogyan finanszírozta… - lépett mellém büszkén, majd végigsimított a kocsi orrán. Te jó ég, Harry tényleg imádja az autókat.

- Ne hívj így, már megmondtam – szóltam rá szúrós tekintettel, de csak elégedett vigyorral nézett vissza rám és már el is indult az erdő felé. Rettenetesen fáztam, még az ő hatalmas és vastag pulcsijában is, de mit várunk el Kanadától februárban? El nem tudom mondani, mennyire vártam már, hogy odaérjünk Bostonba, ahol jóval melegebb az időjárás még ilyen hideg időben is. Attól féltem, hogy lefagy az orrom, aztán leesik és…

- Mi a baj? – kérdezte a göndörke pár perc csend után. Gondoltam megszokta már, hogy be nem áll a szám és most furcsállta, hogy csendesen lépkedek utána.

- Azon gondolkodom, mennyi idő kell ahhoz, hogy Voldemort fogadott lánya lehessek – mondtam ki egyszerűen, mire hangosan felnevetett.

- Nyugi, fél óra alatt nem esik le az orrod a hidegtől. Legalábbis reménykedjünk – röhögte, miközben lehelete látszott a levegőben és az égre nézett. Ez a pillanat, egyszerűségénél fogva nagyon megfogott. Ahogy Harry kipirosodott orcákkal, gödröcskével és nagy mosollyal az arcán, tiszta smaragdzöld szemekkel az égre nézett, körülötte a havas fák és dombok szépítették a képet, azt éreztem, valami ezzel nincs rendben. Annyira szépnek találtam ezt a képet, hogy le sem vettem a szemem Harryről, csak bámultam és próbáltam betelni az egész látványával. A hajára siklott a tekintetem, amit ugyan a fekete kapucni eltakart, mégis pár göndör tincs kikívánkozott alóla, és valahogy még ezt is baromi dögösnek találtam. Aztán ahogy lejjebb siklott a tekintetem, ajkait találtam meg, melyek ugyan a hidegről árulkodtak, mégis olyan formásak és teltek voltak, hogy azon kaptam magam, hogy szívesen megcsókolnám. Ekkor jött el az a pillanat, mikor leállítottam magam, és a földre pillantottam. Nem, még mindig nem vonzódhatok a fogvatartómhoz. Egyszerűen nem lenne helyes, utálnom kellene ezt az embert, ehelyett itt sétálgatok vele, nevetgélünk, sőt, segítek neki véghezvinni a tervét, amiről azt sem tudom, micsoda. Én teljesen megőrültem!

- Ugye nem fogsz megölni senkit? – bukott ki a számon hirtelen, át sem gondoltam, csak egyszerűen megkérdeztem. Ő is annyira meglepődhetett ezen, mint én, hiszen összeráncolt homlokkal nézett rám.

- Ez honnan jött? – kérdezett vissza értetlenül, ami kicsit megnyugtatott.

- Nem tudom, csak annyira titkolóztok, mintha valami hatalmas bűncselekményt terveznétek elkövetni. Nem tűntök rossz embereknek és biztos akartam lenni benne – magyaráztam.

- Nem kell ezzel foglalkoznod… - mondta egyszerűen, a távolba meredve, amit nem tudtam egyértelmű válaszként értelmezni, de mégis egy kicsit megnyugtatott.

- Igenis kapitány – szalutáltam neki, hogy visszanyerje a jókedvét, mert úgy tűnt, ezzel a kérdéssel kicsit elvágtam a hangulatot. Próbálkozásom talán csak rosszabbul sült el, mint akartam, hiszen azután csak hideg tekintettel nézett rám, majd elpillantott és magába meredve sétált mellettem a maradék félórában, ami nyugtalanító volt. Mit tervezhetnek, amit ennyire titokban kell tartaniuk? Bankrablást biztosan nem, hiszen a jelek szerint Louis már így is eléggé gazdag, Harryről nem is beszélve, akinek csak a fél fegyvergyűjteménye is két vagyont ér.

Mikor visszaértünk a házba, magukra hagytam a fiúkat és lementem a pincébe, hogy én is összepakoljak pár cuccot és kicsit gondolkodni tudjak. Annyi minden száguldozott a fejemben… Harry és a mocskos kis titkai, a hirtelen hangulatváltozások és agresszív megnyilvánulások, az, hogy mennyire vonzónak találom, mikor állkapcsa megfeszül és szinte látom a haragot a szemében… Valahogy olyan zavaros volt ez az egész, így szükségem volt egy kis magányra, hogy kigobozzam a szálakat, ezért gyorsan lezuhanyoztam. Mondanom sem kell, nem sikerült a tervem, végül a gondolataim megakadtak azon, hogy elraboltak és valószínűleg apám a haját tépi idegességében. Valahogy kellene küldenem egy jelet neki, hogy életben vagyok és ne aggódjon, nem lesz semmi bajom… De hogyan? Sajnos nem sikerült kitalálnom semmit, mert alig pár perc után szemeim lecsukódtak és keresztben az ágyon, egy szál pólóban és bugyiban bealudtam.

Mikor legközelebb felébredtem, Harry arcával találtam szemben magam, ami miatt kicsit megrémültem, de ördögi arcát látva álmosan feltápászkodtam és kócos hajamba túrtam.

- Tíz perc és indulunk, készülődj – mondta, miközben láttam, ahogy végignéz rajtam és igyekszik elnyomni mosolyát. Csak megforgattam a szemem és felkeltem, egyenesen a fürdőszobát megcélozva. Eléggé álmos voltam még, ezért jó lett volna egy kávé, így siettem, ahogy csak tudtam. Harry kérésére teljes feketébe öltöztem, állítása szerint így kevésbé leszünk feltűnőek, habár én biztosan megnéznék három talpig feketében sétálgató, kapucnis embert. Mindig is imádtam a nagy pulcsikat, így most egy extraszűk fekete farmerban és egy hatalmas kapucnis pulcsiban eléggé jól éreztem magam és kellően felismerhetetlen lettem. Gyorsan felszaladtam a hátizsákommal hogy csináljak egy gyors kávét, de szerencsére a fiúk gondoltak erre is és két hatalmas termoszt öntöttek tele kávéval így nekem semmi dolgom nem akadt. Gyorsan lekapcsolgattam a villanyokat, kihúztam a konnektorokból mindent, így teljesen készen voltunk az indulásra. Én hátra szálltam be a kajával együtt, a srácok pedig előre ültek, és Louis vezetett.

- Készen állsz, Destiny? – kérdezte Harry, hátrafordulva hozzám. Szemében láttam az izgatottságot, ami szintén nagyon jól állt neki, de valahogy túl fáradt voltam ahhoz, hogy ezt értékelni tudjam.

- Van más választásom? – kérdeztem vissza, mire nevetve válaszolt.

- Nincs.

Aztán elindultunk. Bevallom, legbelül én is eléggé izgatott voltam amiatt, hogy új dolgokat tapasztalhatok meg, belepillanthatok a bűnözőélet ínyencségeibe, a menekülést a zsaruk elől – mert bizony Harry elárulta, valószínűleg lesz erre alkalom. Soha nem voltam egy rossz lány, amolyan mintadiák és mintagyerek voltam, soha nem kerültem bajba, de most nagyon is vágytam rá. A húsz évnyi jóság után ideje volt megtapasztalnom, milyen rossznak lenni. Csak néztem az elsuhanó tájat, miközben kortyolgattam a kávéból és arra gondoltam, mennyire jól érzem magam itt. Az, hogy kiszakadtam a jól megszokott környezetemből, a napi rutinomból, az egyetemi rohanásból és csak ültem egy száguldó kocsiban, semmit sem tudva arról, hogy mi fog velem történni, olyan energiával töltött fel, aminek létezéséről nem is tudtam. 

--------------------------------------

Sziasztok!

Nem szeretném rabolni az időtöket, csak annyi, hogy remélem tetszett nektek ez a rész, a következővel annyira fogok sietni ahogy csak tudok. 

Próbálom kiélvezni a nyár utolsó heteit, nektek is ezt tanácsolom :) Hamarosan itt a suli, addig pedig hajrá, szórakozzatok amíg lehet :D

További szép napot/estét ❤