A vírus | 6. Rész

"- Néni! Tessék beengedni! - egy kislány hangját hallottuk, mire Harry azonnal kinyitotta az ajtót. Meglepve láttam, hogy egy egészséges, körülbelül hét éves kislány állt az ajtó előtt, kezében a kis macijával. "

Harry azonnal cselekedett, felkapta a kislányt az ölébe, és behozta a kis tároló szobába, majd bezárta utána az ajtót.

- Hogy hívnak, kicsim? - guggoltam le melléjük, és kisimítottam a kislány arcából gyönyörű aranyszőke haját.

- Anna - motyogta a kislány, akit látszólag eléggé meglepett, hogy ilyen gyorsan felkaptuk őt.

- Mióta vagy itt, Anna? - kérdezte tőle szeretetteljesen Harry, miközben végigsimított a kicsi hátán.

- Egyedül hagytak pár napja... Anya azt mondta, hogy visszajön értem, amint megkapta a gyógyszert. - gyönyörű égkék szeme könnyektől csillogott, és látszott rajta, hogy ez a pár nap nagyon megviselte őt. Harryre néztem: tudtuk, hogy az anyukája már biztosan nem fog érte visszajönni.

- Te kaptál gyógyszert? - kérdeztem tőle kedvesen, közben magamban nemleges válaszban reménykedtem.

- A bácsi szurit akart adni de nem hagytam, mert tudtam hogy fájni fog. Meg fogok halni? - sírta a kislány, mire Harry gyengéden a mellkasára húzta őt, és simogatni kezdte a haját, hogy megnyugodjon.

- Dehogy fogsz meghalni... Nem lesz semmi baj, Kicsikém, gyere velünk és segítünk - mondta neki Harry, Anna pedig elég hamar megnyugodott a göndörke ringató karjaitól.

- A mama azt mondta hogy ne beszélgessek idegenekkel. De már annyira éhes vagyok - panaszkodott szemeit törölgetve, mire halvány mosoly ült az arcomra. Nagyon édes kis teremtés volt, de majd megszakadt tőle a szívem.

- Mi adunk enni, amíg a mama vissza nem jön. Nem bántunk, ezt megígérjük - mutattam fel neki a kisujjamat, mire ő apró kis kezecskéjével belém kapaszkodott. Felvettem őt az ölembe, meglepetésemre könnyebb volt, mint gondoltam. Átadtam Harrynek a fegyverem, mivel nem tudtam egyszerre két dologra figyelni.  

- Menjük vissza a laborba. Szólnunk kell Liamnek. - mondta Harry, majd már ki is lépett az ajtón. Csend volt, mint mindig, így gond nélkül visszaértünk a biztonságot nyújtó helyünkre. Bezártuk magunk mögött az ajtókat, így végre teljes biztonságban voltunk.

- Na, Nusikám, mit szeretnél enni? - kérdezte tőle mosolyogva Harry, én pedig csak néztem őket. Harry biztosan nagyon jó apa lenne, hiszen már most az ujjai köré csavarta Annát.

- Csokitortát! - tapsolt a kislány boldogan, mire Harry felkuncogott.

- Sajnos azzal nem tudok szolgálni, de van sajtos szendvicsünk! - húzott elő a táskából egy kis szendvicset, aminek a kislány csillogó szemekkel esett neki azonnal. Képzelhetem, mennyire lehetett már éhes szegénykém.

- Beszélek Liammel, mindjárt jövök. - suttogtam Harry fülébe, mire bólintott egyet, és tovább játszott a kicsivel. A folyosóra mentem, ahol leültem a legközelebbi padra, és beszélni kezdtem a walkie talkien keresztül.

- Liam, itt Lolo. Mi a helyzet? Vége.

- Még úton vagyunk, nincs semmi probléma, az utcák teljesen üresek. Megtaláltátok az anyagokat? Vége.

- Igen, megtaláltunk mindent. De találtunk még valamit. Pontosabban valakit. Vége.

- Hallgatlak. Vége.

- Egy körülbelül hét éves kislányt találtunk. Egészséges, elmondása szerint nem kapott injekciót. Harry épp most ad neki ételt. Vége.

- Átkutattátok az egész kórházat? Vége.

- Nem, csak a második szint feléig jutottunk. Kutassuk át teljesen? Vége.

- Érdemes lenne, igen. Lehet, hogy találtok még egészségeseket. Vége.

- A kislánnyal mit csináljunk addig? Nem tehetjük ki ekkora veszélynek. Vége.

- Fogalmam sincs, oldjátok meg. Vagy bezárjátok valahová, vagy magatokkal viszitek. Vége.

- Értettem. Akkor szerintem... - nem fejeztem be a mondatomat, mert a bejárati ajtón keresztül meghallottam egy hörgést, majd pár másodperc múlva dübörögni kezdett az a valaki.

- Lolo! Mi történt? - kérdezte Liam a vonal túlsó feléről, de én csak ledermedve álltam, várva, hogy mi fog történni. A hangok alapján egyre többen lehettek már, és be is törték az ajtót.

- Harry! Betörték az ajtót! - kiáltottam, majd azonnal visszaszaladtam a biztonságot nyújtó helységbe, és a lehető leggyorsabban bezártam az ajtót.

- Mi történt? - ugrott fel Harry ijedten.

- El kell torlaszolnunk az ajtót. Itt vannak a fertőzöttek! - mondtam neki minél halkabban, hogy Anna ne hallja, mire bólintott egyet, és azonnal az ajtóhoz kezdtük tolni a legnehezebb tárgyakat. Már hallottuk, ahogy dübörögnek, de szerencsére elég erősen tudtuk tartani az ajtót. Ordítások és verekedés zaja hallatszott kintről, újból kitört a szörnyű káosz, ami a nyugalom után szörnyen hangosnak és megállíthatatlannak hatott. Ha a bejárati ajtót be tudták törni... Akkor nagy bajban vagyunk, mert az egész épületben el tudnak rejtőzni, a védelmünknek pedig vége. Körülbelül tíz percig ostromolták az ajtót, mi pedig Harryvel teljes erőnkből tartottuk, hogy ne tudjanak bejönni. Már nem csak magunkra kellett gondolnunk, hanem Annára is. Aztán, a lökések lelassultak, míg végül teljesen fel nem adták. A hangok alapján továbbmehettek a folyosón, és ott törték be az ajtókat.

- Liam! Betörtek a kórházba! Már nem vagyunk teljes biztonságban, rengetegen vannak! Vége. - jelentettem rögtön Liamnek, aki azonnal válaszolt.

- Itt is elszabadult a pokol, bezárkóztunk egy házba, de itt is be akarnak törni! Vége.

- Úgy vettem észre, hogy erőszakosabbak. Nagyon vigyázzatok velük! Vége.

- Ti is. Majd jelentkezünk. Vége.

Akkor már elengedhettük az ajtót, ugyanis kezdett lecsendesedni a helyzet. Mikor visszamentünk Annához, ő csak összegömbölyödve sírdogált, így két oldalról öleltük át őt. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy kis család lettünk volna, de ez most nem volt ilyen egyszerű.

- Háromnaponta jönnek. Aztán egy nap pihenő. - motyogta maga elé a lány. Valójában nem mondott hülyeséget, a tapasztaltak alapján tényleg erre lehetett következtetni.

- Te hol rejtőztél el mielőtt ránk találtál volna? - kérdeztem tőle arcát simogatva. Már nem sírt, de szeme még könnyes volt.

- Az egyik fürdőszobában. Oda nem is akartak bejönni, csak egyszer. Elrejtőztem a zuhanyfüggöny mögé, de nem találtak rám. - mesélte. Elég okos kislánynak tűnt, teljesen egyedül hagyva túlélt már négy napot. Ez még nekünk is eléggé nehezen sikerült. Talán ha nem csinálnánk semmit napokig... - Álmos vagyok - hunyta le a szemeit fáradtan, és szorosabban ölelte át a térdét.

- Aludj csak nyugodtan, Kicsim, mi vigyázunk rád. - Suttogta neki Harry, majd karjaiba kapta őt, és leült vele a kiterített pokrócra. Engem is odahívott egy intéssel, mire mosolyogva lefeküdtem én is melléjük, így két oldalról öleltük Annát. Harry ránk terített még egy pokrócot, így tökéletes kényelemben érezhettük magunkat - már amennyi a kemény padlótól tellett. Elképesztő mennyire aranyosan törődött Annával, mintha csak a saját gyereke lenne. A kicsi pár percen belül szuszogni kezdett, ami azt jelentette, hogy elég könnyedén aludt el. Biztosan nagyon fáradt volt már, lehet, hogy napok óta nem pihent semmit. Mosolyogva néztem gyönyörű arcát, ahogy hosszú szempillái orcáit súrolták. Aztán tekintetemet Harryre vezettem, aki pedig engem bámult visszatartott mosollyal az arcán. Az egész annyira meghitt lett volna, ha nem ilyen körülmények között történik mindez.

- Meg kell csinálnunk az ellenszert minél hamarabb - suttogtam a lehető leghalkabban, ugyanis nem akartam Annát felébreszteni.

- Várjunk még egy picit - suttogta szemeivel a kicsire mutatva. Kis keresgélés után megfogta a kezem, szájához emelte és egy gyengéd csókot lehelt rá. Nem tudom mennyi ideig szemezhettünk, de tekintetem mintha beleolvadt volna smaragdjába, és nem akartam elnézni. Aztán mintha gondolt volna valamire, hirtelen felkelt Anna mellől, ügyelve arra, hogy ne ébressze fel, majd befeküdt mellém, és szorosan magához húzott. Halkan felkuncogtam ezen a rendkívül aranyos tettén, és ajkaimat beharapva bámultam tovább gyönyörű szemeibe.

- Tényleg el kellene kezdenünk az ellenszert. Így soha nem végzünk - nyújtottam ki rá a nyelvem, mire pimaszul elmosolyodott és hevesen megcsókolt. Csókcsatát kezdeményezett, amit én természetesen viszonoztam is. El sem tudom mondani, mennyire feltöltött pozitív gondolatokkal csak egyetlen érintése is, így már lassan a felhők felett éreztem magam. Hátamra döntött, ügyelve arra, hogy ne nyomjuk össze szegény Annát, és áttért nyakam csókolgatására.

- Harry! Kiskorúak is vannak itt - suttogtam neki kuncogva, mire morgott egyet, majd felhúzott maga után.

- Igaz hogy csak pár napja ismerlek... De megőrülök tőled - harapta be ajkát szexin, mire arcom már vöröslött. Ismét bekapcsoltuk a számítógépet, és munkához láttunk. Nem segített a gondolkozásban az, hogy kintről folyamatosan ijesztő és fájdalmas hangok szűrődtek be, és közben még a kislányra is figyelnünk kellett, hogy mikor ébred fel.

Viszont valami nem volt rendben az anyaggal, amit találtunk. Nem hatott a fertőzött vérre, így próbáltunk rájönni, mi lehet a probléma. A hosszú percekből órák lettek, az órákból pedig napok. Igen, nem túlzok, napok teltek el ebben az állapotban. Liamékkal sokat beszélgettünk a walkie talkien keresztül, ők elrejtőztek egy biztonságos helyre, mivel kint nem lehetett megmaradni, annyi fertőzött járkált. Mi sem mozdultunk ki abból a szobából. Amivel foglalkoztunk az a táplálkozás, tisztálkodás, Anna, és az ellenszer volt. Próbáltuk figyelmen kívül hagyni a kintről beszűrődő hangokat és zajokat, habár nem egyszer fordult elő, hogy be akartak törni hozzánk az emberek, de mindig sikerült visszaverni támadásukat. Az ajtó eléggé meggyötört állapotban volt már, attól féltünk, hogy még egy támadás, és sikerül betörniük a fémajtót. Anna a napokat szinte teljesen átaludta, vagy csak azzal töltötte idejét, hogy minket figyelt, ahogy dolgozunk. Vele is sokat beszélgettünk közben, kezdtem úgy érezni magam, mint egy családban - néha csak mosolyogva néztem az alvó Annát, viszont a kintről beszűrődő sikolyok és vérengzés zaja elrontotta ezeket a meghitt perceket is. Az ellenszer viszont nem működött. Megpróbálkoztunk mindennel, ami csak eszünkbe jutott, de nem történt semmi.

- Jobb ötletem nincsen - dörzsöltem meg az arcom fájdalmasan egy újabb sikertelen próbálkozás után, ugyanis kezdtem kétségbe esni. Papíron annyira egyszerűnek tűnt de a valóságban semmi sem volt olyan egyszerű, mint gondoltuk.

- Megoldjuk... Talán csak idő kell... - Harry próbált megnyugtatni, de nem igazán hittem neki. Nem is értek a sejtekhez, semmit nem tudok az orvoslásról, egyszerűen haszontalan vagyok.

- Harry, fél órája öntöttük össze őket, valaminek már történnie kellett volna! Nem tudom, hogy mit tehetnénk még, reménytelen az egész. Meg fogunk halni, a kinti őrültek meg fognak ölni minket, és nem tehetünk semmit! Ez az egész egy katasztrófa! - akadtam ki teljesen, és levágtam magam az egyik sarokba, majd tenyerembe temettem az arcom. Elegem volt ebből az egészből, a folyamatos stressz és félelem teljesen kikészített már. Nem tudhattam, hogy mikor jön el a felmentő sereg, hogy mikor támadnak ránk és azt sem, hogy mikor esik áldozatul egyik társunk. Megeredtek könnyeim, mikor megéreztem Harry ölelő, erős karjait körém fonódni, és keservesen zokogni kezdtem. Csak haza akartam menni, és elfelejteni ezt az egészet.

- Nem lesz semmi baj. Túléljük ezt az egészet, még ha nem is sikerül megcsinálnunk az ellenszert. Amint a többiek visszaérnek, elbújunk egy biztonságos helyre, és addig ki nem mozdulunk onnan, ameddig nem jönnek értünk. Addig is vigyázok rád még az életem árán is, ígérem. - suttogta fülembe, miközben hátamat simogatta, hogy sikerüljön megnyugodnom. Kedves szavaira még több könnycsepp gördült le az arcomon. Egy pillanatra bevillant a fejemben egy kép, Harry holttestéről. Nem akartam, hogy bármi baja is legyen, előbb vállaltam volna önként a halált, minthogy végignézzem, ahogy meghal. - Tudom, hogy erős vagy Lolo, ne add fel most, kérlek - igaza van. Nem szabad feladnom, mert itt ez a csodálatos srác, akit szeretek - és aki reményeim szerint viszont szeret - , a helyiség másik felében pedig egy gyönyörű kislány alszik, akit muszáj megvédenünk. Nem lehetek önző, le kell nyelnem a problémáimat,  túl kell lépnem, és a körülöttem lévőkre koncentrálnom. Vettem egy hatalmas levegőt, és letöröltem könnyeimet. Nem adom fel, küzdök, amíg csak bírok. 

- Igazad van, nem adhatom fel. - bólogattam határozottan, és mélyen szemébe néztem. Arcán halvány mosoly ült, de szemében erős aggodalmat és bizonytalanságot láttam. - Sikerülni fog az a nyamvadt ellenszer, és minden rendbe fog jönni. - győzködtem inkább magamat, mint őt, habár legbelül még mindig voltak bennem kételyek.

- Na ez az én Lolom - mosolygott rám szélesen, mire halkan összepacsiztunk, majd udvariasan felhúzott magával, és visszatértünk a munkánkhoz. A pár nap alatt nagyon jól összecsiszolódtunk minden tekintetben, elérte, hogy jól érezzem magam ilyen körülmények között is, és mindig tartotta bennem a lelket. Teljesen belezúgtam, habár kapcsolatunk nem volt normálisnak mondható, éreztem a szeretetét, mikor hozzám beszélt, akármit is mondott - azt hiszem, emiatt nem őrültem még meg. Ha jól számoltuk az időt, akkor volt még pár óránk, amíg tart ez a szörnyű állapot, aztán a fertőzöttek ismét elbújnak - ennek az okára nem sikerült még rájönnünk, de még abban sem voltunk biztosak, hogy ez így fog történni.

- Liamék nem fognak visszaérni egy nap alatt. Viszont kellene kaját szereznünk, mert hamarosan el fognak fogyni a készleteink. - mondtam Harrynek, miközben ő az ellenszeren agyalt, én pedig csak elmerengtem. Ha jól számoltuk, akkor már csak pár óráig tarthatott a káosz és a nyugalomnak kellett következnie.

- Nagyon kell majd sietnünk, és magunkkal kellene vinnünk majd egy injekciót az ellenszerből. Ha összefutnánk egy lebénult, nyugodt fertőzöttel, kipróbálhatnánk rajta. Lehet, hogy emberi sejtek között máshogyan hat. - mondta Harry, mire bólintottam. Össze is pakoltuk egy kicsit a cuccainkat, hogy ha a csend beáll, azonnal indulhassunk. Anna idő közben felébredt, aranyosan kidörzsölte szemeiből az álmot, majd csak figyelt minket, ahogy pakolgatunk.

- Miért pakoltok? - kérdezte halkan, álmos hangon. Az utóbbi napokban nem sokat beszélt, ezért meg is lepődtünk, amiért kérdezett tőlünk.

- Mert kimegyünk majd bevásárolni. - guggoltam le mellé, és kisimítottam arcából aranyszőke haját.

- Én nem megyek - keresztbefonta maga előtt karjait, és dühös arccal nézett rám.

- Kicsim, nem fogunk egyedül itt hagyni, veszélyes, tudod - mosolyogtam rá halványan, de ő csak megrázta a fejét.

- Nem! Én megvárom a Mamit! - makacskodott, mire segítségkérően néztem Harryre, aki csak fáradtan felsóhajtott. Mindketten szörnyen fáradtak voltunk, napok óta nem aludtunk, és Anna makacskodása egyáltalán nem könnyítette meg a dolgunkat. Egyedül semmiképp nem akartunk kimenni, viszont muszáj volt élelmet szereznünk.

- Nusikám, visszahozunk anyunak, aki majd hálás lesz nekünk, amiért mi vigyázunk rád helyette. - Harry is letérdelt mellém, és mosolyogva beszélt a kicsihez, aki még mindig gonosz és haragos arccal bámult ránk.

- Nem! Nem! Nem! - rázta a fejét, és elfordult tőlünk. Hihetetlen, mit tesz egy kisgyerekkel az ilyen helyzet, és ebben az volt a legrosszabb, hogy nem is tudtuk, mit tehetnénk. Általában kedves és aranyos volt, viszont természetére a makacsság nagyon jellemző volt, amivel nem igazán tudtunk mit kezdeni.

Otthagytam őt Harryvel, ugyanis ő sokkal jobban tudta kezelni a kicsit, addig én még bepakoltam a maradék dolgokat. Ahogy hallottam, Harry nem járt sikerrel, és Anna továbbra is makacskodott. Aztán a folyosóról szörnyen hangos női sikoltásokat hallottunk, mire befogtam a fülem. Egyszerűen már nem bírtam hallgatni a sikolyokat, főleg nőktől, akiket valószínűleg éppen akkor gyilkoltak meg.

- A mama úgyis értem jön. - olvastam le Anna szájáról a szavakat, majd Harry kétségbeesett arcára vándorolt tekintetem. Sírhatnékom volt, még úgy is hallottam a sikolyokat, hogy be volt fogva a fülem. Nem értem, hogy a kislány hogy bírta idegekkel ezeket a hangokat, úgy tűnt, neki fel sem tűnnek... Vagy már csak én képzelődök? Szemeimbe könnyek gyűltek, de inkább csak összeszorítottam őket, és vártam, hogy a sikoltások véget érjenek. Lerogytam a földre, és dülöngélni kezdtem. Vártam, hogy csend legyen, de nem lett, a sikolyok egyre hangosabbak és hangosabbak lettek, akármennyire is szorítottam a tenyerem a fülemhez. Nekem is sikítani lett volna kedvem, ordítani, ahogy csak torkom bírja. Aztán megéreztem ahogy Harry átkarol, és szorosan ölelésébe von. A sikolyok nem szűntek meg, de már nem tapasztottam füleimre kezemet. Léptek és ordibálás hallatszott még a sikolyok mellett, valamint Harry suttogását hallottam még. Próbáltam inkább rá koncentrálni.

- Mindjárt vége, Lolo. Itt vagyok, ne félj. Téged nem bánthatnak. - könnyeim megállás nélkül folytak, és akkor összetalálkozott a tekintetem Annáéval. Csak bámult rám, nem csinált semmit, arcán egyetlen érzelem sem tűnt fel. Pár perc múlva a sikolyok halkulni kezdtek, míg teljesen el nem hallgattak. Végre eljött a csönd ideje, a nyugalom átvette a hatalmat. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és letöröltem könnyeimet.

- Vége van, Gyönyörűm - suttogta Harry, majd egy apró puszit nyomott a homlokomra. Még pár percig öleltem őt, hogy teljesen megnyugodjak, aztán felkeltünk a földről, és felkaptuk a táskánkat. Már egyetlen neszt sem hallottunk kintről, így úgy gondoltuk, ideje indulni. Elpakoltuk a dolgokat az ajtó elől, majd felkaptam az ölembe Annát - aki rögtön kapálózni és sikítani kezdett -, majd kilestem a folyosóra. Nem láttam semmit, csak összekapart, véres falakat és húscafatokat. Eléggé undorító volt, de próbáltam nem belegondolni, hogy mi történhetett.

Gyorsan kiléptünk a teremből, majd bezártam magunk mögött az ajtót. Anna folyamatosan üvöltött, sikítozott, és a szívem megesett rajta, de tudtam, nem tehetünk mást, nem hagyhatjuk egyedül. Aztán hirtelen lépteket hallottunk a folyosó végéről,  így befogtam Anna száját, aki meglepetten nézett, hogy mi történik. Szívverésem kétszeresére gyorsult, ahogy odavilágítottunk az elemlámpánkat, és egy tépett hajú, koszos nőt láttunk, akinek szemei alatt sötét karikák húzódtak, és a fél arca sebes volt. Egy pillanatig csak lefagyva állt, aztán elkezdett sikítani, és megindult felénk. Harry elkapta a karom, jelezve, hogy futnunk kellene.

- Mama! - kiáltott Anna boldogan, mire a nő megállt, és érdeklődve nézett a kislányra, aki még jobban kapálózott a kezemben. Nem hagyhattam, hogy elmenjen, ki tudja, mit tett volna vele az anyja. 

- Az ott a mamám! Engedj el! - sikított, én pedig kérdően néztem Harryre, akinek fogalma sem volt, hogy mit kellene tennünk. Közben a nő csak állt, és kitárta a karját. Úgy döntöttem, nem fogom visszaadni az anyjának Annát, ezért Harryre nézve futni kezdtem. Anna hangosan sikított a kezemben, és kalimpált teljes erejéből, ezzel teljesen összerugdosva engem, de nem érdekelt az a pár seb, ha meg tudtam védeni Annát. Óvatosan hátra néztem, és szörnyen megijedtem, ugyanis a nő már csak két méterre volt tőlünk, eszméletlen sebességgel követett minket futva.

Harry is észrevette ezt, és a fegyverét a nő felé tartotta. Nem tudtam, mit tervez, mivel még egyikőnk sem ölt embert - még fertőzöttet sem.

Az anyuka egy hatalmasat sikított, majd a hátamra vetette magát, ennek köszönhetően Annát a levegőbe tartva elestem. Harry azonnal kikapta a kezemből a kislányt, én pedig megakadályoztam, hogy a nő belém harapjon. Elképesztő, mekkora erő volt benne, úgy harcolt, mint egy erős férfi - de én sem adtam fel, küzdöttem teljes erőmből, ugyanis nem csak az én életem múlt ezen. Harry nem tudta lelőni a nőt, ugyanis folyamatosan változott a helyzetünk, kérdő volt, hogy engem lő le helyette, ezért inkább eldobta a fegyverét, letette Annát, és segített nekem. Mindez körülbelül két másodperc volt, annyira gyorsan történtek az események, hogy fel sem tudtam fogni abban a pillanatban. Harry simán leterítette a nőt a földre, aki csak sikoltozott és ordibált mindenféle értelmetlen szót. Nehezen tudtam csak feleszmélni, ugyanis két másik fertőzött jelent meg a semmiből, akik egy pillanat alatt oda is értek hozzánk, és azonnal felkapták Annát. A másik férfi pedig úgy gondolta, hogy engem akar megenni, így felém közeledett. Nem tudtam mást tenni, előrántottam a fegyvert, majd meggondolatlanul meghúztam a ravaszt. A golyó egyenesen a férfi mellkasába fúródott, aki megtántorgott, majd mellkasára kapta a kezét, és ismét rám nézett.

- Arghkdwq! - kiáltotta és rám vetette magát. Ütöttem, karmoltam és rúgtam, ahogyan csak tudtam, ám a férfi erősebb volt, teljesen leterített a földre.

- Harry! - kiáltottam reménytelenül, ugyanis egyre úgy tűnt, a férfi hamarosan jóllakik velem. A szívem hevesen vert, izomzatom kezdett fáradni, a férfi viszont továbbra is a vacsoráját képzelte a fejem helyére. Próbáltam bevetni a férfiasságba való hatalmas rúgást, de nem használt semmit, még csak össze se rezzent tőle. Aztán pár pillanattal később a rám nehezedő nyomás kisebb lett, míg teljesen el nem tűnt, és a férfi el nem repült rólam. Gyorsan felpattantam, és akkor láttam, hogy az én ellenfelem, és Anna anyukája verekedtek össze. Harry azonnal megragadta a karom és maga után húzott ki az ajtón, és futva tettünk meg még pár utcányi távot. Kifulladva fordultunk be az egyik sarkon, majd a falnak támaszkodva pihentünk meg.

- Egyben vagy, Lolo? - kérdezte Harry azonnal, majd végignézett rajtam, sebet kutatva. Egyedül a karomban éreztem fájdalmat, de nem emlékeztem, hogy valamelyikük megharapott volna.

- A karom fáj egy picit, de nem vészes. És te? - tapogattam meg mellkasát, harapást keresve, de nem találtam semmit, csak szakadásokat a pólóján.

- Minden rendben. Te jó ég, elvitték Annát! - kapott a fejéhez, és idegesen a hajába túrt. - Mondanám, hogy menjünk vissza és keressük meg, de valószínűleg már... Már mindegy lenne - mondta megtörten, nekem pedig könnyek kezdtek folyni az arcomon. Ez az egész már túl sok volt, az elmémben megjelent a kislány szétszaggatott teste, és a kép, ahogy egy férfi elfogyasztja őt, egyszerűen csak bőgni lett volna kedvem. Harry láthatta rajtam, hogy eléggé kikészültem, és szorosan magához vont.

- Ne is gondolj rá. Csak felejtsd el. Figyelj, tudom, hogy ez most nehéz, mert már egészen kezdtük megkedvelni Annát... De próbálj meg úgy gondolni rá, hogy meg sem történt, rendben? - suttogta nyakam bőrébe, ezzel cirógatva azt, mire bólintottam.

- Megmentettél - suttogtam neki, visszaemlékezve arra a pillanatra, mikor felrángatta rólam a férfit és a nőnek dobta. - Köszönöm - mellkasába fúrtam arcom, és olyan szorosan öleltem magamhoz ahogy csak tudtam. Annyira hálás voltam azért, amiért itt volt mellettem, és folyamatosan támogatott. Nélküle már rég elvesztettem volna a fejem- szó szerint is.

- Megígértem, nem igaz? - kuncogott mélyen a szemembe nézve gyönyörű íriszeivel, mire halvány mosoly ült az arcomra, és egy hosszú csókot nyomtam telt ajkaira.

Úgy döntöttünk, hogy maradunk eredeti tervünknél, és keresünk egy élelmiszerboltot, így hát elindultunk. Egészen addig fel sem tűnt, de a helyzet rosszabb volt, mint napokkal ezelőtt. Holttestek bűzölögtek, melyek eléggé meg voltak szaggatva, körülöttük tócsákban a vér és felfordulás mindenhol. Felfordult a gyomrom, így inkább Harryre bámultam, mert sokkal jobb látványt nyújtott.

- Miért bámulsz rám? - kérdezte féloldalas mosollyal az arcán, mikor már vagy fél perce nem vettem le róla a szemem.

- Mert sokkal jobb látvány vagy mint a körülöttünk lévő hely - motyogtam, mire felkuncogott, és összekulcsolta ujjainkat. Azt az élelmiszerboltot kerestük, amelyről Liam beszélt, így bejártunk pár háztömböt. Ahogy gondoltuk, egy lélek sem járt az utcákon, csak halottak és testrészeik töltötték meg a teret.

- Ha hamar megszerezzük, amit kell, talán még aludhatnánk is, amíg nyugalom van. Már vagy négy napja egy percet sem aludtunk - mondta Harry, mikor az utca másik oldalán megláttunk egy boltot.

- Már én is zombinak érzem magam - kuncogtam, mire elmosolyodott. Beléptünk a boltba, ahol természetesen sötétség volt, mint az egész városban, így elemlámpával világítottuk meg a helyet. Gyorsan meggyőződtünk arról, hogy biztonságban vagyunk, majd kutatni kezdtünk a polcokon. Pontosabban az üres polcokon kutattunk élelem után, de nem találtunk semmi használhatót. A hely már ki volt fosztva.

- Menjünk tovább, keressünk egy másik boltot. Itt nem lesz semmi. Még elemek sincsenek. - suttogta Harry lehangoltan, majd már kint is voltunk a sötét utcán. Szemem már eléggé hozzászokott a sötétséghez, pedig három napig folyamatos fényben voltunk a kórházban. Nem tudtuk, merre lehet még egy élelmiszerbolt, így csak elindultunk egy irányba, hátha sikerül hamar találni egyet. Halkan beszélgettünk mindenféle semmiségekről, a vírus összetevőiről, erről az egészről.

- Harry én ezt annyira nem értem... A legutóbbi próbálkozásunknak sikerülnie kellett volna egyszerűen már nem látok más lehetőséget, hogy mit kellene megpróbálnunk. - magyaráztam neki.

- Igazad van... De biztosan valamit elrontottunk. Talán a vérrel van a baj. Lehet, hogy Ryan vérében van valami, ami ellenáll neki... Vagy én nem is tudom, ez már túl bonyolult. - sóhajtott. A közelünkben kertes lakóházak kezdtek sorakozni, így tanácstalanul álltunk meg a kereszteződés közepén. - Kellene egy térkép, vagy valami, mert így sokáig fog tartani... - motyogta Harry, majd szájához emelte a Walkie Talkiet. Liamékkal már előre megbeszéltük a terveket, ők a fegyverboltot "fosztották" ki.

- Liam, itt Harry. Nem találunk élelmiszerboltot. Vége.

- A kórház melletti utcában van... Keleti irány. Vége.

- Ott már voltunk, de teljesen üres volt. Kellene egy másik hely. Vége.

- Két háztömbbel arrébb van egy elég nagy szupermarket, a másik irányban. Ott biztosan lesznek még cuccok, az egész épület három emeletes. Vége.

- Rendben, köszönjük, Liam. Nálatok mi a helyzet? Vége.

- Hamarosan a fegyverbolthoz érünk, még két utca. A kislánnyal mit csináltatok? Vége.

- Öhm... Nos ő... Már nincs velünk. Megleptek minket. Vége.

- Hogy érted? Mi történt? Vége.

- először csak az anyja volt ott, aki erőszakkal el akarta tőlünk venni, majd jött két férfi és elhurcolták őt. Mi is majdnem odavesztünk, sajnos nem tudtuk megmenteni őt. Vége.

- Megsérültetek? Vége.

- Szerencsére csak karcolásokat szereztünk. Vége.

- Akkor rendben. Vigyázzatok magatokra, nekem mennem kell. Vége.

- Rendben, ti is. Köszönjük, Liam. Vége.

- Rendben, akkor induljunk - mondtam Harrynek, amint eltette a készüléket, majd megfordultunk és a kórház felé vettük az irányt.

- Azért én kicsit tartok attól, hogyan fogunk visszamenni a kórházba. Hiszen a fertőzöttek közül egy sem ment ki az utcára, miután betörtek hozzánk. - mondta Harry, mire a számat rágva bólintottam. Nehéz helyzetben vagyunk.

- A szupermarket is húzós lesz, ki tudja, mi vár ránk a második és a harmadik emeleten... Remélem hogy a fölszinten minden lesz amire szükségünk van, mert nincs kedvem összefutni az emberekkel. - sóhajtottam. Már előre tartottam attól, ami ránk várt. Már egy hete vagyunk teljesen magunkra utalva, kezdtem belefáradni, a mai események pedig csak rátettek még egy lapáttal.

- Nagyon vigyáznunk kell. Mondjuk azért arra kíváncsi lennék, hogy mikor ilyen csendesek, megtámadnak- e minket vagy sem. Habár az előbbiből kiindulva...

- Szerintem inkább ne tapasztaljuk meg ezt mégegyszer. - a kórházhoz értünk, tehát onnan már csak két háztömb várt ránk. A sötétség miatt eléggé meg kellett erőltetnünk szemeinket, mivel nem igazán tudtuk leolvasni a táblákat. Vagy egy órán keresztül keresgélhettünk a szupermarket után, mikor már kezdtük feladni.

- Na jó, ezt nem hiszem el, már mindent végigjártunk, itt kell lennie valahol. Ha nem... - hirtelen megálltam a beszédben, mikor az út túloldalára néztem, az épület második emeletére. Hatalmas felirattal volt kiírva az a sok minden, ami kapható volt az áruházban. - Megtaláltuk! - kiáltottam fel boldogan, mire Harry is felnézett az épületre, majd kitört belőle a nevetés.

- Hogy lehetünk ilyen szerencsétlenek? - röhögte, majd derekamnál fogva magához húzott, és így indultunk el megszerezni a dolgainkat. Az ajtó természetesen zárva volt - aminek örültünk, mert ez feltételezhetően azt jelentette, hogy nem jártak még itt fertőzöttek, tehát nem kell tartanunk tőlük. Csak egyszerűen kitörtük az üveget, aminek köszönhetően normális esetben megszólalt volna a riasztó, de mivel nem volt áram, így ezt szerencsére megúsztuk.

- Rendben, kelleni fog egy rakat elem és zseblámpa, rengeteg étel-ital, tisztálkodó szerek... - sorolta. Ha jobban belegondolok, már vagy három napja nem is fürödtünk, így nem is volt rossz ötlet a tisztálkodó szerek beszerzése.

- Aztán bemegyünk az egyik házba, és lefürdünk. Legalábbis én biztosan, mert olyan mocskos vagyok mint valami disznó - Harry felnevetett kijelentésemen, majd végignézett rajtam.

- Hát, nekem disznóként is bejössz. - mondta, mire egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

- Rendben akkor már soha többet nem fürdök, ha ennyire bejön neked - nyújtottam ki rá a nyelvem.

- Pusztulni fognak érted a férfiak - röhögte, mire homlokomra csaptam a fájdalmas vicce miatt. Az utóbbi napokban elég sok ilyet kaptam tőle, ezek teljesen lefárasztottak, de nagyon imádtam mikor viccelődni próbált. A legfelső emeltre mentünk, ugyanis úgy gondoltuk, jobb, ha előbb felfedezzük a helyet, aztán kezdjük meg a "bevásárlást". Meglepetésünkre a felső emelet nem bevásárlóközpont volt, hanem hotel-részleg. A hosszú folyosóról 10 szoba nyílt, melyek közül egyikbe be is lestünk.

- Hű. - suttogtam, mikor beléptem a hálószobába, ugyanis az a sötétség ellenére gyönyörű volt. Nem volt romos a fal, mint a belvárosban és a kórházban, olyan tiszta volt, mintha teljesen új lett volna. - Nem költözünk be ide? - kuncogtam, majd lustán rádőltem a puha ágyra és szétterültem azon.

- Ha tudnánk szerezni egy hatalmas létrát, amit bármikor kiengedhetünk az ablakon, akkor beleegyeznék - mondta Harry, miközben biztos ami biztos, bejárta az egész teret. Az ágy mellett falon egy másik ajtó volt, ami a fürdőszobához vezetett. Minden tiszta és biztonságos volt, így rögtön kényelmesebben éreztem magam.

- Még törülköző is van - állapítottam meg vidáman, mikor az éjjeliszekrényre pillantottam. - Harry, én lefürdök gyorsan. Addig őrködj. - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, mire ő felnevetett, és beengedett a fürdőszobába. Furcsa volt sötétben fürödni, de az elemlámpát csak letettem a mosdókagylóra, hogy valamennyi fény mégis legyen. El sem tudom mondani, mennyire jól esett a meleg víz, az egyetlen szerencsém az volt, hogy nem áramhoz volt kötve a víz melegsége. A kis ajándék szappannal megmostam testem, valamint hajamat is végre megtisztítottam a szennyeződésektől.

- Tudod mi lenne tökéletes? - kérdezte Harry az ajtó túlsó feléről.

- Mi lenne az? - kérdeztem vissza, miközben leöblítettem a habot fejem tetejéről is.

- Ha ott lennék veled a víz alatt - felkuncogtam perverzségén, de legbelül én is erre gondoltam, bevallom, jó lett volna vele együtt fürdeni, de biztonsági okokból nem lett volna túl okos döntés. Gyorsan megtörülköztem, majd a tükörben megnéztem magam. Elképesztő, hogy egy hét alatt mennyit változtam. Annak ellenére, hogy a zuhany feltöltött, mégis szemeim alatt sötét karikák húzódtak az alváshiány miatt, vállaimon és karjaimon pedig karmolások nyomai látszódtak, valamint egy picit fogytam is - hát igen, nem ettem túl sokat az elmúlt héten. Tiszta ruhákat kaptam magamra, hajamat pedig próbáltam a törülközővel szárazra törülni, habár nem igazán sikerült. Fogat mostam - habár azt szerencsére minden nap sikerült elintéznünk -, majd Harryvel helyet cseréltünk, ő is elment fürdeni, én addig az ágyra vetettem magam, és enyhén vizes tincseimet befontam, hogy ne zavarjanak. Végigdőltem az ágyon, és hallgattam a Harry által folyatott víz csobogását. Lehunytam szemeimet, és egy szebb világba képzeltem magam, ahol nincsenek fertőzöttek, nincs a vírus, és nincsenek a városok búra alatt. Egy pillanatra el is hittem, hogy egy tökéletes helyen vagyok, de aztán megéreztem egy gyengéd simítást az arcomon, mire felpattantak szemeim és a lehető leggyorsabban felültem. Nem kellett volna, ugyanis tökéletesen hatalmas sebességgel egy kemény fejnek ütköztem.

- Áu! - sziszegtünk egyszerre a fejünkhöz kapva.

- Ne haragudj Harry, csak annyira megijedtem! - kértem tőle bocsánatot továbbra is a fejemet dörzsölve, mire csak mosolyogva megrázta a fejét. Hiába, ha az ember egy hete folyamatos veszélynek van kitéve, automatikusan védekezik. Én is ezt tettem szegény Harryvel, akinek most egy hatalmas pukli nőtt a homloka és a haja találkozásánál. Fájdalmasan dörzsölte a fejét az ágy szélén ülve, habár féloldalas mosolyából tudtam, csak megjátssza a fájdalmat. Odakúsztam hozzá, és egy apró puszit leheltem a kis puklira.

- Fáj még? - kérdeztem tőle arcán végigsimítva, miközben magamban megállapítottam, hogy megborotválkozott.

- A gyógypuszi segített, köszönöm - válaszolta elképesztően aranyos mosollyal az arcán, majd ő is adott egy gyógypuszit fájó fejemre.

- Harry... Nem lehetne, hogy alszunk egyet ebben a puha ágyban? - kérdeztem tőle boci szemekkel, mire felkuncogott, és átölelve engem ledöntött az ágyra.

- Fél órát megengedek talán - mosolygott, mire hálásan néztem rá, és mellkasát használva párnának lecsuktam szemeimet. Elképesztő mennyire jó érzés volt végre egy kis nyugalomban lenni, ölelő, biztonságot nyújtó karjaiban. Pár pillanatig még agyaltam, hogy biztosan jó ötlet ez, de már el is ragadott az álmok világa.

Egy érintésre keltem, majd Harry dörmögő hangja hatására nyitottam ki szemeimet.

- Lolo... Elaludtunk - kuncogott, valószínűleg ő is épp akkor kelt fel, amikor én. - Te jó, ég, három óra telt el - csodálkozott karórájára nézve, mire számat rágva gyorsan feltápászkodtam és vállamra kaptam a táskám. Csak pár pillanatnak tűnt az a három óra, viszont nyerhettünk egy kis energiát.

- Akkor siessünk, hamarosan újból előjönnek a fertőzöttek. És ki tudja, milyen éhesek lesznek - mondtam, mire ő bólintott és követett engem. Ez alatt a három óra alatt már megszáradt a hajam, így menet közben gyorsan ki is engedtem a fonatot, a hajgumit pedig a csuklómra tettem, mert gondoltam, később még életet fog menteni.

A földszinten feltáraztunk mindenből, konzerves ételekből, tisztasági szerekből, gyógyszerekből,  meg körülbelül minden olyan dologból, ami kellhet, így már teljesen felszerelkezve, nehéz táskákkal beszéltük  meg a következő terveket.

- A kórházban nagyon sokan lesznek, és az ajtó is be fog törni... Nem hagytunk ott semmi lényegeset, és szerintem az ellenszerrel sem tudunk többet kezdeni. Szóval... Szerintem csatlakoznunk kellene a többiekhez, aztán már csak várni, hogy értünk jöjjön valami felmentőcsapat.

- Egyetértek. De a többiek napokra vannak tőlünk. Minimum négy nap múlva láthatjuk őket, ha szerencsénk van. Kell keresnünk addig egy helyet. - tanácsoltam, mire Harry bólintott, majd az adóvevőn keresztül szólt Liamnek.

- Liam, itt Harry. Vége.

- Mondjad, épp a fegyverboltban vagyunk. Vége.

- Mi itt végeztünk, a kórházba nem tudunk visszamenni, az ellenszer kész van, de nem tudjuk, hogy működik-e, a tesztvérrel nem működött, de többet nem tudunk tenni érte. A másik dolog pedig hogy a fertőzöttek ellepték a kórházat és veszélyes lenne visszamenni. Arra gondoltunk, hogy megkeresünk titeket, és pár nap múlva csatlakozunk hozzátok. Ti mit terveztek? Vége.

- Nos, nekünk ez teljesen megfelel, itt mindjárt végzünk, aztán elindulunk a kórház felé. Majd félúton valahol csak összefutunk... Vége.

- Rendben. A városközpont az körülbelül félúton van, elindulunk arrafelé. Vége.

- Oké, mi is arra fogunk menni. Vigyázzatok magatokra, elvileg már csak pár óra. Vége.

- Igyekszünk. Legyetek figyelmesek. Mi elindulunk. Vége.

És már indultunk is. Az épületből kiérve megcsapott minket a hullaszag, valamint a hideg, ugyanis ahogy már észrevettük, a hőmérséklet egyre csökkent - ezért is szereztünk be meleg ruhákat és takarókat.

- Nem fázol? Egyre hidegebb van. - állapította meg Harry, miközben végigsimított libabőrös, csupasz karomon, ugyanis rajtam csak egy ujjatlan póló volt.

- Picit hideg van de majd felveszem a pulcsimat... A táska legaljáról - kuncogtam vállat vonva, mire szó nélkül levette magáról pulcsiját és belebújtatott, így rajta már csak egy hosszú ujjas sima fekete póló volt.

- Köszönöm - mosolyogtam rá, mikor már feladta rám a nagyon nagy pulcsit. A kézfejemen csak tíz centivel nyújt tovább és körülbelül combközépig ért, de már egyáltalán nem fáztam, még szívemet is felmelegítette Harry figyelmessége. - Így meg te fogsz fázni - mondtam neki, mire csak nemtörődöm stílusban megvonta a vállát és egy puszit nyomott a homlokomra. Na jó, nem túlzok, ha azt mondom, hogy ebben a fél percben teljesen elolvadtam tőle.

- Ha minden jól megy már csak egy hét és értünk jönnek... A felén már túlvagyunk. - mondta Harry sóhajtva, mire kattogni kezdett az agyam azon, hogy az egy hét alatt még mennyi minden történhet. Nagyon reméltem, hogy mindannyian épségben megússzuk ezt a hetet, és sikerül hazajutnunk egészben.

- Csak lenne már vége. - néztem rá reménykedve, mire egyetértően bólintott.

- Igen, és végre elvihetlek vacsorázni. Komolyan, jobban várom, mint azt, hogy hazaérjünk - kuncogott szégyenlősen, és egy kis pírt is felfedeztem az arcán. De édes!

- Juj, ne is emlegess vacsorát, már egy hete konzerveken élünk, hiányolom a főtt kaját. - fogtam meg a hasam nevetve.

- Csak képzelj el egy kis spagettit. Uh, ölni tudnék most egy tál isteni finom spagettiért. - ábrándozott Harry, mire fájdalmasan néztem rá. Játszik az idegeimmel.

- Szerezz kettőt, és a tiéd vagyok. - röhögtem, mire egy pillanatra elgondolkozott, majd megláttam valamit megcsillanni a szemében.

- Megoldom. - mondta, mire felnevettem, és belékaroltam, vállának döntve a fejem.

- Ha jobban belegondolunk, nem is kell hozzá spagetti. Csak te, meg hogy túléljük ezt a hetet. - mondtam, és azt kívántam, hogy ez minél előbb történjen meg. Teljesen beleszerettem ebbe a fiúba, és nélküle nem is lett volna kedvem hazamenni.

- Én már itt vagyok - kacsintott rám pimaszul, mire kinyújtottam rá a nyelvem, amit ő egy gyors mozdulattal azonnal kitulajdonított magának, és egy hosszú, forró csókot formált mozdulatából. Megálltunk az út közepén, ami egy átlagos napon elég furcsának tűnt volna, és eléggé megbámultak volna minket az emberek, de így, a kihalt utcán nem volt ezzel semmi baj. Imádtam, ahogy csókol, egyre többet és többet akartam belőle, egyszerűen nem tudtam betelni vele. Óvatosan puha tincsei közé túrtam, ő pedig gyengéden végigsimított oldalamon, egészen a derekamig, majd körém fonta karjait, ezzel közelebb húzva magához - már amennyire ez fizikailag lehetséges volt. Csókcsatánkat azzal fokozta, hogy egy gyors mozdulattal ölébe kapott, és combom alatt megtámasztott, én pedig dereka köré kulcsoltam lábaimat. Hosszú, tökéletes percekig voltunk ebben az állapotban, majd visszakerültem a földre, és úgy néztem fel gyönyörű smaragdjaiba. Huncut mosoly ült arcán, és ezt meg sem próbálta rejtegetni. Felkuncogtam aranyos látványán, ám ezt a tökéletes pillanatot egy váratlan sikoly szakította meg.

Mindkettőnk arcáról lehervadt a mosoly, helyét ijedtség vette át. Harry gyorsan ujjait enyémekre kulcsolta, és már maga után is húzott. Futottunk, próbáltunk egy biztonságos helyet keresni, ugyanis úgy sejtettük, hogy a fertőzöttek ismét előbújnak, és ez pár másodpercen belül be is igazolódott. A házakból kitódultak a fertőzöttek, hol egymást tépték, hol pedig csak futkároztak és ordibálták, kész káoszt alakítva ezzel. Hamar ránk vetették szemüket, ugyanis pár pillanaton belül már egy csapat férfi kezdett üldözni minket, és rohantak utánunk, mi pedig szedtük a lábunkat, ahogy csak bírtuk. Aztán egy pillanat alatt elvesztettük a fejünket. Egy kis zsákutca felől egy férfi Harryre vetette magát, aki ennek köszönhetően elesett, és birkózott a fertőzöttel. Hirtelen meglepődöttség miatt azt se tudtam mit csináljak, ugyanis mögöttünk egy egész csapat közelített felénk, Harryt pedig meg akarták enni, egyszerűen leblokkoltam. Ez az egész csak egy másodperc volt, míg olyat láttam, amit a legrosszabb rémálmomban sem akartam volna látni. A fertőzött azonnal megharapta Harryt.

------------------------------------------------------

Halihó :D

Itt is vagyok a következő résszel, ami szintén elég hosszú lett az első részekhez képest, de máshogy értelmetlennek tartottam a szöveg tagolását. Most már majdnem biztos vagyok benne, hogy két rész van még hátra, abból az egyikkel már majdnem kész vagyok, hiszen tegnap sikerült az egész éjszakát átírnom. Ne nézzetek hülyének, ilyen az, mikor van ihletem és kedvem írni. :D 

Nagyon remélem, hogy tetszett nektek ez a rész, és hogy a következőek is fognak tetszeni.

Igyekszem sietni a folytatással, amint befejezem a történetet, már ki is rakom a 7. részt, ami lehet hogy pár nap múlva be is következik, szóval figyeljétek az oldalt. Esetleg ha úgy tartja kedvetek, iratkozzatok fel, vagy írjátok le a véleményeteket kommentben. 

Love you all,

Lottie

A vírus | 5. Rész

"Teljes erőnkből rángattuk a rácsot, ordítottunk segítségért, de nem történt semmi. A rács egy centit se mozdult, a támadóink pedig már csak pár méterre voltak tőlünk. Kétségbeesetten pillantottam Harryre, de ő sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Akkor tudatosult bennem, hogy mindjárt meghalunk. "

.... Aztán meghallottam, hogy a vasrács kattan egyet, és hirtelen felemelkedett. Én le voltam sokkolva, szóval egy ismeretlen kéz magával rántott, így egy nagy lendülettel majdnem a szemközti falnak csapódtam. Gyorsan fel kellett eszmélnem, hogy ne a falon loccsanjak szét, így egy kemény mellkasnak ütköztem a fal helyett. Mögöttünk a rács leereszkedett és a fertőzöttek nem tudtak elkapni,  csak a rácson keresztül próbáltak elérni minket - sikertelenül. Felnéztem a mellkas tulajdonosára, és eléggé meglepődtem. A gyorsan zajló események között észre sem vettem, hogy két ismeretlen alak mentett ki minket az életveszélyből. A fiú mosolygott rám, én pedig csak lesokkolva tartottam kezeim mellkasán.

- Uh. Bocsi - nevettem kínosan mikor magamhoz tértem, majd egy lépést hátráltam tőle.

A következő pillanatban megláttam Harryt futni felém, és rám vetődött, hogy majdnem elestem.

- Ne haragudj hogy nem tudtalak megvédeni, annyira sajnálom - suttogta szorosan szorítva magához, ezzel gyengéden összeroppantva csontjaimat.

- A lényeg, hogy túléltük, Harry - motyogtam mellkasába, mélyen beszívva illatát. Torokköszörülést hallottam magunk mellől, szóval lassan elhúzódtunk egymástól sajnálatomra.

- Oh, igen. Nagyon köszönjük hogy megmentettetek minket, de komolyan, ha ti nem jöttetek volna, már nem lennénk egészben. - hálálkodott Harry a két ismeretlennek, még tenyerét is összetette.

- Semmiség. Hogy hívnak titeket? - kérdezte a lány. Rövid, vörös haja volt és gyönyörű arca, ami halványan fénylett az izzadtságtól. Nagyon vékony, modell alkatú volt, azonnal irigyelni is kezdtem, mivel én inkább kerekebb idomokkal rendelkeztem. A lány maga volt a tökéletesség, én meg úgy nézhettem ki, mint akit most rángattak ki egy kutya szájából.

- Lolo és Harry - mutatott Harry először rám, majd magára. A másik fiú csak csendben nézett minket, és halványan mosolygott.

- Ő Ryan én pedig Amanda vagyok. Miért vagytok itt? - kérdezte tovább a lány, miközben egy másik folyosón indultunk el. Harry magyarázni kezdett a kis szektánkról, a kialakult helyzetről, én pedig teljesen kimaradtam a beszélgetésből. Csak csendben sétáltam Harry mellett, teljesen feleslegesnek érezve magam.

- Lolo! - hallottam meg a nevem magam mögül, mire egy kicsit lemaradtam, és Ryan mellé léptem. Harry észre sem vette, hogy eltűntem mellőle. - Tényleg meghalt valaki a csapatotokból? - kérdezte döbbenten, mire elmeséltem neki az egész sztorit. Ő is mesélt. Ők Amandával ketten nem ismerték egymást, akkor találkoztak, mint mi Harryvel. Azóta mászkáltak a városban, és ők is azért jöttek ide, hogy megpróbálják visszaállítani az áramot. Aztán elmondtam neki, hogy mit is találtunk nemrég. A titokzatos megfigyelőnkről, aki nagy valószínűséggel a vírus fejlesztője és elterjesztője.

- Jesszus, ez nagyon ijesztő. - teljesen lesokkolt, és sokáig csak maga elé bámult, és gondolkozott. Már majdnem meglebegtettem előtte a kezem, mikor ismét megszólalt. - Lehet, hogy most is lát minket? - kérdezte tanakodva.

- Lehetséges. De ebbe inkább nem szeretnék belegondolni - nevettem fel halkan. Furcsa, hogy ilyen helyzetben is tudtam nevetni, de ez inkább a feszültség miatt volt, mint a boldogságtól.

- Na és mi a tervetek? Azt mondtad két hét amíg érkezik a segítség. - kérdezte érdeklődően, mire ismét mesélni kezdtem.

 - Igazából nem sok ötletünk van. Megpróbáljuk visszaállítani az áramot, aztán az ellenszeren kezdünk dolgozni. ha rajtam múlna, én csak bezárkóznék egy pincébe és átaludnám ezt az egészet, de azzal nem mennénk semmire. Kockázatot kell vállalnunk a siker érdekében. - magyaráztam, mire ő csak bólogatott.

- Hát ez is több, mint a mi tervünk. Mi csak annyit terveztünk, hogy keresünk valami magyarázatot erre az egészre, de ezt már meg is találtuk. - mosolygott halványan. Pár pillanatra csend telepedett közénk, mindketten az előttünk sétáló párost figyeltük, akik megállás nélkül beszélgettek. Kicsit idegesített, hogy minket le se szartak.

- Eléggé jóképű a pasid. Irigyellek - suttogta, mire felvont szemöldökkel, kuncogva néztem rá.

- Mi van? - röhögtem értetlenül, mire ő is nevetni kezdett.

- Bocs, nem vagyok hetero, kibukott belőlem - tette fel a kezét védekezően, miközben halkan kuncogott.

- Nem járunk - vontam meg a vállam, miután jókedvűen elraktároztam az információt, miszerint nem a hölgyek jönnek be neki. Mindig is érdekelt, hogy a homoszexuális fiúk mit éreznek, és ezzel csak imponált nekem.

- Nem? Pedig az előbb nagyon úgy tűnt. - csodálkozott suttogva, mire mosoly húzódott a számra. Miért hiszi ezt mindenki? - Ezek szerint szabad a pasi? - kérdezte szemöldökét húzogatva, persze tudtam, hogy csak viccel.

- Tudtommal az, de hé! Én már rég lestoppoltam. - nevettem halkan, mire ő is csatlakozott hozzám.

- Nyugi, nem mozdulok rá a jövendőbelidre. - kacsintott rám, mire jóízűen elnevettem magam. Harry erre hátrafordult, majd értetlenül vissza is tért Amandához.

- Annyira idegesít az a csaj, oké, hogy nem is ismerem, de valamiért unszimpatikus lett - suttogtam neki, mire felkuncogott.

- Nocsak, valaki féltékeny - lökött oldalba, mire fejemet rázva néztem rá. Nem vagyok féltékeny... - Amúgy én sem bírom. Kínszenvedés volt vele ez a pár nap. Te sokkal jobb fej vagy, pedig rövidebb ideje ismerlek - bókolt, mire mosolyogva állam alá tettem kezem és vonogattam szemöldökömet. Felnevetett, majd vállamnál fogva magához húzott és fülemhez hajolt.

- Olyan lapos a segge mint valami deszka. Harrynek is kerekebb pedig ő se egy Kim Kardashian. - hangosan felnevettem, és be kellett fognom a számat, hogy ne tűnjek retardáltnak.

- Ez gonosz volt - röhögtem vállára csapva egyet, mire csak megrántotta a vállát.

- Ez csak az igazság.

Pár percen belül egy újabb ajtóhoz érkeztünk, és akkorra már síri csendben léptünk be az ismeretlen területre. Messziről fényt fedeztünk fel, szóval követtük azt. Nagyon reméltem, hogy sikerül megjavítanunk a világítást, mert az állandó sötétség miatt folyamatosan védtelenül éreztem magam. Egy újabb ajtón keresztül kellett átmennünk, így egy hatalmas terembe érkeztünk ami tele volt panelekkel és kábelekkel.

- Hello? - köszönt Harry hangosan a járkáló fény tulajdonosának, akiről akkor még nem tudtuk, hogy ki is valójában.

- Harry! - hallottuk meg Liam hangját, mire kicsit fellélegeztem, ugyanis biztonságérzetet nyújtott a jelenléte. Pár pillanaton belül meg is pillantottuk őt Louis társaságában.

- Találtunk még két egészségest - mutatott az újonnan szerzett társainkra, mire Liam elismerően bólintott. Mindenki bemutatkozott mindenkinek, majd Liam továbbvezetett minket egy következő terembe, ami semmiben sem különbözött az előzőtől - legalábbis szerintem. Már mindenki itt volt, ami boldogsággal töltött el, hiszen ma nem vesztettünk el senkit. Amint megláttam Rebekát, rögtön odasiettem hozzá és szorosan megölelgettem. Furcsa ezt mondani pár nap ismeretség után, de aggódtam érte.

- Megtaláltam! Azt hiszem... - hallottuk meg Niall boldog hangját, aki egészen addig a megfelelő panelt kereste. Gyorsan mindannyian köré gyűltünk, és figyeltük mit csinál. Ugyan én nem értettem hozzá, de elég profinak tűnt a szöszi. - A kurva életbe - káromkodott hangosan, miután egy zizegő hangot hallottunk és szikrák csapódtak ki a vezetékek közül.

- El van vágva - suttogta hitetlenül, majd miután tovább nézegette a vastag köteget, egyre idegesebb lett. - Ezt lehetetlen megjavítani, ilyen kábelből csak keveset gyártanak, és ki tudja, hogy hol van a tartalék. - túrt a hajába idegesen Niall, mi pedig sziszegve szitkozódtunk magunkban.

- Ha van is tartalék, aki elvágta, biztosan elvitte azt is, nehogy meg tudjuk javítani - motyogtam tenyerembe temetve az arcom.

- Miről beszélsz? Szerintem egy itt dolgozó fertőzött tette, mikor már kezdett megvadulni... - értetlenkedett Louis, mire összenéztünk Harryvel. Még el sem mondtuk nekik.

- Nem, Louis. Valaki figyel minket, aki nagy valószínűséggel ugyanaz a személy, aki azt a naplót írta, amit találtatok az egyik lakásban. - magyaráztam, mire meglepődött arcokkal néztem szembe. - Liam, nálad van a napló? - kérdeztem felé fordulva, mire csak bólintott és mér a kezembe is adta a kis könyvecskét. - Erre is csak egy J. van írva, mint a lapokra. - mutattam a bőrkötetbe belevésődött betűre, és átadtam Harrynek is, hogy megnézhesse.

- Milyen lapok? - kérdezte Liam, én pedig elmeséltem nekik az egész jelenséget. Ők sem akarták elhinni, de a végére már ők is látták a logikát, miszerint a férfinek nincs ki mind a négy kereke.

- Én is találtam egy ilyen lapot - szólalt meg hirtelen Josh, aki eddig csak csendben figyelt minket.

Annyira értetlenek és hülyék vagytok. Minden teljesen nyilvánvaló, de nem veszitek észre. Épp ezért fogtok meghalni, és ehhez minden lehetőséget biztosítok. J.

- Mikor találtad ezt és miért nem szóltál azonnal? - kérdezte Liam megrovóan, de Josh csak megvonta a vállát és arrébb sétált. Furcsának találtam, így pár másodperccel később halkan utána lopóztam. Épp elkaptam Harry tekintetét, aki egyik szemöldökét felvonta, majd egy pillanat gondolkodás után mellém lépett.

- Mire készülsz? - suttogta, miközben halkan lépkedtünk arrafelé, amerre Josht láttuk távozni.

- Lehet hogy ez most furcsának fog hangzani, de... Josh valamit titkol. Ha jobban belegondolsz, az ő neve is J-vel kezdődik - suttogtam, mire arca eltorzult és csendesen homlokára csapott.

- Hogy nem jöttünk rá erre eddig? Szerinted ő lehet az? - kérdezte, miközben a fal mellé simultunk.

- Lehetséges - válaszoltam, majd egy kis folyosóra néztem be, ahol egy tevékenykedő alakot láttam. Josh volt az. Valamit kivett a zsebéből, majd kinyitott egy panelt és pár másodperc múlva beindított valamilyen szerkezetet. Felettünk a légkondicionálás beindult, és a panel fényt árasztott magából. Visszafelé kezdett jönni, mire gyorsan visszatoltam Harryt, ahonnan jöttünk és hangtalanul visszarohantunk a többiekhez. Mikor odaértünk csak a szánkra tettük a mutatóujjunkat, és jeleztük, hogy csak folytassák a beszélgetést. Hirtelen nem is tudtam, mire gondoljak, annyi minden cikázott a fejemben. Ő lenne az a titokzatos J. ? Egyáltalán mi a célja ezzel az egésszel? Ryan kérdőn pillantgatott rám, de csak gondolkodó pillantásokkal jutalmaztam. Nem is figyeltem, miről beszéltek, egészen addig míg nem hallottam a nevem.

- Tessék? Ne haragudjatok, elkalandoztam. - ráztam meg a fejem, mintha ezzel akarnám elkergetni gondolataimat.

- Csak azt mondtuk, hogy az ellenszer elkészítéséhez szükséges injekciókért mi elmegyünk, ti pedig a kórházba menjetek, és készítsétek elő a terepet. Ha már itt nem tudunk tenni semmit, legalább az ellenszert próbáljuk meg kifejleszteni, mert ha sikerül és meggyógyulnak az emberek, valaki biztosan fog érteni az elektromos áramkörökhöz. - magyarázta Liam kedvesén, én pedig bólintottam. Jó ötlet, de mi van ha a kórház tele lesz fertőzöttekkel?

- Tehát, Lolo, Harry, Amanda és Ryan, ti mentek a kórházba, és egy saját kis labort rendeztek be. Arra kell majd figyelnetek, hogy a bejárattól az oda vezető utat tisztítsátok ki, és a lehető legjobban szigeteljétek el a többi résztől. Biztosítsatok egy menekülő útvonalat, és fürdőszobát. Louis, Niall, Rebeka, Josh és én pedig az injekciókért megyünk, és próbálunk minél hamarabb a kórházba juttatni a szereket. Minden fél órában beszélünk, és ha baj van, azonnal szólunk egymásnak. Ha láttok egy fegyverboltot esetleg, amire nem sok esély van, akkor szerezzetek be pár pisztolyt és lőszert. - sorolta Liam, én pedig próbáltam minden egyes szavát jól belevésni az agyamba. - Rendben, induljunk is, ha készen vagytok. - mindannyian bólintottunk, majd az épp akkor érkező Joshra pillantottunk. - Josh, te velünk jössz az injekciókért, máris indulunk - mondta el neki is a tervet röviden, mire ő csak bólintott. Azonnal Ryan mellé léptem, aki már majd megfulladt a kíváncsiságtól.

- Majd út közben elmesélem. De szerintem jóra gondolsz. - mondtam neki halkan, figyelve arra, hogy más ne hallja a kis beszélgetésünket.

- Szólj Liamnek, jobb ha ő is tudja - mondta, mire bólintottam, és már hátra is léptem Liamhez. Josh ment legelöl, Liam pedig leghátul, így biztos lehettem abban, hogy nem hallja a kis beszélgetésünket.

- Liam, beszélnem kell veled - kezdtem félénken - Joshról lenne szó. - összeráncolta homlokát.

- Mit láttatok? - kérdezte.

- Beindított valami panelt, ami megindította a légkondicionálást az épületben. És tudom hogy ez most furcsán fog hangzani, de van egy olyan érzésem, hogy köze van a lapokhoz és ahhoz a könyvhöz is. - egy pillanatra elgondolkodott, majd arcán felfedeztem a felismerést. Ő is rájött, amire mi. - Az egyik lapon azt írta, hogy ne próbáljuk meg megkeresni, különben egyetlen gombnyomással felrobbantja ezt az egész helyet. Szerintem ne említsd ezt meg neki, de azért tartsd szemmel. - tanácsoltam neki, mire ő csak bólogatott.

- Rendben. Köszönöm, hogy szóltál, magamtól nem hiszem hogy rájöttem volna erre. - mosolygott halványan, és kedvesen megsimította a vállam. Lassan visszaballagtam Ryan mellé, közben láttam azt, hogy Harry és Amanda ismét eléggé egymásra találtak. Fantasztikus.

- Miért kell a kórházba mennünk? - kérdezte rögtön Ryan, ahogy mellé értem.

- Hogy megpróbáljuk előállítani az ellenszert. Ott valószínűleg megvan hozzá a megfelelő felszerelés és talán még több fontos dolgot találhatunk ott. - magyaráztam neki halkan, mivel nem akartam az egész folyosót elárasztani a hangommal.

- Mint például...? Mire gondolsz? - kérdezte.

- Arra, hogy mikor ez a vírus elkezdett működni az emberekben, lehet, hogy páran észrevették magukon és a kórházakba mentek, hogy megvizsgáltassák magukat. Lehetséges, hogy már el is kezdték előállítani az ellenszert, csak nem tudták befejezni, mert az orvosok is megfertőződtek. Ha ez így van, akkor elvileg már megvannak a minták, csak be kell fejeznünk. Ha pedig már végeztek is az ellenszerrel, csak ne tudták már beadni őket akkor még jobb helyzetben leszünk.

- Te egy zseni vagy - csodálkozott tátott szájjal, mire csak megvontam a vállam.

- Nem hiszem - nevettem el magam halkan. - Csak számomra ez tűnik logikusnak. Reméljük hogy az elméletem igaz és már kész az ellenszer vagy legalább már elkezdték. - mondtam reményteli hangon, de legbelül már majd megfulladtam a kíváncsiságtól. Mi van, ha tényleg kész van az ellenszer és már csak be kell adnunk azt a fertőzötteknek? És ha ez így van, kin fogjuk tesztelni?

- Rendben, srácok, mindjárt kint vagyunk - szólt Liam és mindenki lelassított egy kicsit, hogy meghallgassuk utolsó tájékoztatását - A kórház nincs olyan messze, maximum húsz perc, ha nem sietitek el. Elég sokáig egyenesen menjetek az út jobb oldalán, körülbelül négy zebrán kell majd átmennetek, de ebben nem vagyok biztos. Elég jellegzetes épület, magasságával kilóg a többi közül szóval elég könnyedén meg tudjátok majd találni. Legyetek nagyon óvatosak a kórházban is, és végig tartsuk a kapcsolatot. - Mire mondandója végére ért, már kint is voltunk az épületből, szétosztottuk a fegyvereket, elbúcsúztunk, majd már indultunk is tovább. A szemem még egy ideig nem szokott hozzá a sötétséghez - mert ugye zseblámpát használni elég kockázatos lett volna -, szóval bizonytalanul lépkedtem Ryanbe kapaszkodva. Harryék előttünk mentek, szóval ránk maradt az a feladat, hogy figyeljünk hátrafelé is. Szokatlanul csendes volt a város. Nem hallatszódtak ordibálások mindenfelől, csak egyszer-kétszer törte meg a csendet egy-egy morgás. Furcsának találtam ezt a nyugodtságot, így a félelmem egyre kezdett a felszínre törni. Valami megváltozott.

Amint a szemem hozzászokott a sötétségtől megdöbbenten láttam, hogy senki sincs az utcán rajtunk kívül. Se egy felborult autó, se egy halom halott az úton. Szó szerint semmi és senki, csak mi és az épületek.

- Hol lehetnek az emberek? - suttogtam Ryannek, mire ő csak megvonta a vállát - ő örült, hogy nem kellett látnunk őket, viszont engem ez aggasztott egy picit. Az út a kórházig szokatlanul nyugodtan telt, már épp kezdtem élvezni a csendes és a nyugtalanságot, de akkor megérkeztünk, és egy elég nehéz feladat várt ránk, mégpedig keresnünk kellett egy megfelelő labort, valamint az oda vezető utat biztosítani. Az épület hatalmas volt, így csak reménykedni mertem, hogy a földszinten megtaláljuk azt, amit keresünk.

- Rendben, tehát, egy viszonylag nagy termet keresünk, ahol van számítógép, kémcsövek, műszerek, és van a közelében egy fürdőszoba. Nem válunk szét, de gondoltam, ezt még most tisztázzuk - vette át a felelősségteljes vezető szerepét Harry, mi pedig csak bólintottunk utasítására. Halkan beléptünk a kétszárnyú ajtón, majd a főfolyosón elindultunk. A falakon a táblákat néztük, amik a termek jellegéről árulkodtak nekünk. A hely nagyon ijesztő volt, a hosszú folyosó vége teljesen sötét és rejtélyes maradt annak ellenére, hogy oda világítottunk az elemlámpával. A szívem sebesen kalapált, féltem, hogy bármikor meglephet minket egy fertőzött. Az egész épületben vérfagyasztó csend volt, csak a mi lépéseink hallatszódtak, de azok szörnyen hangosan.

- Gyertek, nézzünk be ide! - suttogott Harry, majd óvatosan benyitott egy ajtón. Mi is követtük őt, elemlámpáinkkal pedig gyorsan megvilágítottunk minden helyet. Elég nagy szoba volt, egy vizsgálóasztallal, pár műszerrel és számítógéppel. Első ránézésre olyan volt, mint amilyet kerestünk. Alaposabban megvizsgáltuk a helyet. Végigkutattuk a szekrényeket, és elég jó dolgokat találtunk. Volt ott pár doboz tele injekciós tűkkel - üressel és anyaggal telivel egyaránt - , kémcsövek, pár gyógyszeres doboz, mindenféle hatóanyag, pár könyv, körülbelül minden, amire szükségünk lehet.

- Szerintem ez a hely tökéletes lesz - suttogtam a többieknek, ők pedig egyetértően bólogattak - Viszont kellene áramot szereznünk, hogy be tudjuk kapcsolni a számítógépeket. A kórházaknak mindig van tartalék energiájuk az áramszünetek esetére, szóval csak be kellene indítanunk. - magyaráztam.

- A kérdés az, hogy hol van ez a kapcsoló. - tette hozzá Ryan.

- Megkeresem. - vágta rá rögtön Amanda, majd már el is indult kifelé a szobából.

- Megyek veled. Ketten többre megyünk - csatlakozott hozzá Harry, majd pár pillanaton belül el is tűntek.

- Rendben, Ryan, szerintem szedjük itt össze a szükséges dolgokat és pakoljunk ki - tanácsoltam, majd már hozzá is láttunk a munkához. Körülbelül fél óra múlva fokozatosan világítani kezdett a lámpa, mire egy halvány mosoly ült az arcomra. Rögtön a számítógéphez szaladtam, hogy megnézzem, működik-e, és szerencsénkre sikerrel jártam. Pár perc múlva már a fájlok között keresgéltünk, főleg leletek, diagnózisok után kutattunk. A fájlok elég jól el voltak különítve egymástól, logikusan megtaláltuk a dátumoknál, amit keresnünk kellett. A legutolsó dátum három nappal ezelőtti volt, pontosan az kellett nekünk. Rengeteg dokumentum és adat várt ránk a mappákban, ezek elég informatívak voltak. Fel volt tűntetve a beteg elmondott tünetei, aztán az orvosi vizsgálat menete és a végső diagnózis. Az előző napokhoz képest sokkal több beteg lett megvizsgálva, a legtöbbjük ugyanazzal a tünettel érkezett: fejfájás, fáradtság, étvágytalanság, sápadtság. A diagnózis pedig ezekre mind a pár nappal előbb megkapott injekció mellékhatása volt.

- Tehát az orvosok tudták, hogy mi a baj, de mégsem tettek ellene semmit, sőt, még tovább adták az embereknek a vírust? - értetlenkedett Ryan, de nem, én már sejtettem, mi történhetett.

- Szerintem nem tudták. Elég erős a gyanúm arra, hogy ők csak egy ártatlan betegség-megelőző injekcióról tudtak, de valaki vagy valakik elintézték, hogy más anyagok adjanak be az embereknek. Gondolom egy járványt akartak volna megállítani, de csak rosszabb lett belőle. - magyaráztam neki. Abban a pillanatban megérkezett Amanda és Harry, mindketten rögtön kérdezősködni kezdtek, hogy mit találtunk.

- Találkoztatok fertőzöttekkel? - kérdeztem, miután nekik is elmondtam, mi a helyzet.

- Nem, eggyel sem. Szerintem ez nagyon furcsa, tele kellene lennie a kórháznak velük. - mondta Harry elgondolkozva - Mondjuk, nem mintha bánnám, vagy valami, csak ez így nem a megszokott, és semmi logika nincs benne - tette hozzá. Teljesen egyetértettem, valami megváltozott mialatt mi bent voltunk az épületben.

- Josh! Valamit bekapcsolt! - csettintettem egyet, ahogy hirtelen eszembe jutott egy ötlet.

- A légkondit... Az nem okozhat semmit, csak abban az épületben kapcsolta be. - vonta meg a vállát Amanda.

- Nem biztos. Lehet, hogy a búra légkeverő berendezését indította el. Lehet, hogy valami van a levegőben, amitől elbújtak az emberek? - kérdeztem tőlük. Mindenki csendben gondolkodott magában.

- Lehetséges, de akkor ránk miért nem hatott? - kérdezte Harry.

- Bennünk nincs meg az az anyag, amit ők kaptak meg injekción keresztül. Lehet, hogy azzal lépett kölcsönhatásba és emiatt bújtak el... - válaszolta Ryan, mintha csak a számból vette volna ki a szót. 

- Akkor viszont most kell cselekednünk, amíg nem zavarnak meg bennünket. Biztosítsuk az ide vezető utat, hogy Liamék majd könnyedén idetaláljanak. - tanácsolta Harry, és ezzel el is kezdtük végrehajtani ezt a műveletet. A folyosó végén találtam egy ruhafogast, amire egy darab orvosi köpeny volt felakasztva. Átkutattam a zsebeit, és találtam benne egy hatalmas kulcscsomót. A kulcsok közül az egyik kékre volt festve, így gondoltam, azzal kezdek. Az egyik ajtóhoz sétáltam, majd egy könnyed mozdulattal be is zártam azt. Meglepődtem, hogy rögtön sikerült is bezárni, de azért egy másik ajtónál is kipróbáltam ugyanazt a kulcsot. Ott is működött.

- Srácok, van egy mindent nyitó-záró kulcsunk! - kiáltottam nekik boldogan, mire fellélegeztek, ugyanis ez azt jelentette, hogy nem kell elbarikádoznunk az összes ajtót a folyosón. A kis laborunk mellett találtunk egy fürdőszobát is, azt is átkutattuk, de ott nem volt semmi érdekes. Elég hamar végeztünk is a folyosó lezárásával, és szerencsénkre a mindent nyitó kulcs a bejárati ajtót is nyitotta. Ennél nagyobb szerencsénk nem is lehetett volna.

- Oké, és most? - kérdezte Amanda, mikor végeztünk az összes lehetséges veszélyforrás kiiktatásával.

- Szóljunk Liaméknek, elég rég nem jelentkeztünk már. - elkértem Harrytől a walkie talkiet, és beszélni kezdtem.

- Liam, itt Lolo. Vége.

- Mi a helyzet? Vége.

- Kész vagyunk a helyszín biztosításával, elég jó helyet találtunk. Nem zavart meg minket senki. Arra mi a helyzet? Vége.

- Ennek örülök. Mi már odafelé tartunk. Nincs az utcákon senki, így nagyon könnyű volt a dolgunk. Megszereztük az injekciókat, de fegyverboltba még nem mentünk, mert kiderült, hogy nem is ott van az üzlet, ahol gondoltam. Körülbelül tíz perc és ott vagyunk nálatok. Vége.

- Rendben, várunk titeket. Vége. - visszaadtam Harrynek a készüléket, majd visszamentünk a kis laborunkba, és lepihentünk.

- Le kellene másolnunk ezt a kulcsot, ez még sokszor jól jöhet ebben az épületben. - szólaltam meg hirtelen, ezzel megtörve a nyugodt csendet.

- Nem rossz ötlet. Idefelé láttam egy kulcsmásolót, körülbelül tizenöt percre lehet innen. - válaszolt Harry, mire bólintottam. Ezután csak csendben eszegettünk- habár én nem ettem semmit, mert nem voltam éhes-, feltöltöttük szükségleteinket, majd kimentünk a folyosóra, hogy halljuk Liamék érkezését. Pár perc múlva be is engedtük őket - hihetetlen, mennyire örültem, hogy mindenki egyben volt. Szorosan öleltem magamhoz Rebekát, annyira, hogy félő volt hogy összetöröm valamelyik csontját.

- Meghoztuk az injekciókat. Jobb, ha minél hamarabb elkezditek a vizsgálatát, mert egyelőre még nyugalom van. Ki tudja, mikor lepnek meg minket egy támadással. - mondta Liam köszönésképpen, mi pedig csak bólintottunk és be is léptünk a laborba. Hamar munkának is láttunk, megvizsgáltuk az injekcióban lévő anyagot, ami a számítógépeknek és az előrehaladt technikának köszönhetően elég könnyen ment.

- Valakitől vért kellene vennünk - fordultam a többiekhez, mire mindenki furán nézett rám, de azért Ryan lelkesen felugrott, hogy segíthessen. - Bele fogjuk fecskendezni a véredbe az egyik injekciót, aztán meglátjuk, mi lesz belőle. - soha életemben nem vettem még vért, de ezt Harry elintézte helyettem, ő már sokszor csinált ilyet. Meg kell mondanom, elég ügyes volt, simán el tudtam volna képzelni őt orvosnak. Együtt dolgoztunk, habár kissé haragudtam rá, amiért az utóbbi órákban eléggé elhanyagolt, ezért nem kezdtem vele csevegni, csak a legfontosabbakat közöltem vele, ami a munkához kellett. Elég érdekes eredmény született. Az anyag teljesen megváltoztatta Ryan vérének összetételét, viszont csak egyetlen egy alkotóelemet tett hozzá, ami az agyi pályára volt hatással.

- Ez így egész egyszerű. Csak egy olyan anyagot kell találnunk, ami ezt a pluszt ki tudja mosni a szervezetből. - lelkesedett Harry, mivel így már könnyebb lett a dolgunk. Rákerestünk erre a bizonyos anyagra, és eléggé egyszerűnek tűnt a kimosása az emberi testből - csak az anyagunk nem volt meg hozzá.

- Itt a kórházban biztosan van - motyogtam, mire Harry egyetértően bólintott. A többieknek is elmondtuk az eredményeket, akik kifejezetten örültek neki.

- Ennyire egyszerű volna? - kérdezte Niall, mire megvontuk a vállunkat - a tőlünk telhető legtöbbet próbáltunk kihozni magunkból, de ha ez a módszer nem működik, nekem már jobb ötletem nincsen.

- Reméljük működni fog. De még akkor sem tudom, hogyan lehetne minden egyes embernek beadni. - válaszolta Harry.

- Ezen még van időnk gondolkodni, hiszen jelenleg még azt sem tudjuk, hová bújtak el mindannyian. Nekem az lenne a tanácsom, hogy most intézzük a dolgainkat a veszélyesebb helyeken, amíg nyugalom van. Például elmehetnénk a fegyverboltba, mert elég messze van, körülbelül másfél nap lehet oda-vissza az út. - mondta Liam, és teljesen igaza volt. Most kell cselekedni, ameddig csend van.

- Én benne vagyok - mondta Louis, hiszen látszólag őt kifejezetten untatta az ellenszeres dolog.

- Rendben. Minél többen kellene mennünk, hogy a lehető legtöbb fegyvert hozhassuk el. Van egy olyan érzésem, hogy szükségünk lesz rájuk. Harry és Lolo mindenféleképpen itt marad, hogy tudjanak dolgozni. Át kellene vizsgálnotok az egész épületet, hátha találtok valami érdekeset.

- Én biztosan a fegyverekhez megyek. Imádok lőni - dörzsölte össze a tenyerét Amanda, mire én elég furán néztem rá. Hát, ő tudja. Őt követte mindenki, rajtunk kívül senki nem akart itt maradni. Eléggé unhatták az "okoskodásunkat", ha ennyire menni akartak.

- Ti tudjátok. Nem hiszem hogy baj lenne itt, mert eléggé jól el tudjátok szigetelni magatokat, bármi baj is van. Szerintem ez így még külön jobb is, mert nem zavarunk titeket a gondolkozásban. - mondta Liam, én pedig csak láthatatlanul megforgattam a szemem. Harryvel kell lennem, amikor épp haragszok rá. Fantasztikus.

- Nekem megfelel - válaszolta Harry vállat vonva, mire Liamék már szedelődzködni is kezdtek.

- Szóval, itt hagyunk egy walkie-talkiet, és óránként beszélünk egymással. Hagyunk nektek pár fegyvert is, ha bármi történne, de reméljük, hogy nem lesz rá szükség. Élelem van, de ha kellene, pár utcával arrébb volt egy kisbolt, onnan beszerezhettek bármit. És akkor mi indulunk is, legfeljebb két nap és itt vagyunk. - tájékoztatott minket Liam, majd elköszöntünk egymástól és már el is indultak. Én pedig ott maradtam Harryvel kettesben.

- Mikor megyünk felderíteni a kórház többi részét? - kérdezte, miután leültem egy pokrócra. Ő is leült mellém, egész közel, ezért egy picit elhúzódtam. Igazából nem is tudom mi bajom volt, de nem akartam hozzá beszélni.

- Nekem mindegy - vontam meg a vállam, és rá se néztem. Körmömet piszkálgattam, ami egy helyen betört.

- Akkor még várjunk egy picit. Nem vagy éhes? Elég régen ettél már tudomásom szerint - próbált velem csevegni, ám én nem voltam nyitott erre. Elég flegmának tűnhettem, de hát ez van.

- Nem. - válaszoltam egyszerűen és röviden. Ezután pár másodperc csend következett, aminek egy picit örültem, de egy bizonyos szinten kínosnak is találtam. Miért is haragszok rá?

- Rendben, Lolo. Látom valami nincs rendben. Mivel bántottalak meg? - kérdezte szeretetteljes hangon, miután látványosan szembefordult velem.

- Semmivel... - motyogtam, továbbra is kezemre nézve. Állam alá nyúlt puha ujjaival, ezzel elérve, hogy tekintetemet rá emeljem. Tanakodva fürkészte szemeimet, én pedig már el akartam róla nézni, de nem engedett.

- Valami baj van. Gyerünk, Lolo, nekem bármit elmondhatsz. - buzdított, mire már halványan elmosolyodtam.

- Tudom... - suttogtam. Na jó, ez a srác túl édes ahhoz, hogy haragudni tudjak rá.

- Szóval... Mi rosszat tettem? Ki vele! - mosolygott rám kedvesen, mire már halkan felkuncogtam.

- Tudod, Harry, engem csak bánt, hogy az utóbbi órákon szinte átnéztél rajtam - mondtam el neki az igazságot, ami legbelül tényleg nyomta a szívemet. Kicsit szégyelltem magam, hogy ilyen apró dolgon akadtam fent, de legbelül tényleg rosszul éreztem magam miatta.

- Nem néztem át rajtad. Szerinted kivel tárgyaltam meg a vírus összetevőit, a fallal? - kérdezte elképesztően aranyosan, mire nevetve megráztam a fejem. Tényleg nem tudok rá haragudni.

- Nem erre az időtartamra gondoltam... Mióta Amanda megjelent... - kezdtem bele, mire egy intéssel félbeszakított. Feltartotta mutatóujját, és visszatartott mosollyal nézett rám. - Mi az? - értetlenkedtem, mire elnevette magát.

- Te féltékeny vagy rá? - kérdezte édes mosollyal az arcán, mire orcáim pirosas árnyalatba kezdtek ékeskedni.

- Mi? Dehogy! - tagadtam le rögtön, habár legbelül tudtam, igaza van.

- Dehogynem! Mióta megjelent, azóta nem szólsz hozzám annyit, mint előtte! Te teljesen féltékeny vagy - csapta össze a tenyerét boldogan, mire csak a tenyerembe temettem az arcom és a fejemet ráztam.

- Nem vagyok az! Harry, te olyan hülye vagy! - röhögtem, mire cicaharcba kezdtünk, egymást próbáltuk meggyőzni hogy kinek van igaza.

- Rendben. Akár féltékeny vagy, akár nem, el kell mondanom, hogy Amanda nekem nem jelent semmit. Kedves lány, de van benne valami nagyon furcsa, sátáni dolog, amit nem tudok hová tenni. Sokszor félek tőle, és ez nem vicc - nevetni kezdtem. Mintha csak Ryant hallottam volna róla beszélni, és ezek a szavak hallatára már kicsit megnyugodtam. Tehát nem jelent neki semmit. De vajon én mit jelentek neki? - Viszont, ha már itt tartunk, te meg Ryan se látszódtatok másképp. Főleg az a bensőséges ölelés, mikor elbúcsúztatok! Majdnem kidobtam a taccsot olyan romantikus volt! - vágott vissza, de hangjában hallottam valami furcsát, mintha valójában nem is viccelne.

- Harry drágám, ezt nem akartam neked elmondani, de valamivel vissza kell vágjak - felkuncogtam - Ryannak te jobban bejössz, mint én - mondtam, mire arcáról lefagyott a mosoly. Egy pillanatra megijedtem, hogy esetleg ezután megváltozik majd a véleménye a fiúról, de szerencsére nem így lett.

- Basszus, én meg tökre azt hittem, hogy ti ketten... - csapott a homlokára, mikor leesett neki, én pedig csak hangosan nevettem rajta.

- Látom valaki nagyon féltékeny típus... - bokszoltam bele a vállába, mire kinyújtotta rám a nyelvét, majd csikizni kezdett. Ez nem volt jó ötlet, ugyanis felsikoltottam. Tudni kell rólam hogy szörnyen csikis vagyok, bármilyen kis érintésre összerándulok és ficánkolni kezdek.

- Harry ne! Hagyd abba - nevettem hangosan, de ő nem hagyta abba, tovább kínzott, nekem pedig már fájt a hasam a sok nevetéstől.

- Azt hiszem megtaláltam a gyengepontodat - kuncogott, miután végre abbahagyta én pedig csak a levegőért kapkodtam. - Legközelebb így foglak elhallgattatni, ha túl sokat beszélsz.

- Nem is beszélek túl sokat! És amúgy is Harry, akkora szemét vagy, én itt mindjárt megfulladok a röhögéstől, hát mit... - még mondtam volna tovább a magamét, mikor olyat tett, amire soha életemben nem számítottam volna. Ajkait enyémekre nyomta, lágyan, és lassan csókolt. Eleinte a meglepődöttségtől reagálni se tudtam, de aztán visszacsókoltam.

- Azt hiszem mostantól inkább ezt a módszert használom az elhallgattatásodra. - suttogta mosolyogva, miután ajkaink szétváltak. Nem is tudtam mit reagáljak, ez a helyzet annyira aranyos volt, csak mosolyogtam, és puha ajkaira gondoltam. Te jó ég, megcsókolt!

- Akkora szemét vagy - duzzogtam keresztbe fonott karral magam előtt, mire felnevetett, és közelebb húzódott hozzám, hogy átölelhessen.

- Te meg cuki, mikor zavarba jössz - kuncogott. Azt hiszem arcom teljesen vörös lehetett, de érthető volt, hiszen belülről majd szétrobbantam a boldogságtól. - Na jó, csak hogy tisztázzuk - szólalt meg pár másodperc múlva, mikor én nem válaszoltam semmit - , nem terveztelek most megcsókolni. Várni akartam vele addig, míg ki nem jutunk innen és el nem viszlek vacsorázni. Szóval ha szeretnéd ezt el is felejthetjük, hogy romantikusabb legyen az egész, mert így, a retkes kórházi takarón nem volt valami filmbeillő. - magyarázta, én pedig felnevettem, és odahajoltam hozzá egy újabb csókra. Nem érdekelt a helyszín, az sem, hogy milyen helyzetben vagyunk. Akkor csak ő érdekelt és puha ajkai. Kétség kívül belészerettem.

- Nem vagyok válogatós. De abban a vacsiban benne vagyok. - mosolyogtam rá és egy puszit nyomtam az arcára. Édesen elmosolyodott, majd felállt, és udvariasan felhúzott engem is.

- Megbeszéltük. De intézzük el a dolgainkat, míg nyugalom van. Nem szeretném, hogy bajod essen - mondta elkomorodva egy picit, mire bólintottam, és felkaptam a táskámat, valamint az elemlámpát és a kulcsokat is. Hosszú hajamat összefogtam egy laza kontyba, hogy még véletlenül se zavarjon meg. Mire kész lettem, Harry visszafojtott mosollyal bámult rám, mire értetlenül ledermedtem.

- Mi az? - kérdeztem, átfutva magamon a szememmel, ugyanis nem értettem, miért néz így rám.

- Gyönyörű vagy - vonta meg a vállát, mintha csak azt mondaná, hogy milyen az idő odakint, mire felkuncogtam. Sokat jelentett, hogy ezt mondta, habár tudtam, hogy nincs igaza. Már napok óta nem fürödtem, a hajam pedig pár tincsbe állt össze.

Elindultunk felfedezni a kórházat. Fő célunk az a bizonyos vegyület megszerzése volt, lehetőleg minél nagyobb mennyiségben, de gondoltuk, jó lenne még tudni, milyen termek és lehetőségek állnak rendelkezésünkre. Szerencsére a tartalék lámpák jól működtek, ám csak egy kis sejtelmes fényt árasztottak, ami félhomályt eredményezett. Normál helyzetben ez hangulatos lett volna, de így elég félelmetesnek hatott. Benéztünk minden egyes szobába, persze figyeltünk arra, hogy óvatosan és figyelmesen kutassuk át a helyeket. Az alsó szinten nem találtunk semmi érdekeset, csak egy recepciót - ahol természetesen nem működött a telefon, miért is lenne ezzel szerencsénk? - valamint pár fürdőszobát. Hát, a fürdés dolog hamarosan könnyen megoldható lesz.

- Első emelet kivégezve. Már csak három emelet maradt - kuncogta, én pedig nyögtem egyet nemtetszésem jeléül. Eléggé fáradt voltam, és az sem segített a helyzeten, hogy folyamatos stressznek voltunk kitéve. Felmentünk a lépcsőn - nem kockáztattunk a lifttel -, ahol egy szerteágazóbb folyosóval találtuk szembe magunkat, ráadásul a lámpa is villogott, mint egy rossz horrorfilmben.

- Harry. Tudom, hogy ez nevetséges, de én félek. - suttogtam neki, mire közelebb lépett hozzám és ujjait az enyémekre kulcsolta.

- Túl kell lennünk ezen, ígérem, utána vissza se jövünk ide. Csak szerezzük meg, ami kell, aztán menjünk vissza a biztonságos kis helyünkre. - válaszolta magabiztosan, majd egy gondoskodó puszit nyomott a fejemre. Egy picit jobban éreztem magam, de félelmem nem enyhült. Remegve nyitottunk be a következő ajtón, ami olyan volt, akárcsak egy raktár, tele dobozokkal, amik valószínűleg fontos dolgokat rejtettek számunkra. Bezártuk magunk mögött az ajtót, nehogy meglepetés érjen bennünket, aztán átvizsgáltuk a dobozokat. Tökéletesebb dolgokat nem is találhattunk volna, minden anyag szükséges volt az ellenszerhez, szóval teletömtük velük a táskánkat. Körülbelül mindent elvittünk onnan, csak pár olyan doboz maradt, amikről igazából azt se tudtuk, hogy micsodák.

- Muszáj tovább mennünk? Megvan ami kell... - mondtam Harrynek, mielőtt kiléptünk volna az ijesztő folyosóra. Kezében megállt a kulcs, mikor egy kopogó hangot hallottunk egyenesen az ajtó felől. Pontosabban azon az ajtón kopogtak, amin mi ki szerettünk volna menni. Szívverésem százszorosára gyorsult, ijedten néztünk össze a göndörrel. Újabb kopogás.

- Néni! Tessék beengedni! - egy kislány hangját hallottuk, mire Harry azonnal kinyitotta az ajtót. Meglepve láttam, hogy egy egészséges, körülbelül hét éves kislány állt az ajtó előtt, kezében a kis macijával. 

Aloha!

Ne haragudjatok drágáim, amiért majdnem egy hónapot - vagy talán többet - kellett várnotok a részre, de ezért hosszabb részt is hoztam nektek, és nagyon remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket. Körülbelül két rész van még hátra, aztán érkezem a következő sztorival, amit már most annyira várok, hogy az hihetetlen. Remélem hogy addig is velem maradtok.

Nem utolsó sorban meg szeretném köszönni a kommenteket, tényleg nagyon jól esnek, mindig fel tudjátok dobni a napom, köszönöm :) 

Örültök a Hazz - Lolo párosnak? :) 

Peace out

Lottie ♥