Hostage | Tizenkettedik fejezet

Emerald

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy csaj a fenekemre fog csapni, de ez az idő is elérkezett. Be kellett, hogy valljam, Destiny semmiben sem hasonlított ahhoz a libákhoz, akikkel eddig dolgom volt és ez nagyon tetszett. Miután elringatta a csípőjét a fürdőszobába, helyét Louis vette át, aki már kevésbé nyújtott szexi látványt.

- Reggelt – köszönt, megemelve kiürült bögréjét. Reggelhez képes eléggé éber volt, amin eléggé meglepődtem, de nem kérdeztem rá, csak nyugodtan kortyolgattam a kávémat. Arra gondoltam, hogy ma mélyebben is megismerhetném a várost, hiszen eddig csak a lakás, a bokszterem és az erdő között kocsikáztam.

- Valaki kiszívta Destiny nyakát – szólalt meg hirtelen a legjobb barátom, mire egyenesen megakadt a torkomon a folyadék és majdnem megfulladtam tőle. – Oké, ennyire azért nem meglepő, hiszen csak nézz rá… - röhögte, megveregetve a vállamat. Lounak nem mondtam még semmit a kapcsolatomról Destinyvel, ami amúgy nem is kapcsolat, csak… Valami.

- Igen? – kérdeztem vissza, mintha nem tudnék arról a dologról, amit valójában én tettem. Nem is értettem, hogy miért nem mondtam el eddig Lounak, elvégre mindent megosztunk egymással. Valahogy ez most más volt.

- Ja, valaki jó alaposan elbánt vele. Mikor rákérdeztem rákvörös lett – röhögte, mire büszkén elmosolyodtam. Hát igen, elég jó emlékeket szereztem neki tegnap. Louis csak értetlenül nézett rám, várta, hogy nevessek vagy szóljak valamit, de nem tettem, mert azzal voltam elfoglalva, hogy ne adjak semmilyen árulkodó jelet.

- Harry… Mi a fasz van veled? – kérdezte széttárva a karját – Értem én, hogy jól néz ki meg elég rendes lány, de ne legyél féltékeny egy olyan pasira, akit nem is ismersz. – egy pillanatra azt hittem, hogy rájött a dologra, de jobban meglepődtem ezen a változaton.

- Mi van? – röhögtem fel hitetlenül. – Én nem… - próbáltam magyarázkodni, de Louis már folytatta is tovább a dumáját.

- Habár szerintem ismerjük az illetőt. Én Niallre tippelek – gondolkozott hangosan, mire csak megráztam a fejem.

- Louis… Nem Niall volt, mielőtt még elkezdnének mocskos történetek születni a fejedben – mondtam határozottan, mire csodálkozva nézett rám.

- Tényleg? Honnan vagy ebben ilyen biztos? – kérdezte.

- Onnan, hogy én voltam – suttogtam neki vigyorogva, mire széles mosolyra húzta a száját aztán hatalmasokat bólintott és felnevetett.

- Oké, most komolyan, ki volt az? – kérdezte nevetve. Reakciójától lehervadt a vigyor az arcomról és bosszúsan néztem rá. Amint ezt észrevette eltátotta a száját és rájött, hogy ez nem vicc volt. – Na neee – Louis alig akarta elhinni, amit mondtam, és még perceken keresztül csak sokkos állapotban járkált mellettem.

- Oké, Louis, ez nem egy nagy dolog. Nincs köztünk semmi komoly, csak… Szórakozunk, ennyi. Tudod, hogy én nem randizok – vontam meg a vállam, de ő fájdalmasan a fejét rázta.

- Nem ezzel van a baj, Harry. Elfelejtetted, hogy ő kiskorú, ráadásul a túszod. Ha a rendőrség megtudja… - mondta aggodalmasan.

- És? Nem kényszerítettem semmire – válaszoltam értetlenül, de Lou továbbra sem nyugodott le.

- Veszélyes játékot játszol, de én nem szólok bele – rázta a fejét, de aztán hitetlenül elmosolyodott – El sem hiszem… Vagyis, gondoltam, hogy előbb-utóbb lesz valami köztetek, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Na és… Milyen volt? – kérdezte izgatottan mire undorodó arccal néztem rá.

- Te beteg állat, nem fogok elmondani semmit, arról ne is álmodj – röhögtem, majd játékosan karjába bokszoltam.

- Ne már! Legyél büszke rá, hogy sikerült egyszer megdöntened egy ilyen jó csajt!

- Kétszer. – javítottam ki őt büszkén, mire ő meglepetten a hajába túrt.

- Na menj a picsába – nevetett fel, majd hitetlenül felállt, és otthagyott a kanapén, ahová idő közben leültünk. – Ó, jut eszembe! - fordult vissza egy pillanat múlva – Holnap tovább kell utaznunk, mert a rendőrök kezdenek szaglászni. Már tudják, hogy Bostonban vagy, szerintem Eric keze van a dologban – mondta, mire fájdalmasan felnyögtem. Túlságosan megszerettem ezt a helyet ahhoz, hogy itt hagyjam. Akkor esett le, hogy még csak körbe sem néztem a városban, mindvégig csak a bokszteremhez és a kedvenc erdőmhöz vezető úton kocsikáztam. – Ne is álmodj róla, Harry. Jobb lesz, ha ma itt maradsz a lakásban. A város nyüzsög a rendőröktől – mondta Louis, kiolvasva a gondolataimat a fejemből.

- Akkor holnap New York? – kérdeztem lemondó hangsúllyal, mire ő csak bólintott és felvette a kabátját, majd már ott is hagyott egyedül. Abban a pillanatban, ahogy a távirányítóért nyúltam, Destiny lépett ki a fürdőszoba ajtaján egy szál törülközőben és egy turbánnal a fején.

- Louis? – kérdezte, legjobb barátom után kutatva szemével.

- Még utoljára elment a bokszterembe hogy elrendezze a dolgokat. Holnap tovább megyünk New Yorkba – világosítottam fel, mire sajnálkozva pillantott le rám.

- Ne már… Még alig láttam valamit a városból – bosszankodott lebiggyesztve ajkát, mire megértően bólintottam.

- Köszönd meg Ericnek, aki volt olyan kedves és feldobott a zsaruknak – egyre jobban utáltam azt az embert, és alig vártam már, hogy végre a kezem közé vegyem a torkát. Belső információkból megtudtuk, hogy itt járkál a keleti parton, de hogy mikor épp hol tartózkodik, sajnos nem tudjuk követni. A legutóbb már majdnem elkaptuk. Ha nem kellett volna bujkálnunk a csatlósai elől, talán már rég holtan heverne egy kis lyukban a föld alatt.

Destiny csak csalódottan elhúzta a száját, majd megigazítva turbánját, besétált a hálószobába, feltételezem, azzal a céllal, hogy felöltözzön. Mivel eléggé unatkoztam, csak pislogás nélkül bámultam a tévére, amiben valami gagyi akció ment. Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy bármikor betörhetik az ajtót a zsaruk és elkaphatnak, aztán mehetnék vissza a börtönbe. Tudtam, hogy ez Eric célja. Fél szembeszállni velem, mert tudja, ha találkozunk, abból ő kerül ki vesztesként ezért inkább a zsarukra hagyja a piszkos munkát.

- Ugye tudod, hogy nem fogok helyetted összepakolni? – szakított ki Destiny a gondolataim közül, miközben keresztbe fonta maga előtt a karját és az ajtófélfának dőlt. Ahogy végignéztem rajta, semmi kihívót nem viselt, mégis valahogy sikerült elérnie, hogy szexinek találjam.

- A fenébe – röhögtem. – Reméltem, hogy az éjszaka után teszel nekem pár szívességet – mosolyodtam el perverzen, mire azonnal vörösleni kezdett az arca. – Nem minden csajnak engedem, hogy megérintse az évszázad felsőtestét… Lehetnél hálás, cicuskám.

- Már bocs, de én meg nem minden srácnak engedem, hogy megérintse ezt – mutatott végig magán felháborodva. – Szerintem te tartozol hálával nekem. – húzta fel az orrát győztes vigyorral az arcán, mire én csak hitetlenül felnevettem.

- Jogos – tártam szét a karom megadva magam, hiszen egyetlen épeszű gondolatom nem támadt a teste felidézése után. Felpattantam a kanapéról és már neki is kezdtem volna a pakolásnak, ha Destiny nem állja az utam. – Oké, mit akarsz? – sóhajtottam fel fáradtságot színlelve mire idiótán elmosolyodott.

- Menjünk várost nézni. Itt vagyunk már lassan két hete de még sehol nem voltunk. Ha már utazunk, csináljuk rendesen – magyarázta ellentmondást nem tűrő hangon, mire elhúztam a számat.

- Nem lehet, az összes rendőr ránk vadászik, tele van velük a város – ráztam a fejem, mire megforgatta a szemét.

- Berezeltél, Tarzan? – kérdezte fél szemöldökét felvonva. Csak összeszűkült szemekkel néztem rá egy ideig, de aztán élesen beszívtam a levegőt.

- Nem. Csak nagyon megszívjuk ha elkapnak – legbelül én is szörnyen kíváncsi voltam a városra, hiszen végre hosszú évnyi várakozás után itt voltunk és annyi minden történt, hogy végül elfelejtettem beteljesíteni az álmom, mikor lehetőségem volt rá. Azzal hitegettem magam, hogy még visszajövök, de mi van, ha nem lesz rá alkalmam? Mi van, ha pár hét múlva megtalál a rendőrség és örök életemre visszadugnak abba az átkozott börtönbe?

- Vicces, hogy pont te mondod ezt. De ha túlságosan félsz, hát rendben van – vonta meg a vállát feladva a küzdelmet, de pont ezzel érte el azt, hogy pár másodperc múlva belemenjek a dologba.

- Na jó. Megnézzük ezt a kibaszott várost belülről is, de csak sötétedés után – válaszoltam, mire hatalmas vigyor ült az arcára. Pontosan tudta, mivel tud rávenni erre. – És csak kocsikázunk – emeltem fel a mutatóujjamat, de látszólag őt ez nem zavarta.

- Király. Akkor pakolj, Tarzan. A konyhát majd összeszedem én – alkudozott. – Nyolckor indulunk – mondta ellentmondást nem tűrő hanggal, majd már a konyhába is vette az irányt. Én csak ledöbbenve néztem utána, ugyanis egyáltalán nem számítottam arra, hogy ennyire főnökösködni fog. Végül beletörődtem és nekikezdtem a pakolásnak. Mivel rendkívül hanyag ember vagyok, ha a rendről van szó, mindenem szét volt dobálva így eltartott egy ideig, míg sikerült összepakolnom.

- Hogy haladsz? – kérdezte Destiny amint belépett a hálóba. Éppen az új fegyvereimet rendezgettem, amiket pár napja Niallon keresztül vásároltam. Nem tudtam betelni a látványukkal, hiszen a csillogó fekete aktatáskákban gyönyörűen mutattak a töltényeikkel együtt.

- Méret szerint rendeztem a drágáimat – vigyorogtam rá büszkén, mire fáradtan felsóhajtott és megforgatta a szemét, de azért letérdelt mellém és végignézte a táskákat. A kezébe vette a kedvenc pisztolyomat és hatalmas szemekkel vizslatta.

- Az egy SW1911-es. A legpontosabb – magyaráztam mosolyogva. Destiny minden oldalról megvizsgálta a pisztolyomat, olyan gyengédséggel, mintha egy kisbabát fogna a kezében. Biztos voltam benne, hogy folyamatosan azon jár az agya, nehogy kárt tegyen benne, mert akkor kinyírnám őt. Mivel érdeklődése nem csillapodott, elkezdtem neki magyarázni a működéséről, de egy szót nem értett abból, amit mondtam, így csak nevetve visszaadta nekem a drágámat.

- Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire természetes lesz, hogy fegyvereket nézegetek – motyogta, tovább vizslatva a kínálatot.

- Én valahol mindig éreztem. Három éves korom óta érdekelnek a veszélyes dolgok, mintha csak arra születtem volna, hogy körözés alatt álljak – nevettem, lezárva a kis aktatáskáimat és összegyűjtve a maradék cuccaimat.

- Ezzel alapvetően nincs is semmi baj. A veszély jó. Mondom ezt én, aki egész életét biztonságban és unalomban töltötte – röhögte, habár arcán felfedeztem egy kis csalódottságot is, így érdeklődve pillantottam rá. – Néha irigyellek. Szabadság, spontánság… Semmi kötöttség, semmi felelősség… Konkrétan úgy élsz, ahogy akarsz – rázta a fejét hitetlenül mosolyogva rám.

- Elfelejtetted, hogy egy egész drogos banda vadászik rám és még a rendőrök is el akarnak kapni, de igazad van, jó szabadnak lenni – röhögtem fel szarkasztikusan.

- Igaz, ez a része nem túl fényes, de gondolom ez nem volt a terved része. Ha nem ismerted volna meg Ericet, most mit csinálnál? – kérdésén mélyen elgondolkodtam. Már sok éve annak, hogy megismertem Ericet, de mindig is voltak terveim a jövőre.

- Be akartam fejezni a fősulit. Louval nyitni akartunk egy boksztermet Los Angelesben. Mindig is saját vállalkozást akartam, mert utáltam, ha valaki főnökösködött felettem. Aztán Louval elkezdtünk füvezni, először csak vettük a cuccot Erictől aztán valahogy belekerültünk az árusításba is… - meséltem.

- Miért kezdtetek füvezni? De komolyan, Harry… Semmire nem jó – nyögött fel fájdalmasan, mire megforgattam a szemem.

- Ha próbáltad volna, most nem ezt mondanád. De amúgy is, fiatalok voltunk, semmire nem mondtunk nemet. Egyébként Niallt is akkor ismertük meg – vontam meg a vállam, mire Destiny teljesen ledöbbent.

- Nem tudom elképzelni Niallt, ahogy füvet árul, vagy hogy elszívja – nevetett.

- Most már én sem. Felnőtt a szöszi. Régebben még piercingjei is voltak, meg fülbevalója – röhögtem, felidézve a tinédzser Niall emlékét, ami ma már egyenesen nevetségesnek és abszurdnak tűnt.

- Neki legalább sikerült eltűntetnie a nyomokat. Mégis mikor jöttél rá, hogy a tetoválás nem lemosható? – kérdezte, kinyújtva rám a nyelvét. Idő közben sikerült mindent összepakolnunk, így átköltöztünk a nappaliba, hogy folytassuk a beszélgetést.

 - Nagyon vicces, de elárulom, hogy nem bántam meg őket – húztam ki magam büszkén, mire hitetlenül megrázta a fejét és a karomra nézett, amin már lassan alig volt szabad bőrfelület. Valamilyen oknál fogva a bal kezemet televarrattam, de a jobb kezemen mindössze egy sas csapkodta a szárnyait. Volt pár tetoválás a csípőmnél is, valamint a mellkasomon is elfért pár minta.

- Melyik a kedvenced? – kérdezte, kezébe véve a karomat és alaposan végig tanulmányozva a rajzokat.

- Nehéz kérdés. Talán a hajó – mutattam a vállamra, miközben felhúztam a pólómat, hogy teljes egészében láthassa a mintát. – De a madarakat is szeretem – tettem hozzá hirtelen, a mellkasomra mutatva.

- És mi van a pillangóval? – kérdezte nevetve, a két mellbimbóm alatti hatalmas mintára utalva.

- Az egy vicces sztori – röhögtem -, elég annyit tudnod, hogy durva este volt. Valószínűleg Louis valami újfajta cuccot hozott és másnap reggel már így keltem fel – meséltem, amitől Destiny teljességgel röhögőgörcsöt kapott.

- Ahhoz képest, hogy nem voltál magadnál a mintaválasztáskor, egész jó lett – dicsért meg nevetve, mire tettetett sértettséggel néztem rá.

- Ne ítélj el, mindenkinek vannak ilyen képszakadásos faszságai. Kíváncsi vagyok a tiédre – keresztbe fontam magam előtt a karom és kihívóan néztem rá, de ő megrázta a fejét.

- Hát, nekem nincs, ezekből kimaradtam. Nem is voltam még részeg – nyögte be, mire szemeim tányér méretűre nőttek. – Ne ítélj el, az én baráti társaságomban az számított menőnek, ha valaki kitűnő lesz év végén - duzzogott sértődötten, de én még mindig nem ébredtem fel a kábulatomból.

- Na ezt nem gondoltam volna rólad. És kitűnő lettél? – kérdeztem érdeklődést tettetve, mire ő nevetve a mellkasomba könyökölt.

- Gonosz vagy. – Destinyvel még pár órát csak random dolgokról beszélgettünk, ami elég fura volt, tekintve, hogy nem szoktam hosszan beszélgetni emberekkel, most mégis megtettem, sőt, élveztem, hogy szivathatom Destinyt a túlságosan jókislány múltja miatt.

- Hát, ennek a jókislánynak most rosszalkodni van kedve – pattant fel a kanapéról energikusan, mire perverz tekintettel pillantottam rá. – Jaj, nem úgy, a városnézésre értettem… Ah, mindegy – legyintett, mikor még mindig a szemöldökömet vonogatva néztem rá. Természetesen nekem sem kellett kétszer mondani, én is felpattantam és felrángattam magamra a cipőmet. Már elég jól besötétedett, a város fényei már felvillantak a távolban, így elérkezett a tökéletes idő, hogy felfedezzük ezeket a fényeket. Mivel nagyon óvatosnak kellett lennünk, nehogy meglásson minket egy rendőr, a szokásos fekete kapucnis pulcsikat vettük fel, majd pár percen belül már a kocsiban is ültünk. Még szerencse, hogy Lounak volt egy Range Rovere is a háznál, mert a másik kocsit ő vitte el a bokszterembe menet. Destiny nagyon izgatott volt, látszólag tényleg érdekelte a belváros. Csak kocsikáztunk, miközben mindenféle hülyeséget hoztunk szóba és rácsodálkoztunk a magasabbnál magasabb épületekre. Eléggé nagy volt a forgalom, így nem tudtunk túl gyorsan haladni, de azért próbáltunk a kisebb utcákon keresztül kanyarogni. Körülbelül egy órája ülhettünk a kocsiban, mikor Destiny nyöszörögni kezdett.

- Ez így unalmas. Parkolj le és sétáljunk – nézett rám kiskutyaszemekkel. Őszintén szólva én is ezt akartam, viszont túlságosan féltem attól, hogy elkapnak minket. Pár pillanatig csak gondolkoztam, mérlegeltem az esélyeinket, és a nagy tömegre hivatkozva végül beleegyeztem az ötletbe. Kerestem egy viszonylag kihalt utcát és leparkoltam. Ugyan már sötét volt, nem lehettünk elég óvatosak, így a kapucnikat felvéve indultunk el felfedező túrára. A biztonság kedvéért magamhoz vettem egy pisztolyt is, de reméltem, hogy nem lesz rá szükségem.

- Ne legyél már ennyire merev. Csak várost nézünk – lökött oldalba Destiny, miután óvatosan körülnéztem, nincs-e a közelben rendőr.

- Nem vagyok merev… még – pillantottam ölemre perverzen, mire ő követte a tekintetemet, majd fájdalmasan felröhögött. – De ha szeretnéd behúzódhatunk egy eldugott utcába… - folytattam a cukkolását vigyorogva, amire csak egy rosszalló fejrázást kaptam.

- Inkább csak sétáljunk – mondta, majd belém karolt, hogy tudja tartani velem a lépést és így indultunk el az ismeretlenbe. Mivel Destiny még mindig csak bicegve tudott közlekedni, nem voltunk túl gyorsak, és ez nyugtalanított. Mi van, ha összefutunk egy zsaruval és nem tudunk elmenekülni?

- Te jó ég, Tarzan, voltál te már városnézésen? Lassíts picit, még mindig rokkant vagyok, rémlik? – szólt rám nevetve Destiny, mire csúnyán néztem rá. – Te tényleg nem voltál még városnézésen. – jelentette ki döbbenten, mire megvontam a vállam.

- Tényleg nem. Nem vagyok az a sétáljunk az épületek között és bámészkodjunk típus – magyaráztam a szememet forgatva, ugyanis eléggé nyálasnak találtam ezt. Mi értelme van annak, ha csak lejárjuk a lábunkat és épületeket nézünk?

- Ne már! A városnézés nagyon jó szórakozás! Főleg, ha az embernek van egy fényképezőgépe és tud emlékeket gyűjteni – Destiny csillogó szemekkel nézett rám, látszólag éppen felidézett magában egy szép emléket. – Ú, ez nem a Newbury utca? – kérdezte vidáman, a bal oldalra kanyarodó utcára mutatva. Egy kis tábla erősítette meg Destiny gondolatát, így mielőtt még bármit is szólhattam volna, Destiny megindult és maga után húzott az amúgy nagyon szép utcába és magyarázni kezdett arról, miért is ilyen különleges ez a hely. A házak ablakából jövő fény bevilágította a teret, valamint a kutyasétáltatók és szerelmespárok mosolyogva nézelődtek maguk körül. Mindezt fokozta, hogy ahogy haladtunk, a köd egyre sűrűbbé vált, így kellemes homály telepedett a városra. Tényleg szép volt, ezt le sem tudtam tagadni. Destiny hatalmas szemekkel bámészkodott, miközben le sem lehetett törölni a mosolyt az arcáról. Még a fájó bordájáról is megfeledkezett, hiszen már alig tudtam tartani vele a lépést. Idő közben pici tenyere az enyémre simult és már a kezemnél fogva húzott maga után.

- Na most ki rohan, cicuskám? – kérdeztem tőle nevetve, mire vigyorogva felém fordult és lelassított.

- Imádom az ilyen utcákat, mint ez. Igaz, most éppen elég csupasz, de kora ősszel biztosan még szebb – ábrándozott boldogan, amin csak mosolyogni tudtam. Eléggé elképesztő volt, hogy egy egyszerű utca ennyire fel tudta őt dobni. Ahogy haladtunk előre, egyre nagyobb lett a tömeg, turisták csoportjai közé keveredtünk, ami nem volt feltétlenül rossz dolog, sőt, elég jól be tudtunk olvadni. Levehettük a kapucnit is, hiszen lehetetlennek véltük, hogy ekkora tömegben bárki is kiszúrna minket.

Destiny szemszöge

Éreztem Harryn, hogy nincs ínyére a városnézés és a sétálgatás, de egy szót sem szólt ezért, amit nagyra értékeltem. Olyan szabadnak és gondtalannak éreztem magam. Miközben a tömeg közepén sétálgattunk, kicsit olyan érzésem volt, mintha randiznánk és bevallom, nagyon élveztem. Talán Harrynek fel sem tűnt, de eleinte a bicepszébe kapaszkodtam, majd egy kis idő elteltével már a kezét fogtam. Számomra ez mindennél többet jelentett, ugyanis tudtam, hogy Harry egyáltalán nem romantikus típus. Már nem is érdekelt annyira a város, sokkal inkább a göndörkét akartam megfejteni. A délutáni hosszú beszélgetésünket, az apró kis sztorikat, amiket megosztott velem amolyan mérföldkőnek tekintettem. Lehet, hogy ő bele sem gondolt ebbe, de bizony kezdett megnyílni előttem. Ahogy felpillantottam rá, miközben ő az épületeket nézte, instant boldogság szállt rám. A fények megcsillantak smaragd szemeiben, arca pirospozsgás volt a hidegtől és haja szokásosan kuszán meredezett. A tömeg ellenére kedvem lett megcsókolni őt, de a biztonság kedvéért körbenéztem, hogy kellően el vagyunk-e rejtve. Mintha csak megéreztem volna a veszélyt: egy háromfős rendőrcsapat mászkált a tömegben, folyamatosan kommunikálva egymással a rádión. Még nem szúrtak ki minket, de felénk tartottak.

- Harry… - suttogtam közelebb hajolva hozzá, mire azonnal kiszakadt a gondolatai közül. – Ne csinálj semmit, maradj így kérlek – suttogtam neki, ugyanis támadt egy ötletem. Nem akartam, hogy Harry bepánikoljon, hiszen lehetetlen lett volna feltűnés nélkül kirohanni a tömegből. Sokkal jobb megoldást találtam.

- Megint az oldalad? – kérdezte aggódva, mire megráztam a fejem és inkább nyaka köré fontam a karom. Látszólag nem értette, hogy miért csinálom ezt, de nem ellenkezett, automatikusan átölelte a derekamat. A rendőrök egyre közeledtek felénk, így akcióba lendültem. Ajkaimat az övéire nyomtam és lassan csókolni kezdtem. Úgy gondoltam, ha egy városnéző párt játszunk, akkor a rendőrök ugyan kiszúrnak minket, de nem fognak foglalkozni velünk, elvégre nem nagy a valószínűsége annak, hogy egy börtönből szökött bűnöző és a túsza csókolóznak a tömeg közepén. A legjobb módja az észrevétlennek maradásnak, ha feltűnőek vagyunk. Harry nem habozott: vadul visszacsókolt és közelebb húzott magához. Hallottam, ahogy a rendőrök közelednek, ugyanis rádiójukból állandó beszélgetés hallatszott. Mivel az arcom nagy részét a hajam takarta, Harry arcára simítottam mindkét kezem, hogy takarjam igen jól felismerhető állcsontját. A szívem vadul vert, szörnyen féltem attól, hogy minden reményem ellenére mégis beazonosítsanak minket.

- Szerintem már rég elhagyták a várost… A lánynak esélye se lehetett elmenekülni – az egyik rendőrnő épp mellettünk beszélt bele a rádiójába.

- El sem tudom képzelni, min mehet keresztül. Csak reménykedhetünk, hogy az a bűnöző nem bántalmazza – hangzott el a válasz, mire Harry érezhetően megfeszült. El akart húzódni, de nem hagytam, mert még veszélyesen közel voltunk hozzájuk. Lassan csókoltam tovább, próbáltam lenyugtatni őt, mert éreztem, hogy felzaklatta őt ez a dolog. Pár másodperc múlva viszont már elhúzódtam tőle, majd mélyen a szemébe néztem. Elég haragosan tekintett vissza rám.

- Még várj egy kicsit – suttogtam, majd óvatosan a háta mögé pillantottam. Még láttam a rendőröket, de már háttal álltak nekünk és egyre távolodtak.

- Még hogy bántalmazzalak – nyögte fájdalmasan, miközben éreztem, hogy teljes teste megfeszül. – Gyilkos vagyok, nem erőszakoló – motyogta tovább, mire ajkára szorítottam a mutatóujjam.

- Hé, nyugi. A végén úgyis mindent tisztázunk – mondtam, mélyen a szemébe nézve, mire hálásan bólintott. Már teljesen elmúlt a veszély, a rendőröknek már nyomát se láttam, így elengedtem Harryt.

- Zseniális vagy, ugye tudod? Eszembe se jutott volna ilyen feltűnően elrejtőzni… - mosolygott rám elismerően, mire széles vigyorra húztam a számat.

- Bármikor – kacsintottam rá nevetve, majd ismét karon ragadtam és szó nélkül magam után húztam. Csak ki akartam jutni a tömegből, ugyanis kezdett idegesíteni, hogy az emberek többsége átgázol a lábamon vagy megpróbál fellökni.

- Ha még valaki neked megy, megismerheti az öklömet is egyúttal – dünnyögte a göndörke a hátam mögül, mire halványan elmosolyodtam. Milyen kedves.

Végre kiértünk egy üresebb utcába, ahol nagy levegőt vehettünk és normális tempóban haladhattunk.

- Éhes vagyok. Szeretnél még megnézni valamit vagy mehetünk haza? – kérdezte Harry nyöszörögve, mintha csak a fejemben olvasna. Túlságosan féltem attól, hogy ténylegesen elkaphatnak a zsaruk és a gyomrom is korogni kezdett, így teljesen egyetértettem abban, hogy ideje hazamenni.

- Menjünk – mondtam, majd körbenéztem magunk körül. Rádöbbentem, hogy fogalmam sincs, melyik irányból jöttünk.

- Mondd, hogy tudod hol vagyunk – nézett rám Harry rémülten, ugyanis ő is akkor jöhetett rá, hogy nem igazán figyeltük az utat. Csak kínosan felnevettem, majd feszülten a hajamba túrtam. Nem akartam visszamenni a tömegbe, így csak hallgattam a női megérzésemre és elindultam az egyik irányba.

- Biztos vagy benne, hogy erre kell mennünk? – kérdezte a göndörke bizonytalanul követve engem.

- Őszintén? Nem. – röhögtem, ugyanis eléggé abszurdnak tartottam a helyzetet, amibe kerültünk. Mivel voltunk olyan ügyesek, hogy nem néztük meg, melyik utcában parkoltunk le, csak tippelni tudtunk, mit is kell keresnünk. Körülbelül egy órája bolyonghattunk a kocsit keresve, mikor Harry felismerte az egyik házat, ami mellett eljöttünk.

- Igen, emellett tuti, hogy elhaladtunk, emlékszem a kis hópelyhekre az ablakban! – kiáltotta boldogan, miközben büszkén átvetette egyik karját a vállamon, csak hogy jelezze, ő a győztes a helyes út megtalálásában.

- Elnézést, segíthetek Önöknek? – hallottunk meg egy idegen hangot a hátunk mögül, mire mindketten hátrafordultunk. Ennél szerencsétlenebbek nem is lehettünk volna: egyenesen egy zsaruval találtuk szembe magunkat.

- Nagyon köszönjük, de már megoldottuk a problémát – mosolyogtam kedvesen a rendőrre, igyekezve nem kimutatni, hogy valójában a szívem a torkomban dobogott a félelemtől. Csak ne ismerjen fel…

- Biztos? Nagyon elveszettnek tűnnek… - folytatta, alaposan megvizsgálva minket. Harry a földet bámulta, próbálta eltakarni magát, de nem igazán sikerült neki. – Várjunk csak… - a férfi szeme lassan összeszűkült, ahogy végigmért minket, mire egyszerre pillantottunk össze Harryvel.

- Futás? – kérdezte alig hallhatóan, mire óvatosan bólintottam és ugyanabban a pillanatban egy gyors fordulatot vettünk és már futottunk is. A rendőr azonnal riasztotta az egységét és utánunk eredt, de nem volt elég gyors ahhoz, hogy utolérjen minket. Egy elég testes férfiről volt szó, aki szerencsénkre nem volt túl jó kondiban, így alig pár utca után teljesen lehagytuk őt. Más útvonalon mentünk, mint ahogy alap esetben tettük volna, így találkoztunk egy elég nagy akadállyal: Egy zsákutcával, ami egy magas fallal ért véget. Az oldalam rettenetesen szúrt, a bordáim pihenésért kiáltoztak, de igyekeztem nem foglalkozni ezzel.

- Át kell másznunk rajta. Ha jól gondolom, utána már csak egy utcányit kell megtennünk és visszajutunk a kocsihoz – lihegte Harry gyorsan, miközben szemével próbált megoldást keresni.

- Ott egy kuka, álljunk fel arra! – kiáltottam gyorsan, mire ő már oda is ugrott és a fal mellé tolta azt. Az oldalamra szorítva a tenyerem próbáltam nem összegörnyedni a fájdalomtól, de Harry így is észrevette, hogy valami nincs rendben, így aggodalommal nézett rám.

- Bírd ki még egy kicsit, aztán esküszöm végigcsókolom minden egyes porcikádat mindezért – mondta perverz tekintettel, mire hitetlenül felnevettem. Hogy tud erre gondolni ilyen körülmények között? Segített felmászni a kukára, majd onnan a falra, majd én következtem és felhúztam őt magam mellé.

- Hogyan tovább? – kérdeztem a mélységbe nézve, ugyanis lehetetlennek tűnt leugrani onnan csonttörés nélkül.

- Gondolkozok… - motyogta. A távolból már hallottam a rendőrök közeledését, így kétségbeesetten néztem a göndörre. – Oké, ez lehet, hogy kockázatos, de meg kell próbálnunk. Bízol bennem? – kérdezte, mire gondolkodás nélkül bólintottam. Harry minden előjel nélkül szembefordult velem és óvatosan lelógatta magát a falról. Fentről nagyon messzinek tűnt a talaj, ezért leguggoltam mellé, és erősen megfogtam a kezét, hogy lejjebb ereszthessem őt. Mikor elengedte a kezem, ijedten szorítottam össze a szemeimet, ugyanis még így is szörnyen messzinek tűnt a talaj a lábától. Szerencsére Harrynek kutya baja sem lett, így én is megpróbáltam lemászni. Mivel én sokkal alacsonyabb voltam, több mint két méter is lehetett a lábam és a föld között, így nem mertem elengedni a falat. Hallottam, hogy a rendőrök már befordultak az utcába és felénk közeledtek.

- Ugorj, Destiny! Ne félj, elkaplak – hallottam Harry hangját, amitől félelmem megszűnt és sikerült elengednem a falat. A göndörke tartotta a szavát, egyszerűen elkapott, így tökéletesen megúsztam az érkezést.

- Egyben vagy? – kérdezte aggódó tekintettel, majd óvatosan a fájó bordámra simította a tenyerét. Szemeim könnyben úsztak a fájdalomtól, de próbáltam tartani magam.

- Persze, minden oké – nyögtem összeszorítva a szemeim.

- A faszt – rázta a fejét, majd egyszerűen felkapott a karjaiba és elindult velem. Nem akartam, hogy vigyen, hiszen el tudtam volna sétálni a kocsiig, de nem hagyta, hogy a saját lábamra álljak. Végre megérkeztünk a kocsihoz, így Harry óvatosan beültetett az anyósülésre, majd már el is rongyoltunk a helyszínről. A fájdalom viszont nem csökkent, így a göndörke folyamatosan káromkodott és szidta a zsarukat.

- Hé, nyugi… Nem kaptak el és én is rendben leszek – próbáltam csillapítani a dühét, mivel már kezdett hasonlítani egy szép piros paprikára. Nagy levegőket véve lassan lenyugodott, így mire hazaértünk, már csak szimplán rosszkedvű volt, nem dühös. Nem hagytam neki, hogy segítsen kiszállni az autóból, inkább saját magam kászálódtam ki onnan hatalmas fájdalmak közepette, majd igyekeztem nem összegörnyedni a liftben.

- Ugyan már Destiny, ennyire makacs nem lehetsz. Látom, hogy csillagokat látsz a fájdalomtól – rázta a fejét Harry, de én csak haragosan néztem rá. Mikor beestünk a lakásba, én azonnal a kanapéhoz vánszorogtam, hogy megfelelő helyzetben végezhessek magamon egy gyors vizsgálatot. Aggasztott, hogy miért fáj a bordám még ennyi idő után is. Meglepetésünkre Louis is otthon volt már, így érkezésünkre kidugta a fejét a szobájából.

- Hol voltatok? – kérdezte haragosan, mintha csak az apánk lenne. Harry válaszra sem méltatta, csak a karomnál fogva segített a kanapéra ülni. – Harry?? – türelmetlenkedett.

- Nem történt semmi, oké? Elmentünk várost nézni, megláttak minket a rendőrök de mint látod, nem kaptak el. Destinynek pedig fáj a bordája – hadarta a göndörke, miközben én már a bordáimat tapogattam és hatalmas levegővételekkel próbáltam túlélni a fájdalmat.

- Hívom Ravent – mondta Louis azonnal.

- Ne! Nem kell. Nincs semmi baj, csak kicsit bedurrant a megerőltetéstől. Semmi komoly – ellenkeztem.

- Biztos? – aggodalmaskodott Harry, mire ismét csak egy csúnya pillantást kapott tőlem.

- Biztos – sóhajtottam, kifújva az összes benntartott levegőt. A fájdalom kezdett csillapodni, aminek nagyon örültem. Épp ideje volt.

Harry mindent elmesélt Lounak, aki nem örült annak, hogy ekkora veszélybe sodortuk magunkat, de büszke volt a sikeres menekülésünkre.

- A net máris felrobbant miattatok – nevetett Louis a telefonjára pillantva. A kanapén fetrengve beszélgettünk és Louis sorra olvasta fel nekünk a cikkeket, amik megjelentek rólunk. Kiderült, hogy mikor a hatalmas tömegben voltunk, rengeteg kamera vett minket körbe, így több szögből is fel lett véve a csókunk. Az ajkamat beharapva néztem Louis reakcióját, aki csak halványan elmosolyodott, majd felnézett rám.

- Én tudtam róla, hogy ti… Ne nézz így rám – röhögött ki, mire tátott szájjal néztem Harryre. A kis pletykás!

- Hé, a legjobb haveromról van szó! Még szép, hogy tud róla – vonta meg a vállát, mire Louis büszkén bólogatott. A cikkekből kiderült, hogy a zsaruk is rájöttek, hogy Harry oldalán állok, de azt is hitegetik a néppel, hogy Harry gonosz módszerekkel vett rá erre. Ezeket a teóriákat egyszerűen csak kiröhögtük. Pár óra jókedvű röhögcsélés után már kezdtünk álmosak lenni, így miután mindenki letusolt, aludni tértünk. Én a hálószobába mentem, titkon reménykedve abban, hogy Harry majd követ, de nem tette meg. Egy órán keresztül csak néztem a plafont, de nem tudtam elaludni. Folyamatosan azon gondolkoztam, hogy Harry mennyivel kedvesebb velem mostanában. Úgy érzem, ténylegesen törődik velem és ez nagyon jól esik. Nem tudtam lehunyni a szemeimet, ezért a konyhába lopóztam, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet. Nem kapcsoltam villanyt, ugyanis nem akartam felébreszteni Harryt, így a sötétben tapogatóztam a poharak után. Csak a hatalmas ablakokon keresztül áramlott be a város fénye, ezzel kellemes homályba temetve az egész lakást. Már épp vissza akartam térni a hálószobába, mikor megpillantottam egy sötét alakot, aki éppen felém közeledett. Szemei csillogásából megállapítottam, hogy ő is épp annyira éber, mint én.

- Volt egy ígéretem, emlékszel? – kérdezte suttogva, miközben óvatosan hozzám simult és tenyereivel végigsimított a derekamon.

- Hmm, nem rémlik – válaszoltam a fejemet rázva, pedig pontosan tudtam, miről beszél.

- Akkor inkább megmutatom – suttogta a számra, majd már birtokába is vette az ajkaimat. Lassan, ráérősen csókolt, miközben egyik kezével a hajamat simogatta, másik kezével pedig a derekamnál fogva húzott közelebb magához. Lassan lépkedtünk a hálószoba felé. Harry egyáltalán nem sietett, csak lassan csókolt, mintha csak porcelánból lennék. Óvatosan lefektetett az ágyra, majd felém mászott és apró, nedves csókokat hagyott az arcomon, a nyakamon, majd a vállamon. Végül tényleg betartotta az ígéretét: Végigcsókolta testem minden egyes porcikáját.

Mikor másnap reggel felébredtem, Harry már nem volt mellettem: csak az összegyűrődött takaró árulkodott arról, hogy nem csak álmodtam az éjszaka történteket. Mosolyogva nyújtózkodtam egyet és még pár percig csak a plafont bámultam idióta vigyorral a képemen. Harry olyan gyengéd és romantikus volt az este, ami hihetetlen boldogsággal töltött el. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt elmondhatom Harryről, de teljesen levette a kemény álarcát előttem.

Mivel tudtam, hogy ma utazunk át New Yorkba, nem húztam tovább az időt, inkább elindultam a fürdőszobába, hogy felfrissítsem magam. Út közben hallottam, hogy a srácok a konyhában beszélgetnek, amit alap esetben figyelmen kívül hagytam volna, de épp meghallottam a nevem, ami felkeltette az érdeklődésemet.

- Szóval kezd komollyá válni a dolog Destinyvel, ha? – hallottam Louis kérdését. Hangjából tökéletesen ki tudtam venni, hogy szélesen mosolyog.

- Dehogy, csak szórakozunk – hangzott a válasz, amitől azonnal leolvadt a vigyor az arcomról.

- Ne már, Emily óta ő az első, akivel többet voltál egy alkalomnál. Valamit csak érezhetsz iránta! – folytatta Louis, amin muszáj volt elmosolyodnom. Aranyos volt tőle, hogy legalább próbálkozott.

- Ja, a farkam határozottan kedveli őt. De ez nem jelent semmit. Tudod, olyan ez, mint a barátság extrákkal. Sőt, tulajdonképpen tényleg az – szinte láttam magam előtt ahogy Harry megvonja a vállát, és őszintén szólva ettől egy kissé összetörtem. Tényleg nem érezne semmit? Úgy éreztem magam, mint akinek egy tőrt szúrtak a szívébe. Már le se tudtam tagadni, hogy többet éreztem Harry iránt.

- Össze fogod törni a szívét… - folytatta Louis elhaló hangon, mire Harry hangosan felsóhajtott.

- Nem fogom. Ő is pontosan tudja, hogy egy szívtelen barom vagyok és képtelen lennék úgy szeretni őt, ahogy az normális lenne... – Nem voltam képes tovább hallgatni a beszélgetésüket, halkan besurrantam a fürdőszobába és az ajtónak döntve a hátamat a padlóra csúsztam. Csak üres tekintettel meredtem magam elé miközben fejben jó erősen felpofoztam magam egy párszor. Hogy hihettem, hogy ő is érez valamit irántam? De hát az este annyira tökéletes volt…

Nem akartam, hogy megtudják, hogy kihallgattam a beszélgetésüket, így el kellett játszanom, hogy minden rendben van. Megpróbáltam összeszedni magam, elvégre Harry nem tett semmi rosszat, csak én értelmeztem félre a jeleit. Egy szó sem volt róla, hogy a „kapcsolatunk” romantikus alapon lenne. Furcsa, de a szívfájdalom ellenére még mindig akartam őt. Tudtam, hogy a szívem darabokra fog törni, de nem érdekelt, valamiért nem éreztem késztetést arra, hogy feladjam. Ehelyett inkább összeszedtem magam, hatalmas mosolyt pordukáltam az arcomra és így léptem ki a fürdőszobából.

- Reggelt! – köszöntem a srácoknak mosolyogva. Kicsit kínosan éreztem magam, ahogy Harryre néztem, de sokat segített az, hogy amint meglátott, az ajkába harapott, hogy leplezze a mosolyát. Miért küldene ilyen jeleket, ha nem érezne valamit irántam?

- Hogy aludtál? – kérdezte Louis visszatartott nevetéssel, mire egy haragos pillantást vetettem Harry felé, aki csak ártatlannak tettetve magát széttárta a karját. – Ne őt hibáztasd, vékonyak a falak – vonta meg a vállát Louis, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk, az én fejem viszont úgy égni kezdett, hogy egyikükkel se tudtam tartani a szemkontaktust.

- Fél óra múlva indulnunk kellene – nézett az órájára Harry, igyekezve elterelni a témát, aminek nagyon örültem.

- Akkor megyek is készülődni – mondtam azonnal. Talán soha nem éreztem magam még ennyire zavarban, mint akkor és ehhez nagyban hozzájárult az, hogy hallottam a beszélgetésüket korábban. Kicsit úgy éreztem magam, mint az egyetlen közülük, aki nem vette észre, hogy a göndör csak játszadozik. Visszatérve a hálószobába feszülten a hajamba túrtam és dühösen levetettem magam az ágyra. Akkor jutottam el arra a pontra, hogy haragudjak Harryre. Tényleg csak kihasznál, és még büszke is rá.

Haragosan motyogtam mindenféle átkot, miközben felrángattam magamra pár random ruhát és összepakoltam a maradék cuccot. Mire elkészültem, már sikerült lenyugodnom egy kicsit, így újból felvettem a „minden rendben” mosolyomat és így csatlakoztam a fiúkhoz. Az egész lakás úgy nézett ki, mintha itt se jártunk volna. Eszembe jutott a nap, mikor megérkeztünk. Olyan jól éreztem magam azokban a napokban. Harry akkoriban kezdett jobban megnyílni, rengeteget szórakoztunk. Hogy jutottunk el idáig?

Louist eléggé megviselte, hogy tovább kell indulnunk, de nem maradhattunk, hiszen a rendőrök pár nap alatt megtaláltak volna minket. Ahogy távolodtunk a háztól, úgy lett egyre szomorúbb a hangulat. Viszlát, Boston. Hiányozni fogsz.

- Hello New York! Jövünk! – kiáltotta Harry jókedvűen, mikor a város szélére értünk. Nevetve néztem a srácok hülyéskedését, és rádöbbentem valamire: Akármennyire is elbaszottak vagyunk mindhárman, úgy éreztem, a lehető legjobb helyen vagyok minden keserűség ellenére. Hogy miért? Még én sem tudtam pontosan, de biztos voltam benne, hogy köze van a göndörkéhez. Mi ez? Szerelem? Barátság? Talán valami a kettő között.

De kit érdekel? Abban a pillanatban jól éreztem magam. Nem tudtam, mit hoz a jövő, mi lesz velem, velünk vagy mi lesz miután befejeződik ez az egész, de reménykedtem abban, hogy New York meghozza majd a válaszokat. 

-------

Sziasztok!

Hogy telt az öszi szünetetek? Remélem sikerült kipihennetek magatokat és nem csak tanulással töltöttétek a hetet. 

Szerencsére mi nem kaptunk túl sok feladatot a szünetre, így sikerült behoznom a lemaradást Hostage-ügyben :) Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, de már túljutottunk a sztori felén és a legjobb részek még csak most következnek. (ördögi vigyor) 

Igyekszem a következő rész minél hamarabb hozni, addig pedig szép hetet kívánok mindenkinek :) 

Hostage | Tizenegyedik fejezet

Emerald

Rögtön gondolhattam volna. Eric szándékosan akarta ellenem fordítani Destinyt. Arra számított, hogy szerez egy besúgót, aki közvetlenül tőlem fogja vinni hozzá az információt. Destiny mindent elmondott és a gyanúm beigazolódott: Eric még csak meg sem közelítette az igazságot a kis meséjével. A saját bűneit kente rám, Destiny pedig, jogosan hihette, hogy igazat mondott, hiszen én azt hittem, a tényleges igazságot erősítettem meg szavaimmal.

- Mindent felejts el, Destiny. Ebből a történetből egy szó sem igaz! – mondtam Destinynek, aki meglepetten nézett rám. Már majdnem sikerült feldolgoznia azt, hogy egy kegyetlen sorozatgyilkos vagyok, erre kijelentem, hogy ez csak kitaláció. A helyében én is le lennék sokkolva.

- Harry, én ezt nem értem. Akkor mi az igazság? – kérdezte, szemében láttam a gyülekező könnyeket megcsillanni.

- Nem én öltem meg az anyám. Vagyis, hozzájárultam, de nem úgy, ahogy gondolod. Ez egy hosszú történet, de itt az ideje, hogy mindent megtudj.

*Visszaemlékezés, másfél évvel ezelőtt*

Aznap délután órákkal a vacsoraidő után érkeztem haza. Mikor beléptem, próbáltam csendesen felosonni a szobámba, de anyukám keresztbe tett kézzel várt rám a kanapén ücsörögve. Tekintetéből ítélve hatalmas slamasztikában voltam. Régebben nagyon jó kapcsolatunk volt anyával, de mióta Ericnek dolgoztam, eléggé elhidegültünk egymástól.

- Harry drágám, beszélnünk kell – mondta kimért hangon, mire egy hatalmasat nyelve leültem mellé. Rettenetesen fáradt voltam és féltem, hogy megérzi rajtam a fű szagát, ezért próbáltam tartani a távolságot.

- Meg tudnád nekem mondani, hogy mi ez és miért került a kanapé alá? – kérdezte idegesen, majd felemelt egy kis zacskót, amiben a következő heti vásárlóm adagja csücsült. Meg sem mertem szólalni, csak összeszorult torokkal néztem a lábfejemre, mintha valami rettentő érdekes dolog lenne. – Tudod, Harry, mindig is biztos voltam benne, hogy értelmes gyerek vagy. Hogy ezek az utcai bandázások teljesen ártalmatlanok és hozzájárulnak a tinédzser korodhoz, de most nagyot csalódtam benned. – olyan megvetést és szomorúságot még soha nem láttam a szemeiben, ezért nagyon elszégyelltem magam. – Tudom, hogy nem túl jó a kapcsolatunk mostanában, de azt hittem ez csak a felnőtté válás miatt van… Na de hogy füvezz, azt soha nem gondoltam volna rólad, kisfiam. – egyre jobban emelkedett a hangja, így a mondata végére már egyenesen ordított.

- Az nem az enyém… Én csak árulom. Kell a pénz… - próbáltam magyarázkodni, de ezzel csak még nagyobb robbanást váltottam ki, mint amire számítottam. Órákon keresztül kaptam a fejmosást és még a kis zacskót sem kaptam vissza. Végül anyukám sírva felküldött a szobámban én pedig megsemmisülve feltápászkodtam. Legnagyobb meglepetésemre a nővérem ott állt a lépcső alján, és könnyes szemekkel nézett rám.

- Igaz ez, Harry? – kérdezte remegő ajkakkal. Szemsminkjét teljesen lesírta, én pedig csak hebegni tudtam.

- Gemma, én… - próbáltam magyarázkodni, de egyetlen épeszű érvet sem tudtam felhozni.

- Ne is mondj semmit – rázta a fejét, majd kikerülve engem anya mellé ült és vigasztalóan átölelte.

- Sajnálom – suttogtam magam elé, de egyikőjük sem hallotta. Csak bezárkóztam a szobámba, és órákig püföltem a szakadt, megviselt bokszzsákomat. Este tizenegy tájékán azonban hatalmas zajra lettem figyelmes, így résnyire nyitottam az ajtóm és kidugtam a fejem, hogy hallgatózzak. Egy pillanat alatt görcsbe rándult a gyomrom, ugyanis Eric hangját hallottam meg a földszintről.

- Hol van az a nyomorék Emerald? – kérdezte valószínűleg anyámtól, mire ő védelmébe kerített, és azt mondta, nem itt lakok. Sajnos Eric nem hitt neki, de a hangok alapján anya megpróbálta megállítani őt. Akkor hirtelen vettem a bátorságom és leszaladtam a lépcsőn. Az a kép örökre az elmémbe vésődött. Ott álltak ketten, Eric anya fejéhez szorítva a fegyvert, aki kétségbeesetten nézett fel rám.

- Na végre, itt van ez a szemétláda – vigyorodott el Eric, de továbbra sem engedte el anyámat.

- Ereszd el őt! – kértem őt, de semmit nem értem el gyenge hangommal.

- Ó, eszem ágában sincs, amíg nem adod meg nekem azt, amit kértem – erősködött, mire hatalmasat nyeltem és pár lépést közelítettem feléjük. Anyu aggódva nézett rám, én pedig bocsánatkérően pillantottam vissza rá.

- Nem tudlak most kifizetni… Talán holnap… - próbáltam menteni a menthetőt, de ő a fejét rázta.

- Az már túl későn lesz. Ha nem tudsz fizetni, búcsúzz el anyukádtól… - mondta ördögi vigyorral a képén, mire egy ütemet kihagyott a szívem.

- Ne! – kiáltottam hirtelen, mire megállt a mozdulatában és érdeklődve pillantott rám. – Kérlek, vigyél el engem, vagy bármi, de ne bántsd őt! – kérleltem őt elgyengülve.

- Tudod, Emerald - kezdett bele csevegő hangon -, velem nem érdemes ujjat húzni. De hát, hibáiból tanul az ember – vonta meg a vállát, majd azzal a mozdulattal meghúzta a ravaszt. Fájdalmasan felkiáltottam, de már túl késő volt. A nő, aki a világra hozott, a szemem láttára zuhant a földre üres tekintettel. Nem is gondolkoztam, azonnal odafutottam hozzá, és próbáltam feléleszteni – sikertelenül. Anyám fején egy nagy lyuk tátongott, belőle pedig ömlött a vér. Nem lehetett megmenteni.

- Sok sikert, pancser – röhögte Eric, majd lazán elsétált, mint aki jól végezte a dolgát. Hallottam, ahogy az asztalra dobta a pisztolyát, így nem is gondolkodva, azonnal felkeltem és a kezembe kaptam a fegyvert. Egy pillanatig csak néztem rá, aztán úgy döntöttem, utána eredek. Abban a pillanatban lépéseket hallottam a lépcső felől és a nővérem ijedt pillantásával találtam szembe magam.

- Mi történt, Harry? Mintha… - mondta, álmosan dörzsölve a szemeit, majd megpillantotta a földön heverő édesanyánkat. Azonnal könnyekben tört ki és hangtalanul sírva nézett halott anyánkra, majd a kezemben lévő fegyverre. Meg sem tudtam szólalni.

- Harry… - sírta, majd leborult anyánkra és ahogyan csak tudta, átölelte és az ölébe vette őt.

- El kell… El kell intéznem valamit – mondtam remegve, majd már ki is rohantam a házból. Akkora sokkban voltam, hogy egyáltalán nem tudtam gondolkodni, így végigszaladtam az utcán, abban reménykedve, hogy még utol tudom érni Ericet, hogy megöljem. Akkor képes lettem volna a puszta kezemmel megfojtani őt. Nem tudom mennyi időt tölthettem el a keresésével, de végül feladtam és bőgve ordítoztam az utca közepén.

- Bazdmeg! Bazdmeg! Bazdmeg! – ismételgettem üvöltve, miközben jópár kukát felrúgtam, amerre jártam. Mikor visszaértem a házba, Gemma ugyanott hevert anyukánkkal, és kétségbeesetten szorongatta gyenge testét.

- Mit tettél? – zokogta Gemma, csalódottan nézve rám, de én meg sem tudtam szólalni. Idegesen a hajamba túrtam és csak néztem őket. Nem tudtam felfogni, ami történt. Az egész az én hibám volt. Még mielőtt bármerre is mozdulhattam volna, a rendőrök már be is léptek az ajtón, mire könnyektől csillogó szemekkel megfordultam és kétségbeesetten néztem rájuk, akik nagy meglepetésemre, azonnal rám szegezték fegyverüket és letartóztattak. Akkor esett csak le, hogy még mindig Eric pisztolyát szorongattam a kezemben. Azt a fegyvert, amellyel anyámat lelőtte. A rendőrök ugyan csak megbilincseltek, de én elgyengülve a térdemen kötöttem ki, miközben végignéztem ahogy anyámról lehámozzák a nővéremet, majd egy hullazsákba teszik a testét. Elkaptam Gemma tekintetét, aki szintén nem bírta abbahagyni a sírást.

- Sajnálom – tátogtam hangtalanul, de ő megrázta a fejét, és elkapta a tekintetét.

*Visszaemlékezés vége*

- Harry, ez szörnyű! – sírta Destiny, vadul törölgetve a könnyeit. A hatalmas gombóc a torkomban fojtogató volt, de igyekeztem visszatartani a könnyeimet. Nem tűnhettem gyengének Destiny előtt.

- Nem is próbáltam magyarázkodni a rendőröknek, mert minden bizonyíték ellenem volt. Rajta volt az ujjlenyomatom a fegyveren, és még ha be is köptem volna Ericet, az egész bandája rám szabadult volna és akkor már én is a föld alatt hevernék pár méterrel. – mondtam. Mesélésem közben mindketten a motorháztetőnek dőltünk, miközben Destiny a kezemet szorongatta izgalmában. Talán fel sem tűnt neki, de nem engedett el és ez jól esett.

- Annyira sajnálom… Minden, amit mondtam neked… Mindent visszaszívok! – sírta szánakozva nézve rám, de én csak elmosolyodtam.

- Teljesen igazad volt. Ha nem keveredek ilyen zűrös ügyekbe, még mindig lenne anyukám – mondtam, megvonva a vállam. Szerencsére éppen elég idő telt el ahhoz, hogy gond nélkül tudjak erről beszélni.

- És mi van a többi „áldozattal”? – kérdezte, letörölve a könnyeit. Próbált lenyugodni, de láttam rajta, hogy ez az egész még őt is mélyen megérintette.

- Mindet Eric nyírta ki, mert nem tudtak fizetni. Tulajdonképpen az összes gyilkosságát rám fogta. Tőlem is elvárta volna, hogy kinyírjam azokat, akiknek nem volt elég pénzük, de én soha nem tettem meg. Ezért lett tartozásom, amiért anyám életével fizettem – magyaráztam neki.

- De mégis miért? Miért utált ennyire? – Destiny pontosan arra a válaszra várt, amit nem szívesen mondtam el neki, mégis megküzdöttem a büszkeségemmel és feltártam előtte az igazságot.

- Furcsa visszagondolni, de Ericcel régebben nagyon jóban voltunk… Ingyen kaptam tőle füvet, úgy éreztem, mintha lenne egy pót-apám, mert mindig meghallgatott. Aztán… Elbasztam az egészet azzal, hogy megdöntöttem a barátnőjét. Nem is fogtam fel, hogy kivel bújok ágyba, mert úgy be voltam tépve, hogy még a saját nevemet sem tudtam… Szóval ő erre rájött. Akkor láttam először halottat. Azt mondta neked, hogy én öltem meg a barátnőjét, ugye? – kérdeztem, mire bizonytalanul bólintott – Hát, a rendőröknek is ezt mondta, pedig valójában ő tette. Azt hittem, csak megver majd, esetleg szakít a barátnőjével, de ehelyett lelőtte a lányt és megfenyegetett, hogy még egy félrelépés és börtönbe dug. Egy ideig meg is húztam magam, de aztán mikor egyre több embert kellett volna megölnöm, betelt a pohár. Rájöttem, hogy nem akarok olyan lenni, mint ő de akkor már késő volt… - meséltem ködös tekintettel, ezzel felsértve a régi begyógyulófélben lévő hegeimet. A mai napig nem értettem, miért nem engem ölt meg a lány helyett.

- Harry, ez borzalmas… - szipogta, majd hosszasan nézett a szemembe. Nem tudtam mit tenni, csillogó szemeim elárulhatták neki, hogy ez nagyon nehéz volt nekem. Meglepetésemre meg akart ölelni, de annyira megilletődtem, hogy elhúzódtam tőle. Egy pillanattal később ezt megbántam, de akkorra már mindegy volt, Destiny megértően visszadőlt a kocsira.

- Eddig elképzelni sem tudtam, mi történhetett – rázta a fejét, pulcsija ujjával letörölve a könnyeit. Már nem sírt, de hangja gyenge volt, jelezve, hogy bármikor újból bőgni kezdhet. – Sajnálom, hogy hittem Ericnek. Nem is értem mit gondoltam.

- Már megszoktam. Még a saját nővérem sem hitt nekem. Ő még annyira sem volt nyitott a magyarázatomra, mint te – Destiny teljesen ledöbbent.

- Mi? De hát… Nem is tudja, hogy Eric áll emögött? – megráztam a fejem, mire őszinte sajnálattal a szemében a hajába túrt.

- Tudom, egy hatalmas barom vagyok, nem kell mondanod… - forgattam a szemem, hiszen láttam rajta, hogy próbálja összerakni a kockákat.

- Hogy kerülhettél ekkora félreértésekből álló sorozatba? Miért nem álltál ki magadért? – kérdezte értetlenül.

- Változtatott volna valamin? – kérdeztem vissza ingerülten. Pontosan tudtam, hogy elcseszett egy életem van, nem volt szükségem arra, hogy Destiny is megerősítsen ebben.

- Igen! Vagy nem… Nem tudom, talán! – kiáltotta összezavarodva, majd hosszas csendbe temetkezett. Mindketten csak néztünk magunk elé és gondolkodtuk. Ugyan azt nem tudtam, Destiny min töri a fejét, viszont én, mint mindig, emésztettem magam. Jó ötlet volt mindent elmondani Destinynek? Most, hogy már tudott mindent, eléggé kínosan éreztem magam. Nem voltam ártatlan, ez tény, viszont elég durván belekeveredtem a sötét dolgokba - akaratom ellenére.

Reménykedve néztem a csillagos égre, miközben nagyot sóhajtottam. Leheletem látszott a levegőben, ugyanis még mindig elég hideg volt ahhoz képest, hogy alig pár nap és már a márciusba lépünk.

- Haragszol még rám? – szólaltam meg hirtelen, elválasztva tekintetemet az égről, és Destiny arcára néztem, aki szintén a csillagokat vizslatta.

- Már, hogy ne haragudnék? Ha korábban elmondtad volna, most minden rendben lenne… Komolyan ennyire nem bíztál meg bennem? – kérdezte fájdalmas arckifejezéssel.

- Nem tudtam, hogyan fogsz reagálni, oké? Reméltem, ha nem tudsz semmiről, Eric nem vesz célba téged… De elbasztam, mint eddig mindent – ráztam a fejem csalódottan. Nem tudtam, meddig leszek képes elviselni a szerencsétlenségemet, de már kezdett az idegeimre menni. Össze kellett szednem magam.

- Igen, ezt tényleg elbasztad – bólintott -, de még nincs minden veszve. Ugyan még haragszok rád, amiért nem avattál be, de segítek lecsuktatni Ericet. – mondta halvány mosollyal az arcán.

- Szerintem félreértettél. Nem lecsuktatni akarjuk, az nem elég büntetés – néztem mélyen a szemébe. Először nem értette, mit szeretnék ezzel mondani, de aztán elképedt arcáról leolvastam, hogy minden elemet összerakott végre.

- Ne, Harry, ez nem megoldás… - ellenkezett. – Nem lehetsz olyan, mint ő. Te különb vagy. Ő egy gyilkos, te nem vagy az!

- Idő közben elfelejtetted, hogy kinyírtam valakit miattad? – ráncoltam a homlokom, mire felkapta a vizet.

- Nem köteleztelek rá! Hagyhattál volna meghalni, soha nem tudtam volna meg – Destiny arca egy pillanat alatt piros lett, hiszen teljesen máshogy értelmezte szavaimat, mint ahogy értettem. – Ne engem hibáztass miatta!

- Lehet, hogy jobb lett volna hagynom! – válaszoltam ingerülten, mire hitetlenül eltátotta a száját, aztán egyszerűen ellökte magát a kocsitól, hogy otthagyjon. Azonnal megbántam, amit mondtam, és próbáltam menteni a helyzetet. – Destiny, nem úgy… - próbálkoztam, de azonnal leállított.

- Ne mondj semmit – rázta a fejét, miközben újabb könnyek folytak végig az arcán. Nem hagyta, hogy jóvá tegyem az elszólásomat, csak dühösen megfordult és otthagyott egyedül. Még hallottam, ahogy becsapja maga után az edzőterem ajtaját. Talán azt várta, hogy majd utánamegyek?

- A kurva életbe! – kiáltottam dühösen, majd teljes erőből a kocsi kerekébe rúgtam. Mivel fájdalmas volt a lábam találkozása a kemény kerékkel, még idegesebb lettem, így jó párszor arcon csaptam magam. Hogy lehetek ekkora barom? Hirtelen felindulásból csak beültem a kocsiba és elkocsikáztam az új kedvenc helyemre: az erdőbe, melyet rengetegszer látogattam már meg az utóbbi időben. Órákon keresztül járkáltam a fák között, ám ez alkalommal egyetlen golyót sem lőttem ki. Csak gondolkoztam. Egy hülye, naiv kisfiú vagyok, semmi férfiasság nem szorult belém. Hiányzott mellőlem egy apa, aki megmutatja, hogyan kell igazi férfinak lenni, de nekem ez nem adatott meg, és végül ide kerültem. Az életem romokban hevert, de ennek ellenére próbáltam kitartani.

Mikor hazaértem, már mindenki mélyen aludt, így csak lefeküdtem a kanapéra és beburkolóztam egy pokrócba és bámultam ki a fejemből. Tudtam, hogy bocsánatot kell kérnem Destinytől.

Destiny szemszöge

Fájdalmas volt végighallgatni azt, ami Harryvel és a családjával történt. El sem tudtam képzelni, mit érezhetett akkor, hogy mit érezhet most. Miután elviharzottam, folyamatosan gondolkodtam ezen a helyzeten. Még Niall sem tudta elterelni a figyelmemet, akinek segítettem rendbe rakni a pultot még zárás előtt. Megkértem, hogy vigyen haza és reméltem, hogy Harryt is otthon találom, de csak Louval futottam össze. Louis mit sem sejtve, mosolyogva üdvözölt, de bennem akkor tört össze valami. Harry kiterítette előttem az igazságot és még én haragszom rá egy indulatokból fakadó mondat miatt.

- Hé, hé, mi a baj? – kérdezte Louis azonnal, a könnyek által elhomályosult tekintetem láttán. Akkor nem bírtam tovább, heves zokogásban törtem ki és simán a padlóra rogytam volna, ha Louis nem kap el és nem von ölelésébe. – Nyugalom, Destiny, nincs semmi baj. Mi történt? – kérdezte gyengéden simogatva a hátam. Én csak zokogva markolásztam a pulcsiját hosszú perceken keresztül, ő pedig türelmesen megvárta, míg összeszedem magam.

- Harry elmondta… - szipogtam végül, miután lassan elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézzek. Lou látszólag nagyon meglepődött, de aztán kíváncsi tekintettel nézett vissza rám.

- Hol van most? – kérdezte.

- Nem tudom! Már azt hittem, hogy minden rendben lesz, de újból összevesztünk… Az egész az én hibám, túlreagáltam… - ráztam a fejem, dühösen letörölve a könnyeimet.

- Semmi baj, megértem. Én sem tudnám azonnal feldolgozni – mosolygott rám, amitől kicsit jobban éreztem magam, de még mindig szörnyen utáltam magam azért, mert ilyen apróságon fel tudtam kapni a vizet.

- Azt hiszem lefekszem, nagyon fáradt vagyok – motyogtam, mire Lou megértően bólintott, majd bátorítóan megdörzsölte az ép vállamat. Idő közben el is feledkeztem sérüléseimről, csak tusoláskor jutott eszembe, hogy még mindig félig rokkant vagyok. Sokáig nem tudtam elaludni. Csak feküdtem az ágyban, a plafont bámulva és gondolkoztam. Azt is hallottam, mikor Harry hazaért. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy bocsánatot kellene kérnem tőle, de a büszkeségem az ágyban tartott mozdulatlanul. Végül, pár óra gondolkodás után elnyomott az álom.

Másnap reggel kellően jó hangulatban ébredtem. Mikor a konyhába sántikáltam, hogy csináljak egy kis kávét, Harry még mélyen aludt a kanapén, amiről beugrott a megállapodásunk, amit még az ideérkezésünk napján kötöttünk, mégpedig, hogy felváltva alszunk a nappaliban. Ez rengetegszer megdőlt már, hiszen Harry egyszer sem aludt a hálószobában és sokszor én is a kanapén aludtam be filmnézés közben. Próbáltam halk lenni, de egy rossz mozdulatnak köszönhetően az oldalamba nyilallt a fájdalom, így újból a padlón kötöttem ki összegörnyedve.  Esésemre Harry felébredt és álmos tekintettel ült fel, hogy megnézze mi történt.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva, felfogva, hogy a padlón fetrengek az oldalamra szorítva a tenyerem.

- Aha – nyögtem fájdalmasan, de ő megrázva a fejét felpattant, hogy segítsen nekem.

- Még mindig ennyire fáj? – kérdezte, óvatosan felhúzva engem a földről. A büszkeségem azt súgta, hogy lökjem el magamtól, de én inkább hagytam, hogy segítsen.

- Néha belenyilall és akkor a földön kötök ki, de amúgy egész jó már – mondtam, nagy levegőt véve, próbálva enyhíteni a fájdalmam. Harry nem engedett el, derekam köré fonva a kezét erősen tartott és beharapott ajkakkal nézett rám.

- Nézd, Destiny… Nagyon sajnálom azt, amit tegnap mondtam. Nem gondoltam komolyan – mondta halkan, bűnbánó arcot vágva. A fájdalomtól nem tudtam mondani semmit, csak szótlanul néztem a szemébe. Esésemre Louis is felkelt, ugyanis pár pillanattal később ő is megjelent mellettünk, mire Harry már elengedett.

- Megint az oldalad? – kérdezte Lou szokásosan, ugyanis ő már jópár ilyen alkalomnak tanúja volt korábban. Csak sóhajtva bólintottam, majd miután elmúlt a fájdalmam, mindannyian a konyhába mentük.

- Niall hívott, hogy ma nem tud bejönni, szóval én leszek ma a pultban. Valamelyikőtök jöhetne leltározni, mert a szöszi túl lusta volt hozzá tegnap – mondta Louis.

- Majd én megyek – lelkesedtem azonnal. Eléggé megviselhetett a rokkantságom, hiszen minden egyes feladatnak úgy örültem, mint gyerek a cukorkának.

- Én is jövök – mondta Harry, mire mindketten meglepetten néztünk rá. – Nem lenne jó ötlet egyedül pakolgatnod a dolgokat – magyarázta, amitől Louis megnyugodott, de én továbbra is az arcát vizslattam. Zavarban volt, és bizonytalanul nézett rám. Soha nem láttam még ilyennek, olyan volt, mint egy elveszett kisfiú és ez egy kicsit megrémisztett. Hol van az a magabiztos és kemény Emerald, akit megismertem?

Délután kettőkor már a bokszteremben is voltunk, és Louis a kezembe adta a termékek listáját. Rám várt az a feladat, hogy mindent pontosan felírjak, Harry pedig pakolgatásra és számolgatásra volt ítélve, így hát, míg Louis a raktárhoz ment, mi a pultnál kezdtük a számolást. Mivel a terem csak késő délután nyitott a mai napon, minden üres és sötét volt, de még így is elképesztően jól nézett ki a hely.

- Na jó, mivel kezdjünk? – kérdezte Harry nagyot sóhajtva, miközben körbenézett a sok doboz és mindenféle szer között. Én a pult alatt helyezkedtem el a földön, egy jó nagy üres területen. Az oldalam megint szúrt, de igyekeztem nem foglalkozni vele.

- Kezdjük az üdítőkkel – vontam meg a vállam, elvégre soha nem csináltam még leltározást, fogalmam sem volt róla, hogy milyen sorrendben vagy hogyan kéne hozzákezdeni. Ahogy gondoltam, Harry sem volt jártas ebben, de vadul számolgatta a cuccokat, majd a végső számokat lediktálta nekem. Eléggé unalmas meló volt, de közben legalább bámulhattam Harryt, aki – ahogy telt az idő -, egyre vidámabbá vált.

- Vanília ízű proteinporból mennyi van a pult alatt? – kérdezte, teljesen belemászva az egyik szekrénybe. Gyorsan körülnéztem magam körül és megszámoltam a hatalmas tégelyeket.

- Ötöt látok, de a csokisból eggyel kevesebb van, mint hittük – mondtam felsóhajtva, ugyanis nagyon úgy tűnt, hogy valamit elszámoltunk.

- Mi? Az nem lehet… - értetlenkedett, miközben ő is négykézláb ereszkedett mellém, hogy megnézze a papírokat a saját szemével.

- Pedig valamit elszámoltál. Ez csak nyolc. Nem kilenc – magyaráztam, végig mutatva a dobozokon, miközben Harry arckifejezését figyeltem. Már vagy egy órája ezzel foglalkoztunk és kezdte nagyon unni az egészet, így folyamatosan rágta dús ajkait.

- Tényleg elszámoltam – látta be végül, mire csak unottan megforgattam a szemem és hátradöntöttem a fejem, mert újból kellett kezdenünk a proteinporok csoportját.

- Jól érzem, hogy még mindig dühös vagy? – kérdezte, kitépve egy újabb oldalt és elhajítva a papírgalacsint a szemetesbe.

- Ja – dünnyögtem kedvtelenül, mire feladva a leltárat elhajította a lapokat és közelebb mászott hozzám. Valójában egyáltalán nem voltam rá dühös, de a büszkeségem nem engedte, hogy ezt bevalljam neki.

- Hányszor kérjek még bocsánatot? Csak téged akartalak megkímélni ettől az egésztől – magyarázta, alig pár centire tőlem. A szűk helynek köszönhetően lehetetlen volt úgy elhelyezkednie, hogy ne érjen hozzám, amivel egyenesen szikrákat keltett köztünk.

-  Eléggé hihetetlen, hogy az én életem miatt aggódtál. Egészen eddig azt hittem nincsenek is érzéseid – piszkáltam őt tettetett sértettséggel, de ekkorra már nem tudtam elrejteni a mosolyomat, amit közelsége okozott. A szűk hely eléggé intimmé tette a helyzetet, ami nagyon tetszett, hiszen eszembe juttatta, hogy legutóbb hogyan gabalyodtunk egymásba. Már régen megbocsájtottam Harrynek, de neki ez csak most esett le, így megkönnyebbülten felnevetett és ajkába harapva nézett rám, miközben közelebb simult hozzám. Abban a pillanatban nem akartam mást, csak megcsókolni őt. Túl sok idő telt el azóta, hogy utoljára éreztem az ajkait, és újból érezni akartam őt. Nem csinált semmit, csak mélyen a szemembe nézett, de nekem mégis liftezett a gyomrom és felgyorsult a légzésem. Nagyon nagy problémával néztem szembe, mégpedig ez a fenegyerek megdobogtatta a szívemet.

- Látom a szemedben mennyire beindítottalak… Pedig még le sem vettem a felsőmet – vigyorgott elégedetten és a lábaim közé furakodott, mire rosszallóan megráztam a fejem és a tarkójánál fogva közelebb húztam magamhoz. Nem tudtam tisztán gondolkodni, csak azt akartam, hogy hevesen megcsókoljon és tökéletes ajkaival újra végigcsókolja a testem. Hirtelen döntésként ajkaimat övéire nyomtam, amivel elléggé megleptem, hiszen valószínűleg arra számított, hogy csak játszadozni fogok vele. Azonnal visszacsókolt, nyelve máris feltérképezte a számat, hatalmas tenyerével pedig közelebb húzott magához én pedig válaszul beletúrtam kócos fürtjeibe. Annyira jó érzés volt erős karjaiban lenni, hagyni, hogy vezessen és nem gondolni semmire, csak rá és az érintéseire. Most már muszáj volt elfogadnom: Harry baromi jól csókol. Néhol bele-beleharapott ajkamba, meghúzta azt, aztán elmosolyodott, mert érezte, hogy lassan szétcsúszom alatta. Amint keze becsúszott a pólóm alá, és forró bőrömhöz ért, nem bírtam tovább, felnyögtem, amit ő hatalmas vigyorral fogadott. Élvezte, hogy kínozhat engem, de bevallom, nekem is eléggé tetszett. Gondoltam itt az ideje egy kis visszavágásnak, így kezemet végigvezettem mellkasán, le az öléhez, majd egy jól irányzott mozdulattal belemarkoltam dudorodó férfiasságába, ami annyira meglepte, hogy ugrott egyet, ezzel jobban odadörgölőzve hozzám.

- Ezt még visszakapod, cicus – nyögte a számba, megszakítva csókcsatánkat egy pillanatra, mire még egyszer megszorítottam őt.

- Ne hívj így – figyelmeztettem őt mélyen a szemébe nézve, mire szélesen elvigyorodott, majd megfogva mindkét csuklómat, maga alá terített és lefogta kezeimet.

- Úgy hívlak, ahogy akarlak, cica. A túszom vagy, emlékszel? – vonta fel fél szemöldökét, próbálva megijeszteni engem, de nem jött össze neki. Ha az első pár napban tette volna ugyanezt velem, talán megrémültem volna, de ismerve Harryt, ez az egész csak játék volt. Meg sem várva a válaszom, azonnal a nyakamra tapadt és vámpír stílusban szívni kezdte az érzékeny bőrömet. Apró csókokat hagyott rajta, aztán megharapott, amitől teljesen libabőrös lettem. Nyögdécseltem, ficánkoltam alatta, de a csípőmön ült, így nem volt sok esélyem szabadulni. Hatalmas tenyerével óvatosan simogatta az érzékeny oldalamat, ami nagyon jól esett, hiszen teljesen megszűnt az összes fájdalmam. Eléggé abszurd helyzet volt ez az egész, itt volt egy elképesztően szexi pasi, aki egyben az elrablóm is volt, és épp a nyakamat szívta egy bokszterem pultja alatt leltározás közben. Keze ismét a pólóm alá siklott, ezúttal azzal a szándékkal, hogy le is vegye, de abban a pillanatban egy csapódás hallatszott egész közelről, majd pár másodperc múlva Louis hangját is meghallottuk.

- Harry? – kereste a göndört, aki éppen rajtam feküdt és a pólómat fogta a kezében, rám nézve segítségért. Csak rám dobta a pólóm, lemászott rólam, majd felállt.

- Itt vagyok. A proteineket számolom, Destiny pedig eltűnt – mondta Harry gyorsan, elképesztően rosszul hazudva, ami miatt majdnem felkuncogtam, de azért visszatartottam a nevetésem.

- Hogy érted, hogy eltűnt? – kérdezte ijedten Lou, és hallottam is a felgyorsuló lépteit.

- Nem úgy! Valahová elment. – kontrázott Harry, mire legjobb barátja hangosan felsóhajtott.

- Még mindig nem békültetek ki? Tegnap sírva esett be a lakásba miattad – szinte láttam magam előtt, ahogy Louis rosszallóan rázza a fejét. Kínosan éreztem magam, amiért kihallgattam a beszélgetésüket.

- Nem, öööh… Sikerült megbeszélnünk… Már minden oké. Asszem – Harry még mindig szörnyen rosszul hazudott, de ahogy hallottam, Louis teljesen bevette a dolgot.

- Akkor jó – könnyebbült meg, majd elindult a pult felé, ahol én bujdostam. Nem láttam, de érzékeltem, hogy Harry megfeszül.

- Megnéznéd őt a raktárban? Szükségem lenne a lapokra, mert nála van minden. – mondta gyorsan a göndör, mire a léptek más irányt vettek fel, mígnem teljesen eltűntek és Harry visszamászott hozzám. 

- Nocsak, hazudunk a legjobb haverodnak? – kérdeztem tőle vigyorogva, miközben visszatornásztam magamra a felsőm és kicsit rendbe tettem a hajam.

- Oh, fogd be – nézett rám összeszűkült szemekkel, majd felhúzott, hogy leporolhassam magam. – De csak hogy tudd - rántott magához újból, ám ezúttal csak fenyegetően nézett a szemembe –, még nem végeztünk – jelentette ki, majd a kezembe adta a papírokat és pár lépést hátrált tőlem. Louis abban a pillanatban ért vissza.

- Nyugi, megtaláltam – mosolygott győztesen Harry, majd kivette a papírokat a kezemből, mintha most hoztam volna őket. Lounak semmi nem tűnt fel, gyorsan átnézte, hogy mennyit haladtunk, aztán mivel már más dolga nem volt, besegített nekünk a számolásban. Én még mindig megszeppent és zavart voltam Harry akciója miatt, így csak csendesen izgultam amiatt, hogy Harry vajon mit fog tenni velem, miközben ők felírták a maradék árukat is. Én kényelmesen elhelyezkedtem a pult tetején és nagy érdeklődést mutatva olvastam az egyik kis proteinszelet összetevőit, és fél szemmel figyeltem Harryt, aki túl sokszor pillantott felém. Az egyik ilyen alkalommal sikerült elkapnom a tekintetét, miközben Louis éppen a lappal volt elfoglalva, de vadul magyarázott a göndörkének. Pimaszul féloldalas mosolyra húzta a száját, majd éhesen megnyalta azt. Azt hittem, ott menten ledőlök a pultról, de idejében sikerült megkapaszkodnom a szélében, így biztonságban maradtam a helyemen. Harry erre csak egy nyertes vigyorral reagált, majd visszafordult a munkához. Én továbbra sem vettem le róla a szemem, csak vágyakozva néztem izmos hátát azt kívánva, bárcsak hozzáragaszthatnám magam, vagy valami. Fogalmam sincs, mi a fene ütött belém akkor, de elég intenzív és ragacsos érzés volt ahhoz, hogy összeszoruljon tőle a gyomrom. Mivel nem akartam, hogy csak én szenvedjek a várakozástól, ki kellett találnom valamit, amivel felcsigázhatom őt. Öltözékem nem volt túl szexi, mivel csak egy jóganadrág és egy normál póló volt rajtam, amivel nem igazán tudtam játszadozni, viszont beugrott egy ötlet. Megpróbáltam lemászni a pultról, de félúton felnyögtem a fájdalomtól, ami az oldalamba nyilallt. Ez nem volt a tervem része, mégis elég jó eredményt értem el vele, hiszen Harry felfigyelt rám, majd segített lemászni a pultról. Louis továbbra is a papírokba temetkezett, így hát akcióba lendültem.

- Ne nézz így rám, Tarzan – suttogtam a fülébe szorosan a mellkasához simulva, miközben végigsimítottam a derekán, majd belemarkoltam férfiasságába a játék kedvéért. Nagyon meglepődött mozdulatomon, ugyanis egy köhintéssel próbálta leplezni a feltörő nyögését. Egy pillanat alatt megkeményedett a „pici Harry”, amit a göndörke bosszús tekintettel vett tudomásul.

- Nem játszol tisztességesen, cicus – suttogta vissza, mire gonoszul elmosolyodtam.

- Dehogynem – válaszoltam vigyorogva, majd megismételtem előző mozdulatomat, mire ő fájdalmasan az ajkába harapott és élesen vette a levegőt.

- Utállak – nyögte halkan, majd hátrébb lépett tőlem, hogy nehogy mégegyszer hozzáérjek. Győztes vigyorral fordultam meg, majd indultam el egy rövid sétára a bokszteremben, míg a srácok befejezik a leltárt. Körülbelül másfél óra múlva már készen is lettek, így hát visszabicegtem hozzájuk. Harry tetőtől talpig végigmért amint odaértem, Louis pedig csak mosolygott.

- Miben sántikálsz? – kérdezte Harry kérdőn nézve rám, utalva a rokkantságomra.

- Cipőben – válaszoltam megforgatva a szemem, mire mindketten fájdalmasan felnevettek.

- Kösz a segítséget, srácok, mára ennyi. A többi dolgot elintézem már egyedül – mondta Louis végül, ezzel szabadjára engedve minket. Kérdő tekintettel néztem Harryre, miközben bevillant a fejemben pár kép, hogy mégis mit fog velem csinálni ezután, amitől azonnal felgyorsult a szívverésem. Elhatároztam, hogy még azelőtt kikészítem őt, hogy bármit tehetne, ezért úgy tettem, mintha cseppet sem izgatna a dolog. Lassan sétáltunk ki a bokszteremből, onnan pedig egyenesen a kocsiba ültünk. Nem szólaltam meg, még csak rá sem néztem a göndörkére.

- Tudom mit csinálsz és nagyon nem tetszik – mondta, de hangján hallottam, hogy valójában nagyon is tetszik neki, hogy harcolnia kell a kegyeimért.

- Nem tudom miről beszélsz – ráztam a fejem értetlenséget tettetve, mire hitetlenül felnevetett és beindította a kocsit. Csendesen néztem a lenyugvó napot, miközben azon gondolkoztam, vajon Harry mit fog bevetni ahhoz, hogy megszerezzen. Nem várt sokat az akciójával, alig indultunk el fél perce, máris a combomra simította a szabad kezét és megszorította azt.

- Csak ennyi, Tarzan? Nem vagy túl jó ebben a… - szekáltam azonnal, de meg se várta, hogy befejezzem, máris feljebb csúszott a keze, amitől bent maradt a maradék levegőm is.

- Mit akartál mondani, cicuskám? – kérdezte idióta vigyorral az arcán, miközben én azért imádkoztam, hogy nehogy hangosan felnyögjek.

- Azt, hogy nem vagy túl jó ebben a játékban – erősködtem, igyekezve figyelmen kívül hagyni az amúgy fantasztikus kényeztetését. – Ezzel nem érsz el… semmit – próbáltam összefüggően beszélni, de a göndörke túlságosan jól tudta, hogyan bánjon az ujjaival.

- Én ebben nem vagyok biztos – válaszolta, egy pillanatra rám emelve tekintetét az útról. Nem tudtam mit tenni ellene, arcom olyan vörös lehetett, mint egy szeles naplemente. Próbáltam halkan venni a levegőt, de nem ment, akaratom ellenére felnyögtem és hátradöntöttem a fejem. Soha nem gondoltam volna, hogy Harry ennyire tapasztalt ebben, így teljesen meglepett az, hogy mire Louis lakásához érkeztünk, teljesen elvesztettem az önuralmamat. Mivel annyira ziháltam, hogy csak megkésve vettem észre, hogy Harry már ki is szállt, ő szedett ki a kocsiból, ami őszintén szólva, nem volt ellenemre, hiszen elképzelhető volt, hogy lábaim remegésétől nem tudtam volna egy lépést se tenni.

- Tegyél le, hé! – kaptam észhez, mikor a lifthez értünk, mire a göndörke szó nélkül, csak egy nagy vigyorral a képén lassan leeresztett, de továbbra is derekamon pihentette a kezeit. – Ennyire azért nem vagy csábító, Tarzan – forgattam meg a szemem a további játék kedvéért, mire vigyora még szélesebb lett.

- Azt mindjárt meglátjuk – mondta, majd meg sem várva a válaszom, hevesen ajkaimra tapadt. Próbáltam küzdeni ellene és nem azonnal odaadni magam neki, de nem volt erőm hozzá, teljesen az uralma alá vett. A lift falának nyomott engem és felkapott az ölébe, majd mikor felértünk, így vitt be a lakásba is. Nem tudtam ellenkezni, de nem is akartam. Egyenesen a hálószobába tartottunk, ahol azonnal az ágyra dobott engem és bezárta mögöttünk az ajtót. Körülbelül két másodpercig volt távol tőlem, az alatt az idő alatt próbáltam magamhoz térni és átgondolni ezt az egészet. Mégis mi ez a folyamatos vágy, amit iránta érzek? Mi van közöttünk? Vajon ő is ugyanazt gondolja erről az egészről, mint én? Esélyem sem volt megkérdezni ezeket, ugyanis Harry már ott is termett felettem és azonnal lehámozta rólam a nadrágomat és a felsőmet. Őt se kellett félteni, pár másodperc múlva már meg is csodálhattam bámulatos izmait. Egy pillanatra megállt és az ajkát rágva végignézett rajtam. Én megragadtam az alkalmat és végigsimítottam kockáin, amit büszke mosollyal fogadott.

- Vigyázz, a világ legjobb felsőtestét simogatod éppen, nehogy kárt tegyél benne – kacsintott rám, mire nevetve megforgattam a szemem és csak azért is belebokszoltam a mellkasába. Harry mélyen a szemembe nézett, smaragd tekintetétől, ha lehet, még jobban elpirultam. Végigsimítottam egész karján, mígnem elértem a kézfejéig, mikor ő összekulcsolta ujjainkat és a fejem mellé szorította a kezemet. Nagyon óvatos volt, pontosan tudta, hogy még nagyon érzékeny az oldalam és a combjaim, így ezeket a részeket gyengéd csókokkal hintette be, míg más területekkel nem volt ilyen kegyelmes. Egyet se tudtam pislogni, máris kiszívta a nyakamat, ezzel egy szép vörös foltot hagyva maga után.

- Hupsz. Bocs – dünnyögte nevetve, mire tettetett sértettséggel néztem rá, de aztán tarkójánál fogva lehúztam magamhoz egy csókra. Most, hogy kicsit lelassultak köztünk a dolgok, egyre forróbb lett a hőmérséklet. Harry gyengéden végigsimított a derekamon, miközben nyelvünk vad táncot járt. Mivel Harry már a lábaim közé férkőzött, éreztem kemény férfiasságát nekidörzsölődni a combomnak, és eszembe jutott, hogy ideje tennem valamit érte, így hát hirtelen ötlettől vezérelve kibújtattam őt az alsónadrágjából. Ezzel az alkalommal együttlétünk sokkal összehangoltabb és szenvedélyesebb volt, igyekeztünk kihasználni minden egyes percet. (…)

- Dühös vagy még rám? – kérdezte a göndörke, miközben a mellkasán fekve hallgattam szívverését és tetoválásait tanulmányoztam közelebbről. Csak a takaró takart el minket, mégsem éreztem kellemetlennek a szituációt.

- Már nem, azt hiszem – mosolyogtam rá, mire megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Hú, király, akkor arra van az ajtó – mondta parancsolóan, mintha csak egy menettel akart volna kiengesztelni, de szemeiből kiolvastam, hogy csak viccel velem, így nevetve a mellkasába bokszoltam.

- Bunkó vagy, Tarzan – ráztam a fejem hitetlenül, mire már ő is felnevetett.

- Ezt eddig is tudtuk, cica – válaszolta kinyújtva rám a nyelvét. Olyan jól éreztem magam abban a pillanatban. Ahogy Harry meleg kezével cirógatta a derekamat a takaró alatt, én pedig mellkasán feküdtem, úgy éreztem, mintha egy pár lennénk, de persze ez nem így volt. Habár erről még soha nem beszéltünk, pontosan tudtam, hogy Harry nem akar elköteleződni, ami legbelül nagyon fájt, de elfogadtam, mert én sem tudtam még, hogy pontosan mit akarok. Már egészen beesteledett, körülbelül tíz óra körül lehetett az idő, így eléggé álmos voltam már, tekintve, hogy a göndörke alaposan kifárasztott. Álmosan pislogva felnéztem Harryre. Szemei csukva voltak ébrenléte ellenére és nyugodtan vette a levegőt. Kezeit még mindig a derekamon pihentette, néha lejjebb vagy feljebb csúsztatta ujjait. Nem bírtam ki, muszáj volt elsöpörnöm az arcából egy tincset, mire kinyitotta szemét. Végigsimítottam az arcán, és feljebb tornásztam magam, hogy közelebb kerülhessek arcához.

- Miért nézel rám ilyen eszelősen? – kérdezte rosszat sejtve, kissé hátrébb húzódva tőlem, mire mindketten felnevettünk.

- Csak azon gondolkoztam, hogy vajon cigiztél-e azóta, hogy elvettem tőled a dobozt – válaszoltam nevetve, mire megkönnyebbülten a szívére tette a kezét.

- Huh, akkor jó, azt hittem meg akarsz mérgezni vagy valami. – fújta ki a levegőt megkönnyebbülve - Amúgy igen, egyszer, még pár napja. De az is csak miattad volt, mert felidegesítettél – legyintett.

- Ugye tudod, hogy a füst nem fogja megoldani helyetted a problémákat? – kérdeztem fél szemöldököm felvonva, mire eltátotta a száját.

- Na ne, azt hittem testet ölt és leül beszélni a fejemmel – válaszolta meglepett arcot vágva, mire felháborodottan a mellkasára csaptam.

- Utállak – röhögtem, aztán visszadőltem rá és az oldalába fúrtam a fejem.

- Én is téged – válaszolta kedvesen, majd nevetve visszasimította kezét a derekamra. Légzésem egyre lassult és éreztem, hogy szemhéjaim egyre nehezednek. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a napnak, de nem tudtam mit tenni ellene, Harry megnyugtató közelsége és csábító illata elérte, hogy percek alatt elaludjak.

Másnap reggel békésen ébredtem. Meglepetésemre Harry nem hagyott ott éjszakára, még mindig mellettem feküdt és mélyen aludt. Velem ellentétben ő nem volt korán kelő típus, így óvatosan kimásztam karjai alól és gyorsan magamra kaptam pár ruhát. Egyenesen a fürdőszobába tartottam, ahol felfrissítettem magam, majd kávékészítésre vetemedtem. Már Louis is fent volt és a konyhába belépve csak annyit láttam, hogy a hűtőnek döntve a homlokát félig még alszik, pedig már lassan tíz óra körül járhatott az idő, ami nekem normálisnak, míg nekik koránnak számított.

- Jó reggelt! – köszöntem neki vidáman, mire ijedten ellépett a hűtőtől és zavartan visszaköszönt. Miután mosolyogva átnyújtottam neki a kávéját és elfogyasztotta a felét, már képes volt kommunikálni és hosszabb ideig nyitva tartani a szemét.

- Mi lenne velem a kávéd nélkül… Én mindig valamivel elrontom, de a tiéd egyszerűen tökéletes – motyogta hálásan, majd megveregette a vállamat. Abban a pillanatban eltorzult a tekintete és összeráncolt homlokkal nézett rám. Nem értettem, mi történt, így kérdő tekintettel meredtem vissza rá.

- Te, Destiny… Kivel ismerkedtél össze, akiről mi nem tudunk? – kérdezte szigorúan, mintha az apám lenne. Továbbra sem értettem mire akar kilyukadni ezzel.

- Ööö… Nem tudom… Niallt ismerem meg Ravent… - gondolkoztam, mire az egekbe szaladt a szemöldöke.

- A szöszi bepróbálkozott? Ne máááár – döbbent le, ekkor már teljesen éber volt.

- Lou… Fogalmam sincs miről beszélsz – ráztam a fejem.

- Arról, hogy egy kibaszott szívásnyom van a nyakadon – magyarázta a nyakamra mutatva, mire már rájöttem, hogy mire megy ki ez a kérdezősködés. Teljesen kiment a fejemből, hogy Harry nyomokat hagyott rajtam.

- Ööö, ez semmi... Tényleg. Izé… Nem fontos – legyintettem zavartan, de ő csak vigyorgott rám.

- Hát oké – vonta meg végül a vállát, majd a bögréjével együtt a szobájába vonult. Nagyot sóhajtva pakoltam el a tegnapi szennyes edényeket a mosogatógépbe, majd egy kicsit összepakolgattam a dolgokat. Éppen a kávésdobozt tettem fel egy polcra, mikor egy csapást éreztem a fenekemen. Felháborodva fordultam meg a tengelyem körül, és ahogy vártam, Harryvel találtam szemben magam. Csak az alsógatyája volt rajta, így a látványtól azonnal meggyengültem és az sem segített, hogy pimasz mosollyal nézett végig rajtam.

- Reggelt – vigyorgott rám, majd mintha mi sem történt volna, kikerült és töltött magának egy kis kávét.

- Még mindig utállak – dünnyögtem neki, mire felnevetett. Gondoltam, vissza kéne adni neki, amit megérdemel, így amint elérkezett a megfelelő pillanat és hátat fordított nekem, én is rácsaptam fenekére. Nagyon meglephette a dolog, ugyanis majdnem kiöntötte a bögréje tartalmát, amit én hatalmas nevetéssel bíráltam. Magyarázatra várva nézett rám, de én csak ártatlan tekintettel megvontam a vállam, majd egyszerűen kisétáltam a konyhából. Éppen összefutottam Louval, de ezúttal nem beszélgettem vele, csak a fürdőszobába mentem, hogy letusoljak. Le sem tudtam törölni a vigyort az arcomról: boldoggá tett, hogy végre minden tisztázódott köztünk Harryvel és kíváncsian vártam, hogy mi lesz ezután.

--------------------

Sziasztok! 

Rájöttem, hogy nem kellene ígéreteket tennem nektek, mert ilyenkor soha nem tudom időben hozni a részeket :D Na de mindegy, a lényeg, hogy most végre megérkezett ez a rész is, remélem hogy elégedettek vagytok a dolgok megmagyarázásával, habár Emerald még több titkot rejteget, mint hinnétek. (Hihi)

Szóval, most nem ígérek semmit a következő résszel kapcsolatban, csak annyit mondok, hogy mindent megteszek  azért, hogy hamar végezzek vele. 

(Egyébként négy nap és őszi szünet! El sem tudjátok hinni, mennyire várom már)