HOMELESS | 3. Rész

"- Hölgyem... Azt hiszem, rossz hírekkel tudok csak szolgálni - köszörülte meg a torkát pár másodperc csend után, mikor is éppen ultrahangos vizsgálatot végzett. A szívem felgyorsult, és ösztönösen a legrosszabbra kezdtem gondolni. - Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy maga nem terhes. "

- De hát... Minden jel erre utalt. A rosszullétek, a menstruáció kimaradása, hízás... - kétségbeesetten kapaszkodtam a nem létező gyerekemhez, de közben azt sem tudtam hogy örüljek-e a hírnek vagy inkább ne.

- Valami más áll a tünetek hátterében. Azt ajánlom, végezzünk el egy teljes körű vizsgálatot. Ez hosszú ideig fog tartani, és biztonsági okokból a párja nem maradhat bent. - az első gondolatom az volt, hogy Harry nem a párom, de egyre inkább aggódni kezdtem. Mi lesz, ha valami szörnyűséget találnak bennem? A göndör bíztatóan rám nézett, majd végigsimított a vállamon.

- Hozok kaját, és az ajtó előtt foglak várni - mosolygott rám kedvesen és már az ajtó túloldalán is volt.

- Nem a párom. Sőt, alig ismerem - mondtam az orvosnak, aki egészen eddig csendben figyelte a jelenetünket.

- Óh. Bocsánat, azt hittem. - nem kérdezett többet, hanem inkább előkészített a vizsgálatokra. Mindenféle röntgenen és vérvételen mentem keresztül, közben egyszer sem szólaltam meg, csak hallgattam az orvos utasításait. A sötét gondolataim újból a fejembe költöztek, és már a legrosszabb forgatókönyvet is lejátszotta az agyam. A legrosszabb nem is a halál lenne, inkább a szenvedés, de ha szenvednem kellene, biztosan önként választanám inkább a halált. Elég szar az életem még így is, nem kell hozzá testi szenvedés is. A vizsgálatok eléggé lefárasztottak, így mire végeztünk, egy teljes roncsnak éreztem magam.

- Keddre meg is lesznek az eredmények, szóval akár már aznap bejöhet és megnézheti - az orvos szavaival kirántott a gondolataim közül, és valamiért legszívesebben sírni lett volna kedvem a kedd gondolatára.

- Rendben. Nagyon szépen köszönöm - erőltetett mosollyal búcsúztam el tőle, majd meggyötörten léptem ki a rendelő ajtaján, ahol rögtön megpillantottam Harryt. Látva szomorú arcomat, megpróbált megölelni, de én úgy tettem, mintha észre sem vettem volna, egyszerűen elmentem mellette.

- Kedden vissza kell jönnünk az eredményekért - mondtam neki, miközben igyekeztem nem kiborulni a szeme láttára. Csak arra tudtam gondolni, milyen jó lesz kisírni magam a fürdőszobában.

- Donna - a kezem után kapott, és szorosan fogta csuklómat, hogy ne tudjak elmenekülni előle. Könnyes szemekkel néztem fel rá, és teljes erőmön azon voltam, hogy ne törjek meg előtte. - Minden rendben? - kérdezte halkan, közelebb lépve hozzám. Ekkor végem volt, egy könnycsepp gurult végig az arcomon, aztán megállíthatatlanul követte őt a többi. Zokogni kezdtem. Persze, hogy nincsen minden rendben. Szorosan magához húzott, és nem érdekelte őt hogy eláztatom a pólóját könnyeimmel. Remegtem, és úgy éreztem, mintha egy hatalmas tömeg ülne a szívemen és folyamatosan húzná lefelé, a pokol irányába. Csak zokogtam. Teljes erőmmel azon voltam, hogy abbahagyjam, de még Harry ölelésében sem sikerült megnyugodnom. Teljesen megsemmisültem, azt kívántam, bárcsak ne jelent volna meg Harry az aluljáróban, és akkor már egyáltalán nem kellene aggódnom semmi miatt.

- Gyere, menjünk haza - szólalt meg hirtelen, körülbelül tíz perc után. Nem akartam visszamenni, jobban vágytam egy kellemes zuhanásra a mélybe, vagy egy lövésre a fejembe.

- Vigyél vissza az aluljáróba - motyogtam sírástól elhalkuló hangon, mire értetlenül nézett rám. Persze, hogy nem értette, engem senki nem ért meg.

- Miért? - kérdezte.

- Befejezni azt amit elkezdtem - mondtam, mélyen a szemébe bámulva. Utáltam őt amiért ilyen kedves volt velem, amikor egyáltalán nem érdemeltem meg. Egy nagy kalap szerencsétlenség vagyok, egy felesleges test.

- Nem fogom hagyni hogy megint olyan butaságot csinálj. Hazaviszlek. - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, de én nem mozdultam.

- Nem megyek veled. - inkább csak békében meg akartam halni, de ezt nem tettem hozzá hangosan.

- De bizony velem jössz. - rázta meg a fejét, de én csak ölbe tettem a kezem, és vártam, hogy itt hagyjon egyedül. De nem tette, ehelyett egy egyszerű mozdulattal felkapott.

- Tegyél le! Nem megyek veled. Inkább meghalok! - kiáltottam, miközben a hátát ütöttem az öklömmel. Próbáltam szabadulni, de erősebb volt nálam és könnyedén betuszkolt az autóba. Még be is zárta az ajtót, így nem tehettem semmit. Hirtelen hatalmas bűntudat áradt szét bennem, amiért még meg is ütöttem, pedig csak segíteni akart.  Cselekedeteimet a sötét gondolatok vezérelték, ami egyáltalán nem tetszett. Mi történik velem?

- Ne nézz így rám. Mindketten tudjuk hogy jót teszek neked ezzel. - szólalt meg Harry. Észre sem vettem, hogy őt figyeltem, annyira elmerültem a gondolataimban.

- De mindketten tudjuk hogy én nem teszek neked jót ezzel - vágtam vissza. Valójában nem akartam őt megbántani, valahogy mégis bűntudatom volt hogy ilyeneket mondtam neki.

- Engem ez a része nem érdekel. Segíteni akarok neked, bármiben is kell, és egyáltalán nem érdekel miket vágsz a fejemhez, amíg biztonságban tudhatlak. - mondta, mikor már elindultunk. Megbántam, hogy olyan csúnyán bántam vele, így többet meg sem szólaltam. Bocsánatot akartam kérni tőle, de valahogy nem jött ki hang a torkomon. Még ebben is szerencsétlen vagyok, mindenkit csak elüldözök magam mellől. Tényleg ideje lenne már meghalnom. Az utat síri csöndben tettük meg, közben Harry egyszer sem nézett rám, végig az úton tartotta tekintetét. Én pedig szokásosan magamat okoltam mindenért. Nem akartam Harry életét tönkretenni az én szerencsétlenségemmel és negativitásommal, pedig nagyon úgy tűnt, hogy ez be fog következni.

Amikor leparkolt a garázsban, egy pillanatig még hezitáltam, majd úgy döntöttem, inkább nem okozok több problémát, és kiszálltam. Várakozva Harryre pillantottam, aki kivett a csomagtartóból egy kajás dobozt.

- Harry... - kezdtem neki a bocsánatkérésemet, és vártam, hogy rám emelje tekintetét. Mikor ez megtörtént, folytattam. - Sajnálom hogy ekkora teher vagyok. Én nem akarom hogy rosszul érezd magad amiatt amiket mondtam... Én csak olyan... Reménytelennek  érzem magam. Nem éri meg elviselned engem. - gondterhelten megrázta a fejét, és lecsukta a csomagtartót.

- Csak hagyd hogy segítsek rajtad. Minden rendben lesz, ígérem. - a kisujját mutatta felém, apró mosollyal az arcán, amitől szomorúan elmosolyodtam, és összeakasztottam ujjainkat. Ezután barátságosan összeborzolta a hajam, majd a vállamra dobta karját. Így léptünk be a házba. Hunter egyből ugrálva fogadott minket, és örömmel fogadtam hogy most sokkal jobban bújik hozzám, mint eddig. Kedveltem a kutyust, a legtöbb örömöt az utóbbi időben ő okozta. Egyszerűen csak egy kis boldogsággal töltött el, mikor hozzám bújt. Valójában semmi másra nem vágytam, csak szeretetre. Az utóbbi időben elég kevés jutott nekem belőle, és annyira hiányzott az, hogy valaki szeressen, hogy az leírhatatlan. Louis szinte azonnal megjelent előttünk, és kíváncsian lépkedett előttünk. Láthatta rajtam a szomorúságot a szemeim vörösségéből, így aggódva méregetett.
- Donna, csak nehogy azt mond, hogy most derült ki, hogy egy űrlény vagy. - aggódva megfogta a két vállam, és nem is engedett válaszolni, rögtön folytatta is tovább a saját baromságát. - Mindig is tudtam! Most már leleplezheted magad előttünk is, és meséld el, hogy milyen az élet odafönt! - lelkendezett, de nekem valahogy most nem volt kedvem hozzá. Csak aludni akartam, mert a fáradtság egyre inkább letelepedett rajtam. Halvány mosolyt erőltettem magamra, majd egy szó nélkül kiléptem karjai közül. Sóhajtva ledobtam a cipőimet, és felballagtam a lépcsőn. Hunter végig követett, még akkor is, amikor bevetettem magam az ágyba. Aranyosan végignyalta az arcom, majd mellém feküdt. Csak gondolkoztam, és meredten bámultam magam elé. Hunter többször is próbálta magára vonni a figyelmet, vicces mutatványokkal és rengeteg bújással jelezte a támogatását. Hosszú idők után ő lett a legjobb barátom. Aztán, sok órányi sírdogálás után elaludtam Hunter simogatása közben. Álmomban végig sötét fekete sikátorokban mászkáltam, és ugyan nem láttam senkit, de éreztem, hogy valaki folyamatosan közeledik, és egyre nehezedett rajtam a nyomás. Szinte éreztem ahogy szorongatja a nyakamat, már alig kaptam levegőt. Aztán mintha hó kezdett volna esni a sötét felhőkből, és a pelyhek kellemesen simogatták az arcomat. Felébredtem. Hunter nyála végigfolyt az arcomon, ahogy érdes nyelvével próbált felébreszteni. Alvás közben levert a víz, és úgy kapkodtam a levegő után, mintha épp most futottam volna le pár kilométert.

Hátamat nekitámasztottam az ágy támlájának, és megdörzsöltem arcomat. Még mindig szörnyen fáradt voltam, így úgy döntöttem, tovább folytatom az álmaimat. A nyakamig felhúztam a takarót, és engedtem, hogy Hunter rajtam keresztül terüljön el. Pár pillanat múlva, mikor már éppen lecsuktam a szemeimet, meghallottam az ajtó nyílását. Úgy tettem, mintha a legmélyebb álmaimban járnék, mert nem volt kedvem társasághoz. Éreztem, hogy Hunter felkapja a fejét, majd Harry suttogó hangját hallottam, ahogy magához hívja őt, viszont a kutya nem mozdult mellőlem. Egy halk sóhajtás, és már be is csukta az ajtót maga után. Én pedig újra álomba merültem.

*Harry szemszöge*

- Hunter nem akart odajönni hozzám. Úgy védi őt, mintha a gyereke lenne. Elég furcsa - magyaráztam Lounak, miután kiléptem az alvó Donna szobájából. Nem akartam őt zavarni, csak meg akartam kérdezni tőle, hogy nem éhes-e. Már elég sok ideje csak aludt, és kezdtem azt hinni, hogy megszökött. Eléggé rendkívülinek találtam csapongó viselkedését. Valamikor föl lehetett vidítani egy viccesebbre sikerült mondattal is, valamikor pedig egy humorista se tudott volna vele mit kezdeni. Aggasztott, hogy alig evett valamit, ebédnél is csak egy-két palacsintát pusztított el, ami nem túl nagy mennyiség. Az pedig, hogy nem terhes, de mégis olyan tünetei vannak, csak folyamatosan kényszerítette az agyamat, hogy gondolkozzak.

- Mi történt az orvosnál? Mikor visszajöttetek úgy tűnt, hogy inkább meghalna, minthogy itt legyen - mondta Louis, miközben egy adag popcornt tömött a szájába. Donnában ez is aggasztott. Újra és újra lejátszottam magam előtt a képet, ahogy egy kis habozás után leugrik a sínek közé. Messziről figyeltem őt, mert érdekesnek találtam a viselkedését. Mikor fel akartam húzni, őrült vigyor ült az arcán, már-már örült neki, hogy véget vethet életének. Aztán mikor ma azt mondta be akarja ezt fejezni, a szívem kihagyott egy ütemet. Nagyon kell vigyáznom rá, nehogy még egyszer ilyenre vetemedjen, mert nem élném túl, ha öngyilkosság áldozata lenne.

- Ne is mondd. Azt akarta, hogy vigyem vissza az aluljáróba hogy a metró elé ugorhasson. Aggódom. - gondterhelten beletúrtam a hajamba, miközben Louis mellé ugrottam a kanapéra. Vanessa már egy órája hazaért, és éppen a habos-babos fürdőjét vette.

- De miért? Mit mondott az orvos? - kíváncsiskodott. Louval még nem beszéltem Donnáról semmit, csak azt, hogy hazahoztam őt az utcáról.

- Kiderült, hogy mégsem terhes, így elvégeztek rajta még pár vizsgálatot. Kedden visszamegyünk az eredményekért. - válaszoltam, amitől Tommonak lefagyott a vigyor a képéről.

- Csak nehogy valami nagyobb bajt találjanak. Én örültem volna egy kis Donnának. - vonta meg a vállát aggódóan, majd felém nyújtotta a popcornos tálat, hogy vegyek belőle.

- Nagyon rossz érzésem van ezzel kapcsolatban. A folyamatos hangulatváltozások, étvágytalanság, sok alvás... Ez nem jó jel. - ráztam a fejem, közben folyamatosan agyaltam. Lehet, hogy nem is testi problémája van, hanem lelki?

- Kedden minden kiderül, addig pedig hagyjuk őt. Lehet, hogy csak pihenésre van szüksége. - nyugtatott meg halvány mosollyal az arcán. Annyira szerettem ezért Louist. Egészen kicsi korom óta ismertem már őt, és mindig meg tudott nyugtatni. Mikor kellett, akkor órákon keresztül elhülyéskedtünk mindenféle baromságon és rengetegszer kerültünk bajba - főleg miatta -, de mikor rossz kedvem volt, ő mindig ott állt mellettem, és felvidított. Jobb barátot nem is találhatnék nála.

- Reménykedjünk. Milyen játékot hoztál? - kérdeztem tőle, és érdeklődve a kezére pillantottam ami a következő játékot tartogatta, amiben megverhetem.

- Fifa. Ebben nem fogsz megnyerni. - ördögi mosollyal indította el a játékot, majd gonoszul összedörzsölte a tenyerét.

- Csak figyelj, és tanulj a mestertől. - kacsintottam rá bájosan, mire nevetve megrázta a fejét. Mint mindig, most is nagyon jól szórakoztunk, és mikor már úgy tűnt, hogy lőhetnék egy gólt, ő úgy döntött, csal egy kicsit, és kilopta a kezemből a konzolt. - Nevetve kaptam utána, de ő elfutott vele, és össze-vissza nyomkodta rajta a gombokat. Fürge volt, így hamar kiért a teraszra, majd onnan már a kertben is volt.

- Tommo, gyere vissza te barom! - röhögtem, és az ajtóban állva megvártam, míg kiszaladgálja magát. A kert közepén terült ki a füvön, így odalopóztam hozzá, és egyszerűen rávetettem magam. Próbált szabadulni, és mivel erőnlétünk eléggé egy szinten volt, mindig sikerült visszahúznom őt. Nevetve birkóztunk a fűben fetrengve, már nem is a játék miatt, hanem mert egyszerűen csak jól szórakoztunk.

- A szomszédok azt hiszik hogy dugunk - röhögött fel, mikor egy pillanatra megállt, és átlesett a vállam felett. Hátranéztem, és megláttam, ahogyan egy középkorú házaspár bámul ki az ablakon, egyenesen ránk, miközben rosszallóan a fejüket rázzák. Mosolyogva odaintettem nekik, mire ijedten behúzták a függönyt.

- Csak irigykednek. Nekünk legalább van szexuális életünk. - röhögtem, mire megpöckölte a gödröcskémet. Utáltam ha ezt csinálja, de már csak azért is megragadott rá minden alkalmat. Nevetve elterültem mellette a füvön, és felbámultam az égre. Csillagok milliói fénylettek odafent, és arra gondoltam, ezt Donnának meg kellene mutatnom. Volt egy jó hasonlatom a csillagokkal és az élettel kapcsolatban, és mindenképpen el akartam neki mondani a szabad ég alatt.

- Most valami romantikusat kellene mondanom? - Louis hangja zökkentett ki a gondolataimból, mire felnevettem. - Mert figyelj, van pár jó csajozós szövegem, és elsüthetem ha szeretnéd. - szemöldökét vonogatva nézett rám egy perverz mosoly kíséretében, majd azonnal bele is kezdett.

- Tetszik a tested, szóval ha nem akarod, nem kell beszélgetnünk - vonta meg a vállát, mintha csak egy egyszerű kijelentést tenne, én viszont majd megszakadtam a röhögéstől.

- Remélem hogy értesz a mesterséges lélegeztetéshez, mert eláll tőled a lélegzetem - vágtam vissza neki, miközben perverz vigyorral néztem rá. Ha ez a beszélgetés egy másik barátommal történt volna, cikinek éreztem volna kimondani ezeket a szavakat, de mivel Louisról volt szó, még jól is szórakoztam.

- Segítenél? - kérdezte, mire értetlenül néztem rá. - Pisilnem kell, és az orvos azt mondta hogy nem emelhetek nehezet. - akkor volt végem. Olyan hevesen tört ki belőlem a röhögés, hogy a tüdőm belefájdult. Hangosan nevetgéltünk a füvön, és már készen álltam visszavágni neki egy jó kis dumával, mikor meghallottuk Vanessa hangját.

- Harry drágám, segítenél nekem kiválasztani a terítők színét? - Louis egy hatalmasat sóhajtott mellettem, én pedig gyorsan felpattantam, hogy segítsek jegyesemnek. Leültem vele szemben az étkezőasztalhoz, és meredten bámultam a két anyagmintát a kezében.

- Nem tudom eldönteni, hogy babakék legyen vagy ezüst... ez olyan nehéz... - sóhajtotta gondterhelten, mire felvont szemöldökkel néztem rá. Kék és ezüst. Kék és ezüst?

- Nem lehetne csak valami egyszerű, mondjuk fehér? - kérdeztem tőle félve, mire kidülledtek a szemei.

- Nem, Harry, abban nincs semmi buli. Az esküvők pont arról szólnak, hogy a lehető legbulisabb és csillogósabb legyen minden!

- De attól még nem kell rondának lennie... - motyogtam, mire eltátva a száját gyengén a karomra csapott.

- Mindegy, majd Jessicával megbeszélem. Következő kérdés, hogy milyen színű legyen a nyakkendőd. Én a kékre gondoltam, mert remekül illene a dekorációhoz, meg a csokromhoz is. - mutatott pár anyagmintát, amik közül egyik se tetszett igazán.

- Öhm. Nem lehet fekete? - lenézően pillantott rám. - Fehér? - az utolsó lehetőségem volt, hogy normálisan nézzek ki, így félve vártam a válaszát. Valójában semmi bajom nem volt a kék nyakkendővel, de egyáltalán nem akartam, hogy ő döntse el, hogy miben leszek. Ez nem csak az ő esküvője.

- Babám, ezek nem lehetőségek, nem illenek a dekorációhoz. Akkor kék lesz... - sóhajtotta, én pedig lejjebb csúsztam a széken. Abban a pillanatban szívesebben lettem volna kint Louval, és baromkodtam volna, minthogy anyagmintákat nézegessek, amikbe egyébként semmi beleszólásom nem volt. Fél óra múlva Louis úgy döntött, hogy hazamegy, így egy fáradt kézfogás után már ki is lépett az ajtón. Vanessa pedig abban a pillanatban mozdult rám.

- Ami azt illeti, az ágyunkra is másmilyen huzat kellene... Talán ha felmennénk, és megnéznénk... - szexi hangon beszélt hozzám, amitől általában beindultam, de valahogy most nem működött. Fáradt voltam, és nyűgös, és legszívesebben csak a csillagos ég alatt aludtam volna egyedül.

- Hajrá. - érzelemmentes hangon válaszoltam neki, miközben belekortyoltam a vizembe.

- Te is kellesz hozzá. Egyedül nem jó. - műkörmös ujjaival végigsimított a mellkasomon, majd onnan egyenesen a hajamba túrt. Látványosan ajkába harapott, majd már meg is csókolt. Féltem, hogy rúzsos ajka után majd órákon keresztül vakarhatom le magamról a foltokat, így csak óvatosan csókoltam vissza. Ám ő bevadult, és olyan intenzíven matatott a számban, mint még soha. Átült az ölembe, közben pedig pólóm aljával ügyeskedett, jelezve, hogy le akarja venni. Viszont én valahogy most egyáltalán nem akartam levenni sem a saját pólómat, sem az övét.

- Bocs, most nincs kedvem ehhez. Fáradt vagyok - mondtam neki, mikor egy pillanatra elhúzódott ajkaimtól. Döbbenten nézett rám. Még soha nem utasítottam vissza, így eléggé meglephette őt, de nem érdekelt. Tényleg fáradt voltam, és csak aludni akartam.

- Hát jó. - vonta meg a vállát pár másodperc kínos csend után, mire bólintottam, és felálltam, hogy felmenjek az emeletre. - Holnap délelőtt fodrászhoz megyek, utána pedig ebédelek az egyik barátnőmmel, szóval ne várjatok az ebéddel. Nem tudom meddig leszek. - tájékoztatott.

- Múlt héten voltál fodrásznál - értetlenkedtem. Már eddig is megfigyeltem, hogy az átlagosnál több időt tölt ott, és alig változik valamit a frizurája, és most jutottam el odáig, hogy ezt meg is említsem neki.

- Igen, de tudod, a menyasszonyi frizurámat tervezgetjük, és még nem találtuk meg a tökéleteset, szóval próbálkozunk. - vonta meg a vállát, mire bólintottam. Nem akartam vitába keveredni vele ilyen későn, így inkább magára hagytam őt a szövegmintáival együtt.

- Már jó éjt - csókot sem kapok? - biggyesztette le a száját, mire halvány mosollyal odaléptem hozzá és röviden megcsókoltam. Elégedetten tért vissza a munkához, én pedig gyorsan felsiettem, nehogy még egy színről érdeklődjön.

Nem tudom mi történt az érzéseimmel Vanessa iránt, de főleg az esküvő előtti pániknak tudtam be. Féltem, milyen lesz a házas élet, hogy mennyire leszek megkötve. Mostanában elég sokszor futott át az agyamon a gondolat, miszerint lehet, hogy túl fiatal vagyok még a házassághoz, elvégre nem minden 22 éves férfi házasodik manapság. Jogos lehet a kérdés, hogy egyáltalán miért kértem meg a kezét? Már sok ideje célozgatott rá, hogy ideje lenne, így egyszerűen csak megkérdeztem, és ő igent mondott. Nem volt romantikus, sem meghitt, ami a kapcsolatunkra sem volt jellemző. Mi csak úgy voltunk egymásnak, már négy éve.

A hétvége elég unalmasan telt, Donna alig jött ki a szobájából, és mikor láttuk is, akkor is úgy nézett ki, mint egy élőhalott. Állandó szomorúság ült az arcán, és nem volt kedve semmihez, bármit ajánlottunk fel neki. Az étvágya nem változott, és csak nagy erőfeszítéssel sikerült beletuszkolnunk egy kis adag csokis sütit. Reméltem, hogy a csokitól majd javul a kedve, ami így is lett, mert fel-felkuncogva nézte, ahogyan Louval szívatjuk egymást. Huntert nem lehetett lehámozni róla, állandóan hozzá bújt, ami miatt kezdtem féltékeny lenni, elvégre az én kutyám, de mégis jó érzéssel töltött el, hogy szereti Donnát. Nem úgy mint Vanessát, akire még néha rámorog.

Aztán mikor Louis lelépett, és ott maradtam Donnával, meséltem neki a munkámról, és látszólag eléggé érdekelte őt. Aztán kérte, hogy mutassak neki pár cikket, amiket én írtam, így odaadtam neki pár újságot. Valójában amit az újságoknak írok, az nem is a szívemből jön. A saját laptopomon van egy mappa, ahol leírom a véleményemet egy-egy témával kapcsolatban, és mostanában eléggé rákattantam a társadalomkritikára is.

- Hű. Teljesen egyetértek veled. - megijedtem hangjától, ugyanis teljesen belemerültem az írásba, így észre sem vettem, mikor mellém csúszott és elolvasta az írásom. Most épp arról szóltak a soraim, hogy a mai fiatalság tulajdonképpen nem megromlott - csak bizonyos mértékig. Sokszor halljuk a nagyszüleinktől, idősebb emberektől, hogy mennyire romlott a fiatalság, de mikor ők voltak fiatalok, az ő nagyszüleik is ezt mondták. A technológia megjelenésével megváltoztak az életkörülmények, és a fiatalok is. Teljesen más értékes a számukra mint a szüleiknek, és ez nekik felfoghatatlan. Ezt a témát boncolgattam ki írásomban, és boldogan láttam, hogy Donna érdeklődik iránta. Vanessa soha nem olvassa egyik írásom sem, még csak egy kis jelét sem mutatja, hogy érdekelné.

Aztán, eljött a kedd, én pedig remegő gyomorral kászálódtam ki az ágyból. Tudtam, ha én nem keltem fel Donnát, soha nem fog kijönni a szobájából, így egy gyér kopogás után beléptem. Angyalian aludt, nyakig betakarózva, de egyik lábát kidugta a takaró alól. Halkan felkuncogtam a kis különcségén, majd közelebb lopóztam hozzá. Hosszú, természetesen hullámos haja glóriaként terült szét a párnán, és akkor döbbentem rá, milyen gyönyörű lány alszik előttem. Hosszú szempillái az arcát súrolták, és arcán most nem ült szomorú kifejezés. Óvatosan kisimítottam az arcából egy puha tincset, majd végig simítottam selymes arcbőrén.

- Madonna... - suttogtam. Nem akartam felriasztani álmából, így inkább nem vetettem be dörmögős hangomat. - Ideje felkelni. - erre már megmoccant, és egy morgás kíséretében feljebb húzta magán a takarót. - Csináltam reggelit - mosolygós hangon beszéltem hozzá, de ő még mindig csak morgással válaszolt. - Ugye nem akarod, hogy idehívjam Lout, hogy rád ugorjon? - kérdeztem tőle felvont szemöldökkel. Újabb morgás, ezúttal még a párnát is a fejére húzta. Már éppen indultam volna ki, hogy szóljak Louisnak, de akkor megpillantottam a kis lábát, ami kitüremkedett a takaró alól. Hirtelen ötlettől vezérelve talpához nyúltam, és megcsikiztem. Erre aztán sikítva felpattant, és nevetve húzta be a lábát a védelmet jelentő takaró alá.

- Gonosz vagy - dünnyögte, majd kinyújtotta rám a nyelvét. Eléggé gyorsan tanult Loutól, habár eleve is eléggé hasonlítottak egymásra a viselkedés szempontjából.

- Na gyere, tényleg csináltam reggelit. Igaz, hogy csokis muffin, de reggel van, és ehető étel, szóval... - a csokis muffin említésére felcsillantak a szemei. Tudtam, hogy ezzel meggyőzöm őt. Gyorsan felpattant az ágyból, de arra nem számított, hogy a hirtelen felkelés miatt megszédül, így jobbnak láttam megtartani őt a karjánál fogva. Mosolyogva felnézett rám, mire halkan felnevettem, majd válla köré fontam karomat. Így mentünk le a konyháig, ahol Louis már falta is a muffinokat.

- Ki sikítozott? Harry, és még nekem mondod, hogy ne molesztáljam Donnát... - viccelődött Louis teli szájjal, miközben rosszallóan rázta a fejét. Odamentem hozzá, és alaposan összeborzoltam a haját, amit nem szeretett, mert alig pár perce állította be tökéletesre. Én pedig tönkretettem, de hát ezért élek, már megszokhatta. Donna ismét csak pár falatot evett, és furcsa, mert ennek ellenére nem volt csontsovány. Kicsit husisabb volt néhány helyen, de bevallom, nagyon jól állt neki. Miután elfogyasztotta azt a kis mennyiséget, felment készülődni, én pedig megetettem Huntert, közben Tommoval társalogtam.

- Most jöhetek veletek? Kérlek! - szinte már könyörgött, én pedig egyre közelebb voltam ahhoz, hogy beleegyezzek.

- Na jó, rendben, de a kocsiban megvársz minket! - hosszú percek múlva megadtam magam, mire Lou boldogan a nyakamba ugrott. Tényleg eléggé unatkozhatott, habár azt nem tudom, mikor dolgozik, mikor állandóan itt van nálunk. Egy webshop ügyfélszolgálati munkatársa, így ő is otthon dolgozik, akárcsak én, és elég gyakran ülünk össze a kanapémon, hogy csendben, egymás mellett pötyögjünk a laptopunkon. Nem tudom, ennek így mi értelme van, mert egyáltalán nem beszélünk egymáshoz olyankor, mégis valahogy jó érzés hogy a közelemben van. Úgy tekintek rá mint egy ikertestvérre, mert tényleg mindent tudunk egymásról és majdnem mindent együtt csinálunk. Szegényre eléggé ráférne már egy barátnő, mert már 25 éves, és még nem sokra vitte az életben. De ezért vagyok neki én, majd segítek neki keresni egy lányt, aki tökéletesen illik hozzá.

*Donna szemszöge*

Bevallom, eléggé elhúztam az időt a fürdőszobában készülődés közben, mert nem akartam megtudni az eredményeket. Az egész hétvégét remegve töltöttem el, mert vérfagyasztó volt arra gondolni, hogy valami szörnyűséget találnak bennem, és most alig választott el egy óra attól, hogy mindent megtudjak.

Még mindig remegve léptem ki a fürdőszobából, ahol egyébként semmit nem csináltam a tisztálkodáson és a fésülködésen kívül. Harry és Louis jókedvűen beszélgettek az étkezőasztalnál, így egy álmosolyt erőltettem magamra, mert nem szándékoztam elrontani a hangulatot. Töltöttem magamnak egy pohár vizet, majd ráérősen leültem Harry mellé.

- Tommo is jön velünk. Rábeszélt - tájékoztatott Harry amolyan 'ez van' stílusban, mire az említett gonoszul elmosolyodott.

- Nem tud ellenállni a szexi hangomnak. - vonta meg a vállát Lou, mire felkuncogtam. Valójában tényleg elég szexi hangja volt, nem a megszokott, ráadásul a jól érezhető brit akcentusa eléggé rátett a lapátra.

- Te  meg nem tudsz nélkülem élni - vágott vissza Harry, mire Lou kinyújtotta rá a nyelvét.

- Az lehet - röhögött. Gyorsan megittam a vizemet, de utána megbántam, hogy elsiettem, mert jó lett volna időhúzásnak.

- Indulhatunk? - kérdezte Harry, mire kétségbeesetten néztem a kiürült poharamra. Ha lenne még benne víz, még elhúzhatnám vele az időt.

- Nem akarok menni - vallottam be őszintén, mire mindketten szánakozva néztek rám.

- Tudom, hogy ez most nehéz, mert bármit találhatnak, de állj pozitívan a dolgokhoz. - Felsóhajtottam. Köszi, Harry, pont ez nem megy. A pozitív gondolkodás. Olyan kedvtelenül álltam fel a székről, mintha több évnyi unalmas munka állna előttem. Louis azonnal karon ragadott, szinte éreztem ahogy sugárzik belőle a boldogság, ami némi erőt tudott adni. A kocsiba beülve újból felülkerekedett rajtam a pánik, és ismét remegni kezdtem. A gyomrom mintha bukfencezett volna a testemben, és folyamatos szorító érzést éreztem a torkomnál. Nem éreztem magam kellemesen, az agyam folyamatosan a legrosszabb lehetőségeket sorolta fel, és lassan kezdtem bedilizni. Az sem segített, hogy Harryék folyamatosan próbáltak felvidítani, mert a sötétség nem engedte, hogy lássam a világosságot. Aztán, szörnyű gondolatok tömege után, megérkeztünk a kórházhoz. Louis a kocsiban maradt, habár legbelül örültem volna, ha velünk jön, mert legalább egy picit elterelhette volna a figyelmemet. Idegesen ültem le a váróteremben, és kétségbeesetten néztem Harryre.

- Hiszen te remegsz... Ennyire félsz? - kérdezte tőlem halkan, mire esetlenül bólintottam. Végigsimított a karomon, majd megállt kézfejemnél, és összekulcsolta ujjainkat. Hüvelykujjával óvatosan simogatta a bőrömet, és ez roppant mód furcsa, de működött. Remegésem csillapodott, és nyugodtabb lettem. Azt nem állítom, hogy teljes béke tört rám, de jobban éreztem magam. Hálásan mosolyogtam rá, majd abban a pillanatban már be is hívtak. Harry viszont nem engedte el a kezem, amit nem is bántam. Szükségem volt a támogatására.

- Üdvözlöm, Miss Baldwin. Foglaljanak helyet - üdvözölt minket kedvesen az orvos, mi pedig feszülten engedelmeskedtünk, és leültünk a kis kanapéra. Ő velünk szemben ült le az asztala mögött, és pár percig csak a papírokat vizslatta. Én pedig majd felrobbantam a feszültségtől. Harry bátorítóan megszorította a kezemet, amit azóta sem engedett el.

- Nos, igen, azt hiszem az eredményei bíztatóak, már ami az egyes részeit illeti. - szólalt meg hirtelen Samantha, nekem pedig egy részem megkönnyebbült, a másik részem pedig aggódni kezdett. - Nem találtunk semmi rendellenességet a szervezetében, szóval testi betegségről nem beszélhetünk. - megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és felnéztem Harryre, aki fellélegezve lehunyta a szemét. - Viszont... Egy bizonyos hormonból, hivatalos nevén melatoninból, amely a túlzott aluszékonyságnál fordul elő, a szokásosnál több termelődik a testében. Ez általában pszichés betegségeknél gyakori, így érdemes lenne a pszichiátriai osztályon további vizsgálatokat végezni. - ezt nem gondolhatja komolyan. Tehát megőrültem. - Írok egy beutalót Payne doktorhoz, ő itt a legjobb pszichológus. Egy kis várakozás után akár már most is tudja fogadni magát. Szólítani fog, amint végzett a többi beteggel - folytatta, és már ügyködött is valamit egy kis papírral, én pedig összezavarodottan néztem Harryre, aki a száját rágva nézett vissza rám. Biztos neki is az járt a fejében, hogy megőrültem, és jobb ha inkább csak itt hagy. Samantha egy mosoly kíséretében átadta nekem a papírt, majd miután megköszöntük a szolgálatait, kitessékelt minket a rendelőből. És akkor omlottam össze még jobban.

- Donna... Minden oké? - kérdezte halkan, miközben arrébb húzott az ajtóból egy csendesebb helyre. Nem is tudtam, hogy mit tegyek, egyre inkább az járt a fejemben, hogy megőrültem. Pánik suhant át az elmémen. - Hé, ne sírj, nincs semmi baj. Csak egy vizsgálat. - nyugtatott Harry. Én észre sem vettem hogy könnyek csordogálnak le az arcomon. Eléggé kétségbeesetten nézhettem rá, mert szomorú mosollyal az arcán szorosan az ölelésébe vont. Jó érzés volt átölelni őt, úgy érezni, mintha támogatna, de legszívesebben csak ellöktem volna magamtól, hogy ne rontsam el az életét az én bajaimmal. A derekamat átölelve vezetett fel egy emelettel feljebb, ahol a pszichiátria előtt lecsücsültünk várakozni. Velünk szemben csak egy körülbelül 15 éves lány ült, aki unottan nyomkodta a telefonját, és fel sem nézett ránk.

- Hé, nyugalom. - Harry újból összekulcsolta ujjainkat, mikor remegni kezdtem. Nem volt szándékos, és nekem fel sem tűnt, hogy ezt csinálom. Mi a franc bajom van?

- Biztosan megőrültem... - suttogtam magam elé, és reméltem, hogy nem hallotta meg, de összeráncolt homlokkal nézett rám, szóval gyanítom, hogy tökéletesen értette. Le kell állnom azzal, hogy magamnak suttogok.

- Dehogy. Ez csak egy vizsgálat. Nem vagy őrült - nyugtatgatott, miközben bátorítóan megszorította a kezemet. Nem hittem neki, így inkább csak csendben meredtem magam elé.

- Itt mindenki őrült - szólalt meg velünk szemben a lány, de közben fel sem nézett ránk.

- Ez hülyeség. - válaszolt Harry, mire a lány végre vette a fáradtságot és felénk emelte a tekintetét.

- Nem érzed néha úgy, hogy nem ért meg senki, és teljesen egyedül vagy? - fordult felém a lány, mire bizonytalanul bólintottam. - Vetemedtél már öngyilkossági kísérletre? - kérdezte ridegen, mire megfeszültem. Miért kérdezget ilyeneket? - Szóval, őrült vagy. - fejezte be, majd visszabújt az okostelefonja kijelzőjébe.

- Ne hallgass rá. Azt hiszi te vagy őrült, de valójában ő az. - suttogta Harry, ami jól esett, ám a lány szavai beleégtek az elmémbe.

- Nem tagadom - válaszolt a lány a legnagyobb döbbenetemre. Ezt hogy hallhatta meg? Harry inkább tudomást sem vett a létezéséről, és teljes testével felém fordult, és mindkét kezét az enyémre kulcsolta. Aranyos volt, amit csinált, hogy ezzel támogatott, de egyáltalán nem segített a helyzetemen, nagyobb bűntudatot okozott az, hogy ő hamarosan megházasodik, és a kezemet fogja... Én pedig még élveztem is ezt. Nem néztem a szemébe. Annyira féltem, ha kiderül, hogy tényleg őrült vagyok, ő is magamra hagy, habár legbelül igenis ezt szerettem volna. Nem akartam hogy gondjai legyenek velem, hogy rám áldozza az idejét. De közben mégis vágytam rá, mint amolyan tiltott gyümölcsre. Emiatt is bűntudatom lett.

- Hé, Donna - suttogta, próbálta elkapni könnyes tekintetem, de én úgy tettem, mintha elbambultam volna. Gyengéden állam alá nyúlt, és felemelve a kezével, kényszerített arra, hogy ránézzek. Próbáltam elrejteni a könnyeimet, de ő átlátott rajtam. Szomorúan elmosolyodott, majd mellkasára vont, és szorosan magához ölelt. Most még rosszabbul éreztem magam amiatt, hogy élvezem amit csinál. Sőt, azt akartam, hogy többször érezhessem férfias illatát, hogy hatalmas tenyerével a karomat simogassa, és hogy érezzem a testéből kiáradó hőt. Jól esett, hogy átölel, hogy gondoskodik rólam, és ezért szörnyen utáltam magam. A fenébe is, egy jegyes férfiba zúgtam bele, akinél semmi esélyem se lenne, még ha normális is lennék. Gondolatmenetem közben gyengéden hajamat simogatta, és szórakozottan csavart egy tincset ujja köré. Látszólag élvezte, hogy hullámos hajam a tenyerébe hullik. gondoltam, mi lenne ha én is a hajával szórakoznék. Hirtelen ötlettől vezérelve az eddig mellkasán pihentetett kezemmel rövid hajába túrtam, miközben a reakcióját figyeltem. Haja sokkal puhább volt, mint amilyenre számítottam, annak ellenére, hogy tökéletesen be volt állítva, mintha nem is kent volna rá semmit. Nem ragadt, csak természetes érzéssel simogatta az ujjaimat. Látszólag neki is tetszett a mozdulatom, ugyanis féloldalasan elmosolyodott, majd egyszerre nevettünk fel. Azt a mosolyt örökké tudtam volna bámulni. Tökéletes rózsaszín ajkai teljesen elbűvöltek.

Aztán, az idillnek vége lett, meghallottam a nevemet, egy elég mély, férfias hangon. Gyorsan felpattantam, mert nem akartam megváratni az orvost, így egy halvány mosolyt erőltettem magamra, és úgy léptem be a rendelőbe.

- Áh, Donna! Dr. Liam Payne vagyok, tegeződjünk! - kedves hangon, folyamatosan mosolyogva beszélt hozzám, ami bizalomgerjesztő volt, így picit megnyugodtam. Még mindig Harry puha hajára és közelségére gondoltam - Ha jól sejtem, Samantha küldött. Neki a legolvashatatlanabb a kézírása - nevetett magában a kis cetlire nézve, amit átnyújtottam neki. Én is halkan felnevettem vele, de inkább udvariasságból, minthogy viccesnek találtam volna. Pár pillanatig még próbálta kiolvasni az adataimat a papírról, majd mosolyogva hozzám fordult.

- Hogy érezd most magad, Donna? - kérdezte kedvesen. Eléggé meglepett a kérdése, és valójában fogalmam sem volt hogyan érzem magam. - Csak őszintén.

- Nem igazán tudom eldönteni... - hebegtem zavartan, miközben a fülem mögé tűrtem egy tincset, ami valójában nem is lógott az arcomba, de picit leterelte a figyelmemet.

- Zaklatott vagy, vagy esetleg mérges, amiért idekerültél? Esetleg szomorúsággal tölt el? - próbált rávezetni, de nekem teljesen más járt a fejemben.

- Inkább csak nem értem, hogy miért vagyok itt. Megőrültem? - kérdeztem félénken, mire halkan felnevetett. Nem értettem, ezen mi olyan vicces.

- Nem, persze hogy nem őrültél meg. Csak beszélgetünk, ez nem egy kihallgatás vagy egy felmérés. - mosolyogva beszélt hozzám ,amitől kicsit megnyugodtam. Szimpatikus volt, és látszólag tényleg segíteni akart rajtam. - Egyke vagy? - kérdezte, mire némán bólintottam.

- A szüleid soha nem akartak esetleg egy kistestvért? - faggatózott tovább a szüleimről, amitől görcsbe rándult a gyomrom.

- A szüleim engem sem akartak - válaszoltam. Próbáltam minél érzelemmentesebben beszélni, hogy ne sírjam el magam, de szemembe már most könnyek gyűltek.

- Ezt hogy érted? Tudatták ezt veled? - érdeklődött kíváncsian.

- Az anyám azt mondta, jobb lett volna, ha korábban inkább lenyel. - feleltem szárazon, mire Liam kicsit meghökkent. - Az apám pedig... Ő csak egy alkoholista barom. - azt hiszem, a gyűlölet akkor tört a felszínre, pedig elég sokáig sikerült visszatartanom. A szüleimet nem szabadna gyűlölnöm, de egyszerűen képtelen vagyok szeretni őket, mikor annyi keserűséget okoztak.

- Volt rá alkalom, hogy esetleg kezet emeltek rád, ha rosszat tettél? - végig a szemembe nézett, ami kissé zavart, mert úgy éreztem, mintha tekintetemből próbálná kiolvasni a válaszokat.

- Igen. Akár rosszat tettem, akár nem... - válaszom után gyorsan lefirkantott valamit a papírjára, amit nem láthattam.

- Most velük laksz? - faggatott tovább. Kezdtem megnyílni.

- Nem. Eljöttem otthonról, és egy hétig egy aluljáróban laktam. Most egy régi barátnál vagyok. - válaszoltam.

- Miért pont most döntöttél úgy, hogy elmész? - erre a választ én magam sem tudtam. Sokkal hamarabb meg kellett volna tennem ezt a lépést, még mielőtt Christ megismertem volna.

- Azt hittem, hogy terhes vagyok, és ezt elmondtam a szüleimnek. Azt hiszem, akkor telt be a pohár. De kiderült, hogy nem vagyok terhes. Ezért vagyok itt. - válaszoltam a lehető legőszintébben.

- Egészen kiskorodtól fogva, vagy valami esemény miatt változtak meg? - könnybe gyűltek a szemeim. Erről még soha senkinek nem beszéltem, így eléggé felkavartak az emlékek. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit azonnal próbáltam eltüntetni a ruhám ujjával. De persze Liam észrevette.

- A nagymamámmal éltem egészen 15 éves koromig, amíg... - nem bírtam befejezni a mondatot, mert hangom elcsuklott, és zokogásban törtem ki. Liam csak csendben figyelt, majd ismét leírt pár dolgot.

- Most hogyan érzed magad? - kérdezte, megtörve a csendet, amit sírásom hangja töltött be.

- Elhagyatottnak és reménytelennek. - válaszoltam szipogva. Liam pár másodpercig csak elmerengve vizslatott.

- Mesélnél arról a régi barátról, akinél most laksz? - kérdezte kedvesen, mire szipogva bólintottam. Gyerünk, Donna. Szedd össze magad!

- Harrynek hívják. Még 14 éves koromban ő volt az ellenségem a suliban, mert ő volt a nagy felsőbb éves, aki állandóan piszkált. Aztán elköltöztek a szüleivel, és azóta nem láttam. Csak az aluljáróban jött oda hozzám megint, akkor nagyon bunkó volt velem, szörnyű dolgokat mondott. Aztán... Megmentette az életemet, és elvitt hozzájuk. Azóta ott vagyok. - kis monológom végére már egészen megnyugodtam.

- Megmentette az életedet? Ezt hogy érted? - kérdezte kíváncsian, miközben ismét felírt magának valamit.

- A metró sínei között voltam épp. Legszívesebben most is ott lennék - hupsz. Ez a mondat csak kicsúszott a számon, egyszerűen csak túl őszintén beszéltem hozzá.

- Miért? - kérdezte egyszerűen.

- Mert nem látom értelmét, hogy tovább éljek. - ha már eddig őszinte voltam vele, most sem hagytam abba.

- Mit érzel olyankor, mikor ezekre gondolsz? - folytatta. Azonnal a sötét felhőkre gondoltam.

- Ürességet érzek a mellkasomban. Mintha egy súlyos valami nehezedne rám, és húzna lefelé, miközben a torkomat szorongatja. A sötét felhők pedig elrontják a boldog pillanatokat is.

- Értem. Nos, a diagnózis azt hiszem készen van. - a szívem majd kiugrott a helyéről. Feszülten vártam, hogy folytassa, de ő még pár másodpercig csendben bámulta a papírjait. - A helyzeted nem könnyű, de nem is reménytelen. Elég súlyos depresszióban szenvedsz. 

----------------------

Sziasztok!

Kivételesen egész jó időben sikerült hoznom a részt, de ez mind csak azért jött össze, mert belegondoltam, mennyi támogatást kaptam mát tőletek, amit meg sem érdemelnék, szóval nagyon szépen köszönöm! Bevallom, volt pár problémám a résszel, mivel elég sok mindennek utána kellett néznem, sok adatot gyűjtöttem össze, és ezen azt sem segített, hogy egész héten gyerekekkel melóztam szakmai gyakorlaton (nem, nem leszek ovónő, sem tanár, nem is értem turisztika szakon miért gyerekekhez küldtek, mindegy is...). De a lényeg, hogy sikerült befejeznem ezt a részt is, és a következőt is elkezdtem már, szóval ha minden jól megy, az is ilyen hamar fog jönni. Na jó, nem tartalak fel titeket tovább, kellemes időtöltést mindenkinek a hét további részében, aztán ne feledkezzetek meg Donnáról, mert érdekes fordulatok jönnek még ;)