A vírus | 5. Rész

"Teljes erőnkből rángattuk a rácsot, ordítottunk segítségért, de nem történt semmi. A rács egy centit se mozdult, a támadóink pedig már csak pár méterre voltak tőlünk. Kétségbeesetten pillantottam Harryre, de ő sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Akkor tudatosult bennem, hogy mindjárt meghalunk. "

.... Aztán meghallottam, hogy a vasrács kattan egyet, és hirtelen felemelkedett. Én le voltam sokkolva, szóval egy ismeretlen kéz magával rántott, így egy nagy lendülettel majdnem a szemközti falnak csapódtam. Gyorsan fel kellett eszmélnem, hogy ne a falon loccsanjak szét, így egy kemény mellkasnak ütköztem a fal helyett. Mögöttünk a rács leereszkedett és a fertőzöttek nem tudtak elkapni,  csak a rácson keresztül próbáltak elérni minket - sikertelenül. Felnéztem a mellkas tulajdonosára, és eléggé meglepődtem. A gyorsan zajló események között észre sem vettem, hogy két ismeretlen alak mentett ki minket az életveszélyből. A fiú mosolygott rám, én pedig csak lesokkolva tartottam kezeim mellkasán.

- Uh. Bocsi - nevettem kínosan mikor magamhoz tértem, majd egy lépést hátráltam tőle.

A következő pillanatban megláttam Harryt futni felém, és rám vetődött, hogy majdnem elestem.

- Ne haragudj hogy nem tudtalak megvédeni, annyira sajnálom - suttogta szorosan szorítva magához, ezzel gyengéden összeroppantva csontjaimat.

- A lényeg, hogy túléltük, Harry - motyogtam mellkasába, mélyen beszívva illatát. Torokköszörülést hallottam magunk mellől, szóval lassan elhúzódtunk egymástól sajnálatomra.

- Oh, igen. Nagyon köszönjük hogy megmentettetek minket, de komolyan, ha ti nem jöttetek volna, már nem lennénk egészben. - hálálkodott Harry a két ismeretlennek, még tenyerét is összetette.

- Semmiség. Hogy hívnak titeket? - kérdezte a lány. Rövid, vörös haja volt és gyönyörű arca, ami halványan fénylett az izzadtságtól. Nagyon vékony, modell alkatú volt, azonnal irigyelni is kezdtem, mivel én inkább kerekebb idomokkal rendelkeztem. A lány maga volt a tökéletesség, én meg úgy nézhettem ki, mint akit most rángattak ki egy kutya szájából.

- Lolo és Harry - mutatott Harry először rám, majd magára. A másik fiú csak csendben nézett minket, és halványan mosolygott.

- Ő Ryan én pedig Amanda vagyok. Miért vagytok itt? - kérdezte tovább a lány, miközben egy másik folyosón indultunk el. Harry magyarázni kezdett a kis szektánkról, a kialakult helyzetről, én pedig teljesen kimaradtam a beszélgetésből. Csak csendben sétáltam Harry mellett, teljesen feleslegesnek érezve magam.

- Lolo! - hallottam meg a nevem magam mögül, mire egy kicsit lemaradtam, és Ryan mellé léptem. Harry észre sem vette, hogy eltűntem mellőle. - Tényleg meghalt valaki a csapatotokból? - kérdezte döbbenten, mire elmeséltem neki az egész sztorit. Ő is mesélt. Ők Amandával ketten nem ismerték egymást, akkor találkoztak, mint mi Harryvel. Azóta mászkáltak a városban, és ők is azért jöttek ide, hogy megpróbálják visszaállítani az áramot. Aztán elmondtam neki, hogy mit is találtunk nemrég. A titokzatos megfigyelőnkről, aki nagy valószínűséggel a vírus fejlesztője és elterjesztője.

- Jesszus, ez nagyon ijesztő. - teljesen lesokkolt, és sokáig csak maga elé bámult, és gondolkozott. Már majdnem meglebegtettem előtte a kezem, mikor ismét megszólalt. - Lehet, hogy most is lát minket? - kérdezte tanakodva.

- Lehetséges. De ebbe inkább nem szeretnék belegondolni - nevettem fel halkan. Furcsa, hogy ilyen helyzetben is tudtam nevetni, de ez inkább a feszültség miatt volt, mint a boldogságtól.

- Na és mi a tervetek? Azt mondtad két hét amíg érkezik a segítség. - kérdezte érdeklődően, mire ismét mesélni kezdtem.

 - Igazából nem sok ötletünk van. Megpróbáljuk visszaállítani az áramot, aztán az ellenszeren kezdünk dolgozni. ha rajtam múlna, én csak bezárkóznék egy pincébe és átaludnám ezt az egészet, de azzal nem mennénk semmire. Kockázatot kell vállalnunk a siker érdekében. - magyaráztam, mire ő csak bólogatott.

- Hát ez is több, mint a mi tervünk. Mi csak annyit terveztünk, hogy keresünk valami magyarázatot erre az egészre, de ezt már meg is találtuk. - mosolygott halványan. Pár pillanatra csend telepedett közénk, mindketten az előttünk sétáló párost figyeltük, akik megállás nélkül beszélgettek. Kicsit idegesített, hogy minket le se szartak.

- Eléggé jóképű a pasid. Irigyellek - suttogta, mire felvont szemöldökkel, kuncogva néztem rá.

- Mi van? - röhögtem értetlenül, mire ő is nevetni kezdett.

- Bocs, nem vagyok hetero, kibukott belőlem - tette fel a kezét védekezően, miközben halkan kuncogott.

- Nem járunk - vontam meg a vállam, miután jókedvűen elraktároztam az információt, miszerint nem a hölgyek jönnek be neki. Mindig is érdekelt, hogy a homoszexuális fiúk mit éreznek, és ezzel csak imponált nekem.

- Nem? Pedig az előbb nagyon úgy tűnt. - csodálkozott suttogva, mire mosoly húzódott a számra. Miért hiszi ezt mindenki? - Ezek szerint szabad a pasi? - kérdezte szemöldökét húzogatva, persze tudtam, hogy csak viccel.

- Tudtommal az, de hé! Én már rég lestoppoltam. - nevettem halkan, mire ő is csatlakozott hozzám.

- Nyugi, nem mozdulok rá a jövendőbelidre. - kacsintott rám, mire jóízűen elnevettem magam. Harry erre hátrafordult, majd értetlenül vissza is tért Amandához.

- Annyira idegesít az a csaj, oké, hogy nem is ismerem, de valamiért unszimpatikus lett - suttogtam neki, mire felkuncogott.

- Nocsak, valaki féltékeny - lökött oldalba, mire fejemet rázva néztem rá. Nem vagyok féltékeny... - Amúgy én sem bírom. Kínszenvedés volt vele ez a pár nap. Te sokkal jobb fej vagy, pedig rövidebb ideje ismerlek - bókolt, mire mosolyogva állam alá tettem kezem és vonogattam szemöldökömet. Felnevetett, majd vállamnál fogva magához húzott és fülemhez hajolt.

- Olyan lapos a segge mint valami deszka. Harrynek is kerekebb pedig ő se egy Kim Kardashian. - hangosan felnevettem, és be kellett fognom a számat, hogy ne tűnjek retardáltnak.

- Ez gonosz volt - röhögtem vállára csapva egyet, mire csak megrántotta a vállát.

- Ez csak az igazság.

Pár percen belül egy újabb ajtóhoz érkeztünk, és akkorra már síri csendben léptünk be az ismeretlen területre. Messziről fényt fedeztünk fel, szóval követtük azt. Nagyon reméltem, hogy sikerül megjavítanunk a világítást, mert az állandó sötétség miatt folyamatosan védtelenül éreztem magam. Egy újabb ajtón keresztül kellett átmennünk, így egy hatalmas terembe érkeztünk ami tele volt panelekkel és kábelekkel.

- Hello? - köszönt Harry hangosan a járkáló fény tulajdonosának, akiről akkor még nem tudtuk, hogy ki is valójában.

- Harry! - hallottuk meg Liam hangját, mire kicsit fellélegeztem, ugyanis biztonságérzetet nyújtott a jelenléte. Pár pillanaton belül meg is pillantottuk őt Louis társaságában.

- Találtunk még két egészségest - mutatott az újonnan szerzett társainkra, mire Liam elismerően bólintott. Mindenki bemutatkozott mindenkinek, majd Liam továbbvezetett minket egy következő terembe, ami semmiben sem különbözött az előzőtől - legalábbis szerintem. Már mindenki itt volt, ami boldogsággal töltött el, hiszen ma nem vesztettünk el senkit. Amint megláttam Rebekát, rögtön odasiettem hozzá és szorosan megölelgettem. Furcsa ezt mondani pár nap ismeretség után, de aggódtam érte.

- Megtaláltam! Azt hiszem... - hallottuk meg Niall boldog hangját, aki egészen addig a megfelelő panelt kereste. Gyorsan mindannyian köré gyűltünk, és figyeltük mit csinál. Ugyan én nem értettem hozzá, de elég profinak tűnt a szöszi. - A kurva életbe - káromkodott hangosan, miután egy zizegő hangot hallottunk és szikrák csapódtak ki a vezetékek közül.

- El van vágva - suttogta hitetlenül, majd miután tovább nézegette a vastag köteget, egyre idegesebb lett. - Ezt lehetetlen megjavítani, ilyen kábelből csak keveset gyártanak, és ki tudja, hogy hol van a tartalék. - túrt a hajába idegesen Niall, mi pedig sziszegve szitkozódtunk magunkban.

- Ha van is tartalék, aki elvágta, biztosan elvitte azt is, nehogy meg tudjuk javítani - motyogtam tenyerembe temetve az arcom.

- Miről beszélsz? Szerintem egy itt dolgozó fertőzött tette, mikor már kezdett megvadulni... - értetlenkedett Louis, mire összenéztünk Harryvel. Még el sem mondtuk nekik.

- Nem, Louis. Valaki figyel minket, aki nagy valószínűséggel ugyanaz a személy, aki azt a naplót írta, amit találtatok az egyik lakásban. - magyaráztam, mire meglepődött arcokkal néztem szembe. - Liam, nálad van a napló? - kérdeztem felé fordulva, mire csak bólintott és mér a kezembe is adta a kis könyvecskét. - Erre is csak egy J. van írva, mint a lapokra. - mutattam a bőrkötetbe belevésődött betűre, és átadtam Harrynek is, hogy megnézhesse.

- Milyen lapok? - kérdezte Liam, én pedig elmeséltem nekik az egész jelenséget. Ők sem akarták elhinni, de a végére már ők is látták a logikát, miszerint a férfinek nincs ki mind a négy kereke.

- Én is találtam egy ilyen lapot - szólalt meg hirtelen Josh, aki eddig csak csendben figyelt minket.

Annyira értetlenek és hülyék vagytok. Minden teljesen nyilvánvaló, de nem veszitek észre. Épp ezért fogtok meghalni, és ehhez minden lehetőséget biztosítok. J.

- Mikor találtad ezt és miért nem szóltál azonnal? - kérdezte Liam megrovóan, de Josh csak megvonta a vállát és arrébb sétált. Furcsának találtam, így pár másodperccel később halkan utána lopóztam. Épp elkaptam Harry tekintetét, aki egyik szemöldökét felvonta, majd egy pillanat gondolkodás után mellém lépett.

- Mire készülsz? - suttogta, miközben halkan lépkedtünk arrafelé, amerre Josht láttuk távozni.

- Lehet hogy ez most furcsának fog hangzani, de... Josh valamit titkol. Ha jobban belegondolsz, az ő neve is J-vel kezdődik - suttogtam, mire arca eltorzult és csendesen homlokára csapott.

- Hogy nem jöttünk rá erre eddig? Szerinted ő lehet az? - kérdezte, miközben a fal mellé simultunk.

- Lehetséges - válaszoltam, majd egy kis folyosóra néztem be, ahol egy tevékenykedő alakot láttam. Josh volt az. Valamit kivett a zsebéből, majd kinyitott egy panelt és pár másodperc múlva beindított valamilyen szerkezetet. Felettünk a légkondicionálás beindult, és a panel fényt árasztott magából. Visszafelé kezdett jönni, mire gyorsan visszatoltam Harryt, ahonnan jöttünk és hangtalanul visszarohantunk a többiekhez. Mikor odaértünk csak a szánkra tettük a mutatóujjunkat, és jeleztük, hogy csak folytassák a beszélgetést. Hirtelen nem is tudtam, mire gondoljak, annyi minden cikázott a fejemben. Ő lenne az a titokzatos J. ? Egyáltalán mi a célja ezzel az egésszel? Ryan kérdőn pillantgatott rám, de csak gondolkodó pillantásokkal jutalmaztam. Nem is figyeltem, miről beszéltek, egészen addig míg nem hallottam a nevem.

- Tessék? Ne haragudjatok, elkalandoztam. - ráztam meg a fejem, mintha ezzel akarnám elkergetni gondolataimat.

- Csak azt mondtuk, hogy az ellenszer elkészítéséhez szükséges injekciókért mi elmegyünk, ti pedig a kórházba menjetek, és készítsétek elő a terepet. Ha már itt nem tudunk tenni semmit, legalább az ellenszert próbáljuk meg kifejleszteni, mert ha sikerül és meggyógyulnak az emberek, valaki biztosan fog érteni az elektromos áramkörökhöz. - magyarázta Liam kedvesén, én pedig bólintottam. Jó ötlet, de mi van ha a kórház tele lesz fertőzöttekkel?

- Tehát, Lolo, Harry, Amanda és Ryan, ti mentek a kórházba, és egy saját kis labort rendeztek be. Arra kell majd figyelnetek, hogy a bejárattól az oda vezető utat tisztítsátok ki, és a lehető legjobban szigeteljétek el a többi résztől. Biztosítsatok egy menekülő útvonalat, és fürdőszobát. Louis, Niall, Rebeka, Josh és én pedig az injekciókért megyünk, és próbálunk minél hamarabb a kórházba juttatni a szereket. Minden fél órában beszélünk, és ha baj van, azonnal szólunk egymásnak. Ha láttok egy fegyverboltot esetleg, amire nem sok esély van, akkor szerezzetek be pár pisztolyt és lőszert. - sorolta Liam, én pedig próbáltam minden egyes szavát jól belevésni az agyamba. - Rendben, induljunk is, ha készen vagytok. - mindannyian bólintottunk, majd az épp akkor érkező Joshra pillantottunk. - Josh, te velünk jössz az injekciókért, máris indulunk - mondta el neki is a tervet röviden, mire ő csak bólintott. Azonnal Ryan mellé léptem, aki már majd megfulladt a kíváncsiságtól.

- Majd út közben elmesélem. De szerintem jóra gondolsz. - mondtam neki halkan, figyelve arra, hogy más ne hallja a kis beszélgetésünket.

- Szólj Liamnek, jobb ha ő is tudja - mondta, mire bólintottam, és már hátra is léptem Liamhez. Josh ment legelöl, Liam pedig leghátul, így biztos lehettem abban, hogy nem hallja a kis beszélgetésünket.

- Liam, beszélnem kell veled - kezdtem félénken - Joshról lenne szó. - összeráncolta homlokát.

- Mit láttatok? - kérdezte.

- Beindított valami panelt, ami megindította a légkondicionálást az épületben. És tudom hogy ez most furcsán fog hangzani, de van egy olyan érzésem, hogy köze van a lapokhoz és ahhoz a könyvhöz is. - egy pillanatra elgondolkodott, majd arcán felfedeztem a felismerést. Ő is rájött, amire mi. - Az egyik lapon azt írta, hogy ne próbáljuk meg megkeresni, különben egyetlen gombnyomással felrobbantja ezt az egész helyet. Szerintem ne említsd ezt meg neki, de azért tartsd szemmel. - tanácsoltam neki, mire ő csak bólogatott.

- Rendben. Köszönöm, hogy szóltál, magamtól nem hiszem hogy rájöttem volna erre. - mosolygott halványan, és kedvesen megsimította a vállam. Lassan visszaballagtam Ryan mellé, közben láttam azt, hogy Harry és Amanda ismét eléggé egymásra találtak. Fantasztikus.

- Miért kell a kórházba mennünk? - kérdezte rögtön Ryan, ahogy mellé értem.

- Hogy megpróbáljuk előállítani az ellenszert. Ott valószínűleg megvan hozzá a megfelelő felszerelés és talán még több fontos dolgot találhatunk ott. - magyaráztam neki halkan, mivel nem akartam az egész folyosót elárasztani a hangommal.

- Mint például...? Mire gondolsz? - kérdezte.

- Arra, hogy mikor ez a vírus elkezdett működni az emberekben, lehet, hogy páran észrevették magukon és a kórházakba mentek, hogy megvizsgáltassák magukat. Lehetséges, hogy már el is kezdték előállítani az ellenszert, csak nem tudták befejezni, mert az orvosok is megfertőződtek. Ha ez így van, akkor elvileg már megvannak a minták, csak be kell fejeznünk. Ha pedig már végeztek is az ellenszerrel, csak ne tudták már beadni őket akkor még jobb helyzetben leszünk.

- Te egy zseni vagy - csodálkozott tátott szájjal, mire csak megvontam a vállam.

- Nem hiszem - nevettem el magam halkan. - Csak számomra ez tűnik logikusnak. Reméljük hogy az elméletem igaz és már kész az ellenszer vagy legalább már elkezdték. - mondtam reményteli hangon, de legbelül már majd megfulladtam a kíváncsiságtól. Mi van, ha tényleg kész van az ellenszer és már csak be kell adnunk azt a fertőzötteknek? És ha ez így van, kin fogjuk tesztelni?

- Rendben, srácok, mindjárt kint vagyunk - szólt Liam és mindenki lelassított egy kicsit, hogy meghallgassuk utolsó tájékoztatását - A kórház nincs olyan messze, maximum húsz perc, ha nem sietitek el. Elég sokáig egyenesen menjetek az út jobb oldalán, körülbelül négy zebrán kell majd átmennetek, de ebben nem vagyok biztos. Elég jellegzetes épület, magasságával kilóg a többi közül szóval elég könnyedén meg tudjátok majd találni. Legyetek nagyon óvatosak a kórházban is, és végig tartsuk a kapcsolatot. - Mire mondandója végére ért, már kint is voltunk az épületből, szétosztottuk a fegyvereket, elbúcsúztunk, majd már indultunk is tovább. A szemem még egy ideig nem szokott hozzá a sötétséghez - mert ugye zseblámpát használni elég kockázatos lett volna -, szóval bizonytalanul lépkedtem Ryanbe kapaszkodva. Harryék előttünk mentek, szóval ránk maradt az a feladat, hogy figyeljünk hátrafelé is. Szokatlanul csendes volt a város. Nem hallatszódtak ordibálások mindenfelől, csak egyszer-kétszer törte meg a csendet egy-egy morgás. Furcsának találtam ezt a nyugodtságot, így a félelmem egyre kezdett a felszínre törni. Valami megváltozott.

Amint a szemem hozzászokott a sötétségtől megdöbbenten láttam, hogy senki sincs az utcán rajtunk kívül. Se egy felborult autó, se egy halom halott az úton. Szó szerint semmi és senki, csak mi és az épületek.

- Hol lehetnek az emberek? - suttogtam Ryannek, mire ő csak megvonta a vállát - ő örült, hogy nem kellett látnunk őket, viszont engem ez aggasztott egy picit. Az út a kórházig szokatlanul nyugodtan telt, már épp kezdtem élvezni a csendes és a nyugtalanságot, de akkor megérkeztünk, és egy elég nehéz feladat várt ránk, mégpedig keresnünk kellett egy megfelelő labort, valamint az oda vezető utat biztosítani. Az épület hatalmas volt, így csak reménykedni mertem, hogy a földszinten megtaláljuk azt, amit keresünk.

- Rendben, tehát, egy viszonylag nagy termet keresünk, ahol van számítógép, kémcsövek, műszerek, és van a közelében egy fürdőszoba. Nem válunk szét, de gondoltam, ezt még most tisztázzuk - vette át a felelősségteljes vezető szerepét Harry, mi pedig csak bólintottunk utasítására. Halkan beléptünk a kétszárnyú ajtón, majd a főfolyosón elindultunk. A falakon a táblákat néztük, amik a termek jellegéről árulkodtak nekünk. A hely nagyon ijesztő volt, a hosszú folyosó vége teljesen sötét és rejtélyes maradt annak ellenére, hogy oda világítottunk az elemlámpával. A szívem sebesen kalapált, féltem, hogy bármikor meglephet minket egy fertőzött. Az egész épületben vérfagyasztó csend volt, csak a mi lépéseink hallatszódtak, de azok szörnyen hangosan.

- Gyertek, nézzünk be ide! - suttogott Harry, majd óvatosan benyitott egy ajtón. Mi is követtük őt, elemlámpáinkkal pedig gyorsan megvilágítottunk minden helyet. Elég nagy szoba volt, egy vizsgálóasztallal, pár műszerrel és számítógéppel. Első ránézésre olyan volt, mint amilyet kerestünk. Alaposabban megvizsgáltuk a helyet. Végigkutattuk a szekrényeket, és elég jó dolgokat találtunk. Volt ott pár doboz tele injekciós tűkkel - üressel és anyaggal telivel egyaránt - , kémcsövek, pár gyógyszeres doboz, mindenféle hatóanyag, pár könyv, körülbelül minden, amire szükségünk lehet.

- Szerintem ez a hely tökéletes lesz - suttogtam a többieknek, ők pedig egyetértően bólogattak - Viszont kellene áramot szereznünk, hogy be tudjuk kapcsolni a számítógépeket. A kórházaknak mindig van tartalék energiájuk az áramszünetek esetére, szóval csak be kellene indítanunk. - magyaráztam.

- A kérdés az, hogy hol van ez a kapcsoló. - tette hozzá Ryan.

- Megkeresem. - vágta rá rögtön Amanda, majd már el is indult kifelé a szobából.

- Megyek veled. Ketten többre megyünk - csatlakozott hozzá Harry, majd pár pillanaton belül el is tűntek.

- Rendben, Ryan, szerintem szedjük itt össze a szükséges dolgokat és pakoljunk ki - tanácsoltam, majd már hozzá is láttunk a munkához. Körülbelül fél óra múlva fokozatosan világítani kezdett a lámpa, mire egy halvány mosoly ült az arcomra. Rögtön a számítógéphez szaladtam, hogy megnézzem, működik-e, és szerencsénkre sikerrel jártam. Pár perc múlva már a fájlok között keresgéltünk, főleg leletek, diagnózisok után kutattunk. A fájlok elég jól el voltak különítve egymástól, logikusan megtaláltuk a dátumoknál, amit keresnünk kellett. A legutolsó dátum három nappal ezelőtti volt, pontosan az kellett nekünk. Rengeteg dokumentum és adat várt ránk a mappákban, ezek elég informatívak voltak. Fel volt tűntetve a beteg elmondott tünetei, aztán az orvosi vizsgálat menete és a végső diagnózis. Az előző napokhoz képest sokkal több beteg lett megvizsgálva, a legtöbbjük ugyanazzal a tünettel érkezett: fejfájás, fáradtság, étvágytalanság, sápadtság. A diagnózis pedig ezekre mind a pár nappal előbb megkapott injekció mellékhatása volt.

- Tehát az orvosok tudták, hogy mi a baj, de mégsem tettek ellene semmit, sőt, még tovább adták az embereknek a vírust? - értetlenkedett Ryan, de nem, én már sejtettem, mi történhetett.

- Szerintem nem tudták. Elég erős a gyanúm arra, hogy ők csak egy ártatlan betegség-megelőző injekcióról tudtak, de valaki vagy valakik elintézték, hogy más anyagok adjanak be az embereknek. Gondolom egy járványt akartak volna megállítani, de csak rosszabb lett belőle. - magyaráztam neki. Abban a pillanatban megérkezett Amanda és Harry, mindketten rögtön kérdezősködni kezdtek, hogy mit találtunk.

- Találkoztatok fertőzöttekkel? - kérdeztem, miután nekik is elmondtam, mi a helyzet.

- Nem, eggyel sem. Szerintem ez nagyon furcsa, tele kellene lennie a kórháznak velük. - mondta Harry elgondolkozva - Mondjuk, nem mintha bánnám, vagy valami, csak ez így nem a megszokott, és semmi logika nincs benne - tette hozzá. Teljesen egyetértettem, valami megváltozott mialatt mi bent voltunk az épületben.

- Josh! Valamit bekapcsolt! - csettintettem egyet, ahogy hirtelen eszembe jutott egy ötlet.

- A légkondit... Az nem okozhat semmit, csak abban az épületben kapcsolta be. - vonta meg a vállát Amanda.

- Nem biztos. Lehet, hogy a búra légkeverő berendezését indította el. Lehet, hogy valami van a levegőben, amitől elbújtak az emberek? - kérdeztem tőlük. Mindenki csendben gondolkodott magában.

- Lehetséges, de akkor ránk miért nem hatott? - kérdezte Harry.

- Bennünk nincs meg az az anyag, amit ők kaptak meg injekción keresztül. Lehet, hogy azzal lépett kölcsönhatásba és emiatt bújtak el... - válaszolta Ryan, mintha csak a számból vette volna ki a szót. 

- Akkor viszont most kell cselekednünk, amíg nem zavarnak meg bennünket. Biztosítsuk az ide vezető utat, hogy Liamék majd könnyedén idetaláljanak. - tanácsolta Harry, és ezzel el is kezdtük végrehajtani ezt a műveletet. A folyosó végén találtam egy ruhafogast, amire egy darab orvosi köpeny volt felakasztva. Átkutattam a zsebeit, és találtam benne egy hatalmas kulcscsomót. A kulcsok közül az egyik kékre volt festve, így gondoltam, azzal kezdek. Az egyik ajtóhoz sétáltam, majd egy könnyed mozdulattal be is zártam azt. Meglepődtem, hogy rögtön sikerült is bezárni, de azért egy másik ajtónál is kipróbáltam ugyanazt a kulcsot. Ott is működött.

- Srácok, van egy mindent nyitó-záró kulcsunk! - kiáltottam nekik boldogan, mire fellélegeztek, ugyanis ez azt jelentette, hogy nem kell elbarikádoznunk az összes ajtót a folyosón. A kis laborunk mellett találtunk egy fürdőszobát is, azt is átkutattuk, de ott nem volt semmi érdekes. Elég hamar végeztünk is a folyosó lezárásával, és szerencsénkre a mindent nyitó kulcs a bejárati ajtót is nyitotta. Ennél nagyobb szerencsénk nem is lehetett volna.

- Oké, és most? - kérdezte Amanda, mikor végeztünk az összes lehetséges veszélyforrás kiiktatásával.

- Szóljunk Liaméknek, elég rég nem jelentkeztünk már. - elkértem Harrytől a walkie talkiet, és beszélni kezdtem.

- Liam, itt Lolo. Vége.

- Mi a helyzet? Vége.

- Kész vagyunk a helyszín biztosításával, elég jó helyet találtunk. Nem zavart meg minket senki. Arra mi a helyzet? Vége.

- Ennek örülök. Mi már odafelé tartunk. Nincs az utcákon senki, így nagyon könnyű volt a dolgunk. Megszereztük az injekciókat, de fegyverboltba még nem mentünk, mert kiderült, hogy nem is ott van az üzlet, ahol gondoltam. Körülbelül tíz perc és ott vagyunk nálatok. Vége.

- Rendben, várunk titeket. Vége. - visszaadtam Harrynek a készüléket, majd visszamentünk a kis laborunkba, és lepihentünk.

- Le kellene másolnunk ezt a kulcsot, ez még sokszor jól jöhet ebben az épületben. - szólaltam meg hirtelen, ezzel megtörve a nyugodt csendet.

- Nem rossz ötlet. Idefelé láttam egy kulcsmásolót, körülbelül tizenöt percre lehet innen. - válaszolt Harry, mire bólintottam. Ezután csak csendben eszegettünk- habár én nem ettem semmit, mert nem voltam éhes-, feltöltöttük szükségleteinket, majd kimentünk a folyosóra, hogy halljuk Liamék érkezését. Pár perc múlva be is engedtük őket - hihetetlen, mennyire örültem, hogy mindenki egyben volt. Szorosan öleltem magamhoz Rebekát, annyira, hogy félő volt hogy összetöröm valamelyik csontját.

- Meghoztuk az injekciókat. Jobb, ha minél hamarabb elkezditek a vizsgálatát, mert egyelőre még nyugalom van. Ki tudja, mikor lepnek meg minket egy támadással. - mondta Liam köszönésképpen, mi pedig csak bólintottunk és be is léptünk a laborba. Hamar munkának is láttunk, megvizsgáltuk az injekcióban lévő anyagot, ami a számítógépeknek és az előrehaladt technikának köszönhetően elég könnyen ment.

- Valakitől vért kellene vennünk - fordultam a többiekhez, mire mindenki furán nézett rám, de azért Ryan lelkesen felugrott, hogy segíthessen. - Bele fogjuk fecskendezni a véredbe az egyik injekciót, aztán meglátjuk, mi lesz belőle. - soha életemben nem vettem még vért, de ezt Harry elintézte helyettem, ő már sokszor csinált ilyet. Meg kell mondanom, elég ügyes volt, simán el tudtam volna képzelni őt orvosnak. Együtt dolgoztunk, habár kissé haragudtam rá, amiért az utóbbi órákban eléggé elhanyagolt, ezért nem kezdtem vele csevegni, csak a legfontosabbakat közöltem vele, ami a munkához kellett. Elég érdekes eredmény született. Az anyag teljesen megváltoztatta Ryan vérének összetételét, viszont csak egyetlen egy alkotóelemet tett hozzá, ami az agyi pályára volt hatással.

- Ez így egész egyszerű. Csak egy olyan anyagot kell találnunk, ami ezt a pluszt ki tudja mosni a szervezetből. - lelkesedett Harry, mivel így már könnyebb lett a dolgunk. Rákerestünk erre a bizonyos anyagra, és eléggé egyszerűnek tűnt a kimosása az emberi testből - csak az anyagunk nem volt meg hozzá.

- Itt a kórházban biztosan van - motyogtam, mire Harry egyetértően bólintott. A többieknek is elmondtuk az eredményeket, akik kifejezetten örültek neki.

- Ennyire egyszerű volna? - kérdezte Niall, mire megvontuk a vállunkat - a tőlünk telhető legtöbbet próbáltunk kihozni magunkból, de ha ez a módszer nem működik, nekem már jobb ötletem nincsen.

- Reméljük működni fog. De még akkor sem tudom, hogyan lehetne minden egyes embernek beadni. - válaszolta Harry.

- Ezen még van időnk gondolkodni, hiszen jelenleg még azt sem tudjuk, hová bújtak el mindannyian. Nekem az lenne a tanácsom, hogy most intézzük a dolgainkat a veszélyesebb helyeken, amíg nyugalom van. Például elmehetnénk a fegyverboltba, mert elég messze van, körülbelül másfél nap lehet oda-vissza az út. - mondta Liam, és teljesen igaza volt. Most kell cselekedni, ameddig csend van.

- Én benne vagyok - mondta Louis, hiszen látszólag őt kifejezetten untatta az ellenszeres dolog.

- Rendben. Minél többen kellene mennünk, hogy a lehető legtöbb fegyvert hozhassuk el. Van egy olyan érzésem, hogy szükségünk lesz rájuk. Harry és Lolo mindenféleképpen itt marad, hogy tudjanak dolgozni. Át kellene vizsgálnotok az egész épületet, hátha találtok valami érdekeset.

- Én biztosan a fegyverekhez megyek. Imádok lőni - dörzsölte össze a tenyerét Amanda, mire én elég furán néztem rá. Hát, ő tudja. Őt követte mindenki, rajtunk kívül senki nem akart itt maradni. Eléggé unhatták az "okoskodásunkat", ha ennyire menni akartak.

- Ti tudjátok. Nem hiszem hogy baj lenne itt, mert eléggé jól el tudjátok szigetelni magatokat, bármi baj is van. Szerintem ez így még külön jobb is, mert nem zavarunk titeket a gondolkozásban. - mondta Liam, én pedig csak láthatatlanul megforgattam a szemem. Harryvel kell lennem, amikor épp haragszok rá. Fantasztikus.

- Nekem megfelel - válaszolta Harry vállat vonva, mire Liamék már szedelődzködni is kezdtek.

- Szóval, itt hagyunk egy walkie-talkiet, és óránként beszélünk egymással. Hagyunk nektek pár fegyvert is, ha bármi történne, de reméljük, hogy nem lesz rá szükség. Élelem van, de ha kellene, pár utcával arrébb volt egy kisbolt, onnan beszerezhettek bármit. És akkor mi indulunk is, legfeljebb két nap és itt vagyunk. - tájékoztatott minket Liam, majd elköszöntünk egymástól és már el is indultak. Én pedig ott maradtam Harryvel kettesben.

- Mikor megyünk felderíteni a kórház többi részét? - kérdezte, miután leültem egy pokrócra. Ő is leült mellém, egész közel, ezért egy picit elhúzódtam. Igazából nem is tudom mi bajom volt, de nem akartam hozzá beszélni.

- Nekem mindegy - vontam meg a vállam, és rá se néztem. Körmömet piszkálgattam, ami egy helyen betört.

- Akkor még várjunk egy picit. Nem vagy éhes? Elég régen ettél már tudomásom szerint - próbált velem csevegni, ám én nem voltam nyitott erre. Elég flegmának tűnhettem, de hát ez van.

- Nem. - válaszoltam egyszerűen és röviden. Ezután pár másodperc csend következett, aminek egy picit örültem, de egy bizonyos szinten kínosnak is találtam. Miért is haragszok rá?

- Rendben, Lolo. Látom valami nincs rendben. Mivel bántottalak meg? - kérdezte szeretetteljes hangon, miután látványosan szembefordult velem.

- Semmivel... - motyogtam, továbbra is kezemre nézve. Állam alá nyúlt puha ujjaival, ezzel elérve, hogy tekintetemet rá emeljem. Tanakodva fürkészte szemeimet, én pedig már el akartam róla nézni, de nem engedett.

- Valami baj van. Gyerünk, Lolo, nekem bármit elmondhatsz. - buzdított, mire már halványan elmosolyodtam.

- Tudom... - suttogtam. Na jó, ez a srác túl édes ahhoz, hogy haragudni tudjak rá.

- Szóval... Mi rosszat tettem? Ki vele! - mosolygott rám kedvesen, mire már halkan felkuncogtam.

- Tudod, Harry, engem csak bánt, hogy az utóbbi órákon szinte átnéztél rajtam - mondtam el neki az igazságot, ami legbelül tényleg nyomta a szívemet. Kicsit szégyelltem magam, hogy ilyen apró dolgon akadtam fent, de legbelül tényleg rosszul éreztem magam miatta.

- Nem néztem át rajtad. Szerinted kivel tárgyaltam meg a vírus összetevőit, a fallal? - kérdezte elképesztően aranyosan, mire nevetve megráztam a fejem. Tényleg nem tudok rá haragudni.

- Nem erre az időtartamra gondoltam... Mióta Amanda megjelent... - kezdtem bele, mire egy intéssel félbeszakított. Feltartotta mutatóujját, és visszatartott mosollyal nézett rám. - Mi az? - értetlenkedtem, mire elnevette magát.

- Te féltékeny vagy rá? - kérdezte édes mosollyal az arcán, mire orcáim pirosas árnyalatba kezdtek ékeskedni.

- Mi? Dehogy! - tagadtam le rögtön, habár legbelül tudtam, igaza van.

- Dehogynem! Mióta megjelent, azóta nem szólsz hozzám annyit, mint előtte! Te teljesen féltékeny vagy - csapta össze a tenyerét boldogan, mire csak a tenyerembe temettem az arcom és a fejemet ráztam.

- Nem vagyok az! Harry, te olyan hülye vagy! - röhögtem, mire cicaharcba kezdtünk, egymást próbáltuk meggyőzni hogy kinek van igaza.

- Rendben. Akár féltékeny vagy, akár nem, el kell mondanom, hogy Amanda nekem nem jelent semmit. Kedves lány, de van benne valami nagyon furcsa, sátáni dolog, amit nem tudok hová tenni. Sokszor félek tőle, és ez nem vicc - nevetni kezdtem. Mintha csak Ryant hallottam volna róla beszélni, és ezek a szavak hallatára már kicsit megnyugodtam. Tehát nem jelent neki semmit. De vajon én mit jelentek neki? - Viszont, ha már itt tartunk, te meg Ryan se látszódtatok másképp. Főleg az a bensőséges ölelés, mikor elbúcsúztatok! Majdnem kidobtam a taccsot olyan romantikus volt! - vágott vissza, de hangjában hallottam valami furcsát, mintha valójában nem is viccelne.

- Harry drágám, ezt nem akartam neked elmondani, de valamivel vissza kell vágjak - felkuncogtam - Ryannak te jobban bejössz, mint én - mondtam, mire arcáról lefagyott a mosoly. Egy pillanatra megijedtem, hogy esetleg ezután megváltozik majd a véleménye a fiúról, de szerencsére nem így lett.

- Basszus, én meg tökre azt hittem, hogy ti ketten... - csapott a homlokára, mikor leesett neki, én pedig csak hangosan nevettem rajta.

- Látom valaki nagyon féltékeny típus... - bokszoltam bele a vállába, mire kinyújtotta rám a nyelvét, majd csikizni kezdett. Ez nem volt jó ötlet, ugyanis felsikoltottam. Tudni kell rólam hogy szörnyen csikis vagyok, bármilyen kis érintésre összerándulok és ficánkolni kezdek.

- Harry ne! Hagyd abba - nevettem hangosan, de ő nem hagyta abba, tovább kínzott, nekem pedig már fájt a hasam a sok nevetéstől.

- Azt hiszem megtaláltam a gyengepontodat - kuncogott, miután végre abbahagyta én pedig csak a levegőért kapkodtam. - Legközelebb így foglak elhallgattatni, ha túl sokat beszélsz.

- Nem is beszélek túl sokat! És amúgy is Harry, akkora szemét vagy, én itt mindjárt megfulladok a röhögéstől, hát mit... - még mondtam volna tovább a magamét, mikor olyat tett, amire soha életemben nem számítottam volna. Ajkait enyémekre nyomta, lágyan, és lassan csókolt. Eleinte a meglepődöttségtől reagálni se tudtam, de aztán visszacsókoltam.

- Azt hiszem mostantól inkább ezt a módszert használom az elhallgattatásodra. - suttogta mosolyogva, miután ajkaink szétváltak. Nem is tudtam mit reagáljak, ez a helyzet annyira aranyos volt, csak mosolyogtam, és puha ajkaira gondoltam. Te jó ég, megcsókolt!

- Akkora szemét vagy - duzzogtam keresztbe fonott karral magam előtt, mire felnevetett, és közelebb húzódott hozzám, hogy átölelhessen.

- Te meg cuki, mikor zavarba jössz - kuncogott. Azt hiszem arcom teljesen vörös lehetett, de érthető volt, hiszen belülről majd szétrobbantam a boldogságtól. - Na jó, csak hogy tisztázzuk - szólalt meg pár másodperc múlva, mikor én nem válaszoltam semmit - , nem terveztelek most megcsókolni. Várni akartam vele addig, míg ki nem jutunk innen és el nem viszlek vacsorázni. Szóval ha szeretnéd ezt el is felejthetjük, hogy romantikusabb legyen az egész, mert így, a retkes kórházi takarón nem volt valami filmbeillő. - magyarázta, én pedig felnevettem, és odahajoltam hozzá egy újabb csókra. Nem érdekelt a helyszín, az sem, hogy milyen helyzetben vagyunk. Akkor csak ő érdekelt és puha ajkai. Kétség kívül belészerettem.

- Nem vagyok válogatós. De abban a vacsiban benne vagyok. - mosolyogtam rá és egy puszit nyomtam az arcára. Édesen elmosolyodott, majd felállt, és udvariasan felhúzott engem is.

- Megbeszéltük. De intézzük el a dolgainkat, míg nyugalom van. Nem szeretném, hogy bajod essen - mondta elkomorodva egy picit, mire bólintottam, és felkaptam a táskámat, valamint az elemlámpát és a kulcsokat is. Hosszú hajamat összefogtam egy laza kontyba, hogy még véletlenül se zavarjon meg. Mire kész lettem, Harry visszafojtott mosollyal bámult rám, mire értetlenül ledermedtem.

- Mi az? - kérdeztem, átfutva magamon a szememmel, ugyanis nem értettem, miért néz így rám.

- Gyönyörű vagy - vonta meg a vállát, mintha csak azt mondaná, hogy milyen az idő odakint, mire felkuncogtam. Sokat jelentett, hogy ezt mondta, habár tudtam, hogy nincs igaza. Már napok óta nem fürödtem, a hajam pedig pár tincsbe állt össze.

Elindultunk felfedezni a kórházat. Fő célunk az a bizonyos vegyület megszerzése volt, lehetőleg minél nagyobb mennyiségben, de gondoltuk, jó lenne még tudni, milyen termek és lehetőségek állnak rendelkezésünkre. Szerencsére a tartalék lámpák jól működtek, ám csak egy kis sejtelmes fényt árasztottak, ami félhomályt eredményezett. Normál helyzetben ez hangulatos lett volna, de így elég félelmetesnek hatott. Benéztünk minden egyes szobába, persze figyeltünk arra, hogy óvatosan és figyelmesen kutassuk át a helyeket. Az alsó szinten nem találtunk semmi érdekeset, csak egy recepciót - ahol természetesen nem működött a telefon, miért is lenne ezzel szerencsénk? - valamint pár fürdőszobát. Hát, a fürdés dolog hamarosan könnyen megoldható lesz.

- Első emelet kivégezve. Már csak három emelet maradt - kuncogta, én pedig nyögtem egyet nemtetszésem jeléül. Eléggé fáradt voltam, és az sem segített a helyzeten, hogy folyamatos stressznek voltunk kitéve. Felmentünk a lépcsőn - nem kockáztattunk a lifttel -, ahol egy szerteágazóbb folyosóval találtuk szembe magunkat, ráadásul a lámpa is villogott, mint egy rossz horrorfilmben.

- Harry. Tudom, hogy ez nevetséges, de én félek. - suttogtam neki, mire közelebb lépett hozzám és ujjait az enyémekre kulcsolta.

- Túl kell lennünk ezen, ígérem, utána vissza se jövünk ide. Csak szerezzük meg, ami kell, aztán menjünk vissza a biztonságos kis helyünkre. - válaszolta magabiztosan, majd egy gondoskodó puszit nyomott a fejemre. Egy picit jobban éreztem magam, de félelmem nem enyhült. Remegve nyitottunk be a következő ajtón, ami olyan volt, akárcsak egy raktár, tele dobozokkal, amik valószínűleg fontos dolgokat rejtettek számunkra. Bezártuk magunk mögött az ajtót, nehogy meglepetés érjen bennünket, aztán átvizsgáltuk a dobozokat. Tökéletesebb dolgokat nem is találhattunk volna, minden anyag szükséges volt az ellenszerhez, szóval teletömtük velük a táskánkat. Körülbelül mindent elvittünk onnan, csak pár olyan doboz maradt, amikről igazából azt se tudtuk, hogy micsodák.

- Muszáj tovább mennünk? Megvan ami kell... - mondtam Harrynek, mielőtt kiléptünk volna az ijesztő folyosóra. Kezében megállt a kulcs, mikor egy kopogó hangot hallottunk egyenesen az ajtó felől. Pontosabban azon az ajtón kopogtak, amin mi ki szerettünk volna menni. Szívverésem százszorosára gyorsult, ijedten néztünk össze a göndörrel. Újabb kopogás.

- Néni! Tessék beengedni! - egy kislány hangját hallottuk, mire Harry azonnal kinyitotta az ajtót. Meglepve láttam, hogy egy egészséges, körülbelül hét éves kislány állt az ajtó előtt, kezében a kis macijával. 

Aloha!

Ne haragudjatok drágáim, amiért majdnem egy hónapot - vagy talán többet - kellett várnotok a részre, de ezért hosszabb részt is hoztam nektek, és nagyon remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket. Körülbelül két rész van még hátra, aztán érkezem a következő sztorival, amit már most annyira várok, hogy az hihetetlen. Remélem hogy addig is velem maradtok.

Nem utolsó sorban meg szeretném köszönni a kommenteket, tényleg nagyon jól esnek, mindig fel tudjátok dobni a napom, köszönöm :) 

Örültök a Hazz - Lolo párosnak? :) 

Peace out

Lottie ♥