Hostage | Tizenegyedik fejezet

Emerald

Rögtön gondolhattam volna. Eric szándékosan akarta ellenem fordítani Destinyt. Arra számított, hogy szerez egy besúgót, aki közvetlenül tőlem fogja vinni hozzá az információt. Destiny mindent elmondott és a gyanúm beigazolódott: Eric még csak meg sem közelítette az igazságot a kis meséjével. A saját bűneit kente rám, Destiny pedig, jogosan hihette, hogy igazat mondott, hiszen én azt hittem, a tényleges igazságot erősítettem meg szavaimmal.

- Mindent felejts el, Destiny. Ebből a történetből egy szó sem igaz! – mondtam Destinynek, aki meglepetten nézett rám. Már majdnem sikerült feldolgoznia azt, hogy egy kegyetlen sorozatgyilkos vagyok, erre kijelentem, hogy ez csak kitaláció. A helyében én is le lennék sokkolva.

- Harry, én ezt nem értem. Akkor mi az igazság? – kérdezte, szemében láttam a gyülekező könnyeket megcsillanni.

- Nem én öltem meg az anyám. Vagyis, hozzájárultam, de nem úgy, ahogy gondolod. Ez egy hosszú történet, de itt az ideje, hogy mindent megtudj.

*Visszaemlékezés, másfél évvel ezelőtt*

Aznap délután órákkal a vacsoraidő után érkeztem haza. Mikor beléptem, próbáltam csendesen felosonni a szobámba, de anyukám keresztbe tett kézzel várt rám a kanapén ücsörögve. Tekintetéből ítélve hatalmas slamasztikában voltam. Régebben nagyon jó kapcsolatunk volt anyával, de mióta Ericnek dolgoztam, eléggé elhidegültünk egymástól.

- Harry drágám, beszélnünk kell – mondta kimért hangon, mire egy hatalmasat nyelve leültem mellé. Rettenetesen fáradt voltam és féltem, hogy megérzi rajtam a fű szagát, ezért próbáltam tartani a távolságot.

- Meg tudnád nekem mondani, hogy mi ez és miért került a kanapé alá? – kérdezte idegesen, majd felemelt egy kis zacskót, amiben a következő heti vásárlóm adagja csücsült. Meg sem mertem szólalni, csak összeszorult torokkal néztem a lábfejemre, mintha valami rettentő érdekes dolog lenne. – Tudod, Harry, mindig is biztos voltam benne, hogy értelmes gyerek vagy. Hogy ezek az utcai bandázások teljesen ártalmatlanok és hozzájárulnak a tinédzser korodhoz, de most nagyot csalódtam benned. – olyan megvetést és szomorúságot még soha nem láttam a szemeiben, ezért nagyon elszégyelltem magam. – Tudom, hogy nem túl jó a kapcsolatunk mostanában, de azt hittem ez csak a felnőtté válás miatt van… Na de hogy füvezz, azt soha nem gondoltam volna rólad, kisfiam. – egyre jobban emelkedett a hangja, így a mondata végére már egyenesen ordított.

- Az nem az enyém… Én csak árulom. Kell a pénz… - próbáltam magyarázkodni, de ezzel csak még nagyobb robbanást váltottam ki, mint amire számítottam. Órákon keresztül kaptam a fejmosást és még a kis zacskót sem kaptam vissza. Végül anyukám sírva felküldött a szobámban én pedig megsemmisülve feltápászkodtam. Legnagyobb meglepetésemre a nővérem ott állt a lépcső alján, és könnyes szemekkel nézett rám.

- Igaz ez, Harry? – kérdezte remegő ajkakkal. Szemsminkjét teljesen lesírta, én pedig csak hebegni tudtam.

- Gemma, én… - próbáltam magyarázkodni, de egyetlen épeszű érvet sem tudtam felhozni.

- Ne is mondj semmit – rázta a fejét, majd kikerülve engem anya mellé ült és vigasztalóan átölelte.

- Sajnálom – suttogtam magam elé, de egyikőjük sem hallotta. Csak bezárkóztam a szobámba, és órákig püföltem a szakadt, megviselt bokszzsákomat. Este tizenegy tájékán azonban hatalmas zajra lettem figyelmes, így résnyire nyitottam az ajtóm és kidugtam a fejem, hogy hallgatózzak. Egy pillanat alatt görcsbe rándult a gyomrom, ugyanis Eric hangját hallottam meg a földszintről.

- Hol van az a nyomorék Emerald? – kérdezte valószínűleg anyámtól, mire ő védelmébe kerített, és azt mondta, nem itt lakok. Sajnos Eric nem hitt neki, de a hangok alapján anya megpróbálta megállítani őt. Akkor hirtelen vettem a bátorságom és leszaladtam a lépcsőn. Az a kép örökre az elmémbe vésődött. Ott álltak ketten, Eric anya fejéhez szorítva a fegyvert, aki kétségbeesetten nézett fel rám.

- Na végre, itt van ez a szemétláda – vigyorodott el Eric, de továbbra sem engedte el anyámat.

- Ereszd el őt! – kértem őt, de semmit nem értem el gyenge hangommal.

- Ó, eszem ágában sincs, amíg nem adod meg nekem azt, amit kértem – erősködött, mire hatalmasat nyeltem és pár lépést közelítettem feléjük. Anyu aggódva nézett rám, én pedig bocsánatkérően pillantottam vissza rá.

- Nem tudlak most kifizetni… Talán holnap… - próbáltam menteni a menthetőt, de ő a fejét rázta.

- Az már túl későn lesz. Ha nem tudsz fizetni, búcsúzz el anyukádtól… - mondta ördögi vigyorral a képén, mire egy ütemet kihagyott a szívem.

- Ne! – kiáltottam hirtelen, mire megállt a mozdulatában és érdeklődve pillantott rám. – Kérlek, vigyél el engem, vagy bármi, de ne bántsd őt! – kérleltem őt elgyengülve.

- Tudod, Emerald - kezdett bele csevegő hangon -, velem nem érdemes ujjat húzni. De hát, hibáiból tanul az ember – vonta meg a vállát, majd azzal a mozdulattal meghúzta a ravaszt. Fájdalmasan felkiáltottam, de már túl késő volt. A nő, aki a világra hozott, a szemem láttára zuhant a földre üres tekintettel. Nem is gondolkoztam, azonnal odafutottam hozzá, és próbáltam feléleszteni – sikertelenül. Anyám fején egy nagy lyuk tátongott, belőle pedig ömlött a vér. Nem lehetett megmenteni.

- Sok sikert, pancser – röhögte Eric, majd lazán elsétált, mint aki jól végezte a dolgát. Hallottam, ahogy az asztalra dobta a pisztolyát, így nem is gondolkodva, azonnal felkeltem és a kezembe kaptam a fegyvert. Egy pillanatig csak néztem rá, aztán úgy döntöttem, utána eredek. Abban a pillanatban lépéseket hallottam a lépcső felől és a nővérem ijedt pillantásával találtam szembe magam.

- Mi történt, Harry? Mintha… - mondta, álmosan dörzsölve a szemeit, majd megpillantotta a földön heverő édesanyánkat. Azonnal könnyekben tört ki és hangtalanul sírva nézett halott anyánkra, majd a kezemben lévő fegyverre. Meg sem tudtam szólalni.

- Harry… - sírta, majd leborult anyánkra és ahogyan csak tudta, átölelte és az ölébe vette őt.

- El kell… El kell intéznem valamit – mondtam remegve, majd már ki is rohantam a házból. Akkora sokkban voltam, hogy egyáltalán nem tudtam gondolkodni, így végigszaladtam az utcán, abban reménykedve, hogy még utol tudom érni Ericet, hogy megöljem. Akkor képes lettem volna a puszta kezemmel megfojtani őt. Nem tudom mennyi időt tölthettem el a keresésével, de végül feladtam és bőgve ordítoztam az utca közepén.

- Bazdmeg! Bazdmeg! Bazdmeg! – ismételgettem üvöltve, miközben jópár kukát felrúgtam, amerre jártam. Mikor visszaértem a házba, Gemma ugyanott hevert anyukánkkal, és kétségbeesetten szorongatta gyenge testét.

- Mit tettél? – zokogta Gemma, csalódottan nézve rám, de én meg sem tudtam szólalni. Idegesen a hajamba túrtam és csak néztem őket. Nem tudtam felfogni, ami történt. Az egész az én hibám volt. Még mielőtt bármerre is mozdulhattam volna, a rendőrök már be is léptek az ajtón, mire könnyektől csillogó szemekkel megfordultam és kétségbeesetten néztem rájuk, akik nagy meglepetésemre, azonnal rám szegezték fegyverüket és letartóztattak. Akkor esett csak le, hogy még mindig Eric pisztolyát szorongattam a kezemben. Azt a fegyvert, amellyel anyámat lelőtte. A rendőrök ugyan csak megbilincseltek, de én elgyengülve a térdemen kötöttem ki, miközben végignéztem ahogy anyámról lehámozzák a nővéremet, majd egy hullazsákba teszik a testét. Elkaptam Gemma tekintetét, aki szintén nem bírta abbahagyni a sírást.

- Sajnálom – tátogtam hangtalanul, de ő megrázta a fejét, és elkapta a tekintetét.

*Visszaemlékezés vége*

- Harry, ez szörnyű! – sírta Destiny, vadul törölgetve a könnyeit. A hatalmas gombóc a torkomban fojtogató volt, de igyekeztem visszatartani a könnyeimet. Nem tűnhettem gyengének Destiny előtt.

- Nem is próbáltam magyarázkodni a rendőröknek, mert minden bizonyíték ellenem volt. Rajta volt az ujjlenyomatom a fegyveren, és még ha be is köptem volna Ericet, az egész bandája rám szabadult volna és akkor már én is a föld alatt hevernék pár méterrel. – mondtam. Mesélésem közben mindketten a motorháztetőnek dőltünk, miközben Destiny a kezemet szorongatta izgalmában. Talán fel sem tűnt neki, de nem engedett el és ez jól esett.

- Annyira sajnálom… Minden, amit mondtam neked… Mindent visszaszívok! – sírta szánakozva nézve rám, de én csak elmosolyodtam.

- Teljesen igazad volt. Ha nem keveredek ilyen zűrös ügyekbe, még mindig lenne anyukám – mondtam, megvonva a vállam. Szerencsére éppen elég idő telt el ahhoz, hogy gond nélkül tudjak erről beszélni.

- És mi van a többi „áldozattal”? – kérdezte, letörölve a könnyeit. Próbált lenyugodni, de láttam rajta, hogy ez az egész még őt is mélyen megérintette.

- Mindet Eric nyírta ki, mert nem tudtak fizetni. Tulajdonképpen az összes gyilkosságát rám fogta. Tőlem is elvárta volna, hogy kinyírjam azokat, akiknek nem volt elég pénzük, de én soha nem tettem meg. Ezért lett tartozásom, amiért anyám életével fizettem – magyaráztam neki.

- De mégis miért? Miért utált ennyire? – Destiny pontosan arra a válaszra várt, amit nem szívesen mondtam el neki, mégis megküzdöttem a büszkeségemmel és feltártam előtte az igazságot.

- Furcsa visszagondolni, de Ericcel régebben nagyon jóban voltunk… Ingyen kaptam tőle füvet, úgy éreztem, mintha lenne egy pót-apám, mert mindig meghallgatott. Aztán… Elbasztam az egészet azzal, hogy megdöntöttem a barátnőjét. Nem is fogtam fel, hogy kivel bújok ágyba, mert úgy be voltam tépve, hogy még a saját nevemet sem tudtam… Szóval ő erre rájött. Akkor láttam először halottat. Azt mondta neked, hogy én öltem meg a barátnőjét, ugye? – kérdeztem, mire bizonytalanul bólintott – Hát, a rendőröknek is ezt mondta, pedig valójában ő tette. Azt hittem, csak megver majd, esetleg szakít a barátnőjével, de ehelyett lelőtte a lányt és megfenyegetett, hogy még egy félrelépés és börtönbe dug. Egy ideig meg is húztam magam, de aztán mikor egyre több embert kellett volna megölnöm, betelt a pohár. Rájöttem, hogy nem akarok olyan lenni, mint ő de akkor már késő volt… - meséltem ködös tekintettel, ezzel felsértve a régi begyógyulófélben lévő hegeimet. A mai napig nem értettem, miért nem engem ölt meg a lány helyett.

- Harry, ez borzalmas… - szipogta, majd hosszasan nézett a szemembe. Nem tudtam mit tenni, csillogó szemeim elárulhatták neki, hogy ez nagyon nehéz volt nekem. Meglepetésemre meg akart ölelni, de annyira megilletődtem, hogy elhúzódtam tőle. Egy pillanattal később ezt megbántam, de akkorra már mindegy volt, Destiny megértően visszadőlt a kocsira.

- Eddig elképzelni sem tudtam, mi történhetett – rázta a fejét, pulcsija ujjával letörölve a könnyeit. Már nem sírt, de hangja gyenge volt, jelezve, hogy bármikor újból bőgni kezdhet. – Sajnálom, hogy hittem Ericnek. Nem is értem mit gondoltam.

- Már megszoktam. Még a saját nővérem sem hitt nekem. Ő még annyira sem volt nyitott a magyarázatomra, mint te – Destiny teljesen ledöbbent.

- Mi? De hát… Nem is tudja, hogy Eric áll emögött? – megráztam a fejem, mire őszinte sajnálattal a szemében a hajába túrt.

- Tudom, egy hatalmas barom vagyok, nem kell mondanod… - forgattam a szemem, hiszen láttam rajta, hogy próbálja összerakni a kockákat.

- Hogy kerülhettél ekkora félreértésekből álló sorozatba? Miért nem álltál ki magadért? – kérdezte értetlenül.

- Változtatott volna valamin? – kérdeztem vissza ingerülten. Pontosan tudtam, hogy elcseszett egy életem van, nem volt szükségem arra, hogy Destiny is megerősítsen ebben.

- Igen! Vagy nem… Nem tudom, talán! – kiáltotta összezavarodva, majd hosszas csendbe temetkezett. Mindketten csak néztünk magunk elé és gondolkodtuk. Ugyan azt nem tudtam, Destiny min töri a fejét, viszont én, mint mindig, emésztettem magam. Jó ötlet volt mindent elmondani Destinynek? Most, hogy már tudott mindent, eléggé kínosan éreztem magam. Nem voltam ártatlan, ez tény, viszont elég durván belekeveredtem a sötét dolgokba - akaratom ellenére.

Reménykedve néztem a csillagos égre, miközben nagyot sóhajtottam. Leheletem látszott a levegőben, ugyanis még mindig elég hideg volt ahhoz képest, hogy alig pár nap és már a márciusba lépünk.

- Haragszol még rám? – szólaltam meg hirtelen, elválasztva tekintetemet az égről, és Destiny arcára néztem, aki szintén a csillagokat vizslatta.

- Már, hogy ne haragudnék? Ha korábban elmondtad volna, most minden rendben lenne… Komolyan ennyire nem bíztál meg bennem? – kérdezte fájdalmas arckifejezéssel.

- Nem tudtam, hogyan fogsz reagálni, oké? Reméltem, ha nem tudsz semmiről, Eric nem vesz célba téged… De elbasztam, mint eddig mindent – ráztam a fejem csalódottan. Nem tudtam, meddig leszek képes elviselni a szerencsétlenségemet, de már kezdett az idegeimre menni. Össze kellett szednem magam.

- Igen, ezt tényleg elbasztad – bólintott -, de még nincs minden veszve. Ugyan még haragszok rád, amiért nem avattál be, de segítek lecsuktatni Ericet. – mondta halvány mosollyal az arcán.

- Szerintem félreértettél. Nem lecsuktatni akarjuk, az nem elég büntetés – néztem mélyen a szemébe. Először nem értette, mit szeretnék ezzel mondani, de aztán elképedt arcáról leolvastam, hogy minden elemet összerakott végre.

- Ne, Harry, ez nem megoldás… - ellenkezett. – Nem lehetsz olyan, mint ő. Te különb vagy. Ő egy gyilkos, te nem vagy az!

- Idő közben elfelejtetted, hogy kinyírtam valakit miattad? – ráncoltam a homlokom, mire felkapta a vizet.

- Nem köteleztelek rá! Hagyhattál volna meghalni, soha nem tudtam volna meg – Destiny arca egy pillanat alatt piros lett, hiszen teljesen máshogy értelmezte szavaimat, mint ahogy értettem. – Ne engem hibáztass miatta!

- Lehet, hogy jobb lett volna hagynom! – válaszoltam ingerülten, mire hitetlenül eltátotta a száját, aztán egyszerűen ellökte magát a kocsitól, hogy otthagyjon. Azonnal megbántam, amit mondtam, és próbáltam menteni a helyzetet. – Destiny, nem úgy… - próbálkoztam, de azonnal leállított.

- Ne mondj semmit – rázta a fejét, miközben újabb könnyek folytak végig az arcán. Nem hagyta, hogy jóvá tegyem az elszólásomat, csak dühösen megfordult és otthagyott egyedül. Még hallottam, ahogy becsapja maga után az edzőterem ajtaját. Talán azt várta, hogy majd utánamegyek?

- A kurva életbe! – kiáltottam dühösen, majd teljes erőből a kocsi kerekébe rúgtam. Mivel fájdalmas volt a lábam találkozása a kemény kerékkel, még idegesebb lettem, így jó párszor arcon csaptam magam. Hogy lehetek ekkora barom? Hirtelen felindulásból csak beültem a kocsiba és elkocsikáztam az új kedvenc helyemre: az erdőbe, melyet rengetegszer látogattam már meg az utóbbi időben. Órákon keresztül járkáltam a fák között, ám ez alkalommal egyetlen golyót sem lőttem ki. Csak gondolkoztam. Egy hülye, naiv kisfiú vagyok, semmi férfiasság nem szorult belém. Hiányzott mellőlem egy apa, aki megmutatja, hogyan kell igazi férfinak lenni, de nekem ez nem adatott meg, és végül ide kerültem. Az életem romokban hevert, de ennek ellenére próbáltam kitartani.

Mikor hazaértem, már mindenki mélyen aludt, így csak lefeküdtem a kanapéra és beburkolóztam egy pokrócba és bámultam ki a fejemből. Tudtam, hogy bocsánatot kell kérnem Destinytől.

Destiny szemszöge

Fájdalmas volt végighallgatni azt, ami Harryvel és a családjával történt. El sem tudtam képzelni, mit érezhetett akkor, hogy mit érezhet most. Miután elviharzottam, folyamatosan gondolkodtam ezen a helyzeten. Még Niall sem tudta elterelni a figyelmemet, akinek segítettem rendbe rakni a pultot még zárás előtt. Megkértem, hogy vigyen haza és reméltem, hogy Harryt is otthon találom, de csak Louval futottam össze. Louis mit sem sejtve, mosolyogva üdvözölt, de bennem akkor tört össze valami. Harry kiterítette előttem az igazságot és még én haragszom rá egy indulatokból fakadó mondat miatt.

- Hé, hé, mi a baj? – kérdezte Louis azonnal, a könnyek által elhomályosult tekintetem láttán. Akkor nem bírtam tovább, heves zokogásban törtem ki és simán a padlóra rogytam volna, ha Louis nem kap el és nem von ölelésébe. – Nyugalom, Destiny, nincs semmi baj. Mi történt? – kérdezte gyengéden simogatva a hátam. Én csak zokogva markolásztam a pulcsiját hosszú perceken keresztül, ő pedig türelmesen megvárta, míg összeszedem magam.

- Harry elmondta… - szipogtam végül, miután lassan elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézzek. Lou látszólag nagyon meglepődött, de aztán kíváncsi tekintettel nézett vissza rám.

- Hol van most? – kérdezte.

- Nem tudom! Már azt hittem, hogy minden rendben lesz, de újból összevesztünk… Az egész az én hibám, túlreagáltam… - ráztam a fejem, dühösen letörölve a könnyeimet.

- Semmi baj, megértem. Én sem tudnám azonnal feldolgozni – mosolygott rám, amitől kicsit jobban éreztem magam, de még mindig szörnyen utáltam magam azért, mert ilyen apróságon fel tudtam kapni a vizet.

- Azt hiszem lefekszem, nagyon fáradt vagyok – motyogtam, mire Lou megértően bólintott, majd bátorítóan megdörzsölte az ép vállamat. Idő közben el is feledkeztem sérüléseimről, csak tusoláskor jutott eszembe, hogy még mindig félig rokkant vagyok. Sokáig nem tudtam elaludni. Csak feküdtem az ágyban, a plafont bámulva és gondolkoztam. Azt is hallottam, mikor Harry hazaért. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy bocsánatot kellene kérnem tőle, de a büszkeségem az ágyban tartott mozdulatlanul. Végül, pár óra gondolkodás után elnyomott az álom.

Másnap reggel kellően jó hangulatban ébredtem. Mikor a konyhába sántikáltam, hogy csináljak egy kis kávét, Harry még mélyen aludt a kanapén, amiről beugrott a megállapodásunk, amit még az ideérkezésünk napján kötöttünk, mégpedig, hogy felváltva alszunk a nappaliban. Ez rengetegszer megdőlt már, hiszen Harry egyszer sem aludt a hálószobában és sokszor én is a kanapén aludtam be filmnézés közben. Próbáltam halk lenni, de egy rossz mozdulatnak köszönhetően az oldalamba nyilallt a fájdalom, így újból a padlón kötöttem ki összegörnyedve.  Esésemre Harry felébredt és álmos tekintettel ült fel, hogy megnézze mi történt.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva, felfogva, hogy a padlón fetrengek az oldalamra szorítva a tenyerem.

- Aha – nyögtem fájdalmasan, de ő megrázva a fejét felpattant, hogy segítsen nekem.

- Még mindig ennyire fáj? – kérdezte, óvatosan felhúzva engem a földről. A büszkeségem azt súgta, hogy lökjem el magamtól, de én inkább hagytam, hogy segítsen.

- Néha belenyilall és akkor a földön kötök ki, de amúgy egész jó már – mondtam, nagy levegőt véve, próbálva enyhíteni a fájdalmam. Harry nem engedett el, derekam köré fonva a kezét erősen tartott és beharapott ajkakkal nézett rám.

- Nézd, Destiny… Nagyon sajnálom azt, amit tegnap mondtam. Nem gondoltam komolyan – mondta halkan, bűnbánó arcot vágva. A fájdalomtól nem tudtam mondani semmit, csak szótlanul néztem a szemébe. Esésemre Louis is felkelt, ugyanis pár pillanattal később ő is megjelent mellettünk, mire Harry már elengedett.

- Megint az oldalad? – kérdezte Lou szokásosan, ugyanis ő már jópár ilyen alkalomnak tanúja volt korábban. Csak sóhajtva bólintottam, majd miután elmúlt a fájdalmam, mindannyian a konyhába mentük.

- Niall hívott, hogy ma nem tud bejönni, szóval én leszek ma a pultban. Valamelyikőtök jöhetne leltározni, mert a szöszi túl lusta volt hozzá tegnap – mondta Louis.

- Majd én megyek – lelkesedtem azonnal. Eléggé megviselhetett a rokkantságom, hiszen minden egyes feladatnak úgy örültem, mint gyerek a cukorkának.

- Én is jövök – mondta Harry, mire mindketten meglepetten néztünk rá. – Nem lenne jó ötlet egyedül pakolgatnod a dolgokat – magyarázta, amitől Louis megnyugodott, de én továbbra is az arcát vizslattam. Zavarban volt, és bizonytalanul nézett rám. Soha nem láttam még ilyennek, olyan volt, mint egy elveszett kisfiú és ez egy kicsit megrémisztett. Hol van az a magabiztos és kemény Emerald, akit megismertem?

Délután kettőkor már a bokszteremben is voltunk, és Louis a kezembe adta a termékek listáját. Rám várt az a feladat, hogy mindent pontosan felírjak, Harry pedig pakolgatásra és számolgatásra volt ítélve, így hát, míg Louis a raktárhoz ment, mi a pultnál kezdtük a számolást. Mivel a terem csak késő délután nyitott a mai napon, minden üres és sötét volt, de még így is elképesztően jól nézett ki a hely.

- Na jó, mivel kezdjünk? – kérdezte Harry nagyot sóhajtva, miközben körbenézett a sok doboz és mindenféle szer között. Én a pult alatt helyezkedtem el a földön, egy jó nagy üres területen. Az oldalam megint szúrt, de igyekeztem nem foglalkozni vele.

- Kezdjük az üdítőkkel – vontam meg a vállam, elvégre soha nem csináltam még leltározást, fogalmam sem volt róla, hogy milyen sorrendben vagy hogyan kéne hozzákezdeni. Ahogy gondoltam, Harry sem volt jártas ebben, de vadul számolgatta a cuccokat, majd a végső számokat lediktálta nekem. Eléggé unalmas meló volt, de közben legalább bámulhattam Harryt, aki – ahogy telt az idő -, egyre vidámabbá vált.

- Vanília ízű proteinporból mennyi van a pult alatt? – kérdezte, teljesen belemászva az egyik szekrénybe. Gyorsan körülnéztem magam körül és megszámoltam a hatalmas tégelyeket.

- Ötöt látok, de a csokisból eggyel kevesebb van, mint hittük – mondtam felsóhajtva, ugyanis nagyon úgy tűnt, hogy valamit elszámoltunk.

- Mi? Az nem lehet… - értetlenkedett, miközben ő is négykézláb ereszkedett mellém, hogy megnézze a papírokat a saját szemével.

- Pedig valamit elszámoltál. Ez csak nyolc. Nem kilenc – magyaráztam, végig mutatva a dobozokon, miközben Harry arckifejezését figyeltem. Már vagy egy órája ezzel foglalkoztunk és kezdte nagyon unni az egészet, így folyamatosan rágta dús ajkait.

- Tényleg elszámoltam – látta be végül, mire csak unottan megforgattam a szemem és hátradöntöttem a fejem, mert újból kellett kezdenünk a proteinporok csoportját.

- Jól érzem, hogy még mindig dühös vagy? – kérdezte, kitépve egy újabb oldalt és elhajítva a papírgalacsint a szemetesbe.

- Ja – dünnyögtem kedvtelenül, mire feladva a leltárat elhajította a lapokat és közelebb mászott hozzám. Valójában egyáltalán nem voltam rá dühös, de a büszkeségem nem engedte, hogy ezt bevalljam neki.

- Hányszor kérjek még bocsánatot? Csak téged akartalak megkímélni ettől az egésztől – magyarázta, alig pár centire tőlem. A szűk helynek köszönhetően lehetetlen volt úgy elhelyezkednie, hogy ne érjen hozzám, amivel egyenesen szikrákat keltett köztünk.

-  Eléggé hihetetlen, hogy az én életem miatt aggódtál. Egészen eddig azt hittem nincsenek is érzéseid – piszkáltam őt tettetett sértettséggel, de ekkorra már nem tudtam elrejteni a mosolyomat, amit közelsége okozott. A szűk hely eléggé intimmé tette a helyzetet, ami nagyon tetszett, hiszen eszembe juttatta, hogy legutóbb hogyan gabalyodtunk egymásba. Már régen megbocsájtottam Harrynek, de neki ez csak most esett le, így megkönnyebbülten felnevetett és ajkába harapva nézett rám, miközben közelebb simult hozzám. Abban a pillanatban nem akartam mást, csak megcsókolni őt. Túl sok idő telt el azóta, hogy utoljára éreztem az ajkait, és újból érezni akartam őt. Nem csinált semmit, csak mélyen a szemembe nézett, de nekem mégis liftezett a gyomrom és felgyorsult a légzésem. Nagyon nagy problémával néztem szembe, mégpedig ez a fenegyerek megdobogtatta a szívemet.

- Látom a szemedben mennyire beindítottalak… Pedig még le sem vettem a felsőmet – vigyorgott elégedetten és a lábaim közé furakodott, mire rosszallóan megráztam a fejem és a tarkójánál fogva közelebb húztam magamhoz. Nem tudtam tisztán gondolkodni, csak azt akartam, hogy hevesen megcsókoljon és tökéletes ajkaival újra végigcsókolja a testem. Hirtelen döntésként ajkaimat övéire nyomtam, amivel elléggé megleptem, hiszen valószínűleg arra számított, hogy csak játszadozni fogok vele. Azonnal visszacsókolt, nyelve máris feltérképezte a számat, hatalmas tenyerével pedig közelebb húzott magához én pedig válaszul beletúrtam kócos fürtjeibe. Annyira jó érzés volt erős karjaiban lenni, hagyni, hogy vezessen és nem gondolni semmire, csak rá és az érintéseire. Most már muszáj volt elfogadnom: Harry baromi jól csókol. Néhol bele-beleharapott ajkamba, meghúzta azt, aztán elmosolyodott, mert érezte, hogy lassan szétcsúszom alatta. Amint keze becsúszott a pólóm alá, és forró bőrömhöz ért, nem bírtam tovább, felnyögtem, amit ő hatalmas vigyorral fogadott. Élvezte, hogy kínozhat engem, de bevallom, nekem is eléggé tetszett. Gondoltam itt az ideje egy kis visszavágásnak, így kezemet végigvezettem mellkasán, le az öléhez, majd egy jól irányzott mozdulattal belemarkoltam dudorodó férfiasságába, ami annyira meglepte, hogy ugrott egyet, ezzel jobban odadörgölőzve hozzám.

- Ezt még visszakapod, cicus – nyögte a számba, megszakítva csókcsatánkat egy pillanatra, mire még egyszer megszorítottam őt.

- Ne hívj így – figyelmeztettem őt mélyen a szemébe nézve, mire szélesen elvigyorodott, majd megfogva mindkét csuklómat, maga alá terített és lefogta kezeimet.

- Úgy hívlak, ahogy akarlak, cica. A túszom vagy, emlékszel? – vonta fel fél szemöldökét, próbálva megijeszteni engem, de nem jött össze neki. Ha az első pár napban tette volna ugyanezt velem, talán megrémültem volna, de ismerve Harryt, ez az egész csak játék volt. Meg sem várva a válaszom, azonnal a nyakamra tapadt és vámpír stílusban szívni kezdte az érzékeny bőrömet. Apró csókokat hagyott rajta, aztán megharapott, amitől teljesen libabőrös lettem. Nyögdécseltem, ficánkoltam alatta, de a csípőmön ült, így nem volt sok esélyem szabadulni. Hatalmas tenyerével óvatosan simogatta az érzékeny oldalamat, ami nagyon jól esett, hiszen teljesen megszűnt az összes fájdalmam. Eléggé abszurd helyzet volt ez az egész, itt volt egy elképesztően szexi pasi, aki egyben az elrablóm is volt, és épp a nyakamat szívta egy bokszterem pultja alatt leltározás közben. Keze ismét a pólóm alá siklott, ezúttal azzal a szándékkal, hogy le is vegye, de abban a pillanatban egy csapódás hallatszott egész közelről, majd pár másodperc múlva Louis hangját is meghallottuk.

- Harry? – kereste a göndört, aki éppen rajtam feküdt és a pólómat fogta a kezében, rám nézve segítségért. Csak rám dobta a pólóm, lemászott rólam, majd felállt.

- Itt vagyok. A proteineket számolom, Destiny pedig eltűnt – mondta Harry gyorsan, elképesztően rosszul hazudva, ami miatt majdnem felkuncogtam, de azért visszatartottam a nevetésem.

- Hogy érted, hogy eltűnt? – kérdezte ijedten Lou, és hallottam is a felgyorsuló lépteit.

- Nem úgy! Valahová elment. – kontrázott Harry, mire legjobb barátja hangosan felsóhajtott.

- Még mindig nem békültetek ki? Tegnap sírva esett be a lakásba miattad – szinte láttam magam előtt, ahogy Louis rosszallóan rázza a fejét. Kínosan éreztem magam, amiért kihallgattam a beszélgetésüket.

- Nem, öööh… Sikerült megbeszélnünk… Már minden oké. Asszem – Harry még mindig szörnyen rosszul hazudott, de ahogy hallottam, Louis teljesen bevette a dolgot.

- Akkor jó – könnyebbült meg, majd elindult a pult felé, ahol én bujdostam. Nem láttam, de érzékeltem, hogy Harry megfeszül.

- Megnéznéd őt a raktárban? Szükségem lenne a lapokra, mert nála van minden. – mondta gyorsan a göndör, mire a léptek más irányt vettek fel, mígnem teljesen eltűntek és Harry visszamászott hozzám. 

- Nocsak, hazudunk a legjobb haverodnak? – kérdeztem tőle vigyorogva, miközben visszatornásztam magamra a felsőm és kicsit rendbe tettem a hajam.

- Oh, fogd be – nézett rám összeszűkült szemekkel, majd felhúzott, hogy leporolhassam magam. – De csak hogy tudd - rántott magához újból, ám ezúttal csak fenyegetően nézett a szemembe –, még nem végeztünk – jelentette ki, majd a kezembe adta a papírokat és pár lépést hátrált tőlem. Louis abban a pillanatban ért vissza.

- Nyugi, megtaláltam – mosolygott győztesen Harry, majd kivette a papírokat a kezemből, mintha most hoztam volna őket. Lounak semmi nem tűnt fel, gyorsan átnézte, hogy mennyit haladtunk, aztán mivel már más dolga nem volt, besegített nekünk a számolásban. Én még mindig megszeppent és zavart voltam Harry akciója miatt, így csak csendesen izgultam amiatt, hogy Harry vajon mit fog tenni velem, miközben ők felírták a maradék árukat is. Én kényelmesen elhelyezkedtem a pult tetején és nagy érdeklődést mutatva olvastam az egyik kis proteinszelet összetevőit, és fél szemmel figyeltem Harryt, aki túl sokszor pillantott felém. Az egyik ilyen alkalommal sikerült elkapnom a tekintetét, miközben Louis éppen a lappal volt elfoglalva, de vadul magyarázott a göndörkének. Pimaszul féloldalas mosolyra húzta a száját, majd éhesen megnyalta azt. Azt hittem, ott menten ledőlök a pultról, de idejében sikerült megkapaszkodnom a szélében, így biztonságban maradtam a helyemen. Harry erre csak egy nyertes vigyorral reagált, majd visszafordult a munkához. Én továbbra sem vettem le róla a szemem, csak vágyakozva néztem izmos hátát azt kívánva, bárcsak hozzáragaszthatnám magam, vagy valami. Fogalmam sincs, mi a fene ütött belém akkor, de elég intenzív és ragacsos érzés volt ahhoz, hogy összeszoruljon tőle a gyomrom. Mivel nem akartam, hogy csak én szenvedjek a várakozástól, ki kellett találnom valamit, amivel felcsigázhatom őt. Öltözékem nem volt túl szexi, mivel csak egy jóganadrág és egy normál póló volt rajtam, amivel nem igazán tudtam játszadozni, viszont beugrott egy ötlet. Megpróbáltam lemászni a pultról, de félúton felnyögtem a fájdalomtól, ami az oldalamba nyilallt. Ez nem volt a tervem része, mégis elég jó eredményt értem el vele, hiszen Harry felfigyelt rám, majd segített lemászni a pultról. Louis továbbra is a papírokba temetkezett, így hát akcióba lendültem.

- Ne nézz így rám, Tarzan – suttogtam a fülébe szorosan a mellkasához simulva, miközben végigsimítottam a derekán, majd belemarkoltam férfiasságába a játék kedvéért. Nagyon meglepődött mozdulatomon, ugyanis egy köhintéssel próbálta leplezni a feltörő nyögését. Egy pillanat alatt megkeményedett a „pici Harry”, amit a göndörke bosszús tekintettel vett tudomásul.

- Nem játszol tisztességesen, cicus – suttogta vissza, mire gonoszul elmosolyodtam.

- Dehogynem – válaszoltam vigyorogva, majd megismételtem előző mozdulatomat, mire ő fájdalmasan az ajkába harapott és élesen vette a levegőt.

- Utállak – nyögte halkan, majd hátrébb lépett tőlem, hogy nehogy mégegyszer hozzáérjek. Győztes vigyorral fordultam meg, majd indultam el egy rövid sétára a bokszteremben, míg a srácok befejezik a leltárt. Körülbelül másfél óra múlva már készen is lettek, így hát visszabicegtem hozzájuk. Harry tetőtől talpig végigmért amint odaértem, Louis pedig csak mosolygott.

- Miben sántikálsz? – kérdezte Harry kérdőn nézve rám, utalva a rokkantságomra.

- Cipőben – válaszoltam megforgatva a szemem, mire mindketten fájdalmasan felnevettek.

- Kösz a segítséget, srácok, mára ennyi. A többi dolgot elintézem már egyedül – mondta Louis végül, ezzel szabadjára engedve minket. Kérdő tekintettel néztem Harryre, miközben bevillant a fejemben pár kép, hogy mégis mit fog velem csinálni ezután, amitől azonnal felgyorsult a szívverésem. Elhatároztam, hogy még azelőtt kikészítem őt, hogy bármit tehetne, ezért úgy tettem, mintha cseppet sem izgatna a dolog. Lassan sétáltunk ki a bokszteremből, onnan pedig egyenesen a kocsiba ültünk. Nem szólaltam meg, még csak rá sem néztem a göndörkére.

- Tudom mit csinálsz és nagyon nem tetszik – mondta, de hangján hallottam, hogy valójában nagyon is tetszik neki, hogy harcolnia kell a kegyeimért.

- Nem tudom miről beszélsz – ráztam a fejem értetlenséget tettetve, mire hitetlenül felnevetett és beindította a kocsit. Csendesen néztem a lenyugvó napot, miközben azon gondolkoztam, vajon Harry mit fog bevetni ahhoz, hogy megszerezzen. Nem várt sokat az akciójával, alig indultunk el fél perce, máris a combomra simította a szabad kezét és megszorította azt.

- Csak ennyi, Tarzan? Nem vagy túl jó ebben a… - szekáltam azonnal, de meg se várta, hogy befejezzem, máris feljebb csúszott a keze, amitől bent maradt a maradék levegőm is.

- Mit akartál mondani, cicuskám? – kérdezte idióta vigyorral az arcán, miközben én azért imádkoztam, hogy nehogy hangosan felnyögjek.

- Azt, hogy nem vagy túl jó ebben a játékban – erősködtem, igyekezve figyelmen kívül hagyni az amúgy fantasztikus kényeztetését. – Ezzel nem érsz el… semmit – próbáltam összefüggően beszélni, de a göndörke túlságosan jól tudta, hogyan bánjon az ujjaival.

- Én ebben nem vagyok biztos – válaszolta, egy pillanatra rám emelve tekintetét az útról. Nem tudtam mit tenni ellene, arcom olyan vörös lehetett, mint egy szeles naplemente. Próbáltam halkan venni a levegőt, de nem ment, akaratom ellenére felnyögtem és hátradöntöttem a fejem. Soha nem gondoltam volna, hogy Harry ennyire tapasztalt ebben, így teljesen meglepett az, hogy mire Louis lakásához érkeztünk, teljesen elvesztettem az önuralmamat. Mivel annyira ziháltam, hogy csak megkésve vettem észre, hogy Harry már ki is szállt, ő szedett ki a kocsiból, ami őszintén szólva, nem volt ellenemre, hiszen elképzelhető volt, hogy lábaim remegésétől nem tudtam volna egy lépést se tenni.

- Tegyél le, hé! – kaptam észhez, mikor a lifthez értünk, mire a göndörke szó nélkül, csak egy nagy vigyorral a képén lassan leeresztett, de továbbra is derekamon pihentette a kezeit. – Ennyire azért nem vagy csábító, Tarzan – forgattam meg a szemem a további játék kedvéért, mire vigyora még szélesebb lett.

- Azt mindjárt meglátjuk – mondta, majd meg sem várva a válaszom, hevesen ajkaimra tapadt. Próbáltam küzdeni ellene és nem azonnal odaadni magam neki, de nem volt erőm hozzá, teljesen az uralma alá vett. A lift falának nyomott engem és felkapott az ölébe, majd mikor felértünk, így vitt be a lakásba is. Nem tudtam ellenkezni, de nem is akartam. Egyenesen a hálószobába tartottunk, ahol azonnal az ágyra dobott engem és bezárta mögöttünk az ajtót. Körülbelül két másodpercig volt távol tőlem, az alatt az idő alatt próbáltam magamhoz térni és átgondolni ezt az egészet. Mégis mi ez a folyamatos vágy, amit iránta érzek? Mi van közöttünk? Vajon ő is ugyanazt gondolja erről az egészről, mint én? Esélyem sem volt megkérdezni ezeket, ugyanis Harry már ott is termett felettem és azonnal lehámozta rólam a nadrágomat és a felsőmet. Őt se kellett félteni, pár másodperc múlva már meg is csodálhattam bámulatos izmait. Egy pillanatra megállt és az ajkát rágva végignézett rajtam. Én megragadtam az alkalmat és végigsimítottam kockáin, amit büszke mosollyal fogadott.

- Vigyázz, a világ legjobb felsőtestét simogatod éppen, nehogy kárt tegyél benne – kacsintott rám, mire nevetve megforgattam a szemem és csak azért is belebokszoltam a mellkasába. Harry mélyen a szemembe nézett, smaragd tekintetétől, ha lehet, még jobban elpirultam. Végigsimítottam egész karján, mígnem elértem a kézfejéig, mikor ő összekulcsolta ujjainkat és a fejem mellé szorította a kezemet. Nagyon óvatos volt, pontosan tudta, hogy még nagyon érzékeny az oldalam és a combjaim, így ezeket a részeket gyengéd csókokkal hintette be, míg más területekkel nem volt ilyen kegyelmes. Egyet se tudtam pislogni, máris kiszívta a nyakamat, ezzel egy szép vörös foltot hagyva maga után.

- Hupsz. Bocs – dünnyögte nevetve, mire tettetett sértettséggel néztem rá, de aztán tarkójánál fogva lehúztam magamhoz egy csókra. Most, hogy kicsit lelassultak köztünk a dolgok, egyre forróbb lett a hőmérséklet. Harry gyengéden végigsimított a derekamon, miközben nyelvünk vad táncot járt. Mivel Harry már a lábaim közé férkőzött, éreztem kemény férfiasságát nekidörzsölődni a combomnak, és eszembe jutott, hogy ideje tennem valamit érte, így hát hirtelen ötlettől vezérelve kibújtattam őt az alsónadrágjából. Ezzel az alkalommal együttlétünk sokkal összehangoltabb és szenvedélyesebb volt, igyekeztünk kihasználni minden egyes percet. (…)

- Dühös vagy még rám? – kérdezte a göndörke, miközben a mellkasán fekve hallgattam szívverését és tetoválásait tanulmányoztam közelebbről. Csak a takaró takart el minket, mégsem éreztem kellemetlennek a szituációt.

- Már nem, azt hiszem – mosolyogtam rá, mire megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Hú, király, akkor arra van az ajtó – mondta parancsolóan, mintha csak egy menettel akart volna kiengesztelni, de szemeiből kiolvastam, hogy csak viccel velem, így nevetve a mellkasába bokszoltam.

- Bunkó vagy, Tarzan – ráztam a fejem hitetlenül, mire már ő is felnevetett.

- Ezt eddig is tudtuk, cica – válaszolta kinyújtva rám a nyelvét. Olyan jól éreztem magam abban a pillanatban. Ahogy Harry meleg kezével cirógatta a derekamat a takaró alatt, én pedig mellkasán feküdtem, úgy éreztem, mintha egy pár lennénk, de persze ez nem így volt. Habár erről még soha nem beszéltünk, pontosan tudtam, hogy Harry nem akar elköteleződni, ami legbelül nagyon fájt, de elfogadtam, mert én sem tudtam még, hogy pontosan mit akarok. Már egészen beesteledett, körülbelül tíz óra körül lehetett az idő, így eléggé álmos voltam már, tekintve, hogy a göndörke alaposan kifárasztott. Álmosan pislogva felnéztem Harryre. Szemei csukva voltak ébrenléte ellenére és nyugodtan vette a levegőt. Kezeit még mindig a derekamon pihentette, néha lejjebb vagy feljebb csúsztatta ujjait. Nem bírtam ki, muszáj volt elsöpörnöm az arcából egy tincset, mire kinyitotta szemét. Végigsimítottam az arcán, és feljebb tornásztam magam, hogy közelebb kerülhessek arcához.

- Miért nézel rám ilyen eszelősen? – kérdezte rosszat sejtve, kissé hátrébb húzódva tőlem, mire mindketten felnevettünk.

- Csak azon gondolkoztam, hogy vajon cigiztél-e azóta, hogy elvettem tőled a dobozt – válaszoltam nevetve, mire megkönnyebbülten a szívére tette a kezét.

- Huh, akkor jó, azt hittem meg akarsz mérgezni vagy valami. – fújta ki a levegőt megkönnyebbülve - Amúgy igen, egyszer, még pár napja. De az is csak miattad volt, mert felidegesítettél – legyintett.

- Ugye tudod, hogy a füst nem fogja megoldani helyetted a problémákat? – kérdeztem fél szemöldököm felvonva, mire eltátotta a száját.

- Na ne, azt hittem testet ölt és leül beszélni a fejemmel – válaszolta meglepett arcot vágva, mire felháborodottan a mellkasára csaptam.

- Utállak – röhögtem, aztán visszadőltem rá és az oldalába fúrtam a fejem.

- Én is téged – válaszolta kedvesen, majd nevetve visszasimította kezét a derekamra. Légzésem egyre lassult és éreztem, hogy szemhéjaim egyre nehezednek. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a napnak, de nem tudtam mit tenni ellene, Harry megnyugtató közelsége és csábító illata elérte, hogy percek alatt elaludjak.

Másnap reggel békésen ébredtem. Meglepetésemre Harry nem hagyott ott éjszakára, még mindig mellettem feküdt és mélyen aludt. Velem ellentétben ő nem volt korán kelő típus, így óvatosan kimásztam karjai alól és gyorsan magamra kaptam pár ruhát. Egyenesen a fürdőszobába tartottam, ahol felfrissítettem magam, majd kávékészítésre vetemedtem. Már Louis is fent volt és a konyhába belépve csak annyit láttam, hogy a hűtőnek döntve a homlokát félig még alszik, pedig már lassan tíz óra körül járhatott az idő, ami nekem normálisnak, míg nekik koránnak számított.

- Jó reggelt! – köszöntem neki vidáman, mire ijedten ellépett a hűtőtől és zavartan visszaköszönt. Miután mosolyogva átnyújtottam neki a kávéját és elfogyasztotta a felét, már képes volt kommunikálni és hosszabb ideig nyitva tartani a szemét.

- Mi lenne velem a kávéd nélkül… Én mindig valamivel elrontom, de a tiéd egyszerűen tökéletes – motyogta hálásan, majd megveregette a vállamat. Abban a pillanatban eltorzult a tekintete és összeráncolt homlokkal nézett rám. Nem értettem, mi történt, így kérdő tekintettel meredtem vissza rá.

- Te, Destiny… Kivel ismerkedtél össze, akiről mi nem tudunk? – kérdezte szigorúan, mintha az apám lenne. Továbbra sem értettem mire akar kilyukadni ezzel.

- Ööö… Nem tudom… Niallt ismerem meg Ravent… - gondolkoztam, mire az egekbe szaladt a szemöldöke.

- A szöszi bepróbálkozott? Ne máááár – döbbent le, ekkor már teljesen éber volt.

- Lou… Fogalmam sincs miről beszélsz – ráztam a fejem.

- Arról, hogy egy kibaszott szívásnyom van a nyakadon – magyarázta a nyakamra mutatva, mire már rájöttem, hogy mire megy ki ez a kérdezősködés. Teljesen kiment a fejemből, hogy Harry nyomokat hagyott rajtam.

- Ööö, ez semmi... Tényleg. Izé… Nem fontos – legyintettem zavartan, de ő csak vigyorgott rám.

- Hát oké – vonta meg végül a vállát, majd a bögréjével együtt a szobájába vonult. Nagyot sóhajtva pakoltam el a tegnapi szennyes edényeket a mosogatógépbe, majd egy kicsit összepakolgattam a dolgokat. Éppen a kávésdobozt tettem fel egy polcra, mikor egy csapást éreztem a fenekemen. Felháborodva fordultam meg a tengelyem körül, és ahogy vártam, Harryvel találtam szemben magam. Csak az alsógatyája volt rajta, így a látványtól azonnal meggyengültem és az sem segített, hogy pimasz mosollyal nézett végig rajtam.

- Reggelt – vigyorgott rám, majd mintha mi sem történt volna, kikerült és töltött magának egy kis kávét.

- Még mindig utállak – dünnyögtem neki, mire felnevetett. Gondoltam, vissza kéne adni neki, amit megérdemel, így amint elérkezett a megfelelő pillanat és hátat fordított nekem, én is rácsaptam fenekére. Nagyon meglephette a dolog, ugyanis majdnem kiöntötte a bögréje tartalmát, amit én hatalmas nevetéssel bíráltam. Magyarázatra várva nézett rám, de én csak ártatlan tekintettel megvontam a vállam, majd egyszerűen kisétáltam a konyhából. Éppen összefutottam Louval, de ezúttal nem beszélgettem vele, csak a fürdőszobába mentem, hogy letusoljak. Le sem tudtam törölni a vigyort az arcomról: boldoggá tett, hogy végre minden tisztázódott köztünk Harryvel és kíváncsian vártam, hogy mi lesz ezután.

--------------------

Sziasztok! 

Rájöttem, hogy nem kellene ígéreteket tennem nektek, mert ilyenkor soha nem tudom időben hozni a részeket :D Na de mindegy, a lényeg, hogy most végre megérkezett ez a rész is, remélem hogy elégedettek vagytok a dolgok megmagyarázásával, habár Emerald még több titkot rejteget, mint hinnétek. (Hihi)

Szóval, most nem ígérek semmit a következő résszel kapcsolatban, csak annyit mondok, hogy mindent megteszek  azért, hogy hamar végezzek vele. 

(Egyébként négy nap és őszi szünet! El sem tudjátok hinni, mennyire várom már)