HOMELESS | 4. Rész

"- Értem. Nos, a diagnózis azt hiszem készen van. - a szívem majd kiugrott a helyéről. Feszülten vártam, hogy folytassa, de ő még pár másodpercig csendben bámulta a papírjait. - A helyzeted nem könnyű, de nem is reménytelen. Elég súlyos depresszióban szenvedsz. "

- Tessék? - döbbentem le hirtelen. Aztán minden kis jelentéktelen dolog most teljes jelentéssel bírt. Egy pillanat alatt megértettem mindent.

- Semmi gond, emberek tucatjai küzdenek a depresszió különböző fajtáival. A menstruációd ezért maradt el, és a tömeged is ezért növekedett. Mindenkire máshogyan hat a depresszió, nálad már testi tünetei is jelentkeztek. De nyugalom, ez egy teljes mértékben gyógyítható betegség, csak az kell, hogy te is akard.  - kedvesen magyarázott, de én alig tudtam figyelni rá, mert teljes sokkba kerültem. Nem, ez nem lehet. Most már tényleg mindenkit el kell üldöznöm magam mellől. - Donna. Hagyd, hogy segítsünk rajtad. Most biztos arra gondolsz, hogy ezt nem tudhatja meg senki, és jobb, ha inkább magadra hagynak. De nem, neked szeretetre van szükséged. - mosolygott rám kedvesen, mire kicsit enyhébben néztem rá.

- És... Nekem mit kell tennem? - kérdeztem bizonytalanul. Még mindig alig tértem magamhoz.

- Mindössze annyit, hogy hagyd, hogy segítsünk neked, és fogadd el az összes szeretetet, amit kapsz. Beszélj az érzéseidről, a félelmeidről, vagy csak bármiről, ami éppen bánt vagy rosszul esik. Valamint meg kell tanulnod szeretni magad. Látom, hogy elég bizonytalan vagy a dolgokkal kapcsolatban, de ne félj. Azért vagyok, hogy segítsek. - magyarázta, mire esetlenül bólintottam. Egy kis reménysugár villant fel az elmémben.

- És... Mennyi idő, míg normális leszek? - kérdeztem.

- Ez tőled függ, hogy mennyire működsz velem együtt. De ígérem, egy éven belül már teljesen egészséges leszel, ha mindent betartasz. És ehhez nekem is segítségre lesz szükségem. Azt mondtad, hogy Harryvel laksz. Szeretnék majd beszélni vele. - tájékoztatott, mire bólintottam. - A mi dolgunk pedig az lesz, hogy heti kétszer benézel hozzám, vagy én megyek el hozzád látogatóba. - folytatta, én pedig monotonon bólogattam. Kicsit úgy éreztem magam ettől a látogatósditól, mint egy rab. - Beleegyezel a kezelésbe? - kérdezte, kirántva a gondolataim közül, mire habozva az ajkamat rágtam. Megéri értem a fáradtság más emberek számára? - A kezelés államilag támogatott, tehát semmi költség nem lesz. Sőt, minden módon támogatunk és segítünk, szóval nem vagy magadra hagyva. Ígérem, egy sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb Donna leszel a végére.  - barátságosan rám kacsintott, és ez volt az, amivel meggyőzött. Csak arra vágytam, hogy boldog legyek már végre, és ha ehhez ez a kezelés kell, hát legyen.

- Rendben. Beleegyezek. - bólintottam egy halvány mosoly kíséretében. Ezután elém tolt pár papírt, amiket alá kellett írnom, majd egy kis füzetecskét adott nekem, és megkért, hogy ebbe írjak le mindent, ami velem történik, teljesen őszintén. Ezt a füzetet nem szabad megmutatnom senkinek, csak neki, mikor jövök a kezelésekre. Egy halom információval látott el, és kedvesen bíztatott, hogy idővel minden rendben lesz.

- Nos, azt még el kell mondanom, hogy tart a titoktartási szerződés, így az adataidat és a problémáimat nem fogom kiadni senkinek, míg te erre engedélyt nem adsz. Szóval, nem bánod, ha beszélek a te Harryddel?  - kérdezte, mire megráztam a fejem. Akartam, hogy beszéljen vele, mert én nem tudtam volna elmondani neki semmit. Tehát, ezután Liam még elmondta, hogy pénteken kell visszamennem, addig még kiértékeli az eredményimet, és személyre szabja a kezeléseim menetét. Hatalmas hálával tartoztam már neki most, mert a kis beszélgetés után már sokkal jobban éreztem magam, mint előtte. Halvány mosollyal az arcomon léptem ki a rendelőből, nyomomban Liammel. Meglepetten néztem, hogy Harry mellett Louis ült, aki kíváncsian méregetett minket. Harold azonnal felpattant, és udvariasan kezet rázott Liammel.

- Nagyon örülök. Harry, ugye? - mosolygott Liam kedvesen, mire Harry bólintott. - Ha nem gond, szeretnék beszélni veled pár szót. - A göndörke megértően bólintott, majd el is tűntek az ajtó mögött, én pedig Louis mellett helyezkedtem el a padon. Egy pillanatig csak csendben ültünk egymás mellett, aztán egy hirtelen mozdulattal szemfordított magával.

- Na, mesélj, mi volt? - kérdezte izgatottan, és látva a szomorú mosolyomat, próbált minél vidámabbnak tűnni. Csöndesen megvontam a vállam, majd félve nézve rá elmondtam neki.

- Kiderült, hogy depressziós vagyok.

*Eközben, Harry szemszöge*

- Nos, Harry. Donna mesélt rólad, hogy befogadtad és megmentetted az életét. Ezért nem tartozom elég hálával, mert ez által el tud indulni a helyes úton - kezdte a doki, én pedig idegesen vártam, hogy végre mondjon már valamit róla. Láthatta, mennyire izgulok, így inkább nem beszélt tovább a felesleges dolgokról. - Donna depressziós. - ahogy gondoltam... - A helyzete súlyos, de nem lehetetlen, viszont rengeteg segítségre és odafigyelésre van szüksége. Főleg sok-sok szeretetre. Mondd csak, van barátnőd? - kérdésére összeszorult a gyomrom. Mostanában az érzéseim teljesen felfordultak.

- Van. Tulajdonképpen már megkértem a kezét. - vallottam be, és most először, de rosszul éreztem magam miatta, hogy ezt kimondom. Mi történik velem?

- Hát, az nem könnyíti meg a dolgunkat, de még így is megoldható. Tudod, Donnának rengeteg szeretetre van szüksége, annyira, amennyit el sem tudsz képzelni. Szépen lassan, kis adagonként kell hozzászoktatni. Úgy gondolod, képes lennél erre a feladatra? - kérdezte, bennem pedig semmi kétség nem támadt efelől.

- Természetesen. Azt szeretném, hogy boldog legyen. - válaszoltam őszintén. Úgy gondoltam, egy agyturkász előtt nem lehet hazudni, így meg sem fordult a fejemben ezt tagadni.

- Akkor megegyeztünk. Még egy kérdés. Ki ült melletted odakint a padon? A testvéred? - kérdezte kedvesen, mire halkan felnevettem. Mindenki azt hiszi, testvérek vagyunk, főleg, mióta rövid a hajam.

- Nem, ő a legjobb barátom, Louis. Ő is sokat tesz Donnáért, már a pár nap alatt is rengeteget segített. - válaszoltam, mire hümmögött egyet.

- Nos, rendben. Úgy gondolod, Donna benne is megbízik annyira mint benned? - kérdezgetett tovább, amit kicsit furcsálltam.

- Azt hiszem, igen. - válaszoltam bizonytalanul, ő pedig gondolkodóan megdörzsölte arcán a kis borostáját.

- Rendben. Gondolom éppen most avatja be őt is szóval majd add át neki, amiket neked mondok most. Nevettettessétek meg ahányszor csak bírjátok, vigyétek el olyan programokra, amik érdeklik őt. Eleinte ez nehéz lesz, mert ő maga sem tudja, hogy mit szeretne, hogy mi érdekli őt, de idővel rájön majd. Sok türelem kell hozzá, és ne forduljatok el tőle akkor sem, hogyha megbánt titeket, mert erre lesz alkalom a hangulatingadozása miatt. Bármi van, ezen a telefonszámon bármikor elérhettek, még akár az éjszaka közepén is. Előfordulhat, hogy pánikrohamok törnek rá, vagy újra öngyilkosságra vetemedhet. Egy depressziós betegnél minden lehetséges esetre fel kell készülni, de ha szerencsétek van, akkor minden a legnagyobb rendben lesz. - Biztos voltam abban, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy boldoggá tegyem Donnát.  Megadtam neki a számomat, hogy bármikor fel tudjon hívni, ő pedig egy kis névjegykártyát nyújtott át, amin egy egész lista volt az elérhetőségeiről.

- Köszönöm. Mikor kell visszajönnünk? - kérdeztem tőle, miközben felpattantam. Udvariasan kikísért az ajtóhoz.

- Pénteken. Reméljük, addig minden rendben lesz, ha mégsem, tudod a számom. Ha szükséges, házhoz is tudok menni. - mondta, mire bólintottam. Elég jó szakembernek tűnt ez a Liam, és kedvességéből adódóan nyugodtan bíztam rá Donna lelkét. Mosolyogva elköszöntem tőle, majd már ki is léptem az ajtón. Meglepetten láttam, hogy Donna Louis vállán sír éppen, miközben legjobb barátom nyugtatóan simogatja a hátát. Összeszorult a szívem. Utáltam Donnát sírni látni, egyszerűen csak meg akartam vigasztalni. Hallani a nevetését felüdítő és megnyugtató volt. Kérdőn Loura pillantottam, aki szintén kérdőn pillantott rám vissza. Sok évi barátságnak köszönhetően már egymásra nézve meg tudjuk állapítani, hogy mire gondol a másik, így próbáltam a tekintetemmel sugározni, hogy fel kell vidítanunk őt. Tommo magabiztosan bólintott, ezzel jelezve, hogy átment az üzenet, majd Donna fülébe suttogott valamit, mire a lány lassan elhúzódott tőle, majd megfordult, egyenesen felém. Közelebb léptem hozzá, abban a pillanatban pedig ő felállt a padról, és egyenesen a karjaimba ugrott. Meglepetten fontam dereka köré a karom, és összeráncolt homlokkal néztem Loura, aki csak pimaszul vigyorgott. Donna már csak szipogott, érezhetően próbálta csillapítani a sírását, és egész jól összejött neki, hiszen körülbelül öt perc múlva már száraz szemekkel húzódott el tőlem, de csak éppen annyira, hogy felnézhessen arcomra.

- Mi lenne, ha hazafelé beugranánk kajálni valahová? - kérdeztem tőle mosolyogva, mire lelkesen bólintott, majd egy lépést hátrált tőlem, mintha szégyellné magát azért, amiért ilyen hevesen vetette karjaimba magát. Ezt én egyáltalán nem bántam, sőt...

- Én vezetek! - pattant fel Lou azonnal, majd sietve el is indult kifelé a kórházból. Donnával nevetve néztünk utána, majd mosolyogva karon ragadtam őt, és Tommo után indultunk. A kocsiba beszállva Donna arcán még mindig egy kis bizonytalanság látszott, úgy tűnt, mintha kérdezni akart volna valamit, de nem merte. Így inkább úgy döntöttem, hogy feloldjuk őt egy picit. Donnával a hátsó ülésekre szálltunk be, így könnyedén előrehajolhattam Louishoz, és a fülébe suttoghattam a tökéletes tervemet.

*Donna szemszöge*

Harry valamit Lou fülébe suttogott, mire ő mindentudó tekintettel nézett vissza rá. Kicsit furcsa volt, hogy engem kihagytak a kis beszélgetésükből, de gondoltam, nem rám tartozik, ezért nem beszélik meg hangosan.

- Teszünk egy kis kitérőt a kajálás előtt. Ugye kibírsz fél órát a kajáig? - nézett rám Harry egy vad sugárral a tekintetében, amitől azonnal izgalomba jöttem. Hová visznek? Természetesen kajára így már nem is tudtam gondolni, habár eleve sem voltam túl éhes.

- Persze. Hová megyünk? - kérdeztem izgatottan, mire sejtelmesen megrázta a fejét.

- Az meglepetés lesz. Ígérem, jól fogunk szórakozni. - kacsintott rám titokzatosan, amitől egyrészt teljesen elolvadtam, mert jól állt neki a kacsintás, másrészt pedig érdeklődve vártam, hogy mivel akarnak meglepni. Nem szeretem a meglepetéseket, de erre valamiért vártam, talán mert mindkettőjükben megbíztam. Egy elég kihalt útra vittek, közben folyamatosan baromkodtak, amivel elérték, hogy jobb kedvem legyen.

- Donna, szereted a sebességet? - kérdezte tőlem Louis, miközben éreztem, ahogyan a kocsi egyre gyorsulni kezd. Az úton egyetlen más autót nem láttunk, így nem féltem. Sőt, eléggé élveztem.

- Nem tudom - vontam meg a vállam inkább, mire ő játékosan elmosolyodott, és erősebben nyomta le a gázpedált. Belesüppedtem az ülésbe, illetve szorosabban markoltam a biztonsági övemre. Mosolyogva pillantottam ki oldalra, ahol a táj teljesen összefolyt, csak színes csíkok mozogtak a szemem előtt. Éreztem ahogy az adrenalin feltölti a testemet, és nevetni támadt kedvem. Harryhez fordultam, aki ugyanolyan lelkesen figyelte az elhaladó tájat mint én, habár arcán egy kis félelmet fedeztem fel. Észrevette hogy figyelem őt, így aggódva felém fordult. Azt hiszem arra várt, hogy leállítsam őket, vagy elmondjam hogy nem tetszik ez az egész, de erre várhatott a mindenségig, ugyanis szörnyen jól szórakoztam.

- Gyorsabban, Louis! - szóltam neki előre, és már éreztem is ahogyan újból az ülésbe süppedek. Harry elégedetten pillantott rám, majd előrehajolt és újból suttogott valamit Tommo fülébe, mire ő elszántan bólintott. Éreztem, ahogyan a kocsi lassult, de nem értettem, miért. Aztán megpillantottam egy kis földutat, ami a semmi közepébe vezetett. Louis pedig befordult, és zötyögve, ringatózva, valamint kellemetlenül lassan tettünk meg pár száz métert a rét közepéig, ahol kitúrt, de lesimított föld volt.

- Donna, készen állsz egy kis rallyzásra? - kérdezte felspanolt vigyorral az arcán, mire bólintottam. Soha nem volt még ilyen élményben részem, de nyitott voltam rá. Louban teljes mértékben megbíztam, így nem volt kérdés, hogy benne vagyok-e. Aztán megéreztem ahogyan csak úgy csúszunk a sáron, és Louis ügyesen bűvészkedett a kocsival. Bevallom, eléggé élveztem, hogy bármelyik pillanatban történhet valami, esetleg elveszti az uralmát a kocsi felett, de valahogy pont emiatt volt ilyen izgalmas.

- Tommo... Ugye csináltál már ilyet? - kérdezte tőle Harry az első kör után. Eléggé ijedtnek tűnt.

- Nem - röhögött rá a sofőrünk, mire a göndörke látványosan lesápadt és szorosabban markolta a biztonsági övét. Én csak hangosan felnevettem reakcióján, eléggé szórakoztató volt látni ahogy kiül a félelem az arcára. Pár kört még csúszkáltunk a sáron, és bevallom, borzasztóan élveztem, az adrenalin teljesen feltöltött, és csak többet és többet akartam. Végül aztán visszafordultunk a betonútra, mert kezdtünk megéhezni. Visszafelé is csak úgy hasítottunk az úton. Rájöttem, hogy valójában eléggé szeretem a sebességet, hiszen egyszerűen csak erőt adott az ahogyan éreztem liftezni a gyomrom gyorsulás közben. A maximum félórás kiruccanásunk alatt rengeteget mosolyogtam, és bevallom, jól esett nem gondolni semmire, csak a gyorsaságra. Egy kis étterembe tértünk be az út mentén, ami egy kis várra hasonlított, és belül olyan volt, akárcsak egy középkori kocsma. Nagyon tetszett a hely, így csillogó szemekkel néztem körbe az egész épületben. Fél szemmel Harryre pillantottam, aki elégedetten mérte végig a helyet, és szinte láttam felgyúlni az égőt a feje felett.

- El kell mennünk hajókázni - tapsolt egyet hirtelen, mintha ez lett volna a világ legegyértelműbb dolga. Mi viszont csak értetlenül néztünk rá.

- Harry, mi a fasz? Ez meg honnan jött? - röhögött Louis pár másodperc zavarodott csend után. A göndörke összeráncolt homlokkal nézett rá, aztán mintha megvilágosodott volna, aranyosan elpirult és szégyenlős mosoly ült az arcára. Furcsa volt őt ilyen kis szendének látni, de közben mégis annyira aranyos volt hogy majdnem megzabáltam.

- Mármint... Egyszer el kéne mennünk hajókázni. Hárman. Vagy nem is tudom, igazából mindegy is, csak arra gondoltam... - magyarázott össze vissza, amit legszívesebben az idők végezetéig hallgattam volna még, de végül megsajnáltam és inkább közbeszóltam hogy ne legyen ennyire zavarban.

- Az jó lenne Harry. Még soha nem voltam hajón. - vontam meg a vállamat, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közöltem volna, ám ők teljesen ledöbbenve, leesett állal néztek rám.

- Foglalok jegyet. Kétnapos kiruccanás? - kezdett szervezkedni Louis a kezdeti sokk után, mire mi lelkesen bólogatni kezdtünk. Míg Lou a telefonját nyomkodta, mi Harryvel feleszméltünk, hogy egy étterem közepén álltunk meg megbeszélni ezeket a dolgokat, és talán le kellene ülnünk egy asztalhoz és rendelni valamit. Így történt hát az, hogy egy eldugott kis sarokba húzódtunk be, ahová pár perc múlva meg is érkezett a felszolgálófiú.

- Sziasztok, mit hozhatok? - kérdezte kedvesen, de közben arcán látszott, hogy kissé unja már a szövegét. Harry és Louis a hajó lefoglalásával foglalatoskodtak, így nekem kellett a fiúval társalognom.

- Azt hiszem én palacsintát szeretnék epres öntettel. Srácok? - löktem meg Harry karját mellettem, aki végre a pincérfiúra figyelt.

- Ugyanezt. - legyintett, majd ismét a képernyőnek szentelte a figyelmét.

- Louis? - kérdeztem tőle, viszont ő fel sem nézett.

- Jó lesz amit te kértél - válaszolta szinte oda sem figyelve, mire rosszallóan a fejemet ráztam. A pincérfiú halkan felnevetett, és felírta a rendelést.

- Nem tűnnek túl lelkesnek - mondta, majd a zsebébe dugta a noteszát és teljes figyelmét nekem szentelte.

- Pedig azok. Csak most épp nem a palacsinta miatt - nevettem fel, miközben zavartan a fülem mögé tűrtem a hajam. Tulajdonképpen eléggé feszengtem amiért beszélgetni kezdett velem, és inkább csak csatlakoztam volna Harryékhez a tervezgetésbe.

- Ha unatkoznál, tudod hol találsz - kacsintott rám, majd már el is lépett az asztaltól, hogy leadja a rendelésünket, én pedig végre megleshettem, mit terveznek a fiúk.

- Nincs háromágyas szobájuk. Mindegy, valaki majd egyedül alszik, nem hiszem hogy ez probléma lenne. - legyintett Louis, mire Harry egyetértően bólintott.

- Oké, foglald le. - mondta a göndörke, ám Lou egy másodperc múlva tányérméretű szemekkel bámult a kijelzőre. - Mi az? Az ára nem számít, én állom. - jelentette ki, de Tommo megrázta a fejét.

- Három hónapra előre le van foglalva minden. Csak Július elején van hely. - Lou elszomorodott arcát látva megsajnáltam őt egy kicsit, hiszen eddig olyan lelkesen keresték a megfelelő helyet. Teljesen beleélte már magát.

- Akkor kivárjuk. Viszont nyugodtan foglald le. - nyugtatta le őt Harry, mire Louis szeme felcsillant, majd újból elszomorodott. Olyan volt mint egy kisgyerek, aki nem tudja hogy ez most inkább jó vagy sem.

- Nem tudok addig várni. - röhögött fel hirtelen, majd kissé erősebb lökettel lerakta a telefonját az asztalra.

- Szörnyű vagy, Tomlinson. - rázta a fejét Harry rosszallóan, akárcsak egy szülő, de nevetőráncai elárulták, hogy egyáltalán nem zavarja Louis határozatlansága.

- Nem kellene rendelnünk amúgy? - kérdezte Tommo, mire Harry egyetértően bólogatott, és már majdnem odaszólt a pincérnek hogy jöjjön ide, mikor megszólaltam.

- Már rendeltünk. - értetlen tekinteteket kaptam, mire hangosan felnevettem. Komolyan ennyire elmerültek a témában?

- Mit? - kérdezte a göndörke kétségbeesetten, de én nem bírtam abbahagyni a nevetést. Abban a pillanatban már meg is érkezett a pincér srác három tányérral a kezében. Először a fiúk elé rakta le, akik egy hatalmas sóhajjal mutatták ki megkönnyebbülésüket, majd elém is helyezte az én palacsintámat.

- Édeset az édesnek - kacsintott rám, mire erőltetetten felkuncogtam. Széles mosollyal az arcán fordult meg, én pedig négy bámuló tekintettel találtam szemben magam.

- Ez meg mi volt? - kérdezte Louis undorodó képpel, mintha bármelyik pillanatban rosszul lenne a sráctól.

- Csak kedvességből mondja. Meg mert itt dolgozik. Begyakorolt szöveg - legyintettem, de ők nem hagyták annyiban. Mi az olyan nagy dolog ebben? Engem nem érdekel különösebben a srác, még csak nem is az esetem, szóval nem is igazán foglalkoztam vele velük ellentétben.

- Na nem, Donna. Konkrétan belecsorgott a nyála a kajádba. - mondta Harry, mire értetlenül néztem a tányéromra. - Nem szó szerint. - tette hozzá, mire halkan felnevettem.

- Nincs ezzel semmi gond. Vissza tudok utasítani egy fiút. - vontam meg a vállam, mire végre elfogadták a válaszomat és rosszalló tekintetekkel ugyan, de hozzáláttak a kajához. Pár perc múlva már meg is feledkeztek az ügyről, és jóízűen ettük a kis palacsintánkat, ami egyszerűen isteni volt. Jókedvűen beszélgettünk még mindenféle hülyeségről, idő közben rendeltünk egy kis üdítőt is, majd körülbelül fél óra üldögélés után úgy döntöttünk, hogy ideje hazamenni. Jeleztük hogy fizetnénk, mire a legnagyobb szerencsémre a pincérfiú jött oda hozzánk. Harry fizetett mindent, amiért szörnyen hálás voltam neki, tekintve hogy nem is volt nálam pénz, Louis pedig... Ő folyamatosan Harryn élősködött szóval neki ez meg sem kottyant. A pincérfiú még távozás előtt közelebb hajolt hozzám, mintha valami bizalmasat akarna mondani.

- Ha bármikor unatkoznál emellett a két fiú mellett... Csak hívj fel - kacsintott rám, majd a markomba nyomott egy kis cetlit. Meg sem tudtam szólalni, csak erőltetetten mosolyogtam rá. - Esetleg te is megadnád a számodat? - kérdezte tőlem flörtölős stílusban, mire úgy döntöttem, játszom egy kicsit.

- Persze. Adj egy papírt és egy tollat. - mosolyogtam rá, mire felcsillanó szemekkel elrohant egy kis fecniért és írószerért. A srácok döbbenten néztek rám.

- Te komolyan megadod neki a számodat? - kérdezte tőlem Harry mérgesen, de közben mintha csalódottságot láttam volna végigsuhanni az arcán.

- Csak figyelj - vontam fel a szemöldököm, majd már vissza is fordultam a sráchoz, aki abban a pillanatban ért oda. Gyorsan lefirkantottam a számomat, viszont az utolsó két számjegyet felcseréltem. Hogy jobban örüljön a srác, még a nevemet is oda biggyesztettem, majd a kezébe nyomtam a papírt és a tollat. Csillogó tekintettel bámult rám, majd intettem a srácoknak, hogy ideje menni. Ők sietve felpattantak, szinte ordított róluk, hogy majd megöli őket a kíváncsiság hogy miért tettem ezt. Bevallom, élveztem ezt a kis játékot.

- Holnap felhívlak - kacsintott rám újból a fiú, mire tettetett lelkesedéssel bólintottam, majd megpróbálva a legszexibb énemet adni, közelebb hajoltam hozzá, úgy ahogyan ő is tette az előbb. Szinte láttam, ahogyan hatalmasat nyel, így sikernek könyveltem el ezt a lépést. Ekkor figyeltem meg jobban hogyan is néz ki valójában. Szőke, kócos haja össze-vissza meredezett, és kék szemeivel úgy vizslatott, mintha valami szent lennék. Nem nézett ki rosszul, sőt, kifejezetten olyan alkat volt, akire a legtöbb lány bukik.

- Várni fogom - válaszoltam egy kis hatásszünet után, mire egy hatalmas bólintást kaptam tőle. Egy félmosoly után sarkon fordultam, majd egyszerűen kisétáltam a két fiúval a nyomomban. Legbelül már szörnyen büszke voltam magamra, amiért képes voltam végigcsinálni ezt az egészet, de közben már egy kis rossz érzés is támadt bennem, amiért átvágtam szegény fiút.

- Donna, ez meg mi a szar volt? Komolyan megadtad neki a számodat? - kérdezte Louis aggódóan, de én csak csendben bámultam rájuk, visszatartott mosollyal.

- Hű. Nem is tudtam hogy te tudsz ilyen... - motyogta Harry, majd mikor ránéztem, hirtelen abbahagyta a mondatát, és vörösleni kezdett. - Ilyen... bevállalós lenni.  Igen. Ezt akartam mondani. - köhintett, habár biztos voltam benne hogy nem ez volt az eredeti verzió, amit mondani akart, de nem kérdeztem rá, inkább csak szótlanul beültem a kocsiba.

- Donna! Nem engedem hogy randizz vele! Szó sem lehet róla, ez a gyerek egy kész szerencsétlenség. Még csak nem is néz ki jól és nem is illik hozzád...- akadt ki Louis, ami egyébként teljesen jól esett, de így hogy tudtam, ok nélkül teszi, jobbnak láttam informálni őt, mielőtt komolyabban beleássa magát a témába.

- Nyugi, Lou. Rossz számot adtam meg neki. - mondtam természetesen, és valami megkönnyebbült sóhajt vártam tőlük, de ehelyett csak ravasz mosollyal néztek egymásra, majd vissza rám.

- Nem vagy semmi, csajszi. Mondanám hogy az én tanítványom vagy, de hát... Még nálam is jobb vagy. Mi volt az a szexi elköszönés? Szegény azt se tudta hogy fiú-e vagy lány. - Louis elégedetten hátba veregetett, de én kicsit rosszul éreztem magam amiatt, hogy szegényt így kellett otthagynom.

- Én csak szörnyű vagyok abban, ha el kell utasítani egy fiút, aki nagyon lelkes. Képtelen vagyok rá, így ezt a módszert alkalmazom már évek óta... - válaszoltam megvonva a vállam, mire kicsit lelankadt a kedvük. Azt hitték csak a játék miatt csináltam, de ez csak félig volt igaz.

- Ha nem lennék jegyes, most rád nyomulnék csak hogy engem is így utasíts el - mondta Harry, majd ahogy rájött hogy mit mondott, elnevette magát. - Csak viccelek. Meghagylak a pincérfiúnak...Tényleg, hogy is hívják? - hirtelen elgondolkoztam. Szegény srácnak még csak a nevét sem tudom, viszont ő tudja az enyémet... Vagyis... Ő azt hiszi hogy Melinda vagyok.

- Öhm. Fogalmam sincs - nevettem fel, mire mosolyogva megcsóválta a fejét.

- Na jó, azt hiszem ideje lenne hazamenni. - zárta le a témát Louis, majd már indította is a kocsit. Megint ő ült a volán mögött, mi pedig Harryvel mögötte a hátsó üléseken. Én kibámultam az ablakon, és mosolyogva állapítottam meg, hogy tökéletesen tiszta csillagos égbolt terül el fölöttünk. Mindig is szerettem a csillagokat bámulni, így most is teljesen belemerültem a látványba. Mikor feleszméltem, Harry beült középre, és így előrehajolva beszélgetett Louval. A lábamra néztem, amihez a göndörke combja simult, ezáltal előidézve a szívem felgyorsulását. Nagy levegőt véve próbáltam figyelmen kívül hagyni az érzést, és visszadőltem az ablakhoz hogy a gondolataimba merüljek. Nagyon jól éreztem magamat velük az elmúlt pár órában, és teljes mértékben sikerült megfeledkeznem a gondjaimról, a depresszióról, és a tényről, hogy Harry nyakán lógok, ezzel tönkretéve az életét. Nem tudtam túl sokat gondolkodni, mert szemhéjaim egyre nehezebbek lettek, míg le nem csuktam őket egy kis pihenés gyanánt. A pihenésből az lett, hogy mély álomba merültem.

*Harry szemszöge*

- Harry állítsd le magad. Neked jegyesed van... - pirított rám Lou suttogva, mire lesütöttem a szemem. Próbáltam elrejteni azt, hogy mennyire vonzónak találtam Donnát miközben azzal a sráccal flörtölt... Bárcsak én lehettem volna a helyében, még ha csak egy pár percre is! Persze ezt a gondolatot muszáj volt azonnal kisöpörnöm a fejemből, mert Tommonak igaza volt. Nekem jegyesem van akivel alig négy hónap múlva össze is házasodok.

- Tudom. Én... nem is tudom mi ütött belém - suttogtam legyintve, mire haragosan bólintott. Hátradőltem az ülésen, és mivel tudtam, hogy Donna mellettem a csillagokat lesi, így nem bírtam ki, és odapillantottam. Nagy meglepetésemre szemei csukva voltak, és halkan szuszogott. Rendkívül aranyosnak találtam békés arcát, amint legbelül az álmok világában kalandozik, és úgy éreztem, muszáj megmutatnom Lounak is.

- Pszt! Lou! - sziszegtem, mire ő hümmögött egyet, jelezve, hogy figyel. Kissé előrehajoltam hozzá, hogy ne keltsem fel Donnát a beszédemmel.

- Azt hiszem eléggé kifáradt a mai napon. Egy perc alatt kidőlt - kuncogtam halkan, mire ő mosolyogva hátrapillantott az alvó lányra.

- Nem csodálom. Eléggé tartalmas napja volt. Ne keltsd fel. - óh, eszem ágában sem volt felkelteni őt. Inkább csak hátradőltem az ülésemen, és hallgattam ahogy szuszog alig pár centire mellettem. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy combunk összeért, ezzel megbizsergetve teljes végtagomat. A fenébe is, mi van velem? Harold, állítsd le magad...

Az út hátralévő részében igyekeztem kizárni ezeket a gondolatokat a fejemből, és inkább egy új cikken gondolkoztam, aminek az ötlete alig pár napja született meg a fejemben. Valamiért azonnal meg akartam osztani Donnával, hiszen hihetetlenül jól esett ahogyan múltkor támogatott, mikor először mutattam meg neki pár munkámat. Egyszerűen csak érdekelt a véleménye és valamiért jobb és jobb akartam lenni, hogy írásaim elnyerjék a tetszését. Annyira belemerültem a cikkem tervezgetésébe, hogy már csak arra eszméltem fel, hogy megérkeztünk. Donna még mindig az igazak álmát aludta, így tanácstalanul néztem Loura, aki már odakint várakozott. Hirtelen ötlettől vezérelve kikapcsoltam a biztonsági övét, majd a kocsi másik oldalára szökdécselve egyszerűen menyasszonyi stílusban a karomba kaptam őt. Neki ez fel sem tűnt, mindössze annyi volt a reakciója hogy karjait a nyakam köré kulcsolta. Louis kinyitotta előttünk az ajtót, így gond nélkül tudtam bevinni Donnát a lakásba. Az előszobában azonnal Vanessa fogadott. Gyorsan a szám elé tettem a mutatóujjamat, jelezve hogy ne szólaljon meg, mire ő lenyelte amit mondani akart, és a sarkamban maradva követte, hogy hová viszem a karomban alvó lányt. Úgy döntöttem egyszerűen csak felviszem a szobájába, hogy nyugodtan tudjon aludni, így hát megmásztam a lépcsőt és az ágyára fektettem, majd szépen halkan becsuktam magam után az ajtót (Huntert persze azért még beengedtem, mert mostanában szokása volt Donnával aludni), és szembenéztem a kissé mérges és eszelős tekintetű Vanessával.

- Mi történt vele? - kérdezte enyhén ideges hangon, de közben láttam rajta hogy próbálja visszafogni magát, nehogy féltékenységi rohamban törjön ki. Most először nem igazán hatott meg, hogy féltékeny lett valakire. A nappali kanapéjára zuhantam le, és akkor éreztem meg, hogy én is mennyire elfáradtam a mai napon. A sok feszültség, míg Donnára vártam, a megkönnyebbülés, hogy nincs komolyabb testi problémája... Annyi minden történt a mai nap és elég lassan tudtam csak feldolgozni az eseményeket.

- Az orvos megállapította, hogy nem terhes, ahogy azt már tudod... És szerencsére semmi baja nincsen azon kívül hogy súlyos depresszióban szenved. Az orvos azt mondta hogy sokat kell most törődnünk vele, szóval most ez a terv. - közöltem vele egyszerűen, ő pedig egy pillanatig még mérgesen méregetett tovább, de aztán arcvonásai ellágyultak és sajnálat ült ki az arcára.

- Szegénykém, azt hiszem holnap reggel beszélek vele és csinálunk egy csajos napot. - mondta halvány mosollyal az arcán, mire fellágyult a szívem. Ez volt az egyik ok, amiért szerettem Vanessát: mindegy mi történt, a barátai boldogságáért mindig megküzdött valamilyen módon. Hálásan magamhoz öleltem, mire ő egy lusta csókot nyomott ajkaimra. Arra gondoltam, milyen lenne, ha most Donnához lennék ilyen közel... Inkább ki is vertem a fejemből ezt a gondolatot, és csak Vanessára összpontosítottam.

- Húztam haza, jó éjt - hallottam meg Louis ordítását, majd már be is csapódott mögötte az ajtó. Vanessa lassan elhúzódott tőlem, majd pajkos mosollyal az arcán végigsimított a mellkasomon.

- Csak ketten vagyunk... Donna pedig jó mélyen alszik... - suttogta huncutul, majd már nyakamra is tapadt. Erősen szívta, harapta, annyira, hogy azonnal tudtam - ennek bizony nyoma lesz. De abban a pillanatban ez nem érdekelt. Elvégre, Donna tudja hogy mi együtt vagyunk, nem kell tagadnom... Valahogy mégis rossz érzéssel töltött el, de próbáltam nem foglalkozni vele. Inkább erősen visszacsókoltam és ledöntöttem a szőkeséget a kanapéra...

*Donna szemszöge*

Sírva keltem fel. Álmomban mindenki elítélt a depresszióm miatt, Harry és Louis is bántottak, és minden szörnyen sötét volt. Utáltam, mikor egy jó nap után egy borzasztó álom teljesen elrontja a kedvemet, így nem is volt erőm kikelni az ágyból. Az órára pillantottam, ami még csak hajnali ötöt mutatott, és ekkor esett le, hogy emlékeim szerint a kocsiban aludtam el. De akkor hogy kerültem ide és Hunter hogy került mellém? Fáradtan túrtam bele kócos hajamba, és percekig csak meredtem magam elé azon gondolkozva, hogy most mit kezdjek magammal. Nem lóghatok örökké Harryék nyakában, talán keresnem kéne egy munkát. Igen, egész biztos voltam benne, hogy keresnem kéne egy munkát, hogy bérelhessek saját lakást, és magamnak vegyem meg a dolgaimat. Mert eddig teljesen Harryre támaszkodtam, ami miatt szégyelltem magam. Ha ő nem lenne talán már éhen haltam volna, vagy nem is tudom. Úgy döntöttem, nem leszek semmittevő többé, így felbátorodva megcéloztam a fürdőszobát, hogy vegyek egy frissítő zuhanyt. A ház csöndes volt, egyedül a kávéfőző fortyogását hallottam a konyha felől. Hát persze, Vanessa ilyenkor készülődik a munkába.

Hihetetlenül jól esett a hideg zuhany, így megújult erővel kászálódtam ki a fürdőszobából. Gyorsan felöltöztem a szobámban, és magamhoz vettem a telefonomat, mivel azt terveztem, hogy majd keresek a neten valami munkát.

Gondoltam, jó lenne erről beszélni Vanessával, így halkan leosontam a lépcsőn Hunter társaságában, és igyekeztem nem felkelteni a valószínűleg alvó Harryt. Meg is találtam a szőkeséget a konyhaasztalnál ücsörögve, amint éppen a kávéját iszogatta... Smink nélkül. Ez volt az első alkalom, hogy teljes természetes formájában láttam őt, és eléggé meglepett a látvány. Nem szeretnék bunkó, esetleg rosszindulatú lenni, de sminkben sokkal szebb volt.

- Jó reggelt - köszöntem neki halkan, mire ő fáradt és enyhén dühös arccal nézett vissza rám. Biztosan bal lábbal kelt fel szegény.

- Ugyan már - forgatta meg a szemét, mire értetlenül néztem rá. - Nem kell a színjáték. Nem vagyunk jóban. - mondta eléggé bunkó hangsúllyal, amitől teljesen ledöbbentem. Mi az, hogy nem vagyunk jóban? Én azt hittem hogy barátok vagyunk...

- M-miért nem? - kérdeztem tőle félve, miközben a konyhapult szélének dőltem. Gonoszul felkuncogott, majd csigalassan felállt az asztaltól. Mozdulatsora egészen ijesztő volt, már-már kezdtem azt hinni, hogy esetleg bántani fog. Nem tévedtem nagyot.

- Na idefigyelj - kezdte halkan, fenyegető hangsúllyal, amitől szívverésem felgyorsult. Közelebb lépett hozzám, így beszorított a pult és maga közé. Őrült mosoly ült arcán, és most semmi kedvességet nem fedeztem fel tekintetében. Mi ütött belé?

 - Átlátok rajtad, Kiscsillag. El akarod lopni tőlem Harryt, ugye? Ez az egész depressziós dolog csak színjáték, hogy foglalkozzon veled. - fenyegető hangsúlya megrémisztett, de ez nem tartott vissza attól, hogy kiálljak magam mellett.

- Te meg miről beszélsz? Ez nem színjáték! És miért akarnám ellopni tőled Harryt? - akadtam ki, de ő befogta a számat mielőbb többet mondhattam volna. Teljes hazugság volt, amit állított, és el akartam neki mondani, hogy semmi ilyen szándékom nincsen.

- Szánalmas vagy, Kicsilány. Mindketten tudjuk, hogy el akarod csábítani őt. De ez nem fog megtörténni, mert most azonnal leállsz. - halkan beszélt hozzám, de így is éreztem a gyűlöletét a hangjából. Remegve álltam a tekintetét, és egy hatalmasat nyeltem félelmemben, habár tudtam, szavai nem voltak igazak.

- Vanessa... Tudom hogy szereted Harryt, és ez egy teljesen normális reakció, de... - nem hagyta hogy befejezzem a mondatom, mert hisztérikusan felnevetett.

- Nem érdekel a magyarázatod. A lényeg, hogy ő az enyém. Te nem mászol rá, nem flörtölsz vele, és nagy ívben elkerülöd. Megértetted? - úgy gondoltam, jobb ha inkább ráhagyom, így csak bizonytalanul bólintottam, de meglepetésemre erősen a hajamhoz kapott, és maga felé húzott. Csak pár centire állt tőlem, így tökéletesen láthattam megviselt bőrét, ami a mindennapos hat réteg alapozótól lehetett ilyen állapotban.

- Harrynek erről egy szót se. Szépen leszállsz róla, és akkor jóban leszünk. Világos? - félve bólintottam, mire gonoszul elmosolyodott, majd ellépett tőlem és a mosogatóba rakta kiürült kávéscsészéjét. Abban a pillanatban lépteket hallottunk a lépcső felől, majd pár pillanat múlva egy álmos tekintetű Harryt láttuk megjelenni.

- Reggelt! - dünnyögte. Nem mertem ránézni, így inkább csak meztelen lábamat bámultam, ami kezdett átfagyni a hideg kövön. Teljesen összezavarodtam Vanessa szavaitól, és szörnyen elszégyelltem magam. Semmi keresnivalóm itt.

- Jó reggelt, Édesem! Hogyhogy ilyen korán felébredtél? - kérdezte tőle kedvesen Vanessa. Ők ketten egy párt alkotnak, szeretik egymást, én pedig egy zavaró tényező vagyok kettejük közt. Eddig is tudtam, hogy tönkreteszem az életüket, de most tudatosult bennem, hogy jobb lenne itt hagyni őket kettesben.

- Eszembe jutott, hogy kilencre le kell adnom a cikkemet, és még nem fejeztem be. - sóhajtott. - Ma akkor csajos napot tartotok? Mert csak körülbelül délben érek haza, Louis pedig kettőkor végez a munkával. - szemeim tányér méretűre növekedtek. Csajos nap Vanessával? Inkább elásom magam szégyenemben...

- Igen, kipróbálunk arcmaszkokat, meg hajpakolásokat. Jó móka lesz! Mire hazaérsz, rá sem fogsz ismerni! - csacsogott Vanessa, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. De én csak megsemmisülve álltam a konyhapultnak dőlve, miközben igyekeztem nem Harryre nézni.

- Donna, minden oké? Fáradtnak tűnsz. - szólt hozzám Harry, én pedig aznap akkor néztem  rá először. Most is tökéletes volt, fáradtsága ellenére elég ébernek tűnt, és persze a tény, hogy egy szál alsónadrágban üldögél, megindította a fantáziám. A fenébe is, Donna, állj már le!

- Persze, csak azt hiszem, jobb ha visszamegyek aludni mert úgy érzem mintha egy percet se pihentem volna tegnap óta. - nevettem fel erőltetetten, mire ő mosolyogva bólintott. Vanessa képén elégedett vigyor ült, amit legszívesebben eltöröltem volna az öklömmel, de inkább csak felbaktattam a lépcsőn Hunterrel együtt.

Levetettem magam az ágyra, a kis husky pedig az ölembe mászott. Az első gondolatom az volt, hogy mit keresek én itt? Csak tönkreteszem egy szerelmespár életét a jelenlétemmel, és ez egyáltalán nem jó. Te jó ég, egyáltalán mit gondoltam? Nem normális egy olyan fiú kezét fogni vagy hozzábújni, akinek jegyese van, ráadásul semmi esélyem nem lenne nála. Harry tökéletes : sikeres, jóképű, jószívű, vicces, de én csak egy rakás szerencsétlenség vagyok, nem vagyok bombázó, sem vicces vagy sikeres. Az életem egy csőd, sőt, jobban belegondolva nincs is életem. Miért élek egyáltalán? Mi a célja a létezésemnek? 

------------

Sziasztok :) 

Hű, drágáim, én nem gondoltam volna hogy ennyi minden közém és az írás közé tud állni. De komolyan. Szóval nem tudtam mit tenni, a meló és az angol (próba)nyelvvizsga felkészülés nem engedte hogy a billentyűzet elé üljek akár fél percre is, amit szörnyen sajnálok, mert kissé kijöttem a gyakorlatból, de sebaj, egy kis pihenés után már vissza is rázódtam, és remélhetőleg egész nyár végéig nem áll semmi a szerelmünk közé. Hüpp-hüpp. Egyébként a rész végével nem vagyok elégedett, mert még írtam volna pár oldalt hogy teljes legyen a rész, de nagyon hozni akartam már, szóval inkább ilyen lett... Néha elgondolkozom hogy egyszerűbb lenne egy teljes történetet kitenni és akkor nem kellene a részeket elválasztanom, de hát akkor túl sokat kellene várnotok.

Ja, és majdnem elfelejtettem, hogy a meló unalmas perceiben viszont egy új sztori ötlete fogant meg, ezáltal teljes káoszt téve a fejemben. Szóval, elég király ötlet született az elmúlt hetekben, így miután kikértem egy bizonyos személynek a véleményét az alapsztoriról, el is kezdek majd tevékenykedni, habár még a Homelesst sem fejeztem be. Jaj, nem lesz ez így jó. Túl sok ötlet, túl kevés idő. Nem kérhetném el Hermionétól a nyakláncát? Sokat segítene, ha valaki esetleg el tudja lopni tőle, az szóljon.

!!KÖZÉRDEKŰ KÖZLEMÉNY!!

Mivel közületek sokan hatalmas támogatást nyújtotok nekem a kommenteken keresztül, így arra gondoltam, hogy esetleg csinálnék egy facebook csoportot, ahonnan elsőkézből értesülhetnétek a részek érkezéséről, valamint ha úgy van, meg is szavazhatjátok, hogy melyik sztori ötletemet írjam meg előbb. Ha benne lennétek ebben a csoportban, csak írjátok le nekem vagy szavazzatok oldalt és akkor megcsinálom, a következő rész végén pedig hozom is a linket, ha benne vagytok :)

!!KÖZÉRDEKŰ KÖZLEMÉNY VÉGE!!