A vírus | 8. Rész

"Abban a pillanatban az adóvevőm recsegni kezdett, majd krákogást hallottam a túlsó vége felől. Értetlenül hallgattam, azt hittem, elromlott.
- Drága Lolo - egy ismerős hangot hallottam meg, mire szívem egy hatalmasat dobbant, és reszketés fogott el."

- Josh? Te vagy az? - kérdeztem remegő hanggal. Ez az egész annyira ijesztő volt, úgy éreztem, mintha figyelne valaki, miközben vele beszélek.
- Okos kislány. Úgy hallom egyedül vagy. Milyen sajnálatos. - megjátszott sajnálatot hallottam a hangján, olyan volt, mintha megvetéssel beszélne velem.
- Hol vagy? A többiek azt mondták, eltűntél. - nem akartam találkozni vele, de úgy gondoltam, jobb lenne tudni, merre járkál.
- Az mindegy, a kérdés az, hogy kit láttam meghalni. - elakadt a lélegzetem. Nem, nem és nem! - Bizony, a göndör hajú, pimasz mosolyú fiút. Azt hiszem Harrynek hívták. Szegény pára, egy egész fertőzött csapat terítette le. Csak úgy fröcskölt a vére....
- Hagyd abba! - sírtam. Nem bírtam tovább hallgatni szavait, a szívem egyszerűen több millió darabra szakadt szét, úgy éreztem mintha kitépték volna a lelkemet is.
- Az egyik letépte a fülét, majd a szemét is felzabálta, míg végül csak pár cafat hús maradt az út közepén... - zokogtam. Nem akartam ezt hallani, ám legbelül tudtam, hogy nem hazudik. Elvesztettem Harryt, és ez csakis az én hibám. Ha nem mentem volna el azért a vízért és a gyógyszerekért, talán még élne, és összebújva feküdnénk a pince mélyén...
- Mit akarsz tőlem? Hát nem ez volt a célod, hogy megölj minket? Mert ha engem akarsz, gyere és ölj meg, ha már elvetted a számomra legfontosabb személyt! - ordítottam keservesen sírva, könnyeim patakként zúdultak le arcomon.
- Állj csak meg, kislány! Én nem öllek meg titeket... A tervem már teljes mértékben kiteljesedett, esélyetek sincs élve kijutni innen. De én nem bántalak titeket...
- Dögölj meg te rohadék! - sziszegtem orrom alatt, közben már hatalmas düh kezdett forrni elmémben.
- Meg is fogok. Már csak perceim vannak hátra, addig is gondoltam, inkább veled cseverészek. Nem is gondoltad volna, ugye? Mert egy hülye liba vagy, bizony... - egyszerűen nem tudtam felfogni, ez az egész annyira fájdalmas volt.
- Mi volt ezzel az egésszel a célod? Megölni ártatlan emberek ezreit? Undorodok tőled. - köptem oda neki, mire felmordult a készülék túlsó végén.
- Allah Akbar!!! - kiáltotta fülsüketítő hangerővel, mire kidülledtek a szemeim. Egy pillanat múlva hatalmas recsegés és hangzavar hallatszott a készülékből, majd teljesen elcsendesedett. Percekig csak meredten bámultam magam elé folyamatosan hulló könnyekkel, nem tudtam feldolgozni a történteket. Az egyetlen ember, aki tudta, hogy mi ez az egész, felrobbantotta magát a fülem hallatára. Az összes remény elszállt belőlem.
Nem bírtam tovább, egy pillanat múlva már keserves zokogásban törtem ki. Annyira egyedül éreztem magam, mint még soha, és egyszerűen úgy tűnt, az életemnek is vége. Hirtelen minden rossz emlék rám zúdult. Gemma és Harry szívbemarkoló találkozása az első napon, Zayn halála, találkozás Ryannal és Amandával, aztán Annával, és Harry... Mindez túl sok volt, azt kívántam, bárcsak itt vége lenne az életemnek és nem szenvednék többet.
Aztán Liamék kerestek az adóvevőn, én pedig folyamatosan zokogva elmeséltem nekik a történteket. Az egyetlen dolog, ami még egy kis reménysugarat ébresztett bennem, hogy ők viszont mind jól voltak. Próbáltak felvidítani, vicceket és érdekes sztorikat meséltek, de nem tudtam nevetni. Egy egyszerű indokkal elköszöntem tőlük, csak egyedül akartam lenni. Úgy éreztem magam, mint egy halott. Órákig csak itattam az egereket, már nem is érdekelt mi történik odakint, csak sírtam, akárcsak egy kisgyerek. Lassan álomba sírtam magam a puha párnák között, és azt képzeltem, hogy egy jobb helyen vagyok.

Ez ment napokig. Étvágyam sem volt, és ki sem mozdultam az ágyból. A napok alatt csak párszor beszéltem Liamékkal, de ők sem tudtak segíteni nekem, teljesen egyedül maradtam. A napjaim sírásból és alvásból teltek, már kérdéses volt, hogy kiszáradok a sok folyadékveszteségtől. A harmadik napon ki sem akartam mozdulni, ám az a tudat hajtott, hogy ma talán már tudok csatlakozni a többiekhez.  Már lassan letelt a két hét, és reménykedtem hogy hamarosan megérkezik a felmentés, mert elegem volt ebből az egészből.

Kedvtelenül felkaptam a táskámat, majd nemtörődöm módon, elővigyázatosság nélkül sétáltam ki a házból. Egy hete el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer ilyet fogok csinálni, de egyszerűen már tényleg nagyon elegem volt.

Sikerült jó időben megmozdulnom, ugyanis az utcák ismét üresek voltak. Aztán hirtelen beugrott az, hogy le kéne fürödnöm, és meg kellene kajálnom valahol, mert az összeesés szélén álltam, úgyhogy egy szimpatikus kertes házba tértem be. Csak ledobtam a cuccaimat a kanapéra, de fegyveremet magammal vittem. Körül sem néztem a házban, mert egyszerűen csak fejbelőttem volna azt, aki megpróbál elkapni.

A konyhába tértem, ahol belekukkantottam a szekrényekbe valami finomság - esetleg csoki - után kutatva, de sajnos nem találtam semmit, szóval a táskámban hordozott konzerves kajából ettem. Miután befejeztem az evést, egyszerűen csak a mosogatóba hajítottam a konzervet, majd visszasétáltam a cuccaimhoz, és elővettem a fürdéshez szükséges dolgokat. A fürdőszobát kezdtem keresni, mikor meghallottam a padló reccsenését körülbelül tíz méterre tőlem. Azonnal a hang irányába irányítottam a fegyverem és az elemlámpámat, és az állam egyszerűen leesett a látványtól. Ott állt, fegyverrel a kezében, ugyanabban a pozícióban, ahogyan én.

Ahogy felismert, leengedte fegyverét, és közelebb lépett hozzám, ám én meg sem mozdultam. Egyszerűen nem hittem a szememnek, az érzelmeim össze vissza kavarogtak bennem.

- Lolo... - hallottam hangját, ami hatására könnyek gyűltek a szemembe, és én is leengedtem fegyverem. Nem tudtam megszólalni, egyszerűen csak álltam ott. Már azt hittem, soha többé nem fogom látni, hogy örökre elvesztettem őt, erre itt megjelenik a semmiből, ezzel teljesen felkavarva engem. Fegyverem kiesett kezemből, és boldogan felé futottam, majd karjaiba vetettem magam. Olyan szorosan öleltem, mint még soha, és nem is akartam elengedni őt. El sem hittem, hogy újra itt van velem, nem érdekelt, hogy mi történt, csak az számított, hogy újból ölelhettem őt. Ismét zokogni kezdtem, ám ezúttal nem a szomorúságtól, hanem a boldogságtól. Picit eltolt magától, amin egy kicsit meglepődtem, de aztán ajkait hevesen enyémekre nyomta és szenvedélyes csókcsatát kezdeményezett. Abban a pillanatban úgy éreztem, a világ megszűnt körülöttem és a remény újraéledt szívemben.

Amint csókunk véget ért, egy lépést hátráltam tőle, majd olyat tettem, amit valójában nem is akartam: egyszerűen megpofoztam. Értetlenül tűrte ütésemet, de ez után újból szorosan magamhoz öleltem.

- Ezt azért kaptad mert egyedül hagytál. - szipogtam.

- Sajnálom. Hidd el, megmagyarázom ezt az egészet. - válaszolta, majd egy apró puszit nyomott fejem tetejére.

- Azt hittem hogy meghaltál! Josh azt mondta, látott téged, ahogy felzabálnak a fertőzöttek... - még mindig nem hittem el. Azt hittem, egy álomban vagyok, és biztos voltam benne, hogy nem akarok felébredni.
- Mi van? Én hittem azt, hogy meghaltál... - válaszolt, mire meglepetten néztem rá.  Én is azt hittem, hogy már halott, erre megjelenik teljesen egészségesen. - Hallottam egy sikolyt az utcáról, azt hittem hogy elkaptak téged... Kirohantam, készen álltam arra hogy megmentselek, de nem találtalak sehol... - mesélte, hangján hallottam, hogy eléggé megviselte őt is ez a pár nap.

- Én nem sikoltoztam... Minden rendben ment, negyed óra alatt vissza is értem, de nem voltál ott... Azt hittem hogy szándékosan otthagytál - szipogtam.

- Miért tettem volna ilyet? - kérdezte.

- Én... Én nem is tudom, annyira furcsa volt ez az egész. Már arra is gondoltam hogy a vírus átvette feletted az irányítást és ezért elszöktél... - valójában már nem is tudom, mire gondoltam, csak azt tudom, hogy nagyon fájt ez a pár nap.

- Ez az egész egy hatalmas félreértésekből álló sorozat volt... El sem hiszem - suttogta, és egy puszit nyomott a fejemre. El sem tudom mondani, mennyire örültem, amiért ismét hozzáérhettem és vele lehettem. Így már több kedvem volt hazamenni is.

- Hogy érzed magad? Voltak még rosszulléteid? - kérdeztem tőle, miközben kezeim közé vettem arcát, és tanulmányozni kezdtem szemeit. Eléggé normálisnak tűnt már, a pirosság már csak nyomokban látszott rajta és bőrszíne is viszonylag oké volt.

- Tegnap azt hittem, hogy meg fogok halni, de aztán aludtam egyet, és több energia volt bennem, mint valaha. Tudom, elég furcsa, de most teljesen egészségesnek érzem magam. Működik az ellenszer! - kiáltotta boldogan, mire nekem örömkönnyek gördültek le az arcomon. El sem hittem amit mondott, ez az egész annyira hihetetlen volt.

- Annyira szeretlek, Harry - suttogtam mellkasába fúrva a fejem, könnyeim pedig még mindig megállíthatatlanul folytak.

- Én is szeretlek. Nem kellett volna elengednem téged egyedül. Ha végleg elveszítenélek azt soha nem bocsátanám meg magamnak. - úgy éreztem hogy hosszú fájdalmas napok után végre megszűnik mellkasom szorítása. A legjobban talán ahhoz lehetne hasonlítani, mikor a víz alól hosszú fulladozás után a felszínre kerülsz és újra levegőhöz jutsz.

- De még élek, és te is élsz, szóval ennél nincs fontosabb. Tudod mekkora kő esett le a szívemről? - szipogtam, közben már letöröltem arcomról a könnyeimet.

- Hát még nekem - motyogta, majd újból megcsókolt, ezúttal sokkal lassabban és nyugodtabban tette ezt.

- Le kellene fürdenem, csak ezért jöttem be ebbe a házba - mondtam neki, miután ajkaink elváltak, és szemébe nézhettem.

- Rendben. Nagyon siess! - egy puszit nyomott az arcomra, majd beengedett a fürdőszobába. A tükörben eléggé megijedtem a látványtól, ugyanis olyan sovány voltam, mint még életemben soha. Nem is értem, két hét alatt hogy fogyhattam ennyit. Gyorsan lezuhanyoztam, és tiszta ruhát kaptam magamra. A hajszárítással most nem vesződtem, csak egyszerűen befontam hajamat, majd már vissza is tértem Harryhez.

- Már alig van időnk... Ha jól számolom, akkor már csak pár perc, amíg újra kitör a káosz. - mondta a Göndörke, amint kiléptem az ajtón.

- A fenébe... Mit csináljunk? - kérdeztem számat rágva.

- Maradjunk itt. Egész biztonságos hely ez, az emelet zombi mentes... - válaszolt, mire bólintottam, és felkaptam a táskámat a földről. Felvittük a cuccainkat az emeletre, közben apróságokról beszélgettünk. Elég jó hálószobája volt a háznak, a hatalmas franciaágy és a borvörös függöny azonnal szimpatikussá vált. Harryvel egyszerre vetettük magunkat az ágyra, majdnem össze is ütköztünk, ezért felnevettünk.

- Mit csináltál amíg egyedül voltál? - kérdezte, mintha csak a számból vette volna ki a szót, ugyanis én is ugyanezt akartam tőle kérdezni.

- Beszélgettem Liamékkal, meg aludtam... - válaszoltam.

- Három napon keresztül? - vonta fel egyik szemöldökét, mire elnevettem magam.

- Na jó, ne nézz bénának, de az időm háromnegyedét bőgéssel töltöttem. - vallottam be félénken, mire lebiggyesztette a száját, és magához ölelt.

- Én is - suttogta nagyon halkan, de épp elég hangosan ahhoz, hogy én is halljam.

- Ilyen fájdalmak között én is sírtam volna - simítottam meg puha arcát.

- Valójában a fájdalom elviselhető volt... A tudat, hogy meghaltál sokkal rosszabb volt. - teljesen elérzékenyültem szavaitól. Miattam sírt? Egy apró puszit nyomtam a szájára, majd halványan rámosolyogtam. Annyira szerettem ezt a fiút, hogy az szavakkal leírhatatlan.

- Még mindig gyönyörű vagy - állapította meg pár másodperc csend után, majd kisimított egy vizes tincset arcomból.

- Te pedig még mindig szörnyen helyes vagy - válaszoltam meggondolatlanul, ez csak simán kicsúszott a számom. Pimaszul elmosolyodott.

- Örülök hogy ezt megbeszéltük - nevetett, majd oldalára dőlt, fejét kezével alátámasztva. Én is így tettem, így kényelmesebben bámulhattam gyönyörű szemeit, amik már kezdtek emberi színűek lenni.

- Beszélnünk kellene Liamékkal. - jutott eszembe hirtelen, majd kihalásztam a táskámból az adóvevőt, és visszagurultam előbbi testhelyzetembe.

- Szeretnél velük beszélni te? Már eléggé hiányoltak téged. - mosolyogtam rá, majd kezébe csúsztattam a készüléket.

- Beszéljünk mindketten - válaszolta kedvesen.

- Srácok, itt Harry és Lolo.

- Jézusom, te élsz??? - hallottam meg Louis hangját, mire muszáj volt felnevetnem.

- Hát... Ha ez a valóság, akkor igen. De lehet, hogy már rég elpatkoltam és álmodom ezt az egészet. - viccelődött Harry. Annyira hiányzott már ez a jó hangulat!

- Baszd meg, mi itt már megtartottuk a temetésed. - viccelődött Louis is.

- Most akkor haljak meg?

- A lelkedet már Lucifernek áldoztuk, szóval muszáj lesz. - Louis elnevette magát, majd folytatta. - Amúgy meg nehogy meg merj nekem halni még egyszer! Tudod mennyire aggódtam, drágám?

- Ne haragudj bogaram, többet nem fordul elő. Szeretlek. - itt már sírtam a nevetéstől.

- Nagyon remélem is, különben elfenekellek!

- Oh, apuci, gyerünk, fenekelj el!

- Neked bármit, édesem, egy..... - Louis hangja mellett felfedeztem Ryanét is. - Mi történik itt? Louis, ne zaklasd Lolot!

- Hello, Ryan! - szólt a készülékbe Harry.

- Mélyebb lett a hangod, Lolo. Jól érzed magad? - azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy leestem az ágyról a nagy nevetés közepette.

- Éppen mutálok, tudod - szólt vissza Harry.

- El is felejtettem. Akkor rendben van. És visszatérve a régebbi beszélgetésünkre, Harry egy seggfej.

- Ah ne is mondd, múltkor olyan keményen megdöngetett hogy azt hittem ott halok meg. - furcsán néztem Harryre, aki visszatartott nevetéssel társalgott.

- Ah tudom, múltkor velem is ezt csinálta. De azért elég jól nyomta, és az a méret...

- Ezt nem tagadom - ahogy ezt kimondta, mindkét oldalon egyszerre tört ki a nevetés belőlük is. Perceken keresztül csak nevettek, Harry is már majd legurult az ágyról.

- Min nevettek ennyire? - már Niall hangját is felfedeztük. Hát persze, ha nevetésről van szó, ő azonnal ott terem.

- Szia Niall - ordított bele a készülékbe Harry, aminek köszönhetően a túloldalról olyan hangokat hallottunk, mintha valaki leejtette volna az adóvevőt.

- Mi a szar? - hallottuk Niall hangját. Imádtam ezeket a reakciókat, de komolyan. - Ki vagy te, Jézus, hogy feltámadj?

- Eljöttem megváltani ezt a szörnyű világot. Csak rossz helyen dobott le az az átkozott repülő. Majd idehívom apámat és lesz itt villámlás. - örömmel konstatáltam, hogy humora újra a régi volt.

- Nem tudnál szerezni nekem egy angyalt? Kék szemű, szőkét, hatalmas fehér szárnyakkal?

- Egyszerű halandókkal nem bizniszelek. - a másik oldalról hatalmas röhögés hallatszott.

- Akkor kapd be - válaszolta Niall, mire mindannyian felnevettünk.

- Harry az? Adjátok ide az adóvevőt - hallottuk meg Liam hangját, mire összenéztem Harryvel.

- Szia Liam - köszönt Harry mosolyogva. Annyira boldog voltam, hogy a többiek is annyira örültek Harrynek, mint én.

- Hála Istennek, hogy életben vagy. Lolo is ott van?

- Itt vagyok, Liam - válaszoltam neki.

- Hol vagytok?

- Egy házban, körülbelül hat utcányira a belvárostól. - feleltem.

- Akkor három nap, és már találkozunk. Mi csak két utcányira vagyunk egy elég nagy lakásban.

- Van valami hír a felmentő csapat érkezéséről? - kérdezte Harry.

- Már eltelt a két hét, szóval elvileg már bármikor jöhetnek. Nagyon résen kell lennünk, nehogy lemaradjunk róluk.

- Rendben.

- Mi most bebarikádozunk még pár ajtót, aztán lepihenünk. Ti is vigyázzatok az ajtókkal, mert bárhol meglephetnek titeket.

- Igenis, főnök! Akkor megyünk is. - válaszolt a göndörke.

- Vigyázzatok magatokra. Vége. - miután Harry lerakta a készüléket a szekrényre, pár pillanatig csendben bámultuk egymást, aztán egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

- Annyira bírom őket. - nevetett Harry, mire rosszallóan megráztam a fejem.

- Mi volt az, hogy mutálok? A nők nem mutálnak - nevettem fel, mire homlokára csapott.

- Te most mutáltál. Birkózz meg a gondolattal.

- Rendben - szóltam vissza elmélyített hangon, mire hangosan kitört belőle a nevetés.

- Mit fogunk mi csinálni három napig egy szobában? - röhögtem, arra utalva, hogy ha így folytatjuk, már kockás hasam lesz a nevetéstől.

- Hmm. Nekem van pár ötletem. - válaszolt perverzen, mire eltátva a számat egy gyengét ütöttem a karjába. - Mi az? Itt egy szép ágy, miért ne aludhatnánk? - tette hozzá, ezzel bolondot csinálva belőlem.

- Tuti nem erre gondoltál elsőre - mondtam neki, mire pimaszul elmosolyodott.

- De te se - kacsintott, mire felnevettem, és szégyenlősen a párnába fúrtam a fejem. Kinyitva a szemem gyönyörű smaragdjait pillantottam meg, így hosszú percekig csak szemeztünk. Akaratlanul is elmosolyodtam, mikor egyik ujjával végigsimított vállamon, majd onnan le egészen végig az oldalamon majd a csípőmön, egészen a combomig. A csikis érzés hatására libabőrözni kezdtem, emiatt úgy éreztem, mintha érintése elektromos lenne. Mosolyogva figyelte reakciómat, majd beharapta ajkát és megismételte az előző mozdulatát. Testem ugyanúgy reagált rá, ám ezúttal már szívverésem is hevesebb lett, úgy ahogyan légzésem is. Nem tudom mit művelt velem, de nagyon érdekesnek találtam. A következő pillanatban egyszerre mozdultunk meg egymás felé, és ajkaink hevesen találkoztak. Ez az egész annyira ösztönös volt, nem is gondoltam, hogy meg fogok mozdulni. Puha ajkaival lassan kényeztette enyémeket, majd bevetette nyelvét is, ezáltal édesebbé téve csókunkat. A következő pillanatban már arra eszméltem fel, hogy csípőmön ül, és ujjaival végigzongorázik oldalamon. Érintése alatt összerezzentem, mintha áram futott volna végig testemen. Ujjaimmal göndör fürtjei közé túrtam, és egyik tincsét gyengéden meghúztam, mire egy férfias nyögést hallatott. Úgy tűnt, élvezi, ha a haját huzigálom, így elég sokszor bevetettem ezt a trükköt. Nem tudom, mi történt, de úgy éreztem, mintha közöttünk egy mágneses mező húzna minket egyre közelebb és közelebb egymáshoz.
- Annyira hiányoztál - suttogta, lehelletével cirógatva nyakam érzékeny bőrét.
- Te is nekem - válaszoltam, majd hagytam, hogy apró puszikkal hintse be nyakamat.
- Aludnunk kellene - kuncogtam, mire felmorgott, majd megnyalta orrom helyét, és széles vigyorral az arcán bedőlt mellém, és betakart minket. 

- Jó éjt, Lolo - suttogta, majd egy puszit nyomott ajkamra, és kényelmesen elhelyezkedett.

- Jó éjt, Harry. - épp hogy válaszoltam neki, már el is ragadott az álmok világa.

Amióta ebben az átkozott városban voltunk, még sosem aludtam ilyen jól. Álmaimban otthon voltam, a bátyámmal, a cicámmal és Harryvel. Boldognak éreztem magam, ami a hosszú fájdalmas hetek után eléggé üdítő volt.

Puha érintésekre ébredtem fel, aztán ahogy kinyitottam szemeimet, Harry gyönyörű, vidám smaragdjait pillantottam meg.

- Lolo... Jó hírem van - suttogta nyakam bőrébe szuszogva, mire mordultam egyet.

- Mi az? - kérdeztem alvástól rekedtes hangon, majd beletúrtam - valószínűleg - extrém kócos hajamba.

- Megérkezett a felmentő csapat - ahogy kimondta ezeket a szavakat, lélegzetem elakadt, és lesokkolva néztem rá. El sem hittem, hogy eljött ez a pillanat, a sok szenvedés után... - Ne sírj, Lolo, minden rendben van, megmenekültünk - észre sem vettem, hogy könnyek folytak végig az arcomon, így letörölve azokat szorosan átöleltem Harryt. El sem hittem, hogy megcsináltuk, ott voltunk a célegyenesben, és már csak annyi volt hátra, hogy hazamenjünk.

- Gyere, oda kell mennünk a városközponthoz. Viszont itt van egy kis bökkenő. A fertőzöttek még kint mászkálnak. - mondta, miközben már pakolni kezdtünk.

- Csak érjünk oda minél hamarabb. - motyogtam, majd felhúzva a cipőmet felvettem a pulcsimat és a táskámat a vállamra kaptam.

- Vigyáznunk kell, nem bukhatunk el most. Bárkit látsz, aki meg akar támadni, lődd le. Rajtuk már úgysem segíthetünk. - hatalmas sebességgel készülődtünk el, így egy percen belül már kint is voltunk az utcán, ahol hatalmas káosz uralkodott. Az emberek össze-vissza futkostak.

- Liam azt mondta, hogy nem tudnak értünk jönni, szóval nekünk kell odáig eljutnunk. Nehéz lesz, de nem lehetetlen. Csak célozz a fejükre - utasította Harry, mire bólintottam, és szorosan markolva fegyveremet, elkezdtünk futni a központ felé. Mondanom sem kell, hatalmas fertőzött csapatot sikerült magunkra haragítanunk, akik kitartóan rohantak utánunk. Az oldalról és szemből támadókat egyszerűen lelőttük - soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek majd fejbe lőni egy embert, de ez is bekövetkezett. Remegve tartottam ujjamat a ravaszon, készen állva, hogy bármikor meghúzhassam. Az utca a fertőzöttek zajától és lövéseinktől volt hangos, mi pedig csak futottunk, mint az őrültek. Elég gyorsan megtettük a távot, viszont mögöttünk hatalmas csorda követett minket. Már odaértünk a repülőtérre, a helyre, ahonnan ez az egész elindult. Magamban hálát adtam ennek a helynek, de közben nagyon szidtam is. Az épületbe berohanva ismeretlen arcokkal találtam szemben magam, akik látszólag minket vártak, majd kinyitottak nekünk egy ajtót. Nem is gondolkoztunk, csak egyszerűen befutottunk rajta. A kis repülőtérre érkeztünk, ahol már nyugalom volt, nem hallatszódtak a fertőzöttek kiáltásai. Lihegve a térdünkre támaszkodtunk, majd egyszerre néztünk össze, és szorosan átöleltük egymást. El sem hittem, hogy ez mind megtörténik. 

- Itt a gerlepár! - hallottuk meg Louis jellegzetes hangját, mire elengedtem Harryt, és odafutottam hozzá, és a többiekhez. Annyira örültem nekik, hogy mindegyiküket egyesével, jó hosszú öleléssel fogadtam. Végül Liamhez értem, aki mosolyogva kitárta karjait, én pedig nagy lendülettel csapódtam neki.

- Annyira köszönök mindent, Liam. Ha te nem lennél már mi sem lennénk itt - hálálkodtam neki, majd egy hála puszit nyomtam az arcára. Felnevetett reakciómon, de nem is volt időnk többet beszélni, valaki azonnal a nyakamba ugrott.

- Rebeka! - kiáltottam boldogan, és a lehető legszorosabban öleltem át a lányt, félve, hogy összetöröm gyenge csontjait. Az a hatalmas öröm, amit éreztem egyszerűen leírhatatlan volt. Viszont a felmentő csapat nem adott nekünk több időt az örömre, azonnal felküldtek minket egy repülőre. Harry mellé vetettem magam az ülésre, és vállára hajtottam a fejem.

- Harry, én ezt fel sem tudom fogni. Úton vagyunk hazafelé! - örvendeztem, mikor megéreztem a repülő emelkedését, és kinéztem az ablakon. A várost takaró búra egyre kisebb lett, míg végül el nem tűnt szemünk elől. Boldogan csókoltam meg Harryt, és ujjainkat összekulcsolva vállára hajtottam a fejemet. Szemhéjaim nehezedni kezdtek, míg teljesen le nem csukódtak, és álomba merültem.

Mikor legközelebb felébredtem, ösztönösen Harryt kezdtem keresni, ám csak egy selymes anyagot markolásztam. Ahogy kinyitottam a szemem hatalmas fény vakított el, így egy kis időbe telt míg megláthattam a helyet, ami körülvett. A falak fehérek voltak, én pedig egy gurulós ágyon feküdtem. Egy kórházban voltam. Azonnal aggódni kezdtem Harryért, mivel fogalmam sem volt, hogy mit csináltak velünk, és már egyből egy összeesküvés elméletet kezdtem összerakni a fejemben, mikor az ajtó kinyílt, és egy körülbelül 28 éves, köpenyes férfi jött be rajta.

- Louise, ugye? - kérdezte tőlem kedvesen, mire bólintottam.

- Ne aggódj, nem történt semmi baj, csak elájultál a fáradtságtól és a stressztől. Ez teljesen természetes, főleg azután, amiken keresztül mentetek. Hallottam a történetet és szívből gratulálok, hogy sikerült túlélnetek azt a két hetet, teljesen önmagatokra hagyva. Ez nem kis teljesítmény. - az orvos folyamatosan mosolygott, így máris szimpatikussá és megbízhatóvá vált számomra. - Megvizsgáltunk, és mindent a legnagyobb rendben találtunk, egyedül azt vettük észre, hogy szörnyen sovány vagy, szóval egy kis infúzióval ezt helyrehoztuk. - A csuklómra pillantottam, amin egy kis, kerek ragtapasz virított.

- Ha szeretnéd, már el is hagyhatod a kórházat, kivéve, ha van valami kérdésed.

- Akik velem együtt utaztak... Szóval köztük volt egy magas, göndör hajú fiú... Ő hol van? - kérdeztem tőle félénken, mire ő kedvesen elmosolyodott.

- Őt még vizsgálják, ugyanis tudomásunk szerint elkapta a vírust.

- De már meggyógyult. Kifejlesztettünk egy ellenszert, és teljesen jól lett tőle. - magyaráztam neki kétségbeesetten, ugyanis egy pillanatra úgy tűnt, hogy ez mindeddig egy illúzió volt, és valójában a vírus még ott lappangott a testében.

- Nagyon meglepődtünk az eredményeiteken, azt kell mondjam, nagyon szép munka volt. A fiú miatt pedig ne aggódj, semmi baja nincs, csak még elvégzünk rajta pár tesztet.

- Rendben, nagyon szépen köszönöm. Akkor én mennék is, megvárom őt odakint. - mondtam, mire bólintott, és kezét nyújtva segített felállni. Sokkal rosszabb érzésre számítottam. Kicsit szédültem, de nem volt vészes.

- Óh, és még valami. Feltöltöttük a telefonodat, gondoltuk hogy fel szeretnéd majd hívni egy családtagodat. - adta kezembe rég nem használt mobilomat, mire hálásan csillogó szemekkel néztem rá.

- Köszönöm! - hálálkodtam neki, ő pedig egy mosollyal az arcán kisétált a teremből. Én is kimentem a folyosóra, ahol meglepetésemre senki sem volt, és leültem az egyik padra. Azonnal tárcsáztam a bátyám számát, aki pár csöngés után fel is vette.

- Lolo? - hangját hallva azonnal könnybe lábadtak szemeim, és szám elé kaptam kezem. El sem hittem, hogy végre halhattam őt.

- Tom... - sírtam, mire egy felszabadult sóhajt hallottam a túloldalról.

- Hol vagy? Azonnal odamegyek! - hallottam, ahogyan pakol, és siet, valószínűleg a kocsijához.

- A kórházban. Első emelet. Várlak - mondtam, majd le is raktam a telefont. Letöröltem könnyeimet, és összegömbölyödtem a padon. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy végre a saját városomban lehettem, egy olyan helyen, ahol nem akar minden ember rám támadni. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyetlen lélek sem járt arra. Aztán megpillantottam rég nem látott bátyámat a folyosó végén, azonnal felpattantam, és futni kezdtem felé. Nagy lendülettel vetettem karjaiba magam, már majdnem el is estünk, de nem érdekelt, olyan szorosan öleltem, mint még soha.

- Hiányoztál - suttogtam mellkasába fúrva arcom. Nem érdekelt, hogy könnyeimmel áztattam pulcsiját, csak az érdekelt, hogy végre itt van, és minden a legnagyobb tökéletességgel történt.

- Mindent el kell mesélned. Annyira aggódtam. Mikor meghallottam a tévében, hogy mi történt New Londonban, nem akartam elhinni. Annyira büszke vagyok rád, hogy túlélted.

- Volt segítségem - kuncogtam fel, majd elhúzódtam tőle egy picit, hogy ránézhessek. Igazi felnőtt volt már, de közben tekintetében még mindig láttam azt a kisfiút, aki engedte, hogy megtartsam a kiscicát.

- Mehetünk haza? - kérdezte háta mögé mutatva, ahonnan jött, de én megráztam a fejem.

- Öhm... Ami azt illeti meg szeretném várni Harryt. - hajamba túrtam, ugyanis nem tudtam, hogyan vezethetném fel neki, hogy idő közben szereztem egy tökéletes barátot. Leültünk a padra, ahol még egyedül ültem pár perce.

- Ki az a Harry? - kérdezte mosolyogva, szemöldök- vonogatva, mire felnevettem.

- A repülőtéren ismertem meg. Ha ő nincs, most én sem lehetnék itt veled. És ő... nos... - nem tudtam, hogyan mondhatnám el neki, szóval a számat rágva nézte a folyosó másik vége felé. Abban a pillanatban megláttam az én hősömet, aki amint észrevett, elmosolyodott.

- Mindjárt jövök. - mondtam gyorsan Tomnak, és már fel is pattantam, hogy üdvözöljem göndörkémet. Futva közelítettem meg őt, és karjaiba vetettem magam. Ám akkora volt a lendületem, hogy simán felemelt, szóval lábaimat dereka köré kulcsolhattam, és így ölelhettem őt. Ajkait enyémekre nyomta, hevesen csókolt, közben éreztem, hogy mosolyog, amivel én is ugyanígy voltam.

- Túléltük. Vége van. - suttogta, amint ajkaink elváltak, én pedig örömkönnyeket hullatva, újból megcsókoltam őt. Elképesztő, hogy az utóbbi időben mennyit sírtam, körülbelül kétszer annyi könnyem hullott, mint egész eddigi életemben. Lassan letett, és ujjait enyémekre kulcsolta. Boldogan húztam magam után, készen állva, hogy bemutassam őt a bátyámnak. Harry azonnal vette a lapot, és már nyújtotta is a kezét Tomnak, aki mosolyogva elfogadta azt.

- Ő itt a bátyám, Tom.

- Szia, Harry vagyok. - üdvözölte őt Harry, majd meglepetésemre Tom azonnal férfiasan átölelte őt.

- Köszönöm, hogy vigyáztál a húgomra. Nem is tudom, miként tudnám meghálálni...

- Örömmel tettem. Sőt, inkább ő vigyázott rám, hiszen rengetegszer megmentette az életem, szóval azt hiszem kvittek vagyunk. - válaszolt Harry jókedvűen, mire Tom elismerően rám nézett.

- Harry, mit terveztél mára? - kérdeztem tőle, ugyanis erről még nem is beszéltünk.

- Öhm. Mindenképpen megnézek pár lakást, mert a New Londoni használhatatlan, és...

- Mi szívesen látunk - szólalt meg Tom, mintha csak a számból vette volna ki a szót.

- Óh, én nem szeretnék zavarni, tényleg... - Harry láthatóan egy picit zavarban volt, amit én rendkívül aranyosnak tartottam.

- Jaj, ne hülyéskedj már, nem zavarsz, és nálunk rengeteg hely van, még be is költözhetnél ha úgy tartaná kedved. - válaszolta bátyám legyintve, mire Harry ajkát beharapva rám nézett. Bátorítóan felé nyújtottam a kezem, mire ő egy pillanat hezitálás után mosolyogva elfogadta ajánlatunkat.

5 évvel később

- Louis biztosan megint ki fog tenni magáért - mondta Harry, miközben a tükörbe nézve még utoljára beletúrt göndör hajába.

- Niall pedig megint a bozótban fog ébredni, mint múltkor - válaszoltam, mire felnevetett az emléken, mikor a legutolsó buli alkalmával reggel Niall a bokorból kelt fel.

Még utoljára megigazítottam magamon szoknyámat, majd megfordultam Harry felé, aki ajkát beharapva nézett végig rajtam.

- Hű. Gyönyörű vagy - suttogta,  majd közelebb lépett hozzám és egy rövid csókot nyomott ajkaimra, majd gömbölyödő hasamra simította hatalmas tenyerét.

- Tiéd lesz a világ legszebb anyukája - suttogta lehajolva pocakomhoz, majd egy apró puszit helyezett rá. Ekkor eszembe jutott, egy igen fontos dolog... Nem is értettem hogy felejthettem el, de mindenképpen különösen szerettem volna közölni vele a nagy hírt.

- A kislányunk imádni fog, ebben már biztos vagyok - simítottam végig az arcán, miközben mélyen gyönyörű smaragdjaiba néztem. Szeme csillogása még az évek után sem szűnt meg.

- Kislányunk lesz? - esett le az álla, mire felkuncogtam, és egy puszit nyomtam arcára. - Ez már biztos? - szélesen elmosolyodott, szemében láttam a hatalmas örömöt. Mindketten kislányért imádkoztunk, de persze egy kisfiút is ugyanolyan lelkesedéssel fogadtunk volna. Egész eddig a baba szégyenlős volt, és nem mutatta meg magát, de most már a 20. hét közepén sikerült meglesnie őt az orvosnak.

- Száz százalékig. Az orvos azt mondta, hogy teljesen egészséges, és fejlett - újságoltam neki izgatottan, mire boldogan átölelt.

- Annyira szeretlek! Akkor már vehetünk neki aranyos rózsaszín dolgokat és játékokat... Be kell szereznünk egy hintát, igen az nagyon fontos, és a babaházról se feledkezzünk meg...  - kezdte sorolni azt a sok mindent, amit kislányunknak szeretett volna vásárolni. Ekkor már teljesen biztos voltam, hogy remek apa válik majd belőle, aki azonnal az ujjai közé csavarja majd csemetéjét.

- Egyetértek Harry, ez mind nagyon fontos, de el fogunk késni - kuncogtam fel, mikor már perceken keresztül csak lelkesen magyarázott.

- Oh, igen. Induljunk. - eszmélt fel, majd felkapva kulcsokat és a táskámat már el is indultunk. Autóval mentünk, ugyanis mi nem terveztünk inni, én a baba miatt, Harry pedig ilyenkor inkább csak nevet a többiek részeg cselekedetein.

Hamar oda is értünk, és szerencsénkre Rebekáék is éppen akkor érkeztek, szóval ahogy kiszálltunk a kocsiból, egyből üdvözöltük őket.

- Hű, de csini itt valaki - köszönt Rebeka, majd két puszit adott az arcomra. Niall is követte őt, ő csak mosolyogva biccentett egyet, majd lepacsizott Harryvel.

- Ne is mondd, akkora vagyok, mint egy bálna - fújtam ki a levegőt hangosan, hasamra simítva a kezem.

- Jaj, ne viccelj, fantasztikusan nézel ki! - dicsért tovább a szőkeség, amit én mosolyogva megköszöntem neki.  Harry mellém lépve összekulcsolta ujjainkat, és így léptünk be Louis apartmanjába. Mert igen, apartmanja volt, ráadásul elég gyönyörű. Mikor találkoztunk, mindig itt gyűltünk össze, ez amolyan törzshelynek számított. 

Annyira örültem, hogy ennyire együtt maradt a csapatunk, sőt, rengeteget erősödött, már olyanok voltunk mint egy hatalmas család, rokoni kapcsolatok nélkül. Liam idő közben összeházasodott egy helyi lánnyal, csakúgy mint mi Harryvel vagy Niall Rebekával. Igen, Rebekáék sok ideig nem is igazán foglalkoztak egymással, aztán egyszer csak kipattant a szikra közöttük, és azóta dúl a szerelem. Louis, szegény, éppen szingli volt, ahogy Ryan is, ők elég sok időt töltöttek egymással. Amanda különös módon teljesen levált tőlünk, ugyanis egy idő után rádöbbent, hogy nem illik közénk. Bevallom, örültem hogy nem kellett őt elviselnem a társaságunkban.

- Lueeeeh! - kiáltotta Harry amint beléptünk az ajtón, mire az említett fiú (bocsánat, már férfi) egy pillanaton belül meg is jelent Ryan társaságában.

- Itt a kedvenc kismamánk - üdvözölt Ryan, majd óvatosan átölelt, vigyázva pocakomra.

- Apuciii - üvöltötte Louis, majd Harrynek ugrott, ennek köszönhetően mindketten a földre estek. Igen, ők ketten semmit nem változtak, még mindig olyan bolondok voltak, mint pár évvel ezelőtt.

Tulajdonképpen kezdtünk már kiöregedni a bulizásból, hiszen erre az estére inkább a mély, tartalmas beszélgetések voltak a jellemzők az eddigi alkoholos - őrült esték helyett. Szóba került New London, és az ott történtek. Évek teltek el azóta, de pár dolog még mindig nem tisztázódott, például hogy Josh milyen csapattal dolgozott együtt, a sok évnyi kutatás során sem derült ki. Valójában elég hálás lehettem annak a vírusnak, ugyanis ha akkor ott nem történik semmi, és minden rendben megy, akkor most nem lenne ilyen tökéletes férjem, és nem várnám az első kislányunkat.

- Ha nem lenne a vírus, mi nem is találkoztunk volna - mondtam Harrynek, aki folyamatosan ujjaival kézfejemet cirógatta.

- Igazából... Ezt még nem is mondtam, de már a repülőn felfedeztelek magamnak. Eredetileg azt terveztem, hogy hozzád szólok, ezért is voltam olyan ideges, de szerencsére te megtetted helyettem.  - ledöbbentem. Ezt miért csak most mondja el nekem?

- Ha én nem szóltam volna hozzád, akkor te megtetted volna?

- Igen. Csak egy pillanaton múlott, és már rád is köszöntem volna - vonta meg a vállát, én pedig el sem hittem. Egész eddig abban a tudatban éltem, hogy a vírus volt mindennek a kezdete, de ezek szerint lehetséges, hogy magától is így alakultak volna a dolgok, legalábbis Harryvel biztosan. Ha jobban belegondoltam, nem is számított már a múlt. Egy olyan társaságban lehettem, ahol teljes mértékben jól éreztem magam, egy olyan férfival, akinél jobbat nem is kaphattam volna. Csak ez számított, semmi más.

4 hónappal később

Unottan lapozgattam a kismama újságot, amiből már rengeteg dolog a saját gyerekszobánkban pihent, de nem volt jobb elfoglaltságom, szóval beteltem ezzel is. Csak végigfeküdtem a kanapén, de szörnyen kényelmetlen volt, szóval pár perc múlva úgy döntöttem, inkább kiülök a kerti hintaágyra, hogy nézzem tökéletes férjemet, amint összeszereli a kis hintát.

Harry még mindig hihetetlenül jóképű volt, izmai pedig az évek alatt csak növekedtek, szóval gondolataimban kalandozva bámultam hátán megfeszülő izmait, akárhányszor csak megmozdult. Rólam ez nem volt elmondható, eléggé nyúzott állapotban voltam lassan kilenc hónapos terhesen. Eléggé meghíztam, már úgy éreztem magam, mint egy bálna.

Amint észrevette, hogy figyelem őt, elmosolyodott, majd abbahagyta tevékenységét, és leült mellém.

- Elég gyorsan haladsz - állapítottam meg a kis építményre nézve, ami már félig kész volt.

- Azt szeretném hogy a kislányunk már tökéletes állapotban használhassa - mosolygott pocakomra simítva hatalmas tenyerét. Szívem mindig megdobbant mikor ilyen megható dolgokat mondott nekem. A terhesség alatt elég sokszor sírtam értelmetlen dolgokon, így most is könnyek gyűltek szemembe. Szerencsére ezt Harry már megszokta, és megnyugtatóan lecsókolta könnyeimet minden alkalommal.

- Remélem hogy minél hamarabb érkezik, mert én ezt már nem bírom. Leszakad a derekam - sóhajtottam fáradtan, mire ő egy apró puszit nyomott arcomra. Aztán megéreztem egy kis mocorgást a hasamban, mire azonnal odahúztam Harry kezét, aki csillogó szemekkel várta, hogy érezzen valamit. Mindig is imádta, mikor mozgott a kicsi, és most is izgatott mosollyal élte át ezt a gyönyörű pillanatot. Mikor a mozgás abbamaradt, ajkaimra tapadt, és hosszan megcsókolt. Mondanom sem kell, még mindig ugyanannyira szerettem őt, mint kapcsolatunk kezdetén - ha nem jobban. Amint elhúzódott tőlem egy furcsa érzést éreztem a hasamban. Szörnyen görcsölni kezdett, ezért azonnal összegörnyedtem és felnyögtem.

- Hé, minden oké? - kérdezte  Harry aggódva, mire megráztam a fejem. Elkezdődött.

- Harry.. Szerintem... Szerintem beindult a szülés - mondtam neki összeszorított szemekkel, és a keze után kaptam.

-  Óh... Oké csak semmi pánik! Semmi pánik... Rendben, lélegezz! - szegénykém eléggé kétségbe esett, csak szorította a kezem, talán jobban, mint én az övét.

- Vigyél be a kórházba... - ezután már magához tért, és egy gyors mozdulattal a karjába kapott és a kocsihoz sietett velem. Beültetett a hátsó ülésre, ahol simán le tudtam feküdni a hátamra, majd beült a kormány mögé, és elindultunk.

- El sem hiszem hogy ez megtörténik, nem állok még készen... - kezdtem pánikolni, ugyanis hirtelen beugrott, hogy pár óra múlva már biztosan anya leszek.

- Nyugalom, Lolo. Itt vagyok és segítek mindenben. Megígértem, ugye? - kérdezte, hátranyúlva szabad kezével, hogy ujjainkat összekulcsolja.

Pár óra múlva hosszas vajúdás után megkönnyebbülés töltötte el a testem. Még mindig erősen szorítottam Harry kezét, amit azóta egyetlen pillanatra sem engedtem el. Rám mosolygott, majd oldalra kukucskált. Ajka enyhén elnyílt csodálkozásában, szemeiben pedig könnyeket fedeztem fel.

- Gyönyörű kislány... - suttogta, majd pár pillanaton belül visszatért hozzám az orvos, kislányommal a kezében. Azonnal sírva fakadtam, ahogy megpillantottam gyönyörű arcát, és karjaimba vehettem. Harry arcán is könnyek csurogtak, amint végigsimított csöppségünk arcán, majd egy apró csókot lehelt ajkaimra. Boldogan néztem a kezemben tartott kis gyönyörűségre, miközben Harry egyik karjával átölelt, másikkal kisbabánkat cirógatta. Abban a pillanatban én voltam a világ legboldogabb embere.

- Üdvözlünk a családban, Anna Styles.

VÉGE



------------------------------------------------------------------------

Hű, nem is tudom, mit mondhatnék nektek, el sem hiszem, hogy eljutottam idáig, számomra ez a történet egy nagy mérföldkő volt, nélkületek nem sikerült volna, szóval nagyon szépen köszönöm a támogatásotokat. Remélem hogy tetszett nektek az a lezáró rész is, de ne felejtsétek el a blogot, jövök én még jó pár sztorival, érdemes figyelni az oldalt ;)
Mint mindig, most is nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval nagyon megköszönném ha írnátok pár sort :) 

Love you all,

Lottie

A vírus | 7. Rész

"Ez az egész csak egy másodperc volt, míg olyat láttam, amit a legrosszabb rémálmomban sem akartam volna látni. A fertőzött azonnal megharapta Harryt."


 Ekkor valami elpattant az agyamban, és egy ordítás kíséretében a férfinak ugrottam, így az legurult Harryről, velem együtt. Ütöttem a képét, rajta töltöttem ki a bennem összegyülemlett feszültséget, a haragot, ami Harry megharapása miatt keletkezett bennem. Már véres lehetett az öklöm, és az arca is eléggé eldeformálódott, így Harrynek kellett leválasztania engem róla. Feltápászkodtam, még egy utolsót belerúgtam, majd követtem Harryt. Egy kis utcába fordultunk be, ahol még épségben voltak az ajtók és ablakok, ezért biztosak lehettünk benne, hogy odabent nem vár minket meglepetés. Egy kis pinceajtó szerűséghez értünk, amin egy vasrács volt, így számunkra tökéletes volt. A rács nem volt lezárva, így könnyedén bejutottunk, gyorsan szétnéztünk, és mivel nem volt veszélyforrás, magunkra zártuk a rácsot és az ajtót is többszörösen bezártuk magunk után. Egy kis lámpát kapcsoltunk fel, amin meglepődtünk, hogy világított, ugyanis az egész városban nem volt áram, de akkor nem is volt időnk ezzel foglalkozni, mert mikor Harryre néztem, azonnal cselekednem kellett. Vállán egy hatalmas vérfolt tátongott, amit szorításával próbált a minimálisra csökkenteni, de még így is átáztatta pólóját. Torkomban gombóc keletkezett, és szívem millió darabra tört. A legrosszabb rémálmom vált valóra.

- Le kell kezelnünk. MOST! - kiáltottam a sírás határán, Harry a pólóját darabokra szakította, majd elszorította azzal a vállát, hogy a vér ne tudjon összekeveredni a fertőzött nyálával. Gyorsan kikaptam a táskámból az elsősegély dobozt, és előkerestem a betadint.

- Ez fájni fog - mondtam Harrynek, majd lecsavarva a kupakot azonnal eláztattam a sebet a fertőtlenítő oldattal. Harry fájdalmasan felszisszent, én pedig könnyezve vártam, hogy elmúljon a fájdalma. A világ legrosszabb érzése volt azt látni, hogy szenved. Patakokban folytak a könnyeim, de próbáltam erős maradni, és nem mutatni Harry felé. Előkészítettem az antibiotikumos injekciót, majd egy tablettát adtam a göndörke kezébe. Tudtam, hogy ezek nem fognak segíteni, de  megpróbáltam a legjobban teljesíteni. Könnyeimtől alig láttam mit csinálok, de sikerült Harry vénájába juttatni az antibiotikumot. Műveletem végére már zokogtam.

- Nincs semmi baj, Lolo - suttogta Harry, de ezzel nem segített, könnyeim tovább hullottak, Bekötöztem a sebét, nyomókötést tettem rá, majd feladtam rá egy tiszta pólót. Mikor kész lettem Harry szorosan magához húzott, és szorosan ölelt. Tiszta pólóját máris benedvesítettem könnyeimmel, és úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. Csak bőgtem. Annyi mindent átéltünk már ezalatt a hét alatt, és pont mostanra sikerült elkapniuk Harryt. Reménykedtem benne, hogy az antibiotikumos kezelés segít majd, és nem fog benne elterjedni a vírus, de ebben nem voltam száz százalékig biztos.

- Nem lesz bajod. - szipogtam gyengéden eltolva őt magamtól, hogy szemébe nézhessek. Letöröltem arcomról a könnycseppeket.

- Már elterjedt bennem a vírus. Lolo... Be kell adnod az ellenszert nekem. - mondta, mire határozottan megráztam a fejem.

- Nem rajtad fogjuk tesztelni Harry, ki tudja, mit művelne veled. Előbb rángatok be az utcáról egy fertőzöttet, minthogy rajtad teszteljük! - sírtam, de próbáltam összeszedni magam és valami ésszerű lehetőséget keresni.

- Meg fogok bolondulni! - suttogta összetörten, fejét fogva.

 - Nem fogom hagyni, hogy te is úgy végezd, mint azok az emberek ott kint! Nem hagyom, érted? - kissé hisztérikusnak tűnhettem, de nem érdekelt. Teljesen belészerettem, és nem akartam elveszíteni.

- Lolo... Kérhetek tőled valamit? - kérdezte halkan, egy lépést közelítve felém. Lélegzetem elakadt, hiszen még így megtörten és sebesen is vonzónak találtam, hangjával pedig még egyet rátett a lapátra.

- Persze - szipogtam.

- Ha eluralkodna felettem a vírus és már csak a jelét is mutatnám hogy fel akarlak zabálni, és nem a perverz formában, akkor kérlek... Ölj meg. - mondta lágyan, ezzel pedig elérte, hogy ismét zokogni kezdtem. Nem, nem és nem! Nem fogom megölni, képtelen lennék rá.

- Biztos vagyok benne, hogy nem fogom megtenni - suttogtam, de megrázta a fejét és államnál fogva felemelte a fejem, hogy szemembe nézhessen.

- Kérlek. Nem akarlak bántani, azt meg főleg nem, hogy lásd, hogyan veszítem el a fejem. - újabb könnycsepp gördült le az arcomon. Én ezt nem akarom. Most azonnal fel szeretnék ébredni ebből a rémálomból. Nem tudtam válaszolni, egyetlen egy hang sem jött ki a torkomból. Ilyen fájdalmat még soha nem éltem át, de tudtam, nem ez lesz a legrosszabb ebben az egészben. Csak öleltem őt, zokogva, mintha utoljára ölelném őt. Nem akartam elveszíteni, látni ahogy szenved. Lehet, hogy tényleg meg kellene próbálnunk az ellenszert?

- Szeretlek - suttogta halkan, miközben hátamat simogatta. Óvatosan eltolt magától, hogy szemembe nézhessen. Az ő szemei is könnyekkel voltak teli, ám ő nem engedett utat nekik. Tovább nem is láthattam azokat, ugyanis ajkait gyengéden az enyémekre nyomta. Úgy csókoltam, mintha az utolsó csókunkat élnénk át, és nem akartam, hogy vége legyen. Karjait szorosan derekam köré fonta, én pedig szenvedélyesen göndör fürtjei közé túrtam.

- Én is szeretlek - suttogtam, ahogy elváltak ajkaink, majd ismét szorosan öleltem magamhoz. Percekig öleltük egymást, az idő alatt próbáltam összeszedni magam. Nem veszthetem el a fejem, nem zuhanhatok depresszióba, ugyanis szüksége van rám, a támogatásomra. És együtt ezt is megoldjuk. Lassan eltoltam magamtól, miután már összeszedtem az erőmet.

- Az antibiotikumos kezelés lehet, hogy segít, a tablettából vegyél be még egyet. - mondtam neki, majd a táskámhoz léptem, és a kezébe adtam a gyógyszert.

- Ha viszont nem segít, akkor ki kellene próbálnunk az ellenszert... - tette hozzá, mire megráztam a fejem.

- Harry... - kezdtem, de szavamba vágott.

- Egy próbát megér. Ha már kezdem elveszteni a fejem, beadod nekem, és meglátjuk, mi lesz. Figyelj, Lolo, ha meg sem próbáljuk, azzal nagyobb kárt teszünk, mintha csak tétlenül megvárnánk, amíg szörnyeteggé válok. Legalább kiderül, hogy működik-e. - magyarázta. Valójában érvelése egészen ésszerű volt, így már egyetértettem vele, de közben rettenetesen féltem, ugyanis nem akartam neki rosszat, fájdalmat okozni.

- Rendben... - bólintottam. - Egy nap és kiderül. Valamivel nem lehetne lelassítani a folyamatot? Esetleg ha lelassítanánk a vérkeringésedet?

- Az a vér már elérte az agyam valószínűleg. Nem tehetünk semmit. Csak várunk. - vonta meg a vállát, majd leterítette az egyik pokrócot a földre. Akkor néztem körül részletesebben először. Egy borospincében voltunk, ahol pár hordó bor került tárolásra, valamint pár munkaeszköz, amik egyébként egész jól használhatóak lettek volna fegyvernek. Segítettem Harrynek a "megágyazásban", majd vele együtt leültem a pokrócra. Csend volt köztünk, mindketten csak gondolkoztunk magunkban. Nem tudtam, mi lesz ezután. Nem veszíthetem el, egyszerűen beleőrülnék. Újra könnyek gyűltek a szemembe, és csak bámultam magam elé. Nem akartam, hogy lássa, mennyire kikészültem, így próbáltam csendben sírni, és eltakartam könnyeimet. Még mindig az ő pulcsija volt rajtam, ezért folyamatosan éreztem jellegzetes illatát, ami megnyugvással töltött el.

- Beszéljünk Liamékkel. - szólalt meg hirtelen Harry, mire gyorsan, reflex-szerűen letöröltem könnyeimet, és felpattantam az adóvevő készülékért, és szorosan letelepedtem mellé.

- Lolo... Ne sírj, nem érek ennyit - suttogta, mikor szemembe nézett, és látta - valószínűleg - vörös szemeimet.

- Még hogy nem érsz ennyit - röhögtem fel kínomban, és megdörzsöltem szemem - Ha tudnád, mennyit jelentesz nekem... - motyogtam, inkább magamnak, mint neki, de ő is hallotta, így óvatosan magához húzott, és átkarolta a vállamat.

- Még egy napig normális vagyok, szóval addig még ne sirass, kérlek - mondta, mire bólintottam, és egy apró puszit nyomtam az arcára.

- Liam, itt Harry és Lolo. Mi a helyzet? Vége.

- Ryan vagyok. Liam és Niall éppen az ajtót támasztják ki, de odaadhatom nekik is a készüléket, ha kell. Vége.

- Nem szükséges. Mi történt ott? Vége.

- Megtámadtak minket a semmiből. Louis megsebesült, de nem harapta meg őt a fertőzött, szóval mindenki jól van. Elég sokat verekedtünk velük, csak egy kicsin múlott, hogy valamelyikünket felfalják. Viszont Josh eltűnt. Egyszerűen felszívódott. Vége.

- Szabadon járkál a városban? - döbbentem le, és idegesen beletúrtam a hajamba. Ez nem jó. Nagyon nem jó.

- Sajnos igen. Nem tudtunk mit tenni, míg mi a fertőzöttekkel voltunk elfoglalva, egyszerűen lelépett. Nálatok mi a helyzet?

- Nos... Minket is eléggé megleptek... - mondta Harry, száját harapva, miközben bizonytalanul nézett rám.

- De azért jól vagytok, ugye? - Ryan hangja elég aggódónak tűnt.

- Nem igazán. Mondhatni fertőzött vagyok. - mondta Harry, mire lesütöttem a szemem. Nagyon rossz volt ezt hallani, a szívem még több darabra szakadt, ahányszor csak rá gondoltam.

- Na ne! De nektek van ellenszeretek, nem?

- Igen, van. De még várunk egy napot. Lolo antibiotikumos kezelést adott nekem, reméljük, az segít megállítani a vírust, de ha nem működik, akkor kipróbáljuk az ellenszert.

- Sajnálom, haver, tényleg. Ez egyszerűen felfoghatatlan. Na és, milyen érzés?

- Fájdalmas! Mikor megharapott azt hittem a szívem szedi ki a helyéről, a fertőtlenítés meg te jó ég! Lolo elég gyengéden csinálta, de azért mégis.

- Remélem megjegyezted az arcát. Ha felépülsz add vissza neki a fájdalmat - próbált viccelődni Ryan, mire felkuncogtam.

- Lolo már elintézte helyettem. - kuncogott Harry, miközben sejtelmesen rám nézett, és egy rövid csókot nyomott ajkaimra.

- Hogy érted?

- Ő szedte le rólam a nyomorultat, a képét felismerhetetlenné tette, majd még bele is rúgott párszor. Jaj, el is felejtettem. Mutasd az öklöd - kezébe vette ujjaimat, majd megvizsgálta kézfejemet. Nekem egészen addig fel sem tűnt, de teljesen véres és sebes volt, valamint elég erősen be is lilult.

- Lolo, ezt nem gondoltam volna. De jól tetted! - dicsért meg Ryan, miközben Harry éppen gyógypuszikkal halmozta el csontjaimat.

- Tiszta lila a keze. Az én barátnőm, büszke vagyok rá - elmosolyodtam a "barátnő" szócskán. Szívem hevesen vágtázni kezdett, és enyhén piruló fejjel néztem rá, és szégyenlősen mellkasába fúrtam a fejem.

- Büszke is lehetsz. Na jó, le kell kezelnem Louist, mennem kell. - búcsúzkodott Ryan.

- Vigyázzatok magatokra.

- Ti is. Harry, te pedig épülj fel, kérlek. Vége. - ez a beszélgetés egy kicsit feldobott, így mikor ismét csend lett, mosolyogva néztem magam elé.

- Nem vagy fáradt? Itt biztosan nem fognak ránk törni, aludhatunk, amennyit csak szeretnénk. - mondta Harry, miközben én továbbra is mellkasán pihentettem a fejem, szívverését hallgatva.

- Az vagyok, de... Nem akarom, hogy holnap legyen. - mondtam, feltápászkodva róla, és megtámaszkodtam a könyökömön, hogy ránézhessek.

- Akkor beszélgessünk. Használd ki, míg normális vagyok - mosolygott halványan, mire látványosan legörbítettem a számat.

- Te soha nem vagy normális, szóval ez elúszott - vontam meg a vállam, majd a hátamra dőltem, és a falat bámultam. Ahhoz képest, hogy egy pincében voltunk, a falak egész jó állapotban voltak.

- Ez gonosz volt. Ha már itt tartunk te sem vagy valami normális - vágott vissza, mire újból felnéztem rá, kinyújtva rá a nyelvemet.

- Én csak különleges vagyok. Te meg csak szimplán bolond - viccelődtem vele, mire felnevetett, és oldalamnál fogva csikizni kezdett. Hangosan felröhögtem és összerándultam. Látszólag nagyon élvezte mikor vonaglottam és sikítoztam alatta (nem kell rosszra gondolni, ti perverz állatok), mivel folyamatosan pimasz mosoly ült az arcán. Igen, direkt figyeltem.

- Lehet hogy igazad van, de ez a bolond, itt - mutatott magára - bármikor el tudja érni, hogy sikítozz. - kacsintott, és valószínűleg ő perverz dolgokra gondolt, de én úgy döntöttem, játszadozom vele egy kicsit.

- Nem vagyok túl ijedős, nem sikoltozok én - mondtam visszatartott mosollyal az arcomon, mire felkuncogott.

- Hmm. Nincs kedved inni egyet? - kérdezte pár pillanat után, mikor a boros hordóra siklott a tekintete.

- Tulajdonképpen van. Jobb dolgunk úgy sincsen. - vontam meg a vállam, mire felpattant a helyéről, majd egy üres üveget vett ki a táskájából. Egy picit töltött az üvegbe, majd megkóstolta. Pár másodperc ízlelgetés után felcsillant a szeme.

- Ez nagyon finom! - örvendezett, mire én is felpattantam, és megkóstoltam. Igaza volt, a bor nagyon finom volt, édeskés, és tökéletes, pont ahogyan én szeretem. Megtöltötte az egész üveget, majd visszafeküdtünk a pokrócra, és kortyolgatni kezdtük.

- A legfinomabb bor, amit eddig ittam - jelentettem ki pár korty után, mire Harry egyetértően bólogatott.

- Ha így folytatjuk eléggé le fogunk részegedni rövid időn belül - nevetett, mikor már az egész üveg bor elfogyott. Oké, fél liter kettőnknek nem volt sok, de körülbelül két perc alatt fogyasztottuk el.

- Tölts még egyet. Azt megisszuk és nincs több. - mondtam, mire ő így is tett.

- Annyira nevetséges ez az egész. Csak gondolj bele. - mondtam neki elmerengve. Már éreztem a fejemben a bor szédítő hatását, így elég furcsa gondolatok kezdtek járni a fejemben.

- Tudom. Belegondoltál már, mi lett volna, ha nem szállunk fel arra a repülőre? Vagy még rosszabb, ha a sorban nem szólunk egymáshoz? - merengett.

- Ha te nem vagy, már én is zombi lennék és akkor lehet, hogy már megöltél volna. - válaszoltam neki, majd kortyoltam egy nagyot a borból.

- Nem valószínű. Ilyen gyönyörű zombit inkább csak megtartottam volna magamnak. Vagy hagytam volna, hogy megharapj, és akkor felfaltalak volna. Hmm. Csak elképzelem milyen finom lehetsz... - kissé ijedten nézhettem rá, ugyanis úgy tűnt, mintha már tényleg meg akarna enni, de aztán elnevette magát - Csak viccelek. - vele együtt nevettem, és hátamra dőltem, ugyanis már eléggé forogni kezdett velem a világ.

- Tudod, ebben az egészben az a legrosszabb, hogy talán én magam vagyok a legveszélyesebb számodra. Ha a vírus felülkerekedik rajtam, lehet, hogy éjjel egyszerűen rád támadok. Ha ez így lenne, nyugodtan lőj fejbe.

- Harry! Nem kérhetsz tőlem ilyet, te is tudod, hogy nem lennék rá képes. - magyaráztam neki, mire ujjainkat összekulcsolta és mellém feküdt, könyökén megtámaszkodva.

- De nem akarlak megenni... Mármint... Hogy finoman fogalmazzak, szívesen felfedezném a tested a nyelvemmel, de nem tudom elképzelni, hogy a gyönyörűségedben kárt tegyek. - felkuncogtam.

- Hogy lehetsz ilyen perverz? - röhögtem hangosan, mire megvonta a vállát. Egyébként érdekes, mert eddig azt tapasztaltam, hogy főleg szavakban tett perverz megjegyzéseket, ám még egyszer sem fordult elő, hogy megfogdosott volna.

- Ezt hozod ki belőlem. A helyemben te is ilyeneket mondanál - válaszolta.

- A helyedben én magamra se néznék - nevettem.

- Ne legyél te ebben olyan biztos - kacsintott, majd ajkait enyémekre nyomta. Ajkain éreztem a bor kellemes ízét, így csókunk különösen édes volt. Lágyan kényeztetett, miközben csípőmre ült és végigsimított oldalamon. Hajánál fogva közelebb húztam magamhoz, mire egy férfias nyögés szaladt ki belőle és gyengéden ajkamba harapott. Ezután áttért a nyakamra, és lágy, apró puszikkal kényeztette az érzékeny területet. Halkan felsóhajtottam, mire egy pimasz mosoly ült az arcára, és egy apró puszit nyomott az arcomra.

- Ne itass le mert nem tudok majd leállni - morogta mellkasomra fektetve fejét, mire felkuncogtam, és simogatni kezdtem puha haját. Elképesztő, milyen hangulatváltozásokon volt képes átesni, egyszer perverz és szenvedélyes, aztán a következő pillanatban egy zseni, aki mindent megold, aztán pedig egy védelmező, cuki fiú lett, aki a nyakadba szuszog. És én elkövettem egy hatalmas hibát vele szemben, mégpedig halálosan belészerettem.

- Mesélj nekem - kérte suttogva, miközben legurult rólam és elhelyezkedett mellettem a hátán.

- Miről szeretnéd, hogy meséljek? - kérdeztem kedvesen, továbbra is haját simogatva és csavargatva. Imádtam göndör, hosszú fürtjeit.

- Magadról. A szép emlékekről. - egy pillanatig gondolkoztam, hogy miről meséljek neki, majd eszembe jutott életem legszebb élménye, amit a bátyámmal éltem át.

- Ez körülbelül tíz éve történhetett, azt hiszem, hetekkel anyukám halála után. A bátyámmal egy játszótéren voltunk, csak beszélgettünk és nevetgéltünk, mint ahogy azt akkoriban minden nap tettük. Aznap viszont a játszótérre került egy nagyon aranyos cica, aki odajött hozzánk, és hozzádörgölőzött a lábamhoz. Eldöntöttem, hogy ő nekem kell, így aznap egész délután ott voltunk a cicussal, és játszottunk vele. Nagyon a szívemhez nőtt, viszont a bátyám nem engedte, hogy hazavigyük, így fájó szívvel, de otthagytuk őt a játszótéren. Reménykedtem benne, hogy másnap is ott találjuk majd a cicát, és így is lett. Ismét játszottunk vele, de a bátyám szintén nem engedte, hogy hazavigyük. Viszont én nagyon szerettem volna azt a cicát, egyszerűen belészerettem, így este, mikor már a bátyám aludt, én kiszöktem, és hazavittem őt. Pár napig rejtegettem őt a szobámban, ki se mozdultam, aztán egyik este észrevette őt a tesóm, mert a cicával aludtam. Annyira meghatódott, hogy végül megengedte, hogy megtartsuk. Nem nagy történet, de számomra ez a legkedvesebb emlék. - már azt hittem, hogy Harry elaludt, de aztán meglepetésemre megszólalt.

- És most hol van a cica? - kérdezte aranyos hangon, mire elmosolyodtam.

- A bátyámmal van. Nagyon nehezen jöttem el otthonról, és már alig várom, hogy újra láthassam mindkettőjüket. - szemembe könnyek gyűltek, hiszen egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán már soha többé nem látom őket.

- Szeretném majd megismerni őket. A bátyádat is, és a cicát is. Imádom a macskákat. - kuncogott, nekem pedig a szívem újból meghasadt. Csak élje túl, és én leszek a világ legboldogabb embere.

- Megígérem, hogy bemutatlak nekik. Ők is imádni fognak téged, ahogy én is - egy apró puszit nyomtam arcára, mire elmosolyodott, és magához ölelt.

-  Annyira szeretlek. Ha nem ilyen helyzetben találkozunk... - sóhajtott.

- A lényeg, hogy találkoztunk. Most mesélj te nekem magadról - egy apró puszit nyomtam a szájára, majd én is csak simán lefeküdtem a földre, ahogy ő tette.

- Nekem Gemmával van hasonló emlékem, habár a témája teljesen más. Körülbelül tíz éves lehettem, míg ő körülbelül tizenhárom. Tudni kell róla, hogy ő akkoriban eléggé népszerű volt az iskolában, és a fiúk imádták őt. Én persze már akkor is igyekeztem védelmezni őt, féltettem, nehogy összetörjék a szívét, de ez bizony akár akartam, akár nem - bekövetkezett. Napokig sírt a szobájában, én pedig kiderítettem, hogy ki törte össze a szívét. Aztán a suliban megkerestem a fiút. - itt felnevetett, és homlokára tapasztotta kezét - Azt gondoltam, hogy majd tíz évesen elbánok egy négy évvel idősebbel. Elmondtam neki, hogy mennyire megbánja majd azt, hogy megbántotta a nővéremet. Ő meg persze keménykedett velem, szóval összeverekedtünk. Soha nem tűrtem el, hogyha olyan valakit bántottak, akit szeretek, így mindent beleadtam a verekedésbe és sikerült eltörnöm az orrát. Nekem nem lett semmi bajom, viszont ő azonnal szaladt az igazgatóhoz. Mondanom sem kell, eléggé kikaptam, igazgatói intőt kaptam, de aztán mikor hazaértem és elmeséltem ezt a nővéremnek, ő csak nevetett, és megdicsért, hogy milyen erős voltam. Aztán megköszönte, hogy megvédtem őt, de azért elmondta, hogy még egyszer ilyet ne csináljak.

- Ez annyira aranyos, a pici Harry legyőz egy idősebbet. Büszke vagyok rád - mosolyogtam rá, miközben csillogó szemekkel néztem rá.

- Bárcsak most is megvédhetném őt. Bele sem merek gondolni, hol lehet most. - szívem összeszorult, ahogy visszaemlékeztem arra, mikor Harry nővérénél jártunk. Olyan volt, mintha már egy évvel ezelőtt lett volna, de valójában csak egy hete történt. - Helyette most téged védelek meg. Sőt, ha ezt túléljük, egész hátralévő életben ott leszek mögötted, és megvédelek minden bajtól. - motyogta. Olyan volt, mintha már pár pillanaton belül készen lenne az alvásra. Óvatosan felkeltem, és hoztam egy párnát és egy takarót, majd a párnát a göndörke alá tettem, a takarót pedig magunkra terítettem.

- Jó éjszakát, Gyönyörűm. - suttogta, majd egy rövid csókot lehet ajkaimra, és mellkasára vont. Karjaival átkarolta derekamat, én pedig szívverését hallgatva helyezkedtem el.

- Jó éjt, kis harcosom - motyogtam, majd ritmusos szívverését hallgatva lecsuktam szemeimet. Nem kellett sok idő, pár perc múlva már el is ragadott az álmok világa.

Szapora légzésre keltem fel, amitől azonnal ijedtség fogott el. Azonnal felébresztettem Harryt, aki pár másodpercig még riadtan nézett engem, aztán egy hatalmasat sóhajtva visszadőlt, és csillapította légzését.

- Ez meg mi a franc volt? - kérdezte pár másodperc után, mire aggódni kezdtem. Én azt hittem, hogy csak rosszat álmodott, de ezek szerint teljesen más állt szapora légzése hátterében.

- Talán a szervezeted megpróbálta kivédeni a vírust. Lehet hogy már tiszta vagy. - suttogtam, habár magamban teljesen mást gondoltam. Lehet, hogy most kezdődött el a vírus működése.

- Reméljük. Aludjunk vissza. Ha bármi ilyen lenne, azonnal kelts fel, rendben? - kérdezte, mire bólintottam, és egy puszit nyomtam az arcára, majd nyakhajlatába fúrtam az arcom, és így aludtam vissza.

Legközelebb már békésen ébredtem fel, Harry még édesen szuszogott alattam, ajkai enyhén szét voltak nyílva, hosszú szempillái pedig súrolták orcáit. Gyönyörű látvány volt az alvó Harry, így időmet bámulásával töltöttem. Mikor már ezt meguntam, visszadőltem mellkasára, és gondolkozni kezdtem. Ha ma nem jelentkezik semmilyen tünet a vírus miatt, akkor valószínűleg megúsztuk ezt az egészet. Érdekesnek találtam az éjszakai rohamát is, mivel ilyet még nem tapasztaltunk semmilyen fertőzöttnél - legalábbis tudomásom szerint. Miután már megelégeltem a gondolkozást is, úgy döntöttem, elvégzem szükségleteimet, így egy picit magára hagytam Harryt, és elintéztem a dolgaimat. Kissé felfrissülten tértem vissza mellé, és ugyanúgy visszafeküdtem, mint ahogyan itt hagytam.

- Hol voltál? - kérdezte alvástól rekedtes hangon, amitől picit megijedtem, mert nem számítottam rá.

- Csak fogat mostam, de nyugi, végig szemmel tartottalak - suttogtam mosolyogva, mire ő is elmosolyodott, és szorosabban húzott magához. Imádtam, hogy ennyire ölelkezős típus volt, így állandóan érezhettem szeretetét és közelségét.

- Nem őrültem még meg? - kérdezte, ki nem nyitva szemét, mire gyorsan átfuttattam rajta tekintetem. Valójában picit fehérebb volt, mint szokott lenni, de nem volt vészes a különbség.

- Nem látok semmi különöset. Hogy érzed magad? - végigsimítottam puha arcán, mire megfogta a kezem és egy apró puszit nyomott rá.

- Semmi különös érzés. Picit fáradt vagyok és nem nagyon megy a szemem kinyitása. Nem tudom eldönteni, hogy a fáradtságtól vagy megvakultam. - összeráncoltam a szemem, majd gyengéden felhúztam őt ülő helyzetbe, mire megpróbálkozott szemei kinyitásával. Nem volt túl világos, így a fény nem lehetett akadálya. Picit aggódni kezdtem. Aztán pár szempilla-rebegtetés után megpillantottam smaragdjait, amin először semmi különös nem tűnt fel. Egyedül szemfehérje volt egy picit pirosabb és véreresebb, de ezt a fáradtságnak tulajdonítottam.

- Na? Zombi szemem lett? - kérdezte rám nézve, miközben beletúrt rakoncátlan fürtjeibe.

- Picit pirosabb, de egyáltalán nem olyan, mint a fertőzötteké. Szerintem ez csak a fáradtságtól lehet.

- Akkor jó. Te viszont gyönyörűbb vagy, mint valaha. - bókolt halvány mosollyal az arcán, és végigfuttatta szemét arcomon.

- Köszönöm - válaszoltam szerényen. Habár nem értettem, hogy miben különbözhettem, talán sötét karikáim tűnhettek el, de azon kívül semmi nem változott rajtam.

Gyorsan megreggeliztünk, majd picit rendet tettünk a kis pincében, ugyanis a tegnapi iszogatós estén egy picit összegyűrtük a dolgokat.

- Oké, tudom, hogy ez nevetséges, hiszen most keltünk fel, de én még álmos vagyok - nevetett Harry, arcán tényleg látszódott, hogy ráfér még az alvás, így hát nem is hibáztattam érte.

- Harry. Napok óta nem aludtunk. Természetes, hogy pár óra nem volt elég. És mivel itt nem is tudunk mit csinálni, annyit aludhatunk amennyit csak szeretnénk. - mondtam neki mosolyogva, hiszen annyira örültem, hogy végre egy olyan helyen voltunk, ahol szinte teljesen biztosak lehettünk abban, hogy nem törik ránk az ajtót.

- Akkor ha nem haragszol, én alszom - motyogta, majd visszafeküdt és magára húzta a takarót. Én nem voltam túl álmos, ezért elővettem a könyvet, amelyet Josh írta vírusról, hiszen még végig sem olvastam. Letelepedtem Harry mellé, és olvasni kezdtem. Nagyon figyeltem minden egyes mondatra, és próbáltam elemezni azokat, melyek elég kétértelműen voltak fogalmazva. Közben Harry békésen szuszogott mellettem, jó volt látni, hogy a hosszú, fáradtságos hét után mélyen alszik, és talán végre kipihenheti magát. Ő talán sokkal kevesebbet aludt nálam, mert sokszor, mikor én aludtam, ő csak vigyázott rám és... Annára. Eszembe jutott a kislány, aki mostanra valószínűleg már csak cafatokban létezett ezen a világon. Szörnyű volt ebbe belegondolni. Az emberek egymást irtották ki, ráadásul elég kegyetlenül. Nem is értem, hogy lehet valaki annyira szívtelen, hogy egy ilyen szörnyű vírust megalkosson és szándékosan elterjesszen. Ez csak egyszerűen felfoghatatlan.

Harry halkan morgott egyet, majd oldalára fordult, így nekem ütközött. Karjával átkarolta derekamat, és mellkasomra fektetve fejét szuszogott tovább. El sem tudom mondani, mennyire aranyos volt, hogy még álmámban is engem keresett, szívem egyszerre olvadt el és tört ketté. Aggódtam érte, mivel legbelül tudtam, hogy a nap végére már a vírus megkezdi működését. Az antibiotikumos kezelés nem fog segíteni, maximum csak az eső órákat lassíthatja le. Ilyet még sosem éreztem. Olyan volt, mintha valaki folyamatosan szorítaná a szívem, amitől gyomrom is görcsbe rándul. Olyan érzés volt, mint mikor egy fontos felmérés előtt izgultam volna, csak sokkal vadabbul vert a szívem.

A könyvvel elég hamar végeztem, viszont sajnos semmi olyat nem tudtam meg, ami miatt bepattant volna valami jó ötletem. Viszont volt egy oldal, ahol le voltak írva a vírus fázisai, ami szerint három nap után már az ember csak nagy nehézségek árán tudja irányítani az elméjét. Maga a vírus pedig egy hét után gyógyíthatatlan. Ekkor beugrott valami. Már egy hete vagyunk ebben az átkozott városban, tehát a fertőzötteket már nem is tudnánk meggyógyítani. És még rosszabb az, hogy még egy hetet kellett itt kibírnunk, ami pont annyi idő, hogy Harry se legyen gyógyítható, mire hazaérnénk. Összeszorult a szívem. Reménykedtem, hogy a könyv írója csak ijesztésként írta ezt le, és valójában korlátlan ideig gyógyítható a vírus.

Órákon keresztül csak gondolkoztam magam elé meredve, közben Harry göndör fürtjeivel szórakoztam, míg ő békésen szundikált rajtam. Aztán szemhéjaim elnehezedtek, és én is álomba merültem akaratom ellenére.

Tudtam, hogy ez lesz. Harrynek újabb rohama volt, miközben én aludtam, és arra keltem fel, hogy erősen verejtékezik, szívverése szörnyen gyors, ahogyan légzése is. Nyögdécselt csak, nem ébredt fel, és egy pillanatra arra gondoltam, hogy lehet, hogy hagyni kellene, hogy elmúljon, mert talán a teste így védekezik, de arcán látszott a szenvedés, így nem bírtam tovább, és vállát megrázva felébresztettem őt. Szemei felpattantak, amitől megijedtem, ugyanis teljesen véresek voltak látószervei.

- Hogy érzed magad? - kérdeztem tőle félve a választól. Ő gyorsan felült és értetlenül nézett körbe maga körül.

- Miért ébresztettél fel? - kérdezte, hangjában idegességet hallottam. Ez nem volt jó jel.

- Megint rohamod volt. - mondtam neki, és vállára simítottam kezem nyugtatásképp, de lesöpörte magáról kezemet.

- Nem igaz hogy már megint felébresztettél! Nem hiszlek el, nem tudok miattad normálisan aludni! - morgott, miközben dühösen feltápászkodott és nekem dobta párnáját. Nagyon meglepődtem viselkedésén, ugyanis eddig semmi bántó szót nem hallottam a szájából, most pedig egyenesen nekem dobta a párnáját dühében. Még jó, hogy nem kés volt a kezében, lehet hogy szemrebbenés nélkül azt is nekem dobta volna. Elkezdődött, az antibiotikumos kezelés nem segített, a vírus kezdte átvenni a hatalmat felette. Már egy napja történt a harapás, szóval már számíthattam volna rá. Viszont nem tudtam, hogy mit kezdjek egy dühös, agresszív Harryvel, így csak figyeltem őt, ahogy fel-alá járkált idegességében. Egy pillanatra megállt majd dühösen rám nézett. Elég ijesztő volt.

- Mi a szart bámulsz? - kérdezte felemelve a hangját, mire összerezzentem és lesütöttem a szemem. Nem tudtam, mit tehettem volna érte, talán egy kis nyugtatót ha adtam volna neki...

- Harry, jól érzed magad?

- Igen, jól érezem magam! Hányszor mondjam még el? A homlokomra ne írjam fel? - szótlanul néztem goromba arcára, majd azon kezdtem agyalni, hogy érdemes lenne azt a nyugtatót odaadni neki.

- Te jó ég... - torpant meg egy pillanat múlva, majd odajött hozzám, és két vállamat fogva szemembe nézett - Elkezdődött, ugye? Te jó ég, Lolo, annyira sajnálom, én.. én nem is tudom mit gondoltam... Ez nem is én voltam... - magyarázkodott kétségbeesetten, arcán összetörtség látszott.

- Semmi baj, Harry, nem haragszom. - mosolyogtam rá halványan. Tényleg nem haragudtam rá, mert tudtam, hogy magától ilyet soha nem mondana.

- Én nem akarlak megbántani... A vírus hamarosan átveszi az agyam felett a hatalmat és rosszabb dolgokat fogok tenni... Neked dobtam a párnát! - akadt ki.

- Harry, nyugodj le. - fogtam le őt, ugyanis újból fel akart állni.

- Add be az ellenszert. - jutott eszébe hirtelen, és kérlelően letérdelt elém.

- Harry, még várjunk vele... - kértem őt, de megrázta a fejét.

- Nem, Lolo. Add be nekem. Most. Kérlek. - arcán hatalmas fájdalmat fedeztem fel, így egy nagy sóhaj kíséretében előkerestem a táskámból az ellenszert tartalmazó injekciót.

- Rendben. Készen állsz? - kérdeztem tőle remegő hanggal. Izgultam, féltem, hogy elrontok valamit, de attól még jobban féltem, hogy csak rosszabb hatása lesz, vagy nem is használ majd semmit a szer.

- Erős késztetést érzek arra, hogy beleharapjak a puha bőrödbe - suttogta, majd nyelvével végigsimított nyakam érzéken területén, és fogai közé vett egy kis bőrt. Gyengéd volt, de féltem, hogy egy pillanat és bekattan az agya, szóval gyengéden eltoltam őt magamtól. - Bocsi. - kuncogott szégyenlősen, mire én is elmosolyodtam. Elképesztő, hogy még így is szörnyen aranyosnak találtam őt.

- Előre bocsánat, ha fájni fog... - motyogtam, majd nyakához helyeztem a tűt. Óvatosan beadtam neki a szert, habár ilyet még csak filmekben láttam, de azért reméltem, hogy nem rontottam el.

- Nem is éreztem semmit - mosolygott, majd egy apró puszit nyomott az arcomra. A legjobbakat reméltem, hogy nem lesz több rohama, és nem fog többször elborulni az agya, de szörnyen féltem attól is, hogy a helyzet csak rosszabb lesz.

- Most hogy érzed magad? - kérdeztem tőle szemeibe nézve, amiket közben feltűnés nélkül vizsgáltam. Még mindig szörnyen pirosak voltak szemei.

- Normálisan - vonta meg a vállát, majd leült, hátát nekitámasztva a falnak.

- Meg kellene néznünk a sebedet. Nehogy elfertőződjön és akkor még nagyobb bajban legyél.

Harry gyorsan lekapta a pólóját, így egyszerűen letekertem róla a kötszert, hogy megnézzem, minden rendben van-e vele.

- Nem fáj? - kérdeztem tőle, mikor egy picit megérintettem ott.

- Egy picit, de nem vészes. Inkább zsibbasztó érzés - válaszolta. Nem láttam semmi jelét elfertőződésnek, és a seb is elég jól elkezdett már gyógyulni, szóval tiszta kötszert tekertem vissza rá, és egy apró puszit nyomtam a kötésre, mikor végeztem vele. Bőre libabőrös volt, és akkor döbbentem rá, hogy még mindig rajtam van a pulcsija. Kihalásztam a táskám aljáról a saját pulcsimat, majd az övét lehámoztam magamról és felvettem a sajátom.

- Nem kellett volna visszaadnod, neked még jobban is állt, mint nekem. - kuncogott, de azért felvette a hatalmas pulcsit a pólója fölé.

- Nem akarom hogy megfázz, szóval jobb, ha inkább rajtad van - mondtam neki, és felraktam fejére kapucniját is, mire elmosolyodott.

- Külsőleg is zombi vagyok? Te jó ég, nem akarom hogy így láss - eszmélt fel hirtelen, majd jobban arcába húzta kapucniját. Ami azt illeti, bőre már nem csak fehér, hanem inkább szürkésebb árnyalatot vett fel, szemei alatt sötét karikák húzódtak, és szemei sűrűn véreresek voltak. Harry a kezét nézte, forgatta, majd inkább a pulcsija alá rejtette őket.

- Harry, engem nem érdekel, hogy nézel ki... - mondtam mosolyogva. Tényleg így gondoltam, hiszen nem a testébe szerettem bele (oké, elég jóképű és izmos volt, de ez csak a ráadás), hanem a személyiségébe. - Tulajdonképpen meglepően jól áll a zombi viselet - próbáltam feldobni a hangulatát, ami sikerült is, ugyanis felnevetett.

- Tényleg így gondolod? Én nem látom magam de ahogy érzem, elég hülyén nézhetek ki... - előbújt kapucnija alól így egész arcát láthattam. Igen, határozottan jól állt neki a zombiság.

- Ha így találkoztam volna veled, akkor is beléd szerettem volna - mondtam neki, mire ő elmosolyodva kinyújtotta felém karjait és szorosan magához húzott. Ölébe vont, így olyanok voltunk, mint egy apuka a kislányával, ugyanis ő sokkal nagyobb volt nálam ( a pulcsi még rátett egy lapáttal), és olyan védelmezően ölelt, akárcsak egy apuka. Régen éreztem már ilyet, hiszen mindkettő szülőm elég korán meghalt a járványokban.

- Elképzeltem azt a pillanatot, mikor végre értünk jönnek és minden visszaáll a régi kerékvágásba... Annyira távolinak és lehetetlennek tűnik - sóhajtott szomorúan.

-  Mit csinálunk, ha hazaértünk? Mármint... te és én - kérdeztem tőle félénken, ugyanis már gondoltam erre korábban. Ha hazamegyünk akkor minden más lesz.

- Első dolgom lesz, hogy elhívlak vacsorázni, te bemutatsz a bátyádnak és a macskádnak én pedig a legjobb haveromnak. Aztán természetesen leveszlek a lábadról, egy idő után megkérem a kezed, majd lesz egy hatalmas házunk és két gyönyörű kisbabánk aztán együtt megöregszünk... - kezdte sorolni, én pedig felnevettem.

- Oké, azt hiszem te eléggé eltervezted már ezt - mondtam neki szégyenlősen, ugyanis meghatott, hogy ilyen komolyan gondolja a kapcsolatunkat. - Nem mellesleg a lábamról már levettél, szóval ezt a részt ki is pipálhatod - kuncogtam, mire ő is felnevetett, és ajkaimra csapott. Gyengéden csókolt, olyan megnyugtatóan és romantikusan.

- Ú, az esküvőnkre mindenféleképpen meg kell hívnunk a csapatot. Louis lesz a vőfély, imádom azt a srácot - tervezgetett jókedvűen, én pedig mosolyogva hallgatta terveit a jövőre nézve. Egy pillanatra teljes boldogság futott végig rajtam, aztán eszembe jutott, hogy addig még épségben haza kell érnünk.

- Benne vagyok. Rebeka lesz a koszorúslányom - csatlakoztam tervezgetéséhez. Igazából ezután órákon keresztül beszélgettünk mindenféle hülyeségről, mindennapi szokásainkról, például megtudtam róla, hogy halálosan odavan a kávéért, soha nem cigizett még és hogy kitűnő tanuló volt az iskolában. Egy idő után aztán falatoztunk egy kicsit, majd ismét elálmosodtunk, és lepihentünk. Az egész napunk annyira furcsán nyugodt volt, hogy meg is feledkeztünk a kint történő borzalmakról és önfeledten vitáztunk és hülyéskedtünk. Aztán pár óra múlva észrevettem, hogy Harry egyre fehérebb, és már szája gyönyörű piros színe is inkább kékesre váltott. Homlokára tapasztottam a kezem, mert úgy nézett ki, mint aki éppen kihűlni készül. Ennek ellenére homloka forró volt.

- Harry, szerintem lázas vagy és reszketsz - állapítottam meg, mire összeráncolta homlokát. - Nem fáj valamid?

- Fájni mindenhol fáj, de nem érzek semmi lázra utaló fájdalmat, sőt melegem van. - válaszolta. Úgy döntöttem, hogy csak akkor adok neki lázcsillapítót, ha már rosszul lenne tőle, mert így a láz csak jó barátunk lehet. - Viszont még mindig fáradt vagyok. Egyszerűen nem tudom kipihenni magam.

- Aludj nyugodtan, én is már elég álmos vagyok. - mondtam, és letakartam magunkat egy takaróval. Lassan már rutinná vált az elalvásunk, én betakartam magunkat, ő magára húzott, és szívverését hallgatva pillanatok alatt elaludtam.

Mikor legközelebb felébredtem, kezemmel Harry után kerestem, de csak a lepedőt markolásztam magam mellett. Riadtan felpattantam, de aztán kicsit megnyugodtam, ugyanis Harry a falnak támaszkodva éppen arcát dörzsölte.

- Jól érzed magad? - kérdeztem tőle. Hangomra láthatólag összerándult, majd egy sóhajtás kíséretében megrázta a fejét és visszatelepedett mellém.

- Az előbb azt hittem, hogy mindjárt kidobom a taccsot, de aztán ez mégsem következett be. Úgy érzem magam mint egy darab rongy - panaszkodott, mire homlokára csúsztattam tenyerem, hogy ellenőrizzem hőmérsékletét. Sokkal forróbb volt, mint pár órával ezelőtt, így úgy döntöttem, ideje lázcsillapítót adni neki. Megkerestem a gyógyszert a táskámba, majd a kezébe nyomtam egy üveg víz társaságában. Szorgalmasan lenyelte a gyógyszert, majd a vízből is nagyokat kortyolt, majd csak maga mellé tette, és lefeküdt a hátára.

- Nem szédülsz? - kérdeztem tőle karját simogatva, ami furcsán hideg volt.

- De. Konkrétan hármat látok belőled. - válaszolta, mire elhúztam a számat. Fogalmam sem volt, min megy éppen keresztül a teste, de agressziónak semmi nyoma nem volt, aminek felettébb örültem.

- Egy nap, és kimehetünk, akkor megpróbálunk még szerezni ilyen gyógyszereket, mert ebből sajnos csak keveset hoztunk. Ezeken kívül fáj még valamid?

- A fejem, az nagyon. De más nem.

- Nem szeretnél enni valamit? Lehet, hogy segítene. - minden lehetséges segítséget felsoroltam magamban, ugyanis azt akartam hogy minél hamarabb jobban legyen.

- Uh, nem. Félek hogy azonnal kihánynám meg amúgy sincs étvágyam. - válaszolt, majd oldalára fordult, hogy láthasson.

- Akkor csak pihenj - egy apró puszit nyomtam arcára, mire halványan elmosolyodott, majd magához ölelte a párnát, és lecsukta szemeit. Pár percen belül már szuszogott is, szóval én is úgy döntöttem, hogy visszaalszom. A következő pár órát csak alvással töltöttük, Harry egy pillanatra sem ébredt fel, de nem is akartam őt felébreszteni, mert szerencsére rohama sem volt. Aztán mikor már nem voltam képes többet aludni, egyszerűen csak várakoztam tétlenül, néha leellenőriztem hőmérsékletét, de többet nem tudtam tenni, csak feküdtem a hátamon és merengtem. Ez az állapot tartott egész nap, már aggódni kezdtem Harryért, ugyanis csak békésen szuszogott, és semmire nem ébredt fel, pedig sikeresen elestem az egyik táskánkban, ezzel elég nagy zajt csapva.

Aztán, mikor már épp ébreszteni akartam őt, fészkelődni kezdett, aztán pár pillanat múlva kinyitotta szemeit is. Rögtön odakúsztam hozzá, hogy megvizsgáljam, de sajnálatomra semmit nem változott az állapota, szemei még mindig nagyon vörösek voltak, bőre pedig talán még sápadtabb is volt.

- Úgy érzem hogy egy hetet aludtam - motyogta rekedtes hangon, mire felkuncogtam, és ujjam köré csavartam egyik tincsét.

- Csak tíz órát aludtál - mondtam neki, mire összeráncolt homlokkal nézett rám.

- Akkor hamarosan nyugi lesz odakint. Tovább kell mennünk Liamék felé. - mondta, majd megpróbált feltápászkodni, de nem igazán ment neki.

- Mi a fasz - suttogta meglepetten, mikor harmadik próbálkozására sem sikerült megmozdítania magát. Segítettem neki, karjánál fogva felültettem őt, de ő csak felszisszent, ezért inkább nem mozgattam őt tovább.

- Te jó ég ez nagyon fáj. Mi a szar történt velem? Olyan mintha az izmaim kiégtek volna a helyükről - motyogta mérgesen, majd inkább visszadőlt fekvő helyzetbe.

- Nem érzel valami furcsát? Esetleg dühöt vagy utálatot? - kérdeztem tőle óvatosan, ugyanis le akartam ellenőrizni, hogy a zombi énje él-e még, vagy az ellenszer elkezdett hatni.

- Hatalmas gyűlöletet érzek az iránt, aki ezt a kibaszott vírust elterjesztette de ezen kívül semmi. - mondta, mire felkuncogtam. Tehát a vírus nem működik benne. Talán ez egy jó jel, de még nem kezdtem örülni, mert ahhoz képest, hogy elméje tiszta volt, testileg nem volt túl jó állapotban.

- Fel kellene kelned. Tudom, hogy fáj, és ha lehetne, hagynám, hogy addig feküdj így, amíg el nem múlik a fájdalom, de te is tudod, hogy tovább kell mennünk. A készleteink is kezdenek kifogyni, és fájdalomcsillapítót kell még szereznünk. - magyaráztam neki. Egy hatalmasat sóhajtott, majd összeszedve minden erejét sikerült felülnie. Onnantól már én is segítettem neki, így pár másodperc múlva már a saját lábán állt.

- Öhm.. Lolo.. Szerintem nem jó ötlet hogy most kimenjünk oda. - vakarta meg a fejét látványosan, miközben kezemet erősen fogva próbált megtenni pár lépést.

- Miért?

- Mert nem tudlak megvédeni... Ha ilyen csigalassúsággal tudunk csak haladni, azonnal elkapnak. Három napot kibírunk kaja nélkül és még a fájdalmat is elviselem, csak ne essen semmi bajod - mondta, de én megráztam a fejem.

- A gyógyszertár két utcányira van csak. Ilyen tempóban is maximum egy óra. Kajánk pedig van még egy kevés, a víz viszont már elfogyott. Ha nem akarunk kiszáradni, muszáj kimennünk. - mondtam, majd hirtelen beugrott valami - De ha te nem is jössz, én kimegyek egyedül.

- Na nem, azt nem hagyom - ellenkezett rögtön, de láttam rajta, hogy mindjárt összeesik fájdalmában.

- De, Harry, így jó lesz. Fél óra alatt simán megszerzek mindent, nagyon fogok sietni, ígérem, de kell nekünk a víz és a fájdalomcsillapító. - magyaráztam neki, mire ő felsóhajtott, és ledőlt az ideiglenes ágyunkra.

- Veszélyes... - motyogta, de én odaléptem hozzá és tovább győzködtem őt.

- Nem lesz semmi baj, fél óra és itt vagyok, neked csak annyi a dolgod, hogy maradj itt, és vigyázz a cuccunkra és a helyre. - mondtam neki, majd óvatosan kinyitottam az ajtót, hogy kilessek, mi történik odakint. Csend volt, mint ahogy azt már egy ideje megfigyeltem, szóval úgy döntöttem, ideje minél hamarabb indulnom.

- Megyek veled! - mondta, és feltápászkodott, de megráztam a fejem.

- Harry, maradj. Csak fél órát kérek. - könyörögtem neki, majd felkaptam egy üres táskát, és a fegyveremet, majd már a kilincsen is volt a kezem.

- Ha megsérülsz... - kezdte, de közbevágtam.

- Nem fogok. Észre sem veszed és már vissza is értem. - mondtam neki, két kezemmel közrefogva arcát.

- Vigyázz magadra! - egy hosszú csókot nyomott ajkaimra, majd nehézségek árán, de elengedett, én pedig kiléptem a sötétségbe. Nem kapcsoltam fel az elemlámpát, mert nem akartam magamra felhívni az esetleges fertőzöttek figyelmét. Futni kezdtem. Úgy gondoltam, ennyi erőfeszítést megér, hogy minél hamarabb visszaérjek Harryhez. Szüksége volt a fájdalomcsillapítóra, egyszerűen megszakadt volna a szívem, ha még három napon keresztül kellett volna fájdalmas nyögéseit hallgatnom álmában. Elég hamar odaértem a gyógyszertárhoz, majd óvatosan beléptem ajtaján. Ekkor már felkapcsoltam elemlámpámat, és gyorsan körbefutottam a helyet, hogy meggyőződjek róla, nem fog senki rám támadni. A polcokon hamar megtaláltam a szükséges anyagokat, azokat gyorsan a táskámba söpörtem, és már indultam is kifelé. Már csak vizet kellett szereznem, ezért egy kisboltra esett a választásom, ami az utca másik végén volt. Fülemet egy éles sikoly ütötte meg, ám ez alkalommal ezt a sikolyt nem követte több. Hogy féltem-e? Ennyire talán még soha. Vadul dobogó szívvel futottam célomhoz, és rendkívül óvatosan de perceken belül meg is szereztem, amire szükségem volt. A visszafelé úton különösen figyeltem arra, hogy semmi meglepetés ne érjen, ezért fokozottan óvatosan közlekedtem. A kis utcába befordulva, ahol a pincénk volt, már futottam, és egy pillanat alatt vissza is tértem.

- Megszereztem mindent, és nem is... - nem mondtam végig a mondatomat, ugyanis konkrétan a falhoz beszéltem. Harry nem volt ott. Hisztérikusan ledobtam a táskám, majd a pince összes lehetséges búvóhelyét átkutattam, remélve, hogy ez csak egy rossz vicc. De sajnos nem volt az, Harry egyszerűen felszívódott. Az agyam folyamatosan kattogott, szemeimbe könnyek gyűltek és kezdtem kétségbe esni. Nem hagyhatott itt! Semmi jele nem volt annak, hogy valaki erőszakkal vitte volna el őt.

- Gyerünk, Lolo, gondolkozz - suttogtam magamban, miközben arcomon folyamatosan folytak a könnyek, és szívem egyre több és több darabra tört szét. Úgy döntöttem, hogy összepakolom a cuccaimat, és megkeresem Harryt. A legfontosabb dolgokat a táskámba pakoltam. Meglepetésemre semmit nem vitt magával, csak a fegyverét.

- Ha megtalálom saját kezűleg ölöm meg - suttogtam magamban, miközben feltöltöttem fegyverem. Igen, enyhén hisztérikusnak és pszichopatának tűnhettem, de nem érdekelt. Egyszerűen úgy éreztem, hogy a szívemet kitépték a helyéről. Egyszerre éreztem csalódottságot és fájdalmat, közben pedig szörnyen aggódtam a kis göndörömért, akit elég gyengén és tehetetlenül hagytam magára. Pár pokrócot is bepakoltam, hátha nem tudnék visszajönni, csak olyan dolgokat hagytam ott, amikre tudtam, hogy semmi szükségem nem lenne, bármi is történik. Mielőtt elindultam volna, úgy gondoltam, jobb, ha szólok a másik csapatnak.

- Halló, valaki ott van? Itt Lolo. Vége.

- Ryan vagyok. Minden rendben?

- Nem... - a sírás határán voltam, egyszerűen ordítani lett volna kedvem, de össze kellett szedni magam, így folytattam. - Harry eltűnt. Vége.

- Egyedül hagyott?

- Ryan.. Én nem tudom, ez az egész annyira szörnyű, két napig folyamatosan csak aludt miután beadtam neki az ellenszert, és semmi jele nem volt annak, hogy itt akarna hagyni.

- Rendben, Lolo, nyugodj meg. Hol vagy?

- Itt a pincében. Azt tervezem, hogy megkeresem őt.

- Már nem sok ideig van nyugalom, szóval nagyon sietned kell akkor. Egyre gyakrabban tör ki a káosz, ezt már megfigyeltük. Én szívesen érted mennék, de túl távol vagyunk egymástól, még ha max sebességre kapcsolnánk, akkor sem érnénk el egymást időben.

- Rendben, akkor mit tegyek? Annyira kétségbe estem...

- Keress egy biztonságos helyet. Csak ezt tudom tanácsolni.

- Akkor indulok.

- Nagyon vigyázz magadra és keresd meg a herceged.

- Igyekszem. Vége.

Gyorsan a táskámba csúsztattam az adóvevőt, majd már ki is léptem az ajtón. A kis utcából kiérve szorosan markoltam a fegyverem. Készen álltam lelőni bárkit, egyszerűen már nem érdekelt semmi. Az utcán hatalmas csönd volt, csak saját lépéseimet hallgattam. Nem tudtam, hogyan kereshetném meg Harryt, így azt csináltam, ami legelsőre eszembe jutott.

- Harry! - ordítottam torkom szakadtából, aztán gyorsan számra tapasztottam tenyerem. Nem is gondoltam bele, emiatt mekkora bajba sodorhatom magam, így félve néztem körül. Senki nem próbált meg megtámadni akcióm után, aminek örültem, de még egyszer már nem mertem elordítani magamat. Ha Harry ott lett volna a közelben, biztosan hallotta volna. Az utcán végignézve annyira egyedül és elhagyatottnak éreztem magam, mint még soha. Fájt, hogy Harry egyedül hagyott, és a legrosszabb ebben az egészben az volt, hogy nem tudtam miért tette. Újabb könnycseppek folytak le az arcomon, így bőgve sétáltam végig az utcákon. Már az sem érdekelt volna, ha egy fertőzött megtámad. A fájdalom, amit a szívemben éreztem überelhetetlen volt. Nem tudom, mekkora távot tehettem meg, de körülbelül két órája tartottam a városközpont felé. A hangok alapján az emberek kezdtek felébredni, úgyhogy összeszedtem magam, letöröltem könnyeimet, és szememmel egy biztonságos hely után kezdtem keresni. Gyorsan találtam is egy érintetlennek tűnő helyet, így be is mentem. Egész jó hely volt, mondhatni egy egész lakás állt a rendelkezésemre kulccsal együtt, de azért a biztonság kedvéért a második emeleten is szétnéztem. Mivel azt kellemesebb helynek találtam, ott telepedtem le, és bebarikádoztam a lehetséges veszélyforrásokat. Lepakoltam az ágy mellé, majd a puha lepedők közé vetettem magam.
Abban a pillanatban az adóvevőm recsegni kezdett, majd krákogást hallottam a túlsó vége felől. Értetlenül hallgattam, azt hittem, elromlott.
- Drága Lolo - egy ismerős hangot hallottam meg, mire szívem egy hatalmasat dobbant, és elakadt a lélegzetem.

---------------------------------

Drágáim!

Meg is hoztam nektek a hetedik részt, ami egyben az utolsó előtti is.

Személy szerint én ezt nagyon szerettem írni (mondjuk... melyik részt nem?), szóval nagyon remélem hogy nektek is tetszik :) 

Köszönöm szépen az eddig érkezett kommenteket, és feliratkozásokat, de tényleg, hihetetlenül inspirálóak, ha ti nem lennétek, biztosan nem jutottam volna el idáig a történetben. 

Love you all,

Lottie