Hostage | Tizenegyedik fejezet

Emerald

Rögtön gondolhattam volna. Eric szándékosan akarta ellenem fordítani Destinyt. Arra számított, hogy szerez egy besúgót, aki közvetlenül tőlem fogja vinni hozzá az információt. Destiny mindent elmondott és a gyanúm beigazolódott: Eric még csak meg sem közelítette az igazságot a kis meséjével. A saját bűneit kente rám, Destiny pedig, jogosan hihette, hogy igazat mondott, hiszen én azt hittem, a tényleges igazságot erősítettem meg szavaimmal.

- Mindent felejts el, Destiny. Ebből a történetből egy szó sem igaz! – mondtam Destinynek, aki meglepetten nézett rám. Már majdnem sikerült feldolgoznia azt, hogy egy kegyetlen sorozatgyilkos vagyok, erre kijelentem, hogy ez csak kitaláció. A helyében én is le lennék sokkolva.

- Harry, én ezt nem értem. Akkor mi az igazság? – kérdezte, szemében láttam a gyülekező könnyeket megcsillanni.

- Nem én öltem meg az anyám. Vagyis, hozzájárultam, de nem úgy, ahogy gondolod. Ez egy hosszú történet, de itt az ideje, hogy mindent megtudj.

*Visszaemlékezés, másfél évvel ezelőtt*

Aznap délután órákkal a vacsoraidő után érkeztem haza. Mikor beléptem, próbáltam csendesen felosonni a szobámba, de anyukám keresztbe tett kézzel várt rám a kanapén ücsörögve. Tekintetéből ítélve hatalmas slamasztikában voltam. Régebben nagyon jó kapcsolatunk volt anyával, de mióta Ericnek dolgoztam, eléggé elhidegültünk egymástól.

- Harry drágám, beszélnünk kell – mondta kimért hangon, mire egy hatalmasat nyelve leültem mellé. Rettenetesen fáradt voltam és féltem, hogy megérzi rajtam a fű szagát, ezért próbáltam tartani a távolságot.

- Meg tudnád nekem mondani, hogy mi ez és miért került a kanapé alá? – kérdezte idegesen, majd felemelt egy kis zacskót, amiben a következő heti vásárlóm adagja csücsült. Meg sem mertem szólalni, csak összeszorult torokkal néztem a lábfejemre, mintha valami rettentő érdekes dolog lenne. – Tudod, Harry, mindig is biztos voltam benne, hogy értelmes gyerek vagy. Hogy ezek az utcai bandázások teljesen ártalmatlanok és hozzájárulnak a tinédzser korodhoz, de most nagyot csalódtam benned. – olyan megvetést és szomorúságot még soha nem láttam a szemeiben, ezért nagyon elszégyelltem magam. – Tudom, hogy nem túl jó a kapcsolatunk mostanában, de azt hittem ez csak a felnőtté válás miatt van… Na de hogy füvezz, azt soha nem gondoltam volna rólad, kisfiam. – egyre jobban emelkedett a hangja, így a mondata végére már egyenesen ordított.

- Az nem az enyém… Én csak árulom. Kell a pénz… - próbáltam magyarázkodni, de ezzel csak még nagyobb robbanást váltottam ki, mint amire számítottam. Órákon keresztül kaptam a fejmosást és még a kis zacskót sem kaptam vissza. Végül anyukám sírva felküldött a szobámban én pedig megsemmisülve feltápászkodtam. Legnagyobb meglepetésemre a nővérem ott állt a lépcső alján, és könnyes szemekkel nézett rám.

- Igaz ez, Harry? – kérdezte remegő ajkakkal. Szemsminkjét teljesen lesírta, én pedig csak hebegni tudtam.

- Gemma, én… - próbáltam magyarázkodni, de egyetlen épeszű érvet sem tudtam felhozni.

- Ne is mondj semmit – rázta a fejét, majd kikerülve engem anya mellé ült és vigasztalóan átölelte.

- Sajnálom – suttogtam magam elé, de egyikőjük sem hallotta. Csak bezárkóztam a szobámba, és órákig püföltem a szakadt, megviselt bokszzsákomat. Este tizenegy tájékán azonban hatalmas zajra lettem figyelmes, így résnyire nyitottam az ajtóm és kidugtam a fejem, hogy hallgatózzak. Egy pillanat alatt görcsbe rándult a gyomrom, ugyanis Eric hangját hallottam meg a földszintről.

- Hol van az a nyomorék Emerald? – kérdezte valószínűleg anyámtól, mire ő védelmébe kerített, és azt mondta, nem itt lakok. Sajnos Eric nem hitt neki, de a hangok alapján anya megpróbálta megállítani őt. Akkor hirtelen vettem a bátorságom és leszaladtam a lépcsőn. Az a kép örökre az elmémbe vésődött. Ott álltak ketten, Eric anya fejéhez szorítva a fegyvert, aki kétségbeesetten nézett fel rám.

- Na végre, itt van ez a szemétláda – vigyorodott el Eric, de továbbra sem engedte el anyámat.

- Ereszd el őt! – kértem őt, de semmit nem értem el gyenge hangommal.

- Ó, eszem ágában sincs, amíg nem adod meg nekem azt, amit kértem – erősködött, mire hatalmasat nyeltem és pár lépést közelítettem feléjük. Anyu aggódva nézett rám, én pedig bocsánatkérően pillantottam vissza rá.

- Nem tudlak most kifizetni… Talán holnap… - próbáltam menteni a menthetőt, de ő a fejét rázta.

- Az már túl későn lesz. Ha nem tudsz fizetni, búcsúzz el anyukádtól… - mondta ördögi vigyorral a képén, mire egy ütemet kihagyott a szívem.

- Ne! – kiáltottam hirtelen, mire megállt a mozdulatában és érdeklődve pillantott rám. – Kérlek, vigyél el engem, vagy bármi, de ne bántsd őt! – kérleltem őt elgyengülve.

- Tudod, Emerald - kezdett bele csevegő hangon -, velem nem érdemes ujjat húzni. De hát, hibáiból tanul az ember – vonta meg a vállát, majd azzal a mozdulattal meghúzta a ravaszt. Fájdalmasan felkiáltottam, de már túl késő volt. A nő, aki a világra hozott, a szemem láttára zuhant a földre üres tekintettel. Nem is gondolkoztam, azonnal odafutottam hozzá, és próbáltam feléleszteni – sikertelenül. Anyám fején egy nagy lyuk tátongott, belőle pedig ömlött a vér. Nem lehetett megmenteni.

- Sok sikert, pancser – röhögte Eric, majd lazán elsétált, mint aki jól végezte a dolgát. Hallottam, ahogy az asztalra dobta a pisztolyát, így nem is gondolkodva, azonnal felkeltem és a kezembe kaptam a fegyvert. Egy pillanatig csak néztem rá, aztán úgy döntöttem, utána eredek. Abban a pillanatban lépéseket hallottam a lépcső felől és a nővérem ijedt pillantásával találtam szembe magam.

- Mi történt, Harry? Mintha… - mondta, álmosan dörzsölve a szemeit, majd megpillantotta a földön heverő édesanyánkat. Azonnal könnyekben tört ki és hangtalanul sírva nézett halott anyánkra, majd a kezemben lévő fegyverre. Meg sem tudtam szólalni.

- Harry… - sírta, majd leborult anyánkra és ahogyan csak tudta, átölelte és az ölébe vette őt.

- El kell… El kell intéznem valamit – mondtam remegve, majd már ki is rohantam a házból. Akkora sokkban voltam, hogy egyáltalán nem tudtam gondolkodni, így végigszaladtam az utcán, abban reménykedve, hogy még utol tudom érni Ericet, hogy megöljem. Akkor képes lettem volna a puszta kezemmel megfojtani őt. Nem tudom mennyi időt tölthettem el a keresésével, de végül feladtam és bőgve ordítoztam az utca közepén.

- Bazdmeg! Bazdmeg! Bazdmeg! – ismételgettem üvöltve, miközben jópár kukát felrúgtam, amerre jártam. Mikor visszaértem a házba, Gemma ugyanott hevert anyukánkkal, és kétségbeesetten szorongatta gyenge testét.

- Mit tettél? – zokogta Gemma, csalódottan nézve rám, de én meg sem tudtam szólalni. Idegesen a hajamba túrtam és csak néztem őket. Nem tudtam felfogni, ami történt. Az egész az én hibám volt. Még mielőtt bármerre is mozdulhattam volna, a rendőrök már be is léptek az ajtón, mire könnyektől csillogó szemekkel megfordultam és kétségbeesetten néztem rájuk, akik nagy meglepetésemre, azonnal rám szegezték fegyverüket és letartóztattak. Akkor esett csak le, hogy még mindig Eric pisztolyát szorongattam a kezemben. Azt a fegyvert, amellyel anyámat lelőtte. A rendőrök ugyan csak megbilincseltek, de én elgyengülve a térdemen kötöttem ki, miközben végignéztem ahogy anyámról lehámozzák a nővéremet, majd egy hullazsákba teszik a testét. Elkaptam Gemma tekintetét, aki szintén nem bírta abbahagyni a sírást.

- Sajnálom – tátogtam hangtalanul, de ő megrázta a fejét, és elkapta a tekintetét.

*Visszaemlékezés vége*

- Harry, ez szörnyű! – sírta Destiny, vadul törölgetve a könnyeit. A hatalmas gombóc a torkomban fojtogató volt, de igyekeztem visszatartani a könnyeimet. Nem tűnhettem gyengének Destiny előtt.

- Nem is próbáltam magyarázkodni a rendőröknek, mert minden bizonyíték ellenem volt. Rajta volt az ujjlenyomatom a fegyveren, és még ha be is köptem volna Ericet, az egész bandája rám szabadult volna és akkor már én is a föld alatt hevernék pár méterrel. – mondtam. Mesélésem közben mindketten a motorháztetőnek dőltünk, miközben Destiny a kezemet szorongatta izgalmában. Talán fel sem tűnt neki, de nem engedett el és ez jól esett.

- Annyira sajnálom… Minden, amit mondtam neked… Mindent visszaszívok! – sírta szánakozva nézve rám, de én csak elmosolyodtam.

- Teljesen igazad volt. Ha nem keveredek ilyen zűrös ügyekbe, még mindig lenne anyukám – mondtam, megvonva a vállam. Szerencsére éppen elég idő telt el ahhoz, hogy gond nélkül tudjak erről beszélni.

- És mi van a többi „áldozattal”? – kérdezte, letörölve a könnyeit. Próbált lenyugodni, de láttam rajta, hogy ez az egész még őt is mélyen megérintette.

- Mindet Eric nyírta ki, mert nem tudtak fizetni. Tulajdonképpen az összes gyilkosságát rám fogta. Tőlem is elvárta volna, hogy kinyírjam azokat, akiknek nem volt elég pénzük, de én soha nem tettem meg. Ezért lett tartozásom, amiért anyám életével fizettem – magyaráztam neki.

- De mégis miért? Miért utált ennyire? – Destiny pontosan arra a válaszra várt, amit nem szívesen mondtam el neki, mégis megküzdöttem a büszkeségemmel és feltártam előtte az igazságot.

- Furcsa visszagondolni, de Ericcel régebben nagyon jóban voltunk… Ingyen kaptam tőle füvet, úgy éreztem, mintha lenne egy pót-apám, mert mindig meghallgatott. Aztán… Elbasztam az egészet azzal, hogy megdöntöttem a barátnőjét. Nem is fogtam fel, hogy kivel bújok ágyba, mert úgy be voltam tépve, hogy még a saját nevemet sem tudtam… Szóval ő erre rájött. Akkor láttam először halottat. Azt mondta neked, hogy én öltem meg a barátnőjét, ugye? – kérdeztem, mire bizonytalanul bólintott – Hát, a rendőröknek is ezt mondta, pedig valójában ő tette. Azt hittem, csak megver majd, esetleg szakít a barátnőjével, de ehelyett lelőtte a lányt és megfenyegetett, hogy még egy félrelépés és börtönbe dug. Egy ideig meg is húztam magam, de aztán mikor egyre több embert kellett volna megölnöm, betelt a pohár. Rájöttem, hogy nem akarok olyan lenni, mint ő de akkor már késő volt… - meséltem ködös tekintettel, ezzel felsértve a régi begyógyulófélben lévő hegeimet. A mai napig nem értettem, miért nem engem ölt meg a lány helyett.

- Harry, ez borzalmas… - szipogta, majd hosszasan nézett a szemembe. Nem tudtam mit tenni, csillogó szemeim elárulhatták neki, hogy ez nagyon nehéz volt nekem. Meglepetésemre meg akart ölelni, de annyira megilletődtem, hogy elhúzódtam tőle. Egy pillanattal később ezt megbántam, de akkorra már mindegy volt, Destiny megértően visszadőlt a kocsira.

- Eddig elképzelni sem tudtam, mi történhetett – rázta a fejét, pulcsija ujjával letörölve a könnyeit. Már nem sírt, de hangja gyenge volt, jelezve, hogy bármikor újból bőgni kezdhet. – Sajnálom, hogy hittem Ericnek. Nem is értem mit gondoltam.

- Már megszoktam. Még a saját nővérem sem hitt nekem. Ő még annyira sem volt nyitott a magyarázatomra, mint te – Destiny teljesen ledöbbent.

- Mi? De hát… Nem is tudja, hogy Eric áll emögött? – megráztam a fejem, mire őszinte sajnálattal a szemében a hajába túrt.

- Tudom, egy hatalmas barom vagyok, nem kell mondanod… - forgattam a szemem, hiszen láttam rajta, hogy próbálja összerakni a kockákat.

- Hogy kerülhettél ekkora félreértésekből álló sorozatba? Miért nem álltál ki magadért? – kérdezte értetlenül.

- Változtatott volna valamin? – kérdeztem vissza ingerülten. Pontosan tudtam, hogy elcseszett egy életem van, nem volt szükségem arra, hogy Destiny is megerősítsen ebben.

- Igen! Vagy nem… Nem tudom, talán! – kiáltotta összezavarodva, majd hosszas csendbe temetkezett. Mindketten csak néztünk magunk elé és gondolkodtuk. Ugyan azt nem tudtam, Destiny min töri a fejét, viszont én, mint mindig, emésztettem magam. Jó ötlet volt mindent elmondani Destinynek? Most, hogy már tudott mindent, eléggé kínosan éreztem magam. Nem voltam ártatlan, ez tény, viszont elég durván belekeveredtem a sötét dolgokba - akaratom ellenére.

Reménykedve néztem a csillagos égre, miközben nagyot sóhajtottam. Leheletem látszott a levegőben, ugyanis még mindig elég hideg volt ahhoz képest, hogy alig pár nap és már a márciusba lépünk.

- Haragszol még rám? – szólaltam meg hirtelen, elválasztva tekintetemet az égről, és Destiny arcára néztem, aki szintén a csillagokat vizslatta.

- Már, hogy ne haragudnék? Ha korábban elmondtad volna, most minden rendben lenne… Komolyan ennyire nem bíztál meg bennem? – kérdezte fájdalmas arckifejezéssel.

- Nem tudtam, hogyan fogsz reagálni, oké? Reméltem, ha nem tudsz semmiről, Eric nem vesz célba téged… De elbasztam, mint eddig mindent – ráztam a fejem csalódottan. Nem tudtam, meddig leszek képes elviselni a szerencsétlenségemet, de már kezdett az idegeimre menni. Össze kellett szednem magam.

- Igen, ezt tényleg elbasztad – bólintott -, de még nincs minden veszve. Ugyan még haragszok rád, amiért nem avattál be, de segítek lecsuktatni Ericet. – mondta halvány mosollyal az arcán.

- Szerintem félreértettél. Nem lecsuktatni akarjuk, az nem elég büntetés – néztem mélyen a szemébe. Először nem értette, mit szeretnék ezzel mondani, de aztán elképedt arcáról leolvastam, hogy minden elemet összerakott végre.

- Ne, Harry, ez nem megoldás… - ellenkezett. – Nem lehetsz olyan, mint ő. Te különb vagy. Ő egy gyilkos, te nem vagy az!

- Idő közben elfelejtetted, hogy kinyírtam valakit miattad? – ráncoltam a homlokom, mire felkapta a vizet.

- Nem köteleztelek rá! Hagyhattál volna meghalni, soha nem tudtam volna meg – Destiny arca egy pillanat alatt piros lett, hiszen teljesen máshogy értelmezte szavaimat, mint ahogy értettem. – Ne engem hibáztass miatta!

- Lehet, hogy jobb lett volna hagynom! – válaszoltam ingerülten, mire hitetlenül eltátotta a száját, aztán egyszerűen ellökte magát a kocsitól, hogy otthagyjon. Azonnal megbántam, amit mondtam, és próbáltam menteni a helyzetet. – Destiny, nem úgy… - próbálkoztam, de azonnal leállított.

- Ne mondj semmit – rázta a fejét, miközben újabb könnyek folytak végig az arcán. Nem hagyta, hogy jóvá tegyem az elszólásomat, csak dühösen megfordult és otthagyott egyedül. Még hallottam, ahogy becsapja maga után az edzőterem ajtaját. Talán azt várta, hogy majd utánamegyek?

- A kurva életbe! – kiáltottam dühösen, majd teljes erőből a kocsi kerekébe rúgtam. Mivel fájdalmas volt a lábam találkozása a kemény kerékkel, még idegesebb lettem, így jó párszor arcon csaptam magam. Hogy lehetek ekkora barom? Hirtelen felindulásból csak beültem a kocsiba és elkocsikáztam az új kedvenc helyemre: az erdőbe, melyet rengetegszer látogattam már meg az utóbbi időben. Órákon keresztül járkáltam a fák között, ám ez alkalommal egyetlen golyót sem lőttem ki. Csak gondolkoztam. Egy hülye, naiv kisfiú vagyok, semmi férfiasság nem szorult belém. Hiányzott mellőlem egy apa, aki megmutatja, hogyan kell igazi férfinak lenni, de nekem ez nem adatott meg, és végül ide kerültem. Az életem romokban hevert, de ennek ellenére próbáltam kitartani.

Mikor hazaértem, már mindenki mélyen aludt, így csak lefeküdtem a kanapéra és beburkolóztam egy pokrócba és bámultam ki a fejemből. Tudtam, hogy bocsánatot kell kérnem Destinytől.

Destiny szemszöge

Fájdalmas volt végighallgatni azt, ami Harryvel és a családjával történt. El sem tudtam képzelni, mit érezhetett akkor, hogy mit érezhet most. Miután elviharzottam, folyamatosan gondolkodtam ezen a helyzeten. Még Niall sem tudta elterelni a figyelmemet, akinek segítettem rendbe rakni a pultot még zárás előtt. Megkértem, hogy vigyen haza és reméltem, hogy Harryt is otthon találom, de csak Louval futottam össze. Louis mit sem sejtve, mosolyogva üdvözölt, de bennem akkor tört össze valami. Harry kiterítette előttem az igazságot és még én haragszom rá egy indulatokból fakadó mondat miatt.

- Hé, hé, mi a baj? – kérdezte Louis azonnal, a könnyek által elhomályosult tekintetem láttán. Akkor nem bírtam tovább, heves zokogásban törtem ki és simán a padlóra rogytam volna, ha Louis nem kap el és nem von ölelésébe. – Nyugalom, Destiny, nincs semmi baj. Mi történt? – kérdezte gyengéden simogatva a hátam. Én csak zokogva markolásztam a pulcsiját hosszú perceken keresztül, ő pedig türelmesen megvárta, míg összeszedem magam.

- Harry elmondta… - szipogtam végül, miután lassan elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézzek. Lou látszólag nagyon meglepődött, de aztán kíváncsi tekintettel nézett vissza rám.

- Hol van most? – kérdezte.

- Nem tudom! Már azt hittem, hogy minden rendben lesz, de újból összevesztünk… Az egész az én hibám, túlreagáltam… - ráztam a fejem, dühösen letörölve a könnyeimet.

- Semmi baj, megértem. Én sem tudnám azonnal feldolgozni – mosolygott rám, amitől kicsit jobban éreztem magam, de még mindig szörnyen utáltam magam azért, mert ilyen apróságon fel tudtam kapni a vizet.

- Azt hiszem lefekszem, nagyon fáradt vagyok – motyogtam, mire Lou megértően bólintott, majd bátorítóan megdörzsölte az ép vállamat. Idő közben el is feledkeztem sérüléseimről, csak tusoláskor jutott eszembe, hogy még mindig félig rokkant vagyok. Sokáig nem tudtam elaludni. Csak feküdtem az ágyban, a plafont bámulva és gondolkoztam. Azt is hallottam, mikor Harry hazaért. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy bocsánatot kellene kérnem tőle, de a büszkeségem az ágyban tartott mozdulatlanul. Végül, pár óra gondolkodás után elnyomott az álom.

Másnap reggel kellően jó hangulatban ébredtem. Mikor a konyhába sántikáltam, hogy csináljak egy kis kávét, Harry még mélyen aludt a kanapén, amiről beugrott a megállapodásunk, amit még az ideérkezésünk napján kötöttünk, mégpedig, hogy felváltva alszunk a nappaliban. Ez rengetegszer megdőlt már, hiszen Harry egyszer sem aludt a hálószobában és sokszor én is a kanapén aludtam be filmnézés közben. Próbáltam halk lenni, de egy rossz mozdulatnak köszönhetően az oldalamba nyilallt a fájdalom, így újból a padlón kötöttem ki összegörnyedve.  Esésemre Harry felébredt és álmos tekintettel ült fel, hogy megnézze mi történt.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva, felfogva, hogy a padlón fetrengek az oldalamra szorítva a tenyerem.

- Aha – nyögtem fájdalmasan, de ő megrázva a fejét felpattant, hogy segítsen nekem.

- Még mindig ennyire fáj? – kérdezte, óvatosan felhúzva engem a földről. A büszkeségem azt súgta, hogy lökjem el magamtól, de én inkább hagytam, hogy segítsen.

- Néha belenyilall és akkor a földön kötök ki, de amúgy egész jó már – mondtam, nagy levegőt véve, próbálva enyhíteni a fájdalmam. Harry nem engedett el, derekam köré fonva a kezét erősen tartott és beharapott ajkakkal nézett rám.

- Nézd, Destiny… Nagyon sajnálom azt, amit tegnap mondtam. Nem gondoltam komolyan – mondta halkan, bűnbánó arcot vágva. A fájdalomtól nem tudtam mondani semmit, csak szótlanul néztem a szemébe. Esésemre Louis is felkelt, ugyanis pár pillanattal később ő is megjelent mellettünk, mire Harry már elengedett.

- Megint az oldalad? – kérdezte Lou szokásosan, ugyanis ő már jópár ilyen alkalomnak tanúja volt korábban. Csak sóhajtva bólintottam, majd miután elmúlt a fájdalmam, mindannyian a konyhába mentük.

- Niall hívott, hogy ma nem tud bejönni, szóval én leszek ma a pultban. Valamelyikőtök jöhetne leltározni, mert a szöszi túl lusta volt hozzá tegnap – mondta Louis.

- Majd én megyek – lelkesedtem azonnal. Eléggé megviselhetett a rokkantságom, hiszen minden egyes feladatnak úgy örültem, mint gyerek a cukorkának.

- Én is jövök – mondta Harry, mire mindketten meglepetten néztünk rá. – Nem lenne jó ötlet egyedül pakolgatnod a dolgokat – magyarázta, amitől Louis megnyugodott, de én továbbra is az arcát vizslattam. Zavarban volt, és bizonytalanul nézett rám. Soha nem láttam még ilyennek, olyan volt, mint egy elveszett kisfiú és ez egy kicsit megrémisztett. Hol van az a magabiztos és kemény Emerald, akit megismertem?

Délután kettőkor már a bokszteremben is voltunk, és Louis a kezembe adta a termékek listáját. Rám várt az a feladat, hogy mindent pontosan felírjak, Harry pedig pakolgatásra és számolgatásra volt ítélve, így hát, míg Louis a raktárhoz ment, mi a pultnál kezdtük a számolást. Mivel a terem csak késő délután nyitott a mai napon, minden üres és sötét volt, de még így is elképesztően jól nézett ki a hely.

- Na jó, mivel kezdjünk? – kérdezte Harry nagyot sóhajtva, miközben körbenézett a sok doboz és mindenféle szer között. Én a pult alatt helyezkedtem el a földön, egy jó nagy üres területen. Az oldalam megint szúrt, de igyekeztem nem foglalkozni vele.

- Kezdjük az üdítőkkel – vontam meg a vállam, elvégre soha nem csináltam még leltározást, fogalmam sem volt róla, hogy milyen sorrendben vagy hogyan kéne hozzákezdeni. Ahogy gondoltam, Harry sem volt jártas ebben, de vadul számolgatta a cuccokat, majd a végső számokat lediktálta nekem. Eléggé unalmas meló volt, de közben legalább bámulhattam Harryt, aki – ahogy telt az idő -, egyre vidámabbá vált.

- Vanília ízű proteinporból mennyi van a pult alatt? – kérdezte, teljesen belemászva az egyik szekrénybe. Gyorsan körülnéztem magam körül és megszámoltam a hatalmas tégelyeket.

- Ötöt látok, de a csokisból eggyel kevesebb van, mint hittük – mondtam felsóhajtva, ugyanis nagyon úgy tűnt, hogy valamit elszámoltunk.

- Mi? Az nem lehet… - értetlenkedett, miközben ő is négykézláb ereszkedett mellém, hogy megnézze a papírokat a saját szemével.

- Pedig valamit elszámoltál. Ez csak nyolc. Nem kilenc – magyaráztam, végig mutatva a dobozokon, miközben Harry arckifejezését figyeltem. Már vagy egy órája ezzel foglalkoztunk és kezdte nagyon unni az egészet, így folyamatosan rágta dús ajkait.

- Tényleg elszámoltam – látta be végül, mire csak unottan megforgattam a szemem és hátradöntöttem a fejem, mert újból kellett kezdenünk a proteinporok csoportját.

- Jól érzem, hogy még mindig dühös vagy? – kérdezte, kitépve egy újabb oldalt és elhajítva a papírgalacsint a szemetesbe.

- Ja – dünnyögtem kedvtelenül, mire feladva a leltárat elhajította a lapokat és közelebb mászott hozzám. Valójában egyáltalán nem voltam rá dühös, de a büszkeségem nem engedte, hogy ezt bevalljam neki.

- Hányszor kérjek még bocsánatot? Csak téged akartalak megkímélni ettől az egésztől – magyarázta, alig pár centire tőlem. A szűk helynek köszönhetően lehetetlen volt úgy elhelyezkednie, hogy ne érjen hozzám, amivel egyenesen szikrákat keltett köztünk.

-  Eléggé hihetetlen, hogy az én életem miatt aggódtál. Egészen eddig azt hittem nincsenek is érzéseid – piszkáltam őt tettetett sértettséggel, de ekkorra már nem tudtam elrejteni a mosolyomat, amit közelsége okozott. A szűk hely eléggé intimmé tette a helyzetet, ami nagyon tetszett, hiszen eszembe juttatta, hogy legutóbb hogyan gabalyodtunk egymásba. Már régen megbocsájtottam Harrynek, de neki ez csak most esett le, így megkönnyebbülten felnevetett és ajkába harapva nézett rám, miközben közelebb simult hozzám. Abban a pillanatban nem akartam mást, csak megcsókolni őt. Túl sok idő telt el azóta, hogy utoljára éreztem az ajkait, és újból érezni akartam őt. Nem csinált semmit, csak mélyen a szemembe nézett, de nekem mégis liftezett a gyomrom és felgyorsult a légzésem. Nagyon nagy problémával néztem szembe, mégpedig ez a fenegyerek megdobogtatta a szívemet.

- Látom a szemedben mennyire beindítottalak… Pedig még le sem vettem a felsőmet – vigyorgott elégedetten és a lábaim közé furakodott, mire rosszallóan megráztam a fejem és a tarkójánál fogva közelebb húztam magamhoz. Nem tudtam tisztán gondolkodni, csak azt akartam, hogy hevesen megcsókoljon és tökéletes ajkaival újra végigcsókolja a testem. Hirtelen döntésként ajkaimat övéire nyomtam, amivel elléggé megleptem, hiszen valószínűleg arra számított, hogy csak játszadozni fogok vele. Azonnal visszacsókolt, nyelve máris feltérképezte a számat, hatalmas tenyerével pedig közelebb húzott magához én pedig válaszul beletúrtam kócos fürtjeibe. Annyira jó érzés volt erős karjaiban lenni, hagyni, hogy vezessen és nem gondolni semmire, csak rá és az érintéseire. Most már muszáj volt elfogadnom: Harry baromi jól csókol. Néhol bele-beleharapott ajkamba, meghúzta azt, aztán elmosolyodott, mert érezte, hogy lassan szétcsúszom alatta. Amint keze becsúszott a pólóm alá, és forró bőrömhöz ért, nem bírtam tovább, felnyögtem, amit ő hatalmas vigyorral fogadott. Élvezte, hogy kínozhat engem, de bevallom, nekem is eléggé tetszett. Gondoltam itt az ideje egy kis visszavágásnak, így kezemet végigvezettem mellkasán, le az öléhez, majd egy jól irányzott mozdulattal belemarkoltam dudorodó férfiasságába, ami annyira meglepte, hogy ugrott egyet, ezzel jobban odadörgölőzve hozzám.

- Ezt még visszakapod, cicus – nyögte a számba, megszakítva csókcsatánkat egy pillanatra, mire még egyszer megszorítottam őt.

- Ne hívj így – figyelmeztettem őt mélyen a szemébe nézve, mire szélesen elvigyorodott, majd megfogva mindkét csuklómat, maga alá terített és lefogta kezeimet.

- Úgy hívlak, ahogy akarlak, cica. A túszom vagy, emlékszel? – vonta fel fél szemöldökét, próbálva megijeszteni engem, de nem jött össze neki. Ha az első pár napban tette volna ugyanezt velem, talán megrémültem volna, de ismerve Harryt, ez az egész csak játék volt. Meg sem várva a válaszom, azonnal a nyakamra tapadt és vámpír stílusban szívni kezdte az érzékeny bőrömet. Apró csókokat hagyott rajta, aztán megharapott, amitől teljesen libabőrös lettem. Nyögdécseltem, ficánkoltam alatta, de a csípőmön ült, így nem volt sok esélyem szabadulni. Hatalmas tenyerével óvatosan simogatta az érzékeny oldalamat, ami nagyon jól esett, hiszen teljesen megszűnt az összes fájdalmam. Eléggé abszurd helyzet volt ez az egész, itt volt egy elképesztően szexi pasi, aki egyben az elrablóm is volt, és épp a nyakamat szívta egy bokszterem pultja alatt leltározás közben. Keze ismét a pólóm alá siklott, ezúttal azzal a szándékkal, hogy le is vegye, de abban a pillanatban egy csapódás hallatszott egész közelről, majd pár másodperc múlva Louis hangját is meghallottuk.

- Harry? – kereste a göndört, aki éppen rajtam feküdt és a pólómat fogta a kezében, rám nézve segítségért. Csak rám dobta a pólóm, lemászott rólam, majd felállt.

- Itt vagyok. A proteineket számolom, Destiny pedig eltűnt – mondta Harry gyorsan, elképesztően rosszul hazudva, ami miatt majdnem felkuncogtam, de azért visszatartottam a nevetésem.

- Hogy érted, hogy eltűnt? – kérdezte ijedten Lou, és hallottam is a felgyorsuló lépteit.

- Nem úgy! Valahová elment. – kontrázott Harry, mire legjobb barátja hangosan felsóhajtott.

- Még mindig nem békültetek ki? Tegnap sírva esett be a lakásba miattad – szinte láttam magam előtt, ahogy Louis rosszallóan rázza a fejét. Kínosan éreztem magam, amiért kihallgattam a beszélgetésüket.

- Nem, öööh… Sikerült megbeszélnünk… Már minden oké. Asszem – Harry még mindig szörnyen rosszul hazudott, de ahogy hallottam, Louis teljesen bevette a dolgot.

- Akkor jó – könnyebbült meg, majd elindult a pult felé, ahol én bujdostam. Nem láttam, de érzékeltem, hogy Harry megfeszül.

- Megnéznéd őt a raktárban? Szükségem lenne a lapokra, mert nála van minden. – mondta gyorsan a göndör, mire a léptek más irányt vettek fel, mígnem teljesen eltűntek és Harry visszamászott hozzám. 

- Nocsak, hazudunk a legjobb haverodnak? – kérdeztem tőle vigyorogva, miközben visszatornásztam magamra a felsőm és kicsit rendbe tettem a hajam.

- Oh, fogd be – nézett rám összeszűkült szemekkel, majd felhúzott, hogy leporolhassam magam. – De csak hogy tudd - rántott magához újból, ám ezúttal csak fenyegetően nézett a szemembe –, még nem végeztünk – jelentette ki, majd a kezembe adta a papírokat és pár lépést hátrált tőlem. Louis abban a pillanatban ért vissza.

- Nyugi, megtaláltam – mosolygott győztesen Harry, majd kivette a papírokat a kezemből, mintha most hoztam volna őket. Lounak semmi nem tűnt fel, gyorsan átnézte, hogy mennyit haladtunk, aztán mivel már más dolga nem volt, besegített nekünk a számolásban. Én még mindig megszeppent és zavart voltam Harry akciója miatt, így csak csendesen izgultam amiatt, hogy Harry vajon mit fog tenni velem, miközben ők felírták a maradék árukat is. Én kényelmesen elhelyezkedtem a pult tetején és nagy érdeklődést mutatva olvastam az egyik kis proteinszelet összetevőit, és fél szemmel figyeltem Harryt, aki túl sokszor pillantott felém. Az egyik ilyen alkalommal sikerült elkapnom a tekintetét, miközben Louis éppen a lappal volt elfoglalva, de vadul magyarázott a göndörkének. Pimaszul féloldalas mosolyra húzta a száját, majd éhesen megnyalta azt. Azt hittem, ott menten ledőlök a pultról, de idejében sikerült megkapaszkodnom a szélében, így biztonságban maradtam a helyemen. Harry erre csak egy nyertes vigyorral reagált, majd visszafordult a munkához. Én továbbra sem vettem le róla a szemem, csak vágyakozva néztem izmos hátát azt kívánva, bárcsak hozzáragaszthatnám magam, vagy valami. Fogalmam sincs, mi a fene ütött belém akkor, de elég intenzív és ragacsos érzés volt ahhoz, hogy összeszoruljon tőle a gyomrom. Mivel nem akartam, hogy csak én szenvedjek a várakozástól, ki kellett találnom valamit, amivel felcsigázhatom őt. Öltözékem nem volt túl szexi, mivel csak egy jóganadrág és egy normál póló volt rajtam, amivel nem igazán tudtam játszadozni, viszont beugrott egy ötlet. Megpróbáltam lemászni a pultról, de félúton felnyögtem a fájdalomtól, ami az oldalamba nyilallt. Ez nem volt a tervem része, mégis elég jó eredményt értem el vele, hiszen Harry felfigyelt rám, majd segített lemászni a pultról. Louis továbbra is a papírokba temetkezett, így hát akcióba lendültem.

- Ne nézz így rám, Tarzan – suttogtam a fülébe szorosan a mellkasához simulva, miközben végigsimítottam a derekán, majd belemarkoltam férfiasságába a játék kedvéért. Nagyon meglepődött mozdulatomon, ugyanis egy köhintéssel próbálta leplezni a feltörő nyögését. Egy pillanat alatt megkeményedett a „pici Harry”, amit a göndörke bosszús tekintettel vett tudomásul.

- Nem játszol tisztességesen, cicus – suttogta vissza, mire gonoszul elmosolyodtam.

- Dehogynem – válaszoltam vigyorogva, majd megismételtem előző mozdulatomat, mire ő fájdalmasan az ajkába harapott és élesen vette a levegőt.

- Utállak – nyögte halkan, majd hátrébb lépett tőlem, hogy nehogy mégegyszer hozzáérjek. Győztes vigyorral fordultam meg, majd indultam el egy rövid sétára a bokszteremben, míg a srácok befejezik a leltárt. Körülbelül másfél óra múlva már készen is lettek, így hát visszabicegtem hozzájuk. Harry tetőtől talpig végigmért amint odaértem, Louis pedig csak mosolygott.

- Miben sántikálsz? – kérdezte Harry kérdőn nézve rám, utalva a rokkantságomra.

- Cipőben – válaszoltam megforgatva a szemem, mire mindketten fájdalmasan felnevettek.

- Kösz a segítséget, srácok, mára ennyi. A többi dolgot elintézem már egyedül – mondta Louis végül, ezzel szabadjára engedve minket. Kérdő tekintettel néztem Harryre, miközben bevillant a fejemben pár kép, hogy mégis mit fog velem csinálni ezután, amitől azonnal felgyorsult a szívverésem. Elhatároztam, hogy még azelőtt kikészítem őt, hogy bármit tehetne, ezért úgy tettem, mintha cseppet sem izgatna a dolog. Lassan sétáltunk ki a bokszteremből, onnan pedig egyenesen a kocsiba ültünk. Nem szólaltam meg, még csak rá sem néztem a göndörkére.

- Tudom mit csinálsz és nagyon nem tetszik – mondta, de hangján hallottam, hogy valójában nagyon is tetszik neki, hogy harcolnia kell a kegyeimért.

- Nem tudom miről beszélsz – ráztam a fejem értetlenséget tettetve, mire hitetlenül felnevetett és beindította a kocsit. Csendesen néztem a lenyugvó napot, miközben azon gondolkoztam, vajon Harry mit fog bevetni ahhoz, hogy megszerezzen. Nem várt sokat az akciójával, alig indultunk el fél perce, máris a combomra simította a szabad kezét és megszorította azt.

- Csak ennyi, Tarzan? Nem vagy túl jó ebben a… - szekáltam azonnal, de meg se várta, hogy befejezzem, máris feljebb csúszott a keze, amitől bent maradt a maradék levegőm is.

- Mit akartál mondani, cicuskám? – kérdezte idióta vigyorral az arcán, miközben én azért imádkoztam, hogy nehogy hangosan felnyögjek.

- Azt, hogy nem vagy túl jó ebben a játékban – erősködtem, igyekezve figyelmen kívül hagyni az amúgy fantasztikus kényeztetését. – Ezzel nem érsz el… semmit – próbáltam összefüggően beszélni, de a göndörke túlságosan jól tudta, hogyan bánjon az ujjaival.

- Én ebben nem vagyok biztos – válaszolta, egy pillanatra rám emelve tekintetét az útról. Nem tudtam mit tenni ellene, arcom olyan vörös lehetett, mint egy szeles naplemente. Próbáltam halkan venni a levegőt, de nem ment, akaratom ellenére felnyögtem és hátradöntöttem a fejem. Soha nem gondoltam volna, hogy Harry ennyire tapasztalt ebben, így teljesen meglepett az, hogy mire Louis lakásához érkeztünk, teljesen elvesztettem az önuralmamat. Mivel annyira ziháltam, hogy csak megkésve vettem észre, hogy Harry már ki is szállt, ő szedett ki a kocsiból, ami őszintén szólva, nem volt ellenemre, hiszen elképzelhető volt, hogy lábaim remegésétől nem tudtam volna egy lépést se tenni.

- Tegyél le, hé! – kaptam észhez, mikor a lifthez értünk, mire a göndörke szó nélkül, csak egy nagy vigyorral a képén lassan leeresztett, de továbbra is derekamon pihentette a kezeit. – Ennyire azért nem vagy csábító, Tarzan – forgattam meg a szemem a további játék kedvéért, mire vigyora még szélesebb lett.

- Azt mindjárt meglátjuk – mondta, majd meg sem várva a válaszom, hevesen ajkaimra tapadt. Próbáltam küzdeni ellene és nem azonnal odaadni magam neki, de nem volt erőm hozzá, teljesen az uralma alá vett. A lift falának nyomott engem és felkapott az ölébe, majd mikor felértünk, így vitt be a lakásba is. Nem tudtam ellenkezni, de nem is akartam. Egyenesen a hálószobába tartottunk, ahol azonnal az ágyra dobott engem és bezárta mögöttünk az ajtót. Körülbelül két másodpercig volt távol tőlem, az alatt az idő alatt próbáltam magamhoz térni és átgondolni ezt az egészet. Mégis mi ez a folyamatos vágy, amit iránta érzek? Mi van közöttünk? Vajon ő is ugyanazt gondolja erről az egészről, mint én? Esélyem sem volt megkérdezni ezeket, ugyanis Harry már ott is termett felettem és azonnal lehámozta rólam a nadrágomat és a felsőmet. Őt se kellett félteni, pár másodperc múlva már meg is csodálhattam bámulatos izmait. Egy pillanatra megállt és az ajkát rágva végignézett rajtam. Én megragadtam az alkalmat és végigsimítottam kockáin, amit büszke mosollyal fogadott.

- Vigyázz, a világ legjobb felsőtestét simogatod éppen, nehogy kárt tegyél benne – kacsintott rám, mire nevetve megforgattam a szemem és csak azért is belebokszoltam a mellkasába. Harry mélyen a szemembe nézett, smaragd tekintetétől, ha lehet, még jobban elpirultam. Végigsimítottam egész karján, mígnem elértem a kézfejéig, mikor ő összekulcsolta ujjainkat és a fejem mellé szorította a kezemet. Nagyon óvatos volt, pontosan tudta, hogy még nagyon érzékeny az oldalam és a combjaim, így ezeket a részeket gyengéd csókokkal hintette be, míg más területekkel nem volt ilyen kegyelmes. Egyet se tudtam pislogni, máris kiszívta a nyakamat, ezzel egy szép vörös foltot hagyva maga után.

- Hupsz. Bocs – dünnyögte nevetve, mire tettetett sértettséggel néztem rá, de aztán tarkójánál fogva lehúztam magamhoz egy csókra. Most, hogy kicsit lelassultak köztünk a dolgok, egyre forróbb lett a hőmérséklet. Harry gyengéden végigsimított a derekamon, miközben nyelvünk vad táncot járt. Mivel Harry már a lábaim közé férkőzött, éreztem kemény férfiasságát nekidörzsölődni a combomnak, és eszembe jutott, hogy ideje tennem valamit érte, így hát hirtelen ötlettől vezérelve kibújtattam őt az alsónadrágjából. Ezzel az alkalommal együttlétünk sokkal összehangoltabb és szenvedélyesebb volt, igyekeztünk kihasználni minden egyes percet. (…)

- Dühös vagy még rám? – kérdezte a göndörke, miközben a mellkasán fekve hallgattam szívverését és tetoválásait tanulmányoztam közelebbről. Csak a takaró takart el minket, mégsem éreztem kellemetlennek a szituációt.

- Már nem, azt hiszem – mosolyogtam rá, mire megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Hú, király, akkor arra van az ajtó – mondta parancsolóan, mintha csak egy menettel akart volna kiengesztelni, de szemeiből kiolvastam, hogy csak viccel velem, így nevetve a mellkasába bokszoltam.

- Bunkó vagy, Tarzan – ráztam a fejem hitetlenül, mire már ő is felnevetett.

- Ezt eddig is tudtuk, cica – válaszolta kinyújtva rám a nyelvét. Olyan jól éreztem magam abban a pillanatban. Ahogy Harry meleg kezével cirógatta a derekamat a takaró alatt, én pedig mellkasán feküdtem, úgy éreztem, mintha egy pár lennénk, de persze ez nem így volt. Habár erről még soha nem beszéltünk, pontosan tudtam, hogy Harry nem akar elköteleződni, ami legbelül nagyon fájt, de elfogadtam, mert én sem tudtam még, hogy pontosan mit akarok. Már egészen beesteledett, körülbelül tíz óra körül lehetett az idő, így eléggé álmos voltam már, tekintve, hogy a göndörke alaposan kifárasztott. Álmosan pislogva felnéztem Harryre. Szemei csukva voltak ébrenléte ellenére és nyugodtan vette a levegőt. Kezeit még mindig a derekamon pihentette, néha lejjebb vagy feljebb csúsztatta ujjait. Nem bírtam ki, muszáj volt elsöpörnöm az arcából egy tincset, mire kinyitotta szemét. Végigsimítottam az arcán, és feljebb tornásztam magam, hogy közelebb kerülhessek arcához.

- Miért nézel rám ilyen eszelősen? – kérdezte rosszat sejtve, kissé hátrébb húzódva tőlem, mire mindketten felnevettünk.

- Csak azon gondolkoztam, hogy vajon cigiztél-e azóta, hogy elvettem tőled a dobozt – válaszoltam nevetve, mire megkönnyebbülten a szívére tette a kezét.

- Huh, akkor jó, azt hittem meg akarsz mérgezni vagy valami. – fújta ki a levegőt megkönnyebbülve - Amúgy igen, egyszer, még pár napja. De az is csak miattad volt, mert felidegesítettél – legyintett.

- Ugye tudod, hogy a füst nem fogja megoldani helyetted a problémákat? – kérdeztem fél szemöldököm felvonva, mire eltátotta a száját.

- Na ne, azt hittem testet ölt és leül beszélni a fejemmel – válaszolta meglepett arcot vágva, mire felháborodottan a mellkasára csaptam.

- Utállak – röhögtem, aztán visszadőltem rá és az oldalába fúrtam a fejem.

- Én is téged – válaszolta kedvesen, majd nevetve visszasimította kezét a derekamra. Légzésem egyre lassult és éreztem, hogy szemhéjaim egyre nehezednek. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a napnak, de nem tudtam mit tenni ellene, Harry megnyugtató közelsége és csábító illata elérte, hogy percek alatt elaludjak.

Másnap reggel békésen ébredtem. Meglepetésemre Harry nem hagyott ott éjszakára, még mindig mellettem feküdt és mélyen aludt. Velem ellentétben ő nem volt korán kelő típus, így óvatosan kimásztam karjai alól és gyorsan magamra kaptam pár ruhát. Egyenesen a fürdőszobába tartottam, ahol felfrissítettem magam, majd kávékészítésre vetemedtem. Már Louis is fent volt és a konyhába belépve csak annyit láttam, hogy a hűtőnek döntve a homlokát félig még alszik, pedig már lassan tíz óra körül járhatott az idő, ami nekem normálisnak, míg nekik koránnak számított.

- Jó reggelt! – köszöntem neki vidáman, mire ijedten ellépett a hűtőtől és zavartan visszaköszönt. Miután mosolyogva átnyújtottam neki a kávéját és elfogyasztotta a felét, már képes volt kommunikálni és hosszabb ideig nyitva tartani a szemét.

- Mi lenne velem a kávéd nélkül… Én mindig valamivel elrontom, de a tiéd egyszerűen tökéletes – motyogta hálásan, majd megveregette a vállamat. Abban a pillanatban eltorzult a tekintete és összeráncolt homlokkal nézett rám. Nem értettem, mi történt, így kérdő tekintettel meredtem vissza rá.

- Te, Destiny… Kivel ismerkedtél össze, akiről mi nem tudunk? – kérdezte szigorúan, mintha az apám lenne. Továbbra sem értettem mire akar kilyukadni ezzel.

- Ööö… Nem tudom… Niallt ismerem meg Ravent… - gondolkoztam, mire az egekbe szaladt a szemöldöke.

- A szöszi bepróbálkozott? Ne máááár – döbbent le, ekkor már teljesen éber volt.

- Lou… Fogalmam sincs miről beszélsz – ráztam a fejem.

- Arról, hogy egy kibaszott szívásnyom van a nyakadon – magyarázta a nyakamra mutatva, mire már rájöttem, hogy mire megy ki ez a kérdezősködés. Teljesen kiment a fejemből, hogy Harry nyomokat hagyott rajtam.

- Ööö, ez semmi... Tényleg. Izé… Nem fontos – legyintettem zavartan, de ő csak vigyorgott rám.

- Hát oké – vonta meg végül a vállát, majd a bögréjével együtt a szobájába vonult. Nagyot sóhajtva pakoltam el a tegnapi szennyes edényeket a mosogatógépbe, majd egy kicsit összepakolgattam a dolgokat. Éppen a kávésdobozt tettem fel egy polcra, mikor egy csapást éreztem a fenekemen. Felháborodva fordultam meg a tengelyem körül, és ahogy vártam, Harryvel találtam szemben magam. Csak az alsógatyája volt rajta, így a látványtól azonnal meggyengültem és az sem segített, hogy pimasz mosollyal nézett végig rajtam.

- Reggelt – vigyorgott rám, majd mintha mi sem történt volna, kikerült és töltött magának egy kis kávét.

- Még mindig utállak – dünnyögtem neki, mire felnevetett. Gondoltam, vissza kéne adni neki, amit megérdemel, így amint elérkezett a megfelelő pillanat és hátat fordított nekem, én is rácsaptam fenekére. Nagyon meglephette a dolog, ugyanis majdnem kiöntötte a bögréje tartalmát, amit én hatalmas nevetéssel bíráltam. Magyarázatra várva nézett rám, de én csak ártatlan tekintettel megvontam a vállam, majd egyszerűen kisétáltam a konyhából. Éppen összefutottam Louval, de ezúttal nem beszélgettem vele, csak a fürdőszobába mentem, hogy letusoljak. Le sem tudtam törölni a vigyort az arcomról: boldoggá tett, hogy végre minden tisztázódott köztünk Harryvel és kíváncsian vártam, hogy mi lesz ezután.

--------------------

Sziasztok! 

Rájöttem, hogy nem kellene ígéreteket tennem nektek, mert ilyenkor soha nem tudom időben hozni a részeket :D Na de mindegy, a lényeg, hogy most végre megérkezett ez a rész is, remélem hogy elégedettek vagytok a dolgok megmagyarázásával, habár Emerald még több titkot rejteget, mint hinnétek. (Hihi)

Szóval, most nem ígérek semmit a következő résszel kapcsolatban, csak annyit mondok, hogy mindent megteszek  azért, hogy hamar végezzek vele. 

(Egyébként négy nap és őszi szünet! El sem tudjátok hinni, mennyire várom már) 

Hostage | Tizedik fejezet

Destiny

" - Ez a drága Emerald, akit annyira jól ismersz, valójában egy kibaszott gyilkos. Mit is szépítek ezen? Hívjuk inkább sorozatgyilkosnak."

– Abban a pillanatban, ahogy kimondta ezt, még a vér is megfagyott az ereimben. Nem… Ez nem lehet… Harry nem gyilkos… Ahogy jobban belegondoltam, minden összeállt ezzel a magyarázattal. Ezért nem válaszolta meg a kérdéseimet és ezért viselkedett olyan furcsán… Hogy tehette ezt velem? Jogom lett volna tudni!

- Nem tudtad, ugye? Drága cicuskám, van itt még több is. Akarod tudni kit ölt meg? Kezdjük például a saját anyjával. Kegyetlenül meggyilkolta azt, aki megszülte, ráadásul a saját házukban. Fogalmad sem volt róla, hogy egy kegyetlen pszichopata rabságában vagy, ugye? – egy könnycsepp gurult végig az arcomon, úgy éreztem magam, mintha hatezer üvegszilánkkal szurkálták volna a szívemet - Szerinted miért rabolt el téged? Hogy legyen egy biztosítéka a zsaruk ellen? Ugyan már! Ha eddig nem jöttél volna rá, te csak a következő áldozatjelölt vagy. Amint közel kerülsz hozzá, kegyetlenül lemészárol. Ugye, milyen beteges? – Nem, ez nem lehet… Harry nem…

- Miért akarod megölni? Neked mi közöd van hozzá? – kérdeztem, hangom gyenge és sírós volt. Még szép, hiszen vízesésként potyogtak a könnyeim.

- A barátnőm egyike volt az áldozatainak. Viszonyuk volt a hátam mögött, aztán mikor rájöttem erre… A szemem láttára lőtte le a lányt. Kegyetlen, ugye?

Nem tudtam mit mondani, csak bámultam magam elé, miközben küzdöttem a torkomban lévő gombóccal. Nem is ismerem Harryt… Pedig azt hittem már sikerült egy kicsit felengednie előttem, de ezek szerint ez csak színjáték volt, aminek naivan be is dőltem.

- Persze nem csak közeli ismerősöket ölt meg… Mikor nekem dolgozott, pár ügyfelünket is eltette láb alól, ha nem tudtak fizetni. Szám szerint tizenkettőt – hitetlenül, bőgve ráztam a fejem. Mintha kitépték volna a szívemet.

- Most, hogy megtudtad ki is ő valójában, áruld el kérlek… Hol rejtőzik? – egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy elmondom neki, elvégre Harry megérdemelné, de valami azt súgta, jobb, ha nem teszem. Hallanom kellett Harry verzióját is, tudni akartam, miért tette ezt.

- Nem fogom elmondani… Csinálj velem, amit akarsz – többé már nem érdekelt a saját életem. Mégis hogyan tévedhettem ekkorát Harryvel kapcsolatban? És mindez miután olyan közel kerültünk egymáshoz…

- Szedjétek ki belőle – adta ki a parancsot csatlósainak, majd szigorú tekintettel felállt és arrébb tette a székét, hogy odaférjenek a verőemberei.

- Beszélj, vagy megbánod – suttogta a férfi, aki előzőleg már megütött. Arcán pszichopata mosoly ült, és csak szuggerált. Csendesen tartottam a szemkontaktust, de eszem ágában sem volt beszélni. Egy részem bízott abban, hogy ez az egész csak kitaláció. Abban a pillanatban újabb ütést kaptam a férfitól, ezúttal az államat találta el. Éreztem a vér keserű ízét a számban, de még ez sem tántorított el. Mivel nem szólaltam meg, ezúttal a gyomrom bánta meg, amitől összerándult a testem. Rettenetesen fájt, így könnyeim folyamatosan folytak. A férfi erőszakosan eloldozott, de csak azért, hogy a földre lökhessen, aztán hatalmas erővel belém rúgjon. Magzatpózban bőgtem a földön, igyekezve nem elájulni a fájdalomtól. Idő közben már csak ketten maradtunk, a többi verőember és a nagyfőnök is eltűnt a helyszínről.

- Beszélj! – ordított rám, de továbbra sem szólaltam meg. Akkor előhúzott egy méretes kést és közelebb mászott hozzám. Éreztem rajta a tömény cigiszagot, de ez koránt sem volt olyan vonzó, mint Harryé. Kínzóm csak elmosolyodott és belevájta a kést a combomba. Sikítottam, üvöltöttem, bömböltem. A vér végigfolyt a combomon, és alig pár másodperc múlva már a földre is csöppent. A következő vágása a vállamon esett meg, majd a másik combomat sem kímélte. Nem volt erőm hárítani, sem harcolni, csak torkom szakadtából sikítottam, hogy elviselhetőbb legyen a fájdalom, miközben újabb rúgást mért belém.

- Megöllek, ha nem beszélsz – mosolygott rám és ezúttal a torkomhoz szorította a kést. Pár pillanatig gondolkoztam. Túlságosan csalódott és elárult voltam ahhoz, hogy élni akarjak, így dühösen arcon köptem őt. – Te tudod. Kár érted, cica, de ne félj, elbánunk majd a holttesteddel – röhögött, majd rákészült a vágásra, én pedig összeszorítottam a szemem és vártam a halálra. Abban a pillanatban ahogy megéreztem a hideg fémet, egy lövést hallottam, egész közelről, de nem éreztem újabb fájdalmat. Amint kinyitottam a szemem, a kínzóm üres tekintetével találtam szemben magam, aki már el is dőlt, és a földre hanyatlott egy hatalmas lőtt sebbel a fején. Ahogy felnéztem, Harryt pillantottam meg, aki sokkos állapotban nézett a kínzómra, majd rám.

- Destiny… - mondta halkan, kiejtve a pisztolyt a kezéből, majd odafutott hozzám. Sikítani kezdtem. – Sss, csak én vagyok. El kell tűnnünk innen – csitított, de én csak megvetően és dühösen néztem rá.

- Nem megyek veled. Hagyj itt! Utállak! – bőgtem ordítva, ő pedig értetlenül nézett rám.

- Destiny, miről beszélsz? Mennünk kell! – erősködött és átkarolta a derekamat azzal a céllal, hogy felhúzzon a földről, de én próbáltam ellökni őt magamtól.

- Nem! Tudok rólad mindent! Ki akarok szállni ebből! – követeltem bőgve.

- Destiny, mindent elmagyarázok, csak gyere velem! – mondta gyengéden, de én megráztam a fejem.

- Te szemét állat! Elhitetted velem, hogy megvédesz, de csak arra kellek, hogy kielégítsd a hülye perverziódat! – ordítottam teljes erővel ütve a mellkasát. Annyira dühös és feldúlt voltam, hogy nem voltam képes abbahagyni a sírást.

- Na jó, nincs erre időnk – motyogta magában, majd egy pillanat alatt felkapott akaratom ellenére. Mivel tele voltam sebekkel és az erőm is eléggé megcsappant a kínzásom során, csak a hangommal tudtam ellenállni Harrynek, és ordítottam, hogy engedjen el. Természetesen nem tette, csak gyorsan elvitt a helyszínről, majd az éppen akkor leparkoló kocsiba tuszkolt be, amit Louis vezetett. Rengeteg vért vesztettem és nagyon kimerültem a sok sírástól és kiabálástól így mire elindultunk, már csak halkan sírdogáltam, és nagyokat pislogtam, miközben Louis cifrákat káromkodott. Nem éreztem a lábamat, csak egy átható bizsergést éreztem az egész testemben és szörnyen fájt a fejem, így miután lecsuktam a szemem, azonnal elvesztettem az eszméletemet.

Harry szemszöge

Destiny állapota teljesen kétségbe ejtett. Amint beraktam a kocsiba, egy pillanat alatt elájult, ami az elvesztett vér mennyiségét nézve nem csoda, hiszen egyenesen dőlt a vér a combjából. Louis hatalmas káromkodások közepette taposott a gázba én pedig olyan gyorsan ahogy csak tudtam, kezelésbe vettem Destiny sebeit. Nem tehettem mást, le kellett vágnom róla a nadrágot, hogy egy tisztességes nyomókötést tudjak tenni a comjára, hogy elállítsam a vérzést. Mivel nem volt elég kötszer a kocsiban, a saját pólómat tépkedtem szét. Nem érdekelt, hogy a kedvenc pólóm volt épp rajtam: Destiny élete volt a tét, így nem is gondolkozva, minden tudásomat beleadva kötöztem a sebeit. Egy-egy mély vágás a combján, egy hosszú vágás a vállán és egy kisebb karcolás a nyakán és biztos voltam benne, hogy jópár belső sérülése is van. Akkor érkeztem, mikor az a barom utoljára rúgott bele Destinybe, még mielőtt a torkának szorította volna a kést. Abban a pillanatban, ahogy felfogtam, mi történik, elborult az agyam, nem is gondolkoztam, azonnal lelőttem Eric egyik verőemberét, hogy megmentsem Destinyt. Bele sem mertem gondolni, mi lett volna, ha egy perccel később érkezem…Megígértem Destinynek, hogy megvédem, és most így is tettem: még ha ehhez egy másik életet is kellett kioltanom. Ahogy az előttem vérző lányra néztem, egyszerűen összeszorult a mellkasom és alig kaptam levegőt. Formás ajkai felrepedtek, orrából folyt a vér és szeme körül egy liluló monokli is elcsúfította gyönyörű arcát. Ez mind miattam van… Nem kellett volna belerángatnom ebbe az egészbe…

- Mi a fasz történt? – kérdezte Louis, ezzel kirángatva engem ebből a furcsa állapotból, ami azóta tartott, hogy beszálltunk a kocsiba. Eddig is hallottam, hogy beszélt hozzám, de fel sem fogtam, mit mondott, csak Destinyvel foglalkoztam. Most, hogy megtettem érte, amit tudtam, már eljutott hozzám Lou kérdése.

- Ez… Minden az én hibám… Majdnem megölte őt… Muszáj volt megtennem… - motyogtam magamban, próbálva feldolgozni hogy alig pár perce megöltem valakit. Louis nem értette, hogy miről beszélek, de túlságosan sokkos állapotban voltam ahhoz, hogy normálisan elmagyarázzam neki a történteket. – Megöltem őt, Louis… Nem tehettem mást… - motyogtam, felnézve barátomra, aki az ajkát harapdálva nézett rám a visszapillantón keresztül.

- Semmi baj, Harry… - próbált megnyugtatni, de én enyhe pánikrohammal küzdöttem.

- Destiny utál engem… Kibaszottul utál. Annyira tudtam, hogy ez lesz… - mondtam remegve, idegesen a hajamba túrva.

- Dehogy utál… Nem a te hibád, hogy az a barom elkapta – mondta Louis, de közben fogalma sem volt róla, hogy mennyire komoly ez a dolog.

- Nem érted, Lou – suttogtam elhalóan, miközben újra Destinyre néztem. Rettegtem tőle, hogy maradandó baja lesz csakis miattam – Megtudta, ki vagyok… hogy mit tettem és most teljes szívéből utál… Számára már csak egy gyilkos leszek ezek után, semmi több… - sóhajtottam, miközben igyekeztem visszatartani a szememet mardosó könnyeket. Soha nem küszködtem még ennyire.

- Biztosan megérti majd… Csak… Magyarázz el neki mindent – tanácsolta Louis, de a hangjában hallottam a kételkedést. Persze, még ő sem hisz benne, hogy ezt helyre tudom hozni. Ezután csak csendben utaztunk, mígnem megérkeztünk Louis lakásához. Mivel Destiny még mindig eszméletlen volt, a lehető legóvatosabban vettem a karomba, és Louis segítségével gond nélkül felvittem őt a lakásba és a hálószobába vittem. Teljesen szétestem, csakis Destiny miatt tartottam magam, ugyanis rendes kötszereket és jeget kellett keresnem, hogy normálisan leápoljam a sebeit.

A véres textilcsíkokra pillantottam. A kedvenc pólómat áldoztam fel az ő életéért. Legutoljára akkor viseltem ezt a pólót, mikor utoljára ölelhettem át a családom… Mikor Destiny felvette a délelőtt, olyan furcsa érzésem támadt… Mintha hirtelenjében a kőszívem megrepedt volna a melegségtől. Az a póló visszahozta a családom emlékét, a régi szép időket… Ezért is támadtam le őt, amit még mindig nem bántam meg. Arra gondoltam, egyszer megtesszük ezt, aztán elfelejtjük, mint ahogy az ismeretlen lányokkal szoktam, de ez teljesen más volt. Destiny elképesztő volt az ágyban, és azon kaptam magam, hogy újból át akarom élni. Aztán eszembe jutott, hogy utál, így erről már le is mondtam.

Alig fél óra múlva már steril körülmények között hagyhattam magára őt, ugyanis mindent megtettem érte, amit lehetett, már csak arra kellett várnunk, hogy felébredjen.

- Már akkor haza kellett volna vinnünk, amikor lehetőségünk volt rá… - túrtam idegesen a hajamba, miután levetettem magam Louis mellé.

- Nyugi, már minden rendben van… - legjobb barátom próbált nyugtatni, ahogyan azt korábban is tette, de egyszerűen túl nagy bűntudat gyötört ahhoz, hogy lenyugodjak.

- Elraboltunk egy kiskorút és belerángattuk a saját piszkos ügyünkbe, Louis, ez egyáltalán nincs rendben! – emeltem fel a hangomat idegesen, miközben teljes erővel belebokszoltam egy díszpárnába.

- Hé, nyugodj le... – mondta, majd kivette a kezemből a párnáját és mellkasomnál fogva megállított.

- Tudták, hogy ő a gyengepontunk és majdnem megölték! Ha egy perccel később érkezek, Destiny vére is rajtam száradt volna – nem tudtam eldönteni, pontosan mit is érzek. Haragot? Aggodalmat? Csalódást? Félelmet? Nem tudtam rájönni, szóval inkább csak dühös állarcot vettem fel magamra, miközben legbelül mindenféle érzés kavargott bennem.

- Szerencsére pont időben érkeztél és megmentetted. De kit nyírtál ki? – kérdezte, mire megszakítottam vele a szemkontaktust és a földre szegeztem tekintetemet.

- Nem tudom, Louis, épp ez a legszörnyűbb benne. Eric egyik csatlósa volt, és a földön rugdosta Destinyt… Bedühödtem és nem is gondolkodtam… - meséltem, próbáltam felidézni áldozatom arcát, de egyáltalán nem ment.

- Én is ezt tettem volna, szóval ne emészd magad ezen – Lou a vállamra tette a kezét és bátorítóan megszorította azt, mire halványan elmosolyodtam. – Destiny miatt pedig ne aggódj. Rendbe fog jönni és ha mindent elmagyarázol neki, meg fog bocsájtani. Csak legyél vele őszinte. Felesleges tovább rejtegetni előle az igazságot. – tanácsolta. Igaza volt, már korábban is ezt kellett volna tennem és akkor most minden rendben lenne. Na szép, ez is az én hibám. Miért vagyok ekkora barom?

- Megyek és megnézem, felébredt-e már – mondtam felsóhajtva, majd már a hálószobában is voltam. Destiny már ébren volt, próbálta leszenvedni magát az ágyról, de a fájdalma miatt csak legurulni tudott onnan.

- Te jó ég, feküdj vissza. Lehet, hogy belső sérülésed van – gyorsan az ölembe kaptam őt és visszafektettem az ágyra. Arcán patakokban folytak a könnyek és dühösen nézett rám.

- Azt hittem, ismerlek. Elárultál – szipogta, mire összeszorult a torkom. Soha nem voltam jó az emberek vigasztalásában, főleg, ha nőkről volt szó.

- Ez nem igaz… - próbáltam belekezdeni a magyarázatomba, de olyan nehéz volt.

- Tudod, azt hittem lehet köztünk valami… Hogy talán sikerül meglágyítanom a szívedet… A barátomnak tartottalak… Megbíztam benned! – sírta, miközben felkapott egy párnát maga mellől és felém hajította. Nem tudtam, mit mondjak.

- Destiny… Sajnálom. – nyögtem ki végül, mire erőltetetten felnevetett.

- Hogy sajnálod? Én is sajnálom, hogy megbíztam benned. Hogy lehettem ennyire naiv? – zokogta – Haza akarok menni – arcát a tenyerébe temette és így zokogott tovább. Egy percig csak megsemmisülve álltam az ágy mellett, hallgatva sírását, de aztán erőt vettem magamon.

- Már nem vihetlek haza - igyekeztem a lehető legkedvesebben beszélni vele, de ő nem volt fogékony erre.

- Már miért ne vihetnél? Alig pár napja azt mondtad, már nincs szükséged rám – dobálta felém a szavakat, de én megráztam a fejem. Még hogy nincs szükségem rá…

- Mert Eric már rád fog vadászni… Nem engedhetem, hogy még egyszer elkapjon – magyaráztam elhaló hanggal.

- Miért érdekel egyáltalán? Nem mindegy, hogy meghalok vagy sem? – zokogta.

- Fontos vagy nekem – mondtam halkan, mire ismét felnevetett.

- Aha. Akkor hagyj magamra. Látni se akarlak! – kiáltotta dühösen, amitől végképp darabokra törtem. Pontosan ettől féltem. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy most belekezdek a magyarázatomba, de rájöttem, hogy felesleges lenne. Destiny végleg megutált, mint mindenki más.

Amint kiléptem az ajtón, rá se néztem Loura, csak felkaptam a kocsikulcsot és kiviharzottam az ajtón. Szükségem volt valami figyelemelterelésre, így hát meglátogattam a boksztermet. Egészen késő estig kegyetlenül püföltem a bokszzsákot, próbálva kiadni magamból az összes dühöt, de még záráskor sem éreztem azt a békét, amire vártam volna, így hát tovább autózva egy erdő felé vettem az irányt. Szükségem volt egy különböző fajta terápiára, így hát leparkoltam az erdő közepén és elővettem a fegyverem. Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha csak egyszerűen fejbelőném magam. Az lenne számomra a megfelelő fizetség a tetteimért, de ezt az ötletet azonnal elvetettem. Szembe kell néznem a tetteim következményeivel, akár tetszik, akár nem. Így hát a célpontjaim csak fák voltak, melyek helyére Ericet képzeltem. Ha akkor nem keveredek bele a bizniszébe, sokkal több ember élne még ezen a világon. Minden miatta van… Miatta lettem én is szörnyeteg.

Körülbelül éjfél lehetett, mikor visszaértem Lou lakásába, aki még a tévé előtt gubbasztott és éppen telefonált.

- Oh, itt is van. Köszi a segítséget – szólt a telefonba, majd kérdő tekintettel fordult felém.

- Bocs, hogy elvittem a kocsit. Le kellett vezetnem a feszültséget – mondtam, miközben ledobtam magamról a cipőmet és bedőltem mellé.

- Azzal nincs baj, de a bokszterem tízkor zár. Hol voltál eddig? – kérdezte aggódva. Valószínűleg tízre várta a hazaérkezésem, ehelyett két órát késtem, és még csak nálam se volt a telefonom. Louis teljesen jogosan aggódhatott értem.

- Elmentem egy erdőbe… Elhasználtam három tárat – magyaráztam. Kereken hét órára tűntem el teljesen, de még mindig éreztem egy kis feszültséget.

- Azt hittem már valami hülyeséget csináltál… Olyan feldúlt voltál… - sóhajtotta megkönnyebbülten, mire hálásan elmosolyodtam. Louis volt az egyetlen ember, aki mindig mellettem volt, akármi is történt.

- Sajnálom, hogy megijesztettelek. Többet nem teszek ilyet, Lou. – mondtam halkan, mire mosolyogva kitárta a karját, így egy férfias ölelésben részesített. Talán nem is tudta, de pontosan erre volt szükségem abban a pillanatban. Egy emberre, aki támogat egy öleléssel. A külső kemény állarcom láttán mindenki azt gondolhatja, hogy nincsenek érzéseim, hogy nincsen szükségem társas interakcióra, és egy ideig ezt próbáltam elhitetni az emberekkel és magammal is. Azt vallottam, hogy egy férfi nem sír, hogy egy igazi férfi nem ölel meg egy másikat, de valójában… Épp az ellenkezője az igaz, és erre csak mostanában jöttem rá.

Miután Louis aludni tért, én még hosszú órákon keresztül álltam az ablak előtt, a fényekkel teli városra meredve. Bostontól felüdülést és boldogságot vártam, de mégis ott voltam a lehető legrosszabb szituációban. Körülbelül hajnali három körül aztán megpróbáltam elaludni, de az agyam folyamatosan kattogott. Egy gyilkos vagyok. Egy kibaszott gyilkos.

Hajnali öt körül sikerült elaludnom, viszont reggel hétkor már a kávéfőző hangjára ébredtem. Fáradtan a konyhába csoszogtam, ahol Destiny helyett most Lout pillantottam meg.

- Reggelt – motyogta, látszólag ő sem volt éberebb, mint én, mivel sikeresen kiöntötte a kávét. Én csak dünnyögtem valamit köszönésképp és hálásan elfogadtam tőle az emberi szervezet benzinét.

- Ma beszélned kellene Destinyvel. Legkésőbb holnap mindent elmondok neki, ha te nem teszed meg - mondta, mire fájdalmasan felnyögtem.

- Lou, ne már…

- De, Harry. Joga van tudni mindenről. De szerintem te is tudod, hogy jobban járunk, ha te mesélsz neki. Én nem tudok mindent, de te igen. – magyarázta, amivel egyetértettem ugyan, de túlságosan beszari voltam ahhoz, hogy ténylegesen elmondjak neki mindent.

Destiny szemszöge

Mikor reggel felébredtem, már egy fokkal jobban éreztem magam, viszont az oldalamba hasító fájdalom még mindig nem nyugtatott meg. Szerencsére már sikerült visszanyernem az erőmet, így hatalmas fájdalmak árán, de ki tudtam sántikálni a fürdőszobába. Mindkét lábam rettenetesen fájt, a mély vágások húzódtak és egyáltalán nem volt kényelmes a kötéseket viselni. A szándékom az volt, hogy veszek egy gyors zuhanyt, de ehelyett hosszú perceken keresztül bámultam magam a tükörben. A szám felrepedt, a szemem körül sötét monokli csúfította az arcom, a testem többi részéről nem is beszélve. Rettenetesen fájt az oldalam, ahová jó pár rúgást kaptam, ebből meg tudtam állapítani, hogy az egyik bordám megzúzódott. Ekkor adtam hálát annak, hogy orvosnak készültem egész életemben, hiszen egy gyors vizsgálatot tudtam végezni magamon. Belső vérzésnek nem találtam a jelét, aminek nagyon örültem. Elég volt nekem a bordazúzódás is. A lábamra siklott a tekintetem. Mindkét combomon egy-egy hosszú vágás látszott, melyekről tudtam, hogy örök nyomot hagynak majd rajtam. A vállamon volt a legtűrhetőbb a sérülésem, ott egy mély, de rövid vágást hagyott rajtam a kínzóm. A zuhany maga volt a szenvedés, hiszen az egész hasam annyira fájt, hogy alig érintettem meg a bőröm, máris tűrhetetlen fájdalmat éreztem. Még a combjaim is vérezni kezdtek a víz nyomásától, így miután óvatosan megtörülköztem, csak egy bugyit és pólót kaptam magamra, majd a konyhába tartottam ahol Louis és Mr. Hazug éppen kávézgattak. Mindkét srác egyszerre pillantott rám, majd a combjaimra és szinkronban léptek hozzám, hogy segítsenek.

- Hagyjatok, megoldom – sziszegtem, dühösen nézve a göndörkére, aki csalódottan bólintott. Louis segített felülni a pultra, majd kérésemre hozott egy steril tűt és cérnát. Muszáj volt összevarrnom a vágásokat, ha azt akartam, hogy hamar begyógyuljanak. A srácok megrökönyödve néztek rám, mikor nekikezdtem a folyamatnak. Egyikőjük se mozdult, csak figyelték, amit csinálok. Az apró tűszúrások borzasztóan fájtak, legszívesebben ordítottam volna, de ehelyett csak összeszorítottam a fogaim és benntartottam az összes levegőmet. Mire mindkét lábammal végeztem, kezeim teljesen véresek voltak és a pultot is eléggé összekentem, így Louis segítőkészen felém nyújtott pár törlőkendőt. Harry egy szót sem szólva figyelt, ami nagyon idegesített, tekintve, hogy legszívesebben ráordítottam volna. Miután feltakarítottam, óvatosan lemásztam a pultról. Ismét belémhasított a fájdalom, így kértem Louistól egy kis jeget. Érezni lehetett a feszültséget a levegőben, amit főleg én keltettem hallgatagságommal. Éreztem, hogy félnek hozzám szólni, mert bármelyik pillanatban ordítani kezdhetek.

- Nekem le kellene mennem a bokszterembe. Hívjatok, ha kellek és már itt is leszek – mondta Louis, miután a kezembe adta a jegemet, majd már el is tűnt az ajtó mögött. Hatalmasat sóhajtva dőltem neki a pultnak és szorítottam a jeget a fájó oldalamhoz. Harry tekintetével követte a pólóm alá sikló kezemet, mire arcán sajnálkozást fedeztem fel.

- Des… Az oldalad… - suttogta, utalva lila foltjaimra. Meg se várta, hogy válaszoljak, engedély nélkül felhúzta a pólómat, hogy megnézze a sérülésemet. – Annyira sajnálom… Nem kellene megmutatnunk egy orvosnak? – kérdezte aggódva, mire mérgesen ellöktem magamból. Gyengéd érintése az oldalamon most egyáltalán nem tudott meghatni, sőt, undorodtam tőle.

- Nem. Csak zúzódásom van. Orvostan hallgató vagyok, rémlik? – forgattam meg a szemem, majd ellöktem magam a pulttól és bicegve ugyan, de kikerültem Harryt. A göndörke nem díjazta hogy figyelmen kívül hagytam őt, így az egyetlen ép végtagomat megfogva megállított. Óvatosan bánt velem, amiért ugyan hálás voltam, de nem enyhített utálatomon.

- Mi van? – fordultam vissza hozzá bunkó stílusban, mire egy nagy levegőt vett.

- Beszélhetnénk? – kérdezte félve a válaszomtól.

- Persze. Van valami dolgod most? – kérdeztem vissza, persze eszem ágában sem volt meghallgatni a hülye magyarázatát.

- Nincsen… - mondta megkönnyebbülve.

- Király. Ha ennyire ráérsz, akkor menj már el a pokolba, kérlek. Kösz – dobáltam felé a szavakat, majd ismét megfordultam volna, de nem hagyott elmenni.

- Megértem, hogy utálsz… Csak hallgass meg… - próbálkozott tovább, de nálam ekkor betelt a pohár és felemeltem a hangomat.

- Megölted a saját anyádat az isten szerelmére! Hogy voltál erre képes? – ordítottam, mire már ő is felkapta a vizet.

- Próbáltam megmenteni, oké? – kontrázott azonnal de én hitetlenül felnevettem.

- Hogy próbáltad megmenteni? Komolyan, Harry? Eddig reménykedtem benne, hogy az a barom hazudott nekem, de most már látom, hogy minden egyes szava igaz volt! – sírtam, mivel idő közben érzéseim összekeveredtek és a düh a csalódással párosulva könnyek formájában jött ki rajtam. – Még csak meg sem próbálod letagadni? – folytattam, idegesen letörölve az arcomon folyó sós könnyeket.

- Mégis mit tagadhatnék rajta? Amúgy is Eric hibája az egész – tárta szét a karját idegesen. Ez volt a második alkalom, hogy a nevén szólította az illetőt, aki miatt ez az egész történt.

- Persze, hibáztasd őt magad helyett. Remélem a bűntudat hamarosan felemészt téged és elvisz a pokolba! Csakis saját magadnak köszönhetsz mindent! – bömböltem, mire ő ledöbbenve nézett rám pár másodpercig. Tudtam, hogy súlyos szavak hagyták el a számat, de nem érdekelt.

- Oké, igazad van. Anyám vére rajtam szárad. Jobban érzed magad, hogy végre kimondtam? Arra is kíváncsi vagy, hogy hogyan hurcoltak meg ezért, mielőtt bedugtak abba az átkozott börtönbe? – ordította közelebb lépve hozzám. Abban a pillanatban teljesen ledöbbentem dühe mértékén. Soha nem láttam még ennyire idegesnek.

- Biztos vagyok benne, hogy megérdemelted – sziszegtem, egyenesen a szemébe nézve. Láttam, hogy nagyon megsértettem a szavaimmal, hiszen pár másodperc csend után megszakította a szemkontaktust és kiviharzott a lakásból. Ahogy becsapódott mögötte az ajtó, sírva csúsztam le a padlóra és a tenyerembe temetve az arcom próbáltam csillapítani zokogásom. Annyira rosszul éreztem magam. Alig egy napja még minden a legnagyobb rendben volt, most pedig minden szétesett körülöttem. Pedig olyan jól indult a tegnapi nap. Energikus és boldog voltam, Harry közel engedett magához (közelebb, mint gondoltam volna), és minden olyan tökéletes volt… Aztán kettőt pislogtam és máris köddé vált minden jó.

Nagy nehézségek árán, de sikerült felmásznom a kanapéra és ott folytattam tovább a sírdogálást. Mindenem fájt, még a szívem is, pedig fizikailag nem sérült meg. Akármennyire is le akartam tagadni, éreztem valamit Harry iránt. Próbáltam elnyomni ezt az érzést azért, hogy védjem magam, de végül mégis megütöttem magam. Talán tényleg jobb lett volna hazamenni… Most nem bőgnék egy luxuslakás kanapéján azon gondolkozva, hogy lehettem ennyire naiv. Egy sorozatgyilkos ejtett túszul, összebarátkoztam aztán le is feküdtem vele, és még azt is elhittem, hogy talán ebből lehet valami… Miért vagyok ennyire hülye? Miért adtam be a derekam ilyen könnyedén?

Pár óra egyedüllét után Louis hazajött, és halvány mosollyal az arcán leült mellém. Valószínűleg elég piros lehetett a szemem a sírástól, de nem érdekelt.

- Muti az oldalad – kérte halkan, mire értetlenül néztem rá. Mosolyogva megmutatta a friss jeget a kezében, így hát óvatosan felhúztam a pólómat. Fel sem tűnt, hogy már rég elolvadt a jég és csak a normál hőmérsékletű vizespalackot szorongatom. – Harry mondta, hogy belilult, de ez tényleg nagyon csúnya. Biztos vagy benne, hogy csak zúzódás? – kérdezte aggódva, közelebbről megvizsgálva a sérülésem.

- Már nem vagyok benne biztos – nyögtem fel fájdalmasan, ugyanis a hideg palack érintése a várt enyhülés helyett újabb fájdalmat idézett elő.

- Felhívom Ravent, ő biztosan tud segíteni… - jutott eszébe hirtelen, majd már fel is pattant, hogy gyorsan telefonáljon egyet. Pár perc múlva visszatért hozzám.

- Raven csak estefelé tud eljönni, de az is több, mint a semmi – újságolta, amitől egy kicsit megnyugodtam, mivel ahogy telt az idő, kezdtem kételkedni az orvosi tudásomban. Mivel nem volt túl sok kedvem beszélgetni, Louis próbált felvidítani.

- Ugye rám nem haragszol? – kérdezte félve, halvány mosollyal az arcán.

- Még nem döntöttem el – válaszoltam, ugyanis pontosan tudtam, hogy Louis is annyira benne volt a dologban, mint Harry. Valószínűleg ő segített neki régebben is.

- Megérteném. Már réges-rég el kellett volna mondanunk neked mindent, de Harry félt, hogy megutálod őt és hogy bajba kerülsz… - fecsegett.

- És mégis itt kötöttünk ki… - sóhajtottam fáradtan, majd hátradőltem és fejemet mélyen a párnába fúrtam. Ez a sok fájdalom nagyon gyorsan leszívta az összes energiámat.

- Figyelj, ez még nem jelent semmit. Harry próbál kikecmeregni ebből, én pedig segítek neki. Próbál jobb emberré válni – magyarázta, de nekem semmi türelmem nem volt ehhez. Hallani se akartam Harryről.

- Hagyjuk ezt, jó? Nagyon fáradt vagyok – mondtam panaszos hangon, mire Louis megértően bólintott. Segített betakarózni, aztán ismét magamra hagyott a gondolataimmal. Igyekeztem nem gondolni a fájdalomra, de nagyon fájt mindenem. Próbáltam aludni egy kicsit, de mikor már éppen sikerült volna elaludnom, éreztem, hogy a vállamból ismét megeredt a vér, így fel kellett kelnem, hogy újrakössem a sebet. Biztos voltam benne, hogy össze kellene varrni, de egy kézzel képtelen voltam rá. Ezután már elég hamar el tudtam aludni, és mély álomba merültem.

Mikor legközelebb felébredtem már nem voltam egyedül: Louis próbált felébreszteni, mellette pedig egy idegen lány állt, kezében egy hatalmas fehér táskával. Idő közben besötétedett, körülbelül este kilenc körül lehetett az idő.

- Mi történik? – kérdeztem kábultan, ugyanis úgy éreztem, mintha vagy három napot aludtam volna.

- Szia Destiny, Raven vagyok – mutatkozott be mosolyogva a lány, mire fáradtan felültem és kipréseltem magamból egy halk köszönést. – Ha nem gond, megvizsgállak – mondta, mire bólintottam. Louis jelezte, hogy a szobájában lesz, és magunkra hagyott minket. Raven eléggé szimpatikus volt. Vállig érő hullámos barna haja volt és hozzá tökéletesen passzoló mogyoróbarna szeme. Arca karakteres és barátságos volt, mosolyával pedig elérte, hogy azonnal megbízzak benne.

- Louis azt mondta, komoly sérüléseid vannak. Elmeséled, mi történt? – kérdezte kedvesen, miközben segített lehámozni a felsőmet.

- Megvertek. Röviden ennyi. Párszor megrúgtak, szerintem megzúzódott a bordám… Van egy-egy mély vágás a combjaimon, de azokat már összevarrtam. A vállam viszont még mindig vérzik, azt nem tudtam lekezelni. – soroltam, miközben még mindig nem ébredtem fel teljesen. Nagyon kábának éreztem magam. Raven alaposan megtapogatta a szerveim, ami hatalmas fájdalmat vont maga után, de összeszorított fogakkal tűrtem az akciót.

- Te is orvos vagy? – kérdezte meglepetten, mikor meglátta a tökéletes öltéseimet.

- Még csak tanulom a szakmát – vontam meg a vállam, mire elismerően nézett rám.

- A vágások be fognak gyógyulni, jó munkát végeztél velük, viszont a szerveid miatt aggódom. – mondta feszülten, majd újból megtapogatta a fájó részeket. – A léped rendben van… - folytatta – És a májad is… Szerencséd van. – mosolygott rám kedvesen, majd segített felülni.

- Tulajdonképpen semmi újat nem tudok mondani neked. A bordád megrepedt, ez biztos, mivel be van duzzadva, de nem tört el. Néhány izmod sérülhetett, de ennyi az egész. Egy hét és jobban leszel – szavaival sikerült megnyugtatnia, hiszen attól tartottam, talán rosszul vizsgáltam meg magam. Raven lefejtette a kötést a vállamról, majd felszisszent, mikor meglátta a vágást.

- Ennek nyoma marad. Összevarrom, jó? – kérdezte kedvesen, mire csak bólintottam. – El sem tudom képzelni, min mehettél keresztül. Minden tiszteletem, csajszi – csevegett, igyekezve elterelve a figyelmemet a tűszúrásokról. – Tényleg Emerald túsza vagy? Mikor meghallottam alig akartam elhinni – nevetett fel halkan, mire mosolyogva megráztam a fejem.

- Elméletileg igen. De már rég szabadon engedett, ha mondhatom így. Pár hétig csak egy pince falait láttam – visszagondolva még az a helyzet is sokkal jobb volt, ha nem vesszük figyelembe Harry bunkó stílusát.

- Soha nem gondoltam volna, hogy Emerald képes lesz érezni. Jól gondolom, hogy együtt vagytok, ugye? – kérdezte vidáman, de nekem abban a pillanatban eltűnt a mosoly az arcomról.

- Öhm, nem, határozottan nem. Nincs köztünk semmi és nem is lesz. Csúnyán átvert és ezt soha nem fogom megbocsájtani neki – mondtam, miközben újból felgyulladt bennem a harag.

- Oh, sajnálom. Pedig shippeltelek volna titeket. Bár én a helyedben ezt átgondolnám. Nem mindennapi pasiról beszélünk. Középsuliban rengeteg lány volt oda érte, rengeteg szívet tört össze… Talán csak egy komoly kapcsolata volt… Hogy is hívták a lányt?... Emily! Igen! Szóval Emily összetörte a szívét és azóta nem is randizott tudomásom szerint… - csevegett, én pedig meglepetten hallgattam a sztorit. Harry szívét összetörték? Biztos megérdemelte…

- Kész is vagy! – rántott ki a gondolataim közül Raven, majd gyengéden megtapogatta a friss kötést a vállamon. Jobban éreztem magam, mint a reggel folyamán, de most még a fejem is fájt. Raven a szemembe nézve elbizonytalanodott, így a homlokomra csúsztatta a kezét.

- Hú, te lány, hiszen lázas vagy! Csinálok neked teát! – pattant fel gyorsan, de azonnal ellenkezni kezdtem.

- Ne fáradj, biztos csak a sírástól van- mondtam hirtelen, át se gondolva, mit mondok, amit azonnal megbántam.

- Akkor főleg rád fér az a tea – kacsintott rám, majd már el is tűnt a konyhában.

Egy óra múlva már üres bögréket fogva beszélgettünk mindenféléről: az élet nagy problémáiról, az orvostudományról és elmeséltem neki az egész helyzetet, amibe belekerültem. Megrökönyödve hallgatta a Harryről szóló részt, hiszen mindent elmondtam neki. Szükségem volt arra, hogy mindent kiadjak magamból és Raven tökéletes alanynak bizonyult. Alig két óra alatt annyira megkedveltem őt, hogy nem is akartam, hogy elmenjen. Jól esett végre egy kis lány társaság. Aztán ahogy telt az idő, egyre jobban fájt a fejem, amit Raven is észrevett, így egy doboz fájdalomcsillapítóval ajándékozott meg, hogy bátran használjam a további fájdalmaim csökkentésére is, amiért nagyon hálás voltam neki. Mikor indulni készült, én is felkeltem, hogy kikisérjem őt és egy hálás ölelésben részesítsem. Harry épp akkor érkezett meg.

- Holnap sajnos dolgoznom kell, de holnapután mindenképp benézek hozzád. Ha bármi probléma van, Loun keresztül elérsz – búcsúzkodott Raven, majd egy hatalmas cuppanós puszit nyomott az arcomra, aztán dünnyögött egyet Harrynek köszönésképpen, majd már el is tűnt az ajtó mögött.

- Látom összebarátkoztatok – Harry próbált csevegni, de én továbbra is gyilkos pillantással ajándékoztam meg őt, így letett arról, hogy beszélgessünk. – Mit mondott a bordádról? – érdeklődte kedvesen. Értékeltem, hogy nem adta fel, de abban a pillanatban egyáltalán nem volt hangulatom hozzá.

- Csak zúzódás, ahogy gondoltam – válaszoltam röviden. Látványosan megkönnyebbült és éreztem, hogy kérdezne még többet, de én inkább bementem a hálószobába, hogy ne kelljen beszélnem vele. Szerencsére nem jött utánam, így gyorsan felvettem a pizsamámat és aludni tértem.

Teltek-múltak a napok, de én még mindig nem lettem jobban, annak ellenére, hogy a testi fájdalmaim múlni kezdtek. Még mindig szörnyen dühös voltam Harryre, így vele egy hétig nem is beszéltem. Bármennyiszer hozzám szólt, úgy tettem, mintha nem hallottam volna és bevonultam a hálószobába. Ravennel viszont többször is találkoztam, rengeteget beszélgettünk és egész jól megismertük egymást. Sok mindent megtanított nekem az orvoslásról, mesélt az egyetemről és arról, hogyan került abba a rendelőbe, ahol éppen dolgozott. Nagyon tehetséges és okos lánynak tartottam őt, a világról alkotott képe szinte megegyezett az enyémmel, így mélyen el tudtam beszélgetni vele mindenről.

Mindezek mellett, eléggé untam már a folyamatos fekvést és a semmittevést, így a Ravennel való megismerkedésem után egy héttel megkértem őt, hogy este vigyen el a bokszterembe, hogy a pultban segíthessek Niallnek rendet rakni. Még mindig sántítottam és nehézkesen ment a felegyenesedés, de már éreztem a javulást. Mikor a szöszi meglátott, azonnal elém sietett és nevetve elkisért a legközelebbi székhez. Egy kicsit úgy éreztem magam, mint egy rokkant, de egyelőre még nem idegesített a túlzott figyelem, amit kaptam.

- Louis mondta, hogy durva a helyzet, de most nagyon meglepődtem – aggodalmaskodott Niall, miközben épp az oldalamon lévő foltokkal „dicsekedtem” el neki. Szerencsére az arcomról már eltűntek a foltok, viszont az oldalam még mindig eléggé lila volt. Niallel is hosszan elbeszélgettem mindenféléről, majd hirtelenjében elkomorult az arca és mögém pillantott. Én is megfordultam és megláttam Harryt közeledni. Éppen akkor rejtette a zsebébe a fegyverét, majd odalépett hozzánk.

- Jöttél fejbelőni engem is? – kérdeztem tőle tettetett boldogsággal, mire azonnal felkapta a vizet.

- Azért lőttem fejbe Eric csatlósát, hogy téged megmentselek. Legalább ezért lehetnél egy kicsit hálás -dünnyögte rosszkedvűen, de nekem éppen veszekedni volt kedvem, így tovább feszítettem a húrt.

- Anyukádat is ezért lőtted le? – folytattam, mire megállt a mozdulatában és ledermedve nézett rám.

- Hogy mit mondtál? – kérdezett vissza értetlenül, mire ördögien elmosolyodtam.

- Szerintem jól hallottad – keresztbe fontam magam előtt a kezem, hogy csökkentsem a fájdalmat a mellkasomban.

- Nem, nem, várj… - rázta a fejét összezavarodva. – Te azt hiszed, én voltam az, aki meghúzta a ravaszt? – kérdezte meglepetten, mire már én is elvesztettem a fonalat.

- Miért, nem te voltál? Eric azt mondta… – ráncoltam a homlokom. Már nem értettem semmit. Harry hitetlenül felnevetett és feszülten a hajába túrt.

- Gondolhattam volna… - rázta a fejét mérgesen – Gyere velem! – mondta hirtelen, majd karon ragadott és maga után húzva kivezetett az épületből. Nem értettem, miért vonszolt el onnan, de inkább nem is kérdeztem semmit. Az épület hátsó kijáratához mentünk, ahol a kocsija parkolt. Egy lélek sem járt arra, ezért egy kicsit aggódni kezdtem.

- Várjál már, Harry! Mi ez az egész? Mit akarsz? – lihegtem, szorosan az oldalamra szorítva a tenyeremet. Nem voltam még képes ilyen gyorsan haladni, de szerencsére Harry végre megállt és bocsánatkérően nézett rám az oldalam miatt.

- Mesélj el mindent, amit Eric mondott neked! – kérte, mire értetlenül pillantottam rá.

- Minek? Hiszen megerősítetted, hogy igaz! – mondtam, de ő megrázta a fejét. Éreztem, hogy most jön majd el az a pillanat, amikor mindenre fény derül.

- Szerintem két különböző történetről beszélünk. 

---------

Sziasztok! 

Büszkék lehettek rám, három héten keresztül időben hozom a részeket! Tudom, tudom, máshol ez alap, de nekem ez most nagy boldogságot jelent :D 

Nem szeretnék túl sok mindent hozzáfűzni a részhez, remélem, hogy tetszett nektek és izgatottan várjátok az igazságot. Igyekszem majd vele, ígérem.