HOSTAGE | Huszadik fejezet

Destiny szemszöge

Szörnyen haragudtam Louisra, de egy kis megkönnyebbülést is éreztem. A kis titkunk akármennyire is rejtegettem, ott mászkált az agyam egyik hátsó zugában és nem hagyott lélegezni. Most, hogy már Harry is tud róla (igaz, nem a valódi igazságról), kicsit megkönnyebbültem. Soha nem szerettem titkokat tartani, ez pedig egy elég csúnya titok volt. Mentegetőzhetnék, hogy megbántam, de nem fogok, mert abban a pillanatban helyesnek tűnt. Tény, hogy egy olyan lelkiállapotban voltam, ami nem kedvezett a döntéshozó képességemnek, de mégis.

Azon viszont meglepődtem, hogy Louis nem tagadta az érzéseit irántam. A földre pillantottam, ahol Lou forgolódott a kis hálózsákjában. A kanapé túl kicsinek bizonyult ahhoz, hogy aludni tudjon rajta, így befogadtam őt a szobámba.

- Igaz az, amit Harry állított? – kérdeztem halkan, a semmiből. Lassan a hátára feküdt majd felnézett rám.

- Mármint mi? – kérdezte, mintha fogalma se lenne arról, hogy mit beszélek. Arca viszont elárulta.

- Az, hogy érzel valamit… Irántam – mondtam félénken, mire lassan sóhajtott egyet.

- Talán. Miért, számít valamit? – nevetett fel hitetlenül.

- Igen… Nem! Nem tudom! – dörzsöltem meg az arcom gondterhelten. Nem akartam, hogy megváltozzon a kapcsolatunk Louval, hiszen nagyon jó barátnak tartottam őt.

- Kedvellek, Destiny. De tudom, hogy te Harryt szereted és ez rendben van. Csak nagyon féltelek. Harry elég zűrös és… Nem is tudom mit képzeltem. Sajnálom, hogy beleszóltam a kapcsolatotokba, tényleg nem kellett volna – rázta a fejét megbánóan, mire szomorúan néztem rá. Őszintén sajnáltam őt.

- Ugyan, Lou… - suttogtam sajnálkozva. Pár percig csak csendben feküdtünk, majd hirtelen Louis felpattant és kiszaladt a folyosóra. Értetlenül felültem, mert azt hittem rosszul van, de mikor egy dobozzal a kezében tért vissza, picit megnyugodtam.

- Szerintem jogod van tudni, hogy Harry mit vett neked eredetileg a szülinapodra. Azt akarta, hogy ne adjam oda, de szerintem megérdemled. – mondta, majd a kezembe adta a kis ajándékdobozt.

- Köszönöm, Lou – néztem fel rá mosolyogva.

- Elmegyek, szívok egy kis friss levegőt… Azt hiszem rám fér – mondta féloldalas mosollyal az arcán, majd lassan kisétált. Félve nyitottam ki a dobozt, majd mikor megláttam a tartalmát, könnyek gyűltek a szemembe. Egy nyaklánc volt az, aminek medálja egy emerald kristállyal kirakott fegyvert ábrázolt. Egyszerűen gyönyörű volt, és minden tekintetben Harryt juttatta eszembe. Visszaemlékeztem arra a napra, amikor lőni tanított az erdőben, vagy mikor megtanított verekedni. A sok felülésre, amit együtt csináltunk és a lebénult végtagokkal való fekvést a földön, miközben azon versenyeztünk, hogy ki halt meg jobban edzés közben. Szörnyen hiányoztak azok a napok és maga a göndörke is.

Azt akartam tenni, ami Harrynek a legjobb, így támadt egy baromi jó ötletem. Gyorsan a nyakamba akasztottam a nyaklácot, majd felpattantam. Összepakoltam pár cuccot a táskámba: egy pisztolyt, vizespalackot, egy kis kaját és elegendő pénzt ahhoz, hogy kényelmesen Los Angelesbe juthassak. Tudtam, hogy Harryék azonnal megkezdik a hadműveletet, amint engem hazavisznek, így nem akartam az esélyüket egy feleslegesen utazással töltött nappal csökkenteni. Épp ezért úgy döntöttem, hogy hazamegyek egyedül.

Gyorsan lezuhanyoztam és tiszta, kényelmes ruhákat vettem fel, majd kerestem egy tollat és egy papírt. Hosszú perceken keresztül csak ültem fölötte, majd lassan írni kezdtem.

Kedves Lou!

Köszönök mindent, amit értem tettél ezalatt a pár hónap alatt. Eleinte reménykedtem, hogy te leszel majd az, aki kiszöktet Harry fogságából, de később rájöttem, hogy nincs szükségem erre. Az első napon meg sem fordult volna a fejemben, hogy egy nap majd ilyen lazán fogok kisétálni a túsz szerepből. És itt vagyok, megírom ezt a levelet és felülök a legelső Los Angelesbe menő buszra. Remélem még találkozunk.

Kedves Harry!

Kalandos utunk volt, ezt beismerem. Élveztem az együtt töltött napokat és köszönöm azt a tudást, amit kaptam tőled. Soha nem fogom elfelejteni. Egy élmény volt veled. És… Köszönöm a nyakláncot.

Egy pillanatra megálltam. Le akartam írni, hogy szeretem. Le akartam írni, hogy semmi másra nem vágyok, csak arra, hogy vele legyek. De végül nem tettem.

Remélem még találkozunk. Ne halj meg, kérlek.

Csók, Destiny

PS: Elvittem egy fegyvert meg egy kis pénzt a buszjegyre. Remélem, nem gond.

Patakokban folyt a könnyem. A világ legnehezebb dolga volt leírni ezeket a sorokat, és jópárszor abba akartam hagyni, mivel meggondoltam magam. Végül csak az asztalon hagytam a papírt, jól látható helyen. A nyakamban lógó medálra tettem a kezem, majd Harry szobája felé néztem. Mindennél jobban be akartam menni, hogy egy búcsúcsókot adjak neki, de végül sikerült megállítanom magam. Egyszerűen felkaptam a hátamra a táskámat, majd felhúztam a kapucnimat. Egy hatalmas levegőt véve nyitottam ki az ajtót, majd csuktam be magam után. Még mindig folytak a könnyeim, így letöröltem azokat az arcomról és elindultam. A memóriámban egy elég éles kép alakult ki arról, hogy Las Vegas melyik részén lehetünk, és a buszmegálló nem is volt olyan messze. Tény, hogy egy másfél órás séta lett belőle, de legalább volt időm gondolkodni. Számtalan alkalommal torpantam meg az utca közepén, hogy visszaforduljak, de végül mindig tovább mentem. Tudtam, hogy ez a helyes és ha fájt is, de meg kellett tennem ezt a lépést.

Mikor elértem a buszmegállót, újból átgondoltam, hogy jó ötlet-e ez, amit csinálok. Mindenfelé drogosok és részegek keringtek, az egész hely bűzlött az alkoholtól. Nyilvánvalóan nem ez volt a fő autóbusz állomás, de nekem elég volt, ugyanis indítottak egy járatot, amire csak egy órát kellett várnom, így hát leültem egy közeli padra. Eléggé fáztam, ugyanis egy szál pulcsiban voltam csak, pedig a levegő maximum öt fokos volt.

Bevallom, eléggé féltem. A sok részeg alak, akik hangosan röhögcséltek és kiabáltak a frászt hozták rám, főleg hogy egy csapat egyre többször pillantott felém. A hatalmas felfüggesztett órára néztem.

Húsz percem van a busz indulásáig. A fenébe. Túl sokszor pillantgattak felém, ezért úgy tettem, mintha elhagynám a buszállomást és elsétáltam. A csapat viszont nem került messzebbre, sőt egyre közelebb került hozzám. Nem tudtam mit tegyek, egyetlen bolt sem volt nyitva, a sötétben pedig az égvilágon semmi menekülésre alkalmas helyet nem találtam. Pánikolni kezdtem.

Harry szemszöge

Hallottam, ahogy becsukódik a bejárati ajtó. Hatalmas csend lett a házban, így felkeltem, hogy igyak egy kis vizet. Képtelen voltam elaludni, pedig minden egyes porcikám egy kis pihenésért könyörgött. Szinte félholtan sétáltam ki a konyhába és engedtem magamnak egy pohár jéghideg vizet. Miközben kortyolgattam, a sötét nappaliba meredtem, majd az étkezőasztalra pillanottam. Eg pici papír hevert ott, mellette egy hanyagul ott felejtett tollal. Értetlenül néztem rá egy pillanatig, aztán csak megvontam a vállam. Pár pillanat múlva viszont szörnyen érdekelni kezdett, hogy mi az, így lassan odasétáltam és leültem, hogy elolvassam. Destiny kézírását azonnal felismertem, így hihetetlen sebességgel nyeltem a sorokat. Mire a végére értem, rekordsebességgel pattantam fel és vettem a kezembe a kocsikulcsot. Egyenesen a kocsihoz rohantam, majd idegesen beindítottam azt. Az alkohol még mindig a szervezetemben volt, de a történtek felfrissítették az elmémet annyira, hogy vezetni tudjak. Gyorsan megkerestem a telefonomon a legközelebbi buszállomást, majd már el is indultam felé. Folyamatosan zakatolt a szívem, állandóan csak azon járt az agyam, hogy bármikor elkaphatják Destinyt és még csak nem is tudok róla. Szörnyen ideges voltam. Épp azért akartuk hazavinni Destinyt, hogy biztonságban hazaérjen, nem azért, mert olyan kedvünk van, erre csak simán fogja magát és elmegy? Ráadásul el se búcsúzott…

Már egész közel jártam a buszállomáshoz. A hely nem tűnt túl biztonságosnak, nyüzsgött a drogosoktól és a részegektől. Még belegondolni is rossz volt, hogy Destiny közöttük mászkál. Leparkoltam tisztes távolságban, majd a zsebembe csúsztatva a fegyverem, gyalogosan indultam Destiny keresésére. Először a menetrendet néztem meg. Pár perc múlva indult egy járat, így hát gyorsan odasiettem a buszhoz, majd a buszsofőr engedélye nélkül felszálltam. Legnagyobb meglepetésemre Destiny nem ült rajta. Rosszat sejtve szálltam le a buszról, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a sofőr ordibálását.

Idegesen kerestem Destinyt a szememmel, mikor észrevettem egy kisebb csoportot összetömörülni. Épp abban a pillanatban érkezett a helyszínre egy sötétített üveges range rover, belőle pedig három személy szállt ki. Az egyik alakot nagyon jól ismertem, annyira, hogy látványától ökölbe szorult a kezem.

- Most megdöglesz te nyomorék – suttogtam magam elé, majd elindultam feléjük. Mikor közelebb értem, végre megláttam azt is, hogy mivel foglalkozik az a kis csoport, akikhez frissen érkezett meg az ellenségem. Elkapták Destinyt.

Destiny szemszöge

Nem tudtam ellenkezni, pillanatok alatt elvették a fegyverem és a cuccaimat, majd zsákutcába szorítottak.

- Ne aggódj, kislány, hamarosan ideér az erősítés – vigyorgott rám a rohadó fogaival az egyik férfi, majd erősen a fenekemre csapott. Szörnyen ideges lettem emiatt, így azonnal megismertettem a lábamat a golyóival.

- Ne érj hozzám te szarházi – ordítottam a képébe, de mindenki csak röhögött körülöttem. Nagyon megalázottnak és tehetetlennek éreztem magam. Túlerőben voltak és mindegyikük olyan izomzattal rendelkezett, hogy a szökés esélyét 0.01%-ra becsültem. A sírás szélén álltam, semmi másra nem vágytam, csak felülni arra a rohadt buszra és hazamenni. Miért kell még most is megnehezíteni az életem?

Fogalmam sincs mennyi ideig tartottak így bezárva, de kezdtem erősen pánikolni. Állandóan gyenge pontokat kerestem, de annyira körbeálltak, hogy esélyem se volt kijutni. Hamarosan megérkezett egy kocsi, belőle pedig három alak szállt ki. Az egyik közülük nagyon ismerős volt, aztán hogy a lámpafény alá értek, hatalmasat dobbant a szívem. Most végem van. Hogy lehetek olyan szerencsétlen, hogy Eric besúgói épp a buszállomáson bandáztak?

- Üdvözöllek köreinkben, Kicsilány – nevetett rám hitetlenül Eric mire csak egy grimaszt vágtam. – Múltkor elég korán távoztál a buliból, már kezdtünk hiányolni – folytatta.

- Felesleges elrabolnod, Eric. Ha Harryre pályázol, felesleges erőfeszítés. Éppen békésen alszik otthon, esze ágában sincs eljönni ma ide – vetettem neki oda, mire csak felhorkantott, majd közelebb lépett hozzám. Erősen megszorította a nyakam, majd a falnak nyomott, ezzel elérve, hogy semerre ne tudjak mozdulni. Éreztem, hogy alig kapok levegőt.

- Meglátjuk – mondta mogorván, közel hajolva az arcomhoz. Próbáltam a Harry által tanított techinkák közül kiválasztani egyet, amely megfelelőnek tűnt, így gyorsan megragadtam a kezét, eltoltam a megfelelő irányba, majd megragadtam a fejét és minden erőmmel a hasába térdeltem, és futásnak eredtem. Sajnos a csicskái túl gyorsan eszméltek fel és azonnal elállták az utamat és lefogtak. Próbáltam szabadulni, de minimum négyen ragadtak meg és vonszoltak vissza Erichez. Ő szörnyen mérgesnek tűnt, aminek azonnal meg is lett az eredménye.

- Büdös ribanc! – ordította dühösen, majd visszaadta a hasbarúgást nekem. Azonnal a földre rogytam. Egy pillanatra úgy éreztem itt a vég, nem kaptam levegőt és szörnyű fájdalmat éreztem. Könnyes szemekkel néztem fel rá, miközben a csatlósai megpróbáltak felkaparni a földről.

- Neked nem mondták soha a szüleid, hogy egy férfi soha nem üt meg egy nőt? – hallottam meg egy igen kellemes hangot magam mögül. Ne, ne, ne!

- Hölgyeim és uraim, megérkezett az est főszereplője – vigyorgott Eric elégedetten, majd komor arccal nézett a csatlósaira – Kapjátok el. – Adta ki a parancsot, de addigra már verekedés hangját hallottam. Összeszorított szemekkel próbáltam összeszedni az erőmet, hogy kiszabaduljak a szorító kezek fogságából, de nem sikerült. Végre azonban láthattam Harryt. Egyszerre öten támadtak rá, ő mégis hősiesen küzdött és egy-egy ütéssel a földre küldte ellenségeit.

- Gyáva dolog tőled, hogy a hülye embereidre hagyod a piszkos munkát. Netán félsz szembeszállni velem? – kérdezte őrült haraggal a hangjában. Egy pillanatra rám nézett, majd közelebb lépett Erichez, mire ő egy pillanat alatt rá szegezte a fegyverét a semmiből. Harry megtorpant, de továbbra is magabiztosan állt Ericcel szemben.

- Ez még mindig nem egyenlő. Dobd el azt a szart és állj ki fegyvertelenül – rázta a fejét Harry, mire Eric ördögien felnevetett.

- Ugyan, Emerald. Mindketten tudjuk, hogy ezt a háborút nekem kell megnyernem.

- Gyáva vagy, Eric. Először a rendőrökre bíztad a büntetésem, mert féltél attól, hogy ha visszaütök, te leszel az, aki a földön köt ki. Aztán megpróbáltál felrobbantani és csellel a markodba csalogatni. Most pedig azzal zsarolsz, akit a legjobban szeretek. Tisztességes módon nem tudtad volna elintézni ezt? Annyi ember halt meg a hülye játékod miatt… Szerinted ez rendben van? – vonta kérdőre őt Harry, mire megakadt a levegő a tüdőmben. Komolyan azt mondta, hogy szeret?

- Fogd be a pofád, különben golyót küldök a kis barátnőd fejébe – üvöltötte Eric habzó szájjal, majd rám szegezte a fegyverét. Ismét megpróbáltam kiszabadulni, de még mindig túl erősen fogtak.

- Hah, erről beszélek. Másokat büntetsz helyettem. Miért nem nyírsz már ki végre? Hiszen erre vársz hónapok óta! – ijedten néztem Harryre. Ugye nem akarja itt a szemem előtt megöletni magát? – Megölhettél volna a barátnőd helyett. Megölhettél volna anyám helyett… Miért nem tetted? – kérdezte Harry lehalkulva. Eric szemei vérben forogtak.

- Mert azt akartam, hogy szenvedj! A halál nem igazi szenvedés, de ha látod, ahogy a szeretteid halnak meg, nagyobb sebet ejt! Mert ezt tettedd velem is! – ordította.

- Nem bántottam egyik szerettedet sem, mégis mi a faszról beszélsz? – kérdezett vissza Harry értetlenül.

- Nem, de megkefélted a barátnőm, aki mindennél többet jelentett nekem! Részeg volt az isten szerelmére! Vissza akarom neked adni azt a fájdalmat, amit akkor éreztem – azzal a hévvel odalépett hozzám és kirángatott a csatlósai kezéből. Minden erőmmel ellenkeztem, de szörnyű erővel szorította a csuklómat. Harry nem habozott, amint hozzám ért, már elő is rántotta a fegyverét és Ericre célzott. Ő sem habozott, azonnal emberi pajzsként használva engem maga elé húzott. Láttam Harry arcán a kétségbeesést. Ha most lő, nagy eséllyel engem talál el Eric helyett. Éreztem, ahogy Eric pisztolyának csöve a halántékomat simogatja, így egy hatalmasat nyelve néztem Harryre.

- Azt hiszed nem okozott elég fájdalmat anyám halála? Az, hogy megvertek a börtönben és mindenki azt gondolta rólam, hogy egy pszichopata állat vagyok? Az, hogy tönkretetted az életem hátralevő részét?

- NEM! KURVÁRA NEM! – ordította Eric, majd megragadta a ruhámat azzal a céllal, hogy lehámozza rólam. – UGYANAZT AKAROM NEKED VISSZAADNI – ordította fröcsögő nyállal, miközben erősen megragadta a hajam. Harry azonnal megindult felénk, de Eric csatlósai egy pillanat alatt lefogták, hogy megverjék őt. Harry hősiesen küzdött, úgy ahogy én is.

- Engedj el te beteg állat! – próbáltam kiszabadulni, de esélyem sem volt, Eric ismét a torkomnál fogva tartott foglyul. Ezúttal éreztem a fojtogatást is, a világ pár másodperc alatt homályossá vált és elvesztettem minden erőmet. Harryre néztem, aki kezdte feladni a harcot, és a földre rogyott, miközben a két csatlós már véresre verte az arcát. Összetalálkozott a tekintetünk. Szemében aggodalmat, sajnálatot és elképesztő mennyiségű dühöt fedeztem fel.

- Ezúttal nem hagyom, hogy őt bántsd helyettem – mondta Harry halkan, de jól érthetően, majd a két csatlóst a karjuknál fogva bámulatos erővel egymásnak rántotta, ennek köszönhetően durván összefejeltek és elvesztették eszméletüket. Harry ezután rögtön Eric felé vette az irányt, ám ő nem habozott, Harryre szegezte a fegyverét és gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt.

- Harry! – kiáltottam sírva, miközben ő a térdeire rogyott és bosszúsan nézett Ericre. Kaptam a pillanaton, és megpróbáltam kiszabadítani magam Eric másik kezéből, de nem jártam sikerrel. Újból a nyakamra tapasztotta a kezét és a falnak nyomott. Nem kaptam levegőt.

- Ezért nem szabad velem szórakozni, értitek? MERT MINDENKI ÍGY VÉGZI! – ordította az arcomba, majd a földre lökött Harry mellé és rám szegezte a fegyvert.

- Elmondom mi lesz, Emerald. A szép kis barátnőd pár pillanaton belül halott lesz, te pedig szépen elvérzel pár órán belül – mondta őrült vigyorral az arcán, mire Harry csak felhörgött.

Hevesen dobogott a szívem. Minden annyira gyorsan történt, hogy esélyem se volt felfogni a történteket. Óvatosan Harryre pillantottam. Könnyeket láttam a szemében és amint a szemeimbe nézett, azok le is folytak az arcán.

- Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni – suttogta, mire nagy levegőt véve lecsuktam a szemeimet és vártam a halálra. Egy pillanaton belül már meg is hallottam a lövést. Pár másodpercig csak vártam, de nem történt semmi. Nem éreztem fájdalmat, így kinyitottam a szemem. Harry az arcát eltakarva vett nagy levegőket, majd mikor felnéztem Ericre, mindent megértettem. Egy hatalmas véres lyuk tátongott a homloka közepén, üveges szemei pedig egyenesen rám néztek. Nem telt el fél másodperc se, de máris holtan a földre hullott. Ekkor Harry is felnézett, majd konstatálta, hogy még élek. Azonnal mellé kúsztam, és nyomást helyeztem a helyre, ahová golyót kapott.

- Minden rendben Harry… Eric halott – suttogtam hitetlenül felnevetve, majd gondolkodás nélkül boldogan megcsókoltam. Harry csak gyengéden csókolt vissza, éreztem rajta, hogy kezdi elveszteni az eszméletét. Mindeközben körülöttünk nyüzsgés indult, léptek zaját és rendőrautók szirénáit hallottam, de nem érdekelt.

-Ne, ne, Harry! Maradj velem! Figyelj a hangomra – kérleltem sírva. Ő próbálkozott a szemei nyitvatartásával, de tekintete egyre ködösebbé vált. – Annyira szeretlek. Annyira kibaszottul szeretlek! – sírtam a mellkasára döntve a homlokom. – Ne hagyj itt – suttogtam alig hallhatóan. Pár másodperc múlva egy érintést éreztem a hátamon, mire felemeltem a fejem.

- Apa? – el sem akartam hinni, hogy apám fegyverrel a kezében állt mellettem, miközben körülöttünk egy nagy csoport rendőr kezdte tisztává tenni a helyszínt. – Harry súlyosan megsérült, a mellkasába kapott egy golyót, és aggasztóan közel lehet a szívéhez. Azonnal mentő kell neki! – hadartam sírva, mire apám már továbbította is az infót az egyik társának. A másik oldalról újabb alak guggolt le mellénk.

- El sem hiszem, hogy sikerült időben ideérnünk – mondta Louis megkönnyebbülten a hajába túrva, mire csak tátott szájjal néztem rá.

- Szép munka volt, Lou – veregette meg Louis vállát az apám, mire még egy emeletet zuhant az állam. Nem értettem semmit, csak lesokkolódva néztem rájuk, miközben körülöttünk a mentősök már végezték a dolgukat. Harryt óvatosan egy hordágyra emelték, majd engem is felsegítve a földről, a mentőautóba ültettek. Apám egész végig mellettem volt és beszélt hozzám, de egy szavát sem tudtam felfogni. Minden összefolyt körülöttem, és észre se vettem, de hamarosan a sötétségben találtam magam.

Mikor felébredtem, borzasztó nagy fényre lettem figyelmes. Egy világos szobában feküdtem, melynek ablakán keresztül épp az arcomra sütött a nap. Hamar rájöttem, hogy egy kórházi szobában fekszek, ugyanis infúziót kötöttek a karomba. Egyedül voltam, ám az ágyam mellett egy hatalmas virágcsokor csücsült az asztalon. Kíváncsian ültem fel, mire hatalmas fájdalmat éreztem a hasamban. Ahogy felemeltem a takarót és a hasamra néztem, majdnem elájultam. Megműtöttek, amíg én ki voltam ütve. Ugyan a kötés nagyságából nem tudtam megállapítani, hogy mégis miért történt az operáció, de a fájdalom kiindulópontjából a májamra tippeltem volna. Akkor bevillant minden. Minden egyes emlék hatalmas viharként csapott le, mire könnyek gyűltek a szemembe. Vajon Harry jól van?

Nagy szenvedések árán végre sikerült felülnöm és megnéznem a virágcsokrot közelebbről. A havasi őszirózsák láttára hatalmas mosoly kúszott az arcomra. Apám az egyetlen, aki tudja, hogy mennyire szeretem ezeket a virágokat. Emlékszem, hogy mikor kicsi voltam az egyik hétvégén elmentünk kirándulni és útközben találtunk egy rétet, ami tele volt ezekkel a gyönyörű virágokkal. Természetesen mindet haza akartam hozni, annyira megtetszettek.

Pár perc nosztalgiázás után nyílt az ajtó, és apám lépett be rajta aggódó mosollyal az arcán.

- Szép jó reggelt Csipkerózsika! Nem szabadna még felülnöd – aggodalmaskodott rögtön, mjad gyorsan odalépve hozzám óvatosan visszafektetett vízszintesbe.

- Nagyon tetszik ez a csokor. Gyönyörű – suttogtam könnybe lábadt szemekkel. Annyira boldog voltam, hogy végre újra láthattam őt, hogy nem bírtam az érzelmeimet elrejteni. – Annyira hiányoztál, Apa… - sírtam boldogan, mire óvatosan átölelt. Jellegzetes illata azonnal megcsapott amiatt méginkább boldogabb lettem.

- Már vége van, Destiny. Minden rendben – suttogta a hajamat simogatva.

- Hol van Harry? – kérdeztem szipogva, amint elhúzódott tőlem. Az ajkába harapva nézett rám, majd kerített egy széket és leült az ágyam mellé. A szívverésem a kétszeresére gyorsult és levert a víz, annyira aggódtam.

- Volt egy kis komplikáció a műtét során…- kezdte halkan, mire újabb könnyek gördültek le az arcomon. – Nagyon megterhelte a szívét a sok stressz, a sokk és a műtét is, így kómába került – mondta ki a fájó szavakat sajnálattal a hangjában. Egy világ tört össze bennem, csak szótlanul néztem magam elé pár másodpercig.

- Látni akarom – suttogtam alig hallhatóan, majd apámra néztem – Látnom kell! – sírtam, de ő csak óvatosan átölelt és csitítani próbált. Csak sírtam és sírtam. A tudat, hogy Harry gépekre kötve feszik egy kórteremben, teljesen kiakasztott. Most, hogy végre vége mindennek, nem veszthetem el őt!

- Még nagyon gyenge vagy, de este bevihetlek hozzá, ha szeretnéd – mondta pár perc után, mire hálásan néztem rá.

- Rendbe fog jönni – suttogtam, leginkább csak magamnak.

- Persze hogy rendbe fog jönni – mosolygott rám apa bíztatóan – Annyi mindenen mentetek már keresztül, ez csak egy csepp a tengerben – nevetett halkan, mire kíváncsian néztem rá.

- Esetleg el tudnád mondani, hogy mégis mi a jó fene történt tegnap este??? Mégis mit kerestél Las Vegasban és miért ismered Lout? – bombáztam meg őt a hirtelen jött kérdéseimmel, mire hangosan felnevetett. Válaszokat akartam, de mindennél jobban.

- Ez egy nagyon hosszú történet, de megpróbálom lerövidíteni neked. Az egész pár hónappal azután kedződött, hogy Harryt lecsukták. A nővére megkeresett engem azzal a feltételezéssel, hogy Harrynek nem lenne börtönben a helye. Először nem akartam elvállani az ügyet, de Gemma annyira magabiztosnak tűnt, annyira biztos volt abban, hogy valami nincs rendben, hogy végül igent mondtam. A társaimmal együtt kutattuk az ügyet, átvizsgáltunk mindent, de nem találtunk semmit egészen addig, amíg ki nem szökött a börtönből.

- Várj, várj várj – szakítottam félbe a monológját. – Egész életemben nem mondtad el, hogy hol dolgozol és mit csinálsz és most egyszerűen csak kibököd hogy rendőr vagy? Mégis miért nem mondtad el nekem? – kérdeztem felháborodottan.

- Titkosügynök vagyok, nem rendőr. Nem mondhattam el, mert veszélybe helyeztelek volna. Akkor vagy a legnagyobb biztonságban, ha nem tudsz semmit – magyarázta szeretettel a hangjában, mire leesett az állam. Az apám egy titkosügynök és 21 évig úgy éltem, hogy nem tudtam ezt a király információt?? – Szóval, miután elrabolt téged, különösen érdekelt lettem az ügyben, így megpróbáltalak követni titeket. Mondanom sem kell, nem ment a legjobban, olyan ügyesen csináltátok, hogy szinte lehetetlen volt tartani a lépést. Sokáig nem tudtunk semmit, aztán mikor Harry felhívta a nővérét, le tudtunk nyomozni titeket. Eric abban a házban akart megölni titeket, de tudták, hogy figyelünk titeket így nem merték megtenni. Ekkor már tudtuk, hogy egy drogbanda fenyegetése alatt álltok, ezért minél hamarabb fel akartuk venni veletek a kapcsolatot. Aztán az egyik nap sikerült elkapnunk Louist. Szegény nagyon meg volt rémülve, de aztán sikerült egyezséget kötnünk. Az utolsó pár hétben már vele együtt próbáltuk rendezni a helyzetet és végül az ő segítségével érkeztünk meg hozzátok időben. El sem tudom képzelni mi lett volna, ha akár egy perccel később érkezünk.

- Te lőtted le Ericet? – kérdeztem teljesen ledöbbenve.

- Igen… Meg akarta ölni a lányomat, nem volt más választásom – magyarázta széttárt karral, mire elmosolyodtam. Nekem van a legkirályabb apám a világon.

- Hű – nem tudtam többet mondani, annyi új információt kaptam pár perc alatt, hogy beletelt egy kis időbe, amíg sikerült feldolgoznom. Még mindig a sokk hatása alatt álltam, amikor Lou is megérkezett. Belépve az ajtón hatalmas mosollyal az arcán konstatálta, hogy jól vagyok.

- Oh, hála az égnek – jött oda hozzám megkönnyebbülten, majd szorosan megölelt. – Hogy érzed magad? – kérdezte amint elhúzódott tőlem és mélyen a szemembe nézett.

- Azon kívül, hogy apám lesokkolt a rengeteg új infóval és leszakad a májam, teljesen jól – nevettem fel halkan.

- Jaaa, a májad… Hogyan is sérült meg? – kérdezte a homlokát ráncolva.

- Eric hasbarúgott miután sikerült majdnem megszöknöm – vontam meg a vállam, mire óvatosan elmosolyodott.

- Az a szemétláda rosszabb halált érdemelt volna – dünnyögte apám, mire egyetértően bólintottam. – De legalább elkaptuk az egész bandát, egytől egyig és pár napon belül a sitten fog rohadni az összes – dicsekedett kihúzva magát.

- Mr. Collins… Minket is le fognak csukni? – kérdezte Lou apámra nézve, mire ő csak felsóhajtott.

- Fogalmam sincs. Megteszek majd mindent, hogy ez ne történjen meg, de tény, hogy megszegtetek pár törvényt, főleg Harry. De elég jó esélyetek van megúszni tekintettel arra, hogy Harrynek alapból nem kellett volna börtönben lennie és segítettetek lecsukni Amerika egyik legnagyobb drogszervezetét. - magyarázta apám, mire egy nagyot nyeltem. Szörnyen izgultam Harryért és minden vágyam az volt, hogy láthassam. – Viszont erősen ajánlom, hogy a lehető leggyorsabban keressetek egy megbízható ügyvédet. Amint Harry jobban lesz, megkezdődnek a tárgyalások. – tette hozzá, mire Louis aggódva felsóhajtott.

- Megtennéd, hogy felhívsz amint felébred? – kérdezte tőlem Lou, mire automatikusan bólintottam.

- Persze, de… hová mész? – kérdeztem vissza, ugyanis úgy tűnt, hogy indulni készül.

- Csak a szokásos – kacsintott rám pimaszul, majd már el is tűnt az ajtó mögött. Csak halkan felnevettem és hitetlenül megráztam a fejem.

- Nagyon sokáig halálra voltam rémülve amiért bűnözők kezébe kerültél, de most már látom, hogy nem kellett volna – nevetett apám is, mire csak zavartan megvontam a vállam. Nem tudtam, mennyit tud rólam és Harryről ezért picit féltem.

- Nem is igazi bűnözők… Mindent csak a túlélés érdekében csináltak – mondtam mélyen a szemébe nézve, mire megértően bólintott. – Annyi minden történt… rossz és jó dolgok egyaránt, de főleg rossz – nevettem halkan.

- Úgy érzem nagyon sokat be kell pótolnunk – fogta meg a kezem apám, mire szélesen elmosolyodtam, majd egy nagy levegőt véve mesélni kezdtem.

Rengeteget beszélgettünk, tulajdonképpen egész délután csak beszéltem, ő pedig kérdezgetett. Nagyon hamar eltelt ez ez idő, és azon kaptam magam, hogy szóltak, hogy bemehetek Harryhez. Ugyan a járás még kicsit nehézkes volt, mert mégiscsak helyrerakták a májamat, de sikerült apám segítségével eljutnom a szobájáig.

Egyedül mentem be. Ott feküdt, teljesen kiszolgáltatottan. Arca sápadt volt, haja pedig kócos, de még így is hatalmas késztetést éreztem, hogy szorosan magamhoz öleljem és megcsókoljam. Összeszorult a szívem, ahogy a sok csőre néztem, amik életben tartották őt.

- Szia Harry – köszöntem neki halkan, amint leültem mellé és megfogtam a kezét. Tudtam, hogy hallja, amit mondok és abban reménykedtem, hogy a hangom majd valahogy segít felébreszteni őt. – Látnád most magad… Úgy nézel ki, mint akit megszúrkáltak szívószállal – nevettem a saját poénomon azon reménykedve, hogy ő is értékeli majd a humoromat. Elmeséltem neki, hogy mi történt a nap során, de sajnos egyszer sem kaptam választ tőle. Csak mozdulatlanul feküdt, miközben csak szívverésének hangja hallatszott a gépek felől.

- Tudod, Harry… Sokat gondolkodtam azon, amit mondtál Ericnek. Mármint azon, hogy szeretsz. Nem tudom, hogy ezt csak azért mondtad, hogy nagyobb hatást gyakorolj rá, vagy mert igaz, de… Nekem nagyon sokat jelent – mondtam neki homályos látással.

- Ahh istenem, bárcsak válaszolnál… Nagyon hiányoznak a hülye beszólásaid – nevettem fel a könnyeimet letörölve. Az arcára pillantottam, mire egy ütemet kihagyott a szívverésem. Apró mosoly ült az arcán.

- Tudtam, hogy hallod, amit mondok. Elárulja a mosolyod – kuncogtam az arcára simítva a kezem. – Na jó, megengedem, hogy még pár napot pihenj mert tudom, hogy mennyire fáradt vagy… De aztán kelj fel nekem, kérlek – egy apró puszit nyomtam az arcára, ugyanis tudtam, hogy pár perc múlva lejár az időm és ki fognak küldeni a szobájából.

- Holnap is visszajövök téged fárasztani, addig jó pihit, Harry. Tudom, hogy félelmetes odabent, de ne aggódj, itt kint a gondodat viselik. Csak gyógyulj meg minél hamarabb – suttogtam a fülébe, majd lazán beletúrtam a hajába és újabb puszit adtam az arcára.

Fájt ott hagyni őt, de nem volt más választásom, a nővérek egyetlen egy perccel sem engedtek tovább maradni, főleg hogy vizsgálatra kellett mennem.

Mindent rendben találtak, viszont még bent kellett maradnom megfigyelésen egy éjszakát. Mivel apám odaadta a telefonom, lehetőségem akadt bekapcsolni azt és végignézni, miről maradtam le. Számtalan üzenet várt rám pár baráttól, rengeteg rég nem látott rokontól és még idegen emberektől is. Olyan emberek is kifejezték aggodalmukat, akik egész életemben ignoráltak vagy csak bántottak, így az egész internettől csak megfájdult a fejem. Este kilenc körül járhatott az idő, én pedig szörnyen kimerült voltam, így inkább csak bebújtam a takaróm alá és másodpercek alatt el is aludtam.

Másnap reggel egy nővérke ébresztett, hogy egy utolsó vizsgálatot elvégezzen, majd az orvosommal együtt tértek vissza azzal a hírrel, hogy szabadon távozhatok. Természetesen nem akartam még hazamenni, hiszen meg akartam látogatni Harryt. Így hát csak összepakoltam a cuccaimat és kiültem a szobája elé a padra, várva a látogatási engedélyre. Egy órával a látogatási idő előtt egy kb 26 éves lány ült le velem szemben a padra, majd mikor felnézett rám, tányér méretűre nőttek a szemei.

- Destiny? – kérdezte bizonytalanul, mire mosolyogva bólintottam. – Gemma vagyok, Harry nővére… - mutatkozott be kedvesen.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Harry nagyon sokat mesélt rólad – boldog voltam, hogy végre találkozhattam Gemmával, habár külsője egy picit meglepett. Valamiért egy zöldszemű, világosbarna hajú lányra számítottam, de szinte fekete haja volt és gesztenyebarna szemei.

- Voltál már bent nála? – kérdezte aggódva, mire csak egy aprót bólintottam.

- Olyan, mintha csak aludna… De közben tudom, hogy hallja amit mondunk neki, érzi ha hozzáérünk… Nagyon jól reagál a külső ingerekre, szerintem pár nap és felébred. – magyaráztam neki.

- Annyira haragudtam rá hónapokon keresztül… A semmiért – rázta a fejét hitetlenül, idegesen a hajába túrva, mire óvatosan megfogtam a kezét.

- Nem tudhattad… - próbáltam megnyugtatni, mire halványan elmosolyodott.

- Hé, öhmm... Van kedved valamikor elmenni kávézni? – kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve.

- Azt hittem már soha nem kérdezed meg – nevettem fel játékosan, mire végre ő is felszabadultan mosolygott.

- Az első látogató bemehet – szakította félbe a beszélgetésünket egy ápolónő. Gemma egy apró mosolyt eresztett felém, majd már be is lépett az ajtón.

Pár percig csak üldögéltem még ott magamban, aztán úgy döntöttem, szerzek egy kis kávét az automatából. Legnagyobb meglepetésemre összefutottam Louval, aki épp egy orvossal beszélgetett. A szemem sarkából láttam, hogy ő is észrevett engem, majd miután a kávégép végzett a dolgával, nagy mosollyal az arcán odalépett hozzám.

- Nem kéne még egyedül sétálgatnod ilyen komoly műtét után – szidott le játékosan, de mégis aggodalommal a hangjában.

- Májszakadásom volt, Lou, nem a világ vége… - néztem rá mintha semmiség lenne – Ráadásul az orvos azt mondta, hogy laza sétákat tehetek, csak ne erőltessem meg magam – magyaráztam belekortolva a borzasztóan rossz kávémba.

- Még szerencséd, hogy hamar tudták kezelni – rázta a fejét rosszallóan, mire csak bólintottam. Még mindig aggódó tekintettel vizsgálta az arcomat.

- Ne nézz így rám, Lou. Jól vagyok… Tényleg. – hazudtam. Rohadtul nem voltam jól, aggódtam Harryért és egy részem sokkos állapotban volt a történteknek köszönhetően. Kit akarok becsapni? Csak pillanatok választottak el a haláltól, és ezt az élményt fel kellett még dolgoznom.

- Nekem nem tudsz hazudni. Na gyere, sétáljunk egyet – biccentett féloldalas mosollyal az arcán, mire sóhajtva a karjába kapaszkodtam és elindultam vele. A kórház zöld övezetén sétáltunk egy kört, miközben kieresztettem az összes feszültségem és frusztrációm. Louis megértően végighallgatott, majd amint lenyugodtam, elmesélte, hogy ő min ment keresztül miközben mi Harryvel az életünkért küzdöttünk Eric markában.

- Miután apudék elkaptak, muszáj volt valahogy hazaküldenem téged… Már átláttam, hogy mennyire veszélyes helyzetben vagyunk és nem akartam, hogy bajod essen. Harry pedig ment csak a saját feje után… Aznap kaptak el, mikor ti szakítottatok… Azóta csak azon dolgoztam, hogy épségben hazajuttassunk, persze valahogy mindig szarba keveredtetek Harryvel. – nevetett halkan, majd ajkát beharapva rám nézett – És ne haragudj meg amiatt, amit mondani fogok, de muszáj tudnod – túrt bele a hajába cseppet idegesen. – Azért csókoltalak meg, hogy Harry haragudjon ránk. Nincsenek gyengéd érzéseim irántad, csak haza akartalak juttatni – mondta a vállát megvonva, mire hatalmas kő esett le a szívemről.

- Hála az égnek – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülve – Azt hittem, hogy ezután majd minden kínos lesz köztünk, de örülök, hogy ez csak kamu volt – mondtam nevetve, mire Lou szélesen elmosolyodott.

- Remélem nem rontottam el semmit közted és Harry között ezzel a húzásommal… Remélim megérti majd miért csináltam – sóhajtotta.

- Biztos vagyok benne – mosolyogtam – Jut eszembe, épp meglátogatni készültem őt mielőtt összefutottam veled, szóval vissza kéne mennünk.

Ezúttal nem egyedül mentem be. Louis is szerette volna látni Harryt, ezért ő is velem tartott.

- Wow, téged aztán jól szétszurkáltak, haver! – csodálkozott el a Harryből kilógó csövek láttán. – Nélkülem halott lennél, azt vágod? – viccelődött Lou, mire csak rosszallóan megráztam a fejem. A szemembe könnyek gyűltek. Egyszerre voltam boldog és szomorú, aggódó és megkönnyebbült. Csak arra vágytam, hogy Harry felépüljön és minden a régi lehessen. Vagyis… Igazából csak arra vágytam, hogy megcsókoljam őt, hogy átöleljem és hogy elmondjam neki, mennyire szeretem.

- Őszintén, mennyire szarnál be ha egyszer csak válaszolna? – kérdezte Louis nevetve. A helyzet komolyságához mérten eléggé szórakozott állapotban volt, talán ezzel próbálta leplezni a frusztrációját és aggodalmát.

- Szerintem ha akarna se tudna azzal a sok cuccal a szájában – mondtam kuncogva, mire Louis csak elgondolkodott. Körülbelül húsz percet töltöttünk Harrynél, aztán egy nővér kizavart minket, hogy hagyjuk pihenni a beteget. Így hát elköszöntem Louistól, és apámmal együtt elindultam haza.

Furcsa volt a jól ismert utakon járni. Az egész hazafelé tartó úton csak bámultam ki az ablakon. Jó érzés volt ismerős környezetben lenni, egy jóleső megnyugvás érzése telepedett rám. Mintha az a sok borzalom meg se történt volna. Amint begördültünk a házunk elé, kissé eluralkodtak rajtam az érzelmek.

- Üdv itthon – ölelt át féloldalasan az apám, miközben én csak mosolyogva bámultam a házunkra. Amint beléptünk a házba, hatalmas felfedezéssel szembesültem. Se a ház, se a környék nem változott meg, én viszont teljesen más emberré váltam. A lány, aki azon a reggelen felkelt reggel hatkor, majd megitta a kávéját és elindult dolgozni, már sehol sincs a jelenben. Egyszerűen megszűnt létezni. Helyette itt áll egy olyan lány, aki hálás azért, hogy élhet, aki teljes szívéből szeret egy olyan fiút, aki ugyan nem tökéletes, de különlegesebb bárki másnál. Abban a pillanatban nagyon hálás voltam a történtekért. Mintha visszatért volna belém az ÉLET.

Egész délután csak beszélgettünk a távoli múltról és a közeli múltról egyaránt. Annyi mindent kellett bepótolnunk mint apa és lánya, hogy a traccspartinak csak az éjszaka beköszönte vethetett véget. Szörnyen fáradt voltam, így hát elég korán lefeküdtem. Ám egy ideig csak gondolkodtam. Mi lesz ezután? Visszamenjek az egyetemre és legyek sebész, vagy térjek át egy másik útra? Vajon ha Harry felépül, velem akar majd lenni vagy még mindig fél az elköteleződéstől? Annyi kérdés kavargott a fejemben, de sajnos a válaszokat nem tudtam azonnal megtalálni.

A másnap azonban elég jelentős válaszokat tartogatott. Reggel Gemma üzenetére ébredtem, ugyanis meghívott egy késői reggelire a város legkirályabb brunch helyére. Mondanom sem kell, nagyon élveztem a Gemmával való beszélgetést. Mesélt a gyerekkori emlékeiről, a kicsi Harryről és persze az elmúlt pár hónapról is. Érdekes volt tapasztalni, hogy személyiségük kicsit túlságosan is hasonlított, ami miatt nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot. Reggeli után egy parkba sétáltunk, hogy kiélvezzük a késő tavaszi napsütést.

- Egész eddig azt hittem, hogy Harry majd valami szőke cicababa mellett fog kikötni végső kétségbeesésében, de örülök, hogy rád talált – mondta Gemma büszkén mosolyogva, miután kitárgyaltuk, hogy a göndörke mennyire szerencsétlen volt korábbi szerelmi életében.

- Azért ne kiabáljunk el semmit, szerintem elég durván elköteleződési problémái vannak… - sóhajtottam visszaemlékezve a veszekedéseinkre.

- Hát nem csodálom, amilyen csúnya vége lett az előző kapcsolatának… - fújta ki a levegőt Gemma.

- Miért, mi történt? – kérdeztem érdeklődve, miközben leültünk egy padra, hogy a nap felé fordítva az arcunkat egy kis D vitaminhoz jussunk.

- Asszem Emilynek hívták a csajszit… Középsuliban jöttek össze és elég sokáig együtt voltak. Harry teljesen beengedte őt a szívébe és a végére kiderült, hogy a csaj több másik sráccal csalta meg őt. Szegény eléggé összetört és onnan már csak egy éjszakás kalandjai voltak. – mesélte fájdalmas arccal.

- Ismerős a sztori – horkantam fel, ugyanis én is voltam már ilyen helyzetben. Nagyon tud fájni.

Még mielőtt bármi mást mondhattam volna, megcsörrent Gemma telefonja. Ismeretlen számról hívták, ezért egy pillanatig csak összeráncolt homlokkal nézett a telefonjára, de aztán felvette. Pár másodpercig csak a földet vizslatta miközben hallgatta a hívás túloldalán lévő személyt, majd kikerekedett szemekkel rám nézett.

- Felébredt.

-------------------------------------------------------------------------

Hello emberiség!
Remélem jól vagytok ebben a... történelmileg és gazdaságilag fontos időszakban. Fun fact: szeptemberben egyetemista lettem, tehát gondolhatjátok mennyi szabadidőm volt az utóbbi időben... De eldöntöttem, hogy a huszadik születésnapomra az eddigi összes megkezdett projectemet befejezem, szóval... Itt vagyok és teljesítem ezt. Már nagyon kevés van hátra, de nagyon jó részek következnek. Még egy fun fact: valójában ezekért a részekért kezdtem el írni ezt a sztorit. Ezekkel az ötleetekkel kezdődött az egész :) Szóval remélem nektek is tetszik. Nagyon rég foglalkoztam már az írással, de remélem nem észrevehető. :)
Mindig nagyon örülök a visszajelzéseknek, szóval ha van még valaki aki ide szokott tévedni néha, nagyon szívesen várom a kommentet <3

Legyetek jók és vigyázzatok magatokra!

Btw, elég mérges vagyok a koronavírusra. Május 31-én láthattam volna Harryt élőben. De most várhatok még egy évet :( Tudom, hogy nagyobb problémák is vannak most a világban, de olyan régóta vártam már erre a pillanatra, és csak még távolabb került tőlem ez az álom... Nem baj. El fog jönni az a nap is. :)