Hostage | Nyolcadik fejezet

Destiny

A hideg víz érzése még álmomban is követett, nem hagyott nyugodni, remegtem és szuszogtam, így alvásom nem volt túlságosan pihentető. Mikor felébredtem, csak az autó zaja hallatszott, valamint Harry szuszogása mellettem. Ő is hatalmas pokrócba volt bugyolálva, akárcsak én, viszont arca visszanyerte az egészséges színét, ajkai ismét pirosan díszelegtek korábbi kéksége után. Már nem éreztem rosszul magam, a hidegrázás is teljesen eltűnt, a bőröm pedig ismét normál hőmérsékletű lett.

- Hogy érzed magad, Destiny? – kérdezte Louis a volán mögül, mire kicsit előrehajoltam, hogy ne keltsem fel a göndörkét a beszédemmel.

- Már egész jól. Mennyit aludtam? – kérdeztem vissza, ugyanis az ablakon kinézve láttam, hogy bizony már sötétedni kezdett.

- Körülbelül öt órát… Harry is azonnal bealudt utánad – mondta, arcán láttam, hogy eléggé fáradt már és ráférne az alvás.

- Nem vagy álmos? Majd én vezetek – ajánlottam fel a segítségemet, ugyanis mást nem nagyon tudtam tenni.

- Tudsz vezetni? – lepődött meg, mire halkan felnevettem.

- Miért ne tudnék? Már két éve megvan a jogsim – vontam meg a vállam. Soha nem okozott gondot a vezetés de még a parkolás sem, drága édesapám olyan jól megtanított, hogy azonnal át is mentem a vizsgán.

- Hát nem tudom… Már sötétedik… - gondolkozott hangosan, de én csak megforgattam a szemem.

- Ugyan már. Rád fér a pihenés, szóval állj félre és cseréljünk helyet – mondtam ellenkezést nem tűrően, mire megadva megát felnevetett és lassítani kezdett.

- Igenis főnökasszony – röhögte, majd már le is parkolt egy pihenőben. Mintha Harry megérezte volna a kocsi lassulását, nyitogatni kezdte a szemét, így azonnal ott teremtem, hogy megnézzem, minden oké-e vele. Nem találtam semmi rendellenességet, így megnyugodva csak hátrasimítottam kócos haját az arcából.

- Miért álltunk meg? – kérdezte kómásan, majd a szemét dörzsölve már fel is ült.

- Átveszem a vezetést Loutól – mondtam neki, majd már ki is pattantam a kocsiból, szorosan fogva magamon a takarókat.

- Mi? Ne, majd én! – eszmélt fel Harry és rögtön utánam ő is kint termett. A levegő elég hűvös volt, de sokkal elviselhetőbb volt, mint korábban a vízben. – Destiny, majd vezetek én – erősködött Harry, de én megráztam a fejem, majd leszedtem magamról a takarókat, hogy kényelmesen tudjak majd vezetni. Ekkor vettem csak észre, hogy egyetlen szál alsóneműben vagyok, így az utolsó takarót magamon hagytam.

- Te komolyan levetkőztettél? – kérdeztem megilletődöttségemben, nem is foglalkozva előbbi beszélgetésünkkel. Louis eközben csak nevetve figyelt minket, mint mindig mikor szivattuk egymást.

- Csakis a te érdekedben, cica – kacsintott rám perverzen, mire csak rosszallóan megráztam a fejem. Szerencsére már teljesen megszáradtam, így száraz ruhákért kutattam a csomagtartóban.

- Srácok, öltözzetek fel aztán találjátok ki, ki vezet, én addig ledőlök – mondta Louis és már be is szállt hátulra.

- Én vezetek – mondta rögtön Harry, amiért igyekeztem csúnyán nézni rá.

- Nem, majd én. Többet aludtam, mint te és amúgy is szeretek sötétben vezetni – érveltem ellenkezést nem tűrő hangnemben, mire megadóan feltette mindkét kezét.

- Ha ennyire szeretnél, hát rendben. De előre ülök melléd mert bonyolult útvonalon megyünk – vigyorgott rám szélesen, piszkálódó stílusban.

- Felőlem – egyeztem bele nemtörődömséggel, aztán Harry kezébe nyomtam egy pulcsit és egy farmert, ő pedig azonnal öltözni is kezdett előttem.

- Ugyan, ne szégyenlősködj, öltözz te is – mondta a göndörke, látva a habozásomat. Nem érdekelt, hogy lát-e vagy sem, ledobtam a pokrócot magamról és gond nélkül felvettem egy vastag pulcsit és a nekem szánt cicanadrágot, aminek megvásárlása egyébként tuti Harry ötlete volt. Mikor sikerült teljesen felhúznom a nadrágot is és felnéztem a göndörkére, csak a pimasz mosolyát láttam, viszont amíg én öltöztem, ő meg sem mozdult, még mindig egy szál farmerban álldogált.

- Igyekezz, Tarzan, még a végén itt hagylak – nyújtottam ki rá a nyelvem, majd már be is szálltam a kocsiba és beindítottam azt. Elképesztő volt egy ilyen modern kocsit az uralmam alá venni, eddig mindig a régebbi modellekkel volt csak dolgom, de ennek a hangja egyenesen megbabonázott. Harry pár másodperc múlva már be is szállt és kételkedve nézett rám, hogy vajon mennyire tudok vezetni. Természetesen eléggé meglepődött szegény, mikor tökéletes kanyarral fordultam vissza az autópályára és vigyorogva előzgettem pár lassabban haladó autóst. Már teljesen megértettem, hogy miért imádták mindketten az autókat, egy ilyen csodát vezetni fantasztikus érzés volt.

- Van valami, amihez nem értesz? – duzzogott Harry látványosan, mire csak kinevettem őt. Igenis rengeteg dolog van, amihez nem értek. Már teljesen besötétedett, csak az autók lámpái és a műszerfal világította be a teret. Az út kissé jeges volt, ezért átlagsebességgel tudtunk csak menni, de még így is nagyon élveztem a vezetést. Harry mindig szólt, hogy merre menjek, aztán mikor egy hosszabb egyenes rész következett, ő is bealudt mellettem. Furcsa volt egyedül lenni, de mégis egy légtérben velük. Én csak egy túsz voltam a kocsiban, mégis annyira megbíztak bennem, hogy akár az életükért is felelhettem volna. Akár le is térhettem volna az útról, elmehettem volna egy rendőrségre, hogy feladjam őket, de nem tettem. Hogy miért? Mert azóta érzem magam szabadnak, mióta velük töltöm az időt. Soha nem voltam még ennyire meggondolatlan és önfeledt, mindig csak a tanulásra koncentráltam, már egészen kiskorom óta. Soha nem voltam veszélyben, mindig betartottam a szabályokat és mindig udvarias voltam az emberekkel, akármiről is volt szó. Éppen itt volt az ideje, hogy egy kicsit éljek, törvényt szegjek és száguldozzak az utakon. Mikor legelőször magamhoz tértem, és megláttam Harryt, nem gondoltam volna, hogy ez fog kisülni ebből az egészből, csakis a szökésre tudtam gondolni, arra, hogy ez nem biztonságos és vissza kell térnem az unalmas kis életemhez… De rájöttem, hogy az életem tényleg borzaztóan unalmas volt eddig. Megvolt a tökéletes jövőképem, tökéletes családdal, kertes házzal és egy kutyával, az egyetlen célom a boldogság volt, de rájöttem, hogy bizony a boldogságot nem így fogom elérni. Ha most, fiatalon nem élek, nem szórakozok, nem lesz mire visszaemlékeznem hatvanévesen. Nem szeretnék azon gondolkozni a tűz mellett, hogy mennyit kellett tanulnom az orvosin, vagy hány bulit kellett kihagynom a vizsgáim miatt. Többé ez már nem én vagyok.

Idő közben csak haladtunk, és már elég jól felismertem, merre járhatunk, így nem volt szükségem Harry útmutatására, egyedül is simán el tudtam érni Bostonba. Ahogy egyre közeledtünk az óceán felé, úgy lett egyre melegebb az időjárás, tehát az utak már nem voltak jegesek, ezzel lehetővé téve a gyorsabb haladást. Fel sem tűnt az idő múlása, annyira a gondolataimba merültem, hogy fel sem tűnt, hogy már hamarosan világosodik. Egyáltalán nem voltam fáradt, így ezzel nem volt probléma és a srácok még mindig mélyen aludtak így hát csak vezettem tovább. Még körülbelül tizenöt óra lehetett az út Bostonig, úgyhogy újabb gondolatmenetet indítottam el, ezúttal a mellettem alvó göndörről gondolkodtam. Mikor a hideg vízben voltunk, olyan normális volt. Soha nem gondoltam volna, hogy a saját testhőjével fog majd felmelegíteni, habár semmi ellenvetésem nem volt ellene. Azt ugyan továbbra sem tudtam, mégis hogyan jutottunk ki a barlangból, de feltételeztem, hogy ő hozott ki, amiért hálával tartoztam neki. Aztán mikor a kocsiban ölelt át, hogy felmelegítsen… Éreztem rajta, hogy aggódik értem, és félt, hogy nem fogok felébredni, ami megmelengette a szívemet. Ki gondolta volna, hogy a rettegett Emerald majd valaha törődni fog velem? Pedig nem telt el olyan sok idő, csak körülbelül két hét, de nem számoltam a napokat így nem tudtam pontosan. Egy pillanatra rá pillantottam. Olyan bájosan tudott aludni, ilyenkor csak a szuszogása hallatszott. Nem mondott semmi sértőt, semmi perverzséget vagy bunkóságot. Tulajdonképpen, még azt is megkedveltem, mikor bunkózott, mert mindig összeráncolta a homlokát és megfeszítette állát, ami olyan szexi arckifejezést adott neki, amit bármikor órákig tudtam volna bámulni. Aztán ott volt még hátul Louis is, aki rejtélyesen képes egy luxuskocsit szerezni a semmiből, bármikor, bárhogyan és még csak meg se említi. Egyedül azt nem értettem, hogyan nincsen barátnője, hiszen ő is ugyanannyira helyes és izmos volt, mint göndör társa, csak talán egy kicsit normálisabb. Harry hangulatingadozásait nehéz megszokni, de nem lehetetlen és biztosan van valami, ami előidézi az egészet… Biztos vagyok benne, hogy köze van ahhoz a személyhez, aki meg akarja őt ölni. De vajon mi állhat emögött?

- Min gondolkodsz ilyen mélyen, Szépségem? – hallottam meg egy érdes hangot magam mellől, ami a frászt hozta rám. Harry ébredezett éppen és álmosan megdörzsölte az arcát.

- Ne ijesztgess – fújtam ki a levegőt egy gyors szívleállás után, mire a göndörke csak felkuncogott.

- Merre járunk? – kérdezte, körbenézve maga körül.

- Most hagytuk el Mathesont – mondtam, de mint ahogy nekem se, neki se nyújtott túl sok információt.

- Azaz? – röhögte.

- A GPS szerint még tizenhárom óra és ott vagyunk Bostonban – válaszommal már megelégedett, majd hátrafordult, hogy rálessen Loura. Legutóbb mikor hátra néztem, még aludt, mint a bunda és ez most sem volt máshogy. Biztos nagyon fáradt volt már.

- Basszus, egész éjjel te vezettél. Állj félre, cseréljünk – ellentmondást nem tűrő hanggal mondta, de mégis megráztam a fejem.

- Még bírom pár óráig. Hamarosan úgyis meg kellene állnunk kajáért mert ahogy láttam, nincs nálunk semmi – mondtam, az ajkamat rágva, ugyanis akkor esett le, hogy egy csomó minden abban a kocsiban maradt, amit a rendőrség lefoglalt.

- Ja… Ráadásul csak egy darab pisztolyom van, az összes többit a kocsiban hagytam – tette hozzá szomorúan, látszólag tényleg nagyon megviselte szeretett fegyvereinek elvesztése.

- Majd lesz még több – próbáltam jobb kedvre deríteni de csak összeszorított ajkakkal rázta a fejét, mintha gyászolná a gyermekeit.

- Nálam van még három – kapcsolódott be a beszélgetésbe Louis, aki épp jó időben ébredt fel, hogy felfogja, miről is van szó – Mindig tartok párat az ülés alatt, szükség esetére – tette hozzá, megvonva vállát.

- Hála az égnek – Harry látványosan megkönnyebbült, amit visszatartott röhögéssel figyeltem, mert tényleg bebizonyosodott, hogy fegyverfüggő.

- Amúgy éhen halok. Destiny, megállnál a következő városban valami kajáldánál? Tökmindegy milyen, csak együnk – szinte láttam ahogy Louis szeme kopog az éhségtől, így természeten egy nagyot bólintottam. Ami azt illeti, én is eléggé éhes voltam és rám fért már egy kávé is. Nem telt el öt perc, és máris megláttam egy kisebb várost, így letértem az autópályáról, hogy valami ehető után kutassunk. Ahogy jártuk az utcákat, találtunk egy kicsi bevásárlóközpontot is, de úgy döntöttünk, majd Bostonban elintézzük a bevásárlást, így csak éttermeket kerestünk.

- Ott egy pizzázó! Parkolj le előtte – lelkesedett Louis, én pedig tettem, amire kért. Ugyan nem volt szokásom reggelire pizzát enni, de semmi kifogásom sem volt ellene. Miért ne ehetnénk reggelire pizzát? Így történt az, hogy reggel hétkor már pizzát rendeltünk, ráadásul rögtön négyet, hogy az útra is maradjon. Feltankoltunk kávéval is, hogy legyen energiánk Természetesen nem a helyszínen fogyasztottuk el, hanem tovább mentünk egy benzinkúthoz, ott megtankoltuk a kocsit, addigra pedig pont tökéletes hőmérsékletű lett a reggelink is. Mindannyian beültünk a kocsiba, és egy-egy dobozzal az ölünkben kajáltunk, miközben üvöltött a zene a rádióból.

- Esküszöm a pizzánál csak a fegyverek és a kocsik jobbak. Semmi más – nyögött fel Harry, miközben csukott szemmel élvezte a pizzáját. Én csak nevettem rajta, de Louis tökéletesen egyetértett vele. Még egy dolog a listán, amiért Harry teljesen odavan: a kaja. Miután telezabáltuk magunkat, tovább indultunk, ezúttal Harry vezetett és én kerültem a hátsó ülésre. A srácok nagyon elemükben voltak, bömböltették a zenét és jókedvűen üvöltötték a szöveget is. Nagyon jól szórakoztam rajtuk, ahol tudtam, én is csatlakoztam, amúgy meg csak vidáman táncikáltam ott hátul. Zenét hallgatva elképesztően gyorsan telt az idő, fel sem tűnt és már el is repült jópár óra és egyre közelebb értünk a célhoz. Mikor már csak körülbelül öt óra maradt, újból megálltunk, ezúttal csak azért, hogy a srácok tudjanak cigizni. Az utunk során rengetegszer álltunk meg csak emiatt, de a legtöbbször átaludtam, éppen ezért volt furcsa, mikor egy egész éjszakát kibírtak a bagó nélkül, mikor én vezettem. Rájöttem, hogy valószínűleg csak azért szívják, hogy elfoglalják valamivel magukat, de különösebb igényük nincsen rá. Csak abban reménykedtem, hogy sikerül majd leszoktatnom őket erről.

- Most komolyan, mi a jó abban? – kérdeztem, undorodva nézve rájuk. Kivételesen én is kiszálltam velük együtt, hogy kicsit megmozgassam végtagjaimat.

- Cigiztél már valaha? – kérdezett vissza kapásból Louis, mire csak megvetően megráztam a fejem.

- Ez itt a probléma – röhögött fel Harry, majd felém nyújtotta a saját cigijét.

- Pfujj, vidd már innen – löktem el a kezét azonnal, mire Louis kiröhögött, de Harry sértetten nézett rám.

- Ha nem próbáltad még, honnan tudod, hogy nem jó? – vonta fel a fél szemöldökét, miközben közelebb lépett hozzám, megfélemlítés gyanánt.

- Például nagyon büdös, haszontalan és mérgező, de mélyebben is belemehetek a témába, ha érdekel – forgattam meg a szemem, de a várt hatás helyett csak mindketten kinevettek.

- Szerintem meg csak nyuszi vagy. Ne már, egy száltól nem kapsz tüdőrákot… Ha szerencsés vagy akkor többtől sem – piszkált Louis, amitől felkaptam a vizet.

- Nem vagyok nyuszi. Ezek tények – kezdtem bepipulni, de Louis élvezte ezt és tovább szapult.

- Igen? Akkor hajrá, szívj bele – folytatta, és felém nyújtotta a saját szálát. Mégis mit képzel, hogy nyuszinak hisz? Nem vagyok már az a Destiny többé, ezt ők is tudják.

- Nyugi, Louis, ha nem akarja, nem kell erőltetni – szólt bele Harry, de én akkor döntöttem. Elvettem Loutól a cigit és mélyen beleszívtam. A filmekben mindig csak annyit láttam, hogy először köhögnek tőle az emberek, de nekem nem volt ilyen problémám, egyszerűen csak Louis arcába fújtam a füstöt, majd, mint aki jól végezte a dolgát, visszaadtam a kezébe. Természetesen hányingerem lett a cucctól, az íze borzalmas volt és mintha bemocskoltam volna magam ezzel az egyetlen lélegzetvétellel, de próbáltam nem mutatni ebből semmit.

- Na erre nem számítottam – eszmélt fel elsőnek Harry a meglepődöttségtől, Louis pedig csak leesett állal nézett rám.

- A véleményem nem változott. Még mindig nem értem, mi ebben a jó – vontam meg a vállam, tartva a kemény szemkontaktust. Úgy éreztem, a vitát én nyertem, Louis meg sem tudott szólalni – Szóval, srácok, gyerünk, dobjátok el és induljunk. Nincs szükségetek erre – mondtam ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, mire ők ketten összenéztek, várva a másik reakcióját.

- Bazd meg, Des – rázta a fejét Harry, és azonnal el is dobta a csikket, majd beszállt az autóba. Louis még méregette pár másodpercig a csikkét, de aztán ő is eldobta és hitetlenül felnevetve beszállt Harry mellé.

- Legközelebb mutathatok pár képet, hogyan fog kinézni a tüdőtök öt év múlva… De ha az jobban tetszik, fogakat is elemezhetünk – vigyorogtam rájuk győztesen, kiélvezve a hatalmamat felettük. Eszméletlenül jó érzés volt kicsit móresre tanítani őket, úgy, hogy teljesen beletörődtek a nyereségembe.

- Baszki Harry, bemocskoltuk… Képes volt beleszívni egy szál cigibe! Nagyobb bűnöző már, mint mi – röhögött Lou szarkazmussal a hangjában, de én csak megforgattam a szemem.

- Ja, hallod, mindjárt átveszi a kormányt és elkezd száguldani kétszázzal – csatlakozott Harry is a szivatásomhoz. A várt reakció, mint mindig, most is elmaradt, arra számítottam volna, hogy komolyan veszik ezt az egészet, de ehelyett megint csak kiröhögtek. Szép.

- Rejtsd el előle a pisztolyod mert mindjárt mészárlást tart – folytatta Louis, aztán röhögve hátra néztek rám, hogy meglessék reakciómat. Összeszűkült szemekkel, mérgesen ráztam a fejem, csak hogy jelezzem, mennyire nem tetszik ahogy szórakoznak velem.

- Ahogy látom veled kezdi a mészárlást – Harry jóízűen kiröhögte Louist, hiszen fejben már tényleg ott jártam, hogy lassan megfojtom. Természetesen legbelül én is jól szórakoztam a piszkálódásukon, de a vicc kedvéért ezt nem mutattam. Percekig még csak nevetgéltünk, de aztán lecsillapodtak a kedélyek és ők ketten már csak Bostonról beszéltek én pedig kezdtem elveszíteni a fonalat, így csak hátradőltem és kibámultam az ablakon. Az egész éjjeles vezetéstől eléggé fáradt voltam, ezért egy kicsit lehajtottam a fejem. Nem tudtam teljesen álomba merülni, csak a kocsi hangjára figyeltem és pihentem. Nem gondoltam semmire, csak élveztem azt, hogy nincsen semmi dolgom, ami ugyan a srácokkal nagyon gyakori volt, de mégis jól esett egy kis pihenés. Fogalmam sincs, mennyi ideig tarthatott ez az állapot, csak arra eszméltem fel, hogy a srácok egyre hangosabban nevetgélnek, így hát felültem, és a két ülés közé hajoltam, hogy bekapcsolódjak a beszélgetésbe.

- Merre járunk? – kérdeztem, körülnézve magam körül. Egy kisebb városkában lehettünk, legalábbis a tipikus amerikai lakóházakból erre mertem következtetni.

- Épp most megyünk keresztül Concordon. Körülbelül egy óra és Bostonban leszünk – mondta Louis boldogan, hangjában hallottam az izgatottságot.

- Ameeeerikaaaa – énekelte Harry, kiengedve magából az igazi büszke amerikait, amin csak nevetni tudtam. Az út hátralevő része nagyon jó hangulatban telt, semmiségekről beszélgettünk, Harry és Louis ismét kifejezte a kocsik iránti szeretetét, ugyanis a beszélgetésükből megtudtam, hogy éppen egy BMW I8-ban ültünk, amit Louis ismét kérdéses helyről szerzett.

- Értem én a fekete-mániádat Harry, tényleg rosszfiúsabb meg minden, de ne mondd nekem azt, hogy ez a kocsi nem szexi fehérben – mondta Louis, gyengéden megsimogatva a kormányt, mire Harry elhúzta a száját.

- Ez tény, de miután vége lesz ennek az egésznek, tuti, hogy csak fekete kocsit veszek. Hozzátartozik az imidzsemhez – húzta ki magát Harry, és jobban belegondolva igaza is volt. Tipikusan az a srác volt, akinek nagyon, de tényleg nagyon jól állt a fekete, és nehéz lett volna elképzelni őt színes, netalán fehér kocsival vagy motorral. Na jó, talán egy piros motoron biztosan jól mutatott volna, de… Miért gondolkodok ilyeneken?

- Én meg majd veszek Adidas matricát a kocsira, nem? – röhögött Louis, de aztán megcsillant valami a szemében – Ez nem is olyan rossz ötlet – folytatta, de Harry csak kinevette őt. Milyen barátaim lettek… Az egyik fekete-függő, a másik pedig Adidas-függő…Aztán rájöttem, hogy tökéletesen ideillek a kávéfüggőségemmel.

Miután minden felesleges baromságról sikerült szót ejtenünk, Louis bejelentette, hogy percek kérdése és megérkezünk.

- A lakásom a város szélén van ugyan, de ajánlom, hogy nézzetek majd körül a sűrűjében is – Louis nagyon izgatott volt már, ellátta Harryt tanácsokkal, hogy merre ne menjen, hiszen nyüzsögnek a rendőrök a városban, és ha nem figyel, könnyedén elkaphatják. Mindeközben én csak néztem a várost, ami gyönyörű volt. A magas, fényűző épületek, az utcák, a parkok mind elképesztően festettek. Azt kívántam, bárcsak lenne időm megismerni az egész várost és kicsit turistáskodni, mert, ha valamit tényleg teljes szívemből szerettem, az a városnézés volt.

- Meddig leszünk itt? – kérdeztem, reménykedve a lehető legtöbb időben.

- Ameddig szükséges – válaszolta Louis, ebből pedig arra következtettem, hogy nem csak pár napról, hanem akár hetekről is beszélhetünk, aminek nagyon örültem. Harryre pillantottam, aki csillogó szemekkel tapadt az ablakra és nem tudott betelni a látvánnyal. Annyira emberi, annyira önmaga volt…Tetszett ez a fajta Harry, aki nem fél egy kicsit gyerekesen viselkedni.

- És itt is vagyunk – mondta Louis, amint leparkolt egy hatalmas, modern toronyépület előtt. Újból megkérdőjeleztem az egész életét és pénztárcáját, ugyanis egyszerűen gyönyörű volt – Nyugi, nem az egész az enyém. Csak egy lakosztályom van, semmi más – mondta szerényen, de én csak leesett állal szálltam ki a kocsiból.

- Van még valami meglepetésed? Ki vagy te és hol van a csóró legjobb barátom? – kérdezte Harry nevetve, majd megpaskolta Louis hátát.

- Holnapra van a legnagyobb meglepetésem, addig még bírd ki – kacsintott Lou, majd kinyitotta a csomagtartót, hogy kipakoljuk a cuccokat. Nagyon izgatott voltam, fogalmam sem volt, mi fog itt történni, de nagyon vártam. Mivel a legtöbb cuccunk abban a kocsiban maradt, amit lefoglalt a rendőrség, nem sok dolgot kellett felcipelnünk, de így is majd’ megszakadtam gyengeségemnek köszönhetően. Szerencsére volt lift, így nem kellett a lépcsőkkel szenvednünk egészen az épület tetejéig, mert igen, Louisnak a legfelső emeletet kellett választania. Izgatottan szálltunk be a lifttel, a srácok végig dumáltak, de én csak próbáltam kiélvezni, hogy ilyen szép helyen lehetek. Mikor a lift ajtaja kinyílt, csak egy kisebb előszobával találtuk szembe magunkat, és már csak egy szép nagy ajtó választott el minket a lakosztálytól… Aztán mikor beléptünk, egyenesen a nappaliba kerültünk, aminek hatalmas ablakai egyenesen a belvárosra néztek, így ez volt az első dolog, amit megláttam az amúgy modern nappaliból. Louis lakására a férfias elegancia és a fényűzés volt jellemző. A falak sötétszürkére voltak festve, ami alapvetően sötétítette a teret, viszont a hatalmas ablakok olyan tökéletes kontrasztot alkottak, mintha egy magazint nézegetnék. A fekete és az arany kombinációja azt ordította, hogy a tulaj egy gazdag, jó stílussal rendelkező üzletember. A lakás maga, egy az egyben olyan volt, mint Louis. A legjobban a konyha tetszett. A sötét bútorzat, a fekete-arany márványlap és a sötétszürke csempézett fal ámulatba ejtően mutatott, azt kívántam, bárcsak itt élhetnék örökre. Csak álltam ott tátott szájjal és nézelődtem. Soha életemben nem jártam még ilyen jól berendezett lakásban. - Lakberendező segítségével készült el, de az alapokat én találtam ki. Valami olyasmi lakást akartam, ami tükrözi ki is vagyok valójában.

- Hát, tesó, ez a kecó olyan... Te vagy. Kurvajó - fejezte ki tetszését Harry, amit Louis széles mosollyal fogadott. Látszott rajta, hogy ez a lakás nagyon fontos neki és hogy semmi pénzért nem válna meg tőle.

- Wow – nem tudtam mást kinyögni, de Louis büszkén nézett ránk, mivel Harryvel csak bámultunk ki a fejünkből. Körülbelül tíz perc kellett ahhoz, hogy mindezt feldolgozzuk, addig Louis lerendezett pár telefont, mi pedig kipakoltuk a cuccokat.

- Srácok, mivel csak két szoba van, valakinek a kanapén kell aludnia, vagy ha úgy tetszik, aludhattok egy ágyban is, nekem mindegy – mondta Louis, mire összenéztünk Harryvel.

- Majd én alszok a kanapén – tökéletesen egyszerre mondtuk ezt a göndörkével, mire Louis hangosan felnevetett.

- Hű, ennyire azért ne szeressétek egymást – mondta szarkasztikusan, mire összeszűkült szemekkel néztem Harryre.

- Vagy én alszok a kanapén, vagy veled alszok a hálóban. Úgyis annyira belém zúgtál, nem hiszem, hogy nagy probléma lenne – nevetett ki Harry, de nem értettem mégis miről beszél.

- Nem vagyok beléd zúgva, ezt mégis honnan szülted? – kérdeztem vissza undort tettetve.

- Ne is tagadd, már kibukott belőled az igazság a hideg hatására, cicus – továbbra is értetlenül néztem rá, fogalmam sem volt, hogy miről beszél, de legbelül féltem, hogy tényleg kikotyoghattam valamit – Olyan szép szemeid vannak, Harry – folytatta lányos hangon, mintha utánozna engem, amin Louis hangosan nevetett.

- Pff, én biztos nem mondtam ilyet – forgattam meg a szemem, de már éreztem az arcom égését. Basszus, ez tényleg megtörtént?

- Dehogynem. Éppen félálomban voltál, miután kiértünk a felszínre – erősködött, közelebb lépve hozzám.

- Csak beképzelted magadnak, Tarzan – próbáltam elrejteni zavarodottságom, de Harry látta rajtam, hogy csak leplezni próbálom az egészet.

- Te tudod. Akkor én alszok a kanapén – vigyorgott győztesen, de szerencsére nem feszítette tovább a témát, aminek nagyon örültem.

- Felváltva alszunk a kanapén és megegyeztünk – nyújtottam felé a kezem, üzleties hangsúllyal, mire felnevetett, de azért elfogadta az ajánlatomat.

- Esküszöm, mint a rossz házasok – motyogta magában Louis, majd el is tűnt a konyhában.

- Én kezdem a kanapén alvást – mondta Harry azonnal, mielőtt még megszólalhattam volna.

- Legyen – forgattam meg a szemem, majd felkapva a táskám, a nekem szánt hálószobába mentem. A szoba hatalmas volt, szintén hatalmas ablakokkal, ám ezúttal egy szép kis parkra nézhettem, ami jóval békésebbnek tűnt, mint a városi fények látványa. Nem vágytam másra, mint egy forró zuhanyra, így felfedeztem a fürdőszobát is, majd lefoglaltam, mielőtt a srácok bármit is szólhattak volna. Miközben folyt a víz, természetesen gondolkoztam, mint mindig. Ezúttal szerencsésnek éreztem magam. Szerencsés vagyok, amiért ilyen rendes bűnöző ejtett túszul, aki ráadásul nem is néz ki rosszul és biztos vagyok benne, hogy valahol nagyon de nagyon mélyen van lelke is. Mikor azt állította, belé vagyok zúgva, belém ültetett egy gondolatot, amit inkább csak ki akartam söpörni a fejemből, de akármennyire is próbálkoztam, nem sikerült. Végül ott lyukadtam ki, hogy inkább nem gondoltam rá, és a szórakozásra összpontosítottam és arra, mennyire jól érzem magam velük itt.

Mikor végeztem a zuhannyal egy random pizsamának való felsőt és egy rövidnadrágot vettem fel, majd a konyhába totyogtam, hogy csináljak egy kis teát, hiszen a kinti -4 fok még mindig elég fagyos volt. A srácok a kanapén fetrengtek (szó szerint), így mikor megérkeztem hozzájuk a teákkal, arrébb kellett löknöm Harryt, hogy én is odaférjek a kanapéra. Valami random akciófilmet néztek – mily meglepő -, így nagyon örültek a teának. A srácokon eléggé látszott a fáradtság, így este tízkor már vége is lett a pizsipartinak és mindannyian aludni tértünk. Ami azt illeti, nem volt túl pihentető éjszakám, az álmaim kuszasága és a történések nem hagytak ellazulni.

(...)

Nyugalmat és biztonságot éreztem. Szemeim le voltak hunyva, csak a sötétséget láttam, és gyenge simogatást éreztem az arcomon, majd mikor kinyitottam a szemem, egy smaragd tekintettel találkoztam. Egy kanapén feküdtünk mindketten, ő pedig lábaim közé fészkelődve hajolt fölém. Automatikusan felnevettem, mire a göndörke arcára is mosoly ült, aztán egyszerűen megcsókolt. Olyan természetes és normális volt az egész. Kezeit végigfuttatta az oldalamon, majd derekamnál fogva közelebb húzott magához és tovább csókolt. Olyan boldognak éreztem magam...

Hirtelen riadtam fel álmomból. Légzésem szapora volt, akárcsak szívverésem, így pár másodpercig visszadőltem a párnára, hogy lenyugodjak. Miért álmodtam Harryvel és miért pont ilyet? Biztosan azért, mert beleültette a bogarat a fejembe, mikor azt állította, hogy belé vagyok zúgva. Igyekeztem nem foglalkozni ezzel, csak kipattantam az ágyból a korai idő ellenére. Nem tudtam már visszaaludni, így inkább a konyhába lopóztam a lehető legcsendesebben, hogy készítsek egy újabb adag teát. Harry még mélyen aludt a kanapén kiterülve, akárcsak egy béka, így amíg a víz forrt, visszatartott nevetéssel néztem őt. A takaró félig lecsúszott róla, így láthattam, hogy póló nélkül alszik már megint, ám ezt egyáltalán nem elleneztem, hiszen megpillanthattam hátizmait, amik még nyugalomban is eléggé attraktívak voltak. Álmában annyira jófiú volt, ha nem ismertem volna őt, erről az arcról azt gondoltam volna, hogy egy gazdag szívtipró, aki a cukiságával nyeri meg a lányokat. Valójában el sem tudtam képzelni Harryt egy kapcsolatban. Kedves szavakkal, gyengéd érintésekkel. Egy teljesen más személy lenne. Idő közben elkészült a tea, így megragadva a lehetőséget, hogy egy hatalmas ablak található a nappaliban, felkaptam egy párnát és egy pokrócot, és teával a kezemben leültem az ablak elé, hogy a látványt és a reggeli teámat egyszerre élvezhessem. Furcsa, most egyáltalán nem voltam kávés kedvemben, valahogy jobban éreztem magam egy sokkal forróbb itallal. A lakás rettentően csendes volt, ami nem meglepetés, elvégre reggel fél hét lehetett. A srácok nem szoktak túl korán felkelni, így ez volt a tökéletes alkalom, hogy nyugodtan gondolkozzak. próbáltam visszaemlékezni arra, mikor abban a házban kutakodtunk Harryvel… A jeges fürdőnk miatt eléggé elterelődött a figyelmem, így meg is feledkeztem arról, amit ott találtunk. Valaki figyeli Harryt, sőt, meg akarja ölni. Ki lehet az és mit ártott neki a göndörke? Vajon azért szökött meg a börtönből is, hogy odabent ne tudják kinyírni? Ha igen, akkor bizony elég rossz döntés volt, hogy az útjába akartam állni. Az otthoniakra gondoltam. Apura, a barátaimra, az egyetemre. Kissé elfogott a honvágy, elvégre már egy jó ideje voltam fogságban, már, ha nevezhetjük így. Már nem érzem fogságnak, inkább egy izgalmas utazásként kezelem, elvégre itt nem bántanak engem, megkapom, amit szeretnék, ráadásul a társaság is eszméletlen, még ha egy kicsit ködösek is ezek a srácok.

- Mit csinálsz te itt hajnalok hajnalán? – hallottam meg egy álmos hangot mögülem, pontosabban Harry ébredezését. Ahogy felült, a takaró teljesen lecsúszott róla, ezzel felfedve egész mellkasát, valamint tetoválásait.

- Teázok. Csináltam nektek is. Erdeigyümölcsös – mosolyogtam rá, igyekezve nem tudomást venni hasizmairól.

- Király – morogta, majd beletúrt kócos hajába és feltápászkodott, hogy a konyhába menjen. Lehet, hogy csak az álmom hatására, de hosszasan megbámultam őt, pontosabban a hátsó felét. A feszes alsónadrágja úgy tapadt rá, hogy kedvem lett volna rácsapni, még ha nem is az én stílusom volt az ilyesfajta viselkedés. Megráztam a fejem, mintha ezzel üldözném el a gondolatokat és visszafordultam a város látképéhez. Pár perc múlva Harry leült mellém a saját takarójába bugyolálva egy nagy bögre teával együtt. Egy ideig csak csendesen nézte a kilátást, néha rám pillantott, de csak a szemem sarkából láttam, hiszen mindvégig a magas tornyokat bámultam.

- Ki akar megölni téged, és miért? – kérdeztem tőle hirtelen, ugyanis szükségem volt valami magyarázatra.

- Ez egy elég merész kérdés ilyen korán reggel – röhögte halkan, a fejét rázva, de ekkor végre ránéztem, mire az ajkába harapott – De gondolom ezt most meg kell válaszolnom, ugye? – kérdezett vissza, mire megvontam a vállam.

- Nem szeretnék erőltetni semmit, de érdekel, mert egyáltalán nem viccről beszélünk – válaszoltam nyugodtan, legbelül felkészülve arra, hogy ismét visszautasít és inkább elküld a búsba, de meglepetésemre csak felsóhajtott.

- Figyelj, nem kell ezzel foglalkoznod. Tényleg. Megoldom – mondta, mélyen a szemembe nézve, majd ivott egy kortyot a teájából – Hű, ez finom lett – jegyezte meg, eltérve a témától, amiből arra következtettem, hogy nem kellene tovább kérdezősködnöm. Így hát nem tettem.

- Mi lesz a mai program? – kérdeztem, ugyanis alig vártam már, hogy ne távolról vizslassam a várost, hanem ténylegesen sétáljak benne.

- Louis végre elárulja a nagy titkát, szóval valami meglepetést tervez, vagy mit... De ezt csak délután – összeráncolta a homlokát és a távolba meredt, miközben én csak vizslattam őt. Annyira más volt, mint mikor legelőször beszéltem vele, és akármilyen furcsa, kezdtem elhinni, hogy az álmomnak volt valamilyen alapja. Ahogy ott ültünk, reggel hétkor, egy-egy pokrócban és teával a kezünkben, mintha nem is túsz-elrabló lettünk volna, hanem barátok, akik már elég régóta ismerik egymást.

- Van kedved sétálni? – kérdeztem tőle, miután sikeresen kiittam az utolsó kortyot a bögrémből.

- Aha, menjünk – egyezett bele pár másodperc gondolkodás után, mire szélesen elvigyorodtam és fel is keltem, hogy felöltözzek. Ő nem mozdult, csak végignézte a mozdulatsorom, majd halványan elmosolyodott és befejezte a teáját. Nem húztam az időt, azonnal felöltöztem, és már fel is vettem a cipőm, mikor Harry még mindig ugyanúgy ült az ablak előtt, ahogy otthagytam.

- Ne legyél lusta, tegnap egész nap utaztunk, kell egy kis mozgás – paskoltam meg a hátát, ezzel ösztönözve őt, de csak nevetve felnézett rám, majd felém nyújtotta a kezét.

- Akkor húzz fel, cica – röhögte, én pedig így is tettem volna, ha nem kezd el szórakozni azzal, hogy kibillent az egyensúlyomból. Ennek köszönhetően majdnem ráestem, aztán nevetve minden erőmet beleadtam, hogy felrángassam őt, de ő meg se mozdult, csak röhögve nézte a szenvedésem.

- Ne már! Ez így nem fair! – nevettem, abbahagyva a próbálkozást de nem engedve el a kezét.

- Gyenge vagy, Des! Gyerünk, meg tudod csinálni – szívatott tovább, én pedig utoljára megpróbáltam, és ezúttal sikerült felhúznom őt. Érezhető volt, hogy ezúttal ő is rásegített, de nem érdekelt, a lényeg, hogy talpon volt. Azzal a lendülettel, ahogy felállt, elcsúszott róla a takaró, így csak egy bokszerben állt előttem, ami eléggé zavarbaejtő volt, tekintve, hogy eléggé közel állt hozzám.

- Kapd össze magad, Tarzan, aztán induljunk – böktem meg a mellkasát, mire csak felnevetett és ellépett tőlem, hogy felöltözzön. Csak felkapta magára a farmerét és a pólóját, aztán már vette is fel a cipőjét és a kezembe adta a kabátomat. Miután teljesen készen voltunk, hagytunk Lounak egy kis üzenetet, aztán el is indultunk. Harry csak a liftben vette fel a kabátját, majd mielőtt még kinyílt volna az ajtó, felhúzta az én fejemre is a kapucnit.

- Nem árt óvatosnak lennünk. Ha látsz térfigyelő kamerákat, csak hajtsd le a fejed – mondta, mielőtt még kiléptünk volna az ajtón én pedig egy bólintással jeleztem, hogy megértettem.

Jó érzés volt friss, jeges levegőt lélegezni, főleg ezután az éjszaka után. Úgy éreztem, csak a hideg levegő képes lehűteni a gondolataimat és rendbe tenni őket. Ez az egész dolog Harryvel, amit éreztem, annyira nevetségesnek és valótlannak tűnt, mégis annyira valós volt. Küzdöttem az érzés ellen.

- Ma elég csendes vagy. Minden rendben? – kérdezte Harry összevont szemöldökkel, teljesen felém fordulva.

- Persze… Csak gondolkozom. Az otthoniakon, erről az egészről… - nyilván nem mondhattam el neki, hogy éppen rajta gondolkozom és őt akarom megfejteni.

- Figyelj, ha nagyon haza akarsz menni, akkor megoldható. Szeretnéd, hogy hazavigyünk? – kérdezte komolyan, mélyen a szemembe nézve. Tényleg komolyan gondolta. Ha haza akarnék menni, itt a nagy lehetőség. Én mégis máshogy döntöttem.

- Hülyéskedsz? Nem szeretnék. Vagyis… Értékelem, hogy már van lehetőségem, de ha nem gond, inkább maradnék – válaszoltam zavartan, hiszen nem akartam úgy tűnni, mint aki kihasználja ezt a helyzetet, mert… Igazából nem tudom, éppen mit csináltam.

- Persze, eszem ágában sincs hazaküldeni téged. Úgy értem, Louis nagyon bír téged, meg hát én is elvisellek… - szekált, mire csak felnevettem és hitetlenül megráztam a fejem. – De ugye nincs otthon semmi baj? Nem bánnak veled rosszul…? – kérdezte, aggodalommal a szemében.

- Nem, dehogy… Viszont… Olyan feszült otthon minden. Csak az egyetemre kell összpontosítanom, arra, hogy tökéletesen teljesítsek, hogy mintalány legyek… A barátaim pedig azt hiszem nem is igazán a barátaim… Csak együtt lógunk, de soha nem tudtam igazán megnyílni nekik – magyaráztam, ő pedig nagy figyelemmel hallgatott – Viszont veletek… Olyan izgalmas és gondtalan minden… Életemben először szabadnak érzem magam, még ha alapból a túszod is vagyok – halkan felnevettem a furcsa szituáción, de Harry továbbra is komolyan nézett rám.

- Ugyan, már rég nem vagy a túszom. Inkább tekints rám úgy, mint egy barátra… aki elrabolt… Viccből – próbálta szépíteni a helyzetet, de én csak nevettem rajta.

- A francokat. Az arcomba nyomtál egy altatógázas kendőt és behurcoltál egy pincébe. Még meg is kötöztél! – most már annyira poénosnak és komolytalannak tűnt az egész, hogy csak nevetni tudtunk rajta.

- Jobban jártam volna, ha inkább csak beragasztom a szádat. Azt a sok szart, amit összehordtál… - piszkált kinyújtva rám a nyelvét, mire oldalba könyököltem.

- Emlékszem milyen fejet vágtál, mikor rájöttél, hogy kiskorú vagyok. Esküszöm, meg kellett volna örökíteni – nevettem, felidézve magamban a kétségbeesett fejét.

- Mikor is töltöd be a huszonegyet? Április…? – kérdezte, próbálva visszaemlékezve a dátumra, amit igazából nem is említettem neki.

- Hetedike – segítettem ki, magamban szélesen mosolyogva azon, hogy egyáltalán érdekli őt.

- Király. Erre szívnom kell egyet – bólintott, és már nyúlt is volna a cigisdobozért, de én leállítottam őt.

- Héééé. Teszed vissza! – utasítottam, próbálva jó hatással lenni rá és leszoktatni őt a bagóról.

- Ne már… Egy napja nem szívtam már – nyögött fel fájdalmasan, de továbbra is csúnyán néztem rá.

- Legalább leszoksz végre. Mennyi idő kell ahhoz, hogy belásd, semmi értelme annak a cuccnak? – kérdeztem tőle, undorodva nézve a kezében tartott dobozra.

- Baszki, nélküled kellett volna sétálnom – morogta, de továbbra is vágyakozóan nézte a dobozt.

- Kibírod. Minden egyes nappal könnyebb lesz, és ezt most szépen elveszem – már majdnem kivettem a kezéből, mikor a háta mögé rejtette a dobozt.

- Nem! Odaadom a dobozt, ha egy utolsót engedsz – összehúzott szemekkel néztem rá, már éppen nemet készültem mondani, mikor folytatta – Azt akarod, hogy morcos és bunkó legyek? Mert alig pár óra és az leszek – mondta, ellentmondást nem tűrő hangon, mire beletörődve felsóhajtottam.

- Na jó, legyen. De akkor tényleg ez az utolsó – egyeztem bele, mire győztesen elmosolyodott, aztán kivett egy szálat a dobozból, a maradékot pedig nekem adta. Hatalmas sóhajjal gyújtotta meg, majd szívott belőle egyet. A füstöt egyenesen felém fújta a szél, így hátráltam pár lépést, hogy ne legyek a füst irányában.

- Asszem én pár méter távolságot tartok, amíg befejezed – mondtam, arrébb sétálva, miközben keresztbe tettem a kezem.

- Ne már! Egyedül nem jó – röhögött, aztán közelebb lépett hozzám és átvetette az egyik karját a vállamon és így kezdtünk sétálni – Élvezd te is – vigyorgott rám szélesen, majd közelebb hajolt és egyenesen az arcomba fújta a füstöt, ami miatt kikecmeregtem karja alól.

- Pfujj – néztem rá undorodva, de közben mindketten nevettünk a helyzeten.

- Ne drámázz, ennyire nem rossz – tárta szét a karját felháborodva, de én csak a fejemet ráztam.

- Ne gyere azzal a közelembe – mutattam rá ellentmondást nem tűrő hangon, de ő huncutul a cigijére nézett, aztán rám és ismét megindult felém. Így hát futottam előle, miközben igyekeztem nem megfulladni a saját nevetésemben. Harry természetesen utánam eredt, én pedig próbáltam őt nekivezetni az oszlopoknak, de nem sikerült, végül a saját csapdámba futottam bele, így Harry elkapott a karomnál fogva, majd szembefordított magával. Egy másodpercig győztesen elmosolyodott de aztán kifújta rám a füstjét, ami ezúttal nem is volt olyan vészes. Lehet, hogy csak a közelsége okozta a kellemesebb hatást.

- Győztem. Már nem is utálod – vigyorgott, látva a rezzenésmentes arcomat.

- De, még mindig utálom. És téged is utállak, amiért mindig rám fújod az egészet – durcásan beleboxoltam a mellkasába, de ahelyett, hogy látványosan megsértődött volna, perverzen elmosolyodott.

- Dehogy utálsz, még mindig belém vagy zúgva – mondta, fél szemöldökét felvonva.

- Ennyire szeretnéd, hogy ez igaz legyen? Mert sajnálom, csak álmodban lehetséges – vágtam vissza neki nevetve, és hátráltam pár lépést, de még mindig nem engedte el a csuklómat.

- Ugyan már. Mindketten tudjuk, hogy igazam van. De nem is csodálkozok, ilyen testet nehéz nem akarni – monda, enyhén beképzelt hanglejtéssel, majd befeszítette a karját és egy büszke csókot nyomott a bicepszére pulcsin keresztül. Ez a mozdulat hatásosabb lett volna ruha nélkül, de így is elég jót nevettem rajta.

- Láttam már jobbat is – csúszott ki a számon, mielőtt még átgondolhattam volna. De akkor már késő volt, Harry összeszűkült szemekkel lépett közelebb hozzám, azzal a szándékkal, hogy megfélemlítsen. Őszintén szólva, eléggé szexinek találtam, mikor ezt csinálta.

- Mond még egyszer… Mond még egyszer, ha mered! – fenyegetető hangsúlya egyáltalán nem tartott vissza, de azért hátrálni kezdtem, hogy készenálljak egy gyors menekülésre.

- Láttam már jobbat is – ismételtem meg, ezúttal egy pimasz mosolyt is párosítottam hozzá, mire dühösen fújtatott egyet.

- Azt hiszem itt az ideje, hogy kinyírjalak – mondta nyugodt hangsúllyal, de nem vártam meg, hogy befejezze, ugyanis meghátráltam és futni kezdtem, egyenesen Louis lakása felé, ahonnan jöttünk. Harry szorosan a nyomomban volt, de én mindent beleadtam, trükköztem és sprinteltem, így sikerült elérnem a lakáshoz még mielőtt Harry elkaphatott volna. A lift ajtaja nagy meglepetésemre éppen akkor nyílt ki, és Louis lépett ki belőle. Lihegve megálltam előtte, majd egy másodperc múlva Harry is megérkezett, és rám vetette magát, elérve, hogy a földön kössünk ki.

- Szóval éppen gyilkoljátok egymást. Király – röhögte, mindkettőnket felhúzva a földről. Harry továbbra is dühös tekintettel nézett rám, de én nagyon jól szórakoztam magamban. – Szóval, arra gondoltam, hogy ebéd után elviszlek titeket a… Meglepetéshez – folytatta Lou, mire Harry szeme felcsillant és már meg is feledkezett előző civakodásunkról.

- Már várom, tesó. Remélem legális dologról van szó– veregette meg Louis vállát, mire ő felnevetett.

- Ne aggódj emiatt – mondta, majd rám pillantott – Neked is tetszeni fog, Destiny – tette hozzá mosolyogva, amitől engem is elkapott az izgatottság. Lounak volt valamilyen dolga a városban, így pár perc csevej után ismét egyedül hagyott Harryvel, mi pedig beszálltunk a liftbe, hogy felmenjünk a lakásra és kajáljunk valamit.

- Szerinted mi lesz ez a nagy meglepetés? – kérdeztem tőle azonnal.

- Legelőször valami sztriptízbárra gondoltam, de mikor azt mondta, neked is tetszeni fog, elbizonytalanodtam – röhögte – De lehet, hogy valami illegális autószerelő műhelye van… - gondolkozott tovább – Vaaaagy lehet, hogy összeszedett egy gazdag orosz nőt – mondta végül, amin mindketten felnevettünk.

- Miért pont oroszt? – kérdeztem röhögve, mikor kinyílt a liftajtó.

- Nem tudom, Louval már nagyon régóta ezzel viccelődünk, hogy neki orosz nője lesz. Gondoltam, talán most ez be is következett – röhögte, majd udvariasan előreengedett a lakásba. A meleg nagyon jól esett kissé megfagyott ujjaimnak, jó volt kiolvadni a körülbelül húsz perces séta után. Harry rekordsebességgel dőlt vissza a kanapéra, direkt úgy, hogy én már ne is férjek mellé.

- Emeld fel a lábad, Tarzan – szóltam rá, mire ő féloldalas mosolyra húzta a száját de egy centit se moccant.

- Komolyan láttál már jobbat nálam? Jobb testet? – kérdezte, visszatérve az előző témához, amin civakodtunk. Persze ez az egész csak poén volt, szívatott csak, viszont méltó ellenfélre talált ugyanis nem hagytam magam.

- Ja, na és? – kérdeztem vissza félvállról, mire kidülledtek a szemei.

- „Na és?” Komolyan? Az évszázad felsőtestét birtoklom, cicuskám – húzta ki magát büszkén de én csak fél szemöldökömet felvonva néztem rá. Ugyan igazat mondott, tényleg a legtökéletesebben kidolgozott felsőtestet hordozta, viszont muszáj volt valamivel letörnöm az önbizalmát.

- Az lehet, de a lábnapot túl sokszor hagytad ki. Sajnálom – vontam meg a vállamat, végignézve rajta. Lábai tényleg vékonyak voltak, de még farmeren keresztül is látszott, hogy azért ott is elég szép izmok vannak. Harry egy hangos levegővétellel és pirosodó fejjel mutatta, hogy most sikerült olyat mondanom, amit még ő is tud magáról.

- Ez… Nagyon fájt, Destiny. Nagyon-nagyon fájt. Most menj ki… - tettetett sértettségéhez még egy jól eljátszott hüppögés is társult, amit olyan jól sikerült, hogy simán elhittem volna – ha nem ismerném ilyen jól Harryt. – Komolyan, ne is lássalak. Összetörted a szívem – sírta tovább játszva a szerepét, én pedig igyekeztem visszatartani a nevetésem. Hogy fokozza ezt, a szívére téve a kezét lassan lefolyt a kanapéról, majd mikor már nem láttam őt, hirtelen a magasba lendült a keze, amin csak a középső ujja volt kinyújtva. Ebben a pillanatban nem bírtuk tovább, mindkettőnkből kiszakadt a nevetés és perceken keresztül csak megállás nélkül röhögtünk, amíg el nem fogyott a levegőnk.

- Már majdnem elhittem, hogy besértődtél. Jól tudod játszani a hisztit – röhögtem a könnyeimet törölgetve, mire ő ismét sértődött fejet vágott

- Ki mondta, hogy eljátszottam? – kérdezte, de ezúttal nem bírtuk már sokáig, mindketten felnevettünk ezen. Ekkor már végre volt egy csomó hely a kanapén, így a földön fetrengő Harryt beelőztem és ezúttal én foglaltam el az egész kanapét.

- Hah, nyertem. A tiéd a padló, Tarzan – röhögtem fel ördögien és egyben gyerekesen is, mire a göndörke összehúzott szemekkel nézett fel rám és megrázta a fejét. – Hú, most megijedtem. Mi lesz, megölsz, hogy legyen helyed? – kérdeztem fél szemöldökömet felvonva, ő pedig lassan, idegőrlően felült és továbbra is gonosz tekintettel húzta ki magát, hogy félelmetesebbnek tűnjön.

- Ha az kell hozzá… - válaszolta sejtelmesen egy féloldalas mosoly kíséretében, majd egy hirtelen mozdulattal rám vetődött, elkapta a derekamat és magával együtt levonszolt a kanapéról. Én a karfába kapaszkodtam, próbáltam fent maradni a királyi helyen, de Harry erősebb volt így én is a földön kötöttem ki.

- Idióta – röhögtem, próbálva megakadályozni, hogy a helyemre másszon és a bokájába kapaszkodtam. Abban a pillanatban eszembe jutott, mikor nagyon régen apukámmal játszottam hasonlót. Mindig a lábába csimpaszkodtam, ő pedig mindig végighúzott a folyosón miközben én abba sem tudtam hagyni a nevetést. Az egyik legszebb emlékeim közé tartozott ez, így picit elmerengtem.

- És a király végre visszaszerezte méltó helyét – győzedelmeskedett Harry, ugyanis idő közben sikerült kiszabadulnia a kezem alól és szétterpeszkedett a kanapén. Csak nevettem rajta és a büszke fején, amit vágott. Azokban a percekben újból egy gondtalan kislánynak éreztem magam, mint akkoriban apukámmal, szóval nagyon hálás voltam Harrynek, amiért ismét elővarázsolta belőlem ezt az érzést. A rengeteg tanulással töltött év elpusztította belőlem a játékosságot, de mintha Harryvel mindez kezdett volna visszatérni belém. Természetesen a göndörke nem hagyott sokáig csövezni a padlón, pár perc kiskutyaszemekkel való bámulás után megengedte, hogy felmásszak mellé, így ezután már nyugodtan tévézhettünk. Louis pár óra múlva visszatért, ráadásul nem üres kézzel: egy hatalmas adag kaját is hozott magával, így amíg kipakoltunk, elmagyarázta merre járt. Mivel sokáig terveztünk Bostonban lenni, megérte normális kajákkal feltölteni a hűtőt, így Lounak az az ötlete támadt, hogy ha már van egy nő a háznál, főzhetnék nekik valami finomat. Ezzel természetesen nem volt problémám, sőt, jobban éreztem magam, hogy végre az én jelenlétem is hasznos volt. Szóval a délutánt főzőcskézéssel töltöttem, amíg a srácok komoly dolgokról beszélgettek a nappaliban. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy csak fülelnem kellene és máris megkapnám a válaszokat a kérdéseimre, de mivel továbbra is úgy gondoltam, okkal nem mondanak el nekem mindent, inkább nem is figyeltem a hangjukra, csak a főzésre koncentráltam. Egy egyszerű spagettit dobtam össze az alapanyagokból, és őszintén szólva, alig vártam már, hogy végre normális kajához jussunk, hiszen az utóbbi időben sokszor csak hideg kaját ettünk. Miután percek alatt felfaltuk a spagettit (a srácoknak nagyon ízlett, úgy ették, mint a gyerekek a cukorkát), Louis meglepetése végre elérkezett, így miután mindannyian beültünk a kocsiba, el is indultunk. Harry teljesen bezsongott, egész úton csak találgatott, hogy mi lehet az a nagy dolog, de Louis nem mondott semmit, csak izgatottan mosolygott és ránk szólt, hogy kössük be a szemünket. Igen, nagyon rákészült erre a dologra, még sálakat is hozott nekünk, hogy még véletlenül se láthassuk meg korábban, amit mutatni akar. Pár perc ideiglenes vakság után az autó motorja leállt, megálltunk. Szinte hallottam Harry szapora szívverését, pedig volt pár méter közöttünk a kocsiban.

- Harry! Ne csalj! – hallottam meg Louis hangját, mire a göndörke hangosan felsóhajtott. Mindannyian kiszálltunk a kocsiból (bekötözött szemmel nagyon kellemes volt, mondhatom), aztán Louis karon ragadott minket és elvezetett egy épületbe. Csak annyit éreztem, hogy felmentünk egy lépcsőn, tettünk pár jobb kanyart és meg is érkeztünk alig egy perc alatt. Szinte éreztem az izgatottságot a levegőben, még bekötözött szemmel is meg tudtam volna mondani, hogy Harry türelmetlenül rágta az ajkát.

- Na jó, megérkeztünk, levehetitek a kendőt.

------

Sziasztok! 

Mostanában rengeteget írtam, így sikerült előre megírnom pár részt, amiket így már rendszeresen -tehát hetente - tudok hozni nektek. Alig egy hete még csak azt a részt írtam, amit most olvastatok el, de ma már három résszel előrébb járok és erre nagyon büszke vagyok. Habár a hirtelen jövő ötleteim az iskola rovására mentek (egész héten nem tanultam semmit, hupszi), én nagyon örülök, hogy végre visszatértem és remélem ti is így vagytok vele :D

Nem szeretném tovább húzni a szót, köszönöm hogy elolvastátok a részt és jövő héten ismét találkozunk <3 

Hostage | Hetedik fejezet

Emerald

Amint Destiny felment az emeletre, azonnal találtam is valami nyomot. Egy kis fecni volt az, amit ugyan széttéptek, hogy véletlenül se találhassam meg, de az egyik darabját elfelejtették kidobni. Egy szállítói jegyzet lehetett, hatalmas rakomány érkezéséről Las Vegas egyik raktárjába. Sajnos a pontos címet már nem lehetett leolvasni, mert ott tépték szét, de épp eleget tudtam meg arról, mikor is lehet utolérni drága ellenségem. Már mindent felkutattam, minden egyes fiókba benéztem és még a kanapét is átfésültem, de semmi hasznosat nem találtam. A fenébe is, ez a rohadék tényleg menekül előlem. Hát, jól teszi, mert ha megtalálom az ő drága élete kegyetlenül véget ér. Körülbelül fél óra lehetett, mikor hangokat hallottam odakintről. A hó ropogásának jellegzetes hangja hallatszott, melyet kerekek okoztak. Csendesen az egyik ablakhoz osontam, miközben már a kezembe is vettem a pisztolyom, szükség esetére. Legnagyobb meglepetésemre piros-kék fényeket láttam villogni, valamint pár egyenruhába öltözött fegyveres pasas szállt ki a rendőrautóból. Ez egy kibaszott csapda.

Destiny pont abban a pillanatban vágtatott le a lépcsőn, nagyon feldúltnak tűnt, de most nem foglalkozhattam ezzel, azonnal felé vetődtem, mielőtt még megérkezett volna.

- Hé, Harry… - csak ennyi csúszott ki a száján, de én máris elcsendesítettem és a kanapé mögé ugrottam vele. Kétségbeesett arccal nézett rám, látszott rajta, hogy megijesztettem, de nem volt időm ezzel foglalkozni, ki kellett találnom, hogyan jutunk ki feltűnés nélkül. Ekkor jutott eszembe, hogy a kocsit csak simán kint hagytuk, a pokrócok és a kajánk egy része is benne csücsült, viszont a rendőrök már azzal foglalkoztak… Hátra kell majd hagynunk a kocsit és gyalog kell menekülnünk.

- Itt vannak a zsaruk, ki kell jutnunk innen – magyaráztam Destinynek halkan és levettem a kezem a szájáról.

- Figyelj, valaki meg akar ölni téged – mondta gyorsan, aggodalmas arccal nézve rám. Mégis honnan tudhatja? Lehetséges, hogy talált volna valamit? Egy másodpercig haboztam, ajkamba harapva néztem rá, azon gondolkozva, mit mondjak erre, és akkor eldöntöttem, hogy nem fogok hazudni neki.

- Tudom. Épp azért kell eltűnnünk innen. Most! – suttogtam sietve, és már fel is húztam a fejére a maszkot, majd magamat is eltakartam eggyel. Gyorsan kilestem az ablakon, majd egy hátsó ablakhoz mentem, ahol nyoma sem volt a kékruhás barátainknak. Halkan nyitottuk ki az ablakot, majd feltűnés nélkül kimásztunk rajta. Destinynek egy kicsit magasan volt, ezért a derekánál fogva lesegítettem őt, aztán mindketten a falhoz simultunk. A zsaruk bármikor megláthattak minket, nagyon oda kellett figyelnünk, merre vesszük az irányt.

- Át kell rohannunk az erdőn, de utánunk fognak jönni. El kell érnünk a tavat, ott majd kitalálunk valamit. Jobb megoldást nem látok, a kocsit elvesztettük, ahogy látom – sóhajtottam gondterhelten, miközben próbáltam mérlegelni, vajon mennyi esélyünk van láthatatlanul lelépni. Destiny elszánt volt, aminek nagyon örültem, mert eggyel kevesebb problémával kellett foglalkoznom. Csak az kellett volna még, hogy bekattanjon nála valami, és egyenesen a rendőrökhöz fusson, hogy felszabaduljon a rabságomból. Habár már régen nem volt rab.

Megvártuk a megfelelő pillanatot, majd ahogy csak tudtuk, szedtük a lábunkat a kis erdő felé. Amint túlértünk pár fán, egy vastagabb törzs mögé bújtunk el, hogy megnézzük, észrevettek-e minket. Semmi reakció, csak lézengtek a ház körül, így folytattuk utunkat. Mikor legközelebb hátranéztem, az egyikük pont a mi irányunkba mutatott, így intettem Destinynek, hogy felesleges a fák mögé bújni, csak fusson, ahogy csak tud. Tehát ezt tettük. A nyomunkban voltak, megpróbáltak bekeríteni minket, de mi sokkal gyorsabbak voltunk és rendelkeztük némi előnnyel is. Mikor kiértünk az erdőből, úgy tűnt, leráztuk őket, de ebben nem lehettünk biztosak, így búvóhely után kerestem. Az égvilágon nem volt itt semmi, csak egy tó, aminek vize látszólag jéghideg volt, de nem volt befagyva.

- Mindjárt itt vannak – pánikolt Destiny, mire döntöttem, megragadtam a kezét és magam után húztam, egyenesen a vízbe – Te normális vagy? – akadt ki, miután kiköpte azt a vizet, amit sikerült a szájába juttatni. Mégis mit tehettem volna? Egy sík tóvidéken aligha van jobb megoldás.

A víz rettenetesen hideg volt, ahogy számoltam, nagyon hamar ki lehetett hűlni benne és a tó elég közel állt már a fagyáshoz.

- Más lehetőség nincs. Megvárjuk, míg elmennek, aztán szépen kimászunk – suttogtam idegesen, majd a lehető legközelebb simultunk a tó széléhez, hogy minél nehezebb legyen észrevenni minket.

- Ki fogunk hűlni. Nem egészséges ilyen hideg vízben lubickolni mínusz tíz fokban! – magyarázta, mire csak megforgattam a szemem.

- Legközelebb lopunk búvárruhát is, oké? – válaszomra csak rosszallóan megrázta a fejét. Kipillantva az erdő felé, egy egész csoport zsarut láttam felénk közeledni, ami egyáltalán nem volt bíztató, tekintve, hogy mindig átkutatják a tavakat ilyen esetekben.

- Felénk tartanak – suttogta Des ijedten nézve rám, de én csak a számat rágva gondolkoztam.

- Amint ideérnek, lemerülünk a víz alá. Megkapaszkodunk valami növényben és észre sem fogják venni, hogy itt vagyunk – mondtam, remegve a hidegtől. Destiny is eléggé fázott már ,ajka remegéséból tökéletesen megállapítottam.  Pár perc múlva oda is értek hozzánk, mi pedig egy hatalmas levegőt véve lemerültünk a jéghideg víz alá. Egy hosszú hínárban kapaszkodtam meg és hátamat a tó oldalának döntöttem. Destiny szintén ezt tette, miközben folyamatosan tartotta a szemkontaktust. Irtó nehéz volt nyitva tartani a szemünket ilyen hideg víz alatt, de muszáj volt látnunk, mi történik. Nem bírtam túl sokáig, már éreztem, hogy fogy a levegőm, de láttam, hogy árnyék vetődik a víz felszínére, így meg sem mozdultam, a levegőmet teljesen bent tartottam, hogy ne áruljam el magunkat a buborékokkal. Akkor vettem észre egy elég nagy lyukat a sárban, és közelebb úsztam hozzá. Egy alagútnak tűnt, így intettem a fejemmel Destinynek, és előrementem. Igyekeztem lassan úszni, hogy ne kavarjuk meg nagyon a vizet, de közben minden álmom volt, hogy végre levegőhöz jussak. Tényleg egy kis alagút volt, ami akár elég veszélyes is lehetett volna nekünk, de nem érdekelt, csak úsztam előre. Egy kisebb pihenőt találtam, amolyan kis barlangot, így megálltam és végre vettem egy levegőt. Destiny is utolért, így végre ő is fellélegezhetett.

- Okos ötlet volt bejönni ide. Ki tudja, meddig állnak majd ott a tó szélén – lihegte dideregve, majd körbenézett a helyen.

- Mi lehet ez a hely? – kérdeztem, igyekezve felmelegíteni magam a saját karjaimmal, de nemigen jött össze.

- Fogalmam sincs. Derítsük ki! – mondta, majd már el is tűnt a víz alatt, hogy tovább ússzunk. Pár alagút zsákutcával végződött, így többször is vissza kellett mennünk levegőért, de aztán találtunk valamit. Vagyis… Inkább valakit.

- Kik vagytok? – kérdezte egy körülbelül negyvenéves férfi, amint felértünk a felszínre. Kés volt nála, és láttuk rajta, hogy kész használni, ha szükséges. A víz körülbelül a mellkasomig ért, Destinynek viszont még a vállát is eltakarta.

- Mi csak… Menedéket kerestünk és rátaláltunk erre a helyre. Nem akarunk bántani – amíg én válaszoltam, Destiny felfedezett egy műanyag csövet, melyen keresztül ki lehetett látni a felszínre. Ez a cső adott levegőt és fényt is.

- A zsaruk elől menekültök? – kérdezte a férfi, mire mindketten bólintottunk. Egy ideig csak méregetett minket, aztán felcsillant a felismerés a szemében. – Ti vagytok az amcsi börtönszökevények? – kérdezte, miközben már leengedte a kést a kezéből és csevegő hangot vett fel.

- Csak én. Ő a túszom – válaszoltam, mire a férfi Destiny felé tekintett.

- Ja, emlékszem rátok. Minden oszlopon rajta van a fejetek. Elég jó kis pénzt kap az, aki feldob titeket a zsaruknak – magyarázta, miközben a csőbe nézett. Érdekelt az a cső és az, hogy mit lát rajta, így kérdezősködni kezdtem.

- És te ki vagy? Miért vagy itt? – Destiny érdeklődő tekintettel nézett rám, próbálta kirakni, mi a tervem.

- A nevem Bellamy. Itt szoktam elrejtőzni amikor szükséges. Csak egy egyszerű halász vagyok, de itt illegális halászni – vonta meg a vállát visszapillantva rám. Meglátta, hogy a csövet bámulom, így egy sóhajtás kíséretében folytatta – Tökéletesen lehet látni ezen keresztül, hogy mennyire tiszta a terep. Úgy néz ki, a barátaitok itt lesznek még egy ideig – biccentett.

- Fantasztikus. Akkor megfagyunk – hőbörgött Des. A víz ugyan idebent egy kicsit melegebb volt, mint a tó nyílt vizén, de rettenetesen fáztunk még itt is.

- Idebent egy óráig lehet bírni. Ha kint maradtatok volna fél óra alatt befagyott volna a seggetek – magyarázta Bellamy, hátát a kis barlang falának döntve miközben kényelmesen elhelyezkedett – Mit kapok azért, amiért segítek nektek? – kérdezte, hangjában megvetéssel.

- Meghagyom az életed – motyogtam, amiért Destiny csúnyán nézett rám, majd ő válaszolt.

- Van nálunk egy kis étel, szívesen adunk belőle – mosolygott Bellamyra kedvesen, amitől majdnem hányingerem lett. Miért ilyen kedves egy random idegennel?

- Király – Bellamynak látszólag nem is kellett több, a barlang kijáratához úszott, hogy segítsen.

- Ha megtalálnák a kis búvóhelyünket, azonnal értesítelek titeket – mondta, majd már el is tűnt a víz alatt, kettesben hagyva minket Destinyvel.

- Harry… Mi ez az egész? Honnan tudták, hogy itt leszünk? – kérdezte azonnal, dideregve dörzsölve a karjait.

- Nem tudom… Ez az egész egy kibaszott csapda volt, számítottak arra, hogy ide fogunk jönni… A fenébe is… Legalább találtál valamit? – kérdeztem, reménykedve a legjobbakban, hogy még több információt megtudhatok az ügyről.

- Egy egész dobozt találtam rólad. Biztonsági kamerák képei, amikor loptunk a boltból, az eltűnésed hírei… Mindegyiken ki volt satírozva a szemed, valahol kivágták a fejed a képről… - idézte fel a látottakat összerezzenve, mintha elképzelte volna, ahogy ténylegesen levágják a fejemet.

- Elraktad ezeket? – kérdeztem halkan, igyekezve terelni a témát, mielőtt rákérdezne a dolog miértjére.

- Persze, itt van a táskámban… Harry, nagyon fázok – fájdalmasan lehunyta szemeit, ajkai már kékek voltak. A fenébe, gondolhattam volna, hogy egy kis, törékeny test nagyon hamar ki fog hűlni idelent. Miért vagyok ekkora barom?

- Gyere ide – sóhajtottam, miközben közelebb léptem hozzá és kitártam a karom, hogy a testemmel melegítsem. Azonnal hozzám bújt, vékony karjait a derekam köré fonta és fejét a mellkasomnak támasztotta. A hideg ellenére egész jó érzés volt átölelni őt. A vállát dörzsölve igyekeztem melegíteni, segíteni neki, hogy könnyebb legyen elviselnie a hideget. Éreztem, ahogy remeg, habár én sem voltam másképp. Ekkor már szidtam magam, amiért nem pakoltunk be melegebb cuccokat, habár a hideg víz ellen nem volt mit tenni. Azért viszont nagyon örültem, amiért vízálló táskákat vettünk, mert most az összes dolgunk és bizonyítékunk eltűnt volna.

- Jobb már? – kérdeztem Destinyt, aki olyan csendesen lélegzett, hogy már azt hittem, elaludt ölelésemben.

- Ühümm – bólogatott, ezzel is hozzádörgölőzve mellkasomhoz, amivel viszont engem melegített fel egy picit. Gondoltam arra is, hogy kiemelem őt a vízből, de a levegő is ugyanolyan hideg volt, így csak mégjobban megfagyott volna. Már körülbelül fél órája lehettünk a jéghideg vízben, a végtagjaimat már nem éreztem, Destiny pedig egyre lassult, félő volt, hogy elájul a hidegtől.

- Bírd ki még egy kicsit, úgy látom hamarosan elmennek – mondtam kissé vidámabban, mikor kinéztem a kis csövön és azt láttam, hogy barátaink készülődnek – Hé, Des… - dörzsöltem meg a karját, mikor nem válaszolt, de szerencsére nyitott szemei jelezték, hogy még kitart.

- Mozogjunk egy kicsit – mondtam, próbálva tartani benne a lelket, és dülöngélni kezdtem vele. Ő is lépegetett, amivel ugyan beljebb süllyedt a vízbe, de legalább kicsit magához tért. Én is rettenetesen fáztam, éreztem, hogy a hideg minden erőmet kiszívja és végtagjaim már szinte teljesen elzsibbadtak. Mikor legközelebb a csőbe néztem, a rendőrök épp akkor ültek be a kocsiba és hagyták el a terepet.

- Destiny… Elmentek – mosolyogtam rá megkönnyebbülve, mire szűken ugyan, de kinyitotta szemeit és halvány mosollyal nézett rám. Már alig volt magánál – Gyere, kiúszunk, aztán felmelegedünk – mondtam, és azzal a lendülettel már magam után is húztam. Egy kicsit megdörzsöltem a vállát, és az arcát is, hogy felmelegedjen és ki tudjunk úszni a felszínre. Aggódva ugyan, de a kezét fogva húztam magam után a víz alatt és csak reménykedtem, hogy nem adja fel.

- Elmentek? – kérdezte tőlem azonnal Bellamy, mire dideregve bólintottam.

- Köszönjük a segítséget, Bellamy. Tessék, itt a jutalmad – nem szívesen ugyan, de odaadtam neki két szendvicset, amit csillogó szemekkel vett el tőlem, így már nem is esett olyan rosszul. Ki tudja, mikor evett utoljára rendes kaját… Destiny teljesen ki volt ütve, alig tudta mi történik, de azért még próbált kitartani. Ő is elköszönt Bellamytól, majd egy hosszabb úszás következett, így megint felemelegítettem ez kicsit mielőtt belevágtunk volna. A víz alatt éreztem, hogy Destiny lassul, így próbáltam kicsit több erőt belefektetni az úszásba, hogy magam után tudjam húzni őt is. Alig pár méter volt már csak hátra, mikor inkább megfogtam a derekát és úgy vittem magammal, mert az összes ereje elfogyott és nélkülem nem tudott már haladni. Aztán végre, egy végtelenségnek tűnő idő után megérkeztünk a felszínre. Gyorsan körbenéztem, hogy minden tiszta-e, aztán gyorsan kisegítettem Destinyt a vízből, és utána kimásztam már én is. Nagyon remegett, teljesen bekékült már és nagyon lassan nyitogatta a szemeit, ami nagyon aggasztott.

- Nyugalom, már kint vagyunk, minden rendben lesz… - nyugtattam őt, miközben gyorsan kerestem a táskámban egy pulcsit, amit azonnal rá is adtam. Ismét magamhoz öleltem, hogy ne hűljön ki, mert pechünkre még a szél is elkezdett fújni, hogy rátegyen még egy lapáttal a hidegre. Gyorsan tárcsáztam Louis számát, aki pár csengés után már fel is vette.

- Mizu? – szólt a telefonba vidáman, a háttérből motorzúgást hallottam, de akkor nem tudtam ezzel foglalkozni.

- Akadt egy kis problémánk, a kocsit lefoglalta a rendőrség és mi pár percen belül ki fogunk hűlni. Értünk tudsz jönni? – kérdeztem gyorsan hadarva, folyamatosan figyelve Destiny életjeleit.

- Persze már indulok is. De mi történt? – aggodalmaskodott.

- Majd később elmagyarázom. De siess és tekerd fel a fűtést – nyögtem, igyekezve a legérthetőbben beszélni hiszen a remegés nem nagyon segített ebben. Miután letettük, újból Destinyre koncentráltam, aki még mindig aggasztóan didergett és szorítása egyre gyengült. Még mindig a vízparton voltunk, alig pár méterre a víztől, hiszen tovább nem jutottunk, az én lábam is feladta, csak lerogytunk a hóba. Destiny tartása gyengült, így megtámasztottam őt a derekánál és aggódva vizslattam az arcát. A szája teljesen bekékült, bőre pedig rettenetesen hideg volt még a melegítés ellenére is. Fáradtan pislogott, csak nézett, aztán végre kinyitotta a száját.

- Olyan szép szemeid vannak – nyögte halkan, legnagyobb meglepetésemre. Nem tudtam mást tenni, halkan felnevettem a helyzet abszurdságán.

- Hűha, neked nagyon megártott ez a hideg – röhögtem, mire az ő száján is megláttam egy kis mosolyt. Szeme már teljesen csukva volt, éreztem, hogy kezdem elveszíteni.

- Siess már, Lou – suttogtam magamnak, Destiny hátát dörzsölgetve, eredménytelenül, ugyanis teste már teljesen elernyedt, nem volt magánál. Csak ekkor vettem észre, mennyire fázom, ugyanis eddig Destinyvel voltam elfoglalva. Az egész testem remegett és nem tudtam leállítani. Zsibbadtak és fájtak az izmaim, de azért megpróbáltam felkelni a földről és közelebb sétálni ahhoz az úthoz, ahol Louis valószínűleg felbukkan majd. Menyasszonyi stílusban vittem Destinyt, habár éreztem, hogy az erőm egyre fogy. Az utolsó lépéseket már nyögve tettem meg, majd lerogytam a földre, egy fának döntve a hátamat. Destinyt az ölemben tartottam, próbáltam folyamatosan melegíteni, de éreztem, hogy az én szemeim is egyre csukódnak le. Ki kell tartanom… Muszáj.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de hallottam egy közeledő autó hangját. Ha a rendőrség lett volna, esélyünk nem lett volna elmenekülni, de szerencsére Lou volt az, így hát reménykedve összeszedtem az összes erőmet, hogy jelezzek neki. Mikor oda ért hozzánk, azonnal kipattant a kocsiból és segített felemelni Destinyt és berakni a kocsiba. Én is mellé szálltam be, hogy tudjunk majd osztozni a takarókon. Ahogy végre beültünk a kocsiba, azonnal levettem róla a vizes ruháit, amíg csak az alsóneműje maradt rajta. Akármennyire is jól nézett ki, nem bámulhattam sokáig mert be kellett takarnom őt a meleg pokrócokba.

- Mi a fasz… - nézett rám Louis, meglepődve más viselkedésemen, de nem foglalkoztam vele, saját magamon is elvégeztem ezt a procedúrát. Éreztem, ahogy végtagjaimba újból beáramlik a vér és végre felmelegedtem. Amint meggyőződtem róla, hogy Destiny is jól lesz, mesélni kezdtem Louisnak.

- Tudták, hogy ott leszek. Csapda volt a ház, a rendőrség hirtelen megjelent és ki kellett jutnunk… Nem volt más menedék, csak a tó – természetesen mindent elmeséltem neki, és ezerszer bocsánatot kértem a kocsija miatt, amit így most elvesztettünk, de látszólag egyáltalán nem sajnálta.

- Ember, a lényeg, hogy nem kaptak el és túléltétek. Már ez is siker ilyen körülmények között – bosszankodott, hiszen őt is meglepte a zsaruk megjelenése. Ezután még újból átbeszéltük a terveket, elmondtam neki, milyen nyomokat találtunk, aztán átnéztem a Destiny által talált felvételeket is. Eric terve tényleg az, hogy megöl, mielőtt megtalálnám, jobb esetben csak lecsukat. Az én kérdésem csak az, hogy miért fél szembenézni velem?

- Louis, feljebb tekernéd a fűtést? – kértem Loutól, ugyanis még mindig éreztem ahogy végtagjaim zsibbadnak és a remegésem sem szűnt meg teljesen. Destinyre pillantottam, akinek bőre kezdte visszanyerni a normális színét, de még mindig nem ébredt fel. Már vagy negyed óra is eltelhetett, mióta beszálltunk a kocsiba, így közelebb csúsztam hozzá, hogy leellenőrizzem a pulzusát. Lassacskán ugyan, de vert a szíve és normálisan lélegzett, így ezzel nem volt probléma, de bőrét még mindig rettenetesen hidegnek találtam.

- Basszus, Louis… Ismersz egy olyan orvost, aki nem köp be, ha nála járunk? – kérdeztem tőle aggódva, ugyanis Destiny állapota eléggé nyugtalanító volt. Nem hagyhatom, hogy miattam legyen komolyabb baja.

- Ismerek, de hozzá minimum három nap lenne eljutni – válasza egyáltalán nem nyugtatott meg, viszont amit tudtam, megtettem Destinyért. Szorosan magamhoz vontam és a saját testemmel is próbáltam felmelegíteni.

- Mióta eszméletlen? – kérdezte Lou, aggódva nézve minket a visszapillantóban.

- Körülbelül fél órája... – válaszoltam, arcát vizslatva. Úgy nézett ki, mint aki alszik, de mégis, valójában sokkal nagyobb bajban volt.

- Akkor csak melegítsd, tesó. Hamarosan fel kellene már ébrednie – mondta, ám ez egyáltalán nem nyugtatott meg. Mi lesz, ha nem ébred fel… Mégis… Hogy tudnám elviselni?

Csak simogattam a hátát, reménykedve, hogy jobban lesz, miközben olyan szorosan simultam hozzá, amennyire csak lehetett. Más helyzetben nem tettem volna ezt, mert egyáltalán nem vagyok bújós típus, de most szükséges volt ahhoz, hogy helyreállítsuk a testhőmérsékletét. Kis teste olyan gyengének és törékenynek tűnt, hogy attól féltem, már késő lesz.

- Ébredj fel, Destiny – suttogtam neki, habár biztos voltam benne, hogy nem hallja.

- Fent vagyok – jött a hirtelen, de halk válasz, mire kicsit eltoltam magamtól, hogy arcára nézhessek. Szeme csak résnyire ugyan, de nyitva volt, és már képes volt megtartani magát önállóan.

- Hála az égnek – könnyebbültem meg, és nem tudom miért, de még egyszer ölelésembe vontam. Annyira örültem neki, hogy felébredt, mint még talán soha semminek.

- Mi történt? Valahol a barlangban elvesztettem a fonalat – kérdezte, hangja halk és gyenge volt, és zavart tekintettel nézett szét maga körül.

- Az most nem fontos. Hogy érzed magad? Nem fáj semmid? – kérdeztem, reménykedve a legjobbakban.

- Mindenem bizsereg és szörnyen fáradt vagyok – nyögte, amolyan nevetés félét kicsikarva magából, amitől kissé megkönnyebbültem.

- Rendben, az jó. Minden rendben lesz, csak pihenj nyugodtan – mosolyogtam rá, és segítettem neki lemászni az ölemből.

- Köszönöm, hogy… Melegítettél – nézett rám zavartan, látszólag őt is meglepte a gesztusom. Mit mondjak erre, ha a túlélésről van szó, Emerald szépen elbújik és csak Harry marad, aki sokkal segítőkészebb.

- Nincs mit – mosolyogtam rá vissza, és ráterítettem még egy takarót, hogy biztosan sikerüljön felmelegednie, majd előrehajoltam Louhoz.

- Na, hogy van? – kérdezte azonnal.

- Rendbe fog jönni, csak ki kell pihennie magát – válaszoltam végre megnyugodva. Egészen eddig a mellkasom szorítása jelezte, hogy valami nincs rendben, de szerencsére már elmúlt a veszély és az idegeim is megnyugodtak. Ekkor kapott el engem is a fáradtság.

- Akkor irány Boston? – kérdezte Lou izgatottan vigyorogva rám, mire összepacsiztam vele.

- Irány Boston – bólintottam önfeledten, máris a város hangulatába kerülve. Mindig is el akartam jutni Bostonba, de valahogy soha nem jött össze, de most végre teljesülhetett ez az álmom is.

- Addig viszont pihenj le te is. Majd szólok, ha át kell venned a vezetést – mosolygott Louis, nekem pedig nem kellett kétszer mondani, már hátra is dőltem Destiny mellé. Ő már mélyen aludt, szuszogásából ítélve már semmi baja nem volt, aminek nagyon örültem. Én ugyan nem tudtam azonnal elaludni, de legalább volt időm átgondolni a dolgaimat. Állítólag Eric ott lesz Bostonban, hacsak nem késünk el. Most várt ránk egy napos utazás, rosszabb esetben inkább másfél, mert az útviszonyok nem engedték meg a normális tempót. Abban reménykedtem, hogy még pont elcsíphetjük Ericet és végre pontot tehetünk az ügyre, habár volt egy rossz érzésem ezzel kapcsolatban. Alig vártam már, hogy végre végezhessek vele, hogy végre átérezhesse a fájdalmamat. A múltra gondoltam… Vajon, ha össze sem barátkozom vele, most minden más lenne? Mi lett volna, ha apám nem hagy el minket? Vajon normális fiatal lennék? Destinyre pillantottam. Ő olyan kedves és ártatlan… Ha nem lennék bűnöző, biztosan álmaim nője lenne és biztosan meg akarnám szerezni, de így, romlottan, inkább meghagyom őt egy tiszteséges férfinak. Pedig olyan gyönyörű… Nem, én biztosan csak rossz hatással lennék rá, amit nem akarok. Amúgy is, nem kell nekem barátnő, tökéletesen megvagyok egyedül is, meg amúgy is, itt van nekem Louis, akire bármikor számíthatok. Nem nő, de mint már említettem, bármelyik bárban szerezhetek egyet két perc alatt, szóval ezzel sincs probléma. Inkább a másik oldalamra fordultam és kibámultam az ablakon. Boston, jól vigyázz, mert Emerald hamarosan megérkezik és aztán nem lesz kegyelem.

---------

Sziasztok! ❤

Hogy telik a szeptember? Remélem hogy nem szenvedtek nagyon az iskolától, nekem szerencsére még egész tűrhető :) 

A részről csak annyit, hogy személy szerint imádtam és csak remélni tudom hogy ti is így lesztek vele❤

A következő részt igyekszem a lehető leghamarabb hozni :)