Amikor egy köszönésnek is örülni lehet...

Az első kis történetecskét amit megosztok veletek, üzleti kommunikáció órára készítettem, és soha nem gondoltam volna, hogy megosztom valahol is, de most mégis itt vagyok. Remélem tetszik, egyébként ötöst kaptam rá. :D
Az eredeti elég rövid, és a vége nem volt elég pörgős, ezért kicsit átformáltam.

    Soha nem voltam népszerű diák, inkább átlagosnak mondanám magam. Más lányokkal ellentétben engem nem néz meg minden fiú és a nevemet sem ismeri az egész iskola. Nem vagyok könnyen barátkozó, így azt hiszem, mindez teljesen jogos. 

  Éppen a buszon ültem: csak bámultam az elhaladó tájat és mint mindig, gondolkoztam. Gondolkoztam, hogyan fogom elmondani anyukámnak azt a fizika kettest, amit aznap szereztem. Nem volt szokásom ilyen rossz jegyeket vinni haza, így ez a dolog különösen rossz érzéssel töltött el. Ha jobban belegondolok, az egész napom pocsék volt és alig vártam, hogy a nap végén befekhessek a puha ágyamba és magam mögött hagyjam ezt a borzalmat. A busz hirtelen egy nagyot fékezett, mivel piros lámpát kapott. Néztem, ahogy az esőcseppek egymással versengnek az ablakon, majd pillantásom az út túloldalára siklott. Egy fedett buszmegálló volt ott, alatta toporogtak a fáradt és nyűgös emberek. Köztük nyugdíjasok, anyukák, apukák, kisiskolások és velem egyidősek is várakoztak. Kiszúrtam közülük egy alakot, aki rejtélyesen a kapucnija alá bújt, és a földet bámulta. Mintha megérezte volna magán pillantásomat, felnézett, pont az én irányomba. Jobban szemügyre vettem az arcát, és valami furcsa érzést tapasztaltam a mellkasomban. Helyes fiú volt, le sem tagadhatom. Öltözködése egyszerű, mégis stílusos, testtartása és alkata arról árulkodott, hogy bizony sportol valamit, talán kajakozik. Haja enyhén vizesen türemkedett ki kapucnija alól, így tökéletes összhatást keltve. Lehet, hogy túl hosszú ideig bámultam őt a fejemet támasztva, ugyanis miután pár másodpercre összetalálkozott a tekintetünk, zavartan elmosolyodott. Milyen jól áll neki a mosolygás! Nagy szerencsétlenségemre a busz megindult, majd már el is vesztettem a fiút a látókörömből. Az út további részén róla álmodoztam, és próbáltam kitalálni róla pár adatot. Biztos az én városomban lakik, hiszen abban a buszmegállóban állt, ahol csak a helyi járatok állnak meg. Tekintetéből ítélve sötétbarna szeme lehet, vagy talán zöld. Becslésem szerint velem egyidős vagy pár évvel idősebb. Míg ezeken gondolkoztam, már haza is értem, és nekikezdhettem a végtelennek tűnő házi feladatnak. A tanulás teljesen elterelte a figyelmemet, így a fiú gondolatának helyére történelmi évszámok és matematikai képletek kerültek. 

   Pár hét telhetett el ezután, a suliban mindenki a délutáni mikulásbulira készült. Az egész iskola karácsonyi díszekben pompázott, csakúgy, mint a diákok többsége. Volt, aki mikulássapkában felelt, és volt, akinek a rénszarvasagancsaira aggatott csengettyűk hangjától visszhangzott a terem. A helységeket megtöltötte a szeretet és a békesség, valamint narancs és mézeskalács illat terjengett a levegőben. A tanítás befejeztével a legjobb barátnőmmel az aulába siettünk, ahol már egy nagy tömeg várta a karácsonyi ünnepség kezdetét. A tömegben aztán megláttam egy ismerős fiút - igen, ugyanazt a fiút, akit pár héttel ezelőtt bámultam a busz ablakán keresztül. Már teljesen megfeledkeztem róla, mégis újra különleges érzéseket ébresztett bennem. Mikulássapkát viselt, és édesen nevetett az egyik haverjával. Szólni akartam a barátnőmnek, hogy megkérdezzem, ismeri-e azt a fiút, de csak nemleges választ kaptam. Pár percen belül el is tűnt a szemem elől.
    Nem hazudok, a mai napban nem az iskolai ünnepséget vártuk, hanem az utána következő bulit. Az osztályban a lányok egy picit kicsípték magukat, de mivel én nem szerettem volna csillogni, így csak egy vadítóbb ruhát vettem fel : feszülős crop top, valamint egy magasított derekú pörgős szoknya, ami kb. 10 centivel ért a térdem fölé. Hajammal nem csináltam semmit, csak kiengedetten hagytam, hogy egészen a derekamig hullámosan lógjon. Sminkemen igazítottam egy kicsit, és már indultunk is a barátnőmmel a tornaterembe, ahol hangosan dübörögtek a mai slágerek. Fél óra múlva már a tánctér közepén ugráltunk, hasonlóan, mint körülöttünk az egész suli. A hangulat nagyon jó volt, mindenki nevetett és jól érezte magát, ráadásul mindezt alkohol nélkül. A barátnőm elment valahová a pasija társaságában, úgyhogy egyedül maradtam a táncoló tömeg közepén. De nem sokáig, ugyanis pár pillanaton belül éreztem, ahogy két kar fonódik a derekam köré, és valaki gyengéden a hátamhoz simul mellkasával. Egy pillanatra összerezzentem, de nem érdekelt, hogy ki az, csak táncoltam tovább. Egy idő után viszont megfordított, így végre láthattam, hogy ki szeretne ennyire közel lenni hozzám. A szívem egy óriásit dobbant, még jó, hogy nem szakadt ki a mellkasomból. Persze, hogy az a srác volt az, akit a buszmegállóban láttam. Közelebbről még helyesebb volt, már nem volt rajta mikulássapi, és haja jól beállítottan meredezett. Azt hiszem elmondhatom, hogy ilyen helyes fiúval még sosem volt dolgom.
- Szia - mosolygott rám, mire én is ugyanígy tettem. Mégis hogy lehet ekkora szerencsém, hogy pont a kiszemeltem akar velem táncolni? Légzésem nem volt a normális és a szívem is ki akart szakadni a helyéről, valamint pluszban még az arcom is lángolni kezdett. Teljesen elvesztem gyönyörű zöld szemeiben, és megszólalni se tudtam. Egyszerűen annyira megmentett ezzel a szavával, mint még soha senki.

Valójában nem is az volt a lényeg, hogy mit mondott...

Hanem az, hogy ezzel az egyetlen szóval mit indított el.