HOSTAGE | Tizenkilencedik fejezet

 Emerald

Hazudtam Destinynek. A férfi, akit lelőtt már abban a pillanatban halott volt, amint földet ért. A golyó helyéből következtetve az egyenesen a szívébe fúródott, ezzel teljesen szétroncsolva azt, de nem akartam, hogy Destiny tudja ezt. Ahogy egyre több vért vesztettem és látásom homályosabb lett, úgy keletkeztek egyre furcsább és furcsább gondolatok a fejemben. Úgy tűnt, mintha a lábaim feladták volna a szolgálatot, ugyanis egy pillanat alatt kemény talajt éreztem a fenekem alatt. Minden összefolyt, csak hangfoszlányokat észleltem és furcsa foltokat láttam. Mintha Louis hangját is hallottam volna, de az is lehet, hogy csak képzelődtem. Aztán egy pillanat alatt minden feketeségbe borult. Elég rémisztő helyen találtam magam, szörnyen hideg levegő vett körül én pedig rendkívül gyenge voltam. Megpróbáltam segítségért kiáltani, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. A testem minden egyes négyzetcentimétere sajgott, én pedig csak összegörnyedve remegtem a fájdalomtól.

Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, de én a pokol legmélyebb bugyrában éreztem magam hánykolódni mindaddig, amíg hangokat kezdtem hallani. Először mintha anyukám beszélt volna hozzám, aztán Destiny csilingelő hangját fedeztem fel. Nem láttam semmit, csak a fájdalmat éreztem, de megpróbáltam a hang irányába fordulni. Nem értettem egyetlen szavát sem, de valamiért késztetést éreztem arra, hogy közelebb menjek. A hosszú, napoknak tűnő fájdalmas szenvedés után felüdülés volt hallani a hangját így kérdés nélkül többet akartam belőle. Vánszorogtam, a körmömmel kaparva a jeges földet kúsztam a semmi felé, miközben ordítottam a fájdalomtól. Nem adtam fel. Addig próbálkoztam, míg tisztán hallottam Destiny lágy hangját.

- Gyerünk, Harry! Küzdj! - hangját ezúttal egyenesen a fülem mellől hallottam, mire egy hatalmas levegőt vettem és erősen összeszorítottam a szemem. Tudtam, hogy mindez csak egy álom és muszáj felébrednem.

Mikor újból kinyitottam a szemem, már más helyen voltam, ugyanis a fény szörnyen bántotta a retinámat. Azonnal hatalmas fájdalmat éreztem az oldalamban, de ez még csak össze sem volt hasonlítható az álombeli fájdalmakkal. Pár perc kellett, míg teljesen ki tudtam nyitni a szemeimet, akkor viszont eléggé meglepődtem a látványon. A kocsi hátsó ülésén feküdtem, mellettem pedig Destiny szuszogott a csuklómra helyezve tenyerét. Louis a kormány mögött ült, fejét hátrahajtva szunyókált. Odakint koromsötét volt, de a szabadban voltunk - látszólag egy erdő közepén.

- Des… - szólaltam meg remegő hanggal, mire azonnal kipattantak a szemei és villámgyorsan felült.

- Óh hála az égnek - sóhajtotta megkönnyebbülten, majd azonnal a nyakamra tapasztotta két ujját hogy megmérje a pulzusom.

- Mi történt? - kérdeztem zavartan, ugyanis szemei vörösségéből arra következtettem hogy napok óta ébren volt már.

- Elájultál mielőtt még a kocsihoz értünk volna… Sok vért vesztettél és… Megállt a szíved - nézett mélyen a szemembe, majd halkan folytatta - Újraélesztettelek de semmire nem reagáltál. Azt hittem itt fogsz meghalni a kezeim között - mondta remegő hangon, miközben idegesen a hajába túrt. Akkor jöttem rá, hogy nem a fáradtságtól volt piros a szeme, hanem a sírástól. Összeszorult a szívem és hirtelen azon kaptam magam hogy legszívesebben jó szorosan magamhoz ölelném. Mégsem tettem ezt, hiszen akkora sokkba kerültem hogy meg sem tudtam mozdulni.

- Meddig… Meddig voltam kiütve? - kérdeztem.

- Két napig. Holnap reggel vittünk volna be a kórházba… - motyogta lesütve a szemét. Olyan összetörtnek és kimerültnek láttam, hogy azt kívántam, bárcsak ne történt volna meg ez az egész.

- Köszönöm, hogy visszahoztál és megmentetted az életem. Főleg azután, hogy olyan csúnyán bántam veled… - hálálkodtam mélyen a szemébe nézve. Éreztem, hogy az a bizonyos szikra még mindig ott van köztünk és csak arra vár, hogy meggyulladhasson. Megpróbáltam felülni, hogy megölelhessem, de amint megmoccantam, szörnyű fájdalom nyilallt az oldalamba.

- Jaj, nehogy megmozdulj! A sebed nagyon érzékeny és pár napig még tuti feküdnöd kell. Mondhatni volt egy műtéted - magyarázta azonnal Destiny, majd a mellkasomnál fogva óvatosan visszanyomott fekvő helyzetbe. Ahogy fölém hajolt és kócos haja félig belelógott a szemébe, úgy éreztem azonnal vissza kell szereznem őt. Olyan gyönyörű volt még így is, hulla fáradtan és megviselten.

- Király - nyögtem fájdalmasan. Erre már Louis is felébredt és vidáman vette tudomásul, hogy magamnál vagyok.

- Na végre, már azt hittem tényleg feldobod a pacskert, tesó - mosolygott rám szélesen. - Míg te szundikáltál, mi tovább jöttünk. Fél órányira vagyunk Denvertől - tájékoztatott azonnal.

- Történt valami érdekes amíg én a poklot jártam be? - kérdeztem felnevetve, mire Louis és Destiny egyszerre néztek egymásra.

Destiny szemszöge

Amint Harryt kivonszoltam az épületből, hangosan segítségért kiáltottam. Tudtam, hogy nem maradhatunk már itt ezen a helyen mert nem biztonságos, így már csak azt reméltem hogy Louis meghallja a hangomat és megjelenik a kocsival. Nem adtam fel, egyszerre kiabáltam és vonszoltam a vérző göndörkét. Pár perc múlva aztán kerékcsikorgásra kaptam fel a fejem. Louis közelített felénk hatalmas sebességgel, amitől megkönnyebbülten felsóhajtottam és letöröltem arcomról a könnyeket. Amint odaért, kipattant az autóból és segített beemelni Harryt a kocsiba.

- Mégis mi a fene történt? – kérdezte aggodalmaskodva, ugyanis Harry vérző sebe egyáltalán nem volt bíztató látvány.

- Találtunk egy sérült embert… még életben volt, de aztán a szemünk láttára meghalt… Aztán találkoztunk két banditával… - mondtam szaggatottan a levegőért kapkodva, miközben megpróbáltam abbahagyni a remegést. Nem ment.

- Hé, Destiny, nyugodj le egy picit. Minden rendben, már nem bánthatnak – nyugtatott Louis egy pillanatra a szemembe nézve. Maximális sebességgel száguldottunk az úton, majd befordultunk egy kis földútra, ami egyenesen az erdő közepére vitt minket. Itt Louis leállította a motort, majd elég helyet teremtett nekünk a hátsó ülésen ahhoz, hogy Harryt teljes hosszában a hátára tudjuk fektetni. Alaposan megvizsgáltam a sebét, majd előkészítve az eszközöket, megkezdtem a fertőtlenítését. Harry már így is nagyon sok vért vesztett így muszáj volt lezárnom a sebét nehogy gond legyen ebből. Szerencsére minden rendben ment a kisebb műtét során, köszönhetően Lounak aki egész végig ott volt mellettem és segített, valamint nem hagyta hogy bepánikoljak. Miután bezártam a sebet, egy gyors általános vizsgálatot végeztem és a nyakára tapasztva két ujjamat csekkoltam a vérnyomását. Akkor már tudtam, hogy valami nincs rendben, ugyanis nem éreztem semmit. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.

- Louis… Nagy baj van – mondtam halkan, a sírás szélén állva – Megállt a szíve – magyaráztam gyorsan, majd minden tanult tudásomat bevetve elkezdtem újraáéeszteni Harryt. Louis teljesen bepánikolt: idegesen a hajába túrva kiszállt a kocsiból majd a kocsi mellett megtett pár ideges kört. Mindeközben én Harry életéért küzdöttem, és megállás nélkül potyogtak a könnyeim.

- Gyerünk, Harry! Küzdj! – sírtam kétségbeesetten, ugyanis már csak pár másodpercem volt hátra, mielőtt komoly problémát okozott volna a szíve megállása. Megint ellenőriztem a légzését, majd a legnagyobb megkönnyebbülésemre Harry fellélegzett. A saját mellkasomra szorítva a tenyerem nekidőltem a kocsi falának és hálásan az égre néztem.

- Lélegzik! – kiáltottam ki Lounak, mire ő azonnal visszadugta a fejét a kocsiba.

- Nem halt meg? – kérdezte reményteli hangon, mire a lehetőlegboldogabban megráztam a fejem, majd megkönnyebbülten zokogva Lou karjaiba vetettem magam.

- Visszahoztam őt – sírtam hangtalanul, miközben olyan erősen szorítottam őt magamhoz, amennyire csak tudtam. Louis is erősen ölelt magához a derekamnál fogva, és perceken keresztül csak így álldogáltunk.

- Akkora barom vagyok… Nem kellett volna elterelnem Harry figyelmét a hülye veszekedésünkkel – ráztam a fejem miután elengedtük egymást és visszamásztunk Harry mellé a kocsiba.

- Nem a te hibád… Nem kellett volna engednem hogy bemenjetek abba az épületbe – mosolyodott el féloldalasan.

- Nem is akartam bemenni oda, csak egyedül akartam lenni… Azt terveztem hogy csak leülök a domb tetején de Harry utánam jött ezért már kénytelen voltam bemerészkedni oda – nevettem fel halkan visszagondolva a saját hülyeségemre. Ha nem lenne ilyen fontos a büszkeségem, mindez meg sem történt volna.

- Én mondtam neki, hogy menjen utánad. Legalább bocsánatot kért amiért egy faszfej volt veled? – kérdezte őszinte sajnálattal az arcán.

- Nem. Csak még jobban összevesztünk… - vontam meg a vállam, majd azzal a lendülettel újból ellenőriztem Harry pulzusát, ami szerencsére teljesen normális volt.

- Sajnálom, Destiny. Harry egy igazi seggfej. – rázta a fejét hitetlenül.

- Nekem mondod? – sóhajtottam fáradtan, majd átmásztam Louis mellé, ugyanis végeztem Harry megvizsgálásával.

- Harry nem is érdemel meg téged. Egy ilyen lányt, mint te, szeretni kell és dédelgetni, nem pedig összetörni a szívét – nézett mélyen a szemembe, miközben halványan elmosolyodott.

- Úgy gondolod? – kérdeztem vissza felnézve hatalmas kék szemeibe.

- Határozottan. Nézd… Gyönyörű vagy, ráadásul te vagy a legokosabb lány, akivel valaha találkoztam… Harry helyében egy pillanatra sem gondolnék arra, hogy elengedjelek – magyarázta továbbra is a szemeimet bűvölve. Nem tudom mi ütött belém abban a pillanatban, talán a sok stressz és a sírás, de mindennél jobban meg akartam csókolni Lout. Hosszasan néztünk egymás szemébe, miközben gondolkodás nélkül lassan közeledtünk egymáshoz. Az ő kezei a derekamra simultak, én pedig végigsimítottam mellkasán. Arcunk csak pár centire volt egymástól. Az agyam azt ordította, hogy húzódjak el, de nem akartam.

- Nem kellene… - suttogta Lou az ajkaimra, de ekkorra már teljesen elvesztettem az eszem.

- Nem, tényleg nem… - helyeseltem, mégis megmozdultam felé és ajkaimat az övéire nyomtam. Egy pillanatra sem habozott, azonnal visszacsókolt és derekamnál fogva közelebb húzott magához. Annyira más volt, mint Harry, mégis elképesztően jól esett csókja. Óvatosan hajába túrtam, miközben közelebb és közelebb simultam hozzá, egészen addig, míg az ölében nem kötöttem ki. Éreztem, hogy elmosolyodik, de nem szakítottuk meg csókunkat. Cirógatni kezdtem a mellkasát, miközben ő kezeit végig a derekamon tartotta. Kezeim lassan pólója alá csúsztak, majd le is vettem róla a textilt és így cirógattam tovább forró bőrét. Lassan rólam is lekerült a felsőm, és így csókoltam tovább Lout. Nem tudom mi ütött belém, de alig pár perc múlva már az övével babráltam.

- Des… - motyogta megszakítva csókunkat, mire csak hümmögtem egyet, majd áttértem nyakára és apró csókokat hagytam bőrén. – Nem kellene… - nyögött fel, mikor fenekemmel öléhez dörgölőztem.

- Cseppet sem érdekel, Lou – válaszoltam gyorsan, majd visszatértem ajkaihoz és vadul csókoltam tovább. Ő sem tétovázott tovább, egy határozott mozdulattal fordított a helyzetünkön, majd lábaim közé férkőzve ajkait nyakamra tapasztotta. Lábaim dereka köré fontam és így húztam őt közelebb magamhoz. Pár perc múlva lassan elhúzódott és hatalmasakat pislogva rám, csak nézett.

- Mi az? – kérdeztem értetlenül, nem értettem miért hagyta abba ilyen hirtelen.

- Nekem ez nem megy… - suttogta a fejét rázva, majd óvatosan felült és rám terítette a felsőmet. – Nem tehetem ezt Harryvel. Amúgy is, csak össze vagy zavarodva… - mondta mélyen a szemembe nézve.

- Mi a baj velem, Lou? – kérdeztem a sírás szélén állva. Úgy éreztem magam, mint egy felesleges test, amit senki nem szeretne megkapni.

- Ugyan, Destiny! Nincs veled semmi gond – biztatott Lou halvány mosollyal az arcán, miközben bátorítóan felém fordult.  – Harry összetörte a szíved és most próbálod betölteni a helyet… De nem én vagyok erre a megfelelő személy… - óvatosan arcomra simította tenyerét, majd letörölte az arcomon leguruló könnycseppet.

- Úgy érzem már soha nem tudom betölteni azt a helyet – sírtam keservesen, mire ő szorosan karjaiba zárt így mellkasára hajthattam fejem.

- Minden rendben lesz, Des. Ebben biztos vagyok – suttogta, majd egy apró puszit nyomott a fejem tetejére. Hosszú percekig csak szipogtam, miközben Louis nyugtatóan simogatta a hátam és megnyugtató dolgokat suttogott a fülembe.

- Louis? – kérdeztem halkan.

- Igen, Des?

- Köszönöm, hogy leállítottál. Nagy hiba lett volna… - mondtam halkan felnevetve, mire ő is szélesen elmosolyodott. Érdekes, hogy egyáltalán nem volt kínos a hangulat, inkább amolyan meghittnek írnám le.

- Csak felejtsük el, rendben? – kérdezte félve, mire egy hatalmasat bólintottam.

- Mit is kell elfelejtenünk?

Harry szemszöge

- Az égvilágon semmi nem történt – válaszolta Lou a vállát megvonva, Destiny pedig egyetértően bólintott, majd hátradöntve az anyósülést, megpaskolta a kispárnáját és fáradtan vízszintesbe helyezte magát.

- Ha nem bánjátok, én most alszok egy picit. Hosszú volt ez a két nap – motyogta félálomban, majd pár másodperc múlva már be is aludt.

- Hé, Lou… Mi volt ez az összenézés az előbb? – kérdeztem gyanakodva, mire ő csak legyintett egyet.

- Csak annyi, hogy nem csak te jártad be a poklot ezalatt a két nap alatt. Mi is eléggé megszenvedtük – magyarázta miközben kényelembe helyezte magát mellettem.

- Hogy érted ezt? – kérdeztem vissza értetlenül.

- Úgy, hogy Destiny eléggé kiakadt. Nagyon aggódtunk érted, ő magát okolta azért, hogy megsebesültél, sőt, majdnem meghaltál, én pedig próbáltam nem beleőrülni abba, hogy akár el is veszíthetem a legjobb barátomat – magyarázta halkan, szomorúan nézve a szemembe.

- Oh… Sajnálom, hogy ennyi aggodalmat okoztam – mondtam halkan felsóhajtva.

- Ugyan, tesó. A lényeg, hogy nem dobtad fel a pacskert. Na akkor aztán tényleg haragudnék rád – bokszolt Lou a vállamba viccelődve, mire óvatosan felnevettem. Nem kellett volna, ugyanis iszonyú fájdalom nyilalt az oldalamba emiatt.

Három nap múlva

- Harry, biztos vagy benne, hogy képes vagy vezetni? Pár napja még halott voltál – mondta Louis aggódva, miközben beindítottam a kocsit, hogy végre tovább induljunk az utunkon.

- De csak pár percig. Az semmiség, már teljesen jól vagyok, nyugi – legyintettem, majd mosolyogva a gázpedálra léptem. Alig vártam, hogy végre kiérjünk ebből az átkozott erdőből, ugyanis eléggé elegem volt már belőle.

Miközben az autópályán száguldottunk, Louis a laptopján keresgélt és kutakodott Eric holléte felől, Destiny pedig halkan szuszogott a hátsó ülésen. A gondolataim megállás nélkül az alvó szépség körül keringtek. Óvatosan belepillantottam a visszapillantó tükörbe, így egyenesen rá tudtam nézni. Olyan ártatlan és gyönyörű volt… És szörnyen hiányzott.

- Min mosolyogsz? – kérdezte tőlem Louis idióta vigyorral az arcán, mire újból az útra összpontosítottam.

- Semmin – tagadtam le a fejem rázva, mire Louis csak felvonta a szemöldökét. Túl jól ismer.

- Ahamm. Megbántad a döntésed, nemigaz? – kérdezte amolyan „én mindent tudok” hanglejtéssel.

- Nem – mondtam őszintén. Újból eszembe jutott, hogy miért kínzom magam azzal, hogy távol maradok Destinytől, és ismét arra jutottam, hogy a cél szentesíti az eszközt.

- Ezt mondd majd akkor, ha túllép majd rajtad – biccentett Lou, majd visszatért a laptopja fürkészéséhez. Szavai még jó ideig újból és újból megjelentek a fejemben, amitől összeszorult a szívem. Legbelül egyáltalán nem akartam, hogy Destiny túllépjen rajtam, annak ellenére, hogy jópár jelet mutatott már erre. Egyszerűen utál engem, talán ha akarnám, akkor sem tudnám visszaszerezni. Ezt jól elcsesztem.

- Hé, tesó… - szakított ki Louis a gondolataim közül pár perc múlva. – Van egy régi haverom, aki talán tudja, merre járhat Eric, vagyis remélhetőleg van valami ötlete, hogy mit tervezhet. Meg kéne látogatnunk – mondta reménykedve.

- Benne vagyok. Hol van ez a haverod? – kérdeztem.

- Vegasban – mondta ki félve, mire fáradtan felsóhajtottam. Az még több, mint egy napnyi útra volt tőlünk.

- Hát, akkor irány Vegas, aztán kidobjuk Destinyt LA-ben és elkapjuk Ericet. Benne vagy? – kérdeztem ördögi vigyorral az arcomon, mire ő is elmosolyodott.

- Ez nem is kérdés! – válaszolta cinkos mosollyal.

Hosszú, fárasztó utazás várt ránk. 10 órán keresztül száguldottunk az autópályán rövidebb-hosszabb megállókkal.

Este 11 körül járhatott az idő. Louis a hátsó ülésen bealudt a laptopjával az ölében, Destiny pedig mellettem, az anyósülésen szundikált.

 Mivel tudtam, hogy Destiny szülinapja éjfél után megkezdődik, kicsit különlegessé szerettem volna neki tenni a napot. Amolyan búcsú-ajándéknak szántam ezt neki, ugyanis már csak pár órányira voltunk Los Angelestől. Úgy döntöttem, meglátogatjuk a Grand-Canyont. Ugyan még régebben vettem Desnek egy szülinapi ajándékot, de úgy gondoltam, már nem aktuális odaadni neki így megbíztam vele Lout, hogy rakja el.

Már bő fél órával átléptük az éjfélt, mikor Destiny ébredezni kezdett. Mosolyogva néztem rá, majd a digitális órára.

- Boldog szülinapot Hercegnő – suttogtam ártatlan arcára pillantva. Szélesen elmosolyodott, majd szégyenlősen a füle mögé tűrte egy rakoncátlan tincsét.

- Köszönöm – motyogta zavartan. Látszólag eléggé megleptem őt azzal, hogy emlékeztem a szülinapjára, de őszintén szólva már abban a pillanatban megragadt a fejemben ez a dátum, mikor legelőször kimondta. Annyira figyeltem gyönyörű arcát, hogy teljesen megfeledkeztem a vezetésről, így majdnem a szalagkorlátnak csapódtam – még szerencse, hogy időben kapcsoltam és elrántottam a kormányt.

- Vezess már óvatosabban, idióta – morogta Destiny felháborodva, ezzel teljesen megtörve a varázst. Pedig már éppen kedztem azt érezni, hogy talán nem is haragszik rám annyira.

- Bocs – dünnyögtem a szememet forgatva. A kis manőveremnek köszönhetően Louis is felébredt, majd kidörzsölve az álmot a szeméből, ő is felköszöntötte Destinyt.

- Hoppá, kapásunk van – nevetett fel hirtelen amint a laptopjára pillantott. – A haverom meghívott minket a bulijába ma estére… Van egy irodája a szórakozóhely egyik elrejtett részén és ott akar találkozni velem – magyarázta lelkesen, mire szélesen elmosolyodtam.

- Én szeretnék bulizni… elvégre szülinapom van – lelkesedett Destiny azonnal, mire összenéztem Louval a visszapillantón keresztül. – Légyszi, srácok! Holnap úgyis hazavisztek, szórakozzunk még egy utolsót! – kérlelt minket hatalmasra nyílt szemekkel. Egyszerűen nem tudtam ellenállni neki, legszívesebben azonnal letepertem volna őt.

- Na jó, benne vagyok. De akkor engedjétek meg hogy vegyek nektek normális bulizós ruhákat – mondta Louis felváltva nézve rám és Desre. – Nem keltünk feltűnést és nem verünk meg senkit. Rendben? – kérdezte Louis főleg tőlem, mire hitetlenül felnevettem.

- Legyen. De csak most az egyszer – egyeztem bele én is, Destiny pedig vidáman felvisított.

- Köszi, Lou. Te vagy a legjobb – mosolygott a legjobb barátomra.

- Szerzek két hotelszobát is, hogy ne kelljen megint a kocsiban aludnunk – tette hozzá Lou és már bele is ugrott a laptopjába hogy lerendezze ezt is. Egy pillanatra Destinyre néztem, aki az ajkát beharapva próbálta leplezni széles mosolyát, de nem igazán jött össze neki. Láttam rajta, hogy elképesztően örül ennek a kis kitérőnek, ugyanis úgy tűnt, nem szeretne hazamenni. Szörnyen érdekelt, hogy miért nem, de egyértelmű okokból kifolyólag nem kérdeztem meg.

Meg kellett állnom a benzinkútnál tankolni, ahol Louis átvette a helyem. Természetesen megbeszéltem vele, hogy elvisszük Destinyt a Grand Canyonhoz, szóval már ő is tudta, hogy egyenesen oda tartunk. Ha minden jól megy napfelkeltére pont oda is fogunk érni.

Ezúttal én kerültem a hátsó ülésre hogy pihenhessek egy kicsit. A szememet lecsuktam ugyan, de nem tudtam álomba zuhanni őrjítő gondolataim miatt. Állandóan csak azon járt a fejem, hogy mi fog történni, miután hazavisszük Destinyt. A szívem nem akarta hogy szétváljanak útjaink, de az agyam egyedül ezt fogadta el értelmes és szükséges megoldásnak. Az autóban csend volt, Louis a gondolataiban elmerengve vezetett, Destiny pedig folytatta az alvást. Eléggé kimerülhetett az utóbbi pár napban ugyanis pillanatok alatt képes volt álomba zuhanni. Az ablakon kinézve csak sötétséget és néhány közlekedési táblát láttam. Picit magányosnak éreztem magam és fáztam. Semmi mást nem akartam, csak ölelő kezeket és nyugalmat. Legszívesebben csak az ölembe vettem volna Destinyt hogy jó szorosan átöleljem és apró puszikat adjak neki. Te jó ég, mióta vagyok ilyen nyálas papucs? Légy férfi Emerald!

Csak hitetlenül megráztam a fejem és akaratlanul is Destinyre pillantottam. Szeretem őt, a fenébe is. Sokkal jobban és egészen máshogy, mint bárki mást. Ez az érzés egyszerre volt fergeteges és szörnyen fájdalmas tudva, hogy valószínűleg Destiny egy életre megutált engem. Esélyem sincs már visszaszerezni őt.

Nem aludtam egy percet sem. Odakint kezdett világosodni, mi pedig egyre közelebb és közelebb kerültünk a végállomáshoz. Néha fel-felpörgött a szívverésem ugyanis bevallom, kicsit izgultam is, hogy Destinynek tetszeni fog-e a kitérőnk. Ő még mélyen aludt, viszont Louval összetalálkozott a tekintetem a visszapillantó tükrében. Szemében felfedeztem valami furcsa érzést, talán fájdalmat vagy bűntudatot, de nem tudtam hová rakni. Lehet, hogy csak én képzelődtem.

Destiny szemszöge

Nem is emlékszem már a napra, amikor utoljára ilyen jól kialudtam magam, mint most a kocsiban. Mintha napokon keresztül csak mélyalvásban lettem volna. Amikor felébredtem kissé sokáig tartott felfognom, hogy hol vagyok épp vagy hogy mi történik. Louis leállította a kocsit, majd mindkettő srác szó nélkül kiszállt. Amint sikerült teljes mértékben kinyitnom a szemem, úgy éreztem egy pillanaton belül elájulok a boldogságtól. Leesett állal néztem ki az ablakon egy pár másodpercig, majd boldogan felnevettem és én is kipattantam a kocsiból.  

- Ugyan tortát nem tudtunk szerezni, de reméljük, hogy ez is megfelel – nevetett Louis az arcom láttán, mire hálásan néztem mindkettőjükre.

- Te jó ég srácok, ez fantasztikus! – nevettem még mindig a sokk hatása alatt. Mindig is nagy álmom volt meglátogatni a Grand Canyont de mindig csak amolyan megvalósíthatatlan bakancslistás pontként szerepelt a tudatomban. Boldogan sétáltam közelebb a hatalmas mélységhez és ámulva néztem a felkelő nap által megvilágított sárgásan csillogó hatalmas sziklákat. Soha nem volt még ilyen gyönyörű látványban részem.

- Tessék. Nagyon hideg van, nehoogy megfázz a szülinapodon – sétált mellém Harry, majd a kezembe nyomta a pulcsiját. Egy pillanatra összeért a kezünk és egymás szemébe néztünk. Amilyen boldog voltam a Grand Canyon látványa miatt, olyan szomorú Harry miatt. Egyszerre tört darabokra a szívem és szorult össze a boldogságtól. Könnyek gyűltek a szemembe, így elkaptam a tekintetem.

- Köszönöm – suttogtam alig hallhatóan, majd gyorsan felkaptam magamra a pulcsit. Harry illata újabb tőrt szúrt a szívembe. Találtam egy kényelmesnek tűnő sziklát és leültem rá, miközben le se vettem a szemem a tájról. Patakokban folyt a könnyem miközben eszméletlen sebességgel zakatolt az agyam. Mellettem Lou és Harry is alaposan feltérképezték a területet. Próbáltam boldognak tűnni és nem sírni, de egyszerűen nem tudtam megállítani a könnyeket. Újból összetalálkozott a tekintetem Harryvel, miközben Lou lelkesen magyarázott neki valamiről. Letöröltem a könnyeimet az arcomról, miközben még mindig tartottuk a szemkontaktust. Aztán Harry elkapta a tekintetét, mondott valamit Lounak és elindult felém. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, így csak újból a tájat figyeltem. Aztán Harry csendesen leült mellém. A szívem hevesen vert, annyira, hogy szinte hallottam, ahogy dübörög a mellkasomban.

- Annyira sajnálom, Destiny – mondta halkan, mire rá emeltem a tekintetem. Szeme őszinteséget sugárzott. – De komolyan. Mindent. Azt, hogy túszul ejtettelek, azt, hogy rosszul bántam veled, hogy… kihasználtalak… - sorolta megbánással a szemében.

- Nem haragszok rád, Harry. Nem tudok… - feleltem halkan, szipogva.

Ezután csak csendesen ültünk egymás mellett egy ideig, miközben a mélységbe bámultunk. Nagyon fájt, hogy nem érhettem hozzá, mikor alig pár centire ült tőlem és teljes egészében éreztem az illatát. El akartam neki mondani, hogy szeretem, de tudtam, hogy semmin nem változtatna.

- Annyira gyönyörű ez a hely – mondtam halkan, félve a göndörre pillantva. – Köszönöm, hogy itt lehetek Harry – néztem mélyen a szemébe, mire halványan elmosolyodott.

- Miért érzem azt, hogy nem akarsz hazamenni? – kérdezte hitetlenül megrázva a fejét.

- Mert tényleg nem akarok – adtam az egyértelmű választ halkan felnevetve.

- Miért? Mármint… Azt ugye tudod, hogy bármelyik pillanatban meghalhatunk? Elrabolhatnak, megkínozhatnak… Egyszerűen csak nem értem.

Hát persze, hogy nem. Csak tudod, Harry, kibaszottul szeretlek és mindez nem érdekel, ha veled lehetek.

- Bármit mondasz, holnap mindenképpen hazaviszlek. – szólalt meg újból, miután én csak csendben merengtem.

- Ugye tudod, hogy le fognak csukni? – kérdeztem hirtelen, ignorálva az előző mondatát. Csak meglepetten nézett rám egy másodpercig, de aztán megvonta a vállát.

- Ja. Hamis vallomás, szökés a börtönből, egy kiskorú elrablása, rendőrautók rongálása, lopás, gyilkosság… Soroljam még? – nézett rám komolyan, mire csak mosolyogva megráztam a fejem.

- Ez így nincs rendben… Ezért minimum tíz évet fogsz kapni, de csak akkor, ha nagyon elnézőek lesznek… - mondtam félve.

- Tudom… - sóhajtott.

- Mi a terved, Harry? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel, mire összehúzta a szemöldökét.

- Hogy érted? – kérdezett vissza.

- Elszöksz a zsaruk elől, vagy leülöd azt az időt, amit kiszabnak? – őszintén szólva nagyon aggódtam Harryért. Tíz év nagyon sok egy ember életéből és úgy gondolom, teljesen összetörné őt.

- Fogalmam sincs. Tekintve, hogy semmi rosszat nem tettem, csak a túlélésért küzdöttem, remélem, hogy nem adnak tíz évet. De komolyan Destiny… Szerinted tényleg leültetnének tíz évre egy ilyen óriási félreértés miatt? – kérdezte az ajkába harapva, reménykedve nézve rám. Tisztán láttam rajta, hogy nem akar visszamenni a börtönbe.

- Nem tudom, talán… Ha mindent sikerül tisztázni, akkor esélyes, hogy megúszod, de azért nem vennék mérget erre. Főleg úgy, hogy Eric csatlósai még mindig kint vannak a nagyvilágban. – magyaráztam. Harry csak csendben emésztette a hallottakat egy pár percig, majd kérdően felém fordult.

- Te mit tennél a helyemben, Destiny?

- Sokat gondolkoztam már ezen. Tény, hogy nagy szarban vagy, de… Lehet, hogy nem Eric meggyilkolását venném központi szerepbe, hanem az egész drogbandáját buktatnám le. Talán keresnék egy nyomozót, aki a rendőrségnél dolgozik és valahogy megpróbálnám letisztázni a helyzetem… Az már egy másik kérdés, hogy ez mennyire kivitelezhető – gondolkodtam hangosan, mire Harry csak egy hümmögéssel reagált.

- Erre én miért nem gondoltam korábban? – kérdezte hosszas gondolkodás után, mire felnevettem.

- Mert te vagy a legmakacsabb ember a világon, akinek soha még csak az eszébe se jutna, hogy másoktól segítséget kérjen – válaszoltam egyszerűen, ő pedig felnevetett.

- Talán igazad van – ismerte be.

- Látod, ezért van szükséged rám – mondtam félve nézve a szemeibe, mire mintha megállt volna az idő egy pillanatra. Olyan jó volt beszélgetni vele, végre ismét hallhattam a hangját hosszabb távon keresztül, ami már szörnyen hiányzott. Mindennél jobban meg akartam csókolni és szorosan hozzábújni. Legbelül úgy éreztem, hogy ő is erre vágyik, de lehet, hogy ezt csak a saját agyam találta ki, hogy megvédje a szívemet a totálkártól. Hosszasan bámultunk egymás szemébe, mintha a tekintetünkkel beszélgettünk volna.

Harry köhintése húzott ki ebből a megmerevedett pillanatból.

- Öhm… Talán mennünk kéne. Hamarosan megérkeznek a turisták – állt fel hirtelen, mintha csak megégette volna magát. Éreztem, hogy arcom lángokban áll, ezért felvettem a kapucnit és búcsút intve a tájnak, elindultam a kocsi felé. Louis értetlenül nézett ránk, de szótlanul beült a kormányhoz, én pedig mellé az anyósülésre. Harry szokásához híven Louis mögé ült.

- Siessünk, Lou. Nem lenne jó, ha valamelyik turista beköpne minket a célegyenesben – mondta Harry sietve, és már el is indultunk.

Körülbelül két és fél óra volt, amíg Las Vegasba értünk. Korábban már voltam a városban, de soha nem tudott lenyűgözni igazán. A sok fényűzés, a rengeteg csillogás, a hatalmas épületek és a nyüzsgés nem tartozott a kedvenceim közé.

- A város szélén találtam csak apartmant, mert minden le volt foglalva előre. Nem lesz a legmodernebb, de úgy gondolom egy éjszakára megfelel majd – szólalt meg Lou a hosszú csend után.

- Lou, mindig ezt mondod, aztán a végén mindig egy luxusvillában kötünk ki – nevettem utalva az előzetes szálláshelyeinkre.

- Nem igaz… - szerénykedett halvány mosollyal az arcán. Louis számára egy hotelszoba egészen addig nem tartozott a modern kategóriába, amíg nem volt minimum egy hatalmas plazmatévé, padlófűtés, klíma, széf, gardrób, jakuzzi és minibár. Fogalmam sincs miért, de számára mindig nagyon fontos volt, hogy milyen helyen száll meg. Talán egyszer majd megkérdezem ennek okáról.

Ahogy gondoltam, a lefoglalt apartman teljes mértékben okés volt, kicsit úgy is éreztem mintha hazaértem volna, ugyanis a mi házunk is hasonló kaliberű volt otthon Los Angelesben. Tény, hogy szörnyen hiányzott már a házunk, a szobám, a mindig gyönyörű tiszta konyha és nem mellékesen apukám is. Összeszorult a szívem. Talán valahogy meg kellett volna próbálnom jelezni neki, hogy jól vagyok? Biztosan halálra aggódta magát miattam, elvégre én vagyok az egyetlen lánya.

- Na, hogy tetszik, Des? – szakított ki Harry hangja a gondolataim közül, mire zavartan a hajamba túrtam.

- Családias. Tetszik – vontam meg a vállam mosolyogva, mire boldogan megütögette a vállam. Kezére pillantottam, majd fel a göndörre, mire csak kínosan köhintett egyet.

- Khm. Bocs – mondta hidegen majd már Louis mellett is termett, hogy segítsen neki bevinni a cuccokat.

Harry szemszöge

Fogalmam sincs, hogy hogyan bánjak Destinyvel. Nem akarom, hogy utáljon, de túlságosan barátságos se szeretnék vele lenni. Olyan, mintha hirtelen elfelejtettem volna, hogy kell a lányokkal bánni. Destinyt csak gyengéden akartam kezelni. Puha ölelésekkel, puszikkal és védelmezően, mintha egy kis hercegnőre vigyáznék. Te jó isten, Harry, szedd össze a golyóidat!

Louis és Destiny vállalták, hogy elintézik a bevásárlást, így én otthon maradtam, hogy kicsit rendszerezzem a dolgainkat. Teli töltöttem az összes fegyverem és összehajtogattam a sietve összegyűrt ruhákat. Őszintén szólva csak egy kis egyedüllétre volt szükségem. Legszívesebben csak kimentem volna az erdőbe lövöldözni pár órára, de Las Vegasban ez nem igazán volt kivitelezhető, főleg, hogy csak egy kocsink volt és azt elvitték Louék. Miközben Louis ruháit pakoltam, találtam egy jó adag füves cigit. Felébredt bennem a kísértés. Régen nagyon sokat füveztünk, talán már károsan sokat is. Habozva néztem a kezemben tartott adagra, majd egyszerűen megráztam a fejem. Most mindennél fontosabb, hogy éber legyek. Nem tehetek egyetlen meggondolatlan lépést sem.

Körbenéztem a házban egy elrejtett edzőterem után kutatva – reménykedve egy bokszzsák jelenlétében -, de nem találtam semmit. Kellett valami, ami levezeti a feszültséget. Mi az, ami lenyugtat, és nem kell hozzá semmi felszerelés? Újból az asztalon nyugvó füves cigire néztem.

 NEM.

Visszapakoltam Louis cuccait a leggyönyörűbb rendszerben, majd egyszerűen elkezdtem fekvőtámaszozni. Nagyon rég edzettem már és rendkívül jól esett megtornáztatni magam. Fogalmam sincs mennyi fekvőt csináltam meg, de az izmaim már kegyelemért könyörögtek, így teljes izzadságban fürödve álltam fel a szőnyegről.

Éppen a zuhany alatt álltam, mikor hallottam, hogy megérkeztek a többiek. Elzártam a vizet és kezembe vettem a törülközőm. Amint a tükörbe néztem, egyszerűen lesokkolódtam. Soha nem voltam ennél vékonyabb. Fiatalabb koromban sokat küzdöttem a súlyommal, de most úgy tűnt, hogy a rendszertelen étkezés és a folyamatos stressz megtette a hatását. Vesztettem az izomzatomból is, de az nem volt annyira feltűnő, mint a zsírveszteség. Hasizmaim tökéletesen látszódtak, pedig korábban kemény diétával is csak alig tudtam előcsalogatni őket.

Mivel nem számítottam rá, hogy ilyen hamar hazaérnek, csak egy szál törülközőben léptem ki a fürdőszobából és sétáltam a konyhába, hogy egyek valamit. Destiny éppen a hűtőbe pakolta be a kaját, így alaposan megfigyelhettem kerek hátsóját.

- Passzolsz nekem egy almát, kérlek? – kérdeztem féloldalas mosolyra húzva a számat, mire Des felém fordult. Láttam, ahogy azonnal végigfuttatja tekintetét a testemen, majd lesütve szemét a kezembe nyomott egy szép piros almát.

- Köszke – válaszoltam vigyorogva, majd már ott sem voltam. Nem volt meglepetés számomra, hogy vonzódott hozzám. Mármint… Csak rám kell nézni. Kár, hogy elcsesztem ezt is.

A délutánt pihenéssel töltöttük, valamint megbeszéltük, hogy mit fogunk csinálni.

- Rendben, tehát: Ma este buli a haveromnál, lehet, hogy nem leszünk sokáig ezért ne éljétek bele magatokat annyira – kezdte Lou az összefoglalást – Holnap kipihenjük az este fáradalmait, aztán éjfélkor elindulunk Los Angelesbe és hazavisszük Destinyt.

- Rendben – sóhajtotta Des kissé szomorúan, mire idegesen az ajkamba haraptam. Nem akartam elengedni. Louis látta rajtam, hogy szenvedek, de csak halványan elmosolyodott. Ő sem volt túl boldog, hiszen nyilvánvalóan ők is nagyon jól összebarátkoztak ennyi idő alatt. Egy ideig csak kicsit nosztalgikusan beszélgettünk, majd úgy döntöttünk, mindenkire ráfér egy szundi.

Louval volt közös szobánk, így még egy ideig folytattuk a beszélgetést.

- Nem akarom elveszteni őt, Lou – suttogtam egy kis csönd után, élesen témát váltva, mire felsóhajtott.

- Hát, van körülbelül 30 órád változtatni ezen – mondta az órájára pillantva.

- Nem lehet – ráztam a fejem lemondóan. – Nagyon önző lépés lenne tőlem.

- Te tudod – hagyta rám Louis, majd az oldalára fordult, hogy aludjon. Én is így tettem, de nem tudtam elaludni. Így feküdtem órákon keresztül, a gondolataimmal együtt.

Mivel Lou haverjával tíz órára beszéltük meg a találkozót, kilenc körül már elkezdtünk készülődni. Ez számomra abból állt, hogy a kanapén ülve mogyorót ettem, miközben arra vártam, hogy a többiek elkészüljenek. Nem volt túl sok kedvem a bulizó tömeghez, így semmilyen erőfeszítést nem tettem, hogy beilleszkedjek.

- Harry, ne már. Legalább egy inget vegyél már fel, úgy nézel ki mint egy csöves – oltott be Louis egy pillanat alatt, miközben az ingujját gombolta be mellettem. Én csak a szememet megforgatva sóhajtottam egyet, majd mint aki kivégzésre megy, elindultam a szobánk felé. Ám mikor Destiny kilépett az ajtaján, egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Egy őrjítően szexi ruhát viselt, ami pont annyit takart, hogy vad gondolataim útnak induljanak. A ruha rövid volt, körülbelül a vékony combjai közepéig ért és tökéletesen simult kerek fenekére és keskeny derekára. Hosszú ujja csipkés volt, csakúgy, mint a mélyen kivágott dekoltázsa. Gömbölyded mellei látványától csorogni kezdett a nyálam és csak arra tudtam gondolni, hogy mindezt már sikerült megszereznem egy párszor, de ennek ellenére még többet akartam. Destiny haja hullámosan terült szét a vállán, és legnagyobb meglepetésemre még ki is sminkelte magát. Ugyan smink nélkül is elképesztően gyönyörűnek tartottam őt, most a szokásosnál is szexibb volt. Fel sem tűnt, hogy tátott szájjal bámulom őt, miközben ő mintha nem is venne észre, csak elsétált mellettem. Amint a hátam mögé ért, azonnal megfordultam és hátulról is megvizsgáltam kerek fenekét. Abban a pillanatban nagyon rám fért egy jeges, hideg zuhany, ugyanis a kicsi Harry teljesen megbolondult Destiny látványától. Mivel fél óra volt az indulásig, ténylegesen vettem egy gyors zuhanyt, majd a lehető legtöbbet kihozva magamból, beállítottam a hajam és egy fekete inget vettem fel a szokásos csőnadrágomhoz. Na ja, ilyen az, mikor kiteszek magamért.

Mikor kész lettem, és Destiny mellé léptem, Louis elégedetten nézett végig rajtunk.

- Harry, király lett a hajad, te pedig, Destiny… Egy istennő vagy ebben a cuccban – bókolt nekünk a legjobb barátom.

- Kösz, Lou – válaszoltunk egyszerre, majd zavart mosollyal néztünk egymásra. Louis csak próbálva nem mosolyogni, úgy tett mintha észre sem vette volna ezt a pillanatot és magához vette a kocsikulcsot hogy induljunk. Velem ellentétben Destiny alig várta már, hogy megérkezzünk, így kivételesen ő ült be az anyósülésre Louis mellé, hogy lelkesen tudjanak beszélgetni a zenéről meg úgy mindenről. Régen – még gimnazista koromban -, rengeteg bulira jártam, szinte minden hétvégén részegre ittam magam és megdöntöttem pár tyúkot, de most, huszonhárom évesen valahogy csak a részegség vonzott. Nem kellettek a tyúkok, csak arra vártam, hogy végre magamhoz vegyek pár pohár whiskyt, és megfeledkezzek a gondokról. Mikor Louis leparkolt a szórakozóhely előtt, elmondta nekünk, hogy nem leszünk sokáig, mert az egész csak egy üzlet miatt van, de pár órára azért számítsunk. Amint kettesben hagyott minket Destinyvel, mi egymáshoz sem szólva, két idegenként léptünk be a hangos zenétől dübörgő helyre. Mindenfelé részeg fiatalok táncikáltak piásüvegekkel a kézben, viszont a pultnál alig ült csak pár ember, így én megcéloztam egy üres széket. Destiny azonnal a tömegbe sétált, felvéve a zene ritmusát. Egész végig követtem őt a tekintetemmel, habár a villogó fényektől és a füsttől ez elég nehéz feladatnak bizonyult. A pultostól azonnal kértem egy pohár Whiskyt, majd kiélvezve az alkohol ízét, a tömegre pillantottam és rögtön ki is szúrtam Destinyt, aki egyelőre egyedül táncolt a tömeg közepén. Szexin ringatta csípőjét a zene ritmusára, amit nem csak én vettem észre: körülötte jópár hím legeltette rajta a szemét arra várva, hogy levadásszák. Ökölbe szorult a kezem, de próbáltam úgy tenni, mintha ez egy cseppet sem érdekelne engem és visszafordultam a Whiskymhez. Pár kör után már kezdtem érezni az alkohol hatását, és egyre inkább feloldódtam. Még az is megfordult a fejemben, hogy beállok a tömegbe, hiszen a zene eléggé csábító volt, de megembereltem magam és inkább kértem még egy kört. 

Abban a pillanatban ahogy belekortyoltam az újabb pohár whiskymbe és oldalra néztem, majdnem kiköptem az italomat. Destinyre éppen egy kigyúrt pasas tapadt rá, végigsimítva vékony derekán, éppen táncra hívva őt. Destiny arcán széles mosoly ült, majd gondolkodás nélkül beleegyezett és máris a pasa öléhez dörgölte a fenekét. Nem tudom mi történt velem, de teljesen elborult az agyam, úgy éreztem mintha elárultak volna. Nem voltam féltékeny, elvégre nem is voltunk együtt. Csak a túszom volt, éppen ezért mintha semmi sem történt volna, tovább kortyolgattam az italom. A szememet ugyan nem vettem le a táncoló párocskáról, aminek köszönhetően a mérgem egyre csak gyűlt. A srác keze a lehető legjobb helyeket fedezte fel, többek között belemarkolt kerek fenekébe is és végigsimított hosszú haján is. Aztán végleg bepipultam, mikor testük teljesen összesimult és a srác lesmárolta őt. Abban a pillanatban lett elegem, felpattantam és szó szerint lerángattam a srácot Destinyről. Az csak kerek szemekkel nézett rám – látszott rajta, hogy nem volt a helyzet magaslatán, biztos elég alkohol volt már benne, hogy ne legyen szomjas -, engem viszont ez nem zavart, megfogtam Destiny kezét és magam után húztam, egyenesen ki a tömegből.

- Várj már, Harry! Mi bajod van? – kérdezte, próbálta túlüvölteni a zenét.

- El kell tűnnünk innen! – válaszoltam ködösen. Valójában fogalmam sem volt, miért tettem azt, amit tettem, szóval még ki kellett találnom.

- Miért? Itt a rendőrség? – kérdezősködött tovább, ám én túlságosan sokat ittam már ahhoz, hogy valami jó hazugsággal álljak elő.

- Valami olyasmi. Siessünk! – kiáltottam, majd már kint is voltunk a tömegből és a friss levegőn találtuk magunkat. Szerencsére nem kérdezett többet, aminek nagyon örültem. Továbbra is a kezét fogva húztam magam után a kocsi felé.

- Miért fogod a kezem? – kérdezte értetlenül, mikor odaértünk a kocsinkhoz.

- Nem fogom – gyorsan elengedtem őt és kinyitottam előtte a kocsi ajtaját, hogy beülhessen hátulra. Gyorsan dobtam egy üzenetet Lounak, hogy indulnunk kellene szóval siessen, majd nekidőltem a kocsi orrának. Nem akartam még beszállni, ugyanis így meg tudtam úszni egy beszélgetést arról, hogy miért kellett ilyen hamar eljönnünk a buliból.

- Jézusom, te féltékeny lettél? – szállt ki a kocsiból Destiny teljesen felháborodva, úgy tűnt, csak akkor gondolt bele jobban a dolgokba. Mintha elegem lenne belőle, megforgattam a szemem és a fejemet rázva dőltem neki a motorháztetőnek.

- Ne már, Harry, te komolyan féltékeny lettél! – nevetett jóízűen, majd egyre közelebb lépett hozzám.

- Dehogy lettem féltékeny! Hagyjál már ezzel a faszsággal – mondtam, miközben éreztem ahogy kissé megszédülök az alkoholtól. Teljesen magamnál voltam, ez tény, de jócskán befolyásolt az alkohol.

- Borzasztóan hazudsz, ugye tudod? – nyújtotta ki rám a nyelvét Destiny, miközben még közelebb lépett és szexin a hajába túrt. Legszívesebben ott helyben a magamévá tettem volna, de a büszkeségem még visszatartott.

- Nem hazudok. Pont nem érdekel, milyen mélyre dugta a nyelvét az a… srác – válaszoltam nyugodtságot tettetve, de nem lehettem túl meggyőző, hiszen Destiny felvonta a szemöldökét.

- Ugyan már. Megesz a féltékenység – nevetett, majd tovább ingerelve engem, az ajkába harapott. Ekkor vesztettem el az önuralmamat, így mivel már nem tudtam, hogyan győzzem meg az igazamról, egy gyors mozdulattal szembefordultam vele és a motorháztetőnek préseltem.

- Utoljára mondom. Nem. Vagyok. Féltékeny. – tagoltam a mondatomat, de akkorra már én sem hittem el, amit mondok. Annyira szexi volt kócos hajával és dögös ruhájával, hogy már csak egy hajszál választott el attól, hogy leteperjem.

- Oh, inkább fogd be – vigyorgott, majd azzal a lendülettel magához húzott és ajkait az enyémeknek préselte. Nem bírtam visszafogni magam, a józan eszem azt súgta, hogy húzódjak el, de a testem nem engedett. Lehet, hogy az a kevéske alkohol tette ezt velem, de inkább csak derekánál fogva közelebb vontam magamhoz és szenvedélyesen visszacsókoltam. Pontosan meg tudtam állapítani, hogy eper ízű szájfényt kent fel magára, ami még édesebbé és kívánatosabbá tette csókunkat. Az ajkába haraptam, hogy jobban érezzem az ízét, mire jólesően felnyögött és a hajamba túrva húzott közelebb magához. Vékony derekánál fogva felemeltem őt és a motorháztetőre ültettem, így könnyedén a csípőm köré tudta kulcsolni lábait. Végigsimítottam az oldalán, onnan le a fenekére, majd végig a combján, miközben ő a tarkómnál fogva húzott le magához. Mivel csak egy rövidke ruha volt rajta, kezemmel könnyedén elértem belső combját és azonnal bugyijához is fértem. Mozdulatomra a számba nyögött, de mohón közelebb simult hozzám, így folytattam tevékenységemet. Éreztem, hogy akar engem és bizony ez eléggé kölcsönös volt. Nem is tudom, mennyi idő telhetett el azóta, hogy megérintettem őt, de ezer évnek tűnt, így most nem tudtam betelni vele. Bőre puha és finom, csókja pedig megunhatatlanul szenvedélyes volt. Már lassan arra gondoltam, hogy leveszem róla a szexi ruháját, de akkor egy kínos köhintést hallottam meg magunk mögül. Abban a pillanatban rájöttem, hogy közterületen vagyunk, ráadásul egy kocsi motorháztetőjén kényeztetem Destinyt, aki ijedten húzódott el tőlem a hang hallatára. Látszólag ő is megfeledkezett a körülményekről, mert tekintete kába és álmodozó volt. Mikor hátrafordultam a hang irányába, csak Louis állt ott kínos arckifejezéssel, tanácstalanul a hajába túrva. Destinyt a derekánál fogva leemeltem a motorháztetőről, majd mintha mi sem történt volna, köhintettem egyet.

- Khm, szóval, elintézted a dolgod? – kérdeztem Loutól, miközben mellettem Destiny zavartan igazgatta a ruháját. Szegény lány alig tudott magához térni, amivel én sem voltam másképp.

- Aha, felőlem mehetünk haza. Vagy… Visszamehetek addig, amíg ti… Befejezitek – mondta Lou kissé mérgessen, mire mindketten felsóhajtottunk.

- Csak… Menjünk haza – szólalt meg Destiny, mire beharapott ajkakkal ránéztem. Arca teljesen kipirosodott, haja kócos és rendezetlen volt és ő is ajkait harapdálta.

- Rendben – mondta Louis, majd beszállt a kocsiba. Automatikusan a hátsó ülésre ültem, de Destiny is ezt tette, így Louis egyedül maradt elől. Kínos csend volt a kocsiban, Lou eléggé feldúltnak tűnt, Destiny pedig próbált összeszedettnek tűnni, de én tisztán láttam rajta, hogy teljesen szétcsúszott. Mikor felnézett rám, tekintetéből bizonytalanságot olvastam ki, de a vágy is megcsillant a szemeiben. Továbbra is csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lenne újból birtokolni őt, viszont Louis hangulata eléggé aggasztott.

- Mi történt, Lou? – kérdeztem hirtelen, a visszapillantó tükörbe nézve, de kerülte a szemkontaktust.

- Nem tudott konkrét infókkal szolgálni, csak azt mondta, hogy Eric Las Vegas környékén tevékenykedik és amolyan droghálózatot akar létrehozni. Kb. mindenhol vannak már emberei – mondta Louis feszülten, mire szinte azonnal kijózanodtam.

- Akkor keményen betörtünk az ellenség területére, tesó – mondtam hitetlenül, kis örömmel, de Lou nem mutatta jelét az örömnek. – Hé, mi a baj? – kérdeztem aggódva.

- Semmi. Foglalkozz csak a farkaddal. Én majd elsimítok mindent helyetted – vetette oda szánalommal az arcán, amin elég erősen meglepődtem. Lou soha nem beszélt még így velem, valamit nagyon elcseszhettem most. Sajnos túl részeg voltam ahhoz, hogy bármire is emlékezzek, így csak egy percig szótlanul agyaltam.

- Nagy szarban vagyunk? – kérdeztem halkan.

- Már fél éve egy hatalmas adag rinocéroszszarban úszunk, de örülök Harry, hogy a fontos dolgokra figyelsz – mondta felháborodottan.

- Mi a kurvaélet bajod van neked? – kérdeztem, megszédülve a kocsi ringatózásától.

- Egy elmebeteg drogdíler rád vadászik és a legnagyobb problémáid között Destiny megdugása és hiányolása áll. Azt hiszed jót teszel neki, de fogd már fel Harry, hogy tönkreteszed őt! – kelt ki magából teljesen Louis, mire csak pislogni tudtam. Teljesen megfagyott a levegő a kocsiban, egy percre csend telepedett ránk. Destiny aggódva az ajkát harapdálta én pedig próbáltam lenyugtatni magam, mert legszívesebben jól agyonvertem volna a legjobb barátomat.

- Vedd már észre magad az isten szerelmére… - motyogta Louis maga alatt, mire előrehajoltam hozzá.

- Miért, szerinted mit kéne tennem? Hagyni, hogy az az elmebeteg széttrancsírozza az arcát? – kérdeztem indulatosan.

- Nem erről beszélek, Harry – mondta halkabban, aprót sóhajtva.

- Te belezúgtál, baszki – suttogtam realizálva kiakadásának okát, mire élesen beszívta a levegőt. Hirtelen minden világos lett. Louis féltékeny lett, miután látta, hogy Destinyvel újból egy húron pendülünk. – Komolyan, Lou? Csak erre vársz, hogy én kipurcanjak és megkaphasd őt, ugye? Természetesen, mert mindig azt csinálod, amit én! Belehalnál, ha egyszer nem léphetnél a nyomdokaimba? – kiabáltam dühösen, mire Destiny megérintette a vállamat.

- Harry… - rázta a fejét könnyes szemekkel.

- Mi van, ha azt mondom, hogy már megtörtént? – vágott vissza Lou, mire belém szorult a levegő. Végigpörgettem az elmúlt heteket a fejemben, majd megálltam egy emléknél. Egy percig csak csendben néztem mindkettőjükre, majd hitetlenül felnevettem.

- Aha, király. Míg én kómában voltam, ti egy méterre mellettem dugtatok a kocsiban. Fantasztikus – dőltem vissza az ülésre csalódottan. Amint Destinyre pillantottam, láttam rajta, hogy beletrafáltam az igazságba.

- Harry… - kezdte, de én csak felemeltem a kezem, ezzel csendre intve őt.

- Nem vagyok rátok kíváncsi – mondtam halkan, majd kinéztem az ablakon. Soha nem éreztem még magam ennyire megalázottnak és elárultnak. A legjobb barátom és életem eddigi legnagyobb szerelme. Hihetetlen.

Egészen hazáig csendben utaztunk, majd én voltam az első, aki kiszállt a kocsiból. Nem szólta meg szót se, csak felmentem a szobába, majd bezártam azt magam után. Meg akartam ütni Lout, szétverni azt az átkozott fejét, de tudtam, hogy később ezt nagyon megbánnám. Csak a homlokomat nekitámasztva az ajtónak próbáltam lenyugtatni magam. Az ajtó túloldaláról beszélgetést hallottam.

- Ezt miért csináltad? – sziszegte Destiny dühösen.

- Mert nem akarom, hogy újból összetörjön. Holnap hazaviszünk és elfelejthetünk mindent.

- De Lou… Én…

- Tudom, Destiny. De így lesz a legjobb mindkettőtöknek – fejezte be Lou. Pár másodpercen belül kopogtatást hallottam az ajtómon. Nem válaszoltam.

- Harry, engedj be kérlek – hallottam Louis könyörgő hangját.

- Aludj csak Destinyvel, úgyis erre vártál egész végig. Jó szórakozást! – kiabáltam dühösen.

- Harry… - próbálkozott újból, de nem érdekelt. Csak lekapcsoltam a villanyt, majd bebújva a paplan alá azért imádkoztam, hogy végre megszűnjön ez a fojtogató szívfájdalom. 

-----


Helló emberiség!

Igen, a kedvenc írónőtök, Lottie jelentkezik, egyenesen a Földről! Na jó, csak viccelek, el tudom képzelni, hogy mennyire utálhattok amiért több mint fél évig nem hoztam el az új részt. És ezért elnézéseteket kérem. Idő közben leérettségiztem és életem talán legnehezebb hónapjait éltem túl, de a lényeg, hogy már itt vagyok :) 

Bevallom őszintén, kicsit nehéz volt visszarázódni az írásba, már arra sem emlékeztem, hogy miről írok. De azért remélem, hogy sikerült jól felkapni a fonalat és fel sem fog nektek tűnni, hogy felszívódtam egy időre. El sem tudjátok képzelni, milyen jó érzés ismét a billentyűzetet püfölni <3 

Monológomat egy jó hírrel zárnám:

I'M BACK BITCHES