Two Ghosts
Destiny
Miután Harry olyan hirtelen magamra hagyott, nem
tudtam mit kezdeni magammal. Csakis azon járt az agyam, hogy vajon milyen
hülyeséget tervelt ki, amitől bajba kerülhet. Aggótam érte, nem akartam, hogy
az a béke - ami körülöttünk honolt két egész napig -, eltűnjön. Órákon
keresztül egyedül császkáltam a lakásban az ujjaimat tördelve, egészen addig,
míg meg nem hallottam a bejárati ajtó nyílását.
Türelmetlenül szaladtam a nappaliba, de csak Louis
érkezett meg, a göndörke még továbbra is házon kívül csatangolt.
- Szia Lou… - köszöntem neki egy csöppet nyugodtabban,
de ő összeráncolt homlokkal nézett fel rám.
- Mi a baj? Hol van Harry? – kérdezte aggódva, látva
rajtam a feszültséget. Hatalmas levegőt vettem és idegesen a hajamba túrtam. Ha
Lou sem tudja, hogy hol van, akkor hatalmas őrültséget csinálhat.
- Nem tudom… Reméltem, hogy veled van – vontam meg a
vállam, mire ő azonnal a kezébe vette a telefonját és tárcsázni kezdett. Pár
csengés után Harry fel is vette a telefont. Nem értettem túl sokat a
beszélgetésükből, ugyanis csak Lou válaszaiból tudtam következtetni arra, miről
magyaráz Harry. Mindez ellenére Louis nyugodt hangja elárulta, hogy nincsen
semmi baj, így megkönnyebbülten levetettem magam a kanapéra, amíg ők befejezték
a társalgást.
- Minden oké, csak elment az egyik barátjához…
Valószínűleg csak holnap jön vissza, de ne aggódj, biztonságban van –
nyugtatott meg Lou mosolyogva, miután lehuppant mellém.
- Annyira féltem, hogy valami őrültséget fog csinálni…
Olyan eszelős tekintettel rohant el, hogy szabályosan megijedtem tőle – ráztam
a fejem feszülten felnevetve, mire Lou felvonta a szemöldökét.
- De mégis mi történt? Egyszerűen kapta magát és szó
nélkül elrohant? Nehezen tudom elképzelni…- röhögte Lou összezavarodva.
- Hát… Fürödtünk a jakuzziban… - ahogy az emlékek
újból felvillantak a szemem előtt, éreztem, hogy felmelegszik az arcom és a
gyomrom liftezni kezd – Tök jól szórakoztunk, meg minden, aztán elment –
mondtam ki egyszerűen, mire Lou hatalmasokat pislogott rám.
- Oké, részletekre nem voltam kíváncsi – röhögte
undorodó arcot vágva, mire értetlenül néztem rá, aztán leesett a dolog.
- Ja, nem! Nem úgy értettem! Elment, otthagyott, távozott,
kisétált az ajtón… Soroljam még a szinonimákat? – magyaráztam ki magam rákvörösre
pirulva, amivel elárultam azt, hogy tulajdonképpen az előző kijelentésemmel sem
hazudtam.
- Ohh… Oké – válaszolta látszólag beletörődve a
dologba, de a perverz vigyora még mindig ott csücsült az arcán, amivel teljesen
kikészített.
- Jaj, ne nézz így rám – fontam keresztbe magam előtt
a karom durcásan, ugyanis Lou le sem tagadhatta, hogy nem vette be a
magyarázkodásom.
- Ugyan, Destiny. Mindketten tudjuk, hogy nem tudsz
nemet mondani a göndörkének. Ha érted, mire gondolok – kacsintott rám, mire hangosan
felnevettem.
- Zárjuk le a témát, rendben? – fogtam a fejem zavaromban.
- Rendben – tette fel a kezét megadóan, majd ismét
komoly arckifejezést vett fel – Tehát a lényeg, hogy Harry egyben van és nem
kell sokáig elviselned a hiányát – veregette meg a vállam – Addig pedig be kell
érned velem, habár nem tudok olyan szolgáltatásokat nyújtani, mint a pasid, de
határozottan viccesebb vagyok – húzta ki magát Lou, mire hangosan felnevettem.
Ugyan Louval nem töltöttünk még túl sok időt együtt, de már a túszságom
legelején hamarabb megtaláltam a közös hangot vele, mint Harryvel, ami nagy
szó. Louis egyébként a legérdekesebb ember, akivel valaha találkoztam. Kívülről
megközelíthetetlennek tűnik, főleg mikor csak kifejezéstelen arccal mered maga
elé, de amint elkezd beszélni, mintha a legkarizmatikusabb emberrel
társalognál. Mindig tudja, hogyan alakítsa át a kínos helyzeteket viccessé,
sőt, ahhoz is nagyon jó érzéke van, hogy hogyan dobja fel az ember kedvét a
legrosszabb napokon. Eszméletlen sztorijai vannak, amiket bámulatos módon tud
elmesélni, úgy, hogy olyan érzésem van, mintha én is ott lettem volna az adott
helyzetben. Ami viszont nagyon tiszteletreméltó, hogy semmi önzőséget nem
fedeztem fel benne. Mikor egy Harryvel közös gyerekkori emlékről mesélt, szinte
láttam a szemében a Harry iránt érzett hűségét és kiolvastam a tekintetéből azt
is, hogy érte bármikor képes lenne még meghalni is.
Órákon keresztül csak beszélgettünk a kanapén ülve,
kicsit jobban megismertük egymást és őszintén szólva, egy kicsit jobban
megkedveltem Lout. Eddig is imádtam a személyiségét, de most már inkább
csodálni kezdtem őt.
Amint besötétedett, bekapcsoltuk a tévét is, de nem
találtunk semmi nézhető filmet, így Lou kiválasztott egy random gyerekeknek
szóló sorozatot és elkezdte alákommentálni azt. Hát, azt kell, hogy mondjam,
nem emlékszem mikor nevettem utoljára annyira, hogy a földön kötöttem ki
levegőért kapkodva.
Nem tudom mennyi lehetett az idő mikor kifáradtunk, de
utána már csak álmosan néztünk valamilyen eszméletlenül aranyos rajzfilmet és
szépen lassan bealudtunk arra.
Mivel Louis szörnyen hangosan horkolt, amitől nem
tudtam aludni, az éjszaka közepén felköltöztem a hálószobába, hogy nyugodtan
alhassak de valamiért csak nagyon nehezen tudtam visszaaludni álmosságom ellenére.
Órákig csak forgolódtam, gondolataim pedig Harry irányába terelődtek. Azt
kívántam, bárcsak ott feküdne mellettem és hozzá bújhatnék, hogy egyenletes
szuszogását hallgatva szépen lassan álomba merülhessek.
Másnap már dél körül járhatott az idő, mikor
kinyitottam a szemeimet. Azonnal eszembe jutott, hogy a göndör már
megérkezhetett, így miután egy kicsit felfrissítettem magam, lerohantam a
konyhába. Csalódottan konstatáltam, hogy Harry még nem érkezett meg, ugyanis
Lou egyedül ücsörgött a kanapén és szinte eggyé vált a laptopjával. Hatalmasat
sóhajtva csak csináltam magamnak egy gyors reggelit, majd lepattantam mellé a
tévé elé.
Körülbelül fél óra múlva viszont már nyílt is a
bejárati ajtó és végre felbukkantak a göndör tincsek, amiket annyira hiányoltam.
- Na, kipletykáltad magad? – kérdezte Lou nevetve,
amint Harry csatlakozott hozzánk. Nem ült le közénk, csak zavartan beletúrt a
hajába és féloldalas mosollyal nézett Loura.
- Ja, végre elmesélhettem pár kínos sztorit rólad –
cukkolta őt a göndör, majd lopva rám pillantott. Óvatosan elmosolyodtam, de ő
nem viszonozta a gesztust, csak sietve elkapta a tekintetét. – Öhm… Nem
aludtunk sokat szóval szerintem megyek és kialszom magam odafent. Sikítsatok,
ha kellek – mondta ásítva, majd egy laza intéssel már el is tűnt.
Még mindig aggodalmaskodtam egy picit, mivel még
mindig nem tudtam, Harry miért rohant el olyan gyorsan előző este, de úgy
döntöttem, nem zaklatom őt azonnal a kérdéseimmel.
Amíg a göndörke az emeleten szunyókált, mi Louval
remekül szórakoztunk, ugyanis letöltött egy focis játékot a telefonjára és
mindenképpen be akarta bizonyítani nekem, hogy ő a foci mestere. Eléggé
kijöhetett a gyakorlatból, ugyanis öt meccsből ötöt vesztett el.
- A futball királya, Louis Tomlinson – mondtam
szarkasztikusan, mikor az eredményhirdető táblán megjelent Louis neve a „loser”
felirattal.
- Szar ez a játék – hajította el a telefonját mérgesen
a párnák közé – Sokkal jobban megy, ha a saját lábaimmal érintem a labdát –
magyarázkodott büszkén bólogatva, mire csak hitetlenül felnevettem.
- Hiszem, ha látom – provokáltam keresztbe tett
karral, mire sértetten összehúzta a szemét.
- Gimiben bekerültem a focicsapatba és még
csapatkapitány is lehettem volna, ha nem romlanak le a jegyeim... – dicsekedett
büszkén kihúzva magát – Még Harrynél is jobb voltam, habár tény, hogy az ő
erőssége a bokszolás. – magyarázta, miközben újból a kezébe vette a telefonját
és görgetni kezdett a képei között. Pár pillanat múlva már felém is mutatta a
képernyőt, melyen ő és a göndörke voltak focimezben. A kép alig pár éve
készülhetett, de mégis jelentősen fiatalabbak voltak még. Harry elképesztő
aranyos volt a képen, gödröcskés mosollyal tartotta a kezében a focilabdát,
miközben fél karjával átölelte Lout, aki pedig büszkén nézett a kamerába.
- Oké, most már hiszek neked – nevettem fel a kezembe
véve a telefonját, hogy alaposabban tanulmányozhassam a képet.
- Nézd meg az egész albumot, ha szeretnéd – vonta meg
a vállát, én pedig vigyorogva lapoztam tovább. Louis rengeteget mesélt a képekről,
én pedig kezdtem úgy érezni magam, mintha már évek óta velük lógnék és részese
lennék ennek az egésznek. Mielőtt megismertem volna őket, mélyen elítéltem
azokat az embereket, akik füveztek és az utcán lógtak ahelyett, hogy a
jövőjükkel vagy a munkájukkal foglalkoznának, de a képeket elnézve rengeteg
szép élményt szereztek. Tény, hogy elég egészségtelen és buta módon, de az
élmények sokkal fontosabbak az életben, mint a tanulás vagy a pénzkeresés. Úgy
éreztem, hogy mindez azért történt velem, hogy erre végre rájöjjek.
Órákon keresztül üldögéltünk a kanapén a képeket
nézegetve, de egy idő után már nagyon megéheztünk, így úgy döntöttünk, ideje
enni valamit. A hűtőben még nem volt semmi normális kaja, tekintve, hogy New
Yorkból nem sok mindent tudtunk elhozni, ezért el kellett mennünk bevásárolni.
Gyorsan felszaladtam az emeletre, hogy magunkkal
hívjam Harryt is.
A hálószobába belépve csak csupasz hátát láttam,
ugyanis párnáját átölelve aludt a hasán. A takaró a derekáig le volt csúszva,
így tökéletesen ráláthattam hátizmaira, amik még nyugalmi állapotban is
szörnyen vonzóak voltak. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy hagynom kellene
aludni, de tudatnom kellett vele, hogy elhagyjuk a lakást. Óvatosan mellé másztam
az ágyra, majd gyengéden a hátára simítottam a kezem.
- Harry? – suttogtam, igyekezve nem megijeszteni őt az
érkezésemmel.
- Hagyj aludni – morogta azonnal, meg sem mozdulva.
- El kellene menni a boltba pár cuccért… Jössz velünk?
– kérdeztem reménykedve abban, hogy megjön a kedve kibújni az ágyból.
- Nem – dünnyögte, nyűgösen magára húzva a takarót.
Arca nyúzott és gondterheltnek tűnt, így rossz érzés töltött el.
- Harry, minden rendben? – túrtam bele kócos hajába
aggódóan, mire végre kinyitotta a szemeit.
- Mit nem értesz azon, hogy hagyj aludni? – dörmögte
szikrákat szórva a szemével és arrébb húzódott a takaró alá. Ellenszenves
hangja nagyon meglepett és egy kicsit el is szégyelltem magam, amiért zavartam
őt.
- Bocsi, már itt se vagyok. Sietünk vissza! –
köszöntem el tőle csendesen, majd már magára is hagytam, hogy nyugodtan
pihenhessen. Biztosan nagyon kimerült az éjszaka, ezért érthető, miért volt
ennyire nyűgös. Amint beszálltam Lou mellé a kocsiba, csak csalódottan
felsóhajtottam.
- Jobb, ha nem piszkáljuk meg az alvó oroszlánt –
mondtam hitetlenül felnevetve, mire Lou felvont szemöldökkel nézett rám. – Kicsit
nyűgös a göndör – legyintettem, mire megértően bólintott, majd beindította a
kocsit.
A vásárlásunk kicsit tovább húzódott, mint terveztük,
ugyanis beletelt egy kis időbe, amíg találtunk egy biztonságosnak tűnő
szupermarketet. A sorok között kapucnikban sétáltunk, igyekeztünk a lehető
leggyorsabban összeszedni, amire szükségünk volt, de alig pár perc bolyongás
után csak azt vettük észre, hogy az egyik biztonsági őr a nyomunkban van és
messziről figyel minket.
- Lou… - sziszegtem neki, amint észrevettem, hogy a
férfi felénk kezd közelíteni, mire ő megragadta a karom és a következő sorba
húzott.
- Váljunk szét, aztán a lehető leggyorsabban hagyjuk
el ezt a helyet. Ha bármi gond van, csak sikíts és megyek. Ha engem kapnak el,
akkor csak csukd be a szemed és fuss – magyarázta, mire összeráncoltam a
homlokom.
- Csukott szemmel nem tudok futni – akadékoskodtam,
mire csak fáradtan felröhögve megrázta a fejét, aztán megfordult, hogy az
útjára induljon. Perceken belül újból összefutottunk, ekkor már minden kellő
dolgot beszereztünk, így a kasszához siettünk.
- Nem gondolod, hogy kevésbé lennénk feltűnőek kapucni
nélkül? – kérdeztem tőle suttogva, amint az önkiszolgáló pénztárnál pakolni
kezdtük a cuccokat.
- Az emberek számára tényleg nem lennénk feltűnőek, de
Eric szemeinek annál inkább – válaszolta óvatosan körülnézve. A biztonsági őr
is megérkezett és sasszemekkel pillantgatott felénk. Már éppen kifizettük a
vásárlásunk összegét és elpakoltuk a cuccokat, mikor hirtelen az utunkat állta.
- Jó napot kívánok, kérem azonosítsák magukat! –
mondta ellenkezést nem tűrő hangnemmel, mire az ajkamat beharapva Loura néztem.
Ő csak nyugodtan elővette a pénztárcáját és átnyújtotta a biztonsági őrnek a
két hamis személyigazolványt. A férfi alaposan áttanulmányozta őket, majd
hatalmasat sóhajtva elengedett minket.
- További szép napot! – vigyorogtunk rá győztesen,
majd komótosan kisétáltunk az üzletből.
- Ez meleg helyzet volt… - fújtam ki a levegőt
megkönnyebbülve, amint beszálltunk a kocsiba. – Mit csináltunk volna, ha
észreveszi, hogy hamis az igazolvány? – kérdeztem Loutól, akinek vigyora még
mindig ott ült az arcán.
- Futottunk volna. Egyszer már eljátszottátok ezt
Harryvel, nem?
- Igen, de azt is csak a szerencsének és neked
köszönhetően úsztuk meg – biccentettem hálásan mosolyogva rá, mire csak
szerényen megvonta a vállát.
Kész öröm volt abba a gyönyörű konyhába bepakolni a
cuccokat, azt kívántam, bárcsak örökre ebben a házban élhetnénk kicsit
nyugodtabb körülmények között… Az emeletről mocorgást hallottam, így vidáman
osontam fel a lépcsőn, hogy megnézzem, Harry kialudta-e már magát.
Mikor beléptem a hálószobába, Harry már nem aludt,
viszont tenyerébe temetett arccal ült az ágy szélén, nekem háttal. Láttam
rajta, hogy hatalmas levegőket vesz, mint aki próbál megnyugodni és lábával
idegesen dobolt a padlón. Azonnal összeszorult a torkom és már a lehető
legrosszabb híreket képzeltem el. Már épp közelebb léptem volna hozzá, hogy
mellé üljek, mikor egy hirtelen mozdulattal felpattant, felkapta a párnáját és
egy visszafogott morgás kíséretében erősen a falnak hajította azt. Ökölbe
szorítva mindkét kezét lihegett párat, aztán minden erejét összeszedve a falba
bokszolt. Még nézni is rossz volt, szinte hallottam, ahogy csontjai
megroppannak és ökléből azonnal folyni kezdett a vér a felsértett bőrfelületnek
köszönhetően. Csak remegve álltam ott az ajtóban, a sokk nem engedte, hogy
megmozduljak.
- Harry… - suttogtam alig hallhatóan, mire ijedten
felém kapta a fejét. Szemében dühöt, kétségbeesést és csalódottságot láttam,
megfűszerezve egy kis szomorúsággal.
- Mi… Mióta állsz ott? – kérdezte remegő hanggal,
miután a háta mögé rejtette kezeit.
- Csak most jöttem… Mi a baj? Történt valami? –
kérdeztem gyengéden, miközben közelebb léptem hozzá, hogy átölelhessem.
Meglepetésemre csak hátrálni kezdett és lesütötte szemeit.
- Az nem fontos – morogta a fejét rázva, majd felkapta
az előbb elhajított párnát és a helyére tette.
- Már hogy ne lenne fontos? – kérdeztem vissza
hitetlenül, a falban keletkezett horpadásra mutatva. Harry nem szólalt meg,
csak sötét tekintettel nézett rám és élesen beszívta a levegőt. Láttam rajta,
hogy valami nagyon nincs rendben vele, de azt is éreztem, hogy esze ágában
sincs beavatni engem a dologba. Vártam, hogy mondjon valamit, de csak leült az
ágyra és tanulmányozni kezdte vérző bütykeit.
- Harry… - indultam meg felé lassan, de ő azonnal
felpattant, hogy ne érhessem el őt.
- Ne foglalkozz vele, oké? Semmiség. – dünnyögte
indulatosan, majd rám sem nézve egyenesen kiviharzott az ajtón. Perceken
keresztül csak dermedten álltam a szoba közepén és próbáltam rájönni, hogy ez
honnan jöhetett, merthogy 24 órával ezelőtt még minden gördülékenyen ment. A
szívem összeszorult már csak a gondolatra is, hogy egyedül szeretne megbirkózni
a dologgal. Újra és újra átpörgettem az agyamban a történteket, de egyszerűen
nem tudtam rájönni, hogy mi lehet az ügy forrása. Hosszú percekig bámultam a
horpadást a falon. Biztosan én rontottam el valamit. Ha nem én lettem volna,
akkor megosztaná velem a problémát… De mégis, mit tettem?
Hirtelen ötlettől vezérelve Harry nyomába eredtem,
viszont a nappaliban egyedül Lout találtam.
- Hol van? – kérdeztem sietve, de csak aggódó
tekintetét kaptam válaszul. – Utánamegyek – határoztam el magam azonnal és már
indultam is felvenni a kabátomat, de Louis megállított.
- Szerintem hagynod kellene, hogy kitombolja magát.
Csak elment sétálni, ami szerintem annyi, hogy keres egy erdőt és szétlövi a
fákat – legyintett félvállról, de ezzel nem nyugtatott meg. Mi van, ha valami
baj éri őt útközben? Oké, ott van nála a fegyver, de akkor is…
- Rám haragszik, ugye? – kérdeztem halkan, pár
pillanat csend után, mire Louis meglepetten felvonta a szemöldökét.
- Ezt miből gondolod? Nem, dehogy is! – rázta a fejét
összeráncolva a homlokát, de aztán egy pillanatra felvillant a szeme és az
ajkába harapott.
- Ha Washingtonban történt volna vele valami, amíg
annál a haverjánál volt, elmondta volna, nem? Ehelyett csak dühöng, veri a
falat és rám se néz – soroltam a tüneteket, de Lou továbbra is csak a száját
rágcsálta.
- Majd beszélek a fejével, ha visszajön. De ne aggódj,
biztos vagyok benne, hogy te nem tettél semmi rosszat – nézett rám őszinte
mosollyal az arcán, aminek köszönhetően végre sikerült ellazítani a befeszült
izmaimat. – Harry néha bekattan, hosszú idő óta most először, talán épp ezért
ennyire intenzív a dolog… - magyarázta elgondolkozva.
- Mikor volt utoljára ilyen? – kérdeztem aggódva,
miután leültem Lou mellé a kanapéra.
- Mielőtt lecsukták – sóhajtotta – Vagyis, biztos
vagyok benne, hogy még a börtönben is előfordult, de az… Az az időszak nagyon
kemény volt – rázta a fejét. Látszott rajta, hogy még visszaemlékezni is a
nehezére esik, ezért úgy döntöttem, inkább nem kérdezősködök, csak megvárom,
hogy magától mesélje el a történteket. – Nézd, Harry elég veszélyes tud lenni –
fordult velem szembe hirtelen, komoly tekintetet felvéve.
- Na nem mondod – röhögtem fel tettetett
meglepettséggel, ugyanis a göndör már sokszor bebizonyította, hogy vele nem
érdemes ujjat húzni.
- Csak annyit akarok ezzel mondani, hogy ilyenkor
jobb, ha távol maradunk tőle. Pár óra vagy pár nap és lenyugszik, aztán minden
újból a régi lesz – magyarázta.
- Azt nagyon remélem – sóhajtottam fáradtan. Semmi
másra nem vágytam jobban, mint hogy szorosan átöleljem a göndört majd
szenvedélyesen megcsókoljam puha ajkait. Egy ideig még beszélgettem Louval,
akinek sikerült megnyugtatni engem, így teljesen higgadtan baktattam fel az
emeletre, hogy egy kicsit lepihenjek és feldolgozzam a történteket. Azon
gondolkoztam, hogyan segíthetnék Harryn, mert nagyon fájt ilyen rossz
állapotban látni őt. Tudtam, hogy rengeteg traumát kellett átélnie, amik eléggé
megviselték a lelkét és az idegrendszerét is, de azt kívántam, bárcsak nyitna
felénk, hogy segítsünk neki átvészelni az ilyen helyzeteket. Órák teltek el és
már rég be is sötétedett, így várható volt Harry érkezése. A várakozás az
idegeimre ment, úgy éreztem, a percek egyre hosszabbak lesznek és kezdtem
beleőrülni a tehetetlenségbe. Este fél tíz körül aztán végre valahára
megérkezett, legalábbis a bejárati ajtó csapódásából erre mertem következtetni.
Mivel Lou azt mondta, beszélni fog vele, amint hazaért, nem mentem le azonnal,
hanem körülbelül tíz percet vártam. A
lépcsőn lefelé haladva viszont hallottam, hogy még korán sem fejezték be a
beszélgetésüket. Harry felemelt hangja ütötte meg a fülemet, így a lépcső alján
megtorpantam.
- Ne mondd meg, hogy mit csináljak! – sziszegte Harry
hangosan, miközben a falhoz szorította legjobb barátját. Louis nem ijedt meg
tőle, továbbra is magabiztosan nézett a göndör szemébe.
- Gyáva vagy, Harry. Egy kibaszott gyáva féreg vagy–
rázta a fejét Lou összehúzva a szemeit, megvetően nézve a nála egy fejjel
magasabb Harryre.
- Azt hiszed nekem ez ilyen könnyű? Nem tudsz semmit!
– emelte fel a hangját Harry, miközben egyre erősebben szorította Louis
pulcsiját. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, azt hittem, hogy össze fognak
verekedni, ezért úgy éreztem, muszáj beavatkoznom.
- Engedd el őt! – kiáltottam ijedten, miközben
megindultam, hogy szétszedjem őket. Mindketten egyszerre kapták felém a
fejüket. Louis csak sajnálkozó pillantást vetett felém, Harry viszont egyenesen
szikrákat szórt a szemével. A hirtelen beállt csend csak tovább fokozta a
feszült légkört. Harry visszafordította a tekintetét legjobb barátjára és egy
pillanatnyi szemkontaktus után elengedte őt, majd sarkon fordult, hogy
távozzon.
- Persze, rohanj el most is, mint mindig, mikor
problémába ütközöl! Igazad van, tényleg ez a jó megoldás – dünnyögte Louis
utána, mire Harry megtorpant, majd visszafordult.
- Komolyan azt akarod, hogy megüsselek? – vonta fel a
fél szemöldökét a göndör, és kettő lépést tett Louis felé, míg ismét csak egy
hajszál maradt köztük. Szinte remegtem, nem akartam, hogy verekedés kerekedjen
ebből, ugyanis pontosan tudtam, annak csúnya vége lesz.
- Igen, talán azt akarom. Ha ez kell ahhoz, hogy
lenyugodj és végre normálisan viselkedj, akkor szívesen bevállalom! – emelte
fel a hangját Lou, mire Harry egy pillanatig habozott, de aztán egy hirtelen
mozdulattal nekilökte őt a falnak. Ekkor jött el az a pillanat, hogy szét
kellett választanom őket, ugyanis Louis is azonnal támadásba lendült.
- Hagyjátok már abba! – sikítottam a kiakadás szélén
állva – Legjobb barátok vagytok, az isten szerelmére! – álltam be kettőjük
közé, így mindketten hatalmas levegőket véve néztek farkasszemet egymással.
- Az nem jelenti azt, hogy nem verhetem szét –
válaszolta Harry, lelökve magáról a kezeimet.
- Megölni nem akarsz, ha már itt tartunk? – kérdezte
Louis tovább hergelve a göndört, akinek ismét ökölbe szorult a keze, de ezúttal
nem mozdult, csak egy lépést tett hátra és csalódott arckifejezéssel nézett
Loura. Vérfagyasztó csend lett. Harry az ajkába harapva lesütötte a szemét,
majd lassan megfordulva ténylegesen az ajtó felé vette az irányt. Még én is
éreztem, hogy a Louis által feltett kérdés sebet ejt Harry lelkén, így azonnal
összeszorult a szívem. Próbáltam megszólalni, utánakiáltani, hogy álljon meg,
de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Csak néztem, ahogy kisétál az ajtón,
szörnyen hideg hangulatot hagyva maga után.
- Ez meg mi a franc volt? – tértem magamhoz hirtelen,
amint Loura pillantottam. Ő csak nemtörődöm módon megigazította magán a
pulcsiját és rendbe rakta a haját.
- Nyugi, nem nyírtam ki a lelkivilágát. Mondtam már
neki rosszabbat is – legyintett, mintha semmiség lenne.
- Mégis min kaptatok össze ennyire? – kérdeztem
értetlenül, de válaszul csak megrázta a fejét.
- Csak próbáltam beszélni vele… Nekem sem tiszta a
dolog – mondta.
Ezek után már nagyon elfogott az aggodalom. Harry
ismét elvitte a kocsit, és egyikőnk sem tudta, merre járhat. Csak remélni
mertem, hogy nem csinál semmi butaságot ilyen felbőszült állapotban.
Legszívesebben utánamentem volna, hogy legalább mellette legyek, de már régen
messze járt, esélyem sem lett volna utolérni őt.
Hosszú órákon keresztül csak vártam, hogy visszajöjjön.
Louis már rég lefeküdt aludni, de én le sem tudtam csukni a szemeimet, így
inkább leköltöztem a kanapéra, hogy azonnal észrevegyem, amint Harry hazaér.
Mondanom sem kell, csak fetrengtem és a plafont bámulva gondolkoztam. Szörnyen
éreztem magam, hiányoltam Harryt, aggódtam érte és bántott az, hogy nem tudtam
rajta segíteni. Újabb és újabb lehetséges helyzeteket kezdtem mérlegelni
magamban, de mindegyikből egyre szörnyűbb dolgokat hoztam ki, így egy idő után
képtelen voltam leállítani a képzeletemet.
Már világosodott, mikor elnyelt az álom, és
legközelebb csak kettő óra körül ébredtem fel, mikor megéreztem Louis kávéjának
az illatát. Amint észrevette, hogy már fent vagyok, leült mellém a kanapéra és
nekem is hozott egy bögre feketét, amit hálás mosollyal megköszöntem.
- Nagyon remélem, hogy Harry egy órán belül hazaér, mert
ideje lenne visszavinnem a kocsit a tulajnak – nézett az órájára türelmetlenül,
miután nagyot kortyolt az italából.
- Még mindig nem ért vissza? – eszméltem fel, ugyanis
csak ekkor tértem magamhoz annyira, hogy felfogjam a helyzetet.
- Nem. De ahogy ismerem, pont az utolsó percben fog betoppanni
– sóhajtotta – Jut eszembe, csak ketten lesztek ma a házban, mert a kocsi
tulajánál töltöm az éjszakát és ő fog hazahozni engem kora reggel. Ezután már
csak egy kocsival fogunk közlekedni – mondta szomorúan, mire együttérzően
megveregettem a vállát. A motort már sikerült elfelejtenie, de attól is nagy
szívfájdalom árán szabadult meg.
Pontosan úgy, ahogy Louis megjósolta, Harry ötven perc
múlva már fel is bukkant. Sokkal csendesebben lépett be a házba, mint előző
alkalommal, és nem kezdett azonnal üvöltözni, amit egy jó jelnek fogtam fel.
Louis kérlelő tekintettel nézett rá, kinyújtva felé a kezét, hogy a göndör
átadhassa neki a kocsikulcsot. Harry egy pillanatig csak a szemébe nézve
habozott, de aztán egy hatalmas férfias ölelésben részesítette legjobb
barátját. Láttam, hogy suttog valamit a fülébe, de nem tudtam kivenni a szavait.
Mosolyogva néztem a jelenetet és belül hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Harry
épségben tért haza és éppen szorosan ölelgeti Lout, akit tegnap még agyon akart
verni. Ismét meggyőződhettem róla, hogy közöttük tényleg egy elég szoros és
különleges kötelék van, hiszen nem is kellett huszonnégy óra, hogy
kibéküljenek.
Miután Louis elhagyta a házat, Harry egyenesen a
konyhába vette az irányt, így követtem őt. A hűtő előtt ácsorgott és szinte
hallottam a gondolatait, miszerint semmi ehető nincs ebben a lakásban.
- Csinálhatok neked melegszendvicset, ha szeretnéd –
szólaltam meg mosolyogva, miközben közelebb lépkedtem hozzá.
- Kösz, de megoldom – dünnyögte meglepetésemre.
Valahogy arra számítottam, hogy majd szörnyen aranyosan megfordul és engem is
egy hatalmas ölelésben részesít, de ehelyett csak bunkó hanggal elutasította a
segítségemet. Már nagyon összezavart a viselkedése. Alig fél perce még úgy
tűnt, minden a régi, de nem mertem rákérdezni a dologra, túlságosan féltem a
visszautasító választól. Ekkorra már biztos voltam benne, hogy Harry miattam
ennyire dühös.
Lehet,
hogy az agyára mentem? Elvégre az utóbbi időben szinte minden
egyes percet együtt töltöttünk, nem is volt olyan nap, hogy egy óránál többet
lettünk volna távol egymástól. Lehet,
hogy beleunt a kapcsoltunkba? A körmömet rágva a kanapéra kuporodtam és
csak gondolkoztam. Éreztem, hogy a szívem szép lassan repedezni kezd a gondolataim
hallatán. Hogy nem jöttem rá erre korábban? Harry besokallt tőlem, emiatt kerül
engem, emiatt ilyen ingerült. Csak egy kis teret szeretett volna, de én nem
adtam meg ezt neki… Hogy lehetek ekkora
barom?
Teljesen a gondolataimba temetkeztem, mialatt Harry
már fel is menekült a hálószobába. Sírni támadt kedvem. Ahogy egyre
részletesebben gondoltam át az utóbbi időt, úgy jöttem rá, hogy teljesen rácsimpaszkodtam
Harryre, akárcsak egy kismajom, ami jogosan akaszthatta ki őt.
Csak akkor eszméltem fel, hogy a sötétben ücsörgök,
mikor megszólalt a csengő. Azonnal görcsbe rándult a gyomrom, elvégre nem
vártunk vendéget. Visszafojtott lélegzettel meredtem az ajtóra, meg sem mertem
mozdulni. Hosszú másodpercek teltek el, míg sikerült megmozdítani az ijedtségtől
megkövült testemet. Hallottam a saját szívverésem, melynek ritmusa arra
ösztönzött, hogy keljek fel, és nyissam ki az ajtót. Már épp elértem volna a
kilincset, mikor megéreztem egy erős kezet a csuklóm köré fonódni. A sötétben
csak a smaragd szemek villantak fel mellettem, majd már meg is éreztem egy puha
ujjat a számnak nyomódni, ezzel jelezve, hogy maradjak csendben. Újból
megszólalt a csengő.
- Menj a konyhába – suttogta Harry, miközben a kezébe
vette a fegyverét és óvatosan kinézett az ablakon. Már sötét volt, így teljesen
feleslegesen meresztette a szemét. Engedelmesen a konyhába settenkedtem, ahol
halkan kivettem egy fegyvert az egyik fiókból. Félig a fal mögé rejtőzve
kidugtam a fejem a nappaliba, hogy lássam, mi történik.
Harry óvatosan kinyitotta az ajtót és gondolkodás
nélkül a váratlan vendégre szegezte a fegyverét.
- Nyugalom haver, csak csomagot hoztam. Nem vagyok
betörő vagy akármi – hallottam meg egy fiatal srác hangját, mire értetlen
tekintettel léptem ki a nappaliba.
- Ki küldött? – kérdezte Harry keményen.
- Valami fekete ruhás faszi, asszem Ericnek hívták.
Csak a kezembe nyomta ezt a csokor rózsát, ezt a kis dobozt, meg a címet –
hadarta a fiú remegő hanggal. A név hallatán még a vér is megfagyott az
ereimben. Eric tudja, hol vagyunk.
- Mi van a dobozban? – kérdezte Harry gyanakodva,
továbbra is a srácra szegezve a pisztolyát.
- N-nem tudom, nem szoktam megnézni… - dadogta a
futár.
- Nyisd ki! – utasította őt a göndör, mire ő remegő
kezekkel felnyitotta azt. Harry csak egy nagyot bólintott, majd átvette mindkét
„ajándékot”.
- Én e-esküszöm, fogalmam sincs, mi ez az egész. A
kezembe nyomott egy marék pénz, azt hittem, csak nagylelkű… - rázta a fejét
hitetlenkedve szerencsétlen fiú, mire a göndör már leeresztette a fegyverét.
- Menj haza, öcskös. Legközelebb maradj távol az ilyen
emberektől mert még a végén te fogsz fizetni neki a saját életeddel – veregette
meg a vállát megértően, mire a srác csak nagyokat bólintott, majd már el is
iszkolt. Harry becsapta maga után az ajtót, majd be is zárva azt azonnal
megindult az emelet felé. Mondanom sem kell, azonnal követtem őt egyenesen a
hálószobába, ahol az ágyra hajította a kedves kis tárgyakat.
- Honnan tudhatta meg hol vagyunk? – kérdeztem
kétségbeesetten, miközben a kezembe vettem az amúgy rendkívül gyönyörű
rózsacsokrot. Harry a kis dobozzal volt elfoglalva, amiből egy picire
hajtogatott papírt szedett elő.
- Valószínűleg követte a kocsinkat – motyogta, majd
azonnal olvasni kezdte a kis fecnit. Ahogy haladt a sorokkal, úgy fehéredett el
az arca. Mire a végére ért, csak üveges tekintettel leült mellém az ágyra és
rám sem nézve átadta nekem a papírt.
„Drága
Emi,
Ha azt
hiszed, szörnyen okos vagy, amiért ki tudtad menteni magad és a kis ribidet
abból az istenverte hotelból, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak. Mindenhol
figyellek és csak arra várok, hogy végre lerendezhessük az ügyünket. Washington
belvárosában van egy elhagyatott raktárépület, ahol egy nagyon kedves
vérszerinti rokonod üldögél egy székhez kötözve. Elképesztően elragadó látványt
nyújtanak a kék tincsek a sötétben, tudtad-e? Éjfélkor tali, a pontos helyszínt
a lap alján találod. Ha nem vonszolod ide a segged, búcsút inthetsz az utolsó
élő családtagodnak is. Puszika”
Mire a szöveg végére értem, Harry már fel is pattant
és lebaktatott a lépcsőn. Azonnal utána eredtem, hiszem eszem ágában sem volt
hagyni, hogy egyedül belesétáljon Eric hálójába. Míg a göndör a konyhában
szedegette össze az összes fegyverét, én felkaptam a cipőmet. Mikor már
felszerelkezve beért engem, csak értetlenül nézett rám.
- Destiny, te mit csinálsz? – kérdezte a homlokát
ráncolva.
- Mégis mit csinálnék? Felveszem a cipőm – válaszoltam
egyszerűen, mire gondolkodás nélkül megrázta a fejét.
- Na nem, te biztos nem jössz velem. Itt maradsz a
lakásban és megvárod, míg visszajövök – jelentette ki ellenkezést nem tűrő
hangsúllyal.
- Nem engedlek el egyedül. Már megtanítottál lőni és
bokszolni, még segíthetnék is! – magyaráztam magabiztosan, mélyen a szemébe
nézve. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán ismét megrázta a fejét.
- Nem érdekel, túl veszélyes – jelentette ki, mire
csak megforgattam a szemem.
- Nem parancsolhatsz nekem, Tarzan. Veled megyek és
kész. Nem hagyom, hogy bajba sodord magad, ez pedig eléggé nagy baj kategóriába
tartozik – makacskodtam tovább. Eszem ágában sem volt itthon maradni és
megvárni, míg az az elmebeteg a hálójába csalja Harryt.
- Talán elfelejtetted, hogy még mindig a túszom vagy?
Igenis parancsolhatok neked! – emelte fel a hangját, mire már én is
visszaordítottam rá.
- Nekem pedig jogom van ellenkezni! – mélyen a szemébe
néztem és próbáltam azt sugallani, hogy mondhat bármit, nem fogom feladni.
- Na jó, elég ebből. Nem érek rá erre – rázta meg a
fejét dühösen, majd egy jó irányzott mozdulattal felkapott a hátára és elindult
velem az emelet felé.
- Nem teheted ezt! – sipítottam a hátát csapkodva,
miközben igyekeztem a lehető legjobban ficánkolni. Csak akkor jöttem rá, hogy
mit tervez, mikor az ágyra dobva engem egy bilincset láttam megcsillanni a
kezében.
- Ugye ezt nem gondolod komolyan? – kérdeztem
döbbenten. Soha nem gondoltam volna, hogy ismét képes lesz ezt megtenni, de a
szemében lévő elszántság megmutatta, hogy mégis.
- Ha ez kell ahhoz, hogy itt maradj, akkor de,
komolyan gondolom! – válaszolta, miközben a csípőmre ült, hogy lefogjon.
Próbáltam szabadulni, minden erőmet bevetettem, de ő még mindig fényévekkel
erősebb volt nálam. Mindkét kezemet lefogta és az ágy rácsához emelte azokat,
hogy a fémmel egész éjszakára odaláncoljon. Egyetlen egy működőnek tűnő
megoldást találtam, amivel úgy gondoltam, egy kicsit elhúzhatnám az időt.
Mielőtt még a másik karomat is az ágyhoz bilincselte volna, összeszedve minden
erőmet kiszabadítottam a kezem a szorításából és mire egyet pisloghatott, már
az ő keze is bilincsbe szorult.
- Mi a fasz, Destiny? – akadt ki, amint felfogta, hogy
ezzel az akciómmal mindketten az ágyhoz lettünk láncolva.
- Ha én nem megyek, akkor te sem mész. Nagyon
szívesen, épp most mentettem meg az életed – vigyorogtam rá győztesen, de ő
csak kétségbeesetten rángatta a karját a szabadulásban reménykedve. Mondanom
sem kell, nem járt sikerrel.
- Mindent elrontottál! – dühöngött teljesen kikelve
magából, majd a szabad kezével idegesen a hajába túrt.
- Ha engem kérdezel, szerintem a levél csak egy csapda
– mondtam ki őszintén, amint gondoltam, de látszólag egyáltalán nem érdekelte
az én véleményem.
- Nála van Gemma. Ha nem érek oda éjfélre, meg fogja
ölni! – őrjöngött. Szörnyen rossz érzés volt végignézni, ahogy pánikol, de nem
tehettem mást. A női megérzésem azt súgta, hogy Harrynek nem szabad kilépnie a
ház ajtaján. Hosszú percekig csak káromkodott és ordibált velem, de aztán szép
lassan lecsillapodott, aztán csak hatalmas levegőket véve a tenyerébe temette
az arcát és csendesen motyogott tovább.
- Meg fogja ölni… Miattam – suttogta kétségbeesetten
ringatva magát. Ekkor jutottam el arra a pontra, hogy nem bírtam tovább nézni,
muszáj volt hozzáérnem, hogy megnyugtathassam. Amint a hátára simítottam a
kezem, rám emelete méregzöld szemeit és egyenesen meggyilkolt a tekintetével.
- Nincs nála Gemma. Harry, hidd el… Ennyire még soha
nem voltam biztos semmiben. Csak blöfföl… Be akar csalni a hálójába, hogy aztán
az emberei elvégezzék a piszkos munkát – magyaráztam mélyen a szemébe nézve, de
ő csak megvetően elhúzódott érintésem elől. – Gemma biztonságban van. Biztos
vagyok benne – próbáltam lelket önteni belé, de még csak rám sem nézett.
Könnybe lábadt a szemem. Mi van, ha rosszul döntöttem? Mi van, ha Gemma miattam
fog meghalni? Bele sem mertem gondolni ebbe a lehetőségbe, viszont ahogy egyre
többet gondoltam erre, úgy tűnt egyre valóságosabbnak.
- Hol van a bilincs kulcsa? – kérdeztem halkan
Harrytől, mire ő hitetlenül felnevetett.
- A konyhában az egyik fiókban – sóhajtotta – És
telefon sincs nálam, még mielőtt megkérdeznéd – tette hozzá unott hangsúllyal,
ezzel elvetve az utolsó reményem is. Abban a pillanatban szörnyen utáltam
magam, amiért pont aznap nem volt nálam hullámcsat.
- Louis csak holnap reggel jön vissza – mondtam
halkan, félve nézve a göndörke reakcióját, aki csak idegesen az ajkába
harapott. Ugyan a két kezünk igen közel volt egymáshoz, mégis az ágy két lehető
legtávolabbi pontján helyezkedtünk el. Én nekidőltem a háttámlának, Harry pedig
az ágy szélén lógatta le a lábait, nekem háttal. Szörnyen rosszul éreztem
magam. Már húsz perc eltelhetett, mióta egy légtérbe kerültünk és úgy éreztem
nem is fog javulni a hangulat. Harry teljesen elutasította minden
próbálkozásom. Fél óra után már elegem lett a saját gondolataimból, így úgy
döntöttem, ideje megbeszélni a dolgokat.
- Mi történt veled, Harry? – kérdeztem tőle megtörve a
hosszúra nyúlt feszült csendet. Csak félvállról nézett fel rám egy pillanatra,
de aztán újból a padlót kezdte vizslatni. – Miért rohantál el olyan hirtelen
Washingtonba? Mi változott meg alig huszonnégy óra alatt? – tettem fel sorra a
kérdéseket, melyekre reméltem, hogy hamarosan választ is fog adni, de nem
tette. Csak csendesen bámult a semmibe.
- Tudod, Harry, egy hatalmas seggfej vagy – adtam fel
a próbálkozást dühöngve, amire végre hajlandó volt reagálni.
- Mondj újat – dünnyögte cseppet sem kedvesen, de még
így is örültem szavainak. Hálás voltam azért, hogy végre nem hagyott figyelmen
kívül.
- Mit tettem ellened? - kérdeztem halkan, mire alig
láthatóan megrázta a fejét – Akármi is az, szörnyen sajnálom, nem állt
szándékomban beletiporni a lelkedbe – mondtam őszintén. Egy ideig csak csendben
rágta az ajkát, de aztán egy hatalmasat sóhajtott és végre megszólalt.
- Semmit. Nem tettél semmit – rázta a fejét, miközben
szembefordult velem és törökülésbe helyezkedett.
- Akkor miért bánsz velem úgy, mint régen? – kérdeztem
félve. Harry zavartan az ágyneműt birizgálta szabad kezével, nem nézett fel
rám.
- Én… Én nem… - kereste a szavakat, melyeket
nehézségek árán sem tudott megtalálni, így feladta a próbálkozást. Pár percig
csak csendben ültünk egymással szemben. A szívem összeszorult. Mégis mi
történhetett pár nap leforgása alatt, amitől minden megváltozott?
- Mióta vannak dührohamaid? – kérdeztem tőle, megtörve
a csendet. Kérdésemre csak összeráncolt homlokkal nézett fel rám.
- Mi? Nincsenek dührohamaim, ezt honnan vetted? –
kérdezte értetlenül, amivel teljesen összezavart. Ha Louis nem erről beszélt a
múltkor, akkor mégis mi a fenére gondolhatott?
- Lou mondta, hogy régebben is ütötted-végtad a
falakat – magyaráztam most már végleg elbizonytalanodva.
- Ja, és? Ez még nem jelenti azt, hogy pszichopata
vagyok – dünnyögte felháborodva. Szemében csalódást és szomorúságot láttam
egyszerre. Úgy láttam, mintha az a bizonyos játékos fény kihunyt volna belőle
és ez nagyon elszomorított.
- Nem így értettem – mondtam, próbálva javítani a
saját butaságomból adódó félreértésen.
- Akkor is baromság. Nincsenek dührohamaim, legalábbis
nem olyanok, amik betegségnek számítanának. Igen, voltam már nagyon dühös és
behorpasztottam egy-két falat, de az csak szimpla düh volt, nem roham. –
magyarázta a fejét rázva.
- És mire voltál dühös? – kérdeztem őszinte
érdeklődéssel, mire ismét elkapta a tekintetét.
- Az… Lényegtelen – legyintett.
- Harry, ne mondd ezt mégegyszer, különben már nekem
lesznek dührohamaim ettől a választól – nyögtem fel fáradtan, de látszólag csak
még jobban felbőszítettem ezzel.
- Oh, fogd már be – morogta kedvtelenül.
- Mégis mi történt veled? Miért lettél ekkora seggfej
két nap alatt? – kérdeztem a kiakadás szélén állva, ugyanis kezdett elegem
lenni abból, hogy egyetlen fontos kérdésemre sem kapok megfelelő választ.
- Ez a valódi énem – vonta meg a vállát nemtörődöm
módon.
- Nem, Harry… Tévedsz. Ez csak egy páncél, ami mögé
rejtőzöl, hogy ne kelljen kimutatnod az érzéseidet. Tudom, mert láttam már mi
van a páncél alatt – magyaráztam gyengéd hangsúllyal, próbálva rávenni őt a
beszédre, de sajnos csak még jobban felbőszítettem.
- Nem, Destiny. Te tévedsz. A valódi énem egy
született seggfej. Az a hamis énem, aki úgy viselkedik, ahogy veled tettem. Ha
nem vetted volna észre, körözés alatt állok és van egy világméretű pöcs, aki ki
akar nyírni engem és a hozzám közel álló összes embert. Nem szállhatok harcba
vele, ha egy érzelgős kis nyápic vagyok. Ez az énem csak a te fejedben létezik.
– magyarázta kikelve magából, amivel teljesen ledöbbentett. Komolyan így
érezne?
- Harry, én… - próbálkoztam, de ő a szavamba vágott.
- Az a Harry, akivé tenni akarsz, nem létezik és nem
is fog életre kelni – zárta le a témát mélyen a szemembe nézve, én pedig csak
megsemmisülve meredtem rá.
- Te… Te most szakítani próbálsz? – kérdeztem pontosan
tudva a válaszát. Éreztem, hogy a szívem millió kis repedése egyre érzékenyebb
lesz.
- Nem is jártunk, de igen, mondhatjuk így is! – mondta
keményen, figyelemmel követve a reakciómat. Az arckifejezésem viszont semmit
sem árult el abból, amit legbelül éreztem. A szemhéjam sem rebbent meg,
egyszerűen csak bólintottam egyet.
- Ezt megbeszélhettük volna ordítozás nélkül is,
felnőtt emberek módjára. De ha ezt akarod, rendben – feleltem diplomatikusan,
felvéve egy közömbös maszkot az arcomra.
- Oké – zárta le a témát egy nagyot sóhajtva.
- Oké.
Amint kimondtam ezt az egy szót, belül hatalmas vihar
támadt. A szívem repedései egy hirtelen érkező villámcsapásnak köszönhetően
millió darabra szakadva feladták a küzdelmet, és hatalmas robajjal a sötét
mélybe zuhantak. Dörgés, villámlás, szél, földrengés és rengeteg, rengeteg eső hullott
odabent, miközben csak azért imádkozzam, hogy az esővíz ne szivárogjon ki a
szemeimen keresztül. Úgy éreztem, a víz mélyére süllyedtem, ami megtöltötte
tüdőmet, ezzel fulladásra ítélve engem.
Harry óvatosan pillantgatott felém, de én rá se
emeltem a tekintetem. Nem mertem, hiszen akkor látta volna könnyes szemeimet,
amit semmi áron sem akartam megmutatni neki. A levegővétel egy külön kihívás
volt, ugyanis éreztem, ahogy a mellkasom összeszorul és torkomban gombóc keletkezik.
Óvatosan a faliórára pillantottam. Este fél tíz, Louis pedig várhatóan reggel
hat és hét óra körül érkezik, tehát még egy jó ideig a felszín alatt kell
tartanom a belső viharomat.
Hogy lehettem ekkora barom? Halálosan beleszerettem az
elrablómba, aki történetesen egy seggfej. Hagytam, hogy kedve szerint
használjon és a legrosszabb benne az, hogy ennek ellenére sem tudtam rá
haragudni. Csakis magamat okoltam a saját naivságom miatt, elvégre Harry csak
megszerezte azt, ami kellett neki, én pedig önként hagytam, hogy ezt tegye.
Az idő csigalassúsággal telt, én pedig azt kívántam,
bárcsak el tudnék aludni, de nem sikerült. Amint lecsuktam a szemem, éreztem,
hogy az érzelmeim a felszínre akarnak törni, így igyekeztem a lehető
legkevesebbet pislogni.
- Mennyire haragszol rám? – törte meg a hosszúra nyúlt
csendet Harry, mire akaratlanul is rá emeltem a tekintetem. Nem tudhatja meg,
hogy szeretem.
- Azok után, hogy elraboltál, kielégítetted a
vágyaidat majd eldobtál magadtól, mint egy használt rongyot? Nem is tudom –
válaszoltam szarkasztikusan.
- Ne aggódj, nem kell már sokáig elviselned engem –
mondta hatalmasat sóhajtva, mire csak várakozóan néztem rá, hogy folytassa. –
Azt ígértem, hogy hazaviszlek épségben, remélem emlékszel rá. Te is betartottál
mindent, így én is betartom az ígéretemet. Holnap elindulunk Los Angeles felé –
magyarázta mélyen a szemembe nézve. Fájt ránézni, ugyanis minden egyes porcikám
arra vágyott, hogy karjaiban legyek és hozzá bújjak. – Eric már tudja, hogy hol
vagyunk, tehát öngyilkosság lenne itt maradni. Körülbelül egy hét múlva már
otthon is leszel. Kiraklak a rendőrségen, és te besétálsz. Felőlem elhordhatsz
mindennek – ismertette érzelemmentes hangon, miközben hasra feküdt az ágyon.
Nem ért hozzám, szándékosan tartotta a távolságot, amit fizikai fájdalommal
járt még nézni is. Nem válaszoltam, csak megemésztve a dolgot, bólintottam
egyet. Őszintén szólva nem örültem ennek a hírnek – ez ugyanis azt jelentette,
hogy eljött az idő, hogy visszatérjek az unalmas kis életemhez, aminek Harry
nem része. Mivel nem tudtam volna úgy megszólalni, hogy ne sírjam el magam, csak
az oldalamra fordultam, háttal neki és úgy tettem, mintha szándékomban állna
aludni. Harry csak egy nagyot sóhajtott, majd ő is kényelembe helyezkedett.
Ezután idegőrlő csend telepedett a szobára. Mindketten csak feküdtünk. Harry
talán a nővére helyzetén gondolkozott, én pedig azon voltam, hogy ne kezdjek el
zokogni. A legutóbbi „szakításunk” alkalmával minden teljesen más volt. Akkor
még nem tudtam, hogy mit is érzek pontosan a göndör iránt és még nem is
merültünk el ennyire mélyen a kapcsolatba, viszont mostanra már annyira
megszoktam, hogy ő egy biztos pontot jelent számomra, hogy hirtelen úgy
éreztem, már csak egy felesleges tényező vagyok ebben a házban. A göndörnek
igaza volt, tényleg az a legészszerűbb megoldás, ha hazavisz és nem látjuk
egymást többé. Nem tudtam megállítani a könnyeimet. Mivel Harry már elég ideje
nem moccant meg, arra mertem következtetni, hogy elaludt, így akaratlanul is
szabadjára engedtem érzelmeim egy részét. Csak csendben hagytam, hogy a könnyek
végigcsurogjanak az arcomon, majd alaposan eláztassák a párnahuzatot. A percek
óráknak teltek, az órák pedig napoknak. Egyetlen egy pillanatra sem sikerült
elaludnom, folyamatosan mellkasomon ülő nehéz súllyal küszködtem. A
csalódottság, a szomorúság és a viszonzatlan szerelem érzése teljesen
kimerített. Hajnali négy órakor aztán végre sikerült ellazítani az izmaimat és
lehunytam a szemeimet. Álmomban legalább megszűnt a fájdalom.
A bejárati ajtó nyílására kipattantak a szemeim. Nem
mozdultam meg, csak óvatosan letöröltem az arcomra száradt könnyeket és vártam,
hogy Louis felérjen a lépcsőn.
- Jó reggelt – köszönt nekünk vidáman, amint elhaladt
az ajtó előtt, de aztán hallottam, hogy megtorpan. – Mégis mi történt itt? –
kérdezte értetlenül, miközben belépett a szobába. Ekkorra már én is felültem és
fáradt tekintettel néztem Loura.
- Ne kérdezd, csak hozd fel a kulcsot a konyhából -
dörmögte Harry reggeli álmos hangján, majd egyszerűen a bilincsre mutatott.
Louis egy percen belül kiszabadított minket, de szokásától eltérően most nem
illetett minket viccesebbnél viccesebb beszólásokkal. Biztos voltam benne, hogy
egy pillanat alatt rájött, hogy nincs minden rendben, ugyanis aggódó
tekintettel vizslatta az arcom, amint mindketten kiszabadultunk.
- Oké, mi ez a gyászos hangulat? – kérdezte hirtelen
mindkettőnktől, mire azonnal Harryre néztem. Tekintetünk összetalálkozott, de
nem tartottuk a szemkontaktust. Én lesütöttem a szemem és fájdalmasan
megdörzsöltem a csuklóm, ugyanis a bilincs elég szép foltot hagyott rajta.
- Eric barátunk már megint bekavart. Tegnap küldött
egy futárt ezzel a levéllel és a rózsákkal – Harry azonnal beavatta őt a
történtekbe, de nekem eszem ágában sem volt tovább egy légtérben maradni velük.
Éreztem, hogy már nem bírom sokáig visszatartani könnyeimet, így egyedül hagyva
őket a fürdőszobába siettem. Magamra zártam az ajtót, bemásztam a zuhany alá és
a víz hangos csobogását hallgatva keservesen zokogni kezdtem.
----------------------------------------------
Sziasztok Drágáim! <3
Ne öljetek meg amiért hónapokra eltűntem - ha követtek
Wattpadon akkor még az eltűnésem napján írtam egy rövidebb sztorit, hogy hová
készülök (Ami igazából semmi extra,csak suli meg nyári gyakorlat, bla-bla-bla)
Viszont, most végre visszatértem és remélem hogy
tetszik nektek az új rész :) Igyekszek majd minél hamarabb visszarázódni a régi
kerékvágásba :D
További szép nyarat nektek, élvezzétek ki amíg lehet
<3
FUCK MEEEE. AZT HITTEM H VEGLEG ABBAHAGYOD ERTED? MAR TOKRE FELADTAM H NEM LESZ VEGE MEG ILYENEK😭
VálaszTörlésBut youre here. Again. And slaaaaay as alwways. Im happy🙃
VálaszTörlésBtw ez a kep kurvasokaig volt a hatterkepem 😭
VálaszTörlésOMG Guuuurl :D Örülök hogy itt maradtál, sokat jelent :) Sietek a maradék részekkel, ígérem ;)
VálaszTörlésSTILL WAITING🙃🙃
VálaszTörlésStill hoping🙃
VálaszTörlésA remeny hal meg utoljara:)
VálaszTörlésSajnálom, hogy ennyit kellett várnod a következő részre... Köszönöm, hogy itt maradtál :) Sokat jelent.
Törlés