A vírus | 6. Rész

"- Néni! Tessék beengedni! - egy kislány hangját hallottuk, mire Harry azonnal kinyitotta az ajtót. Meglepve láttam, hogy egy egészséges, körülbelül hét éves kislány állt az ajtó előtt, kezében a kis macijával. "

Harry azonnal cselekedett, felkapta a kislányt az ölébe, és behozta a kis tároló szobába, majd bezárta utána az ajtót.

- Hogy hívnak, kicsim? - guggoltam le melléjük, és kisimítottam a kislány arcából gyönyörű aranyszőke haját.

- Anna - motyogta a kislány, akit látszólag eléggé meglepett, hogy ilyen gyorsan felkaptuk őt.

- Mióta vagy itt, Anna? - kérdezte tőle szeretetteljesen Harry, miközben végigsimított a kicsi hátán.

- Egyedül hagytak pár napja... Anya azt mondta, hogy visszajön értem, amint megkapta a gyógyszert. - gyönyörű égkék szeme könnyektől csillogott, és látszott rajta, hogy ez a pár nap nagyon megviselte őt. Harryre néztem: tudtuk, hogy az anyukája már biztosan nem fog érte visszajönni.

- Te kaptál gyógyszert? - kérdeztem tőle kedvesen, közben magamban nemleges válaszban reménykedtem.

- A bácsi szurit akart adni de nem hagytam, mert tudtam hogy fájni fog. Meg fogok halni? - sírta a kislány, mire Harry gyengéden a mellkasára húzta őt, és simogatni kezdte a haját, hogy megnyugodjon.

- Dehogy fogsz meghalni... Nem lesz semmi baj, Kicsikém, gyere velünk és segítünk - mondta neki Harry, Anna pedig elég hamar megnyugodott a göndörke ringató karjaitól.

- A mama azt mondta hogy ne beszélgessek idegenekkel. De már annyira éhes vagyok - panaszkodott szemeit törölgetve, mire halvány mosoly ült az arcomra. Nagyon édes kis teremtés volt, de majd megszakadt tőle a szívem.

- Mi adunk enni, amíg a mama vissza nem jön. Nem bántunk, ezt megígérjük - mutattam fel neki a kisujjamat, mire ő apró kis kezecskéjével belém kapaszkodott. Felvettem őt az ölembe, meglepetésemre könnyebb volt, mint gondoltam. Átadtam Harrynek a fegyverem, mivel nem tudtam egyszerre két dologra figyelni.  

- Menjük vissza a laborba. Szólnunk kell Liamnek. - mondta Harry, majd már ki is lépett az ajtón. Csend volt, mint mindig, így gond nélkül visszaértünk a biztonságot nyújtó helyünkre. Bezártuk magunk mögött az ajtókat, így végre teljes biztonságban voltunk.

- Na, Nusikám, mit szeretnél enni? - kérdezte tőle mosolyogva Harry, én pedig csak néztem őket. Harry biztosan nagyon jó apa lenne, hiszen már most az ujjai köré csavarta Annát.

- Csokitortát! - tapsolt a kislány boldogan, mire Harry felkuncogott.

- Sajnos azzal nem tudok szolgálni, de van sajtos szendvicsünk! - húzott elő a táskából egy kis szendvicset, aminek a kislány csillogó szemekkel esett neki azonnal. Képzelhetem, mennyire lehetett már éhes szegénykém.

- Beszélek Liammel, mindjárt jövök. - suttogtam Harry fülébe, mire bólintott egyet, és tovább játszott a kicsivel. A folyosóra mentem, ahol leültem a legközelebbi padra, és beszélni kezdtem a walkie talkien keresztül.

- Liam, itt Lolo. Mi a helyzet? Vége.

- Még úton vagyunk, nincs semmi probléma, az utcák teljesen üresek. Megtaláltátok az anyagokat? Vége.

- Igen, megtaláltunk mindent. De találtunk még valamit. Pontosabban valakit. Vége.

- Hallgatlak. Vége.

- Egy körülbelül hét éves kislányt találtunk. Egészséges, elmondása szerint nem kapott injekciót. Harry épp most ad neki ételt. Vége.

- Átkutattátok az egész kórházat? Vége.

- Nem, csak a második szint feléig jutottunk. Kutassuk át teljesen? Vége.

- Érdemes lenne, igen. Lehet, hogy találtok még egészségeseket. Vége.

- A kislánnyal mit csináljunk addig? Nem tehetjük ki ekkora veszélynek. Vége.

- Fogalmam sincs, oldjátok meg. Vagy bezárjátok valahová, vagy magatokkal viszitek. Vége.

- Értettem. Akkor szerintem... - nem fejeztem be a mondatomat, mert a bejárati ajtón keresztül meghallottam egy hörgést, majd pár másodperc múlva dübörögni kezdett az a valaki.

- Lolo! Mi történt? - kérdezte Liam a vonal túlsó feléről, de én csak ledermedve álltam, várva, hogy mi fog történni. A hangok alapján egyre többen lehettek már, és be is törték az ajtót.

- Harry! Betörték az ajtót! - kiáltottam, majd azonnal visszaszaladtam a biztonságot nyújtó helységbe, és a lehető leggyorsabban bezártam az ajtót.

- Mi történt? - ugrott fel Harry ijedten.

- El kell torlaszolnunk az ajtót. Itt vannak a fertőzöttek! - mondtam neki minél halkabban, hogy Anna ne hallja, mire bólintott egyet, és azonnal az ajtóhoz kezdtük tolni a legnehezebb tárgyakat. Már hallottuk, ahogy dübörögnek, de szerencsére elég erősen tudtuk tartani az ajtót. Ordítások és verekedés zaja hallatszott kintről, újból kitört a szörnyű káosz, ami a nyugalom után szörnyen hangosnak és megállíthatatlannak hatott. Ha a bejárati ajtót be tudták törni... Akkor nagy bajban vagyunk, mert az egész épületben el tudnak rejtőzni, a védelmünknek pedig vége. Körülbelül tíz percig ostromolták az ajtót, mi pedig Harryvel teljes erőnkből tartottuk, hogy ne tudjanak bejönni. Már nem csak magunkra kellett gondolnunk, hanem Annára is. Aztán, a lökések lelassultak, míg végül teljesen fel nem adták. A hangok alapján továbbmehettek a folyosón, és ott törték be az ajtókat.

- Liam! Betörtek a kórházba! Már nem vagyunk teljes biztonságban, rengetegen vannak! Vége. - jelentettem rögtön Liamnek, aki azonnal válaszolt.

- Itt is elszabadult a pokol, bezárkóztunk egy házba, de itt is be akarnak törni! Vége.

- Úgy vettem észre, hogy erőszakosabbak. Nagyon vigyázzatok velük! Vége.

- Ti is. Majd jelentkezünk. Vége.

Akkor már elengedhettük az ajtót, ugyanis kezdett lecsendesedni a helyzet. Mikor visszamentünk Annához, ő csak összegömbölyödve sírdogált, így két oldalról öleltük át őt. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy kis család lettünk volna, de ez most nem volt ilyen egyszerű.

- Háromnaponta jönnek. Aztán egy nap pihenő. - motyogta maga elé a lány. Valójában nem mondott hülyeséget, a tapasztaltak alapján tényleg erre lehetett következtetni.

- Te hol rejtőztél el mielőtt ránk találtál volna? - kérdeztem tőle arcát simogatva. Már nem sírt, de szeme még könnyes volt.

- Az egyik fürdőszobában. Oda nem is akartak bejönni, csak egyszer. Elrejtőztem a zuhanyfüggöny mögé, de nem találtak rám. - mesélte. Elég okos kislánynak tűnt, teljesen egyedül hagyva túlélt már négy napot. Ez még nekünk is eléggé nehezen sikerült. Talán ha nem csinálnánk semmit napokig... - Álmos vagyok - hunyta le a szemeit fáradtan, és szorosabban ölelte át a térdét.

- Aludj csak nyugodtan, Kicsim, mi vigyázunk rád. - Suttogta neki Harry, majd karjaiba kapta őt, és leült vele a kiterített pokrócra. Engem is odahívott egy intéssel, mire mosolyogva lefeküdtem én is melléjük, így két oldalról öleltük Annát. Harry ránk terített még egy pokrócot, így tökéletes kényelemben érezhettük magunkat - már amennyi a kemény padlótól tellett. Elképesztő mennyire aranyosan törődött Annával, mintha csak a saját gyereke lenne. A kicsi pár percen belül szuszogni kezdett, ami azt jelentette, hogy elég könnyedén aludt el. Biztosan nagyon fáradt volt már, lehet, hogy napok óta nem pihent semmit. Mosolyogva néztem gyönyörű arcát, ahogy hosszú szempillái orcáit súrolták. Aztán tekintetemet Harryre vezettem, aki pedig engem bámult visszatartott mosollyal az arcán. Az egész annyira meghitt lett volna, ha nem ilyen körülmények között történik mindez.

- Meg kell csinálnunk az ellenszert minél hamarabb - suttogtam a lehető leghalkabban, ugyanis nem akartam Annát felébreszteni.

- Várjunk még egy picit - suttogta szemeivel a kicsire mutatva. Kis keresgélés után megfogta a kezem, szájához emelte és egy gyengéd csókot lehelt rá. Nem tudom mennyi ideig szemezhettünk, de tekintetem mintha beleolvadt volna smaragdjába, és nem akartam elnézni. Aztán mintha gondolt volna valamire, hirtelen felkelt Anna mellől, ügyelve arra, hogy ne ébressze fel, majd befeküdt mellém, és szorosan magához húzott. Halkan felkuncogtam ezen a rendkívül aranyos tettén, és ajkaimat beharapva bámultam tovább gyönyörű szemeibe.

- Tényleg el kellene kezdenünk az ellenszert. Így soha nem végzünk - nyújtottam ki rá a nyelvem, mire pimaszul elmosolyodott és hevesen megcsókolt. Csókcsatát kezdeményezett, amit én természetesen viszonoztam is. El sem tudom mondani, mennyire feltöltött pozitív gondolatokkal csak egyetlen érintése is, így már lassan a felhők felett éreztem magam. Hátamra döntött, ügyelve arra, hogy ne nyomjuk össze szegény Annát, és áttért nyakam csókolgatására.

- Harry! Kiskorúak is vannak itt - suttogtam neki kuncogva, mire morgott egyet, majd felhúzott maga után.

- Igaz hogy csak pár napja ismerlek... De megőrülök tőled - harapta be ajkát szexin, mire arcom már vöröslött. Ismét bekapcsoltuk a számítógépet, és munkához láttunk. Nem segített a gondolkozásban az, hogy kintről folyamatosan ijesztő és fájdalmas hangok szűrődtek be, és közben még a kislányra is figyelnünk kellett, hogy mikor ébred fel.

Viszont valami nem volt rendben az anyaggal, amit találtunk. Nem hatott a fertőzött vérre, így próbáltunk rájönni, mi lehet a probléma. A hosszú percekből órák lettek, az órákból pedig napok. Igen, nem túlzok, napok teltek el ebben az állapotban. Liamékkal sokat beszélgettünk a walkie talkien keresztül, ők elrejtőztek egy biztonságos helyre, mivel kint nem lehetett megmaradni, annyi fertőzött járkált. Mi sem mozdultunk ki abból a szobából. Amivel foglalkoztunk az a táplálkozás, tisztálkodás, Anna, és az ellenszer volt. Próbáltuk figyelmen kívül hagyni a kintről beszűrődő hangokat és zajokat, habár nem egyszer fordult elő, hogy be akartak törni hozzánk az emberek, de mindig sikerült visszaverni támadásukat. Az ajtó eléggé meggyötört állapotban volt már, attól féltünk, hogy még egy támadás, és sikerül betörniük a fémajtót. Anna a napokat szinte teljesen átaludta, vagy csak azzal töltötte idejét, hogy minket figyelt, ahogy dolgozunk. Vele is sokat beszélgettünk közben, kezdtem úgy érezni magam, mint egy családban - néha csak mosolyogva néztem az alvó Annát, viszont a kintről beszűrődő sikolyok és vérengzés zaja elrontotta ezeket a meghitt perceket is. Az ellenszer viszont nem működött. Megpróbálkoztunk mindennel, ami csak eszünkbe jutott, de nem történt semmi.

- Jobb ötletem nincsen - dörzsöltem meg az arcom fájdalmasan egy újabb sikertelen próbálkozás után, ugyanis kezdtem kétségbe esni. Papíron annyira egyszerűnek tűnt de a valóságban semmi sem volt olyan egyszerű, mint gondoltuk.

- Megoldjuk... Talán csak idő kell... - Harry próbált megnyugtatni, de nem igazán hittem neki. Nem is értek a sejtekhez, semmit nem tudok az orvoslásról, egyszerűen haszontalan vagyok.

- Harry, fél órája öntöttük össze őket, valaminek már történnie kellett volna! Nem tudom, hogy mit tehetnénk még, reménytelen az egész. Meg fogunk halni, a kinti őrültek meg fognak ölni minket, és nem tehetünk semmit! Ez az egész egy katasztrófa! - akadtam ki teljesen, és levágtam magam az egyik sarokba, majd tenyerembe temettem az arcom. Elegem volt ebből az egészből, a folyamatos stressz és félelem teljesen kikészített már. Nem tudhattam, hogy mikor jön el a felmentő sereg, hogy mikor támadnak ránk és azt sem, hogy mikor esik áldozatul egyik társunk. Megeredtek könnyeim, mikor megéreztem Harry ölelő, erős karjait körém fonódni, és keservesen zokogni kezdtem. Csak haza akartam menni, és elfelejteni ezt az egészet.

- Nem lesz semmi baj. Túléljük ezt az egészet, még ha nem is sikerül megcsinálnunk az ellenszert. Amint a többiek visszaérnek, elbújunk egy biztonságos helyre, és addig ki nem mozdulunk onnan, ameddig nem jönnek értünk. Addig is vigyázok rád még az életem árán is, ígérem. - suttogta fülembe, miközben hátamat simogatta, hogy sikerüljön megnyugodnom. Kedves szavaira még több könnycsepp gördült le az arcomon. Egy pillanatra bevillant a fejemben egy kép, Harry holttestéről. Nem akartam, hogy bármi baja is legyen, előbb vállaltam volna önként a halált, minthogy végignézzem, ahogy meghal. - Tudom, hogy erős vagy Lolo, ne add fel most, kérlek - igaza van. Nem szabad feladnom, mert itt ez a csodálatos srác, akit szeretek - és aki reményeim szerint viszont szeret - , a helyiség másik felében pedig egy gyönyörű kislány alszik, akit muszáj megvédenünk. Nem lehetek önző, le kell nyelnem a problémáimat,  túl kell lépnem, és a körülöttem lévőkre koncentrálnom. Vettem egy hatalmas levegőt, és letöröltem könnyeimet. Nem adom fel, küzdök, amíg csak bírok. 

- Igazad van, nem adhatom fel. - bólogattam határozottan, és mélyen szemébe néztem. Arcán halvány mosoly ült, de szemében erős aggodalmat és bizonytalanságot láttam. - Sikerülni fog az a nyamvadt ellenszer, és minden rendbe fog jönni. - győzködtem inkább magamat, mint őt, habár legbelül még mindig voltak bennem kételyek.

- Na ez az én Lolom - mosolygott rám szélesen, mire halkan összepacsiztunk, majd udvariasan felhúzott magával, és visszatértünk a munkánkhoz. A pár nap alatt nagyon jól összecsiszolódtunk minden tekintetben, elérte, hogy jól érezzem magam ilyen körülmények között is, és mindig tartotta bennem a lelket. Teljesen belezúgtam, habár kapcsolatunk nem volt normálisnak mondható, éreztem a szeretetét, mikor hozzám beszélt, akármit is mondott - azt hiszem, emiatt nem őrültem még meg. Ha jól számoltuk az időt, akkor volt még pár óránk, amíg tart ez a szörnyű állapot, aztán a fertőzöttek ismét elbújnak - ennek az okára nem sikerült még rájönnünk, de még abban sem voltunk biztosak, hogy ez így fog történni.

- Liamék nem fognak visszaérni egy nap alatt. Viszont kellene kaját szereznünk, mert hamarosan el fognak fogyni a készleteink. - mondtam Harrynek, miközben ő az ellenszeren agyalt, én pedig csak elmerengtem. Ha jól számoltuk, akkor már csak pár óráig tarthatott a káosz és a nyugalomnak kellett következnie.

- Nagyon kell majd sietnünk, és magunkkal kellene vinnünk majd egy injekciót az ellenszerből. Ha összefutnánk egy lebénult, nyugodt fertőzöttel, kipróbálhatnánk rajta. Lehet, hogy emberi sejtek között máshogyan hat. - mondta Harry, mire bólintottam. Össze is pakoltuk egy kicsit a cuccainkat, hogy ha a csend beáll, azonnal indulhassunk. Anna idő közben felébredt, aranyosan kidörzsölte szemeiből az álmot, majd csak figyelt minket, ahogy pakolgatunk.

- Miért pakoltok? - kérdezte halkan, álmos hangon. Az utóbbi napokban nem sokat beszélt, ezért meg is lepődtünk, amiért kérdezett tőlünk.

- Mert kimegyünk majd bevásárolni. - guggoltam le mellé, és kisimítottam arcából aranyszőke haját.

- Én nem megyek - keresztbefonta maga előtt karjait, és dühös arccal nézett rám.

- Kicsim, nem fogunk egyedül itt hagyni, veszélyes, tudod - mosolyogtam rá halványan, de ő csak megrázta a fejét.

- Nem! Én megvárom a Mamit! - makacskodott, mire segítségkérően néztem Harryre, aki csak fáradtan felsóhajtott. Mindketten szörnyen fáradtak voltunk, napok óta nem aludtunk, és Anna makacskodása egyáltalán nem könnyítette meg a dolgunkat. Egyedül semmiképp nem akartunk kimenni, viszont muszáj volt élelmet szereznünk.

- Nusikám, visszahozunk anyunak, aki majd hálás lesz nekünk, amiért mi vigyázunk rád helyette. - Harry is letérdelt mellém, és mosolyogva beszélt a kicsihez, aki még mindig gonosz és haragos arccal bámult ránk.

- Nem! Nem! Nem! - rázta a fejét, és elfordult tőlünk. Hihetetlen, mit tesz egy kisgyerekkel az ilyen helyzet, és ebben az volt a legrosszabb, hogy nem is tudtuk, mit tehetnénk. Általában kedves és aranyos volt, viszont természetére a makacsság nagyon jellemző volt, amivel nem igazán tudtunk mit kezdeni.

Otthagytam őt Harryvel, ugyanis ő sokkal jobban tudta kezelni a kicsit, addig én még bepakoltam a maradék dolgokat. Ahogy hallottam, Harry nem járt sikerrel, és Anna továbbra is makacskodott. Aztán a folyosóról szörnyen hangos női sikoltásokat hallottunk, mire befogtam a fülem. Egyszerűen már nem bírtam hallgatni a sikolyokat, főleg nőktől, akiket valószínűleg éppen akkor gyilkoltak meg.

- A mama úgyis értem jön. - olvastam le Anna szájáról a szavakat, majd Harry kétségbeesett arcára vándorolt tekintetem. Sírhatnékom volt, még úgy is hallottam a sikolyokat, hogy be volt fogva a fülem. Nem értem, hogy a kislány hogy bírta idegekkel ezeket a hangokat, úgy tűnt, neki fel sem tűnnek... Vagy már csak én képzelődök? Szemeimbe könnyek gyűltek, de inkább csak összeszorítottam őket, és vártam, hogy a sikoltások véget érjenek. Lerogytam a földre, és dülöngélni kezdtem. Vártam, hogy csend legyen, de nem lett, a sikolyok egyre hangosabbak és hangosabbak lettek, akármennyire is szorítottam a tenyerem a fülemhez. Nekem is sikítani lett volna kedvem, ordítani, ahogy csak torkom bírja. Aztán megéreztem ahogy Harry átkarol, és szorosan ölelésébe von. A sikolyok nem szűntek meg, de már nem tapasztottam füleimre kezemet. Léptek és ordibálás hallatszott még a sikolyok mellett, valamint Harry suttogását hallottam még. Próbáltam inkább rá koncentrálni.

- Mindjárt vége, Lolo. Itt vagyok, ne félj. Téged nem bánthatnak. - könnyeim megállás nélkül folytak, és akkor összetalálkozott a tekintetem Annáéval. Csak bámult rám, nem csinált semmit, arcán egyetlen érzelem sem tűnt fel. Pár perc múlva a sikolyok halkulni kezdtek, míg teljesen el nem hallgattak. Végre eljött a csönd ideje, a nyugalom átvette a hatalmat. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és letöröltem könnyeimet.

- Vége van, Gyönyörűm - suttogta Harry, majd egy apró puszit nyomott a homlokomra. Még pár percig öleltem őt, hogy teljesen megnyugodjak, aztán felkeltünk a földről, és felkaptuk a táskánkat. Már egyetlen neszt sem hallottunk kintről, így úgy gondoltuk, ideje indulni. Elpakoltuk a dolgokat az ajtó elől, majd felkaptam az ölembe Annát - aki rögtön kapálózni és sikítani kezdett -, majd kilestem a folyosóra. Nem láttam semmit, csak összekapart, véres falakat és húscafatokat. Eléggé undorító volt, de próbáltam nem belegondolni, hogy mi történhetett.

Gyorsan kiléptünk a teremből, majd bezártam magunk mögött az ajtót. Anna folyamatosan üvöltött, sikítozott, és a szívem megesett rajta, de tudtam, nem tehetünk mást, nem hagyhatjuk egyedül. Aztán hirtelen lépteket hallottunk a folyosó végéről,  így befogtam Anna száját, aki meglepetten nézett, hogy mi történik. Szívverésem kétszeresére gyorsult, ahogy odavilágítottunk az elemlámpánkat, és egy tépett hajú, koszos nőt láttunk, akinek szemei alatt sötét karikák húzódtak, és a fél arca sebes volt. Egy pillanatig csak lefagyva állt, aztán elkezdett sikítani, és megindult felénk. Harry elkapta a karom, jelezve, hogy futnunk kellene.

- Mama! - kiáltott Anna boldogan, mire a nő megállt, és érdeklődve nézett a kislányra, aki még jobban kapálózott a kezemben. Nem hagyhattam, hogy elmenjen, ki tudja, mit tett volna vele az anyja. 

- Az ott a mamám! Engedj el! - sikított, én pedig kérdően néztem Harryre, akinek fogalma sem volt, hogy mit kellene tennünk. Közben a nő csak állt, és kitárta a karját. Úgy döntöttem, nem fogom visszaadni az anyjának Annát, ezért Harryre nézve futni kezdtem. Anna hangosan sikított a kezemben, és kalimpált teljes erejéből, ezzel teljesen összerugdosva engem, de nem érdekelt az a pár seb, ha meg tudtam védeni Annát. Óvatosan hátra néztem, és szörnyen megijedtem, ugyanis a nő már csak két méterre volt tőlünk, eszméletlen sebességgel követett minket futva.

Harry is észrevette ezt, és a fegyverét a nő felé tartotta. Nem tudtam, mit tervez, mivel még egyikőnk sem ölt embert - még fertőzöttet sem.

Az anyuka egy hatalmasat sikított, majd a hátamra vetette magát, ennek köszönhetően Annát a levegőbe tartva elestem. Harry azonnal kikapta a kezemből a kislányt, én pedig megakadályoztam, hogy a nő belém harapjon. Elképesztő, mekkora erő volt benne, úgy harcolt, mint egy erős férfi - de én sem adtam fel, küzdöttem teljes erőmből, ugyanis nem csak az én életem múlt ezen. Harry nem tudta lelőni a nőt, ugyanis folyamatosan változott a helyzetünk, kérdő volt, hogy engem lő le helyette, ezért inkább eldobta a fegyverét, letette Annát, és segített nekem. Mindez körülbelül két másodperc volt, annyira gyorsan történtek az események, hogy fel sem tudtam fogni abban a pillanatban. Harry simán leterítette a nőt a földre, aki csak sikoltozott és ordibált mindenféle értelmetlen szót. Nehezen tudtam csak feleszmélni, ugyanis két másik fertőzött jelent meg a semmiből, akik egy pillanat alatt oda is értek hozzánk, és azonnal felkapták Annát. A másik férfi pedig úgy gondolta, hogy engem akar megenni, így felém közeledett. Nem tudtam mást tenni, előrántottam a fegyvert, majd meggondolatlanul meghúztam a ravaszt. A golyó egyenesen a férfi mellkasába fúródott, aki megtántorgott, majd mellkasára kapta a kezét, és ismét rám nézett.

- Arghkdwq! - kiáltotta és rám vetette magát. Ütöttem, karmoltam és rúgtam, ahogyan csak tudtam, ám a férfi erősebb volt, teljesen leterített a földre.

- Harry! - kiáltottam reménytelenül, ugyanis egyre úgy tűnt, a férfi hamarosan jóllakik velem. A szívem hevesen vert, izomzatom kezdett fáradni, a férfi viszont továbbra is a vacsoráját képzelte a fejem helyére. Próbáltam bevetni a férfiasságba való hatalmas rúgást, de nem használt semmit, még csak össze se rezzent tőle. Aztán pár pillanattal később a rám nehezedő nyomás kisebb lett, míg teljesen el nem tűnt, és a férfi el nem repült rólam. Gyorsan felpattantam, és akkor láttam, hogy az én ellenfelem, és Anna anyukája verekedtek össze. Harry azonnal megragadta a karom és maga után húzott ki az ajtón, és futva tettünk meg még pár utcányi távot. Kifulladva fordultunk be az egyik sarkon, majd a falnak támaszkodva pihentünk meg.

- Egyben vagy, Lolo? - kérdezte Harry azonnal, majd végignézett rajtam, sebet kutatva. Egyedül a karomban éreztem fájdalmat, de nem emlékeztem, hogy valamelyikük megharapott volna.

- A karom fáj egy picit, de nem vészes. És te? - tapogattam meg mellkasát, harapást keresve, de nem találtam semmit, csak szakadásokat a pólóján.

- Minden rendben. Te jó ég, elvitték Annát! - kapott a fejéhez, és idegesen a hajába túrt. - Mondanám, hogy menjünk vissza és keressük meg, de valószínűleg már... Már mindegy lenne - mondta megtörten, nekem pedig könnyek kezdtek folyni az arcomon. Ez az egész már túl sok volt, az elmémben megjelent a kislány szétszaggatott teste, és a kép, ahogy egy férfi elfogyasztja őt, egyszerűen csak bőgni lett volna kedvem. Harry láthatta rajtam, hogy eléggé kikészültem, és szorosan magához vont.

- Ne is gondolj rá. Csak felejtsd el. Figyelj, tudom, hogy ez most nehéz, mert már egészen kezdtük megkedvelni Annát... De próbálj meg úgy gondolni rá, hogy meg sem történt, rendben? - suttogta nyakam bőrébe, ezzel cirógatva azt, mire bólintottam.

- Megmentettél - suttogtam neki, visszaemlékezve arra a pillanatra, mikor felrángatta rólam a férfit és a nőnek dobta. - Köszönöm - mellkasába fúrtam arcom, és olyan szorosan öleltem magamhoz ahogy csak tudtam. Annyira hálás voltam azért, amiért itt volt mellettem, és folyamatosan támogatott. Nélküle már rég elvesztettem volna a fejem- szó szerint is.

- Megígértem, nem igaz? - kuncogott mélyen a szemembe nézve gyönyörű íriszeivel, mire halvány mosoly ült az arcomra, és egy hosszú csókot nyomtam telt ajkaira.

Úgy döntöttünk, hogy maradunk eredeti tervünknél, és keresünk egy élelmiszerboltot, így hát elindultunk. Egészen addig fel sem tűnt, de a helyzet rosszabb volt, mint napokkal ezelőtt. Holttestek bűzölögtek, melyek eléggé meg voltak szaggatva, körülöttük tócsákban a vér és felfordulás mindenhol. Felfordult a gyomrom, így inkább Harryre bámultam, mert sokkal jobb látványt nyújtott.

- Miért bámulsz rám? - kérdezte féloldalas mosollyal az arcán, mikor már vagy fél perce nem vettem le róla a szemem.

- Mert sokkal jobb látvány vagy mint a körülöttünk lévő hely - motyogtam, mire felkuncogott, és összekulcsolta ujjainkat. Azt az élelmiszerboltot kerestük, amelyről Liam beszélt, így bejártunk pár háztömböt. Ahogy gondoltuk, egy lélek sem járt az utcákon, csak halottak és testrészeik töltötték meg a teret.

- Ha hamar megszerezzük, amit kell, talán még aludhatnánk is, amíg nyugalom van. Már vagy négy napja egy percet sem aludtunk - mondta Harry, mikor az utca másik oldalán megláttunk egy boltot.

- Már én is zombinak érzem magam - kuncogtam, mire elmosolyodott. Beléptünk a boltba, ahol természetesen sötétség volt, mint az egész városban, így elemlámpával világítottuk meg a helyet. Gyorsan meggyőződtünk arról, hogy biztonságban vagyunk, majd kutatni kezdtünk a polcokon. Pontosabban az üres polcokon kutattunk élelem után, de nem találtunk semmi használhatót. A hely már ki volt fosztva.

- Menjünk tovább, keressünk egy másik boltot. Itt nem lesz semmi. Még elemek sincsenek. - suttogta Harry lehangoltan, majd már kint is voltunk a sötét utcán. Szemem már eléggé hozzászokott a sötétséghez, pedig három napig folyamatos fényben voltunk a kórházban. Nem tudtuk, merre lehet még egy élelmiszerbolt, így csak elindultunk egy irányba, hátha sikerül hamar találni egyet. Halkan beszélgettünk mindenféle semmiségekről, a vírus összetevőiről, erről az egészről.

- Harry én ezt annyira nem értem... A legutóbbi próbálkozásunknak sikerülnie kellett volna egyszerűen már nem látok más lehetőséget, hogy mit kellene megpróbálnunk. - magyaráztam neki.

- Igazad van... De biztosan valamit elrontottunk. Talán a vérrel van a baj. Lehet, hogy Ryan vérében van valami, ami ellenáll neki... Vagy én nem is tudom, ez már túl bonyolult. - sóhajtott. A közelünkben kertes lakóházak kezdtek sorakozni, így tanácstalanul álltunk meg a kereszteződés közepén. - Kellene egy térkép, vagy valami, mert így sokáig fog tartani... - motyogta Harry, majd szájához emelte a Walkie Talkiet. Liamékkal már előre megbeszéltük a terveket, ők a fegyverboltot "fosztották" ki.

- Liam, itt Harry. Nem találunk élelmiszerboltot. Vége.

- A kórház melletti utcában van... Keleti irány. Vége.

- Ott már voltunk, de teljesen üres volt. Kellene egy másik hely. Vége.

- Két háztömbbel arrébb van egy elég nagy szupermarket, a másik irányban. Ott biztosan lesznek még cuccok, az egész épület három emeletes. Vége.

- Rendben, köszönjük, Liam. Nálatok mi a helyzet? Vége.

- Hamarosan a fegyverbolthoz érünk, még két utca. A kislánnyal mit csináltatok? Vége.

- Öhm... Nos ő... Már nincs velünk. Megleptek minket. Vége.

- Hogy érted? Mi történt? Vége.

- először csak az anyja volt ott, aki erőszakkal el akarta tőlünk venni, majd jött két férfi és elhurcolták őt. Mi is majdnem odavesztünk, sajnos nem tudtuk megmenteni őt. Vége.

- Megsérültetek? Vége.

- Szerencsére csak karcolásokat szereztünk. Vége.

- Akkor rendben. Vigyázzatok magatokra, nekem mennem kell. Vége.

- Rendben, ti is. Köszönjük, Liam. Vége.

- Rendben, akkor induljunk - mondtam Harrynek, amint eltette a készüléket, majd megfordultunk és a kórház felé vettük az irányt.

- Azért én kicsit tartok attól, hogyan fogunk visszamenni a kórházba. Hiszen a fertőzöttek közül egy sem ment ki az utcára, miután betörtek hozzánk. - mondta Harry, mire a számat rágva bólintottam. Nehéz helyzetben vagyunk.

- A szupermarket is húzós lesz, ki tudja, mi vár ránk a második és a harmadik emeleten... Remélem hogy a fölszinten minden lesz amire szükségünk van, mert nincs kedvem összefutni az emberekkel. - sóhajtottam. Már előre tartottam attól, ami ránk várt. Már egy hete vagyunk teljesen magunkra utalva, kezdtem belefáradni, a mai események pedig csak rátettek még egy lapáttal.

- Nagyon vigyáznunk kell. Mondjuk azért arra kíváncsi lennék, hogy mikor ilyen csendesek, megtámadnak- e minket vagy sem. Habár az előbbiből kiindulva...

- Szerintem inkább ne tapasztaljuk meg ezt mégegyszer. - a kórházhoz értünk, tehát onnan már csak két háztömb várt ránk. A sötétség miatt eléggé meg kellett erőltetnünk szemeinket, mivel nem igazán tudtuk leolvasni a táblákat. Vagy egy órán keresztül keresgélhettünk a szupermarket után, mikor már kezdtük feladni.

- Na jó, ezt nem hiszem el, már mindent végigjártunk, itt kell lennie valahol. Ha nem... - hirtelen megálltam a beszédben, mikor az út túloldalára néztem, az épület második emeletére. Hatalmas felirattal volt kiírva az a sok minden, ami kapható volt az áruházban. - Megtaláltuk! - kiáltottam fel boldogan, mire Harry is felnézett az épületre, majd kitört belőle a nevetés.

- Hogy lehetünk ilyen szerencsétlenek? - röhögte, majd derekamnál fogva magához húzott, és így indultunk el megszerezni a dolgainkat. Az ajtó természetesen zárva volt - aminek örültünk, mert ez feltételezhetően azt jelentette, hogy nem jártak még itt fertőzöttek, tehát nem kell tartanunk tőlük. Csak egyszerűen kitörtük az üveget, aminek köszönhetően normális esetben megszólalt volna a riasztó, de mivel nem volt áram, így ezt szerencsére megúsztuk.

- Rendben, kelleni fog egy rakat elem és zseblámpa, rengeteg étel-ital, tisztálkodó szerek... - sorolta. Ha jobban belegondolok, már vagy három napja nem is fürödtünk, így nem is volt rossz ötlet a tisztálkodó szerek beszerzése.

- Aztán bemegyünk az egyik házba, és lefürdünk. Legalábbis én biztosan, mert olyan mocskos vagyok mint valami disznó - Harry felnevetett kijelentésemen, majd végignézett rajtam.

- Hát, nekem disznóként is bejössz. - mondta, mire egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

- Rendben akkor már soha többet nem fürdök, ha ennyire bejön neked - nyújtottam ki rá a nyelvem.

- Pusztulni fognak érted a férfiak - röhögte, mire homlokomra csaptam a fájdalmas vicce miatt. Az utóbbi napokban elég sok ilyet kaptam tőle, ezek teljesen lefárasztottak, de nagyon imádtam mikor viccelődni próbált. A legfelső emeltre mentünk, ugyanis úgy gondoltuk, jobb, ha előbb felfedezzük a helyet, aztán kezdjük meg a "bevásárlást". Meglepetésünkre a felső emelet nem bevásárlóközpont volt, hanem hotel-részleg. A hosszú folyosóról 10 szoba nyílt, melyek közül egyikbe be is lestünk.

- Hű. - suttogtam, mikor beléptem a hálószobába, ugyanis az a sötétség ellenére gyönyörű volt. Nem volt romos a fal, mint a belvárosban és a kórházban, olyan tiszta volt, mintha teljesen új lett volna. - Nem költözünk be ide? - kuncogtam, majd lustán rádőltem a puha ágyra és szétterültem azon.

- Ha tudnánk szerezni egy hatalmas létrát, amit bármikor kiengedhetünk az ablakon, akkor beleegyeznék - mondta Harry, miközben biztos ami biztos, bejárta az egész teret. Az ágy mellett falon egy másik ajtó volt, ami a fürdőszobához vezetett. Minden tiszta és biztonságos volt, így rögtön kényelmesebben éreztem magam.

- Még törülköző is van - állapítottam meg vidáman, mikor az éjjeliszekrényre pillantottam. - Harry, én lefürdök gyorsan. Addig őrködj. - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, mire ő felnevetett, és beengedett a fürdőszobába. Furcsa volt sötétben fürödni, de az elemlámpát csak letettem a mosdókagylóra, hogy valamennyi fény mégis legyen. El sem tudom mondani, mennyire jól esett a meleg víz, az egyetlen szerencsém az volt, hogy nem áramhoz volt kötve a víz melegsége. A kis ajándék szappannal megmostam testem, valamint hajamat is végre megtisztítottam a szennyeződésektől.

- Tudod mi lenne tökéletes? - kérdezte Harry az ajtó túlsó feléről.

- Mi lenne az? - kérdeztem vissza, miközben leöblítettem a habot fejem tetejéről is.

- Ha ott lennék veled a víz alatt - felkuncogtam perverzségén, de legbelül én is erre gondoltam, bevallom, jó lett volna vele együtt fürdeni, de biztonsági okokból nem lett volna túl okos döntés. Gyorsan megtörülköztem, majd a tükörben megnéztem magam. Elképesztő, hogy egy hét alatt mennyit változtam. Annak ellenére, hogy a zuhany feltöltött, mégis szemeim alatt sötét karikák húzódtak az alváshiány miatt, vállaimon és karjaimon pedig karmolások nyomai látszódtak, valamint egy picit fogytam is - hát igen, nem ettem túl sokat az elmúlt héten. Tiszta ruhákat kaptam magamra, hajamat pedig próbáltam a törülközővel szárazra törülni, habár nem igazán sikerült. Fogat mostam - habár azt szerencsére minden nap sikerült elintéznünk -, majd Harryvel helyet cseréltünk, ő is elment fürdeni, én addig az ágyra vetettem magam, és enyhén vizes tincseimet befontam, hogy ne zavarjanak. Végigdőltem az ágyon, és hallgattam a Harry által folyatott víz csobogását. Lehunytam szemeimet, és egy szebb világba képzeltem magam, ahol nincsenek fertőzöttek, nincs a vírus, és nincsenek a városok búra alatt. Egy pillanatra el is hittem, hogy egy tökéletes helyen vagyok, de aztán megéreztem egy gyengéd simítást az arcomon, mire felpattantak szemeim és a lehető leggyorsabban felültem. Nem kellett volna, ugyanis tökéletesen hatalmas sebességgel egy kemény fejnek ütköztem.

- Áu! - sziszegtünk egyszerre a fejünkhöz kapva.

- Ne haragudj Harry, csak annyira megijedtem! - kértem tőle bocsánatot továbbra is a fejemet dörzsölve, mire csak mosolyogva megrázta a fejét. Hiába, ha az ember egy hete folyamatos veszélynek van kitéve, automatikusan védekezik. Én is ezt tettem szegény Harryvel, akinek most egy hatalmas pukli nőtt a homloka és a haja találkozásánál. Fájdalmasan dörzsölte a fejét az ágy szélén ülve, habár féloldalas mosolyából tudtam, csak megjátssza a fájdalmat. Odakúsztam hozzá, és egy apró puszit leheltem a kis puklira.

- Fáj még? - kérdeztem tőle arcán végigsimítva, miközben magamban megállapítottam, hogy megborotválkozott.

- A gyógypuszi segített, köszönöm - válaszolta elképesztően aranyos mosollyal az arcán, majd ő is adott egy gyógypuszit fájó fejemre.

- Harry... Nem lehetne, hogy alszunk egyet ebben a puha ágyban? - kérdeztem tőle boci szemekkel, mire felkuncogott, és átölelve engem ledöntött az ágyra.

- Fél órát megengedek talán - mosolygott, mire hálásan néztem rá, és mellkasát használva párnának lecsuktam szemeimet. Elképesztő mennyire jó érzés volt végre egy kis nyugalomban lenni, ölelő, biztonságot nyújtó karjaiban. Pár pillanatig még agyaltam, hogy biztosan jó ötlet ez, de már el is ragadott az álmok világa.

Egy érintésre keltem, majd Harry dörmögő hangja hatására nyitottam ki szemeimet.

- Lolo... Elaludtunk - kuncogott, valószínűleg ő is épp akkor kelt fel, amikor én. - Te jó, ég, három óra telt el - csodálkozott karórájára nézve, mire számat rágva gyorsan feltápászkodtam és vállamra kaptam a táskám. Csak pár pillanatnak tűnt az a három óra, viszont nyerhettünk egy kis energiát.

- Akkor siessünk, hamarosan újból előjönnek a fertőzöttek. És ki tudja, milyen éhesek lesznek - mondtam, mire ő bólintott és követett engem. Ez alatt a három óra alatt már megszáradt a hajam, így menet közben gyorsan ki is engedtem a fonatot, a hajgumit pedig a csuklómra tettem, mert gondoltam, később még életet fog menteni.

A földszinten feltáraztunk mindenből, konzerves ételekből, tisztasági szerekből, gyógyszerekből,  meg körülbelül minden olyan dologból, ami kellhet, így már teljesen felszerelkezve, nehéz táskákkal beszéltük  meg a következő terveket.

- A kórházban nagyon sokan lesznek, és az ajtó is be fog törni... Nem hagytunk ott semmi lényegeset, és szerintem az ellenszerrel sem tudunk többet kezdeni. Szóval... Szerintem csatlakoznunk kellene a többiekhez, aztán már csak várni, hogy értünk jöjjön valami felmentőcsapat.

- Egyetértek. De a többiek napokra vannak tőlünk. Minimum négy nap múlva láthatjuk őket, ha szerencsénk van. Kell keresnünk addig egy helyet. - tanácsoltam, mire Harry bólintott, majd az adóvevőn keresztül szólt Liamnek.

- Liam, itt Harry. Vége.

- Mondjad, épp a fegyverboltban vagyunk. Vége.

- Mi itt végeztünk, a kórházba nem tudunk visszamenni, az ellenszer kész van, de nem tudjuk, hogy működik-e, a tesztvérrel nem működött, de többet nem tudunk tenni érte. A másik dolog pedig hogy a fertőzöttek ellepték a kórházat és veszélyes lenne visszamenni. Arra gondoltunk, hogy megkeresünk titeket, és pár nap múlva csatlakozunk hozzátok. Ti mit terveztek? Vége.

- Nos, nekünk ez teljesen megfelel, itt mindjárt végzünk, aztán elindulunk a kórház felé. Majd félúton valahol csak összefutunk... Vége.

- Rendben. A városközpont az körülbelül félúton van, elindulunk arrafelé. Vége.

- Oké, mi is arra fogunk menni. Vigyázzatok magatokra, elvileg már csak pár óra. Vége.

- Igyekszünk. Legyetek figyelmesek. Mi elindulunk. Vége.

És már indultunk is. Az épületből kiérve megcsapott minket a hullaszag, valamint a hideg, ugyanis ahogy már észrevettük, a hőmérséklet egyre csökkent - ezért is szereztünk be meleg ruhákat és takarókat.

- Nem fázol? Egyre hidegebb van. - állapította meg Harry, miközben végigsimított libabőrös, csupasz karomon, ugyanis rajtam csak egy ujjatlan póló volt.

- Picit hideg van de majd felveszem a pulcsimat... A táska legaljáról - kuncogtam vállat vonva, mire szó nélkül levette magáról pulcsiját és belebújtatott, így rajta már csak egy hosszú ujjas sima fekete póló volt.

- Köszönöm - mosolyogtam rá, mikor már feladta rám a nagyon nagy pulcsit. A kézfejemen csak tíz centivel nyújt tovább és körülbelül combközépig ért, de már egyáltalán nem fáztam, még szívemet is felmelegítette Harry figyelmessége. - Így meg te fogsz fázni - mondtam neki, mire csak nemtörődöm stílusban megvonta a vállát és egy puszit nyomott a homlokomra. Na jó, nem túlzok, ha azt mondom, hogy ebben a fél percben teljesen elolvadtam tőle.

- Ha minden jól megy már csak egy hét és értünk jönnek... A felén már túlvagyunk. - mondta Harry sóhajtva, mire kattogni kezdett az agyam azon, hogy az egy hét alatt még mennyi minden történhet. Nagyon reméltem, hogy mindannyian épségben megússzuk ezt a hetet, és sikerül hazajutnunk egészben.

- Csak lenne már vége. - néztem rá reménykedve, mire egyetértően bólintott.

- Igen, és végre elvihetlek vacsorázni. Komolyan, jobban várom, mint azt, hogy hazaérjünk - kuncogott szégyenlősen, és egy kis pírt is felfedeztem az arcán. De édes!

- Juj, ne is emlegess vacsorát, már egy hete konzerveken élünk, hiányolom a főtt kaját. - fogtam meg a hasam nevetve.

- Csak képzelj el egy kis spagettit. Uh, ölni tudnék most egy tál isteni finom spagettiért. - ábrándozott Harry, mire fájdalmasan néztem rá. Játszik az idegeimmel.

- Szerezz kettőt, és a tiéd vagyok. - röhögtem, mire egy pillanatra elgondolkozott, majd megláttam valamit megcsillanni a szemében.

- Megoldom. - mondta, mire felnevettem, és belékaroltam, vállának döntve a fejem.

- Ha jobban belegondolunk, nem is kell hozzá spagetti. Csak te, meg hogy túléljük ezt a hetet. - mondtam, és azt kívántam, hogy ez minél előbb történjen meg. Teljesen beleszerettem ebbe a fiúba, és nélküle nem is lett volna kedvem hazamenni.

- Én már itt vagyok - kacsintott rám pimaszul, mire kinyújtottam rá a nyelvem, amit ő egy gyors mozdulattal azonnal kitulajdonított magának, és egy hosszú, forró csókot formált mozdulatából. Megálltunk az út közepén, ami egy átlagos napon elég furcsának tűnt volna, és eléggé megbámultak volna minket az emberek, de így, a kihalt utcán nem volt ezzel semmi baj. Imádtam, ahogy csókol, egyre többet és többet akartam belőle, egyszerűen nem tudtam betelni vele. Óvatosan puha tincsei közé túrtam, ő pedig gyengéden végigsimított oldalamon, egészen a derekamig, majd körém fonta karjait, ezzel közelebb húzva magához - már amennyire ez fizikailag lehetséges volt. Csókcsatánkat azzal fokozta, hogy egy gyors mozdulattal ölébe kapott, és combom alatt megtámasztott, én pedig dereka köré kulcsoltam lábaimat. Hosszú, tökéletes percekig voltunk ebben az állapotban, majd visszakerültem a földre, és úgy néztem fel gyönyörű smaragdjaiba. Huncut mosoly ült arcán, és ezt meg sem próbálta rejtegetni. Felkuncogtam aranyos látványán, ám ezt a tökéletes pillanatot egy váratlan sikoly szakította meg.

Mindkettőnk arcáról lehervadt a mosoly, helyét ijedtség vette át. Harry gyorsan ujjait enyémekre kulcsolta, és már maga után is húzott. Futottunk, próbáltunk egy biztonságos helyet keresni, ugyanis úgy sejtettük, hogy a fertőzöttek ismét előbújnak, és ez pár másodpercen belül be is igazolódott. A házakból kitódultak a fertőzöttek, hol egymást tépték, hol pedig csak futkároztak és ordibálták, kész káoszt alakítva ezzel. Hamar ránk vetették szemüket, ugyanis pár pillanaton belül már egy csapat férfi kezdett üldözni minket, és rohantak utánunk, mi pedig szedtük a lábunkat, ahogy csak bírtuk. Aztán egy pillanat alatt elvesztettük a fejünket. Egy kis zsákutca felől egy férfi Harryre vetette magát, aki ennek köszönhetően elesett, és birkózott a fertőzöttel. Hirtelen meglepődöttség miatt azt se tudtam mit csináljak, ugyanis mögöttünk egy egész csapat közelített felénk, Harryt pedig meg akarták enni, egyszerűen leblokkoltam. Ez az egész csak egy másodperc volt, míg olyat láttam, amit a legrosszabb rémálmomban sem akartam volna látni. A fertőzött azonnal megharapta Harryt.

------------------------------------------------------

Halihó :D

Itt is vagyok a következő résszel, ami szintén elég hosszú lett az első részekhez képest, de máshogy értelmetlennek tartottam a szöveg tagolását. Most már majdnem biztos vagyok benne, hogy két rész van még hátra, abból az egyikkel már majdnem kész vagyok, hiszen tegnap sikerült az egész éjszakát átírnom. Ne nézzetek hülyének, ilyen az, mikor van ihletem és kedvem írni. :D 

Nagyon remélem, hogy tetszett nektek ez a rész, és hogy a következőek is fognak tetszeni.

Igyekszem sietni a folytatással, amint befejezem a történetet, már ki is rakom a 7. részt, ami lehet hogy pár nap múlva be is következik, szóval figyeljétek az oldalt. Esetleg ha úgy tartja kedvetek, iratkozzatok fel, vagy írjátok le a véleményeteket kommentben. 

Love you all,

Lottie