Emerald
Hazudtam Destinynek. A férfi, akit lelőtt
már abban a pillanatban halott volt, amint földet ért. A golyó helyéből
következtetve az egyenesen a szívébe fúródott, ezzel teljesen szétroncsolva
azt, de nem akartam, hogy Destiny tudja ezt. Ahogy egyre több vért vesztettem
és látásom homályosabb lett, úgy keletkeztek egyre furcsább és furcsább gondolatok
a fejemben. Úgy tűnt, mintha a lábaim feladták volna a szolgálatot, ugyanis egy
pillanat alatt kemény talajt éreztem a fenekem alatt. Minden összefolyt, csak
hangfoszlányokat észleltem és furcsa foltokat láttam. Mintha Louis hangját is
hallottam volna, de az is lehet, hogy csak képzelődtem. Aztán egy pillanat
alatt minden feketeségbe borult. Elég rémisztő helyen találtam magam, szörnyen
hideg levegő vett körül én pedig rendkívül gyenge voltam. Megpróbáltam
segítségért kiáltani, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. A testem minden
egyes négyzetcentimétere sajgott, én pedig csak összegörnyedve remegtem a
fájdalomtól.
Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el,
de én a pokol legmélyebb bugyrában éreztem magam hánykolódni mindaddig, amíg
hangokat kezdtem hallani. Először mintha anyukám beszélt volna hozzám, aztán
Destiny csilingelő hangját fedeztem fel. Nem láttam semmit, csak a fájdalmat
éreztem, de megpróbáltam a hang irányába fordulni. Nem értettem egyetlen szavát
sem, de valamiért késztetést éreztem arra, hogy közelebb menjek. A hosszú,
napoknak tűnő fájdalmas szenvedés után felüdülés volt hallani a hangját így
kérdés nélkül többet akartam belőle. Vánszorogtam, a körmömmel kaparva a jeges
földet kúsztam a semmi felé, miközben ordítottam a fájdalomtól. Nem adtam fel.
Addig próbálkoztam, míg tisztán hallottam Destiny lágy hangját.
- Gyerünk, Harry! Küzdj! - hangját ezúttal
egyenesen a fülem mellől hallottam, mire egy hatalmas levegőt vettem és erősen
összeszorítottam a szemem. Tudtam, hogy mindez csak egy álom és muszáj
felébrednem.
Mikor újból kinyitottam a szemem, már más
helyen voltam, ugyanis a fény szörnyen bántotta a retinámat. Azonnal hatalmas
fájdalmat éreztem az oldalamban, de ez még csak össze sem volt hasonlítható az
álombeli fájdalmakkal. Pár perc kellett, míg teljesen ki tudtam nyitni a
szemeimet, akkor viszont eléggé meglepődtem a látványon. A kocsi hátsó ülésén
feküdtem, mellettem pedig Destiny szuszogott a csuklómra helyezve tenyerét.
Louis a kormány mögött ült, fejét hátrahajtva szunyókált. Odakint koromsötét
volt, de a szabadban voltunk - látszólag egy erdő közepén.
- Des… - szólaltam meg remegő hanggal,
mire azonnal kipattantak a szemei és villámgyorsan felült.
- Óh hála az égnek - sóhajtotta
megkönnyebbülten, majd azonnal a nyakamra tapasztotta két ujját hogy megmérje a
pulzusom.
- Mi történt? - kérdeztem zavartan,
ugyanis szemei vörösségéből arra következtettem hogy napok óta ébren volt már.
- Elájultál mielőtt még a kocsihoz értünk
volna… Sok vért vesztettél és… Megállt a szíved - nézett mélyen a szemembe,
majd halkan folytatta - Újraélesztettelek de semmire nem reagáltál. Azt hittem
itt fogsz meghalni a kezeim között - mondta remegő hangon, miközben idegesen a
hajába túrt. Akkor jöttem rá, hogy nem a fáradtságtól volt piros a szeme, hanem
a sírástól. Összeszorult a szívem és hirtelen azon kaptam magam hogy
legszívesebben jó szorosan magamhoz ölelném. Mégsem tettem ezt, hiszen akkora
sokkba kerültem hogy meg sem tudtam mozdulni.
- Meddig… Meddig voltam kiütve? -
kérdeztem.
- Két napig. Holnap reggel vittünk volna
be a kórházba… - motyogta lesütve a szemét. Olyan összetörtnek és kimerültnek
láttam, hogy azt kívántam, bárcsak ne történt volna meg ez az egész.
- Köszönöm, hogy visszahoztál és
megmentetted az életem. Főleg azután, hogy olyan csúnyán bántam veled… -
hálálkodtam mélyen a szemébe nézve. Éreztem, hogy az a bizonyos szikra még
mindig ott van köztünk és csak arra vár, hogy meggyulladhasson. Megpróbáltam
felülni, hogy megölelhessem, de amint megmoccantam, szörnyű fájdalom nyilallt az
oldalamba.
- Jaj, nehogy megmozdulj! A sebed nagyon
érzékeny és pár napig még tuti feküdnöd kell. Mondhatni volt egy műtéted -
magyarázta azonnal Destiny, majd a mellkasomnál fogva óvatosan visszanyomott
fekvő helyzetbe. Ahogy fölém hajolt és kócos haja félig belelógott a szemébe,
úgy éreztem azonnal vissza kell szereznem őt. Olyan gyönyörű volt még így is,
hulla fáradtan és megviselten.
- Király - nyögtem fájdalmasan. Erre már
Louis is felébredt és vidáman vette tudomásul, hogy magamnál vagyok.
- Na végre, már azt hittem tényleg
feldobod a pacskert, tesó - mosolygott rám szélesen. - Míg te szundikáltál, mi
tovább jöttünk. Fél órányira vagyunk Denvertől - tájékoztatott azonnal.
- Történt valami érdekes amíg én a poklot
jártam be? - kérdeztem felnevetve, mire Louis és Destiny egyszerre néztek
egymásra.
Destiny szemszöge
Amint Harryt kivonszoltam az épületből, hangosan
segítségért kiáltottam. Tudtam, hogy nem maradhatunk már itt ezen a helyen mert
nem biztonságos, így már csak azt reméltem hogy Louis meghallja a hangomat és
megjelenik a kocsival. Nem adtam fel, egyszerre kiabáltam és vonszoltam a vérző
göndörkét. Pár perc múlva aztán kerékcsikorgásra kaptam fel a fejem. Louis
közelített felénk hatalmas sebességgel, amitől megkönnyebbülten felsóhajtottam
és letöröltem arcomról a könnyeket. Amint odaért, kipattant az autóból és
segített beemelni Harryt a kocsiba.
- Mégis mi a fene történt? – kérdezte aggodalmaskodva,
ugyanis Harry vérző sebe egyáltalán nem volt bíztató látvány.
- Találtunk egy sérült embert… még életben volt, de
aztán a szemünk láttára meghalt… Aztán találkoztunk két banditával… - mondtam
szaggatottan a levegőért kapkodva, miközben megpróbáltam abbahagyni a remegést.
Nem ment.
- Hé, Destiny, nyugodj le egy picit. Minden rendben,
már nem bánthatnak – nyugtatott Louis egy pillanatra a szemembe nézve. Maximális
sebességgel száguldottunk az úton, majd befordultunk egy kis földútra, ami
egyenesen az erdő közepére vitt minket. Itt Louis leállította a motort, majd elég
helyet teremtett nekünk a hátsó ülésen ahhoz, hogy Harryt teljes hosszában a
hátára tudjuk fektetni. Alaposan megvizsgáltam a sebét, majd előkészítve az
eszközöket, megkezdtem a fertőtlenítését. Harry már így is nagyon sok vért
vesztett így muszáj volt lezárnom a sebét nehogy gond legyen ebből. Szerencsére
minden rendben ment a kisebb műtét során, köszönhetően Lounak aki egész végig
ott volt mellettem és segített, valamint nem hagyta hogy bepánikoljak. Miután
bezártam a sebet, egy gyors általános vizsgálatot végeztem és a nyakára tapasztva
két ujjamat csekkoltam a vérnyomását. Akkor már tudtam, hogy valami nincs
rendben, ugyanis nem éreztem semmit. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt
venni.
- Louis… Nagy baj van – mondtam halkan, a sírás szélén
állva – Megállt a szíve – magyaráztam gyorsan, majd minden tanult tudásomat
bevetve elkezdtem újraáéeszteni Harryt. Louis teljesen bepánikolt: idegesen a
hajába túrva kiszállt a kocsiból majd a kocsi mellett megtett pár ideges kört.
Mindeközben én Harry életéért küzdöttem, és megállás nélkül potyogtak a
könnyeim.
- Gyerünk, Harry! Küzdj! – sírtam kétségbeesetten,
ugyanis már csak pár másodpercem volt hátra, mielőtt komoly problémát okozott
volna a szíve megállása. Megint ellenőriztem a légzését, majd a legnagyobb
megkönnyebbülésemre Harry fellélegzett. A saját mellkasomra szorítva a tenyerem
nekidőltem a kocsi falának és hálásan az égre néztem.
- Lélegzik! – kiáltottam ki Lounak, mire ő azonnal
visszadugta a fejét a kocsiba.
- Nem halt meg? – kérdezte reményteli hangon, mire a
lehetőlegboldogabban megráztam a fejem, majd megkönnyebbülten zokogva Lou
karjaiba vetettem magam.
- Visszahoztam őt – sírtam hangtalanul, miközben olyan
erősen szorítottam őt magamhoz, amennyire csak tudtam. Louis is erősen ölelt
magához a derekamnál fogva, és perceken keresztül csak így álldogáltunk.
- Akkora barom vagyok… Nem kellett volna elterelnem
Harry figyelmét a hülye veszekedésünkkel – ráztam a fejem miután elengedtük
egymást és visszamásztunk Harry mellé a kocsiba.
- Nem a te hibád… Nem kellett volna engednem hogy bemenjetek
abba az épületbe – mosolyodott el féloldalasan.
- Nem is akartam bemenni oda, csak egyedül akartam
lenni… Azt terveztem hogy csak leülök a domb tetején de Harry utánam jött ezért
már kénytelen voltam bemerészkedni oda – nevettem fel halkan visszagondolva a
saját hülyeségemre. Ha nem lenne ilyen fontos a büszkeségem, mindez meg sem
történt volna.
-
Én mondtam neki, hogy menjen utánad. Legalább bocsánatot kért amiért egy
faszfej volt veled? – kérdezte őszinte sajnálattal az arcán.
-
Nem. Csak még jobban összevesztünk… - vontam meg a vállam, majd azzal a
lendülettel újból ellenőriztem Harry pulzusát, ami szerencsére teljesen
normális volt.
-
Sajnálom, Destiny. Harry egy igazi seggfej. – rázta a fejét hitetlenül.
-
Nekem mondod? – sóhajtottam fáradtan, majd átmásztam Louis mellé, ugyanis
végeztem Harry megvizsgálásával.
-
Harry nem is érdemel meg téged. Egy ilyen lányt, mint te, szeretni kell és
dédelgetni, nem pedig összetörni a szívét – nézett mélyen a szemembe, miközben
halványan elmosolyodott.
-
Úgy gondolod? – kérdeztem vissza felnézve hatalmas kék szemeibe.
-
Határozottan. Nézd… Gyönyörű vagy, ráadásul te vagy a legokosabb lány, akivel
valaha találkoztam… Harry helyében egy pillanatra sem gondolnék arra, hogy
elengedjelek – magyarázta továbbra is a szemeimet bűvölve. Nem tudom mi ütött
belém abban a pillanatban, talán a sok stressz és a sírás, de mindennél jobban
meg akartam csókolni Lout. Hosszasan néztünk egymás szemébe, miközben
gondolkodás nélkül lassan közeledtünk egymáshoz. Az ő kezei a derekamra
simultak, én pedig végigsimítottam mellkasán. Arcunk csak pár centire volt
egymástól. Az agyam azt ordította, hogy húzódjak el, de nem akartam.
-
Nem kellene… - suttogta Lou az ajkaimra, de ekkorra már teljesen elvesztettem
az eszem.
-
Nem, tényleg nem… - helyeseltem, mégis megmozdultam felé és ajkaimat az övéire
nyomtam. Egy
pillanatra sem habozott, azonnal visszacsókolt és derekamnál fogva közelebb
húzott magához. Annyira más volt, mint Harry, mégis elképesztően jól esett
csókja. Óvatosan hajába túrtam, miközben közelebb és közelebb simultam hozzá,
egészen addig, míg az ölében nem kötöttem ki. Éreztem, hogy elmosolyodik, de
nem szakítottuk meg csókunkat. Cirógatni kezdtem a mellkasát, miközben ő kezeit
végig a derekamon tartotta. Kezeim lassan pólója alá csúsztak, majd le is
vettem róla a textilt és így cirógattam tovább forró bőrét. Lassan rólam is
lekerült a felsőm, és így csókoltam tovább Lout. Nem tudom mi ütött belém, de
alig pár perc múlva már az övével babráltam.
-
Des… - motyogta megszakítva csókunkat, mire csak hümmögtem egyet, majd áttértem
nyakára és apró csókokat hagytam bőrén. – Nem kellene… - nyögött fel, mikor
fenekemmel öléhez dörgölőztem.
-
Cseppet sem érdekel, Lou – válaszoltam gyorsan, majd visszatértem ajkaihoz és
vadul csókoltam tovább. Ő sem tétovázott tovább, egy határozott mozdulattal
fordított a helyzetünkön, majd lábaim közé férkőzve ajkait nyakamra
tapasztotta. Lábaim dereka köré fontam és így húztam őt közelebb magamhoz. Pár
perc múlva lassan elhúzódott és hatalmasakat pislogva rám, csak nézett.
-
Mi az? – kérdeztem értetlenül, nem értettem miért hagyta abba ilyen hirtelen.
-
Nekem ez nem megy… - suttogta a fejét rázva, majd óvatosan felült és rám
terítette a felsőmet. – Nem tehetem ezt Harryvel. Amúgy is, csak össze vagy
zavarodva… - mondta mélyen a szemembe nézve.
-
Mi a baj velem, Lou? – kérdeztem a sírás szélén állva. Úgy éreztem magam, mint
egy felesleges test, amit senki nem szeretne megkapni.
-
Ugyan, Destiny! Nincs veled semmi gond – biztatott Lou halvány mosollyal az arcán,
miközben bátorítóan felém fordult. –
Harry összetörte a szíved és most próbálod betölteni a helyet… De nem én vagyok
erre a megfelelő személy… - óvatosan arcomra simította tenyerét, majd letörölte
az arcomon leguruló könnycseppet.
-
Úgy érzem már soha nem tudom betölteni azt a helyet – sírtam keservesen, mire ő
szorosan karjaiba zárt így mellkasára hajthattam fejem.
-
Minden rendben lesz, Des. Ebben biztos vagyok – suttogta, majd egy apró puszit
nyomott a fejem tetejére. Hosszú percekig csak szipogtam, miközben Louis
nyugtatóan simogatta a hátam és megnyugtató dolgokat suttogott a fülembe.
-
Louis? – kérdeztem halkan.
-
Igen, Des?
-
Köszönöm, hogy leállítottál. Nagy hiba lett volna… - mondtam halkan felnevetve,
mire ő is szélesen elmosolyodott. Érdekes, hogy egyáltalán nem volt kínos a
hangulat, inkább amolyan meghittnek írnám le.
-
Csak felejtsük el, rendben? – kérdezte félve, mire egy hatalmasat bólintottam.
-
Mit is kell elfelejtenünk?
Harry szemszöge
-
Az égvilágon semmi nem történt – válaszolta Lou a vállát megvonva, Destiny
pedig egyetértően bólintott, majd hátradöntve az anyósülést, megpaskolta a
kispárnáját és fáradtan vízszintesbe helyezte magát.
-
Ha nem bánjátok, én most alszok egy picit. Hosszú volt ez a két nap – motyogta
félálomban, majd pár másodperc múlva már be is aludt.
-
Hé, Lou… Mi volt ez az összenézés az előbb? – kérdeztem gyanakodva, mire ő csak
legyintett egyet.
-
Csak annyi, hogy nem csak te jártad be a poklot ezalatt a két nap alatt. Mi is
eléggé megszenvedtük – magyarázta miközben kényelembe helyezte magát mellettem.
-
Hogy érted ezt? – kérdeztem vissza értetlenül.
-
Úgy, hogy Destiny eléggé kiakadt. Nagyon aggódtunk érted, ő magát okolta azért,
hogy megsebesültél, sőt, majdnem meghaltál, én pedig próbáltam nem beleőrülni abba,
hogy akár el is veszíthetem a legjobb barátomat – magyarázta halkan, szomorúan
nézve a szemembe.
-
Oh… Sajnálom, hogy ennyi aggodalmat okoztam – mondtam halkan felsóhajtva.
-
Ugyan, tesó. A lényeg, hogy nem dobtad fel a pacskert. Na akkor aztán tényleg
haragudnék rád – bokszolt Lou a vállamba viccelődve, mire óvatosan felnevettem.
Nem kellett volna, ugyanis iszonyú fájdalom nyilalt az oldalamba emiatt.
Három
nap múlva
-
Harry, biztos vagy benne, hogy képes vagy vezetni? Pár napja még halott voltál
– mondta Louis aggódva, miközben beindítottam a kocsit, hogy végre tovább
induljunk az utunkon.
-
De csak pár percig. Az semmiség, már teljesen jól vagyok, nyugi – legyintettem,
majd mosolyogva a gázpedálra léptem. Alig vártam, hogy végre kiérjünk ebből az
átkozott erdőből, ugyanis eléggé elegem volt már belőle.
Miközben
az autópályán száguldottunk, Louis a laptopján keresgélt és kutakodott Eric
holléte felől, Destiny pedig halkan szuszogott a hátsó ülésen. A gondolataim
megállás nélkül az alvó szépség körül keringtek. Óvatosan belepillantottam a
visszapillantó tükörbe, így egyenesen rá tudtam nézni. Olyan ártatlan és
gyönyörű volt… És szörnyen hiányzott.
-
Min mosolyogsz? – kérdezte tőlem Louis idióta vigyorral az arcán, mire újból az
útra összpontosítottam.
-
Semmin – tagadtam le a fejem rázva, mire Louis csak felvonta a szemöldökét. Túl
jól ismer.
-
Ahamm. Megbántad a döntésed, nemigaz? – kérdezte amolyan „én mindent tudok”
hanglejtéssel.
-
Nem – mondtam őszintén. Újból eszembe jutott, hogy miért kínzom magam azzal,
hogy távol maradok Destinytől, és ismét arra jutottam, hogy a cél szentesíti az
eszközt.
-
Ezt mondd majd akkor, ha túllép majd rajtad – biccentett Lou, majd visszatért a
laptopja fürkészéséhez. Szavai még jó ideig újból és újból megjelentek a
fejemben, amitől összeszorult a szívem. Legbelül egyáltalán nem akartam, hogy
Destiny túllépjen rajtam, annak ellenére, hogy jópár jelet mutatott már erre.
Egyszerűen utál engem, talán ha akarnám, akkor sem tudnám visszaszerezni. Ezt
jól elcsesztem.
-
Hé, tesó… - szakított ki Louis a gondolataim közül pár perc múlva. – Van egy
régi haverom, aki talán tudja, merre járhat Eric, vagyis remélhetőleg van
valami ötlete, hogy mit tervezhet. Meg kéne látogatnunk – mondta reménykedve.
-
Benne vagyok. Hol van ez a haverod? – kérdeztem.
-
Vegasban – mondta ki félve, mire fáradtan felsóhajtottam. Az még több, mint egy
napnyi útra volt tőlünk.
-
Hát, akkor irány Vegas, aztán kidobjuk Destinyt LA-ben és elkapjuk Ericet.
Benne vagy? – kérdeztem ördögi vigyorral az arcomon, mire ő is elmosolyodott.
-
Ez nem is kérdés! – válaszolta cinkos mosollyal.
Hosszú,
fárasztó utazás várt ránk. 10 órán keresztül száguldottunk az autópályán
rövidebb-hosszabb megállókkal.
Este
11 körül járhatott az idő. Louis a hátsó ülésen bealudt a laptopjával az
ölében, Destiny pedig mellettem, az anyósülésen szundikált.
Mivel tudtam, hogy Destiny szülinapja éjfél
után megkezdődik, kicsit különlegessé szerettem volna neki tenni a napot.
Amolyan búcsú-ajándéknak szántam ezt neki, ugyanis már csak pár órányira
voltunk Los Angelestől. Úgy döntöttem, meglátogatjuk a Grand-Canyont. Ugyan még
régebben vettem Desnek egy szülinapi ajándékot, de úgy gondoltam, már nem
aktuális odaadni neki így megbíztam vele Lout, hogy rakja el.
Már
bő fél órával átléptük az éjfélt, mikor Destiny ébredezni kezdett. Mosolyogva
néztem rá, majd a digitális órára.
-
Boldog szülinapot Hercegnő – suttogtam ártatlan arcára pillantva. Szélesen
elmosolyodott, majd szégyenlősen a füle mögé tűrte egy rakoncátlan tincsét.
-
Köszönöm – motyogta zavartan. Látszólag eléggé megleptem őt azzal, hogy
emlékeztem a szülinapjára, de őszintén szólva már abban a pillanatban megragadt
a fejemben ez a dátum, mikor legelőször kimondta. Annyira figyeltem gyönyörű
arcát, hogy teljesen megfeledkeztem a vezetésről, így majdnem a szalagkorlátnak
csapódtam – még szerencse, hogy időben kapcsoltam és elrántottam a kormányt.
-
Vezess már óvatosabban, idióta – morogta Destiny felháborodva, ezzel teljesen
megtörve a varázst. Pedig már éppen kedztem azt érezni, hogy talán nem is
haragszik rám annyira.
-
Bocs – dünnyögtem a szememet forgatva. A kis manőveremnek köszönhetően Louis is
felébredt, majd kidörzsölve az álmot a szeméből, ő is felköszöntötte Destinyt.
-
Hoppá, kapásunk van – nevetett fel hirtelen amint a laptopjára pillantott. – A
haverom meghívott minket a bulijába ma estére… Van egy irodája a szórakozóhely
egyik elrejtett részén és ott akar találkozni velem – magyarázta lelkesen, mire
szélesen elmosolyodtam.
-
Én szeretnék bulizni… elvégre szülinapom van – lelkesedett Destiny azonnal,
mire összenéztem Louval a visszapillantón keresztül. – Légyszi, srácok! Holnap
úgyis hazavisztek, szórakozzunk még egy utolsót! – kérlelt minket hatalmasra
nyílt szemekkel. Egyszerűen nem tudtam ellenállni neki, legszívesebben azonnal
letepertem volna őt.
-
Na jó, benne vagyok. De akkor engedjétek meg hogy vegyek nektek normális
bulizós ruhákat – mondta Louis felváltva nézve rám és Desre. – Nem keltünk
feltűnést és nem verünk meg senkit. Rendben? – kérdezte Louis főleg tőlem, mire
hitetlenül felnevettem.
-
Legyen. De csak most az egyszer – egyeztem bele én is, Destiny pedig vidáman
felvisított.
-
Köszi, Lou. Te vagy a legjobb – mosolygott a legjobb barátomra.
-
Szerzek két hotelszobát is, hogy ne kelljen megint a kocsiban aludnunk – tette
hozzá Lou és már bele is ugrott a laptopjába hogy lerendezze ezt is. Egy
pillanatra Destinyre néztem, aki az ajkát beharapva próbálta leplezni széles
mosolyát, de nem igazán jött össze neki. Láttam rajta, hogy elképesztően örül
ennek a kis kitérőnek, ugyanis úgy tűnt, nem szeretne hazamenni. Szörnyen
érdekelt, hogy miért nem, de egyértelmű okokból kifolyólag nem kérdeztem meg.
Meg
kellett állnom a benzinkútnál tankolni, ahol Louis átvette a helyem.
Természetesen megbeszéltem vele, hogy elvisszük Destinyt a Grand Canyonhoz,
szóval már ő is tudta, hogy egyenesen oda tartunk. Ha minden jól megy
napfelkeltére pont oda is fogunk érni.
Ezúttal
én kerültem a hátsó ülésre hogy pihenhessek egy kicsit. A szememet lecsuktam
ugyan, de nem tudtam álomba zuhanni őrjítő gondolataim miatt. Állandóan csak
azon járt a fejem, hogy mi fog történni, miután hazavisszük Destinyt. A szívem
nem akarta hogy szétváljanak útjaink, de az agyam egyedül ezt fogadta el
értelmes és szükséges megoldásnak. Az autóban csend volt, Louis a gondolataiban
elmerengve vezetett, Destiny pedig folytatta az alvást. Eléggé kimerülhetett az
utóbbi pár napban ugyanis pillanatok alatt képes volt álomba zuhanni. Az
ablakon kinézve csak sötétséget és néhány közlekedési táblát láttam. Picit magányosnak
éreztem magam és fáztam. Semmi mást nem akartam, csak ölelő kezeket és
nyugalmat. Legszívesebben csak az ölembe vettem volna Destinyt hogy jó szorosan
átöleljem és apró puszikat adjak neki. Te
jó ég, mióta vagyok ilyen nyálas papucs? Légy férfi Emerald!
Csak
hitetlenül megráztam a fejem és akaratlanul is Destinyre pillantottam. Szeretem
őt, a fenébe is. Sokkal jobban és egészen máshogy, mint bárki mást. Ez az érzés
egyszerre volt fergeteges és szörnyen fájdalmas tudva, hogy valószínűleg
Destiny egy életre megutált engem. Esélyem sincs már visszaszerezni őt.
Nem
aludtam egy percet sem. Odakint kezdett világosodni, mi pedig egyre közelebb és
közelebb kerültünk a végállomáshoz. Néha fel-felpörgött a szívverésem ugyanis
bevallom, kicsit izgultam is, hogy Destinynek tetszeni fog-e a kitérőnk. Ő még
mélyen aludt, viszont Louval összetalálkozott a tekintetem a visszapillantó
tükrében. Szemében felfedeztem valami furcsa érzést, talán fájdalmat vagy
bűntudatot, de nem tudtam hová rakni. Lehet, hogy csak én képzelődtem.
Destiny
szemszöge
Nem
is emlékszem már a napra, amikor utoljára ilyen jól kialudtam magam, mint most
a kocsiban. Mintha napokon keresztül csak mélyalvásban lettem volna. Amikor
felébredtem kissé sokáig tartott felfognom, hogy hol vagyok épp vagy hogy mi
történik. Louis leállította a kocsit, majd mindkettő srác szó nélkül kiszállt.
Amint sikerült teljes mértékben kinyitnom a szemem, úgy éreztem egy pillanaton
belül elájulok a boldogságtól. Leesett állal néztem ki az ablakon egy pár
másodpercig, majd boldogan felnevettem és én is kipattantam a kocsiból.
-
Ugyan tortát nem tudtunk szerezni, de reméljük, hogy ez is megfelel – nevetett
Louis az arcom láttán, mire hálásan néztem mindkettőjükre.
-
Te jó ég srácok, ez fantasztikus! – nevettem még mindig a sokk hatása alatt.
Mindig is nagy álmom volt meglátogatni a Grand Canyont de mindig csak amolyan
megvalósíthatatlan bakancslistás pontként szerepelt a tudatomban. Boldogan
sétáltam közelebb a hatalmas mélységhez és ámulva néztem a felkelő nap által
megvilágított sárgásan csillogó hatalmas sziklákat. Soha nem volt még ilyen
gyönyörű látványban részem.
-
Tessék. Nagyon hideg van, nehoogy megfázz a szülinapodon – sétált mellém Harry,
majd a kezembe nyomta a pulcsiját. Egy pillanatra összeért a kezünk és egymás
szemébe néztünk. Amilyen boldog voltam a Grand Canyon látványa miatt, olyan
szomorú Harry miatt. Egyszerre tört darabokra a szívem és szorult össze a
boldogságtól. Könnyek gyűltek a szemembe, így elkaptam a tekintetem.
-
Köszönöm – suttogtam alig hallhatóan, majd gyorsan felkaptam magamra a pulcsit.
Harry illata újabb tőrt szúrt a szívembe. Találtam egy kényelmesnek tűnő
sziklát és leültem rá, miközben le se vettem a szemem a tájról. Patakokban
folyt a könnyem miközben eszméletlen sebességgel zakatolt az agyam. Mellettem
Lou és Harry is alaposan feltérképezték a területet. Próbáltam boldognak tűnni
és nem sírni, de egyszerűen nem tudtam megállítani a könnyeket. Újból
összetalálkozott a tekintetem Harryvel, miközben Lou lelkesen magyarázott neki
valamiről. Letöröltem a könnyeimet az arcomról, miközben még mindig tartottuk a
szemkontaktust. Aztán Harry elkapta a tekintetét, mondott valamit Lounak és
elindult felém. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, így csak újból a tájat
figyeltem. Aztán Harry csendesen leült mellém. A szívem hevesen vert, annyira,
hogy szinte hallottam, ahogy dübörög a mellkasomban.
-
Annyira sajnálom, Destiny – mondta halkan, mire rá emeltem a tekintetem. Szeme
őszinteséget sugárzott. – De komolyan. Mindent. Azt, hogy túszul ejtettelek,
azt, hogy rosszul bántam veled, hogy… kihasználtalak… - sorolta megbánással a
szemében.
-
Nem haragszok rád, Harry. Nem tudok… - feleltem halkan, szipogva.
Ezután
csak csendesen ültünk egymás mellett egy ideig, miközben a mélységbe bámultunk.
Nagyon fájt, hogy nem érhettem hozzá, mikor alig pár centire ült tőlem és
teljes egészében éreztem az illatát. El akartam neki mondani, hogy szeretem, de
tudtam, hogy semmin nem változtatna.
-
Annyira gyönyörű ez a hely – mondtam halkan, félve a göndörre pillantva. –
Köszönöm, hogy itt lehetek Harry – néztem mélyen a szemébe, mire halványan
elmosolyodott.
-
Miért érzem azt, hogy nem akarsz hazamenni? – kérdezte hitetlenül megrázva a
fejét.
-
Mert tényleg nem akarok – adtam az egyértelmű választ halkan felnevetve.
-
Miért? Mármint… Azt ugye tudod, hogy bármelyik pillanatban meghalhatunk?
Elrabolhatnak, megkínozhatnak… Egyszerűen csak nem értem.
Hát persze, hogy
nem. Csak tudod, Harry, kibaszottul szeretlek és mindez nem érdekel, ha veled
lehetek.
-
Bármit mondasz, holnap mindenképpen hazaviszlek. – szólalt meg újból, miután én
csak csendben merengtem.
-
Ugye tudod, hogy le fognak csukni? – kérdeztem hirtelen, ignorálva az előző
mondatát. Csak meglepetten nézett rám egy másodpercig, de aztán megvonta a vállát.
-
Ja. Hamis vallomás, szökés a börtönből, egy kiskorú elrablása, rendőrautók
rongálása, lopás, gyilkosság… Soroljam még? – nézett rám komolyan, mire csak
mosolyogva megráztam a fejem.
-
Ez így nincs rendben… Ezért minimum tíz évet fogsz kapni, de csak akkor, ha
nagyon elnézőek lesznek… - mondtam félve.
-
Tudom… - sóhajtott.
-
Mi a terved, Harry? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel, mire összehúzta a
szemöldökét.
-
Hogy érted? – kérdezett vissza.
-
Elszöksz a zsaruk elől, vagy leülöd azt az időt, amit kiszabnak? – őszintén
szólva nagyon aggódtam Harryért. Tíz év nagyon sok egy ember életéből és úgy
gondolom, teljesen összetörné őt.
-
Fogalmam sincs. Tekintve, hogy semmi rosszat nem tettem, csak a túlélésért
küzdöttem, remélem, hogy nem adnak tíz évet. De komolyan Destiny… Szerinted
tényleg leültetnének tíz évre egy ilyen óriási félreértés miatt? – kérdezte az
ajkába harapva, reménykedve nézve rám. Tisztán láttam rajta, hogy nem akar
visszamenni a börtönbe.
-
Nem tudom, talán… Ha mindent sikerül tisztázni, akkor esélyes, hogy megúszod,
de azért nem vennék mérget erre. Főleg úgy, hogy Eric csatlósai még mindig kint
vannak a nagyvilágban. – magyaráztam. Harry csak csendben emésztette a
hallottakat egy pár percig, majd kérdően felém fordult.
-
Te mit tennél a helyemben, Destiny?
-
Sokat gondolkoztam már ezen. Tény, hogy nagy szarban vagy, de… Lehet, hogy nem
Eric meggyilkolását venném központi szerepbe, hanem az egész drogbandáját
buktatnám le. Talán keresnék egy nyomozót, aki a rendőrségnél dolgozik és valahogy
megpróbálnám letisztázni a helyzetem… Az már egy másik kérdés, hogy ez mennyire
kivitelezhető – gondolkodtam hangosan, mire Harry csak egy hümmögéssel reagált.
-
Erre én miért nem gondoltam korábban? – kérdezte hosszas gondolkodás után, mire
felnevettem.
-
Mert te vagy a legmakacsabb ember a világon, akinek soha még csak az eszébe se
jutna, hogy másoktól segítséget kérjen – válaszoltam egyszerűen, ő pedig
felnevetett.
-
Talán igazad van – ismerte be.
-
Látod, ezért van szükséged rám – mondtam félve nézve a szemeibe, mire mintha
megállt volna az idő egy pillanatra. Olyan jó volt beszélgetni vele, végre
ismét hallhattam a hangját hosszabb távon keresztül, ami már szörnyen
hiányzott. Mindennél jobban meg akartam csókolni és szorosan hozzábújni. Legbelül
úgy éreztem, hogy ő is erre vágyik, de lehet, hogy ezt csak a saját agyam
találta ki, hogy megvédje a szívemet a totálkártól. Hosszasan bámultunk egymás
szemébe, mintha a tekintetünkkel beszélgettünk volna.
Harry
köhintése húzott ki ebből a megmerevedett pillanatból.
-
Öhm… Talán mennünk kéne. Hamarosan megérkeznek a turisták – állt fel hirtelen,
mintha csak megégette volna magát. Éreztem, hogy arcom lángokban áll, ezért
felvettem a kapucnit és búcsút intve a tájnak, elindultam a kocsi felé. Louis
értetlenül nézett ránk, de szótlanul beült a kormányhoz, én pedig mellé az
anyósülésre. Harry szokásához híven Louis mögé ült.
-
Siessünk, Lou. Nem lenne jó, ha valamelyik turista beköpne minket a
célegyenesben – mondta Harry sietve, és már el is indultunk.
Körülbelül
két és fél óra volt, amíg Las Vegasba értünk. Korábban már voltam a városban,
de soha nem tudott lenyűgözni igazán. A sok fényűzés, a rengeteg csillogás, a
hatalmas épületek és a nyüzsgés nem tartozott a kedvenceim közé.
-
A város szélén találtam csak apartmant, mert minden le volt foglalva előre. Nem
lesz a legmodernebb, de úgy gondolom egy éjszakára megfelel majd – szólalt meg
Lou a hosszú csend után.
-
Lou, mindig ezt mondod, aztán a végén mindig egy luxusvillában kötünk ki –
nevettem utalva az előzetes szálláshelyeinkre.
-
Nem igaz… - szerénykedett halvány mosollyal az arcán. Louis számára egy
hotelszoba egészen addig nem tartozott a modern kategóriába, amíg nem volt
minimum egy hatalmas plazmatévé, padlófűtés, klíma, széf, gardrób, jakuzzi és
minibár. Fogalmam sincs miért, de számára mindig nagyon fontos volt, hogy
milyen helyen száll meg. Talán egyszer majd megkérdezem ennek okáról.
Ahogy
gondoltam, a lefoglalt apartman teljes mértékben okés volt, kicsit úgy is
éreztem mintha hazaértem volna, ugyanis a mi házunk is hasonló kaliberű volt
otthon Los Angelesben. Tény, hogy szörnyen hiányzott már a házunk, a szobám, a
mindig gyönyörű tiszta konyha és nem mellékesen apukám is. Összeszorult a
szívem. Talán valahogy meg kellett volna próbálnom jelezni neki, hogy jól
vagyok? Biztosan halálra aggódta magát miattam, elvégre én vagyok az egyetlen
lánya.
-
Na, hogy tetszik, Des? – szakított ki Harry hangja a gondolataim közül, mire
zavartan a hajamba túrtam.
-
Családias. Tetszik – vontam meg a vállam mosolyogva, mire boldogan megütögette
a vállam. Kezére pillantottam, majd fel a göndörre, mire csak kínosan köhintett
egyet.
-
Khm. Bocs – mondta hidegen majd már Louis mellett is termett, hogy segítsen
neki bevinni a cuccokat.
Harry
szemszöge
Fogalmam
sincs, hogy hogyan bánjak Destinyvel. Nem akarom, hogy utáljon, de túlságosan
barátságos se szeretnék vele lenni. Olyan, mintha hirtelen elfelejtettem volna,
hogy kell a lányokkal bánni. Destinyt csak gyengéden akartam kezelni. Puha
ölelésekkel, puszikkal és védelmezően, mintha egy kis hercegnőre vigyáznék. Te jó isten, Harry, szedd össze a golyóidat!
Louis
és Destiny vállalták, hogy elintézik a bevásárlást, így én otthon maradtam,
hogy kicsit rendszerezzem a dolgainkat. Teli töltöttem az összes fegyverem és összehajtogattam
a sietve összegyűrt ruhákat. Őszintén szólva csak egy kis egyedüllétre volt
szükségem. Legszívesebben csak kimentem volna az erdőbe lövöldözni pár órára,
de Las Vegasban ez nem igazán volt kivitelezhető, főleg, hogy csak egy kocsink
volt és azt elvitték Louék. Miközben Louis ruháit pakoltam, találtam egy jó
adag füves cigit. Felébredt bennem a kísértés. Régen nagyon sokat füveztünk,
talán már károsan sokat is. Habozva néztem a kezemben tartott adagra, majd
egyszerűen megráztam a fejem. Most mindennél fontosabb, hogy éber legyek. Nem
tehetek egyetlen meggondolatlan lépést sem.
Körbenéztem
a házban egy elrejtett edzőterem után kutatva – reménykedve egy bokszzsák
jelenlétében -, de nem találtam semmit. Kellett valami, ami levezeti a
feszültséget. Mi az, ami lenyugtat, és nem kell hozzá semmi felszerelés? Újból
az asztalon nyugvó füves cigire néztem.
NEM.
Visszapakoltam
Louis cuccait a leggyönyörűbb rendszerben, majd egyszerűen elkezdtem
fekvőtámaszozni. Nagyon rég edzettem már és rendkívül jól esett megtornáztatni
magam. Fogalmam sincs mennyi fekvőt csináltam meg, de az izmaim már kegyelemért
könyörögtek, így teljes izzadságban fürödve álltam fel a szőnyegről.
Éppen
a zuhany alatt álltam, mikor hallottam, hogy megérkeztek a többiek. Elzártam a
vizet és kezembe vettem a törülközőm. Amint a tükörbe néztem, egyszerűen
lesokkolódtam. Soha nem voltam ennél vékonyabb. Fiatalabb koromban sokat
küzdöttem a súlyommal, de most úgy tűnt, hogy a rendszertelen étkezés és a
folyamatos stressz megtette a hatását. Vesztettem az izomzatomból is, de az nem
volt annyira feltűnő, mint a zsírveszteség. Hasizmaim tökéletesen látszódtak,
pedig korábban kemény diétával is csak alig tudtam előcsalogatni őket.
Mivel
nem számítottam rá, hogy ilyen hamar hazaérnek, csak egy szál törülközőben
léptem ki a fürdőszobából és sétáltam a konyhába, hogy egyek valamit. Destiny
éppen a hűtőbe pakolta be a kaját, így alaposan megfigyelhettem kerek hátsóját.
-
Passzolsz nekem egy almát, kérlek? – kérdeztem féloldalas mosolyra húzva a számat,
mire Des felém fordult. Láttam, ahogy azonnal végigfuttatja tekintetét a
testemen, majd lesütve szemét a kezembe nyomott egy szép piros almát.
-
Köszke – válaszoltam vigyorogva, majd már ott sem voltam. Nem volt meglepetés
számomra, hogy vonzódott hozzám. Mármint… Csak rám kell nézni. Kár, hogy
elcsesztem ezt is.
A
délutánt pihenéssel töltöttük, valamint megbeszéltük, hogy mit fogunk csinálni.
-
Rendben, tehát: Ma este buli a haveromnál, lehet, hogy nem leszünk sokáig ezért
ne éljétek bele magatokat annyira – kezdte Lou az összefoglalást – Holnap
kipihenjük az este fáradalmait, aztán éjfélkor elindulunk Los Angelesbe és
hazavisszük Destinyt.
-
Rendben – sóhajtotta Des kissé szomorúan, mire idegesen az ajkamba haraptam.
Nem akartam elengedni. Louis látta rajtam, hogy szenvedek, de csak halványan
elmosolyodott. Ő sem volt túl boldog, hiszen nyilvánvalóan ők is nagyon jól
összebarátkoztak ennyi idő alatt. Egy ideig csak kicsit nosztalgikusan
beszélgettünk, majd úgy döntöttünk, mindenkire ráfér egy szundi.
Louval
volt közös szobánk, így még egy ideig folytattuk a beszélgetést.
-
Nem akarom elveszteni őt, Lou – suttogtam egy kis csönd után, élesen témát
váltva, mire felsóhajtott.
-
Hát, van körülbelül 30 órád változtatni ezen – mondta az órájára pillantva.
-
Nem lehet – ráztam a fejem lemondóan. – Nagyon önző lépés lenne tőlem.
-
Te tudod – hagyta rám Louis, majd az oldalára fordult, hogy aludjon. Én is így
tettem, de nem tudtam elaludni. Így feküdtem órákon keresztül, a gondolataimmal
együtt.
Mivel
Lou haverjával tíz órára beszéltük meg a találkozót, kilenc körül már
elkezdtünk készülődni. Ez számomra abból állt, hogy a kanapén ülve mogyorót
ettem, miközben arra vártam, hogy a többiek elkészüljenek. Nem volt túl sok
kedvem a bulizó tömeghez, így semmilyen erőfeszítést nem tettem, hogy
beilleszkedjek.
-
Harry, ne már. Legalább egy inget vegyél már fel, úgy nézel ki mint egy csöves –
oltott be Louis egy pillanat alatt, miközben az ingujját gombolta be mellettem.
Én csak a szememet megforgatva sóhajtottam egyet, majd mint aki kivégzésre
megy, elindultam a szobánk felé. Ám mikor Destiny kilépett az ajtaján, egy
pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Egy őrjítően szexi ruhát viselt, ami
pont annyit takart, hogy vad gondolataim útnak induljanak. A ruha rövid volt,
körülbelül a vékony combjai közepéig ért és tökéletesen simult kerek fenekére
és keskeny derekára. Hosszú ujja csipkés volt, csakúgy, mint a mélyen kivágott
dekoltázsa. Gömbölyded mellei látványától csorogni kezdett a nyálam és csak
arra tudtam gondolni, hogy mindezt már sikerült megszereznem egy párszor, de
ennek ellenére még többet akartam. Destiny haja hullámosan terült szét a
vállán, és legnagyobb meglepetésemre még ki is sminkelte magát. Ugyan smink
nélkül is elképesztően gyönyörűnek tartottam őt, most a szokásosnál is szexibb
volt. Fel sem tűnt, hogy tátott szájjal bámulom őt, miközben ő mintha nem is
venne észre, csak elsétált mellettem. Amint a hátam mögé ért, azonnal
megfordultam és hátulról is megvizsgáltam kerek fenekét. Abban a pillanatban nagyon
rám fért egy jeges, hideg zuhany, ugyanis a kicsi Harry teljesen megbolondult
Destiny látványától. Mivel fél óra volt az indulásig, ténylegesen vettem egy
gyors zuhanyt, majd a lehető legtöbbet kihozva magamból, beállítottam a hajam
és egy fekete inget vettem fel a szokásos csőnadrágomhoz. Na ja, ilyen az,
mikor kiteszek magamért.
Mikor
kész lettem, és Destiny mellé léptem, Louis elégedetten nézett végig rajtunk.
-
Harry, király lett a hajad, te pedig, Destiny… Egy istennő vagy ebben a cuccban
– bókolt nekünk a legjobb barátom.
-
Kösz, Lou – válaszoltunk egyszerre, majd zavart mosollyal néztünk egymásra.
Louis csak próbálva nem mosolyogni, úgy tett mintha észre sem vette volna ezt a
pillanatot és magához vette a kocsikulcsot hogy induljunk. Velem ellentétben
Destiny alig várta már, hogy megérkezzünk, így kivételesen ő ült be az
anyósülésre Louis mellé, hogy lelkesen tudjanak beszélgetni a zenéről meg úgy
mindenről. Régen – még gimnazista koromban -, rengeteg bulira jártam, szinte
minden hétvégén részegre ittam magam és megdöntöttem pár tyúkot, de most,
huszonhárom évesen valahogy csak a részegség vonzott. Nem kellettek a tyúkok,
csak arra vártam, hogy végre magamhoz vegyek pár pohár whiskyt, és
megfeledkezzek a gondokról. Mikor Louis leparkolt a szórakozóhely előtt,
elmondta nekünk, hogy nem leszünk sokáig, mert az egész csak egy üzlet miatt
van, de pár órára azért számítsunk. Amint kettesben hagyott minket Destinyvel,
mi egymáshoz sem szólva, két idegenként léptünk be a hangos zenétől dübörgő
helyre. Mindenfelé részeg fiatalok táncikáltak piásüvegekkel a kézben, viszont
a pultnál alig ült csak pár ember, így én megcéloztam egy üres széket. Destiny
azonnal a tömegbe sétált, felvéve a zene ritmusát. Egész végig követtem őt a
tekintetemmel, habár a villogó fényektől és a füsttől ez elég nehéz feladatnak
bizonyult. A pultostól azonnal kértem egy pohár Whiskyt, majd kiélvezve az
alkohol ízét, a tömegre pillantottam és rögtön ki is szúrtam Destinyt, aki
egyelőre egyedül táncolt a tömeg közepén. Szexin ringatta csípőjét a zene
ritmusára, amit nem csak én vettem észre: körülötte jópár hím legeltette rajta
a szemét arra várva, hogy levadásszák. Ökölbe szorult a kezem, de próbáltam úgy
tenni, mintha ez egy cseppet sem érdekelne engem és visszafordultam a
Whiskymhez. Pár kör után már kezdtem érezni az alkohol hatását, és egyre inkább
feloldódtam. Még az is megfordult a fejemben, hogy beállok a tömegbe, hiszen a
zene eléggé csábító volt, de megembereltem magam és inkább kértem még egy kört.
Abban
a pillanatban ahogy belekortyoltam az újabb pohár whiskymbe és oldalra néztem,
majdnem kiköptem az italomat. Destinyre éppen egy kigyúrt pasas tapadt rá,
végigsimítva vékony derekán, éppen táncra hívva őt. Destiny arcán széles mosoly
ült, majd gondolkodás nélkül beleegyezett és máris a pasa öléhez dörgölte a
fenekét. Nem tudom mi történt velem, de teljesen elborult az agyam, úgy éreztem
mintha elárultak volna. Nem voltam féltékeny, elvégre nem is voltunk együtt.
Csak a túszom volt, éppen ezért mintha semmi sem történt volna, tovább
kortyolgattam az italom. A szememet ugyan nem vettem le a táncoló párocskáról,
aminek köszönhetően a mérgem egyre csak gyűlt. A srác keze a lehető legjobb
helyeket fedezte fel, többek között belemarkolt kerek fenekébe is és
végigsimított hosszú haján is. Aztán végleg bepipultam, mikor testük teljesen
összesimult és a srác lesmárolta őt. Abban a pillanatban lett elegem,
felpattantam és szó szerint lerángattam a srácot Destinyről. Az csak kerek
szemekkel nézett rám – látszott rajta, hogy nem volt a helyzet magaslatán,
biztos elég alkohol volt már benne, hogy ne legyen szomjas -, engem viszont ez
nem zavart, megfogtam Destiny kezét és magam után húztam, egyenesen ki a
tömegből.
-
Várj már, Harry! Mi bajod van? – kérdezte, próbálta túlüvölteni a zenét.
-
El kell tűnnünk innen! – válaszoltam ködösen. Valójában fogalmam sem volt,
miért tettem azt, amit tettem, szóval még ki kellett találnom.
-
Miért? Itt a rendőrség? – kérdezősködött tovább, ám én túlságosan sokat ittam
már ahhoz, hogy valami jó hazugsággal álljak elő.
-
Valami olyasmi. Siessünk! – kiáltottam, majd már kint is voltunk a tömegből és
a friss levegőn találtuk magunkat. Szerencsére nem kérdezett többet, aminek
nagyon örültem. Továbbra is a kezét fogva húztam magam után a kocsi felé.
-
Miért fogod a kezem? – kérdezte értetlenül, mikor odaértünk a kocsinkhoz.
-
Nem fogom – gyorsan elengedtem őt és kinyitottam előtte a kocsi ajtaját, hogy
beülhessen hátulra. Gyorsan dobtam egy üzenetet Lounak, hogy indulnunk kellene
szóval siessen, majd nekidőltem a kocsi orrának. Nem akartam még beszállni,
ugyanis így meg tudtam úszni egy beszélgetést arról, hogy miért kellett ilyen
hamar eljönnünk a buliból.
-
Jézusom, te féltékeny lettél? – szállt ki a kocsiból Destiny teljesen
felháborodva, úgy tűnt, csak akkor gondolt bele jobban a dolgokba. Mintha
elegem lenne belőle, megforgattam a szemem és a fejemet rázva dőltem neki a
motorháztetőnek.
-
Ne már, Harry, te komolyan féltékeny lettél! – nevetett jóízűen, majd egyre
közelebb lépett hozzám.
-
Dehogy lettem féltékeny! Hagyjál már ezzel a faszsággal – mondtam, miközben
éreztem ahogy kissé megszédülök az alkoholtól. Teljesen magamnál voltam, ez
tény, de jócskán befolyásolt az alkohol.
-
Borzasztóan hazudsz, ugye tudod? – nyújtotta ki rám a nyelvét Destiny, miközben
még közelebb lépett és szexin a hajába túrt. Legszívesebben ott helyben a
magamévá tettem volna, de a büszkeségem még visszatartott.
-
Nem hazudok. Pont nem érdekel, milyen mélyre dugta a nyelvét az a… srác –
válaszoltam nyugodtságot tettetve, de nem lehettem túl meggyőző, hiszen Destiny
felvonta a szemöldökét.
-
Ugyan már. Megesz a féltékenység – nevetett, majd tovább ingerelve engem, az
ajkába harapott. Ekkor vesztettem el az önuralmamat, így mivel már nem tudtam,
hogyan győzzem meg az igazamról, egy gyors mozdulattal szembefordultam vele és
a motorháztetőnek préseltem.
-
Utoljára mondom. Nem. Vagyok. Féltékeny. – tagoltam a mondatomat, de akkorra
már én sem hittem el, amit mondok. Annyira szexi volt kócos hajával és dögös
ruhájával, hogy már csak egy hajszál választott el attól, hogy leteperjem.
-
Oh, inkább fogd be – vigyorgott, majd azzal a lendülettel magához húzott és
ajkait az enyémeknek préselte. Nem bírtam visszafogni magam, a józan eszem azt
súgta, hogy húzódjak el, de a testem nem engedett. Lehet, hogy az a kevéske
alkohol tette ezt velem, de inkább csak derekánál fogva közelebb vontam
magamhoz és szenvedélyesen visszacsókoltam. Pontosan meg tudtam állapítani,
hogy eper ízű szájfényt kent fel magára, ami még édesebbé és kívánatosabbá
tette csókunkat. Az ajkába haraptam, hogy jobban érezzem az ízét, mire jólesően
felnyögött és a hajamba túrva húzott közelebb magához. Vékony derekánál fogva
felemeltem őt és a motorháztetőre ültettem, így könnyedén a csípőm köré tudta
kulcsolni lábait. Végigsimítottam az oldalán, onnan le a fenekére, majd végig a
combján, miközben ő a tarkómnál fogva húzott le magához. Mivel csak egy rövidke
ruha volt rajta, kezemmel könnyedén elértem belső combját és azonnal bugyijához
is fértem. Mozdulatomra a számba nyögött, de mohón közelebb simult hozzám, így
folytattam tevékenységemet. Éreztem, hogy akar engem és bizony ez eléggé
kölcsönös volt. Nem is tudom, mennyi idő telhetett el azóta, hogy megérintettem
őt, de ezer évnek tűnt, így most nem tudtam betelni vele. Bőre puha és finom,
csókja pedig megunhatatlanul szenvedélyes volt. Már lassan arra gondoltam, hogy
leveszem róla a szexi ruháját, de akkor egy kínos köhintést hallottam meg
magunk mögül. Abban a pillanatban rájöttem, hogy közterületen vagyunk, ráadásul
egy kocsi motorháztetőjén kényeztetem Destinyt, aki ijedten húzódott el tőlem a
hang hallatára. Látszólag ő is megfeledkezett a körülményekről, mert tekintete
kába és álmodozó volt. Mikor hátrafordultam a hang irányába, csak Louis állt
ott kínos arckifejezéssel, tanácstalanul a hajába túrva. Destinyt a derekánál
fogva leemeltem a motorháztetőről, majd mintha mi sem történt volna,
köhintettem egyet.
-
Khm, szóval, elintézted a dolgod? – kérdeztem Loutól, miközben mellettem
Destiny zavartan igazgatta a ruháját. Szegény lány alig tudott magához térni,
amivel én sem voltam másképp.
-
Aha, felőlem mehetünk haza. Vagy… Visszamehetek addig, amíg ti… Befejezitek – mondta
Lou kissé mérgessen, mire mindketten felsóhajtottunk.
-
Csak… Menjünk haza – szólalt meg Destiny, mire beharapott ajkakkal ránéztem.
Arca teljesen kipirosodott, haja kócos és rendezetlen volt és ő is ajkait
harapdálta.
-
Rendben – mondta Louis, majd beszállt a kocsiba. Automatikusan a hátsó ülésre
ültem, de Destiny is ezt tette, így Louis egyedül maradt elől. Kínos csend volt
a kocsiban, Lou eléggé feldúltnak tűnt, Destiny pedig próbált összeszedettnek
tűnni, de én tisztán láttam rajta, hogy teljesen szétcsúszott. Mikor felnézett
rám, tekintetéből bizonytalanságot olvastam ki, de a vágy is megcsillant a
szemeiben. Továbbra is csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lenne újból
birtokolni őt, viszont Louis hangulata eléggé aggasztott.
-
Mi történt, Lou? – kérdeztem hirtelen, a visszapillantó tükörbe nézve, de
kerülte a szemkontaktust.
-
Nem tudott konkrét infókkal szolgálni, csak azt mondta, hogy Eric Las Vegas
környékén tevékenykedik és amolyan droghálózatot akar létrehozni. Kb. mindenhol
vannak már emberei – mondta Louis feszülten, mire szinte azonnal kijózanodtam.
-
Akkor keményen betörtünk az ellenség területére, tesó – mondtam hitetlenül, kis
örömmel, de Lou nem mutatta jelét az örömnek. – Hé, mi a baj? – kérdeztem aggódva.
-
Semmi. Foglalkozz csak a farkaddal. Én majd elsimítok mindent helyetted –
vetette oda szánalommal az arcán, amin elég erősen meglepődtem. Lou soha nem
beszélt még így velem, valamit nagyon elcseszhettem most. Sajnos túl részeg
voltam ahhoz, hogy bármire is emlékezzek, így csak egy percig szótlanul
agyaltam.
-
Nagy szarban vagyunk? – kérdeztem halkan.
-
Már fél éve egy hatalmas adag rinocéroszszarban úszunk, de örülök Harry, hogy a
fontos dolgokra figyelsz – mondta felháborodottan.
-
Mi a kurvaélet bajod van neked? – kérdeztem, megszédülve a kocsi ringatózásától.
-
Egy elmebeteg drogdíler rád vadászik és a legnagyobb problémáid között Destiny
megdugása és hiányolása áll. Azt hiszed jót teszel neki, de fogd már fel Harry,
hogy tönkreteszed őt! – kelt ki magából teljesen Louis, mire csak pislogni
tudtam. Teljesen megfagyott a levegő a kocsiban, egy percre csend telepedett
ránk. Destiny aggódva az ajkát harapdálta én pedig próbáltam lenyugtatni magam,
mert legszívesebben jól agyonvertem volna a legjobb barátomat.
-
Vedd már észre magad az isten szerelmére… - motyogta Louis maga alatt, mire
előrehajoltam hozzá.
-
Miért, szerinted mit kéne tennem? Hagyni, hogy az az elmebeteg széttrancsírozza
az arcát? – kérdeztem indulatosan.
-
Nem erről beszélek, Harry – mondta halkabban, aprót sóhajtva.
-
Te belezúgtál, baszki – suttogtam realizálva kiakadásának okát, mire élesen
beszívta a levegőt. Hirtelen minden világos lett. Louis féltékeny lett, miután
látta, hogy Destinyvel újból egy húron pendülünk. – Komolyan, Lou? Csak erre
vársz, hogy én kipurcanjak és megkaphasd őt, ugye? Természetesen, mert mindig
azt csinálod, amit én! Belehalnál, ha egyszer nem léphetnél a nyomdokaimba? –
kiabáltam dühösen, mire Destiny megérintette a vállamat.
-
Harry… - rázta a fejét könnyes szemekkel.
-
Mi van, ha azt mondom, hogy már megtörtént? – vágott vissza Lou, mire belém szorult
a levegő. Végigpörgettem az elmúlt heteket a fejemben, majd megálltam egy
emléknél. Egy percig csak csendben néztem mindkettőjükre, majd hitetlenül
felnevettem.
-
Aha, király. Míg én kómában voltam, ti egy méterre mellettem dugtatok a kocsiban.
Fantasztikus – dőltem vissza az ülésre csalódottan. Amint Destinyre
pillantottam, láttam rajta, hogy beletrafáltam az igazságba.
-
Harry… - kezdte, de én csak felemeltem a kezem, ezzel csendre intve őt.
-
Nem vagyok rátok kíváncsi – mondtam halkan, majd kinéztem az ablakon. Soha nem
éreztem még magam ennyire megalázottnak és elárultnak. A legjobb barátom és életem eddigi legnagyobb szerelme. Hihetetlen.
Egészen
hazáig csendben utaztunk, majd én voltam az első, aki kiszállt a kocsiból. Nem
szólta meg szót se, csak felmentem a szobába, majd bezártam azt magam után. Meg
akartam ütni Lout, szétverni azt az átkozott fejét, de tudtam, hogy később ezt
nagyon megbánnám. Csak a homlokomat nekitámasztva az ajtónak próbáltam lenyugtatni
magam. Az ajtó túloldaláról beszélgetést hallottam.
-
Ezt miért csináltad? – sziszegte Destiny dühösen.
-
Mert nem akarom, hogy újból összetörjön. Holnap hazaviszünk és elfelejthetünk
mindent.
-
De Lou… Én…
-
Tudom, Destiny. De így lesz a legjobb mindkettőtöknek – fejezte be Lou. Pár
másodpercen belül kopogtatást hallottam az ajtómon. Nem válaszoltam.
-
Harry, engedj be kérlek – hallottam Louis könyörgő hangját.
-
Aludj csak Destinyvel, úgyis erre vártál egész végig. Jó szórakozást! –
kiabáltam dühösen.
-
Harry… - próbálkozott újból, de nem érdekelt. Csak lekapcsoltam a villanyt,
majd bebújva a paplan alá azért imádkoztam, hogy végre megszűnjön ez a
fojtogató szívfájdalom.
-----
Helló emberiség!
Igen, a kedvenc írónőtök, Lottie jelentkezik, egyenesen a Földről! Na jó, csak viccelek, el tudom képzelni, hogy mennyire utálhattok amiért több mint fél évig nem hoztam el az új részt. És ezért elnézéseteket kérem. Idő közben leérettségiztem és életem talán legnehezebb hónapjait éltem túl, de a lényeg, hogy már itt vagyok :)
Bevallom őszintén, kicsit nehéz volt visszarázódni az írásba, már arra sem emlékeztem, hogy miről írok. De azért remélem, hogy sikerült jól felkapni a fonalat és fel sem fog nektek tűnni, hogy felszívódtam egy időre. El sem tudjátok képzelni, milyen jó érzés ismét a billentyűzetet püfölni <3
Monológomat egy jó hírrel zárnám:
I'M BACK BITCHES