Hostage | Hetedik fejezet

Emerald

Amint Destiny felment az emeletre, azonnal találtam is valami nyomot. Egy kis fecni volt az, amit ugyan széttéptek, hogy véletlenül se találhassam meg, de az egyik darabját elfelejtették kidobni. Egy szállítói jegyzet lehetett, hatalmas rakomány érkezéséről Las Vegas egyik raktárjába. Sajnos a pontos címet már nem lehetett leolvasni, mert ott tépték szét, de épp eleget tudtam meg arról, mikor is lehet utolérni drága ellenségem. Már mindent felkutattam, minden egyes fiókba benéztem és még a kanapét is átfésültem, de semmi hasznosat nem találtam. A fenébe is, ez a rohadék tényleg menekül előlem. Hát, jól teszi, mert ha megtalálom az ő drága élete kegyetlenül véget ér. Körülbelül fél óra lehetett, mikor hangokat hallottam odakintről. A hó ropogásának jellegzetes hangja hallatszott, melyet kerekek okoztak. Csendesen az egyik ablakhoz osontam, miközben már a kezembe is vettem a pisztolyom, szükség esetére. Legnagyobb meglepetésemre piros-kék fényeket láttam villogni, valamint pár egyenruhába öltözött fegyveres pasas szállt ki a rendőrautóból. Ez egy kibaszott csapda.

Destiny pont abban a pillanatban vágtatott le a lépcsőn, nagyon feldúltnak tűnt, de most nem foglalkozhattam ezzel, azonnal felé vetődtem, mielőtt még megérkezett volna.

- Hé, Harry… - csak ennyi csúszott ki a száján, de én máris elcsendesítettem és a kanapé mögé ugrottam vele. Kétségbeesett arccal nézett rám, látszott rajta, hogy megijesztettem, de nem volt időm ezzel foglalkozni, ki kellett találnom, hogyan jutunk ki feltűnés nélkül. Ekkor jutott eszembe, hogy a kocsit csak simán kint hagytuk, a pokrócok és a kajánk egy része is benne csücsült, viszont a rendőrök már azzal foglalkoztak… Hátra kell majd hagynunk a kocsit és gyalog kell menekülnünk.

- Itt vannak a zsaruk, ki kell jutnunk innen – magyaráztam Destinynek halkan és levettem a kezem a szájáról.

- Figyelj, valaki meg akar ölni téged – mondta gyorsan, aggodalmas arccal nézve rám. Mégis honnan tudhatja? Lehetséges, hogy talált volna valamit? Egy másodpercig haboztam, ajkamba harapva néztem rá, azon gondolkozva, mit mondjak erre, és akkor eldöntöttem, hogy nem fogok hazudni neki.

- Tudom. Épp azért kell eltűnnünk innen. Most! – suttogtam sietve, és már fel is húztam a fejére a maszkot, majd magamat is eltakartam eggyel. Gyorsan kilestem az ablakon, majd egy hátsó ablakhoz mentem, ahol nyoma sem volt a kékruhás barátainknak. Halkan nyitottuk ki az ablakot, majd feltűnés nélkül kimásztunk rajta. Destinynek egy kicsit magasan volt, ezért a derekánál fogva lesegítettem őt, aztán mindketten a falhoz simultunk. A zsaruk bármikor megláthattak minket, nagyon oda kellett figyelnünk, merre vesszük az irányt.

- Át kell rohannunk az erdőn, de utánunk fognak jönni. El kell érnünk a tavat, ott majd kitalálunk valamit. Jobb megoldást nem látok, a kocsit elvesztettük, ahogy látom – sóhajtottam gondterhelten, miközben próbáltam mérlegelni, vajon mennyi esélyünk van láthatatlanul lelépni. Destiny elszánt volt, aminek nagyon örültem, mert eggyel kevesebb problémával kellett foglalkoznom. Csak az kellett volna még, hogy bekattanjon nála valami, és egyenesen a rendőrökhöz fusson, hogy felszabaduljon a rabságomból. Habár már régen nem volt rab.

Megvártuk a megfelelő pillanatot, majd ahogy csak tudtuk, szedtük a lábunkat a kis erdő felé. Amint túlértünk pár fán, egy vastagabb törzs mögé bújtunk el, hogy megnézzük, észrevettek-e minket. Semmi reakció, csak lézengtek a ház körül, így folytattuk utunkat. Mikor legközelebb hátranéztem, az egyikük pont a mi irányunkba mutatott, így intettem Destinynek, hogy felesleges a fák mögé bújni, csak fusson, ahogy csak tud. Tehát ezt tettük. A nyomunkban voltak, megpróbáltak bekeríteni minket, de mi sokkal gyorsabbak voltunk és rendelkeztük némi előnnyel is. Mikor kiértünk az erdőből, úgy tűnt, leráztuk őket, de ebben nem lehettünk biztosak, így búvóhely után kerestem. Az égvilágon nem volt itt semmi, csak egy tó, aminek vize látszólag jéghideg volt, de nem volt befagyva.

- Mindjárt itt vannak – pánikolt Destiny, mire döntöttem, megragadtam a kezét és magam után húztam, egyenesen a vízbe – Te normális vagy? – akadt ki, miután kiköpte azt a vizet, amit sikerült a szájába juttatni. Mégis mit tehettem volna? Egy sík tóvidéken aligha van jobb megoldás.

A víz rettenetesen hideg volt, ahogy számoltam, nagyon hamar ki lehetett hűlni benne és a tó elég közel állt már a fagyáshoz.

- Más lehetőség nincs. Megvárjuk, míg elmennek, aztán szépen kimászunk – suttogtam idegesen, majd a lehető legközelebb simultunk a tó széléhez, hogy minél nehezebb legyen észrevenni minket.

- Ki fogunk hűlni. Nem egészséges ilyen hideg vízben lubickolni mínusz tíz fokban! – magyarázta, mire csak megforgattam a szemem.

- Legközelebb lopunk búvárruhát is, oké? – válaszomra csak rosszallóan megrázta a fejét. Kipillantva az erdő felé, egy egész csoport zsarut láttam felénk közeledni, ami egyáltalán nem volt bíztató, tekintve, hogy mindig átkutatják a tavakat ilyen esetekben.

- Felénk tartanak – suttogta Des ijedten nézve rám, de én csak a számat rágva gondolkoztam.

- Amint ideérnek, lemerülünk a víz alá. Megkapaszkodunk valami növényben és észre sem fogják venni, hogy itt vagyunk – mondtam, remegve a hidegtől. Destiny is eléggé fázott már ,ajka remegéséból tökéletesen megállapítottam.  Pár perc múlva oda is értek hozzánk, mi pedig egy hatalmas levegőt véve lemerültünk a jéghideg víz alá. Egy hosszú hínárban kapaszkodtam meg és hátamat a tó oldalának döntöttem. Destiny szintén ezt tette, miközben folyamatosan tartotta a szemkontaktust. Irtó nehéz volt nyitva tartani a szemünket ilyen hideg víz alatt, de muszáj volt látnunk, mi történik. Nem bírtam túl sokáig, már éreztem, hogy fogy a levegőm, de láttam, hogy árnyék vetődik a víz felszínére, így meg sem mozdultam, a levegőmet teljesen bent tartottam, hogy ne áruljam el magunkat a buborékokkal. Akkor vettem észre egy elég nagy lyukat a sárban, és közelebb úsztam hozzá. Egy alagútnak tűnt, így intettem a fejemmel Destinynek, és előrementem. Igyekeztem lassan úszni, hogy ne kavarjuk meg nagyon a vizet, de közben minden álmom volt, hogy végre levegőhöz jussak. Tényleg egy kis alagút volt, ami akár elég veszélyes is lehetett volna nekünk, de nem érdekelt, csak úsztam előre. Egy kisebb pihenőt találtam, amolyan kis barlangot, így megálltam és végre vettem egy levegőt. Destiny is utolért, így végre ő is fellélegezhetett.

- Okos ötlet volt bejönni ide. Ki tudja, meddig állnak majd ott a tó szélén – lihegte dideregve, majd körbenézett a helyen.

- Mi lehet ez a hely? – kérdeztem, igyekezve felmelegíteni magam a saját karjaimmal, de nemigen jött össze.

- Fogalmam sincs. Derítsük ki! – mondta, majd már el is tűnt a víz alatt, hogy tovább ússzunk. Pár alagút zsákutcával végződött, így többször is vissza kellett mennünk levegőért, de aztán találtunk valamit. Vagyis… Inkább valakit.

- Kik vagytok? – kérdezte egy körülbelül negyvenéves férfi, amint felértünk a felszínre. Kés volt nála, és láttuk rajta, hogy kész használni, ha szükséges. A víz körülbelül a mellkasomig ért, Destinynek viszont még a vállát is eltakarta.

- Mi csak… Menedéket kerestünk és rátaláltunk erre a helyre. Nem akarunk bántani – amíg én válaszoltam, Destiny felfedezett egy műanyag csövet, melyen keresztül ki lehetett látni a felszínre. Ez a cső adott levegőt és fényt is.

- A zsaruk elől menekültök? – kérdezte a férfi, mire mindketten bólintottunk. Egy ideig csak méregetett minket, aztán felcsillant a felismerés a szemében. – Ti vagytok az amcsi börtönszökevények? – kérdezte, miközben már leengedte a kést a kezéből és csevegő hangot vett fel.

- Csak én. Ő a túszom – válaszoltam, mire a férfi Destiny felé tekintett.

- Ja, emlékszem rátok. Minden oszlopon rajta van a fejetek. Elég jó kis pénzt kap az, aki feldob titeket a zsaruknak – magyarázta, miközben a csőbe nézett. Érdekelt az a cső és az, hogy mit lát rajta, így kérdezősködni kezdtem.

- És te ki vagy? Miért vagy itt? – Destiny érdeklődő tekintettel nézett rám, próbálta kirakni, mi a tervem.

- A nevem Bellamy. Itt szoktam elrejtőzni amikor szükséges. Csak egy egyszerű halász vagyok, de itt illegális halászni – vonta meg a vállát visszapillantva rám. Meglátta, hogy a csövet bámulom, így egy sóhajtás kíséretében folytatta – Tökéletesen lehet látni ezen keresztül, hogy mennyire tiszta a terep. Úgy néz ki, a barátaitok itt lesznek még egy ideig – biccentett.

- Fantasztikus. Akkor megfagyunk – hőbörgött Des. A víz ugyan idebent egy kicsit melegebb volt, mint a tó nyílt vizén, de rettenetesen fáztunk még itt is.

- Idebent egy óráig lehet bírni. Ha kint maradtatok volna fél óra alatt befagyott volna a seggetek – magyarázta Bellamy, hátát a kis barlang falának döntve miközben kényelmesen elhelyezkedett – Mit kapok azért, amiért segítek nektek? – kérdezte, hangjában megvetéssel.

- Meghagyom az életed – motyogtam, amiért Destiny csúnyán nézett rám, majd ő válaszolt.

- Van nálunk egy kis étel, szívesen adunk belőle – mosolygott Bellamyra kedvesen, amitől majdnem hányingerem lett. Miért ilyen kedves egy random idegennel?

- Király – Bellamynak látszólag nem is kellett több, a barlang kijáratához úszott, hogy segítsen.

- Ha megtalálnák a kis búvóhelyünket, azonnal értesítelek titeket – mondta, majd már el is tűnt a víz alatt, kettesben hagyva minket Destinyvel.

- Harry… Mi ez az egész? Honnan tudták, hogy itt leszünk? – kérdezte azonnal, dideregve dörzsölve a karjait.

- Nem tudom… Ez az egész egy kibaszott csapda volt, számítottak arra, hogy ide fogunk jönni… A fenébe is… Legalább találtál valamit? – kérdeztem, reménykedve a legjobbakban, hogy még több információt megtudhatok az ügyről.

- Egy egész dobozt találtam rólad. Biztonsági kamerák képei, amikor loptunk a boltból, az eltűnésed hírei… Mindegyiken ki volt satírozva a szemed, valahol kivágták a fejed a képről… - idézte fel a látottakat összerezzenve, mintha elképzelte volna, ahogy ténylegesen levágják a fejemet.

- Elraktad ezeket? – kérdeztem halkan, igyekezve terelni a témát, mielőtt rákérdezne a dolog miértjére.

- Persze, itt van a táskámban… Harry, nagyon fázok – fájdalmasan lehunyta szemeit, ajkai már kékek voltak. A fenébe, gondolhattam volna, hogy egy kis, törékeny test nagyon hamar ki fog hűlni idelent. Miért vagyok ekkora barom?

- Gyere ide – sóhajtottam, miközben közelebb léptem hozzá és kitártam a karom, hogy a testemmel melegítsem. Azonnal hozzám bújt, vékony karjait a derekam köré fonta és fejét a mellkasomnak támasztotta. A hideg ellenére egész jó érzés volt átölelni őt. A vállát dörzsölve igyekeztem melegíteni, segíteni neki, hogy könnyebb legyen elviselnie a hideget. Éreztem, ahogy remeg, habár én sem voltam másképp. Ekkor már szidtam magam, amiért nem pakoltunk be melegebb cuccokat, habár a hideg víz ellen nem volt mit tenni. Azért viszont nagyon örültem, amiért vízálló táskákat vettünk, mert most az összes dolgunk és bizonyítékunk eltűnt volna.

- Jobb már? – kérdeztem Destinyt, aki olyan csendesen lélegzett, hogy már azt hittem, elaludt ölelésemben.

- Ühümm – bólogatott, ezzel is hozzádörgölőzve mellkasomhoz, amivel viszont engem melegített fel egy picit. Gondoltam arra is, hogy kiemelem őt a vízből, de a levegő is ugyanolyan hideg volt, így csak mégjobban megfagyott volna. Már körülbelül fél órája lehettünk a jéghideg vízben, a végtagjaimat már nem éreztem, Destiny pedig egyre lassult, félő volt, hogy elájul a hidegtől.

- Bírd ki még egy kicsit, úgy látom hamarosan elmennek – mondtam kissé vidámabban, mikor kinéztem a kis csövön és azt láttam, hogy barátaink készülődnek – Hé, Des… - dörzsöltem meg a karját, mikor nem válaszolt, de szerencsére nyitott szemei jelezték, hogy még kitart.

- Mozogjunk egy kicsit – mondtam, próbálva tartani benne a lelket, és dülöngélni kezdtem vele. Ő is lépegetett, amivel ugyan beljebb süllyedt a vízbe, de legalább kicsit magához tért. Én is rettenetesen fáztam, éreztem, hogy a hideg minden erőmet kiszívja és végtagjaim már szinte teljesen elzsibbadtak. Mikor legközelebb a csőbe néztem, a rendőrök épp akkor ültek be a kocsiba és hagyták el a terepet.

- Destiny… Elmentek – mosolyogtam rá megkönnyebbülve, mire szűken ugyan, de kinyitotta szemeit és halvány mosollyal nézett rám. Már alig volt magánál – Gyere, kiúszunk, aztán felmelegedünk – mondtam, és azzal a lendülettel már magam után is húztam. Egy kicsit megdörzsöltem a vállát, és az arcát is, hogy felmelegedjen és ki tudjunk úszni a felszínre. Aggódva ugyan, de a kezét fogva húztam magam után a víz alatt és csak reménykedtem, hogy nem adja fel.

- Elmentek? – kérdezte tőlem azonnal Bellamy, mire dideregve bólintottam.

- Köszönjük a segítséget, Bellamy. Tessék, itt a jutalmad – nem szívesen ugyan, de odaadtam neki két szendvicset, amit csillogó szemekkel vett el tőlem, így már nem is esett olyan rosszul. Ki tudja, mikor evett utoljára rendes kaját… Destiny teljesen ki volt ütve, alig tudta mi történik, de azért még próbált kitartani. Ő is elköszönt Bellamytól, majd egy hosszabb úszás következett, így megint felemelegítettem ez kicsit mielőtt belevágtunk volna. A víz alatt éreztem, hogy Destiny lassul, így próbáltam kicsit több erőt belefektetni az úszásba, hogy magam után tudjam húzni őt is. Alig pár méter volt már csak hátra, mikor inkább megfogtam a derekát és úgy vittem magammal, mert az összes ereje elfogyott és nélkülem nem tudott már haladni. Aztán végre, egy végtelenségnek tűnő idő után megérkeztünk a felszínre. Gyorsan körbenéztem, hogy minden tiszta-e, aztán gyorsan kisegítettem Destinyt a vízből, és utána kimásztam már én is. Nagyon remegett, teljesen bekékült már és nagyon lassan nyitogatta a szemeit, ami nagyon aggasztott.

- Nyugalom, már kint vagyunk, minden rendben lesz… - nyugtattam őt, miközben gyorsan kerestem a táskámban egy pulcsit, amit azonnal rá is adtam. Ismét magamhoz öleltem, hogy ne hűljön ki, mert pechünkre még a szél is elkezdett fújni, hogy rátegyen még egy lapáttal a hidegre. Gyorsan tárcsáztam Louis számát, aki pár csengés után már fel is vette.

- Mizu? – szólt a telefonba vidáman, a háttérből motorzúgást hallottam, de akkor nem tudtam ezzel foglalkozni.

- Akadt egy kis problémánk, a kocsit lefoglalta a rendőrség és mi pár percen belül ki fogunk hűlni. Értünk tudsz jönni? – kérdeztem gyorsan hadarva, folyamatosan figyelve Destiny életjeleit.

- Persze már indulok is. De mi történt? – aggodalmaskodott.

- Majd később elmagyarázom. De siess és tekerd fel a fűtést – nyögtem, igyekezve a legérthetőbben beszélni hiszen a remegés nem nagyon segített ebben. Miután letettük, újból Destinyre koncentráltam, aki még mindig aggasztóan didergett és szorítása egyre gyengült. Még mindig a vízparton voltunk, alig pár méterre a víztől, hiszen tovább nem jutottunk, az én lábam is feladta, csak lerogytunk a hóba. Destiny tartása gyengült, így megtámasztottam őt a derekánál és aggódva vizslattam az arcát. A szája teljesen bekékült, bőre pedig rettenetesen hideg volt még a melegítés ellenére is. Fáradtan pislogott, csak nézett, aztán végre kinyitotta a száját.

- Olyan szép szemeid vannak – nyögte halkan, legnagyobb meglepetésemre. Nem tudtam mást tenni, halkan felnevettem a helyzet abszurdságán.

- Hűha, neked nagyon megártott ez a hideg – röhögtem, mire az ő száján is megláttam egy kis mosolyt. Szeme már teljesen csukva volt, éreztem, hogy kezdem elveszíteni.

- Siess már, Lou – suttogtam magamnak, Destiny hátát dörzsölgetve, eredménytelenül, ugyanis teste már teljesen elernyedt, nem volt magánál. Csak ekkor vettem észre, mennyire fázom, ugyanis eddig Destinyvel voltam elfoglalva. Az egész testem remegett és nem tudtam leállítani. Zsibbadtak és fájtak az izmaim, de azért megpróbáltam felkelni a földről és közelebb sétálni ahhoz az úthoz, ahol Louis valószínűleg felbukkan majd. Menyasszonyi stílusban vittem Destinyt, habár éreztem, hogy az erőm egyre fogy. Az utolsó lépéseket már nyögve tettem meg, majd lerogytam a földre, egy fának döntve a hátamat. Destinyt az ölemben tartottam, próbáltam folyamatosan melegíteni, de éreztem, hogy az én szemeim is egyre csukódnak le. Ki kell tartanom… Muszáj.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de hallottam egy közeledő autó hangját. Ha a rendőrség lett volna, esélyünk nem lett volna elmenekülni, de szerencsére Lou volt az, így hát reménykedve összeszedtem az összes erőmet, hogy jelezzek neki. Mikor oda ért hozzánk, azonnal kipattant a kocsiból és segített felemelni Destinyt és berakni a kocsiba. Én is mellé szálltam be, hogy tudjunk majd osztozni a takarókon. Ahogy végre beültünk a kocsiba, azonnal levettem róla a vizes ruháit, amíg csak az alsóneműje maradt rajta. Akármennyire is jól nézett ki, nem bámulhattam sokáig mert be kellett takarnom őt a meleg pokrócokba.

- Mi a fasz… - nézett rám Louis, meglepődve más viselkedésemen, de nem foglalkoztam vele, saját magamon is elvégeztem ezt a procedúrát. Éreztem, ahogy végtagjaimba újból beáramlik a vér és végre felmelegedtem. Amint meggyőződtem róla, hogy Destiny is jól lesz, mesélni kezdtem Louisnak.

- Tudták, hogy ott leszek. Csapda volt a ház, a rendőrség hirtelen megjelent és ki kellett jutnunk… Nem volt más menedék, csak a tó – természetesen mindent elmeséltem neki, és ezerszer bocsánatot kértem a kocsija miatt, amit így most elvesztettünk, de látszólag egyáltalán nem sajnálta.

- Ember, a lényeg, hogy nem kaptak el és túléltétek. Már ez is siker ilyen körülmények között – bosszankodott, hiszen őt is meglepte a zsaruk megjelenése. Ezután még újból átbeszéltük a terveket, elmondtam neki, milyen nyomokat találtunk, aztán átnéztem a Destiny által talált felvételeket is. Eric terve tényleg az, hogy megöl, mielőtt megtalálnám, jobb esetben csak lecsukat. Az én kérdésem csak az, hogy miért fél szembenézni velem?

- Louis, feljebb tekernéd a fűtést? – kértem Loutól, ugyanis még mindig éreztem ahogy végtagjaim zsibbadnak és a remegésem sem szűnt meg teljesen. Destinyre pillantottam, akinek bőre kezdte visszanyerni a normális színét, de még mindig nem ébredt fel. Már vagy negyed óra is eltelhetett, mióta beszálltunk a kocsiba, így közelebb csúsztam hozzá, hogy leellenőrizzem a pulzusát. Lassacskán ugyan, de vert a szíve és normálisan lélegzett, így ezzel nem volt probléma, de bőrét még mindig rettenetesen hidegnek találtam.

- Basszus, Louis… Ismersz egy olyan orvost, aki nem köp be, ha nála járunk? – kérdeztem tőle aggódva, ugyanis Destiny állapota eléggé nyugtalanító volt. Nem hagyhatom, hogy miattam legyen komolyabb baja.

- Ismerek, de hozzá minimum három nap lenne eljutni – válasza egyáltalán nem nyugtatott meg, viszont amit tudtam, megtettem Destinyért. Szorosan magamhoz vontam és a saját testemmel is próbáltam felmelegíteni.

- Mióta eszméletlen? – kérdezte Lou, aggódva nézve minket a visszapillantóban.

- Körülbelül fél órája... – válaszoltam, arcát vizslatva. Úgy nézett ki, mint aki alszik, de mégis, valójában sokkal nagyobb bajban volt.

- Akkor csak melegítsd, tesó. Hamarosan fel kellene már ébrednie – mondta, ám ez egyáltalán nem nyugtatott meg. Mi lesz, ha nem ébred fel… Mégis… Hogy tudnám elviselni?

Csak simogattam a hátát, reménykedve, hogy jobban lesz, miközben olyan szorosan simultam hozzá, amennyire csak lehetett. Más helyzetben nem tettem volna ezt, mert egyáltalán nem vagyok bújós típus, de most szükséges volt ahhoz, hogy helyreállítsuk a testhőmérsékletét. Kis teste olyan gyengének és törékenynek tűnt, hogy attól féltem, már késő lesz.

- Ébredj fel, Destiny – suttogtam neki, habár biztos voltam benne, hogy nem hallja.

- Fent vagyok – jött a hirtelen, de halk válasz, mire kicsit eltoltam magamtól, hogy arcára nézhessek. Szeme csak résnyire ugyan, de nyitva volt, és már képes volt megtartani magát önállóan.

- Hála az égnek – könnyebbültem meg, és nem tudom miért, de még egyszer ölelésembe vontam. Annyira örültem neki, hogy felébredt, mint még talán soha semminek.

- Mi történt? Valahol a barlangban elvesztettem a fonalat – kérdezte, hangja halk és gyenge volt, és zavart tekintettel nézett szét maga körül.

- Az most nem fontos. Hogy érzed magad? Nem fáj semmid? – kérdeztem, reménykedve a legjobbakban.

- Mindenem bizsereg és szörnyen fáradt vagyok – nyögte, amolyan nevetés félét kicsikarva magából, amitől kissé megkönnyebbültem.

- Rendben, az jó. Minden rendben lesz, csak pihenj nyugodtan – mosolyogtam rá, és segítettem neki lemászni az ölemből.

- Köszönöm, hogy… Melegítettél – nézett rám zavartan, látszólag őt is meglepte a gesztusom. Mit mondjak erre, ha a túlélésről van szó, Emerald szépen elbújik és csak Harry marad, aki sokkal segítőkészebb.

- Nincs mit – mosolyogtam rá vissza, és ráterítettem még egy takarót, hogy biztosan sikerüljön felmelegednie, majd előrehajoltam Louhoz.

- Na, hogy van? – kérdezte azonnal.

- Rendbe fog jönni, csak ki kell pihennie magát – válaszoltam végre megnyugodva. Egészen eddig a mellkasom szorítása jelezte, hogy valami nincs rendben, de szerencsére már elmúlt a veszély és az idegeim is megnyugodtak. Ekkor kapott el engem is a fáradtság.

- Akkor irány Boston? – kérdezte Lou izgatottan vigyorogva rám, mire összepacsiztam vele.

- Irány Boston – bólintottam önfeledten, máris a város hangulatába kerülve. Mindig is el akartam jutni Bostonba, de valahogy soha nem jött össze, de most végre teljesülhetett ez az álmom is.

- Addig viszont pihenj le te is. Majd szólok, ha át kell venned a vezetést – mosolygott Louis, nekem pedig nem kellett kétszer mondani, már hátra is dőltem Destiny mellé. Ő már mélyen aludt, szuszogásából ítélve már semmi baja nem volt, aminek nagyon örültem. Én ugyan nem tudtam azonnal elaludni, de legalább volt időm átgondolni a dolgaimat. Állítólag Eric ott lesz Bostonban, hacsak nem késünk el. Most várt ránk egy napos utazás, rosszabb esetben inkább másfél, mert az útviszonyok nem engedték meg a normális tempót. Abban reménykedtem, hogy még pont elcsíphetjük Ericet és végre pontot tehetünk az ügyre, habár volt egy rossz érzésem ezzel kapcsolatban. Alig vártam már, hogy végre végezhessek vele, hogy végre átérezhesse a fájdalmamat. A múltra gondoltam… Vajon, ha össze sem barátkozom vele, most minden más lenne? Mi lett volna, ha apám nem hagy el minket? Vajon normális fiatal lennék? Destinyre pillantottam. Ő olyan kedves és ártatlan… Ha nem lennék bűnöző, biztosan álmaim nője lenne és biztosan meg akarnám szerezni, de így, romlottan, inkább meghagyom őt egy tiszteséges férfinak. Pedig olyan gyönyörű… Nem, én biztosan csak rossz hatással lennék rá, amit nem akarok. Amúgy is, nem kell nekem barátnő, tökéletesen megvagyok egyedül is, meg amúgy is, itt van nekem Louis, akire bármikor számíthatok. Nem nő, de mint már említettem, bármelyik bárban szerezhetek egyet két perc alatt, szóval ezzel sincs probléma. Inkább a másik oldalamra fordultam és kibámultam az ablakon. Boston, jól vigyázz, mert Emerald hamarosan megérkezik és aztán nem lesz kegyelem.

---------

Sziasztok! ❤

Hogy telik a szeptember? Remélem hogy nem szenvedtek nagyon az iskolától, nekem szerencsére még egész tűrhető :) 

A részről csak annyit, hogy személy szerint imádtam és csak remélni tudom hogy ti is így lesztek vele❤

A következő részt igyekszem a lehető leghamarabb hozni :)