Hostage | Hatodik fejezet

Emerald

 Alig vártam már, hogy végre bosszút állhassak, habár még nem láttam a pontos időpontot előre. Az a nyomorék menekül, tudja, hogy le akarom vadászni és megtesz mindent azért, hogy ezt megnehezítse nekem. Nem fogja megúszni, Louis és a barátaink segítségével meg fogom találni és végre visszakap majd mindent, amit megérdemel.

A hosszú út előtt alaposan be kellett vásárolnunk, ugyanis rengeteget fogunk utazgatni a városok között, nem szabad megragadnunk egyik helyen sem, mert a rendőrség hamar megtalálna minket, ha csak ülnénk a seggünkön. Egy kisebb városban álltunk meg, ahol egy gyors cigiszünet után kerestünk egy boltot, ahol bevásárolhattunk, majd leparkoltunk és Louval kiszálltunk a kocsiból azzal a céllal, hogy ketten elintézzünk mindent.

- Komolyan itt hagynátok engem a kocsiban egyedül? – kérdezte Destiny hitetlenül, miután leengedte az ablakot. Louis kétkedve nézett rám, aztán megrázta a fejét.

- Menjetek inkább ti ketten. Én addig elintézek egy telefont – mondta végül, mire Destiny megforgatta a szemét, de kiszállt, hogy együtt vásároljunk be.

- Veszünk menő betörős maszkokat is? – kérdezte csillogó szemekkel, ami miatt furcsán néztem rá de aztán csak elnevettem magam.

- Dehogy, abból már van elég a kocsiban. Főleg tartós kaják és mindennapi cuccok kellenének. És nézz magadnak valami ruhát, de…

- Csak feketét. Tudom – vágott a szavamba, majd már el is indult egy kosarat felkapva a kezébe. Csak megszeppenten álltam ott, ahol hagyott, és arra gondoltam, mikor lett ennyire biztos a dolgában. Valamiről biztos lemaradhattam. Amint előttem szedegette össze a cuccokat, nem tudtam nem ránézni formás popsijára, amit úgy riszált előttem, mintha egy kifutón lett volna, de – bevallom – egyáltalán nem volt ellenemre. Egész gyorsan összeszedtük a cuccokat, rengeteg minden került a kosarunkba, de még hátra volt a ruhavásárlás is, valamint kellett vennem egy olyan hátizsákot, ami teljesen vízálló, hogy miért, azt még én sem tudtam, de éreztem, hogy talán szükségünk lehet majd rá ha el kell rejteni valahová a dolgokat, vagy ilyesmi. Mindenre fel kellett készülnünk, így olyan dolgokat is a kosárba raktam, amiknek nem volt értelme, de biztos, ami biztos, ott lesznek nálunk, ha szükség van rá. Addigra Destiny is készen lett a dolgával, így együtt indultunk meg a pénztárhoz egy rakat cuccal. Mivel féltem, hogy túl feltűnőek leszünk, gyorsan lehúztam mindkettőnk fejéről a kapucnit, így már átlagosabbnak néztünk ki talpig fekete szerkónkban. Már épp kezdtem megnyugodni, mert már csak a fizetés maradt hátra, mikor az eladóférfi felnézett rám, és arca egy pillanat alatt eltorzult és a mellette fekvő telefonjához közelített a kezével.

- Hé, nem te vagy az, akit éjjel-nappal keresnek a rendőrök? – kérdezte gyanakodva, feljebb emelkedve székéről, hogy jobban lásson.

- Ööö, szerintem összekever valakivel – próbáltam hárítani, de összehúzta a szemét és megrázta a fejét.

- Nem, te vagy az! Felismerlek a tévéből! – erősködött, mire Destinyre néztem, aki ijedt arccal meredt rám, így azonnal döntöttem.

- Futás! – suttogtam neki, és abban a pillanatban felkaptam a pénztáros telefonját, arrébb hajítottam, és futni kezdtünk a csomagokkal.

- Hé, álljanak meg! – kiáltott utánunk, visszanézve pedig láttam, hogy már a kezében is van a telefon, és tárcsázza a rendőröket. Szerencsére csak három biztonsági őr állta az utunkat, így Destiny kezébe nyomva a csomagokat, lekezeltem az összeset pár ütéssel, majd már futottunk is tovább. Louis közelebb parkolt, megérezhette a bajt, így egyenesen a kocsiba tudtunk ugrani.

- Taposs bele, felismertek! – ordítottam az adrenalintól remegve, mire már indult is a motor, és épp időben tudtunk kikanyarodni a parkolóból, már meg is jelent pár rendőrautó a nyomunkban.

- A picsába, itt van a rendőrkapitányság – csodálkozott Louis amint elhajtottunk mellette, így már érthető volt, miért értek ide ilyen hamar ezek a kopók. Valószínűleg épp ott parkolt valamelyik.

- Harry, mi történik? – kérdezte Destiny ijedten, ragaszkodva, szorítva a csomagokat, amiket nem mellesleg elloptunk, mert végül nem került sor fizetésre.

- Semmi gond, megoldjuk, csak kösd be magad. Louis, mennyivel tud menni ez a kicsike? – kérdeztem fő bűntársamtól, aki vigyorogva és büszkén nézett vissza rám.

- Körülbelül kétszáznyolcvannal – válaszolt, mire ördögien elmosolyodtam és az útra szegeztem tekintetemet. Ugyan a rendőrök jobban ismerhették a várost, mi gyorsabbak és eszesebbek voltunk. Csak száguldoztunk az utcákon, miközben a zsaruk a seggünkben loholtak, és egyre többen lettek.

- El fognak kapni – aggodalmaskodott Destiny, amivel kivételesen egyet értettem, ugyanis már három autóval néztünk szembe. Akkor előkaptam a kesztyűtartóból a kedvenc fegyveremet, egy glock 17-est, és kiültem a lehúzott ablakba. A szél csak úgy dübörgött a fülemben, de nem zavart, csak arra koncentráltam, hogy sikeresen eltaláljam a rendőrkocsi szélvédőjét, majd kerekét. A szélvédő azonnal hálósra repedt, a kereket ugyan nehezebb volt eltalálni, de pár próbálkozás után sikerrel jártam, a hatalmas sebesség miatt kitértek oldalra és egyenesen a korlátnak csapódtak, végül a másik rendőrautót is magukkal sodorták, ezzel egy hatalmas karambolt előidézve. Így jár az, aki Emeralddal szórakozik. Már épp elkönyveltem a tervem sikernek, mikor hallottam, hogy egy golyó elszáguldik a vállam mellett, így azonnal bevonultam a kocsi által nyújtott fedezékbe.

- Bukj le, Destiny – parancsoltam neki azonnal, mire ő már az ülés alatt is volt, nem habozott egyetlen pillanatra sem. Nem kellett sokat várni, a hátsó szélvédőnk kapott egy találatot, így arra már nem számíthattunk. Gyorsan kellett cselekednem, mert egyre közeledtek, szóval csak kiraktam a kezem az ablakon és lőttem párat, de golyóim nem éltek célt, csak az autó vázát találtam el.

- Velem nem szórakozik senki – suttogtam magamban, majd átváltottam gépfegyverre és egy kiadós sorozatot adtam le az ellenséges villogó kocsinak, ezúttal sikerrel, ugyanis a szélvédő betörése után lehúzódtak az út szélére, hagyva minket elmenekülni.

- Szóval ilyen egy akciófilm a valóságban… Király – jegyezte meg Destiny lelkesen, amint felértünk az autópályára, rendőröktől mentesen.

- Megcsináltuk, tesó! – pacsizott össze velem Louis, majd büszke nevetéssel folytattuk utunkat. Mivel a rendőrök már ismerték a kocsinkat és eléggé meg is csonkították, át kellett váltanunk egy másikra, de ezt csak fél óra száguldás után tehettük meg, hogy biztosak legyünk benne, nem jön utánunk egyetlen kopó sem. Egy eldugott helyen álltunk meg, Louis állítása szerint egy barátja dolgozott itt, aki nem szereti túlságosan a vendégeket, így Destinyvel kiszálltunk a kocsiból a cuccokkal és pár méterrel arrébb sétáltunk, nehogy megzavarjuk az eszmecseréjüket a leendő kocsinkról, én pedig rágyújtottam.

- A fenébe, Harry… - állt meg a mellettem sétáló szépség egy pillanatra, majd a hajába túrva, dühösen meredt rám. – Mi elloptuk ezeket a cuccokat! Én még soha nem loptam, nem is akartam, én nem ilyen vagyok, és… - kezdett volna pánikolni, értelmetlen hadarásába kellett szólnom, nehogy túlgondolja ezt az egészet.

- Hé, nyugi, ez nem olyan sok dolog… Örüljenek, hogy életben maradtak a dolgozók és nem mészároltam le mindenkit, aki látott minket. Épp elég lesz az, hogy a biztonsági kamerák felvették az egészet és tudják, hol jártunk – aztán nekem is leesett, mekkora bajba sodortuk ezzel magunkat.

- Épp ez az! Felvették az egészet, azt is, hogy segítek neked elmenekülni… - magyarázta idegesen a szájába harapva, de valahogy mintha nem is ez bántotta volna, hanem valami más. Nem kérdeztem rá, csak jó nagyot szívtam a cigiből és egyenesen felé fújtam a füstöt, hogy bosszantsam.

- Hát, most már ténylegesen közénk tartozol. Hivatalosan bűntárs vagy, gratulálok – veregettem meg a vállát, mire csak egy szemforgatást kaptam válaszul és már sétáltunk is tovább. Pár méter után automatikusan az oszlopra tűzött papírokra vetődött a tekintetem és mily’ meglepetés, a saját arcommal néztem farkasszemet.

- Muszáj volt a legelőnytelenebb képemet kirakni? Nem is így nézek ki! – bosszankodott Destiny és ezzel a lendülettel le is tépte a képét és összegyűrve a kukába hajította.

- Ja, rosszabbul – válaszoltam, csak hogy bosszantsam őt, mire ő játékosan az oldalamba könyökölt, tudva, hogy csak szívatom.

- Te csak fogd be Tarzan, a te képed rosszabb – mondta nevetve, a képemre mutatva. Emlékszem, a kép a rendőrségen készült, mikor lecsuktak. Tény, hogy nem az volt életem legjobb időszaka, de nem volt olyan gázos kép. Elvégre az is én voltam.

- Mi baj a képemmel?  - kérdeztem vissza tettetett felháborodással.

- Olyan táskák vannak a szemed alatt, amiket még a Michael Kors is megirigyelne– válaszolt frappánsan, amin nem kellett volna nevetnem, mégis megtettem, mert szörnyen igaza volt.

- Ez erős volt – röhögtem, de azért én is letéptem a képemet és a kukába hajítottam. Ha Destiny nem lett volna ott, simán eldobom a fűbe, de nem volt kedvem hallgatni egy monológot a Föld szennyezéséről és egyéb baromságokról. Mikor visszaértünk Louhoz, már egy egészen más autó állt ott, mégpedig egy fekete Mustang GT, ami egyszerű gyönyörűségével elkápráztatott, annyira, hogy azonnal vezetni akartam.

- A motort meg se nézed? – kérdezte Louis hencegve, mire eltátottam a számat, elvégre meg sem fordult a fejemben, hogy az is a miénk lenne. Egy bordó Honda VFR állt ott, teljes egészében, egyszerűen gyönyörű volt, de aztán elbizonytalanodtam.

- Honnan van neked erre pénzed? – kérdeztem gyanakodva a legjobb barátomtól, mire csak megvonta a vállát.

- Sok mindenről maradtál le, tesó – biccentett, aztán átadta nekem a motor kulcsát, valamint egy motoros szerkót halászott elő a kocsi csomagtartójából.

- Kivel szeretnél menni, Destiny? Neked is vettem felszerelést – kérdezte Louis Destinytől. Legbelül azt kívántam, hogy jöjjön velem, de ennek jelét sem mutattam, el voltam foglalva azzal, hogy gyönyörködjek a motorban.

- Azt hiszem, Harryvel megyek. Mindig is szerettem volna kipróbálni a motorozást – vonta meg a vállát szelíden, mire kikerekedett szemekkel néztem rá.

- Soha nem ültél még motoron? – kérdeztem a szívemre téve a kezem, mire felnevetett és átvette Loutól a cuccokat.

- Még soha – erősítette meg szavait, én pedig abban a pillanatban eldöntöttem, hogy akkor megmutatom neki, mennyire jó motoron ülni. Gyorsan átöltöztünk, legnagyobb örömömre Destinyre gyönyörűen feszült a bőrszerkó, kibaszottul szexi volt benne, a bukósisak a kezében pedig eszméletlenül dögössé tette. Igyekeztem elfelejteni a perverz gondolataimat és nem látványosan megbámulni, így inkább felültem a motorra és megmutattam neki az alap dolgokat.

- Ja, és jobban jársz, ha befonod a hajad, mert kifésülhetetlen lesz, mire megérkezünk – tanácsoltam neki, mire bólintott, és már kezelésbe is vette hosszú haját. Pár perc múlva már be is ült mögém, felraktuk a sisakokat, aztán be is indítottam a szépséget.

- Készen állsz? – kérdeztem Destinytől izgatottan, ugyanis alig vártam már, hogy végre elinduljunk. Azóta nem ültem motoron, hogy bekerültem a börtönbe és minél hamarabb újból át akartam élni az élményt.

- Naná – válaszolta Destiny lelkesen, mire már meg is húztam a gázt, és elindultunk. Folyamatosan szoktattam őt a sebességhez, először kicsit lassabban mentünk, hogy szokja az érzést, aztán feljebb kapcsoltam, mígnem száguldottunk az autópályán. Louis mögöttünk jött, persze néhol leelőzött minket, valamikor egymás mellett mentünk, szóval vele is szórakoztunk, versenyezgettünk párat. Elképesztő érzés volt száguldani, miközben Destiny szorosan simult a hátamhoz és néha boldogan felsikított mikor nagyobb sebességre kapcsoltam vagy egy éles kanyar jött. Motorozás közben mindig úgy éreztem, hogy a magam ura vagyok, nem parancsolhat nekem senki, egyszóval: szabad vagyok. Most a szokásosnál is felemelőbb érzés volt, mert tudtam, hamarosan a bosszú is bekövetkezik és ha ugyan nagyon messze is van az a pillanat, minden egyes perccel közelebb vagyunk a végéhez.

Destiny szemszöge

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom mondani, de a motorozás nagyon király! Azt hiszem, ez szerelem első érzésre, igen, talán ez a legpontosabb kifejezés, amit erre használhatni tudnék. Szerelmes lettem az érzésbe, hogy csak száguldunk az ismeretlen felé, szinte repülünk már, a sebesség pedig annyi adrenalinnal tölt fel, mint semmi más. Ugyan borzasztóan hideg volt, elvégre februárban motorozni őrültségnek számít, mégis szörnyen élveztem. Nem túlzok, ha azt mondom, két óra után nem éreztem már semmit a hidegtől, de szerencsére akkor megálltunk egy benzinkútnál, hogy feltöltsük a tankokat és együnk valamit.

- Hogy tetszett, Destiny? – kérdezte Louis azonnal, ahogy levettem a sisakot. Harry vigyorogva nézett rám és azonnal válaszolt helyettem, hiszen útközben majdnem végig beszélgettünk.

- Imádta – győztes mosollyal nézett Louisra, aki csak felnevetett majd megveregette a göndörke vállát.

- Jó, tényleg imádtam. Csak nem érzem a fenekem… Se a lábaim… Kéne egy forró kávé – nyögtem fájdalmasan mire a fiúk felröhögtek.

- Máris hozom. Te is kérsz, Harry? – kérdezte Louis, a göndörke pedig lelkesen bólintott.

- Szóval nem érzed a feneked… - csevegett velem Harry pimasz mosollyal az arcán, amint Lou eltűnt az ajtó mögött. Úgy nézett rám, mintha egy élő hűsdarab lennék, amit elfogyaszthat.

- Fogd be, Tarzan – röhögtem a mellkasába boxolva, mire ő úgy tett, mintha fájna neki és elhúzta a száját.

- Áucs, ne bántsd a mellbimbóimat – dörzsölte meg az említett testrészét tettetett sértettséggel, mire legszívesebben még egyet rávágtam volna, de elnevettem magam az arcát nézve.

- Szokj hozzá. Egyszer tuti leteperlek – próbáltam keményen visszaszólni, arra számítottam, hogy talán komolyan vesz vagy egyszerűen csak kiröhög, de ehelyett kérdő és egyszerre perverz tekintettel találtam szembe magam.

- Igen? – röhögte, mire leesett hogy mit talál ennyire viccesnek.

- Nem úgy értettem! Ahhh! – fáradtan homlokon csaptam magam, amiért ő szintén kinevetett így durcásan arrébb sétáltam. Közben Harry meggyújtott egy újabb cigit, ezért igyekeztem a legcsúnyábban nézni rá. Soha nem értettem, miért lelik örömüket a cigiben, ha nem szoktak volna rá, sokkal kiegyensúlyozottabb és egészségesebb életük lehetne… Pár perc múlva Louis visszatért a kávékkal, így mint egy kisgyerek, ujjongva vettem át a nekem járó barna löttyöt majd boldogan elfogyasztottam. Na jó, én prédikálok a kiegyensúlyozottságról, mikor lassan kávéfüggő leszek, ha így folytatom. Miután kicsit felfrissültünk és kiolvadtunk, ideje volt folytatni utunkat.

- Ha nem gond én a kocsiba szállok vissza. Meg lehet fagyni – mondtam Harrynek, aki megértően bólintott, majd átadta a sisakját Louisnak.

- Akkor velem leszel megint, cica – válaszolta, majd meg se várva a reakciómat, a kocsihoz lépett majd már be is ült. Kérdőn néztem Louisra, aki a hasát fogva felröhögött.

- Hagyd csak, befagyott a töke. Ilyenkor kanosabb, mint általában. Ne kérdezd – legyintett, így hát csak nevetve megvontam a vállam majd beszálltam Harry mellé az anyósülésre.

- Louis azt mondta, befagyott a tököd és kanos vagy – mondtam neki azonnal, amolyan magyarázatra várva, de őszintén szólva, nem értem, miért kérdeztem rá, egyáltalán miért érdekelt.

- Barom – röhögte az említettre nézve, majd az üvegen keresztül beintett neki, mire Louis szívélyesen viszonozta a gesztust – Várj, téged mióta érdekel a farkam hogyléte? – kérdezte felém fordulva, vigyorogva, mintha rajtakapott volna valamin, de csak megforgattam a szemem. Pff. Nem érdekel, nem vonzódom hozzá, ezt már rengetegszer letisztáztam magamban.

- Dehogy érdekel, még a létezésében is kételkedek – vágtam neki vissza, nem is gondolkodva. Fájdalmas arcot vágott és a szívére tette a kezét, mintha megsértettem volna, aztán perverz pillantással ajándékozott meg.

- Szívesen bebizonyítom a létezését – olyan szexi, mély és dörmögős hangon mondta ezt, hogy ha más helyzetben beszélt volna így hozzám, tuti szétfolytam volna, de így csak megráztam a fejem.

- Kösz, még mindig nem érdekel – mondtam undort tettetve, majd bekötöttem magam, hogy induljunk már végre.

- Kár. Egyszer még vissza fogod sírni ezt az ajánlatomat – kacsintott rám ördögi vigyorral az arcán, mire ismét megráztam a fejem. Rá se ismertem Harryre, olyan boldognak és felszabadultnak tűnt, a feszültség egyáltalán nem látszott rajta… Olyan… Normális volt. Biztos a motorozás terápiás hatással van rá, ami egyébként érthető.

- Hogyhogy átadtad Lounak a motort? – kérdeztem, figyelve ahogy Louis előttünk száguldozik és élvezi a sebességet.

- Csak szimplán befagyott a seggem, meg amúgy is, nekünk majd meg kell állnunk valahol, addig pedig Louis elhoz egy másik kocsit a motor helyett. Ezt a szépséget csak szórakozásra bérelte – vonta meg a vállát, de láttam rajta, hogy sajnálja amiért nem maradhat a motor. Úgy nézett ki, mint egy kisgyerek, akitől hamarosan elveszik a játékát, ami amúgy elég vicces látvány volt egy huszonhárom éves férfitól. – Csak tudnám, honnan van mindenre pénze… Nem árulja el nekem, de látványosan megnőtt a pénztárcája mióta sittre kerültem – sóhajtott aggódva, miközben összeráncolta homlokát és csak az útra figyelt. Bennem is megfogalmazódott már ez a kérdés, de azt hittem, Harry mindent tud erről.

- Azt hittem mindent megosztotok egymással… Ez azért elég fontos kérdés lenne, lehet, hogy valami hülyeségbe keveredett, ami veszélyes és… - még folytattam volna aggodalmaskodásom, ha Harry nem szakít félbe.

- Hé, nyugi. Ha bajban lenne, arról már rég tudnék. Azt mondta hamarosan elárulja, nem akarom siettetni vagy erőltetni, az ő dolga – nyugodt hanglejtésén teljesen meglepődtem. Mi lett ezzel az emberrel és hol van az a dühöngő Emerald, akit megismertem? – Mi az? – kérdezte pár másodperc után, hiszen csak értetlenül bámultam rá, próbálva eldönteni mi lelhette őt amiért ilyen nyugodt.

- Be vagy szívva? – kérdeztem.

- Mi? Nem, miért lennék? – röhögve kérdezett vissza, ezért már én is felnevettem. Nem tudtam hová tenni ezt a viselkedését, de őszintén szólva nagyon is szórakoztató volt ez a nyugodt Harry.

- Mert túlságosan nyugodt vagy… Úgy értem… Fura, mert eddig eléggé feszült voltál – magyaráztam, de felháborodott tekintetet kaptam cserébe.

- Nem is voltam feszült! – akadt ki, de csak amolyan „biztos ez?” tekintettel néztem rá, így elnevette magát – Na jó, talán tényleg egy kicsit feszült voltam. Biztos a börtön miatt – rázta a fejét jót mulatva magán. Tényleg fura volt nevetgélve látni őt, majdnem, hogy már ijesztően normális volt.

- Még mindig nem árultad el, miért csuktak le – arra gondoltam, ha már ilyen jókedvű, biztosan beavat majd a dolgokból, de arca azonnal elkomorult.

- Mert még mindig nem kell tudnod róla – mondta egyszerűen, mosolya teljesen eltűnt az arcáról és állkapcsa megfeszült. Én pedig megint elcsesztem, elvágtam a jókedvét. Miért vagyok ekkora barom?

- Rendben, nem erőltetek semmit. De látom, hogy nagyon nyomaszt a dolog és szerintem segítene, ha mesélnél róla. Nem foglak kinevetni vagy elítélni, bármiről is legyen szó – próbáltam menteni a menthetőt, hátha a lelkének tényleg jól esne egy beszélgetés, de ujjai szorosabban fogták a kormányt, erei pedig megfeszültek. Látványosan dühbe gurult pár másodperc alatt, én pedig máris behúztam a nyakam mielőtt még robbanna a bomba.

- Szerintem nem segítene. Befognád végre? – ingerült válasza után elmormogtam egy bocsánatot, összébb húztam magam az ülésen és kibámultam az ablakon. A havas táj gyönyörű volt, a hófehér dombok és hegyek látványa teljesen ámulatba ejtett, de mégsem tudtam átadni magam az érzésnek: túlságosan nyomasztott az, hogy elrontottam Harry kedvét. Nem tudom mennyi ideig utazhattunk így síri csöndben, de idő közben elálmosodtam, így egyszerűen hátramásztam a hátsó ülésre, hogy kényelembe helyezzem magam.

- Des… Ne csináld már – nézett hátra Harry megbánó szemekkel, de ekkorra már rá haragudtam saját magam helyett.

- Mit ne csináljak? – kérdeztem vissza, magam köré tekerve az egyik pokrócot, amit ott találtam.

- Ne haragudj… Csak… gyere vissza, ígérem nem mondom többet, hogy fogd be – nem tudtam nemet mondani kiskutyaszemeinek, egyszerűen annyira aranyos volt tőle ez az egész, hogy kedvem lett volna jól megölelgetni, de még továbbra is fáradt voltam, így egyszerűen ledőltem az ülésre.

- Nem haragszom, de inkább aludnék egy picit itt hátul – mondtam álmosan, lecsukva a szemeimet és kényelembe helyezve magam.

- Oh, rendben – hangján megkönnyebbülést és meglepettséget hallottam. Lehet, hogy azt hitte, azért jöttem ide hátra, hogy ne kelljen a közelében lennem, de nem volt időm többet gondolkodni ezen mert alig pár percen belül el is aludtam. Nem tudom mennyi idő telhetett el, csak pár pillanatnak tűnt az egész, de mikor legközelebb kinyitottam a szemeimet, Harry helyett Louis ült a volánnál.

- Jó reggelt Csipkerózsika – mosolygott rám Louis visszapillantó tükörből, én pedig körbenéztem, hol is járhatunk éppen. A táj már egészen sík volt, a hegyeknek nyomát sem láttam így biztosra vettem, hogy elég sokáig voltam kiütve.

- Harry? – kérdeztem a göndörke után keresve a szememmel, de pár másodpercen belül meg is pillantottam, ahogy előttünk száguld.

- Körülbelül másfél órája cseréltünk mert kezdtek lefagyni az ujjaim. Jól kifáraszthatott, ha ilyen mélyen aludtál – röhögött, de én csak rosszallóan megráztam a fejem és visszamásztam az anyósülésre.

- Hát, kicsit összevesztünk, csak a szokásos – legyintettem – Miért nem keltettetek fel? Szívesen motoroztam volna én is – áhítattal figyeltem Harryt, aki egyre közelebb került hozzánk, ami azt jelentette, hogy lassított.

- Nyugi, lesz még rá alkalmad. Most több szükségünk lesz az energiádra – magyarázta – Körülbelül fél óra múlva Harry visszaveszi a kocsit és ketté válnak útjaink egy időre mert el kell intéznem a dolgaimat – folytatta.

- Tudod, hová megyünk Harryvel? – kérdeztem.

- Aha, de majd ő elmagyarázza. Addig pihenj még egy kicsit – mondta kedvesen mosolyogva rám, én pedig hallgattam rá, és nekidőlve az ablaknak csak csendesen bámultam ki a fejemből. Tekintetem ismét Harryre tévedt, ebből pedig ismét egy olyan gondolatmenet fakadt, amit nem tudtam megakadályozni. Folyamatos harcot vívtam a belső énemmel, ugyanis egy részem azt ordítozta, hogy nem szabad megbíznom bennük, és minél hamarabb haza kell szöknöm, a másik részem viszont egyenesen azt visította, hogy ez egy hatalmas buli lesz és hagyjam, hogy sodorjon az ár. Természetesen ez az oldal hangosabb volt, így csak mosolyogva tisztáztam magamban, hogy nem lesz semmi baj. Elég hamar eltelt fél óra, mi pedig megálltunk egy újabb benzinkútnál. Én is kiszálltam a kocsiból, hogy kinyújtóztassam a végtagjaimat, majd végignéztem ahogy Harry könnyes búcsút vesz a motortól és visszaöltözik betörő üzemmódba. Pár percig Louval összedugott fejjel szinte suttogva beszéltek egymással, gondolom a titkos tervet beszélték meg, ezért én csendesen visszaültem a kocsiba. Mikor Harry végre beült mellém, olyan furcsa ideges energiát hozott magával, hogy alig pár perc alatt befeszült az összes izmom tőle.

- Abbahagynád? – kérdeztem mikor már elegem lett a csendes idegességétől és dobolásától a kormányon.

- Mit? – kérdezte értetlenül, ezek szerint neki fel sem tűnt, hogy süt róla az idegesség.

- Csak… Állítsd le az idegeidet mert kikészülök tőlük – magyaráztam neki a fejemet fogva, mire csak feszülten felnevetett.

- Menj hátra ha nem tetszik – bunkó válaszára csak egy csúnya pillantást vetettem rá, amit pont el is kapott, de csak jót mulatva rajtam visszafordult az út felé. Úgy döntöttem, már csak azért se megyek hátra, inkább kibírom ezt az idegőrlő csendet itt elől. Az időt bámészkodással ütöttem el, ha már utastáram nem volt túl jó hangulatban. A táj egyszerűen gyönyörű volt, ahogy haladtunk, úgy érkeztünk egyre jegesebb vidékre, a hó mindent beterített. Tavak között kanyarogtunk, ami még ezerszer csodálatosabbá tette a látványt. Nem sokáig élvezhettem ezt a látványt, ugyanis bekanyarodtunk egy erdős részre, ahol a fák már minden szépséget eltakartak. Sokáig csak zötyögtünk a havas földúton, Aztán egy elég tágas házhoz értünk. Tipikusan egy erdei modern ház volt, hatalmas ablakokkal. Harry az ajkát rágva nézegette a házat, majd le is parkolt előtte.

- Miért jöttünk ide, Tarzan? – kérdeztem gyanakodva, de kérdésemre nem kaptam meg a választ. Mindketten kiszálltunk az autóból, majd síri csendben körbejártuk a házat, az ablakokat figyelve. Nem volt bent senki, így egyenesen az ajtóhoz mentünk. Harry elővett egy elég érdekes szerkezetet, aminek működését ugyan nem tudtam megfejteni, de kinyitotta vele a zárat és hatástalanította a riasztót, így gond nélkül bemehettünk a kis épületbe. Kellemes és otthonos volt a hangulat odabent, tisztán látszott, hogy valakik hosszú időn keresztül laktak itt, de a por elárulta, hogy egy ideje már elhagyták ezt a helyet. Emerald a nappaliban lévő papírok között kezdett kutatni, mire értetlenül néztem rá.

- Mit keresünk? – kérdeztem, mire hatalmasat felsóhajtva emelte rám tekintetét. Látszott rajta, hogy nem szívesen válaszol, de megtette, mert így segíthettem neki.

- Bármi olyat, ami kapcsolódik hozzám, vagy eltűnt, szökésben lévő személyekhez. Bűnözőket keress!

Az első és legfontosabb dolog, amit megtettem, az az volt, hogy körbenéztem a házban, beleértve a felső emeletet is. Szerencsére nem találtam senkit, így én is kutakodásba fogtam, az emeleti nappali szerűséggel kezdve. Találtam egy újságcikket, ami Harryről szólt, azonnal el is rejtettem a hátizsákomba. Volt még hír rólam is, találgatások, hol lehetünk, mit csinálhat velem a göndör. A fél világ valójában már rég eltemetett, nem sok esélyt látnak arra, hogy élve hazajutok. Hatalmasat tévednek. Akármennyire is hihetetlen, Harry nem tűnik rossz embernek. Azt ugyan bevallom, eléggé bunkó és erőszakos tud lenni, de mikor megfeledkezik a kemény állarcáról, nem tűnik rossz embernek. De lehet, hogy félreismertem, nehéz lenne megállapítani ilyen hangulatingadozások között.

Az egyik dobozba belenézve még a lélegzetem is elállt. Tele volt képekkel, koordinátákkal és összefirkált újságcikkekkel. Az a valaki, aki itt él, nagyon gyűlölheti Harryt, hiszen az összes képen ki volt satírozva a szeme, valahol még a papír is kiszakadt, annyira erősen nyomták rá a tollat. Több képen én is ott voltam, hiszen ezek mind biztonsági kamerák felvételei voltak. Hirtelen felindulásból az összeset a táskámba söpörtem, majd ijedten leszaladtam a földszintre, hogy minél hamarabb tájékoztassam Harryt, hogy valaki annyira utálja, hogy legszívesebben holtan látná.

- Hé, Harry… - be sem fejeztem a mondtatom, azonnal odaugrott hozzám, és befogva a számat a földre húzott, a kanapé mögé. Ijedten néztem rá, fogalmam sem volt, mi lelhette, de kétségbeesett tekintete elárulta, hogy bizony nagy szarban vagyunk. 

---------

Sziasztok! ❤
Remélem hogy tetszett nektek ez a rész, én személy szerint nagyon szerettem írni :) 
Tudom, hogy nem vagyok túl aktív, de igyekszem fejlődni ebben, hogy ne kelljen ennyit várnotok a részekre.
Kellemes sulikezdést és sikeres évet kívánok nektek! ❤