A vírus | 5. Rész

"Teljes erőnkből rángattuk a rácsot, ordítottunk segítségért, de nem történt semmi. A rács egy centit se mozdult, a támadóink pedig már csak pár méterre voltak tőlünk. Kétségbeesetten pillantottam Harryre, de ő sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Akkor tudatosult bennem, hogy mindjárt meghalunk. "

.... Aztán meghallottam, hogy a vasrács kattan egyet, és hirtelen felemelkedett. Én le voltam sokkolva, szóval egy ismeretlen kéz magával rántott, így egy nagy lendülettel majdnem a szemközti falnak csapódtam. Gyorsan fel kellett eszmélnem, hogy ne a falon loccsanjak szét, így egy kemény mellkasnak ütköztem a fal helyett. Mögöttünk a rács leereszkedett és a fertőzöttek nem tudtak elkapni,  csak a rácson keresztül próbáltak elérni minket - sikertelenül. Felnéztem a mellkas tulajdonosára, és eléggé meglepődtem. A gyorsan zajló események között észre sem vettem, hogy két ismeretlen alak mentett ki minket az életveszélyből. A fiú mosolygott rám, én pedig csak lesokkolva tartottam kezeim mellkasán.

- Uh. Bocsi - nevettem kínosan mikor magamhoz tértem, majd egy lépést hátráltam tőle.

A következő pillanatban megláttam Harryt futni felém, és rám vetődött, hogy majdnem elestem.

- Ne haragudj hogy nem tudtalak megvédeni, annyira sajnálom - suttogta szorosan szorítva magához, ezzel gyengéden összeroppantva csontjaimat.

- A lényeg, hogy túléltük, Harry - motyogtam mellkasába, mélyen beszívva illatát. Torokköszörülést hallottam magunk mellől, szóval lassan elhúzódtunk egymástól sajnálatomra.

- Oh, igen. Nagyon köszönjük hogy megmentettetek minket, de komolyan, ha ti nem jöttetek volna, már nem lennénk egészben. - hálálkodott Harry a két ismeretlennek, még tenyerét is összetette.

- Semmiség. Hogy hívnak titeket? - kérdezte a lány. Rövid, vörös haja volt és gyönyörű arca, ami halványan fénylett az izzadtságtól. Nagyon vékony, modell alkatú volt, azonnal irigyelni is kezdtem, mivel én inkább kerekebb idomokkal rendelkeztem. A lány maga volt a tökéletesség, én meg úgy nézhettem ki, mint akit most rángattak ki egy kutya szájából.

- Lolo és Harry - mutatott Harry először rám, majd magára. A másik fiú csak csendben nézett minket, és halványan mosolygott.

- Ő Ryan én pedig Amanda vagyok. Miért vagytok itt? - kérdezte tovább a lány, miközben egy másik folyosón indultunk el. Harry magyarázni kezdett a kis szektánkról, a kialakult helyzetről, én pedig teljesen kimaradtam a beszélgetésből. Csak csendben sétáltam Harry mellett, teljesen feleslegesnek érezve magam.

- Lolo! - hallottam meg a nevem magam mögül, mire egy kicsit lemaradtam, és Ryan mellé léptem. Harry észre sem vette, hogy eltűntem mellőle. - Tényleg meghalt valaki a csapatotokból? - kérdezte döbbenten, mire elmeséltem neki az egész sztorit. Ő is mesélt. Ők Amandával ketten nem ismerték egymást, akkor találkoztak, mint mi Harryvel. Azóta mászkáltak a városban, és ők is azért jöttek ide, hogy megpróbálják visszaállítani az áramot. Aztán elmondtam neki, hogy mit is találtunk nemrég. A titokzatos megfigyelőnkről, aki nagy valószínűséggel a vírus fejlesztője és elterjesztője.

- Jesszus, ez nagyon ijesztő. - teljesen lesokkolt, és sokáig csak maga elé bámult, és gondolkozott. Már majdnem meglebegtettem előtte a kezem, mikor ismét megszólalt. - Lehet, hogy most is lát minket? - kérdezte tanakodva.

- Lehetséges. De ebbe inkább nem szeretnék belegondolni - nevettem fel halkan. Furcsa, hogy ilyen helyzetben is tudtam nevetni, de ez inkább a feszültség miatt volt, mint a boldogságtól.

- Na és mi a tervetek? Azt mondtad két hét amíg érkezik a segítség. - kérdezte érdeklődően, mire ismét mesélni kezdtem.

 - Igazából nem sok ötletünk van. Megpróbáljuk visszaállítani az áramot, aztán az ellenszeren kezdünk dolgozni. ha rajtam múlna, én csak bezárkóznék egy pincébe és átaludnám ezt az egészet, de azzal nem mennénk semmire. Kockázatot kell vállalnunk a siker érdekében. - magyaráztam, mire ő csak bólogatott.

- Hát ez is több, mint a mi tervünk. Mi csak annyit terveztünk, hogy keresünk valami magyarázatot erre az egészre, de ezt már meg is találtuk. - mosolygott halványan. Pár pillanatra csend telepedett közénk, mindketten az előttünk sétáló párost figyeltük, akik megállás nélkül beszélgettek. Kicsit idegesített, hogy minket le se szartak.

- Eléggé jóképű a pasid. Irigyellek - suttogta, mire felvont szemöldökkel, kuncogva néztem rá.

- Mi van? - röhögtem értetlenül, mire ő is nevetni kezdett.

- Bocs, nem vagyok hetero, kibukott belőlem - tette fel a kezét védekezően, miközben halkan kuncogott.

- Nem járunk - vontam meg a vállam, miután jókedvűen elraktároztam az információt, miszerint nem a hölgyek jönnek be neki. Mindig is érdekelt, hogy a homoszexuális fiúk mit éreznek, és ezzel csak imponált nekem.

- Nem? Pedig az előbb nagyon úgy tűnt. - csodálkozott suttogva, mire mosoly húzódott a számra. Miért hiszi ezt mindenki? - Ezek szerint szabad a pasi? - kérdezte szemöldökét húzogatva, persze tudtam, hogy csak viccel.

- Tudtommal az, de hé! Én már rég lestoppoltam. - nevettem halkan, mire ő is csatlakozott hozzám.

- Nyugi, nem mozdulok rá a jövendőbelidre. - kacsintott rám, mire jóízűen elnevettem magam. Harry erre hátrafordult, majd értetlenül vissza is tért Amandához.

- Annyira idegesít az a csaj, oké, hogy nem is ismerem, de valamiért unszimpatikus lett - suttogtam neki, mire felkuncogott.

- Nocsak, valaki féltékeny - lökött oldalba, mire fejemet rázva néztem rá. Nem vagyok féltékeny... - Amúgy én sem bírom. Kínszenvedés volt vele ez a pár nap. Te sokkal jobb fej vagy, pedig rövidebb ideje ismerlek - bókolt, mire mosolyogva állam alá tettem kezem és vonogattam szemöldökömet. Felnevetett, majd vállamnál fogva magához húzott és fülemhez hajolt.

- Olyan lapos a segge mint valami deszka. Harrynek is kerekebb pedig ő se egy Kim Kardashian. - hangosan felnevettem, és be kellett fognom a számat, hogy ne tűnjek retardáltnak.

- Ez gonosz volt - röhögtem vállára csapva egyet, mire csak megrántotta a vállát.

- Ez csak az igazság.

Pár percen belül egy újabb ajtóhoz érkeztünk, és akkorra már síri csendben léptünk be az ismeretlen területre. Messziről fényt fedeztünk fel, szóval követtük azt. Nagyon reméltem, hogy sikerül megjavítanunk a világítást, mert az állandó sötétség miatt folyamatosan védtelenül éreztem magam. Egy újabb ajtón keresztül kellett átmennünk, így egy hatalmas terembe érkeztünk ami tele volt panelekkel és kábelekkel.

- Hello? - köszönt Harry hangosan a járkáló fény tulajdonosának, akiről akkor még nem tudtuk, hogy ki is valójában.

- Harry! - hallottuk meg Liam hangját, mire kicsit fellélegeztem, ugyanis biztonságérzetet nyújtott a jelenléte. Pár pillanaton belül meg is pillantottuk őt Louis társaságában.

- Találtunk még két egészségest - mutatott az újonnan szerzett társainkra, mire Liam elismerően bólintott. Mindenki bemutatkozott mindenkinek, majd Liam továbbvezetett minket egy következő terembe, ami semmiben sem különbözött az előzőtől - legalábbis szerintem. Már mindenki itt volt, ami boldogsággal töltött el, hiszen ma nem vesztettünk el senkit. Amint megláttam Rebekát, rögtön odasiettem hozzá és szorosan megölelgettem. Furcsa ezt mondani pár nap ismeretség után, de aggódtam érte.

- Megtaláltam! Azt hiszem... - hallottuk meg Niall boldog hangját, aki egészen addig a megfelelő panelt kereste. Gyorsan mindannyian köré gyűltünk, és figyeltük mit csinál. Ugyan én nem értettem hozzá, de elég profinak tűnt a szöszi. - A kurva életbe - káromkodott hangosan, miután egy zizegő hangot hallottunk és szikrák csapódtak ki a vezetékek közül.

- El van vágva - suttogta hitetlenül, majd miután tovább nézegette a vastag köteget, egyre idegesebb lett. - Ezt lehetetlen megjavítani, ilyen kábelből csak keveset gyártanak, és ki tudja, hogy hol van a tartalék. - túrt a hajába idegesen Niall, mi pedig sziszegve szitkozódtunk magunkban.

- Ha van is tartalék, aki elvágta, biztosan elvitte azt is, nehogy meg tudjuk javítani - motyogtam tenyerembe temetve az arcom.

- Miről beszélsz? Szerintem egy itt dolgozó fertőzött tette, mikor már kezdett megvadulni... - értetlenkedett Louis, mire összenéztünk Harryvel. Még el sem mondtuk nekik.

- Nem, Louis. Valaki figyel minket, aki nagy valószínűséggel ugyanaz a személy, aki azt a naplót írta, amit találtatok az egyik lakásban. - magyaráztam, mire meglepődött arcokkal néztem szembe. - Liam, nálad van a napló? - kérdeztem felé fordulva, mire csak bólintott és mér a kezembe is adta a kis könyvecskét. - Erre is csak egy J. van írva, mint a lapokra. - mutattam a bőrkötetbe belevésődött betűre, és átadtam Harrynek is, hogy megnézhesse.

- Milyen lapok? - kérdezte Liam, én pedig elmeséltem nekik az egész jelenséget. Ők sem akarták elhinni, de a végére már ők is látták a logikát, miszerint a férfinek nincs ki mind a négy kereke.

- Én is találtam egy ilyen lapot - szólalt meg hirtelen Josh, aki eddig csak csendben figyelt minket.

Annyira értetlenek és hülyék vagytok. Minden teljesen nyilvánvaló, de nem veszitek észre. Épp ezért fogtok meghalni, és ehhez minden lehetőséget biztosítok. J.

- Mikor találtad ezt és miért nem szóltál azonnal? - kérdezte Liam megrovóan, de Josh csak megvonta a vállát és arrébb sétált. Furcsának találtam, így pár másodperccel később halkan utána lopóztam. Épp elkaptam Harry tekintetét, aki egyik szemöldökét felvonta, majd egy pillanat gondolkodás után mellém lépett.

- Mire készülsz? - suttogta, miközben halkan lépkedtünk arrafelé, amerre Josht láttuk távozni.

- Lehet hogy ez most furcsának fog hangzani, de... Josh valamit titkol. Ha jobban belegondolsz, az ő neve is J-vel kezdődik - suttogtam, mire arca eltorzult és csendesen homlokára csapott.

- Hogy nem jöttünk rá erre eddig? Szerinted ő lehet az? - kérdezte, miközben a fal mellé simultunk.

- Lehetséges - válaszoltam, majd egy kis folyosóra néztem be, ahol egy tevékenykedő alakot láttam. Josh volt az. Valamit kivett a zsebéből, majd kinyitott egy panelt és pár másodperc múlva beindított valamilyen szerkezetet. Felettünk a légkondicionálás beindult, és a panel fényt árasztott magából. Visszafelé kezdett jönni, mire gyorsan visszatoltam Harryt, ahonnan jöttünk és hangtalanul visszarohantunk a többiekhez. Mikor odaértünk csak a szánkra tettük a mutatóujjunkat, és jeleztük, hogy csak folytassák a beszélgetést. Hirtelen nem is tudtam, mire gondoljak, annyi minden cikázott a fejemben. Ő lenne az a titokzatos J. ? Egyáltalán mi a célja ezzel az egésszel? Ryan kérdőn pillantgatott rám, de csak gondolkodó pillantásokkal jutalmaztam. Nem is figyeltem, miről beszéltek, egészen addig míg nem hallottam a nevem.

- Tessék? Ne haragudjatok, elkalandoztam. - ráztam meg a fejem, mintha ezzel akarnám elkergetni gondolataimat.

- Csak azt mondtuk, hogy az ellenszer elkészítéséhez szükséges injekciókért mi elmegyünk, ti pedig a kórházba menjetek, és készítsétek elő a terepet. Ha már itt nem tudunk tenni semmit, legalább az ellenszert próbáljuk meg kifejleszteni, mert ha sikerül és meggyógyulnak az emberek, valaki biztosan fog érteni az elektromos áramkörökhöz. - magyarázta Liam kedvesén, én pedig bólintottam. Jó ötlet, de mi van ha a kórház tele lesz fertőzöttekkel?

- Tehát, Lolo, Harry, Amanda és Ryan, ti mentek a kórházba, és egy saját kis labort rendeztek be. Arra kell majd figyelnetek, hogy a bejárattól az oda vezető utat tisztítsátok ki, és a lehető legjobban szigeteljétek el a többi résztől. Biztosítsatok egy menekülő útvonalat, és fürdőszobát. Louis, Niall, Rebeka, Josh és én pedig az injekciókért megyünk, és próbálunk minél hamarabb a kórházba juttatni a szereket. Minden fél órában beszélünk, és ha baj van, azonnal szólunk egymásnak. Ha láttok egy fegyverboltot esetleg, amire nem sok esély van, akkor szerezzetek be pár pisztolyt és lőszert. - sorolta Liam, én pedig próbáltam minden egyes szavát jól belevésni az agyamba. - Rendben, induljunk is, ha készen vagytok. - mindannyian bólintottunk, majd az épp akkor érkező Joshra pillantottunk. - Josh, te velünk jössz az injekciókért, máris indulunk - mondta el neki is a tervet röviden, mire ő csak bólintott. Azonnal Ryan mellé léptem, aki már majd megfulladt a kíváncsiságtól.

- Majd út közben elmesélem. De szerintem jóra gondolsz. - mondtam neki halkan, figyelve arra, hogy más ne hallja a kis beszélgetésünket.

- Szólj Liamnek, jobb ha ő is tudja - mondta, mire bólintottam, és már hátra is léptem Liamhez. Josh ment legelöl, Liam pedig leghátul, így biztos lehettem abban, hogy nem hallja a kis beszélgetésünket.

- Liam, beszélnem kell veled - kezdtem félénken - Joshról lenne szó. - összeráncolta homlokát.

- Mit láttatok? - kérdezte.

- Beindított valami panelt, ami megindította a légkondicionálást az épületben. És tudom hogy ez most furcsán fog hangzani, de van egy olyan érzésem, hogy köze van a lapokhoz és ahhoz a könyvhöz is. - egy pillanatra elgondolkodott, majd arcán felfedeztem a felismerést. Ő is rájött, amire mi. - Az egyik lapon azt írta, hogy ne próbáljuk meg megkeresni, különben egyetlen gombnyomással felrobbantja ezt az egész helyet. Szerintem ne említsd ezt meg neki, de azért tartsd szemmel. - tanácsoltam neki, mire ő csak bólogatott.

- Rendben. Köszönöm, hogy szóltál, magamtól nem hiszem hogy rájöttem volna erre. - mosolygott halványan, és kedvesen megsimította a vállam. Lassan visszaballagtam Ryan mellé, közben láttam azt, hogy Harry és Amanda ismét eléggé egymásra találtak. Fantasztikus.

- Miért kell a kórházba mennünk? - kérdezte rögtön Ryan, ahogy mellé értem.

- Hogy megpróbáljuk előállítani az ellenszert. Ott valószínűleg megvan hozzá a megfelelő felszerelés és talán még több fontos dolgot találhatunk ott. - magyaráztam neki halkan, mivel nem akartam az egész folyosót elárasztani a hangommal.

- Mint például...? Mire gondolsz? - kérdezte.

- Arra, hogy mikor ez a vírus elkezdett működni az emberekben, lehet, hogy páran észrevették magukon és a kórházakba mentek, hogy megvizsgáltassák magukat. Lehetséges, hogy már el is kezdték előállítani az ellenszert, csak nem tudták befejezni, mert az orvosok is megfertőződtek. Ha ez így van, akkor elvileg már megvannak a minták, csak be kell fejeznünk. Ha pedig már végeztek is az ellenszerrel, csak ne tudták már beadni őket akkor még jobb helyzetben leszünk.

- Te egy zseni vagy - csodálkozott tátott szájjal, mire csak megvontam a vállam.

- Nem hiszem - nevettem el magam halkan. - Csak számomra ez tűnik logikusnak. Reméljük hogy az elméletem igaz és már kész az ellenszer vagy legalább már elkezdték. - mondtam reményteli hangon, de legbelül már majd megfulladtam a kíváncsiságtól. Mi van, ha tényleg kész van az ellenszer és már csak be kell adnunk azt a fertőzötteknek? És ha ez így van, kin fogjuk tesztelni?

- Rendben, srácok, mindjárt kint vagyunk - szólt Liam és mindenki lelassított egy kicsit, hogy meghallgassuk utolsó tájékoztatását - A kórház nincs olyan messze, maximum húsz perc, ha nem sietitek el. Elég sokáig egyenesen menjetek az út jobb oldalán, körülbelül négy zebrán kell majd átmennetek, de ebben nem vagyok biztos. Elég jellegzetes épület, magasságával kilóg a többi közül szóval elég könnyedén meg tudjátok majd találni. Legyetek nagyon óvatosak a kórházban is, és végig tartsuk a kapcsolatot. - Mire mondandója végére ért, már kint is voltunk az épületből, szétosztottuk a fegyvereket, elbúcsúztunk, majd már indultunk is tovább. A szemem még egy ideig nem szokott hozzá a sötétséghez - mert ugye zseblámpát használni elég kockázatos lett volna -, szóval bizonytalanul lépkedtem Ryanbe kapaszkodva. Harryék előttünk mentek, szóval ránk maradt az a feladat, hogy figyeljünk hátrafelé is. Szokatlanul csendes volt a város. Nem hallatszódtak ordibálások mindenfelől, csak egyszer-kétszer törte meg a csendet egy-egy morgás. Furcsának találtam ezt a nyugodtságot, így a félelmem egyre kezdett a felszínre törni. Valami megváltozott.

Amint a szemem hozzászokott a sötétségtől megdöbbenten láttam, hogy senki sincs az utcán rajtunk kívül. Se egy felborult autó, se egy halom halott az úton. Szó szerint semmi és senki, csak mi és az épületek.

- Hol lehetnek az emberek? - suttogtam Ryannek, mire ő csak megvonta a vállát - ő örült, hogy nem kellett látnunk őket, viszont engem ez aggasztott egy picit. Az út a kórházig szokatlanul nyugodtan telt, már épp kezdtem élvezni a csendes és a nyugtalanságot, de akkor megérkeztünk, és egy elég nehéz feladat várt ránk, mégpedig keresnünk kellett egy megfelelő labort, valamint az oda vezető utat biztosítani. Az épület hatalmas volt, így csak reménykedni mertem, hogy a földszinten megtaláljuk azt, amit keresünk.

- Rendben, tehát, egy viszonylag nagy termet keresünk, ahol van számítógép, kémcsövek, műszerek, és van a közelében egy fürdőszoba. Nem válunk szét, de gondoltam, ezt még most tisztázzuk - vette át a felelősségteljes vezető szerepét Harry, mi pedig csak bólintottunk utasítására. Halkan beléptünk a kétszárnyú ajtón, majd a főfolyosón elindultunk. A falakon a táblákat néztük, amik a termek jellegéről árulkodtak nekünk. A hely nagyon ijesztő volt, a hosszú folyosó vége teljesen sötét és rejtélyes maradt annak ellenére, hogy oda világítottunk az elemlámpával. A szívem sebesen kalapált, féltem, hogy bármikor meglephet minket egy fertőzött. Az egész épületben vérfagyasztó csend volt, csak a mi lépéseink hallatszódtak, de azok szörnyen hangosan.

- Gyertek, nézzünk be ide! - suttogott Harry, majd óvatosan benyitott egy ajtón. Mi is követtük őt, elemlámpáinkkal pedig gyorsan megvilágítottunk minden helyet. Elég nagy szoba volt, egy vizsgálóasztallal, pár műszerrel és számítógéppel. Első ránézésre olyan volt, mint amilyet kerestünk. Alaposabban megvizsgáltuk a helyet. Végigkutattuk a szekrényeket, és elég jó dolgokat találtunk. Volt ott pár doboz tele injekciós tűkkel - üressel és anyaggal telivel egyaránt - , kémcsövek, pár gyógyszeres doboz, mindenféle hatóanyag, pár könyv, körülbelül minden, amire szükségünk lehet.

- Szerintem ez a hely tökéletes lesz - suttogtam a többieknek, ők pedig egyetértően bólogattak - Viszont kellene áramot szereznünk, hogy be tudjuk kapcsolni a számítógépeket. A kórházaknak mindig van tartalék energiájuk az áramszünetek esetére, szóval csak be kellene indítanunk. - magyaráztam.

- A kérdés az, hogy hol van ez a kapcsoló. - tette hozzá Ryan.

- Megkeresem. - vágta rá rögtön Amanda, majd már el is indult kifelé a szobából.

- Megyek veled. Ketten többre megyünk - csatlakozott hozzá Harry, majd pár pillanaton belül el is tűntek.

- Rendben, Ryan, szerintem szedjük itt össze a szükséges dolgokat és pakoljunk ki - tanácsoltam, majd már hozzá is láttunk a munkához. Körülbelül fél óra múlva fokozatosan világítani kezdett a lámpa, mire egy halvány mosoly ült az arcomra. Rögtön a számítógéphez szaladtam, hogy megnézzem, működik-e, és szerencsénkre sikerrel jártam. Pár perc múlva már a fájlok között keresgéltünk, főleg leletek, diagnózisok után kutattunk. A fájlok elég jól el voltak különítve egymástól, logikusan megtaláltuk a dátumoknál, amit keresnünk kellett. A legutolsó dátum három nappal ezelőtti volt, pontosan az kellett nekünk. Rengeteg dokumentum és adat várt ránk a mappákban, ezek elég informatívak voltak. Fel volt tűntetve a beteg elmondott tünetei, aztán az orvosi vizsgálat menete és a végső diagnózis. Az előző napokhoz képest sokkal több beteg lett megvizsgálva, a legtöbbjük ugyanazzal a tünettel érkezett: fejfájás, fáradtság, étvágytalanság, sápadtság. A diagnózis pedig ezekre mind a pár nappal előbb megkapott injekció mellékhatása volt.

- Tehát az orvosok tudták, hogy mi a baj, de mégsem tettek ellene semmit, sőt, még tovább adták az embereknek a vírust? - értetlenkedett Ryan, de nem, én már sejtettem, mi történhetett.

- Szerintem nem tudták. Elég erős a gyanúm arra, hogy ők csak egy ártatlan betegség-megelőző injekcióról tudtak, de valaki vagy valakik elintézték, hogy más anyagok adjanak be az embereknek. Gondolom egy járványt akartak volna megállítani, de csak rosszabb lett belőle. - magyaráztam neki. Abban a pillanatban megérkezett Amanda és Harry, mindketten rögtön kérdezősködni kezdtek, hogy mit találtunk.

- Találkoztatok fertőzöttekkel? - kérdeztem, miután nekik is elmondtam, mi a helyzet.

- Nem, eggyel sem. Szerintem ez nagyon furcsa, tele kellene lennie a kórháznak velük. - mondta Harry elgondolkozva - Mondjuk, nem mintha bánnám, vagy valami, csak ez így nem a megszokott, és semmi logika nincs benne - tette hozzá. Teljesen egyetértettem, valami megváltozott mialatt mi bent voltunk az épületben.

- Josh! Valamit bekapcsolt! - csettintettem egyet, ahogy hirtelen eszembe jutott egy ötlet.

- A légkondit... Az nem okozhat semmit, csak abban az épületben kapcsolta be. - vonta meg a vállát Amanda.

- Nem biztos. Lehet, hogy a búra légkeverő berendezését indította el. Lehet, hogy valami van a levegőben, amitől elbújtak az emberek? - kérdeztem tőlük. Mindenki csendben gondolkodott magában.

- Lehetséges, de akkor ránk miért nem hatott? - kérdezte Harry.

- Bennünk nincs meg az az anyag, amit ők kaptak meg injekción keresztül. Lehet, hogy azzal lépett kölcsönhatásba és emiatt bújtak el... - válaszolta Ryan, mintha csak a számból vette volna ki a szót. 

- Akkor viszont most kell cselekednünk, amíg nem zavarnak meg bennünket. Biztosítsuk az ide vezető utat, hogy Liamék majd könnyedén idetaláljanak. - tanácsolta Harry, és ezzel el is kezdtük végrehajtani ezt a műveletet. A folyosó végén találtam egy ruhafogast, amire egy darab orvosi köpeny volt felakasztva. Átkutattam a zsebeit, és találtam benne egy hatalmas kulcscsomót. A kulcsok közül az egyik kékre volt festve, így gondoltam, azzal kezdek. Az egyik ajtóhoz sétáltam, majd egy könnyed mozdulattal be is zártam azt. Meglepődtem, hogy rögtön sikerült is bezárni, de azért egy másik ajtónál is kipróbáltam ugyanazt a kulcsot. Ott is működött.

- Srácok, van egy mindent nyitó-záró kulcsunk! - kiáltottam nekik boldogan, mire fellélegeztek, ugyanis ez azt jelentette, hogy nem kell elbarikádoznunk az összes ajtót a folyosón. A kis laborunk mellett találtunk egy fürdőszobát is, azt is átkutattuk, de ott nem volt semmi érdekes. Elég hamar végeztünk is a folyosó lezárásával, és szerencsénkre a mindent nyitó kulcs a bejárati ajtót is nyitotta. Ennél nagyobb szerencsénk nem is lehetett volna.

- Oké, és most? - kérdezte Amanda, mikor végeztünk az összes lehetséges veszélyforrás kiiktatásával.

- Szóljunk Liaméknek, elég rég nem jelentkeztünk már. - elkértem Harrytől a walkie talkiet, és beszélni kezdtem.

- Liam, itt Lolo. Vége.

- Mi a helyzet? Vége.

- Kész vagyunk a helyszín biztosításával, elég jó helyet találtunk. Nem zavart meg minket senki. Arra mi a helyzet? Vége.

- Ennek örülök. Mi már odafelé tartunk. Nincs az utcákon senki, így nagyon könnyű volt a dolgunk. Megszereztük az injekciókat, de fegyverboltba még nem mentünk, mert kiderült, hogy nem is ott van az üzlet, ahol gondoltam. Körülbelül tíz perc és ott vagyunk nálatok. Vége.

- Rendben, várunk titeket. Vége. - visszaadtam Harrynek a készüléket, majd visszamentünk a kis laborunkba, és lepihentünk.

- Le kellene másolnunk ezt a kulcsot, ez még sokszor jól jöhet ebben az épületben. - szólaltam meg hirtelen, ezzel megtörve a nyugodt csendet.

- Nem rossz ötlet. Idefelé láttam egy kulcsmásolót, körülbelül tizenöt percre lehet innen. - válaszolt Harry, mire bólintottam. Ezután csak csendben eszegettünk- habár én nem ettem semmit, mert nem voltam éhes-, feltöltöttük szükségleteinket, majd kimentünk a folyosóra, hogy halljuk Liamék érkezését. Pár perc múlva be is engedtük őket - hihetetlen, mennyire örültem, hogy mindenki egyben volt. Szorosan öleltem magamhoz Rebekát, annyira, hogy félő volt hogy összetöröm valamelyik csontját.

- Meghoztuk az injekciókat. Jobb, ha minél hamarabb elkezditek a vizsgálatát, mert egyelőre még nyugalom van. Ki tudja, mikor lepnek meg minket egy támadással. - mondta Liam köszönésképpen, mi pedig csak bólintottunk és be is léptünk a laborba. Hamar munkának is láttunk, megvizsgáltuk az injekcióban lévő anyagot, ami a számítógépeknek és az előrehaladt technikának köszönhetően elég könnyen ment.

- Valakitől vért kellene vennünk - fordultam a többiekhez, mire mindenki furán nézett rám, de azért Ryan lelkesen felugrott, hogy segíthessen. - Bele fogjuk fecskendezni a véredbe az egyik injekciót, aztán meglátjuk, mi lesz belőle. - soha életemben nem vettem még vért, de ezt Harry elintézte helyettem, ő már sokszor csinált ilyet. Meg kell mondanom, elég ügyes volt, simán el tudtam volna képzelni őt orvosnak. Együtt dolgoztunk, habár kissé haragudtam rá, amiért az utóbbi órákban eléggé elhanyagolt, ezért nem kezdtem vele csevegni, csak a legfontosabbakat közöltem vele, ami a munkához kellett. Elég érdekes eredmény született. Az anyag teljesen megváltoztatta Ryan vérének összetételét, viszont csak egyetlen egy alkotóelemet tett hozzá, ami az agyi pályára volt hatással.

- Ez így egész egyszerű. Csak egy olyan anyagot kell találnunk, ami ezt a pluszt ki tudja mosni a szervezetből. - lelkesedett Harry, mivel így már könnyebb lett a dolgunk. Rákerestünk erre a bizonyos anyagra, és eléggé egyszerűnek tűnt a kimosása az emberi testből - csak az anyagunk nem volt meg hozzá.

- Itt a kórházban biztosan van - motyogtam, mire Harry egyetértően bólintott. A többieknek is elmondtuk az eredményeket, akik kifejezetten örültek neki.

- Ennyire egyszerű volna? - kérdezte Niall, mire megvontuk a vállunkat - a tőlünk telhető legtöbbet próbáltunk kihozni magunkból, de ha ez a módszer nem működik, nekem már jobb ötletem nincsen.

- Reméljük működni fog. De még akkor sem tudom, hogyan lehetne minden egyes embernek beadni. - válaszolta Harry.

- Ezen még van időnk gondolkodni, hiszen jelenleg még azt sem tudjuk, hová bújtak el mindannyian. Nekem az lenne a tanácsom, hogy most intézzük a dolgainkat a veszélyesebb helyeken, amíg nyugalom van. Például elmehetnénk a fegyverboltba, mert elég messze van, körülbelül másfél nap lehet oda-vissza az út. - mondta Liam, és teljesen igaza volt. Most kell cselekedni, ameddig csend van.

- Én benne vagyok - mondta Louis, hiszen látszólag őt kifejezetten untatta az ellenszeres dolog.

- Rendben. Minél többen kellene mennünk, hogy a lehető legtöbb fegyvert hozhassuk el. Van egy olyan érzésem, hogy szükségünk lesz rájuk. Harry és Lolo mindenféleképpen itt marad, hogy tudjanak dolgozni. Át kellene vizsgálnotok az egész épületet, hátha találtok valami érdekeset.

- Én biztosan a fegyverekhez megyek. Imádok lőni - dörzsölte össze a tenyerét Amanda, mire én elég furán néztem rá. Hát, ő tudja. Őt követte mindenki, rajtunk kívül senki nem akart itt maradni. Eléggé unhatták az "okoskodásunkat", ha ennyire menni akartak.

- Ti tudjátok. Nem hiszem hogy baj lenne itt, mert eléggé jól el tudjátok szigetelni magatokat, bármi baj is van. Szerintem ez így még külön jobb is, mert nem zavarunk titeket a gondolkozásban. - mondta Liam, én pedig csak láthatatlanul megforgattam a szemem. Harryvel kell lennem, amikor épp haragszok rá. Fantasztikus.

- Nekem megfelel - válaszolta Harry vállat vonva, mire Liamék már szedelődzködni is kezdtek.

- Szóval, itt hagyunk egy walkie-talkiet, és óránként beszélünk egymással. Hagyunk nektek pár fegyvert is, ha bármi történne, de reméljük, hogy nem lesz rá szükség. Élelem van, de ha kellene, pár utcával arrébb volt egy kisbolt, onnan beszerezhettek bármit. És akkor mi indulunk is, legfeljebb két nap és itt vagyunk. - tájékoztatott minket Liam, majd elköszöntünk egymástól és már el is indultak. Én pedig ott maradtam Harryvel kettesben.

- Mikor megyünk felderíteni a kórház többi részét? - kérdezte, miután leültem egy pokrócra. Ő is leült mellém, egész közel, ezért egy picit elhúzódtam. Igazából nem is tudom mi bajom volt, de nem akartam hozzá beszélni.

- Nekem mindegy - vontam meg a vállam, és rá se néztem. Körmömet piszkálgattam, ami egy helyen betört.

- Akkor még várjunk egy picit. Nem vagy éhes? Elég régen ettél már tudomásom szerint - próbált velem csevegni, ám én nem voltam nyitott erre. Elég flegmának tűnhettem, de hát ez van.

- Nem. - válaszoltam egyszerűen és röviden. Ezután pár másodperc csend következett, aminek egy picit örültem, de egy bizonyos szinten kínosnak is találtam. Miért is haragszok rá?

- Rendben, Lolo. Látom valami nincs rendben. Mivel bántottalak meg? - kérdezte szeretetteljes hangon, miután látványosan szembefordult velem.

- Semmivel... - motyogtam, továbbra is kezemre nézve. Állam alá nyúlt puha ujjaival, ezzel elérve, hogy tekintetemet rá emeljem. Tanakodva fürkészte szemeimet, én pedig már el akartam róla nézni, de nem engedett.

- Valami baj van. Gyerünk, Lolo, nekem bármit elmondhatsz. - buzdított, mire már halványan elmosolyodtam.

- Tudom... - suttogtam. Na jó, ez a srác túl édes ahhoz, hogy haragudni tudjak rá.

- Szóval... Mi rosszat tettem? Ki vele! - mosolygott rám kedvesen, mire már halkan felkuncogtam.

- Tudod, Harry, engem csak bánt, hogy az utóbbi órákon szinte átnéztél rajtam - mondtam el neki az igazságot, ami legbelül tényleg nyomta a szívemet. Kicsit szégyelltem magam, hogy ilyen apró dolgon akadtam fent, de legbelül tényleg rosszul éreztem magam miatta.

- Nem néztem át rajtad. Szerinted kivel tárgyaltam meg a vírus összetevőit, a fallal? - kérdezte elképesztően aranyosan, mire nevetve megráztam a fejem. Tényleg nem tudok rá haragudni.

- Nem erre az időtartamra gondoltam... Mióta Amanda megjelent... - kezdtem bele, mire egy intéssel félbeszakított. Feltartotta mutatóujját, és visszatartott mosollyal nézett rám. - Mi az? - értetlenkedtem, mire elnevette magát.

- Te féltékeny vagy rá? - kérdezte édes mosollyal az arcán, mire orcáim pirosas árnyalatba kezdtek ékeskedni.

- Mi? Dehogy! - tagadtam le rögtön, habár legbelül tudtam, igaza van.

- Dehogynem! Mióta megjelent, azóta nem szólsz hozzám annyit, mint előtte! Te teljesen féltékeny vagy - csapta össze a tenyerét boldogan, mire csak a tenyerembe temettem az arcom és a fejemet ráztam.

- Nem vagyok az! Harry, te olyan hülye vagy! - röhögtem, mire cicaharcba kezdtünk, egymást próbáltuk meggyőzni hogy kinek van igaza.

- Rendben. Akár féltékeny vagy, akár nem, el kell mondanom, hogy Amanda nekem nem jelent semmit. Kedves lány, de van benne valami nagyon furcsa, sátáni dolog, amit nem tudok hová tenni. Sokszor félek tőle, és ez nem vicc - nevetni kezdtem. Mintha csak Ryant hallottam volna róla beszélni, és ezek a szavak hallatára már kicsit megnyugodtam. Tehát nem jelent neki semmit. De vajon én mit jelentek neki? - Viszont, ha már itt tartunk, te meg Ryan se látszódtatok másképp. Főleg az a bensőséges ölelés, mikor elbúcsúztatok! Majdnem kidobtam a taccsot olyan romantikus volt! - vágott vissza, de hangjában hallottam valami furcsát, mintha valójában nem is viccelne.

- Harry drágám, ezt nem akartam neked elmondani, de valamivel vissza kell vágjak - felkuncogtam - Ryannak te jobban bejössz, mint én - mondtam, mire arcáról lefagyott a mosoly. Egy pillanatra megijedtem, hogy esetleg ezután megváltozik majd a véleménye a fiúról, de szerencsére nem így lett.

- Basszus, én meg tökre azt hittem, hogy ti ketten... - csapott a homlokára, mikor leesett neki, én pedig csak hangosan nevettem rajta.

- Látom valaki nagyon féltékeny típus... - bokszoltam bele a vállába, mire kinyújtotta rám a nyelvét, majd csikizni kezdett. Ez nem volt jó ötlet, ugyanis felsikoltottam. Tudni kell rólam hogy szörnyen csikis vagyok, bármilyen kis érintésre összerándulok és ficánkolni kezdek.

- Harry ne! Hagyd abba - nevettem hangosan, de ő nem hagyta abba, tovább kínzott, nekem pedig már fájt a hasam a sok nevetéstől.

- Azt hiszem megtaláltam a gyengepontodat - kuncogott, miután végre abbahagyta én pedig csak a levegőért kapkodtam. - Legközelebb így foglak elhallgattatni, ha túl sokat beszélsz.

- Nem is beszélek túl sokat! És amúgy is Harry, akkora szemét vagy, én itt mindjárt megfulladok a röhögéstől, hát mit... - még mondtam volna tovább a magamét, mikor olyat tett, amire soha életemben nem számítottam volna. Ajkait enyémekre nyomta, lágyan, és lassan csókolt. Eleinte a meglepődöttségtől reagálni se tudtam, de aztán visszacsókoltam.

- Azt hiszem mostantól inkább ezt a módszert használom az elhallgattatásodra. - suttogta mosolyogva, miután ajkaink szétváltak. Nem is tudtam mit reagáljak, ez a helyzet annyira aranyos volt, csak mosolyogtam, és puha ajkaira gondoltam. Te jó ég, megcsókolt!

- Akkora szemét vagy - duzzogtam keresztbe fonott karral magam előtt, mire felnevetett, és közelebb húzódott hozzám, hogy átölelhessen.

- Te meg cuki, mikor zavarba jössz - kuncogott. Azt hiszem arcom teljesen vörös lehetett, de érthető volt, hiszen belülről majd szétrobbantam a boldogságtól. - Na jó, csak hogy tisztázzuk - szólalt meg pár másodperc múlva, mikor én nem válaszoltam semmit - , nem terveztelek most megcsókolni. Várni akartam vele addig, míg ki nem jutunk innen és el nem viszlek vacsorázni. Szóval ha szeretnéd ezt el is felejthetjük, hogy romantikusabb legyen az egész, mert így, a retkes kórházi takarón nem volt valami filmbeillő. - magyarázta, én pedig felnevettem, és odahajoltam hozzá egy újabb csókra. Nem érdekelt a helyszín, az sem, hogy milyen helyzetben vagyunk. Akkor csak ő érdekelt és puha ajkai. Kétség kívül belészerettem.

- Nem vagyok válogatós. De abban a vacsiban benne vagyok. - mosolyogtam rá és egy puszit nyomtam az arcára. Édesen elmosolyodott, majd felállt, és udvariasan felhúzott engem is.

- Megbeszéltük. De intézzük el a dolgainkat, míg nyugalom van. Nem szeretném, hogy bajod essen - mondta elkomorodva egy picit, mire bólintottam, és felkaptam a táskámat, valamint az elemlámpát és a kulcsokat is. Hosszú hajamat összefogtam egy laza kontyba, hogy még véletlenül se zavarjon meg. Mire kész lettem, Harry visszafojtott mosollyal bámult rám, mire értetlenül ledermedtem.

- Mi az? - kérdeztem, átfutva magamon a szememmel, ugyanis nem értettem, miért néz így rám.

- Gyönyörű vagy - vonta meg a vállát, mintha csak azt mondaná, hogy milyen az idő odakint, mire felkuncogtam. Sokat jelentett, hogy ezt mondta, habár tudtam, hogy nincs igaza. Már napok óta nem fürödtem, a hajam pedig pár tincsbe állt össze.

Elindultunk felfedezni a kórházat. Fő célunk az a bizonyos vegyület megszerzése volt, lehetőleg minél nagyobb mennyiségben, de gondoltuk, jó lenne még tudni, milyen termek és lehetőségek állnak rendelkezésünkre. Szerencsére a tartalék lámpák jól működtek, ám csak egy kis sejtelmes fényt árasztottak, ami félhomályt eredményezett. Normál helyzetben ez hangulatos lett volna, de így elég félelmetesnek hatott. Benéztünk minden egyes szobába, persze figyeltünk arra, hogy óvatosan és figyelmesen kutassuk át a helyeket. Az alsó szinten nem találtunk semmi érdekeset, csak egy recepciót - ahol természetesen nem működött a telefon, miért is lenne ezzel szerencsénk? - valamint pár fürdőszobát. Hát, a fürdés dolog hamarosan könnyen megoldható lesz.

- Első emelet kivégezve. Már csak három emelet maradt - kuncogta, én pedig nyögtem egyet nemtetszésem jeléül. Eléggé fáradt voltam, és az sem segített a helyzeten, hogy folyamatos stressznek voltunk kitéve. Felmentünk a lépcsőn - nem kockáztattunk a lifttel -, ahol egy szerteágazóbb folyosóval találtuk szembe magunkat, ráadásul a lámpa is villogott, mint egy rossz horrorfilmben.

- Harry. Tudom, hogy ez nevetséges, de én félek. - suttogtam neki, mire közelebb lépett hozzám és ujjait az enyémekre kulcsolta.

- Túl kell lennünk ezen, ígérem, utána vissza se jövünk ide. Csak szerezzük meg, ami kell, aztán menjünk vissza a biztonságos kis helyünkre. - válaszolta magabiztosan, majd egy gondoskodó puszit nyomott a fejemre. Egy picit jobban éreztem magam, de félelmem nem enyhült. Remegve nyitottunk be a következő ajtón, ami olyan volt, akárcsak egy raktár, tele dobozokkal, amik valószínűleg fontos dolgokat rejtettek számunkra. Bezártuk magunk mögött az ajtót, nehogy meglepetés érjen bennünket, aztán átvizsgáltuk a dobozokat. Tökéletesebb dolgokat nem is találhattunk volna, minden anyag szükséges volt az ellenszerhez, szóval teletömtük velük a táskánkat. Körülbelül mindent elvittünk onnan, csak pár olyan doboz maradt, amikről igazából azt se tudtuk, hogy micsodák.

- Muszáj tovább mennünk? Megvan ami kell... - mondtam Harrynek, mielőtt kiléptünk volna az ijesztő folyosóra. Kezében megállt a kulcs, mikor egy kopogó hangot hallottunk egyenesen az ajtó felől. Pontosabban azon az ajtón kopogtak, amin mi ki szerettünk volna menni. Szívverésem százszorosára gyorsult, ijedten néztünk össze a göndörrel. Újabb kopogás.

- Néni! Tessék beengedni! - egy kislány hangját hallottuk, mire Harry azonnal kinyitotta az ajtót. Meglepve láttam, hogy egy egészséges, körülbelül hét éves kislány állt az ajtó előtt, kezében a kis macijával. 

Aloha!

Ne haragudjatok drágáim, amiért majdnem egy hónapot - vagy talán többet - kellett várnotok a részre, de ezért hosszabb részt is hoztam nektek, és nagyon remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket. Körülbelül két rész van még hátra, aztán érkezem a következő sztorival, amit már most annyira várok, hogy az hihetetlen. Remélem hogy addig is velem maradtok.

Nem utolsó sorban meg szeretném köszönni a kommenteket, tényleg nagyon jól esnek, mindig fel tudjátok dobni a napom, köszönöm :) 

Örültök a Hazz - Lolo párosnak? :) 

Peace out

Lottie ♥

A vírus | 4.Rész

(Harry szemszöge az előző részből)

Nem volt időnk meggyászolni az elvesztett társunkat. Az utca lámpái kialudtak, ezzel teljes sötétséget eresztve ránk. Majd jöttek az egyre közeledő kiabálások hangjai, valamint egy hatalmas robbanás a távolban. Ekkor már fejvesztve rohantunk az életünkért.

  

Lolo szemszöge

Miután a fiúk elmentek, mi leültünk a szőnyegre, és beszélgettünk. Órákig. Nagyon aggódtam a srácokért, főleg Harryért, ugyanis egyre inkább kezdtem érzelmeket táplálni iránta. Tudom, ez nem helyes, ugyanis ilyen helyzetben gondolnom sem kellene erre, de nem tudok mit tenni ellene, smaragdzöld szemei egyszerűen elvarázsoltak. Az sem segített, hogy Louis és Rebeka kezdtek összemelegedni, és nem csak a kandalló miatt. Valójában nem bántam, hogy főleg egymással voltak elfoglalva, ugyanis így volt időm gondolkodni. Eszembe jutott a bátyám, aki eredetileg velem akart volna jönni, de nem jöhetett a munkája miatt. Nem tudom, hogy alakultak volna az események, ha ő is velem tart. Aztán eszembe jutott Harry nővére, Gemma. Mikor láttam őt, egyáltalán nem tűnt olyannak, mint a többi ember, akik az utcán zabálták egymást és verekedtek. De ha jobban belegondolok, nőket nem is láttam az úton.

Felraktam a töltőre a telefonom, majd csekkoltam, hogy van-e térerő. Meglepetésemre négy csík világított a képernyő sarkában, így azonnal a hívás gombra nyomtam.

- Van térerő! - kiáltottam boldogan a többieknek. Mindannyian érdeklődve gyűltek körém, már csak azt kellett kitalálnunk, hogy kit hívunk fel.

- Hívjuk a stockholmi rendőrséget, ott komolyan fognak venni minket. - tanácsolta Louis, majd bediktálta a számot. A telefon kicsöngött, én pedig kihangosítottam azt.

- Üdvözlöm, itt a Stockholmi rendőrkapitányság, miben segíthetek? - hallottuk meg a férfi hangját, amitől egy kis reménysugár ébredezett bennünk.

- Üdv, öhm... Itt vagyunk New Londonba, és tudom hogy ez nagyon furcsán hangzik, de az emberek egymásból táplálkoznak. - mondtam zavarodottan, ugyanis hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak.

- New London? A várossal napok óta semmilyen kapcsolat nincsen. Mi történik ott? - hallottuk, ahogy a háttérben mozgolódás támad, valamint emberek sutyorognak össze-vissza.

- A helyzet az, hogy az emberek furcsán viselkednek. Látott már zombis filmet? Na, pont úgy! - magyarázta Louis, a vonal túlsó végén lévő rendőr pedig csak hümmögött.

- Kik vagytok?

- Louis, Rebeka és Lolo. - válaszoltam. Egyikünknek sem volt vezetékneve, legalábbis nem tudtunk róla.

- Rendben. Eddig azt hittük hogy csak a viharok miatt nincs kapcsolat a várossal, de ezek szerint nem a viharok okozzák. - magyarázta a férfi.

- Nem tudnának értünk jönni valami zombi-ellenszerrel? - kérdezte Louis, mire furán néztem rá. Zombi- ellenszer?

- Az eddigi legnagyobb vihar tombol odakint, nem járnak a repülők sem. Legkevesebb két hét, amíg újra felszállhatnak a járatok. - mondta, nekem pedig a torkomba ugrott a szívem.

- Két hét? Addig mind meghalunk! - esett kétségbe Louis, és fájdalmasan hajába túrt.

- Tartsanak ki, megnézem mit....- a vonal recsegni kezdett, majd egy másodperc, és elsötétült a képernyő.

- Mi a szar? - suttogtam magamban, és kezembe vettem a mobilomat, ami úgy tűnt, mintha kikapcsolt volna. Egy apró rázást éreztem a kezemen, amitől ijedtemben eldobtam a telefont. Egy pillanattal később sötétségbe borult az egész ház.

- Oké, oké, semmi baj, csak elment az áram. - suttogta Louis, és mindnyájunkat egy kis sarokba húzott.

- Kint sincs áram, Louis. Teljesen sötét van. - suttogtam, közben próbáltam rendezni szívverésemet. Rebeka felkapcsolta az elemlámpát, és körbenézett a lakásban. Én addig fejemet a falnak támasztva nagyokat lélegeztem, ugyanis elég komolyan pánikolni kezdtem.

- Két hét... Ha nem halunk éhen és nem esznek meg minket az emberek... Talán van esélyünk. De basszus. Két hét? És még az is az alsó határ. Lehet, hogy egy hónap múlva jutunk csak haza. Addigra pedig már biztosan megdöglünk! - kiakadtam, persze mindvégig azt hittem, hogy csak a fejemben mondom ki ezeket a szavakat, de nem, rájöttem, hogy Louis is tökéletesen hallja.

- Nyugalom, Lolo. Megoldjuk. - próbált megnyugtatni Louis, elég kevés sikerrel.

- Be kellene tárazni élelemből, és bezárni magunkat egy biztonságos helyre. - mondtam ki tervemet, ami valójában nem is tűnt rossz ötletnek.

- Előbb várjuk meg a többieket. Aztán meglátjuk. - Rebeka visszatért felfedező körútjáról, de természetesen nem talált semmit, amivel vissza lehetett volna hozni az áramot. Lekapcsolta a lámpáját, és teljes sötétségben és csendben üldögéltünk a sarokban. Csak a gondolataim visszhangoztak a fejemben, de ez ellen nem tudtam mit tenni.

Nem tudom, mennyi ideig lehettünk így, de kinti zajok csapták meg fülünket. Autók robogása, verekedés hangjai, ordítások. Percek múlva már fegyverek lövése is hallatszódott, innen tudtuk már, hogy visszaérkezett a csapatunk. Gyorsan az ajtóhoz szaladtunk, és kinyitottuk nekik, hogy gond nélkül bejöhessenek. Liam ért be elsőként, majd Josh, Niall, és utolsóként Harry.

- Csukd be! Itt vannak a nyomunkban! - kiáltotta Harry, én pedig engedelmeskedtem, és többszörösen bezártam az ajtót. Mindannyian ki voltak fulladva, és lihegésük hangja töltötte be a teret.

- Mi történt? - kérdezte Louis, miután már mindannyian a szőnyegre ültünk.

- És hol van Zayn? - nézett körbe a társaságon Rebeka, magyarázatot várva.

- Zayn... Meghalt. - válaszolta halkan Liam, mire ijedten a szám elé kaptam a kezem. Három zseblámpával világítottunk, így gyászos, kétségbeesett arcokat láttam magam körül. Harry mellém telepedett le, én pedig azonnal hozzá bújtam egy meleg ölelésre. Örültem, hogy nem esett semmi baja, főleg, miután megtudtam, hogy Zayn nem tudott visszatérni.

- Az egyik fertőzött eléggé keményen megharapta és... Szóval ő is kezdett olyan lenni, mint ők. Elvesztette a fejét. - magyarázta Liam, miután ivott egy korty vizet. Döbbentem hallgattam beszámolójukat, és nagyon örültem, hogy itt a lakásban viszonylag nyugodt helyzetben voltunk és nem kellett átélnünk ilyen borzalmakat.

- Niallel találtunk egy naplót az egyik házban, aminek az a címe, hogy "A vírus". Gondoltam ebből sok mindent megtudhatunk majd - magyarázta Harry, majd egy kis kutatás után előhúzott a táskájából egy kis bőrkötetes könyvet, és Liamnek nyújtotta.

- Megtaláltátok a tökéletes könyvet. - jelentette ki Liam, miközben végigolvasta az első oldalt. - Ezt ki fogjuk elemezni, de előbb - csukta be a könyvet, majd egyenesen rám nézett. - Itt mi történt?

- Találtunk térerőt. Felhívtuk a Stockholmi rendőrkapitányságot, és azt mondták, leghamarabb két hét múlva küldenek repülőt. Odakint hatalmas vihar tombol. - meséltem neki kétségbeesve, ugyanis a helyzet azóta csak romlott.

- Hát ez nem jó hír. De legalább már tudják, hogy mi itt bajban vagyunk. Nézzük pozitívan a helyzetet. - mondta Niall, mire lenéző pillantásokat kapott. Ez a lehető legrosszabb helyzet, amibe keveredhettünk.

- Rendben. Van egy tervem. Este átböngésszük a könyvet,  napközben pedig ismét kimegyünk, valami olyan helyet keresni, ami sokkal biztonságosabb, mint ez. Viszont akkor többet már vissza sem jövünk ide. A taktikánk pedig az lesz, hogy ha megtaláltuk a tökéletes helyet, felhalmozzuk a kaját, és megpróbáljuk átvészelni a heteket.

- Na ez már tetszik. - suttogta Rebeka kicsit lenyugodva, ugyanis ő eddig csak csendben, magában pánikolt.

- Aki szeretne, most aludhat, mi páran őrködünk. - mondta Liam, majd felült a kanapéra, és a zseblámpájával elkezdte olvasni a naplót. Én úgy döntöttem, hogy alszok, mivel nem akartam napközben elbóbiskolni. Harry már előkészítette magának az alvóhelyét a szőnyegen, ami annyit jelentett, hogy leterített egy pokrócot.

- Olyan csendes vagy, mióta visszaértetek. Minden rendben? - ültem le mellé törökülésben.

- Persze, csak kicsit megviselt a mai nap. Zayn pedig... Csak nem tudom kiverni a fejemből a pillanatot, mikor Josh egy szó nélkül lelőtte őt. - suttogta maga elé bámulva.

- Josh lőtte le? Mi van? - ezt meg sem említették. Miért lőtte volna le őt Josh?

- Zayn megharapott egy fertőzöttet, miután őt is megharapták... Josh pedig elég keményen beszólt neki, gondolom tesztelni akarta, milyen gyorsan kapja fel a vizet, és Zayn egyből nekiugrott. Josh pedig csak lelőtte. Szó nélkül. - mesélte halkan, hogy a többiek egy szavát se hallhassák meg. Teljesen ledöbbentem.

- Ezt nem tudom elhinni - motyogtam.

- Én sem. De reméljük a holnap jobb lesz. - vonta meg a vállát, majd végre a szemembe nézett. A sötétben nem láttam őt tisztán, de látszott rajta, hogy tényleg megviselte őt a mai nap. Óvatosan hozzábújtam, ezzel próbáltam támogatást nyújtani felé. Gyengéden derekam köré kulcsolta karjait, és lassan ringatni kezdett. Nem is tudom, mennyi ideig lehettünk így, csak azt vettem észre, hogy lassan álomba merültem.

Arra ébredtem fel, hogy valaki próbál felébreszteni. Nyűgösen nyitottam ki a szemeimet, de legszívesebben visszacsuktam volna, és ebben a helyzetben éltem volna életem végéig. Harryvel teljesen összegabalyodva aludtunk, és Niall keltett fel minket.

- Bocsi srácok, hogy felkeltelek titeket, de van valami, amit látnotok kell.- összeráncolt szemöldökkel, de annál kíváncsibban keltem ki Harry öleléséből, majd mindketten Niall után indultunk. A többiek még aludtak, habár ezzel semmi gond nem volt, hiszen még teljesen sötét volt odakint.

- Látjátok, milyen sötét van? - kérdezte Niall aggodalmasan, mire furán néztem rá.

- Persze hogy látjuk, mivel éjszaka van. - értetlenkedtem, mire csak megrázta a fejét.

- Épp ez itt a probléma. Már reggel nyolc van. - mutatott karórájára, mire leesett, hogy mi itt a probléma. Gyorsan a zsebembe nyúltam a telefonomért, ami szintén nyolc órát mutatott.

- Bazdmeg.... - káromkodott Harry csendesen, idegesen a hajába túrva.

- Mikor elment az áram... Már azóta nem működik a búra rendszere... De akkor mi van a levegővel? Az is elektromosan szűri ki a külvilágból a friss levegőt. - tanakodott Niall, amitől csak még jobban beparáztam.

- Ha ez igaz, akkor pár napon belül elfogy a levegő. - jelentettem ki. Most már teljesen összeállt a fejemben a kép, miszerint nem valószínű, hogy élve hazajutunk.

- Meg tudjuk oldani, csak meg kell keresni a főkapcsolót. - gondolkozott Harry csendesen, de épp elég hangosan ahhoz, hogy mi is halljuk.

- Már csak azt kéne megtudni, hogy hol van. - bólintott Niall. - De előbb keltsük fel a többieket, először csak nektek akartam elmondani.

Fél óra múlva már szabályos káosz alakult ki a csapatban. Mindannyian kétségbe voltunk esve, de egymást győzködve próbáltuk pozitívan látni a helyzetet.

- Tegnap a könyvben azt olvastam, hogy a sötétség felgyorsítja az átalakulási folyamatot... Meg hogy az emberek sötétben a legaktívabbak evés szempontjából.

- Akkor kurvanagy szarban vagyunk - jelentette ki Louis idegesen a hajába túrva.

- Amint megtaláljuk a főkapcsolót, a problémánk megoldódik. Ha mi tudjuk irányítani a búrát, még egy esetleges ellenszert is tudunk a levegőbe juttatni. - gondolkozott el magában Niall, állát dörzsölve.

- Van ellenszer, de a könyv azt írta, hogy az ellenszerhez szükséges anyagok nem találhatóak a városban. - rázta a fejét Liam, mire feladóan lesütöttem a szemem. Ez nem lehet igaz.

- Ki írta azt a könyvet? - kérdeztem.

- Aki elterjesztette a vírust. Egy terrorista, aki azt akarja, hogy Nem London népessége kihaljon, és átvehesse az uralmat a terrorszervezete. - ledöbbentem. Hogy lehet valaki ennyire aljas és szívtelen?

- A könyvet úgy helyezték az asztalra, hogy még a hülye is észrevegye. Mi van akkor, ha van ellenszer, de a könyv írója direkt írta azt, hogy nincs, hogy meg se próbáljuk kiirtani a vírust? - kérdezte Harry, én pedig egyetértően bólintottam. Aki képes elpusztítani egy egész várost, annak ez a tett már nem is számít.

- Igazad van. Feltételezzük azt, hogy van ellenszer. Már csak elő kellene állítani. Valaki van köztetek, aki orvosnak tanul, vagy van ismerete az ilyenekben? - kérdezte Liam, aki láthatóan eléggé félt a nemleges választól. Ugyanis ez volt az egyetlen esélyünk a túlélésre. Az ellenszer.

- Sokáig egy orvos nevelt fel, és elég sokat tudok a sejtekről és az ember felépítéséről. - mondtam kissé bizonytalanul, ugyanis ez az egész már jó pár évvel ezelőtt volt, és már a felére nem is emlékszem.

- Én két évig gyakornok voltam egy kórházban - tette fel a kezét Harry, mire megdöbbentem néztem rá. Ezt nem is gondoltam volna róla.

- Csak voltál? - kérdeztem összeráncolva a szemöldökömet.

- Egy idő után kiderült, hogy pszichológiailag nem vagyok alkalmas orvosnak... - vonta meg a vállát, mire lebiggyesztettem a számat. Pedig szívesen láttam volna orvosi köpenyben őt.

- Én meg szerettem a kémiát - nevetett fel halkan Louis, mire mosolyogva néztem rá. Ez is valami.

- Rendben, ezek szerint nem reménytelen a helyzet. - vette tudomásul Liam, nekem pedig pörögni kezdett az agyam.

- Ahhoz, hogy elő tudjuk állítani az ellenszert, kell egy egészséges vére és egy fertőzött vére, hogy össze tudjuk őket hasonlítani. - mondta Harry, nekem pedig beugrott egy ötlet.

- Amikor a reptéren voltunk és osztogatták az injekciókat. Esetleg ha egy olyat tudnánk szerezni, az is sokat segíthet - mondtam lelkesen, mire Harry szemében felcsillant a remény.

- Ez egy nagyon jó ötlet. - csettintett a göndör, és arcán látszott, hogy már is az ellenszeren gondolkozik.

- Rendben srácok, akkor beszéljünk meg egy végleges tervet. Az első és legfontosabb hogy oldjuk meg az áram-ügyet. Az ellenszert illetve pedig  kell egy fertőzött, az injekciós tűk, valamint egy labor, ahol tudtok dolgozni. Mi lenne, ha egy kórházba mennénk a főkapcsoló után? - ötletelt Liam, amivel mindenki egyetértett. - Akkor hajrá, szedjük össze a cuccainkat, és induljunk.

Ismét egy fél óra múlva már felszerelkezve vártunk az indulásra. A szívem a torkomban dobogott, idő közben hatalmas félelem tört rám, és már nem voltam olyan biztos magamban, mint ezelőtt. Lábaim remegtek, egyszerre reszkettem és melegem volt.

- Hé, minden oké? - lépett mellém Harry, miután látta, hogy csak bámulok magam elé teljesen kétségbeesetten.

- Nem - nevettem el magam a feszültség miatt. Harry csak óvatosan elmosolyodott, majd kitárta karjait, hogy átölelhessem őt. Szorosan bújtam hozzá, arcomat pedig kabátjába temettem. - Félek, hogy mi vár ránk odakint - motyogtam szememet lehunyva, és próbáltam lenyugodni Harry simogató karjaiban.

- Egy pillanatra sem fogok elmozdulni mellőled, ezt megígérem. - suttogta, amitől testemet átjárta a melegség, és megszűnt a reszketésem. Már csak a szívem dobogott hevesen, az sem az izgalomtól.

- Rendben, azt hiszem indulhatunk. És vigyázzunk egymásra, bármi is történik. - mondta Liam, majd kezébe vette hatalmas fegyverét, és kinyitotta az ajtót előttünk. Kiléptünk a sötétségbe, én pedig erősebben markoltam a kezemben pihenő pisztolyt. Rebeka bátorítóan megszorította a kezem, ugyanis megfogadtuk, hogy nem engedjük el egymást, csak ha nagyon szükséges. Szorosan Harry mellett mentünk, valamiért úgy éreztem, ha a fél méteres körzetében vagyok, akkor nem érhet semmi baj.

A sötétség nagyon ijesztő volt, mégsem kapcsolhattuk fel az elemlámpákat, ugyanis a vakító fénnyel felhívtuk volna magunkra a figyelmet. A hangok voltak a legrémisztőbbek. Sikítások és ordítások hallatszottak mindenfelől, valamint folyamatos morgás és lépések hangjai. Minden pillanatban úgy éreztem, hogy bármikor ránk vetődhet egy fertőzött ember, és ezt az érzést volt a legvészesebb elviselni. Csendben haladtunk, Liam ment elől, utána Josh egyedül, majd mi öten: Louis, Niall, Rebeka, Harry és én egy csoportban. Amit láttunk, az borzalmas volt. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy szemtanúja leszek annak, ahogy egy ember kitépi a másik szemét, majd megeszi, és ha ez még nem lenne elég, mondok rosszabbat is. Egy terhes hölgy szaladt végig az úton, és mivel nem nézett körül, egy férfi elütötte őt a kocsijával. Keresztülhajtott a nőn, majd miután teljesen áthaladt rajta, kiszállt a kocsiból, és egyszerűen a felnyílt hasából kirángatta a magzatot, majd a halott kismama mellett üldögélve elfogyasztotta a körülbelül hét hónapos gyermeket. Életem legszörnyűbb látványa volt, Rebekával könnyezve segítettük egymást végig amíg el nem hagytuk a helyszínt. Szemtanúi voltunk annak is, ahogyan egy körülbelül tízéves gyereket öl meg egy felnőtt. Nem kivételeztek senkivel sem, akit csak elértek, azonnal elfogyasztották, akár élve is. Ha a látvány nem lett volna elég, a kiabálások és a sikolyok törték meg a csendet. Nem tudom mennyi ideig mehettünk így síri csöndben, de a hátunk mögül hangokat kezdtem hallani, mintha valaki futna, vagy hasonló. Egy nagy levegőt vettem, majd hátrafordultam, hogy biztos lehessek abban, hogy nem követ minket senki.

- Srácok... - suttogtam, mikor azt láttam, hogy egy körülbelül ötfős fertőzött férfi csapat közeledik felénk, elég gyorsan futva. Mindenki hátrafordult, majd ijedten futni kezdtünk. Csak futottunk, igyekeztük elkerülni a népes részeket, de így is a minket célpontba vevő csoport bővült pár fertőzöttel, és már fölényben voltak. Josh lelőtt belőlük párat, amivel elérte, hogy a többségük megálljon lakmározni, de néhányan még így is a nyomunkban voltak.

Kifulladva fordultunk be egy utcába, majd a falnak dőlve kifújtuk magunkat. Próbáltam nem belegondolni a helyzetbe, így agyamat leállítottam, és főleg az ösztöneimre és a reflexeimre koncentráltam. De még így is a sírás határán voltam. Majd kiköptem a tüdőmet, a félelem pedig semmit nem segített. A levegővétel nehéznek bizonyult, és úgy éreztem magam, mint aki másodperceken belül összeesik. Homlokomat a hideg falnak döntöttem, és csukott szemmel próbáltam csillapítani a légzésem, elég sikertelenül. A fejemben a fertőzöttek jártak, szemem előtt szörnyű látványuk jelent meg újra és újra. Próbáltam erősnek maradni, teljes erőmből, de mégis elmorzsoltam pár könnycseppet. Sok volt ez a lelkemnek, csak vissza akartam menni az időben és nem elfogadni azt a kibaszott állásajánlatot.

- Lolo - éreztem meg egy tenyeret a vállamon, amitől még inkább felülkerekedtek rajtam az érzelmeim, és zokogni kezdtem. Harry könnyeimet látva azonnal szorosan magához húzott, én pedig amilyen szorosan csak tudtam, öleltem. Ki tudja, meddig lesz még alkalmam erre.

- Csak gondolj valami szépre. Egy aranyos kiskutyára... - ahogy ezt kimondta, kinyitottam a szemem, és az utca végére néztem. Egy férfi a kutyájával a kezében sétált, de valami mégsem volt olyan aranyos az egészben. Az egyik az, hogy férfi megállt az úton és felénk nézett. A másik pedig, hogy a kutyának nem volt feje, és kilógtak a belei. - Akkor kiscicára - javította ki magát Harry, de ettől nem lett jobb, a fél-kutya látványa örökre beleégett az elmémbe.

- Tovább kellene mennünk. Még körülbelül egy óra, míg a főkapcsolókhoz érünk. - hallottam meg Liam hangját, mire egy nagyot sóhajtva letöröltem a könnyeimet, és próbáltam összeszedni magam. - Jól vagy, Lolo? - kérdezte, mikor kiléptem Harry öleléséből, és felvettem a földről a hátizsákomat.

- Nem, de menjünk - szipogtam, és próbáltam minél erősebbnek tűnni - pedig már régen összetörtem odabent.

Továbbmentünk, a helyzet pedig egyre rosszabb lett. Minél nagyobb távot tettünk meg, annál több fertőzött lett a nyomunkban, így majdnem végig futnunk kellett. Nem néztem már sehová, csak a lábam elé, de legszívesebben csak kikapcsoltam volna az összes érzékszervezem : nem akartam ezeket látni. A szívem darabokra tört már csak a gondolatra is, hogy több száz ember veszíti életét egymás - de főleg a vírus miatt.

Több évszázadnak tűnt, míg odaértünk, de nagy megkönnyebbülésemre végre megérkeztünk egy hatalmas épülethez, ami Liam szerint a búra főkapcsolóját is magába foglalta.

- Még soha nem voltam bent, csak hallottam a helyről. Ha minden igaz, a keleti szárnyon működik a búra vezérlése, de nem tudok biztosat mondani, szóval szerintem az lesz a legjobb, he szétválunk. - magyarázta Liam, mire csak bólogattunk. Mindenkiben volt egy kis félelem, hogy mi vár ránk bent, ugyanis egy ilyen intézményben rengetegen dolgozhatnak... És jelen pillanatban ezek az emberek valószínűleg egytől-egyig fertőzöttek. - Két kettes valamint egy hármas csoportra kellene szétválnunk.

- Én megyek Loloval - jelentkezett rögtön Harry, amitől egy kicsit megnyugodtam, de idegesen néztem Rebekára.

- Én Niallel - mondta Louis, így végül Rebeka Liam és Josh társaságába került, amivel nem volt semmi problémánk, Liam biztosan megvédi majd őt, ezért aggódásom már el is múlt.

Minden csapat kapott egy-egy walkie talkiet, Liam kiosztotta az irányokat, ellátott minket utasításokkal, aztán már be is léptünk az épületbe. Szorosan markoltam a fegyvert a kezemben, a félelem pedig kezdett felülkerekedni rajtam. Ez nagyon nem nekem való. Szétváltunk, mi mentünk a déli irányba Harryvel, amihez egy hatalmas vasrács vezetett.

- Oké, menni fog ez - motyogott Harry, majd szájába vette az elemlámpáját, majd hozzáértően vizsgálta a lakatot. - Állj hátrébb, Lolo - kérte, én pedig azonnal engedelmeskedtem neki - És fogd be a füled - tette hozzá, majd fegyverével a lakatra célzott. Csak egy tompa puffanást hallottam, majd már Harry fel is húzta a rácsot. - Gyere - nyújtotta felém a kezét halványan mosolyogva. Képzelem, mennyire látszódhatott rajtam a félelem, ha Harry ilyen gyengéden bánt velem. Lassan leengedte mögöttünk a kaput, de csak annyira, hogy alatta körülbelül öt centi rés maradjon, gondolom azért, hogy hátulról nehogy megtámadjanak minket, de ha kell, rögtön fel tudjuk húzni a rácsot.

- Mit is kell keresnünk pontosan? - kérdeztem halkan, miközben egy sötét folyosón mentünk végig, amin csövek futottak hosszában.

- Egy panelt. Tudod, mint a filmekben, mikor az okos főszereplő összedug egy piros és egy kék drótot és megoldja a hatalmas problémát. - magyarázta, mire felkuncogtam. De legalább már értettem hogy mit is keresünk.

- Bármit látsz, szólj azonnal - suttogta. Úgy éreztem magam, mint egy horror játékban, ugyanis az elemlámpám fénye elég ijesztő helyeket világított meg. Talán, ha nem lett volna sötét, azt mondtam volna, hogy ez egy normál folyosó, de így, korom sötétben, úgy, hogy csak az elemlámpáink világítottak, elég ijesztőnek tűnt. Már értettem, hogy a horror filmekben miért mindig sötétben történnek az izgalmas dolgok. A folyosó végén egy szárnyas ajtó volt, mi pedig gondtalanul bementünk rajta. Nem volt más választásunk, ez volt az egyetlen út. Visszatartott lélegzettel néztünk körbe a hatalmas teremben, ahol csak számítógépek és kábelek tömege szóródott szét a padlón. Némelyik összetörve, de voltak köztük egész jó állapotban lévők is. Próbáltam minél halkabban lépkedni, így teljes csöndben  fedeztük fel a terepet.

- Minden rendben? Vége. - megugrottam a hirtelen hangtól, amit Liam adott ki a walkie talkien keresztül. Szívem majd kiugrott a helyéről, annyira megijedtem, de ahogy láttam, Harry sem volt másképp.

- Mi találtunk pár ép számítógépet, de az összes kábel el van vágva. Vége. - válaszolt Harry, én pedig közben még a kábeleket vizsgáltam.

- Valaki direkt vágta el őket. - suttogtam, majd egy fehér hosszú cérnát pillantottam meg a kábelek között, ami vezetett valamerre. Térden mászva követtem, merre halad, a kíváncsiságom felülkerekedett rajtam. Valaki szándékosan akarta, hogy arra menjek. Míg Harry Liamnek adott információkat, én elértem a fonal végére. Egy metszőolló volt ott, mellette pedig egy emberi ujj feküdt véresen, alatta pedig egy vér áztatta papír, amin első ránézésre valamilyen szöveg állt.

- Harry! - kiáltottam halkan, mire a göndör azonnal mellettem termett.

- Találtunk valamit. Mindjárt jelentkezem. Vége. - szólt a kis szerkentyűbe majd letérdelt mellém, és ő is átnézte, amit én láttam.

- Egy fehér fonal vezetett ide. Valaki azt akarta, hogy megtaláljuk. - mondtam, mire ő a zseblámpája végével arrébb gurította azt a levágott ujjat, és óvatosan felfordította a papírt. Azon két sor szöveg állt, elég olvashatatlan kézírással, de mégis sikerült elolvasnom.

Ügyesek vagytok, de nem tartotok össze. Pár nap múlva mind halottak lesztek, ha így folytatjátok. Egyet jegyezzetek meg: Az én városomban nem engedélyezett a lázadás. - J.

- Jézusom... - sütöttem le a szemem, majd Harry arcát néztem, aki csak rezzenéstelenül bámult maga elé.

- Figyel minket. - suttogta, majd mögém pillantott. Egy pillanat alatt felugrott és élesítette fegyverét. - Ki van ott? - kiáltotta, össze-vissza cikázva a zseblámpájával. Messzebbről csörömpölés hallatszott, de nem abból a helységből jött a hang amelyikben mi voltunk. - Gyere, Lolo - nyújtotta a kezét, amit én el is fogadtam és segített felállni. Harry elindult egy irányba, aztán egy kis keresgélés után lehajolt a földre, és egy újabb papírt vett fel. Mellé léptem, és én is elolvastam.

Ne próbáljatok megkeresni, különben egyetlen gombnyomással felrobbantom az egész várost. Nem viccelek.

Én nem foglak megölni benneteket. A város lakói elintézik majd helyettem.

Sok sikert.  -J.

- Ki lehet ez? Esetleg, az, aki a naplót írta? - kérdeztem Harrytől. Ezt az egészet úgy fogtam fel, mint egy rejtélyt, amit meg kell oldani. Sokkal könnyebb feldolgoznom, ha játékként fogom fel a helyzetet.

- Lehetséges. Figyelj, szerintem ne foglalkozzunk vele. Azt írta, hogy ő maga nem fog megölni minket, és ne is keressünk, ergo kerüli azt, hogy találkozzunk. Vele nem lesz problémánk, inkább koncentráljunk a vírusra és a városlakókra. Ez az egyetlen esélyünk. Szándékosan akarta elterelni a figyelmünket, ne hagyjuk, hogy beváljanak a tervei. - mondta Harry, amivel én teljesen egyetértettem, így bólintottam.

- Szóljunk Liamnek. - mondtam, majd Harry a szájához emelte a készülékét. Abban a pillanatban egy alakot pillantottam meg mögötte, és kivettem a kezéből a készüléket.

- Mi a ...? - gyorsan a szájára tapasztottam a tenyerem, majd továbbra is az idegen alakon tartva szemem, a füléhez hajoltam.

- Valaki van mögötted. Nem látom, csak az alakját. - suttogtam a lehető leghalkabban, mire Harry óvatosan megfordult és egy hirtelen mozdulattal az alak felé irányította a fegyverét és a zseblámpáját egyszerre. Egy fertőzött volt az, mögötte pedig egy nyitott ajtón keresztül láttuk, hogy bizony közelednek a társai is. Csak állt ott, és figyelt minket, de nem csinált semmit. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy attól féltem, mindjárt felugrik a torkomba. Lassan lépkedtünk hátrafelé, arra, ahonnan jöttünk, majd mikor már elég távol kerültünk tőle, és a társai is majdnem odaértek, egy lépést tett felénk, majd még egyet.

- Futás - kiáltotta Harry, mikor a fertőzött egyre közelebb jött hozzánk, mi pedig egyszerre fordultunk meg és futottunk a folyosón, ahogy csak bírtunk. A vasrácshoz értünk, amit leengedtünk, mikor befelé jöttünk, majd azonnal megkezdtük húzni felfelé, hogy kimehessünk. Ám az nem mozdult. A léptek mögöttünk egyre hangosabbak lettek, és mikor hátranéztem, már láttam a fertőzötteket közeledni. Teljes erőnkből rángattuk a rácsot, ordítottunk segítségért, de nem történt semmi. A rács egy centit se mozdult, a támadóink pedig már csak pár méterre voltak tőlünk. Kétségbeesetten pillantottam Harryre, de ő sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Akkor tudatosult bennem, hogy mindjárt meghalunk. 

------------

Nos, remélem hogy tetszett nektek ez a rész és ne haragudjatok, hogy ilyen sokáig tartott, de mostanában inkább a végkifejlet és a következő részek logikai felépítésén dolgoztam. 

És bocsánat, hogy megint függővég, de hát... Gonosz vagyok, szokjatok hozzá ;) 

Kellemes Húsvéti ünnepeket :)
Peace out <3 

A vírus | 3. Rész

- Hé haver, tedd le azt a fegyvert, ez nem játékszer - hallottam meg Harry magabiztos hangját.

- Mutasd, ki van mögötted! - egy idegen hangot hallottam most, mire lélegzetvisszafojtva kiléptem Harry takarásából. Egy 23 év körüli fiút láttam, aki egyenesen nekem szegezte a fegyverét. Arca nem volt beesett és falfehér, mint akiket eddig láttunk, és ez egy kis reményt ébresztett bennem.

- Egészségesek vagytok? - kérdezte, szúrós szemmel pásztázva mindkettőnket.

- Nagyon reméljük - motyogtam, mire leengedte a fegyverét, és két ujjával füttyentett egyet.

- Nos, akkor üdvözöllek titeket a csapatunkban, én Liam vagyok. Mi gyűjtjük össze az egészségeseket ebben az átkozott városban, és próbálunk túlélni. Gondolom ti is csatlakozni szeretnétek. - mondta tárgyilagosan, látszott rajta, hogy ő valami főnök- féle. Pár másodpercen belül megjelent még két korunkbeli fiú is, és mosolyogva fogadtak minket.

- Bővül a csapat, srácok - biccentett Liam, mire Harryvel mosolyogva összenéztünk.

- Mi ez az egész? - kérdeztem tőlük.

- Mindent elmesélünk, de előbb vissza kell mennünk a bázisra és elvégezni rajtatok pár tesztet. Ha szeretnétek, már indulhatunk is. - magyarázta Liam.

- Ami azt illeti be kell szereznünk pár dolgot. - válaszolta Harry, majd végignézett rajtam. Ekkor jutott eszembe, hogy még mindig ez a szörnyű ing van rajtam.

- Igen, én pedig azt hiszem inkább leveszem ezt a borzalmat. - mutattam végig magamon nevetve, amin persze ők is jól szórakoztak.

- Rendben, egy óra múlva legyetek a bejáratnál, szerezzetek egy-egy táskát és pakoljátok tele a szükséges dolgokkal. - mondta Liam, majd már meg is fordultak, és otthagytak minket.

- A frász jött rám - suttogtam Harrynek, mikor már elég messze kerültek tőlünk. Felkuncogott, majd szorosan megölelt és egy puszit nyomott a hajamba.

- Mostantól minden rendben lesz. Csak vedd le ezt a szörnyűséget - röhögte, mire kitessékeltem őt a fülkéből, és felvettem a végleges cuccaimat. A végeredménnyel egyébként nagyon elégedett voltam, a fekete szűk farmer tökéletesen tapadt a lábaimra, és ráadásul ennél kényelmesebb nem is lehetett volna. Egy egyszerű fekete pólót választottam hozzá, valamint egy bőrkabátot és egy bakancsot. Tartalékba még eltettem pár hasonló nadrágot és felsőt. Kiléptem a fülkéből ahol Harry várt, aki szintén lecserélte a ruháit és betárazott még pár darabból. Mondanom sem kell, eszméletlenül nézett ki, fekete kötött pulcsija és szövetkabátja tökéletesen illett a szűk farmerjához.

- Hű. - mondtuk egyszerre, miközben végigmértük egymást. Nevetve  sétáltunk tovább a következő üzletbe, ahol mindkettőnknek egy nagy hátizsákba pakoltuk a cuccokat. A következő állomás az élelmiszerüzlet volt, ahol főleg konzervekből és hosszú ideig elálló kajákat választottunk, biztos ami biztos. Teli táskákkal siettünk a bejárat felé, ugyanis eléggé elütöttük az időt. Az előbb megismert fiúk már ott álltak, majd mikor melléjük értünk, már indultunk is. Hogy hova, azt még nem tudtuk.

- Hová visztek minket? - kérdezte Harry, megelőzve engem.

- A központba. Ami egy pince, de ez ne tévesszen meg benneteket - válaszolta a szöszi srác, és egy széles mosolyt is villantott mellé. - Egyébként Niall vagyok, ő pedig Zayn. Elég csendes, de jó fej. - lökte meg a fekete hajú srác vállát, mire ő szerényen felkuncogott. Harry és én mosolyogva néztük őket, majd ismét ránk néztek, hogy mi is mutatkozzunk be.

- Én Lolo vagyok, ő pedig Harry - válaszoltam Harry helyett is. A srácok bólintottak, jelezve, hogy megjegyezték a nevünket, majd tovább folytatták a társalgást felénk.

- A központon még rajtunk kívül öten vannak, ebből egy lány. Rebeka örülni fog neked - biccentett felém Niall, mire felcsillant a szemem. Élveztem Harry társaságát, de hiányzott egy kis csajos csevegés, amit vele nem tudtam megoldani.

- Mi történt a városban? - kérdezte Harry, elterelve a témát. Arcán idegességet fedeztem fel, amit nem értem, hogy mi okozott.

- Egyelőre nem tudunk semmit. Ma este megyünk kideríteni, mivel ha észrevettétek, este pörög az élet. - eszembe jutott a reggeli látvány, amitől a gyomrom azonnal felfordult. Az emlék beleégett az agyamba, és nem tudtam már kisöpörni onnan.

- Igen, feltűnt... Ma bementünk egy étterembe, és lehet, hogy nem fogjátok elhinni, de a saját szememmel láttam, hogy egy ember egy másik embert evett. - mesélte Harry, a srácok pedig csak legyintettek.

- Mi már sok ilyet láttunk. Nem tudjuk, mi vezeti rá őket erre a tettre, de ki fogjuk deríteni. - felelte Zayn, mire egy gombóc keletkezett a torkomban. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha most szépen elmennék téli álmot aludni és mikor vége ennek az egésznek, felkelnék.

- Lolo, jól vagy? - suttogta Harry nekem, miközben karját átvetette a vállamon.

- Persze... - hazudtam. Persze hogy hazudtam, itt vagyok egy csapat bátor és erős férfi között, nem tűnhetek gyengének.

- És ti, srácok? Hogy kerültetek ebbe az istenverte városba? Mi majdnem mindenkit ismerünk, de a ti híreteket még nem is hallottuk.

- Tegnap érkeztünk repülővel. Két orvos injekciókat osztogatott az érkezőknek, de megszöktünk mielőtt beadhatták volna nekünk is. - válaszolta Harry. Te jó ég, azóta annyi minden történt már, hogy alig emlékeztem rá.

- Ez érdekes. Nem tudtok még másokról, akik megszöktek?

- Nem, habár nem is figyeltük. Csak futottunk pár utcát, és vissza se néztünk. - vonta meg a vállát a göndörke. 

- Rendben. Honnan jöttetek? - kérdezte a szöszi.

- Én Wennerstormból. - válaszoltam halvány mosollyal az arcomon. Eszembe jutott a bátyám, te jó ég, mi lehet vele?

- Én Stockholmból - mosolygott Harry. Nem is beszélgettünk még erről, ezért érdeklődve néztem rá, hátha még mond valamit, de nem, mert a szöszi újabb kérdéssel bombázott.

- Nem egy helyről jöttetek? - ráncolta a szemöldökét.

- Én átszállással jöttem. - na igen, ezt se tudtam róla...

- Én azt hittem, hogy egy pár vagytok... Most akkor mi van? - röhögte Niall, mire értetlenül néztünk össze Harryvel. Oké, bevallom, Harryvel szívesen alkotnék egy párt, de nem ilyen körülmények között.

- Csak tegnap ismertük meg egymást - röhögtük teljesen egyszerre, amitől még hangosabban tört ki belőlünk a nevetés.

- Hát pedig nem úgy tűnik - kacsintott Zayn, amire már nem volt időnk reagálni, ugyanis idő közben megálltunk. Liam feltette a kezét, miszerint csendesedjünk el. Hatalmas csend volt. Egy elég kihalt területen voltunk, egyedül csak az utca végén felborult autóból szivárgó füst mutatott mozgást.

- Redben, gyertek utánam - szólalt meg újból Liam, miután meggyőződött arról, hogy tiszta a terep. Egy hatalmas vasrácsos kapun keresztül jutottunk be egy kis udvarba, majd onnan egy szintén vasrácsos ajtón keresztül léptünk be az épületbe. Úgy éreztem magam, mintha épp egy börtönbe vezetnének be, és egy pillanatra el is bizonytalanodtam, hogy talán nem kellett volna megbízni idegenekben, de már késő volt, mert megérkeztünk. Egy hatalmas lakásban voltunk, ami meglepetésemre elég rossz állapotban volt, mintha valami felrobbant volna a szoba közepén.

- Üdvözöllek titeket a bázison! Három kijárat van, valamint a hely bomba- biztos, le lett tesztelve! Érezzétek magatokat otthon! - vezetett körbe minket Liam, majd két ajtón keresztül még láttunk megérkezi két fiút, és a korábban emlegetett lányt is.

- Óh, Istenem! Köszönöm! - nézett az égre összetett kezekkel a lány, miután meglátott, majd hatalmas mosollyal az arcán futott felém, végül a karjaiba zárt és szorosan megölelt.

- Öhmm, szia! - motyogtam értetlenül, mivel furcsának találtam hatalmas örömét. Egy perc után végre elengedett, és mosolyogva fürkészte az arcom.

- Szia, én Rebeka vagyok! - vigyorgott.

- Louise, de hívj csak Lolonak. - mosolyogtam vissza rá. Szimpatikus volt, viszont a mosolya mögött látszott rajta, mennyire fél a kialakult helyzettől.

- Drága Lolo, el sem hiszed, mennyire hiányzott már a lány társaság! - még egyszer szorosan megölelt, és dülöngélt velem jobbra-balra, amitől csak nevettem.

- Jól van Rebeka, nem kell túlozni, még csak négy napja vagy velünk összezárva! - forgatta meg a szemét egy számomra ismeretlen fiú, aki meg kell, hogy mondjam, helyes volt, de mégis valami miatt azonnal unszimpatikus lett ahogy a szemébe néztem.

Fél óra múlva már nyugodtan beszélgettünk egy hatalmas szőnyegen eldőlve, addigra már megvizsgáltak minket, és befogadtak maguk közé. A másik két fiút is valamennyire sikerült megismerni. Louis, a kissé alacsony- de még így is magasabb nálam - barna hajú, vicces fiú, valamint Josh, a sötétbarna hajú, számomra unszimpatikus személy is bemutatkozott nekünk.

A csapaton belül külön kis részekre különültünk, és úgy beszélgettünk mindenféléről. Harry, Louis, Niall, Rebeka, és én az elektromos kandalló mellett foglaltunk helyet, Liam, Zayn és Josh pedig intézték a saját kis dolgaikat, Liam az ablakon bámult ki és figyelte a terepet, Josh a kését élezte, Zayn pedig elszundított a kanapén.

- Hamarosan sötétedik. El kell készítenünk a tervet. - jött oda hozzánk Liam, mire mindannyian rá figyeltünk. Liam olyan volt mint egy apa, kinézetre és gondolkodásra is, ugyanis tökéletesen gondoskodott rólunk, pedig még nem is ismert minket igazán. - Szóval, ki kellene mennünk a városba, és utánajárni, hogy mi az istent csinálnak ezek éjszaka. Gondolom mindenki tudja, hogy reggelre kész káosz alakul ki az utcákon. Este tízkor indulunk, ki szeretne jönni? - kérdezte, körbenézve a társaságon. A fiúk mindannyian azonnal feltették a kezüket, én pedig csak Rebekára néztem. Ha ő megy, akkor én is.

- Rendben, srácok. Lányok, ti itt maradtok, nem is engedném, hogy velünk gyertek, mert veszélyes lehet. Esetleg van önként jelentkező, aki itt maradna a lányokkal, hátha valami baj történik? - Liam tökéletesen kezelte a helyzetet, felnéztem rá.

- Ha más nem, majd én - vonta meg a vállát Louis, mivel senki nem jelentkezett azonnal. Mindenki a saját szemével akarta látni, hogy mi történik odakint, és bevallom, én is szörnyen kíváncsi voltam, de a félelem felülkerekedett a kíváncsiságomon.

- Rendben, akkor Louis, te maradsz a lányokkal. A többiek pedig jöjjenek velem, egy picit felkészítelek titeket. - A fiúk felálltak, és a másik helységbe vonultak Liam társaságában. Addigra már Zayn is felébredt, és beleegyezett abba, hogy velük tart felderíteni a várost.

Harry szemszöge

Liam teljesen felkészített minket a kint várható dolgokra, valamint elmagyarázta, hogyan kell kezelni egy fegyvert. Nem tűnt bonyolultnak, de nem szívesen használtam volna élesben. Bevallom, egy picit féltem, hogy mi vár kint rám, de ebből nem mutattam semmit. Erősnek kell lennem, hiszen csak így lehet ezt a problémát megoldani.

- Fél óra múlva indulunk, egyetek, lehet, hogy egész éjszakára kint ragadunk. - zárta le Liam a beszédét, majd utunkra engedett. Niall mellé léptem, akin látszott, hogy fél az elkövetkezendő óráktól.

- Fogtál már valaha fegyvert a kezedben? - kérdeztem tőle a sajátomra nézve, ami nagyon természetellenesen festett karjaimban.

- Nem. És te? - kérdezte kínjában nevetve.

- Én sem. Nagyon remélem hogy nem kell majd használnunk. - mosolyogtam rá, hogy megnyugodjon, ugyanis szinte remegett már. - Te hogy kerültél ide? - kérdeztem hogy eltereljem a figyelmét.

- Négy napja érkeztem repülővel... A családom nem engedett be a házba, aztán egy napig csöveztem, és Liam megtalált. Nem is tudom, egyedül mi lenne most velem... - túrt bele idegesen szőke hajába, miközben visszaemlékezett az ideérkezésére.

- Van barátnőd? - kérdeztem tőle, hátha egy ilyen gondolat feldobja őt.

- Nincs, és neked? - kérdezett vissza szemöldököt húzogatva, mire mindketten elnevettük magunkat.

- Nekem sincs... - vontam meg a vállam.

- És mi van Loloval? - tudom, hogy furcsa ezt egy fiú szájából hallani.. de a szívem hevesebben kezdett verni a neve hallatán.

- Mi lenne? Nem hiszem hogy érdekelném őt. Elvégre... Csak nézz rá, szerinted leállna egy ilyennel, mint én? - mutattam a lányra, majd magamra. Lolo gyönyörű volt. Sötétbarna haja enyhén hullámosan omlott a vállára, zöldeskék szemei pedig úgy csillogtak, akár a tengervíz. Egyszerűen csak úgy volt tökéletes, ahogy volt.

- Szerintem összeillenétek. De te tudod. - mondta Niall mosolyogva, megpaskolva a vállamat. Mosolyogva néztem a szőnyegen nevetgélő szépséget, aki mintha megérezné magán tekintetemet, felnézett rám. Aranyosan elmosolyodott, majd visszafordult Rebekához, aki lelkesen magyarázott neki.

- Rendben, srácok, ha készen álltok, indulhatunk, már csak percek kérdése és besötétedik. - csapta össze a tenyerét Liam, mire mindannyian köré gyűltünk. Hosszú göndör hajamat egy férfias kontyba fogtam össze, hogy még véletlenül se zavarjon, majd felkaptam a kabátom, és a kezembe vettem a fegyverem.

- Louis, bármi baj van, ezen el tudsz érni minket - nyomott a fiú kezébe egy walki talkie-t, aki felcsillanó szemekkel nézte a készüléket. Nem tudom Liam honnan szerezte, de elég régi találmány már. Liam az utolsó utasításokat adta ki, mikor Lolo félénken odajött hozzám.

- Harry... Vigyázz magadra, kérlek - suttogta, mire mosolyogva magamhoz húztam egy ölelésre.

- Te is, Lolo - egy puszit nyomtam az arcára, amitől egy kis pír úszott az arcára. Lehet, hogy Niallnek igaza van, és tényleg lenne esélyem nála? Nem volt időm ezzel foglalkozni, ugyanis elindultunk. Azonnal Niall mellé párosultam, hiszen a szöszit eléggé megszerettem az utóbbi órákban. Louist is megkedveltem, vicces srác, viszont Josh nem volt szimpatikus. Olyan magának való, lélektelennek tűnt, habár még egy szót sem beszéltem vele.

- Harry! - mosolygott rám Niall, mikor mellé léptem. - Jól áll a fegyver - jegyezte meg a pisztolyomra mutatva, mire elnevettem magam. A szöszi kezébe viszont nem illett a fegyver. Ártatlan stílusától és hangjától teljesen elütött, és feltételezéseim szerint személyiségétől is. Kiérve az utcára megdöbbentő látvány fogadott. A pár órával ezelőtti nyugalomnak semmi nyoma nem volt, mindenfelé emberek járkáltak. Már sötét volt, csak az utcai lámpák világították meg a területet. Eddig még azt hittem volna, hogy egy buli helyszínen vagyok, de ezt egy pillanattal később már nem mondhattam volna el. Az egyik ember elkezdte ütni a másikat, és ebből egy hatalmas tömegverekedés kerekedett. Pár pillanattal később az egyik férfi a földre került, mire egy másik ráugrott, és egyszerűen beleharapott. Elkaptam a tekintetem.

- Az eddig ismert tünetek... Kannibalizmus, szürke, kirepedezett bőr, véraláfutások és véreres szem, valamint élőhalottas viselkedés, ingerlékenység és beszédzavar. Kihagytam valamit? - kérdezte Liam tőlünk, aki a kis jegyzetfüzetébe irkált, miközben a verekedő tömeg mellett jöttünk el.

- Koszosak és büdösek... - motyogtam magamban, mire Liam szidó pillantással jutalmazott. Pedig igazam volt, úgy bűzlöttek, mint akik egy éve nem fürödtek.

- A terv az, hogy keresünk a házakban bármit, ami megmagyarázhatja ezt az egész jelenséget. Kezdjük ezzel a lakással - mutatott az utca túloldalán lévő házra, majd egyszerűen a lábával betörte az ajtót. Hatalmas gépfegyverén felkapcsolta az elemlámpát, és mint a katonás filmekben, elindult befelé. - Szétválunk. Ha találtok valamit, ordítsatok. - adta ki az utasítást, majd egyedül el is indult az egyik szobába.

- Harry, én veled jövök - lépett mellém Niall, majd ketten elindultunk egy-egy zseblámpával, hogy keressünk valami bizonyítékot vagy iratot. Egy dolgozószobába kerültünk, ahol az íróasztalon össze-vissza voltak dobálva gyűrött papír fecnik. Elkezdtünk olvasgatni. Voltak tervrajzok, emlékeztetők és jelszó-adatok is.

- Mi van, ha minden le van jegyezve az interneten? Manapság senki nem ír papírra. - suttogtam Niallnek, aki egyetértően bólogatott, és szétnézett a szobában, amíg én a papírok között olvasgattam.

- Itt egy laptop - kiáltott fel boldogan, mire eldobtam a kezemben lévő szálloda alaprajzát, és odasiettem hozzá.

- Nézd meg hogy működik-e, a többit majd a bázison megnézzük rajta. - a gép bekapcsolt, így Niall a töltőjével együtt a táskájába csúsztatta a szerkezetet. Mivel a papírok között nem volt semmi használható, tovább mentünk a következő szobába, ami a fürdőszoba volt. Az a látvány ami ott fogadott, a legrosszabb álmaimban is horrorisztikusnak számít. Az első dolog, ami feltűnt, az a hatalmas bűz volt, és miután elhúztam a zuhanyfüggönyt, jött a borzalmasabb része.

- AZTAKURVAÉLET! - ordítottam, majd behunyva a szemem visszahúztam a függönyt az eredeti állapotába. Hatalmas hányinger tört rám, a mosdónál kellett megtámaszkodnom, hogy ne hányjam el magam azonnal.

- Mi az, Harry? - kérdezte Niall, aki nem jött be velem a fürdőszobába, így ijedten nézett rám, amint a gyomromban pihenő étellel küzdök.

- Mi ez az ordibálás? Mit találtatok? - érkezett meg pár másodperccel később Liam, de én csak csukott szemmel próbáltam egy szép dologra gondolni, hogy elhessegessem a szörnyű látványt, ami az elmémbe égett. Hallottam a zuhanyfüggöny elhúzásának hangját, majd Niall siető lépteit.

Egy hulla volt ott. Nem is akármilyen, a legrondább, amit valaha láttam. A szeme nem volt a helyén, arcán harapásnyomok és vágások ékeskedtek. Ez még nem lett volna olyan rossz, ha nem lógnak ki a belei, és nincs letépve mindkét karja.

- Harry... - éreztem meg Liam tenyerét a vállamon - Tovább kell mennünk. Csak... felejtsd el. - tanácsolta, mire egy hatalmas levegővétel után felálltam és ki sem nyitva a szemem kisétáltam az ajtón. Mivel újból a halott képe jelent meg elmémben, muszáj volt kinyitnom a szemem.

- Találtunk egy laptopot és elraktuk, mert lehet hogy szükségünk lesz rá - mondtam Liamnek, már csak azért is, hogy eltereljem a figyelmem.

- Rendben, ez egy jó döntés volt - bólintott, miközben aggodalmasan fürkészte az arcomat. Kiértünk a házból, ahol már a többiek várakoztak, Niall pedig láthatóan kidobta a taccsot.

- Sajnálom, Niall, hogy nem figyelmeztettelek... De féltem hogy ha megszólalok, én is úgy járok, mint te... - paskoltam meg a hátát.

- Pff. Puhányok - hallottam meg Josh felől a beszólást, de inkább nem foglalkoztam vele. Zayn annál inkább.

- Nem láttad azt, amit ők, ne ítélkezz - szólt vissza neki nyugodt hangsúllyal.

- Kussolj, öcsi. Egy halott nem nagy szám. - válaszolt lekezelően, amiért már egy csúnya pillantást eresztettem felé. Mit képzel magáról?

- Srácok, induljunk tovább. Reméljük több ilyen nem lesz. - mondta Liam, majd megindult előre. Mi, Niallel hátul kullogtunk, teljesen lesokkolódva. Erre azért egyikőnk sem számított.

Tíz perc múlva újabb lakás előtt álltunk meg, és én ugyan nem tudom, Liam mi alapján választotta a helyeket, mert nekem teljesen olyannak tűnt, mint a többi. Ismét betörte az ajtót, majd megint szétoszlottunk, ugyanúgy, mint előbb. Ismét valami iroda- szerűségbe tértünk, ahol nem találtunk számítógépet, de papírokat sem. Egyetlen egy napló volt az asztal közepére helyezve, mintha csak arra készítették volna oda, hogy mi elvigyük. Lassan nyitottam ki a kis könyvecskét, ami teljesen tele volt írva, valamint több oldalon is élethű rajzokkal találtam szembe magam. A rajzok mind embereket ábrázoltak, szervrendszereket, szerveket és egy pár rajzolt agyat is láttam benne. A könyv borítója bőr volt, és bele a volt karcolva egy felirat :

A vírus.

Gyorsan a táskám mélyére süllyesztettem, majd Niallel együtt visszatértünk a földszintre.

Míg a többiekre vártunk, a könyvet bújtuk, és megállapítottuk, hogy ez a könyv sokat fog majd segíteni nekünk. Pár perc múlva egy hatalmas ordításra eszméltünk fel, mire ösztönösen a hang irányába kezdtünk futni.

A földön Zayn vergődött, a lámpája fénysugara pedig össze-vissza cikázott a plafonon. Folyamatosan ordibált, ugyanis egy fertőzött férfi verekedett vele. Túl gyorsan történtek az események. Ösztönösen a férfira ugrottam, így az már nem fogta le Zaynt, viszont annál inkább engem vett célpontba. Próbált megharapni, de nem hagytam magam, két karját leszorítottam a földre, és teljes testsúlyommal nehezedtem lábaira. Nehéz volt tartani őt, mert olyan volt, mint akinek epilepszia rohama van : vergődött és csapkodott, szájából pedig valami fekete ragacs fröcskölt szerte-széjjel. Aztán lövés hangot hallottam, és a férfi lenyugodott alattam. Kifáradva másztam le róla, mivel már tudtam, hogy halott. Egy pillanattal később futást hallottam egy ismeretlen irányból, de mi mindannyian Zayn és a hulla körül voltunk.

- Futás! - ordítottam, majd Niall karját megragadva minden erőmet bevetve rohantam ki a házból. Mindannyian épségben kiértünk, és az utca túloldalán megálltunk, hogy összeszedjük magunkat.

- Megsérült valaki? - kérdezte Liam, és rögtön Zaynhez és hozzám lépett. Végignéztem magamon, nem láttam semmilyen sebet, egyedül a bőröm pirosodott ki azon a helyen, ahol a férfi megkarmolt.  Zayn viszont ezt nem mondhatta el magáról. Vállán egy hatalmas vérző seb ékesedett, valamint karján végig egy hatalmas, mély karmolás nyom.

- El kell jutnunk egy gyógyszertárba, minél hamarabb! Ki tudja, milyen fertőzést terjesztenek! - mondta Liam, körbenézve rajtunk, majd arca egy pillanat alatt eltorzul ahogy átnézett Niall válla felett. A házból, ahol voltunk, két férfi mászott ki, ráadásul az egyik az volt, amelyik elkapta Zaynt. Viszont ő tudtommal meghalt, elvégre valaki lelőtte őt. Nem volt időnk ezen tanakodni, ugyanis mindketten felénk kezdtek rohanni. Josh azonnal fejbe lőtte az egyiket, amelyik azonnal a földre rogyott, majd a másikat is egyetlen lövéssel elintézte. Csak tudnám, honnan van lelki ereje a gyilkoláshoz.

- MI A FASZ? - ordította Niall teljesen kikelve magából, és idegesen hajába túrt - már majdnem kitépte a helyéről. - Az egyiket nem öltük meg már egyszer? - kérdezte teljesen kétségbeesve, a két "hullára" nézve.

- Ez érdekes. Hol találtátok el? - kérdezte Liam, körbenézve rajtunk.

- A gyomrán. Ezért próbálkoztam most a fején. - mondta Josh, mint akinek ez meg sem kottyan. Liam bólintott.

- Szerintem most végleg kipurcantak. Oké, tehát. Fejre kell célozni. - állapította meg, majd Zaynre nézett, akinek vállából végigfolyt a vér a karján. - De most menjünk és keressünk egy gyógyszertárat. - és már el is indultunk. Út közben még tovább fokozódott a rémület, ugyanis az emberek beültek az autójukba és hatalmas baleseteket okoztak. A szerencsések, akik túlélték az ütközéseket, még kiszálltak az autóikból, aztán egymásnak estek, abból pedig csak az egyik fél került ki élve - viszont az jóllakott. Azt kívántam bárcsak egy filmben lennénk, ahol a főszereplők megúsznak mindent, és megoldják a problémát, de sajnos a valóságban vagyunk és itt nem olyan egyszerű minden. Hamar találtunk egy gyógyszertárat, ahová meggondolatlanul be is tértünk. Liam gyorsan bekötözte Zayn sebeit - persze, miután ordítások közepette lefertőtlenítette a karját. Mi addig feltáraztunk mindenféle kötésből és gyógyszerből, és miután végeztünk, még benéztünk a laboratóriumi részbe is.

A kémcsövek és szekrények össze voltak törve, a vegyületek a földön terültek szét, hatalmas tócsákat alkotva. A labor végén volt egy szárnyas ajtó, ami mögül furcsa hangokat hallottunk.

- Srácok szerintem menjünk innen - mondta Niall halkan, de Zaynt túlságosan hajtotta a kíváncsiság, így kinyitotta az ajtót. Az agyam már segítségért kiáltott, annyira felgyorsultak az események. Niall megérzésére kellett volna hallgatni, ugyanis egy egész csapat fertőzött férfival találtuk szemben magunkat, akik csak a mi húsunkra éheztek. Zayn meghátrálva futott felénk, de az egyik karját elkapták, és visszarántották. Ekkor olyan történt, amit soha életemben nem gondoltam volna. Zayn a férfi karját kezdte harapdálni, és tépte a húsát, mint akiket az utcán láttunk. Teljesen lesokkolódtam, nem akartam hinni a szememnek. Zaynnek sikerült kiszabadulnia, így velünk együtt futott ki az épületből. Kívülről bezártuk az ajtót, nehogy követni tudjanak minket, majd kifújtuk magunkat egy utca megtétele után.

- Zayn, mi a franc volt ez? - kérdeztem tőle kifulladva, mire ő értetlenül nézett rám. Arca betegesen fehér volt, és szemei kezdtek bevéresedni. Csak ezt ne.

- Megharaptad a férfit! - akadt ki Niall, miközben köztem és Zayn között kapkodta a tekintetét.

- Mi? Dehogy, hülyeségeket beszélsz! Miért tettem volna? - akadt ki Zayn, dühében kilátszódtak erei a halántékán.

- Egy gyáva, elkényeztetett kisfiú vagy, aki még csak verekedni sem tud! Sajnálhatod, hogy anyád nem nyelt le! - hallatszott Josh felől egy igen durva beszólás. Zayn kezei ökölbe szorultak, és egyre hangosabban vette a levegőt.

- Te rohadt szemét! - indult meg ordítva Josh felé, aki egyszerűen csak Zany fejéhez tartotta a fegyverét, majd... Meghúzta a ravaszt. A fiú a földre esett, és pár lihegés után teljesen elcsendesült.

- Josh, te megőrültél? - ordította Liam, de Josh csak rezzenéstelen arccal állt előtte.

- Egyértelműen megfertőzték. Nem lett volna jó, ha bármelyikünket megharapja, aztán mi is bevadulunk, ahogy ő tette. Neki is jobb volt, hogy hamar vége lett a szenvedésnek. - mondta Josh nyugodt hangsúllyal, amitől én csak leesett állal bámultam Zayn élettelen testét. Niall kétségbeesetten nézett rám, de nem tudtam egy értelmes mondatot kinyögni. Egészen megkedveltem Zaynt, és még lehet, hogy lett volna esélye a gyógyulásra. Nem kellett volna meghalnia.

- Ez nem jogosít fel arra, hogy bármelyik pillanatban lepuffantsd a picsába! - ordította továbbra is Liam, aki láthatóan elvesztette a fejét. Megértem. Ő kiabálással dolgozza fel a látottakat, én inkább csendben sokkot kaptam. 

Nem volt időnk meggyászolni az elvesztett társunkat. Az utca lámpái kialudtak, ezzel teljes sötétséget eresztve ránk. Majd jöttek az egyre közeledő kiabálások hangjai, valamint egy hatalmas robbanás a távolban. Ekkor már fejvesztve rohantunk az életünkért. 

------

Igen, tudom, szemét vagyok, hogy megöltem Zaynt. Leszek még ennél is szívtelenebb, remélem addig is olvasni fogtok.
Amúgy remélem hogy tetszett a rész, és nem bánjátok a káromkodásokat. De ha jobban belegondoltok, ilyen helyzetekben nem lehet nem káromkodni, főleg, ha fiúkról van szó.
Köszönöm, hogy elolvastátok, ha elnyerte a tetszéseteket, iratkozzatok fel vagy kommenteljetek :*
Puszcsi lávcsi szercsi és legyen világvége. Vagyis bocsánat, világbéke.
Peace out