A vírus | 8. Rész

"Abban a pillanatban az adóvevőm recsegni kezdett, majd krákogást hallottam a túlsó vége felől. Értetlenül hallgattam, azt hittem, elromlott.
- Drága Lolo - egy ismerős hangot hallottam meg, mire szívem egy hatalmasat dobbant, és reszketés fogott el."

- Josh? Te vagy az? - kérdeztem remegő hanggal. Ez az egész annyira ijesztő volt, úgy éreztem, mintha figyelne valaki, miközben vele beszélek.
- Okos kislány. Úgy hallom egyedül vagy. Milyen sajnálatos. - megjátszott sajnálatot hallottam a hangján, olyan volt, mintha megvetéssel beszélne velem.
- Hol vagy? A többiek azt mondták, eltűntél. - nem akartam találkozni vele, de úgy gondoltam, jobb lenne tudni, merre járkál.
- Az mindegy, a kérdés az, hogy kit láttam meghalni. - elakadt a lélegzetem. Nem, nem és nem! - Bizony, a göndör hajú, pimasz mosolyú fiút. Azt hiszem Harrynek hívták. Szegény pára, egy egész fertőzött csapat terítette le. Csak úgy fröcskölt a vére....
- Hagyd abba! - sírtam. Nem bírtam tovább hallgatni szavait, a szívem egyszerűen több millió darabra szakadt szét, úgy éreztem mintha kitépték volna a lelkemet is.
- Az egyik letépte a fülét, majd a szemét is felzabálta, míg végül csak pár cafat hús maradt az út közepén... - zokogtam. Nem akartam ezt hallani, ám legbelül tudtam, hogy nem hazudik. Elvesztettem Harryt, és ez csakis az én hibám. Ha nem mentem volna el azért a vízért és a gyógyszerekért, talán még élne, és összebújva feküdnénk a pince mélyén...
- Mit akarsz tőlem? Hát nem ez volt a célod, hogy megölj minket? Mert ha engem akarsz, gyere és ölj meg, ha már elvetted a számomra legfontosabb személyt! - ordítottam keservesen sírva, könnyeim patakként zúdultak le arcomon.
- Állj csak meg, kislány! Én nem öllek meg titeket... A tervem már teljes mértékben kiteljesedett, esélyetek sincs élve kijutni innen. De én nem bántalak titeket...
- Dögölj meg te rohadék! - sziszegtem orrom alatt, közben már hatalmas düh kezdett forrni elmémben.
- Meg is fogok. Már csak perceim vannak hátra, addig is gondoltam, inkább veled cseverészek. Nem is gondoltad volna, ugye? Mert egy hülye liba vagy, bizony... - egyszerűen nem tudtam felfogni, ez az egész annyira fájdalmas volt.
- Mi volt ezzel az egésszel a célod? Megölni ártatlan emberek ezreit? Undorodok tőled. - köptem oda neki, mire felmordult a készülék túlsó végén.
- Allah Akbar!!! - kiáltotta fülsüketítő hangerővel, mire kidülledtek a szemeim. Egy pillanat múlva hatalmas recsegés és hangzavar hallatszott a készülékből, majd teljesen elcsendesedett. Percekig csak meredten bámultam magam elé folyamatosan hulló könnyekkel, nem tudtam feldolgozni a történteket. Az egyetlen ember, aki tudta, hogy mi ez az egész, felrobbantotta magát a fülem hallatára. Az összes remény elszállt belőlem.
Nem bírtam tovább, egy pillanat múlva már keserves zokogásban törtem ki. Annyira egyedül éreztem magam, mint még soha, és egyszerűen úgy tűnt, az életemnek is vége. Hirtelen minden rossz emlék rám zúdult. Gemma és Harry szívbemarkoló találkozása az első napon, Zayn halála, találkozás Ryannal és Amandával, aztán Annával, és Harry... Mindez túl sok volt, azt kívántam, bárcsak itt vége lenne az életemnek és nem szenvednék többet.
Aztán Liamék kerestek az adóvevőn, én pedig folyamatosan zokogva elmeséltem nekik a történteket. Az egyetlen dolog, ami még egy kis reménysugarat ébresztett bennem, hogy ők viszont mind jól voltak. Próbáltak felvidítani, vicceket és érdekes sztorikat meséltek, de nem tudtam nevetni. Egy egyszerű indokkal elköszöntem tőlük, csak egyedül akartam lenni. Úgy éreztem magam, mint egy halott. Órákig csak itattam az egereket, már nem is érdekelt mi történik odakint, csak sírtam, akárcsak egy kisgyerek. Lassan álomba sírtam magam a puha párnák között, és azt képzeltem, hogy egy jobb helyen vagyok.

Ez ment napokig. Étvágyam sem volt, és ki sem mozdultam az ágyból. A napok alatt csak párszor beszéltem Liamékkal, de ők sem tudtak segíteni nekem, teljesen egyedül maradtam. A napjaim sírásból és alvásból teltek, már kérdéses volt, hogy kiszáradok a sok folyadékveszteségtől. A harmadik napon ki sem akartam mozdulni, ám az a tudat hajtott, hogy ma talán már tudok csatlakozni a többiekhez.  Már lassan letelt a két hét, és reménykedtem hogy hamarosan megérkezik a felmentés, mert elegem volt ebből az egészből.

Kedvtelenül felkaptam a táskámat, majd nemtörődöm módon, elővigyázatosság nélkül sétáltam ki a házból. Egy hete el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer ilyet fogok csinálni, de egyszerűen már tényleg nagyon elegem volt.

Sikerült jó időben megmozdulnom, ugyanis az utcák ismét üresek voltak. Aztán hirtelen beugrott az, hogy le kéne fürödnöm, és meg kellene kajálnom valahol, mert az összeesés szélén álltam, úgyhogy egy szimpatikus kertes házba tértem be. Csak ledobtam a cuccaimat a kanapéra, de fegyveremet magammal vittem. Körül sem néztem a házban, mert egyszerűen csak fejbelőttem volna azt, aki megpróbál elkapni.

A konyhába tértem, ahol belekukkantottam a szekrényekbe valami finomság - esetleg csoki - után kutatva, de sajnos nem találtam semmit, szóval a táskámban hordozott konzerves kajából ettem. Miután befejeztem az evést, egyszerűen csak a mosogatóba hajítottam a konzervet, majd visszasétáltam a cuccaimhoz, és elővettem a fürdéshez szükséges dolgokat. A fürdőszobát kezdtem keresni, mikor meghallottam a padló reccsenését körülbelül tíz méterre tőlem. Azonnal a hang irányába irányítottam a fegyverem és az elemlámpámat, és az állam egyszerűen leesett a látványtól. Ott állt, fegyverrel a kezében, ugyanabban a pozícióban, ahogyan én.

Ahogy felismert, leengedte fegyverét, és közelebb lépett hozzám, ám én meg sem mozdultam. Egyszerűen nem hittem a szememnek, az érzelmeim össze vissza kavarogtak bennem.

- Lolo... - hallottam hangját, ami hatására könnyek gyűltek a szemembe, és én is leengedtem fegyverem. Nem tudtam megszólalni, egyszerűen csak álltam ott. Már azt hittem, soha többé nem fogom látni, hogy örökre elvesztettem őt, erre itt megjelenik a semmiből, ezzel teljesen felkavarva engem. Fegyverem kiesett kezemből, és boldogan felé futottam, majd karjaiba vetettem magam. Olyan szorosan öleltem, mint még soha, és nem is akartam elengedni őt. El sem hittem, hogy újra itt van velem, nem érdekelt, hogy mi történt, csak az számított, hogy újból ölelhettem őt. Ismét zokogni kezdtem, ám ezúttal nem a szomorúságtól, hanem a boldogságtól. Picit eltolt magától, amin egy kicsit meglepődtem, de aztán ajkait hevesen enyémekre nyomta és szenvedélyes csókcsatát kezdeményezett. Abban a pillanatban úgy éreztem, a világ megszűnt körülöttem és a remény újraéledt szívemben.

Amint csókunk véget ért, egy lépést hátráltam tőle, majd olyat tettem, amit valójában nem is akartam: egyszerűen megpofoztam. Értetlenül tűrte ütésemet, de ez után újból szorosan magamhoz öleltem.

- Ezt azért kaptad mert egyedül hagytál. - szipogtam.

- Sajnálom. Hidd el, megmagyarázom ezt az egészet. - válaszolta, majd egy apró puszit nyomott fejem tetejére.

- Azt hittem hogy meghaltál! Josh azt mondta, látott téged, ahogy felzabálnak a fertőzöttek... - még mindig nem hittem el. Azt hittem, egy álomban vagyok, és biztos voltam benne, hogy nem akarok felébredni.
- Mi van? Én hittem azt, hogy meghaltál... - válaszolt, mire meglepetten néztem rá.  Én is azt hittem, hogy már halott, erre megjelenik teljesen egészségesen. - Hallottam egy sikolyt az utcáról, azt hittem hogy elkaptak téged... Kirohantam, készen álltam arra hogy megmentselek, de nem találtalak sehol... - mesélte, hangján hallottam, hogy eléggé megviselte őt is ez a pár nap.

- Én nem sikoltoztam... Minden rendben ment, negyed óra alatt vissza is értem, de nem voltál ott... Azt hittem hogy szándékosan otthagytál - szipogtam.

- Miért tettem volna ilyet? - kérdezte.

- Én... Én nem is tudom, annyira furcsa volt ez az egész. Már arra is gondoltam hogy a vírus átvette feletted az irányítást és ezért elszöktél... - valójában már nem is tudom, mire gondoltam, csak azt tudom, hogy nagyon fájt ez a pár nap.

- Ez az egész egy hatalmas félreértésekből álló sorozat volt... El sem hiszem - suttogta, és egy puszit nyomott a fejemre. El sem tudom mondani, mennyire örültem, amiért ismét hozzáérhettem és vele lehettem. Így már több kedvem volt hazamenni is.

- Hogy érzed magad? Voltak még rosszulléteid? - kérdeztem tőle, miközben kezeim közé vettem arcát, és tanulmányozni kezdtem szemeit. Eléggé normálisnak tűnt már, a pirosság már csak nyomokban látszott rajta és bőrszíne is viszonylag oké volt.

- Tegnap azt hittem, hogy meg fogok halni, de aztán aludtam egyet, és több energia volt bennem, mint valaha. Tudom, elég furcsa, de most teljesen egészségesnek érzem magam. Működik az ellenszer! - kiáltotta boldogan, mire nekem örömkönnyek gördültek le az arcomon. El sem hittem amit mondott, ez az egész annyira hihetetlen volt.

- Annyira szeretlek, Harry - suttogtam mellkasába fúrva a fejem, könnyeim pedig még mindig megállíthatatlanul folytak.

- Én is szeretlek. Nem kellett volna elengednem téged egyedül. Ha végleg elveszítenélek azt soha nem bocsátanám meg magamnak. - úgy éreztem hogy hosszú fájdalmas napok után végre megszűnik mellkasom szorítása. A legjobban talán ahhoz lehetne hasonlítani, mikor a víz alól hosszú fulladozás után a felszínre kerülsz és újra levegőhöz jutsz.

- De még élek, és te is élsz, szóval ennél nincs fontosabb. Tudod mekkora kő esett le a szívemről? - szipogtam, közben már letöröltem arcomról a könnyeimet.

- Hát még nekem - motyogta, majd újból megcsókolt, ezúttal sokkal lassabban és nyugodtabban tette ezt.

- Le kellene fürdenem, csak ezért jöttem be ebbe a házba - mondtam neki, miután ajkaink elváltak, és szemébe nézhettem.

- Rendben. Nagyon siess! - egy puszit nyomott az arcomra, majd beengedett a fürdőszobába. A tükörben eléggé megijedtem a látványtól, ugyanis olyan sovány voltam, mint még életemben soha. Nem is értem, két hét alatt hogy fogyhattam ennyit. Gyorsan lezuhanyoztam, és tiszta ruhát kaptam magamra. A hajszárítással most nem vesződtem, csak egyszerűen befontam hajamat, majd már vissza is tértem Harryhez.

- Már alig van időnk... Ha jól számolom, akkor már csak pár perc, amíg újra kitör a káosz. - mondta a Göndörke, amint kiléptem az ajtón.

- A fenébe... Mit csináljunk? - kérdeztem számat rágva.

- Maradjunk itt. Egész biztonságos hely ez, az emelet zombi mentes... - válaszolt, mire bólintottam, és felkaptam a táskámat a földről. Felvittük a cuccainkat az emeletre, közben apróságokról beszélgettünk. Elég jó hálószobája volt a háznak, a hatalmas franciaágy és a borvörös függöny azonnal szimpatikussá vált. Harryvel egyszerre vetettük magunkat az ágyra, majdnem össze is ütköztünk, ezért felnevettünk.

- Mit csináltál amíg egyedül voltál? - kérdezte, mintha csak a számból vette volna ki a szót, ugyanis én is ugyanezt akartam tőle kérdezni.

- Beszélgettem Liamékkal, meg aludtam... - válaszoltam.

- Három napon keresztül? - vonta fel egyik szemöldökét, mire elnevettem magam.

- Na jó, ne nézz bénának, de az időm háromnegyedét bőgéssel töltöttem. - vallottam be félénken, mire lebiggyesztette a száját, és magához ölelt.

- Én is - suttogta nagyon halkan, de épp elég hangosan ahhoz, hogy én is halljam.

- Ilyen fájdalmak között én is sírtam volna - simítottam meg puha arcát.

- Valójában a fájdalom elviselhető volt... A tudat, hogy meghaltál sokkal rosszabb volt. - teljesen elérzékenyültem szavaitól. Miattam sírt? Egy apró puszit nyomtam a szájára, majd halványan rámosolyogtam. Annyira szerettem ezt a fiút, hogy az szavakkal leírhatatlan.

- Még mindig gyönyörű vagy - állapította meg pár másodperc csend után, majd kisimított egy vizes tincset arcomból.

- Te pedig még mindig szörnyen helyes vagy - válaszoltam meggondolatlanul, ez csak simán kicsúszott a számom. Pimaszul elmosolyodott.

- Örülök hogy ezt megbeszéltük - nevetett, majd oldalára dőlt, fejét kezével alátámasztva. Én is így tettem, így kényelmesebben bámulhattam gyönyörű szemeit, amik már kezdtek emberi színűek lenni.

- Beszélnünk kellene Liamékkal. - jutott eszembe hirtelen, majd kihalásztam a táskámból az adóvevőt, és visszagurultam előbbi testhelyzetembe.

- Szeretnél velük beszélni te? Már eléggé hiányoltak téged. - mosolyogtam rá, majd kezébe csúsztattam a készüléket.

- Beszéljünk mindketten - válaszolta kedvesen.

- Srácok, itt Harry és Lolo.

- Jézusom, te élsz??? - hallottam meg Louis hangját, mire muszáj volt felnevetnem.

- Hát... Ha ez a valóság, akkor igen. De lehet, hogy már rég elpatkoltam és álmodom ezt az egészet. - viccelődött Harry. Annyira hiányzott már ez a jó hangulat!

- Baszd meg, mi itt már megtartottuk a temetésed. - viccelődött Louis is.

- Most akkor haljak meg?

- A lelkedet már Lucifernek áldoztuk, szóval muszáj lesz. - Louis elnevette magát, majd folytatta. - Amúgy meg nehogy meg merj nekem halni még egyszer! Tudod mennyire aggódtam, drágám?

- Ne haragudj bogaram, többet nem fordul elő. Szeretlek. - itt már sírtam a nevetéstől.

- Nagyon remélem is, különben elfenekellek!

- Oh, apuci, gyerünk, fenekelj el!

- Neked bármit, édesem, egy..... - Louis hangja mellett felfedeztem Ryanét is. - Mi történik itt? Louis, ne zaklasd Lolot!

- Hello, Ryan! - szólt a készülékbe Harry.

- Mélyebb lett a hangod, Lolo. Jól érzed magad? - azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy leestem az ágyról a nagy nevetés közepette.

- Éppen mutálok, tudod - szólt vissza Harry.

- El is felejtettem. Akkor rendben van. És visszatérve a régebbi beszélgetésünkre, Harry egy seggfej.

- Ah ne is mondd, múltkor olyan keményen megdöngetett hogy azt hittem ott halok meg. - furcsán néztem Harryre, aki visszatartott nevetéssel társalgott.

- Ah tudom, múltkor velem is ezt csinálta. De azért elég jól nyomta, és az a méret...

- Ezt nem tagadom - ahogy ezt kimondta, mindkét oldalon egyszerre tört ki a nevetés belőlük is. Perceken keresztül csak nevettek, Harry is már majd legurult az ágyról.

- Min nevettek ennyire? - már Niall hangját is felfedeztük. Hát persze, ha nevetésről van szó, ő azonnal ott terem.

- Szia Niall - ordított bele a készülékbe Harry, aminek köszönhetően a túloldalról olyan hangokat hallottunk, mintha valaki leejtette volna az adóvevőt.

- Mi a szar? - hallottuk Niall hangját. Imádtam ezeket a reakciókat, de komolyan. - Ki vagy te, Jézus, hogy feltámadj?

- Eljöttem megváltani ezt a szörnyű világot. Csak rossz helyen dobott le az az átkozott repülő. Majd idehívom apámat és lesz itt villámlás. - örömmel konstatáltam, hogy humora újra a régi volt.

- Nem tudnál szerezni nekem egy angyalt? Kék szemű, szőkét, hatalmas fehér szárnyakkal?

- Egyszerű halandókkal nem bizniszelek. - a másik oldalról hatalmas röhögés hallatszott.

- Akkor kapd be - válaszolta Niall, mire mindannyian felnevettünk.

- Harry az? Adjátok ide az adóvevőt - hallottuk meg Liam hangját, mire összenéztem Harryvel.

- Szia Liam - köszönt Harry mosolyogva. Annyira boldog voltam, hogy a többiek is annyira örültek Harrynek, mint én.

- Hála Istennek, hogy életben vagy. Lolo is ott van?

- Itt vagyok, Liam - válaszoltam neki.

- Hol vagytok?

- Egy házban, körülbelül hat utcányira a belvárostól. - feleltem.

- Akkor három nap, és már találkozunk. Mi csak két utcányira vagyunk egy elég nagy lakásban.

- Van valami hír a felmentő csapat érkezéséről? - kérdezte Harry.

- Már eltelt a két hét, szóval elvileg már bármikor jöhetnek. Nagyon résen kell lennünk, nehogy lemaradjunk róluk.

- Rendben.

- Mi most bebarikádozunk még pár ajtót, aztán lepihenünk. Ti is vigyázzatok az ajtókkal, mert bárhol meglephetnek titeket.

- Igenis, főnök! Akkor megyünk is. - válaszolt a göndörke.

- Vigyázzatok magatokra. Vége. - miután Harry lerakta a készüléket a szekrényre, pár pillanatig csendben bámultuk egymást, aztán egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

- Annyira bírom őket. - nevetett Harry, mire rosszallóan megráztam a fejem.

- Mi volt az, hogy mutálok? A nők nem mutálnak - nevettem fel, mire homlokára csapott.

- Te most mutáltál. Birkózz meg a gondolattal.

- Rendben - szóltam vissza elmélyített hangon, mire hangosan kitört belőle a nevetés.

- Mit fogunk mi csinálni három napig egy szobában? - röhögtem, arra utalva, hogy ha így folytatjuk, már kockás hasam lesz a nevetéstől.

- Hmm. Nekem van pár ötletem. - válaszolt perverzen, mire eltátva a számat egy gyengét ütöttem a karjába. - Mi az? Itt egy szép ágy, miért ne aludhatnánk? - tette hozzá, ezzel bolondot csinálva belőlem.

- Tuti nem erre gondoltál elsőre - mondtam neki, mire pimaszul elmosolyodott.

- De te se - kacsintott, mire felnevettem, és szégyenlősen a párnába fúrtam a fejem. Kinyitva a szemem gyönyörű smaragdjait pillantottam meg, így hosszú percekig csak szemeztünk. Akaratlanul is elmosolyodtam, mikor egyik ujjával végigsimított vállamon, majd onnan le egészen végig az oldalamon majd a csípőmön, egészen a combomig. A csikis érzés hatására libabőrözni kezdtem, emiatt úgy éreztem, mintha érintése elektromos lenne. Mosolyogva figyelte reakciómat, majd beharapta ajkát és megismételte az előző mozdulatát. Testem ugyanúgy reagált rá, ám ezúttal már szívverésem is hevesebb lett, úgy ahogyan légzésem is. Nem tudom mit művelt velem, de nagyon érdekesnek találtam. A következő pillanatban egyszerre mozdultunk meg egymás felé, és ajkaink hevesen találkoztak. Ez az egész annyira ösztönös volt, nem is gondoltam, hogy meg fogok mozdulni. Puha ajkaival lassan kényeztette enyémeket, majd bevetette nyelvét is, ezáltal édesebbé téve csókunkat. A következő pillanatban már arra eszméltem fel, hogy csípőmön ül, és ujjaival végigzongorázik oldalamon. Érintése alatt összerezzentem, mintha áram futott volna végig testemen. Ujjaimmal göndör fürtjei közé túrtam, és egyik tincsét gyengéden meghúztam, mire egy férfias nyögést hallatott. Úgy tűnt, élvezi, ha a haját huzigálom, így elég sokszor bevetettem ezt a trükköt. Nem tudom, mi történt, de úgy éreztem, mintha közöttünk egy mágneses mező húzna minket egyre közelebb és közelebb egymáshoz.
- Annyira hiányoztál - suttogta, lehelletével cirógatva nyakam érzékeny bőrét.
- Te is nekem - válaszoltam, majd hagytam, hogy apró puszikkal hintse be nyakamat.
- Aludnunk kellene - kuncogtam, mire felmorgott, majd megnyalta orrom helyét, és széles vigyorral az arcán bedőlt mellém, és betakart minket. 

- Jó éjt, Lolo - suttogta, majd egy puszit nyomott ajkamra, és kényelmesen elhelyezkedett.

- Jó éjt, Harry. - épp hogy válaszoltam neki, már el is ragadott az álmok világa.

Amióta ebben az átkozott városban voltunk, még sosem aludtam ilyen jól. Álmaimban otthon voltam, a bátyámmal, a cicámmal és Harryvel. Boldognak éreztem magam, ami a hosszú fájdalmas hetek után eléggé üdítő volt.

Puha érintésekre ébredtem fel, aztán ahogy kinyitottam szemeimet, Harry gyönyörű, vidám smaragdjait pillantottam meg.

- Lolo... Jó hírem van - suttogta nyakam bőrébe szuszogva, mire mordultam egyet.

- Mi az? - kérdeztem alvástól rekedtes hangon, majd beletúrtam - valószínűleg - extrém kócos hajamba.

- Megérkezett a felmentő csapat - ahogy kimondta ezeket a szavakat, lélegzetem elakadt, és lesokkolva néztem rá. El sem hittem, hogy eljött ez a pillanat, a sok szenvedés után... - Ne sírj, Lolo, minden rendben van, megmenekültünk - észre sem vettem, hogy könnyek folytak végig az arcomon, így letörölve azokat szorosan átöleltem Harryt. El sem hittem, hogy megcsináltuk, ott voltunk a célegyenesben, és már csak annyi volt hátra, hogy hazamenjünk.

- Gyere, oda kell mennünk a városközponthoz. Viszont itt van egy kis bökkenő. A fertőzöttek még kint mászkálnak. - mondta, miközben már pakolni kezdtünk.

- Csak érjünk oda minél hamarabb. - motyogtam, majd felhúzva a cipőmet felvettem a pulcsimat és a táskámat a vállamra kaptam.

- Vigyáznunk kell, nem bukhatunk el most. Bárkit látsz, aki meg akar támadni, lődd le. Rajtuk már úgysem segíthetünk. - hatalmas sebességgel készülődtünk el, így egy percen belül már kint is voltunk az utcán, ahol hatalmas káosz uralkodott. Az emberek össze-vissza futkostak.

- Liam azt mondta, hogy nem tudnak értünk jönni, szóval nekünk kell odáig eljutnunk. Nehéz lesz, de nem lehetetlen. Csak célozz a fejükre - utasította Harry, mire bólintottam, és szorosan markolva fegyveremet, elkezdtünk futni a központ felé. Mondanom sem kell, hatalmas fertőzött csapatot sikerült magunkra haragítanunk, akik kitartóan rohantak utánunk. Az oldalról és szemből támadókat egyszerűen lelőttük - soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek majd fejbe lőni egy embert, de ez is bekövetkezett. Remegve tartottam ujjamat a ravaszon, készen állva, hogy bármikor meghúzhassam. Az utca a fertőzöttek zajától és lövéseinktől volt hangos, mi pedig csak futottunk, mint az őrültek. Elég gyorsan megtettük a távot, viszont mögöttünk hatalmas csorda követett minket. Már odaértünk a repülőtérre, a helyre, ahonnan ez az egész elindult. Magamban hálát adtam ennek a helynek, de közben nagyon szidtam is. Az épületbe berohanva ismeretlen arcokkal találtam szemben magam, akik látszólag minket vártak, majd kinyitottak nekünk egy ajtót. Nem is gondolkoztunk, csak egyszerűen befutottunk rajta. A kis repülőtérre érkeztünk, ahol már nyugalom volt, nem hallatszódtak a fertőzöttek kiáltásai. Lihegve a térdünkre támaszkodtunk, majd egyszerre néztünk össze, és szorosan átöleltük egymást. El sem hittem, hogy ez mind megtörténik. 

- Itt a gerlepár! - hallottuk meg Louis jellegzetes hangját, mire elengedtem Harryt, és odafutottam hozzá, és a többiekhez. Annyira örültem nekik, hogy mindegyiküket egyesével, jó hosszú öleléssel fogadtam. Végül Liamhez értem, aki mosolyogva kitárta karjait, én pedig nagy lendülettel csapódtam neki.

- Annyira köszönök mindent, Liam. Ha te nem lennél már mi sem lennénk itt - hálálkodtam neki, majd egy hála puszit nyomtam az arcára. Felnevetett reakciómon, de nem is volt időnk többet beszélni, valaki azonnal a nyakamba ugrott.

- Rebeka! - kiáltottam boldogan, és a lehető legszorosabban öleltem át a lányt, félve, hogy összetöröm gyenge csontjait. Az a hatalmas öröm, amit éreztem egyszerűen leírhatatlan volt. Viszont a felmentő csapat nem adott nekünk több időt az örömre, azonnal felküldtek minket egy repülőre. Harry mellé vetettem magam az ülésre, és vállára hajtottam a fejem.

- Harry, én ezt fel sem tudom fogni. Úton vagyunk hazafelé! - örvendeztem, mikor megéreztem a repülő emelkedését, és kinéztem az ablakon. A várost takaró búra egyre kisebb lett, míg végül el nem tűnt szemünk elől. Boldogan csókoltam meg Harryt, és ujjainkat összekulcsolva vállára hajtottam a fejemet. Szemhéjaim nehezedni kezdtek, míg teljesen le nem csukódtak, és álomba merültem.

Mikor legközelebb felébredtem, ösztönösen Harryt kezdtem keresni, ám csak egy selymes anyagot markolásztam. Ahogy kinyitottam a szemem hatalmas fény vakított el, így egy kis időbe telt míg megláthattam a helyet, ami körülvett. A falak fehérek voltak, én pedig egy gurulós ágyon feküdtem. Egy kórházban voltam. Azonnal aggódni kezdtem Harryért, mivel fogalmam sem volt, hogy mit csináltak velünk, és már egyből egy összeesküvés elméletet kezdtem összerakni a fejemben, mikor az ajtó kinyílt, és egy körülbelül 28 éves, köpenyes férfi jött be rajta.

- Louise, ugye? - kérdezte tőlem kedvesen, mire bólintottam.

- Ne aggódj, nem történt semmi baj, csak elájultál a fáradtságtól és a stressztől. Ez teljesen természetes, főleg azután, amiken keresztül mentetek. Hallottam a történetet és szívből gratulálok, hogy sikerült túlélnetek azt a két hetet, teljesen önmagatokra hagyva. Ez nem kis teljesítmény. - az orvos folyamatosan mosolygott, így máris szimpatikussá és megbízhatóvá vált számomra. - Megvizsgáltunk, és mindent a legnagyobb rendben találtunk, egyedül azt vettük észre, hogy szörnyen sovány vagy, szóval egy kis infúzióval ezt helyrehoztuk. - A csuklómra pillantottam, amin egy kis, kerek ragtapasz virított.

- Ha szeretnéd, már el is hagyhatod a kórházat, kivéve, ha van valami kérdésed.

- Akik velem együtt utaztak... Szóval köztük volt egy magas, göndör hajú fiú... Ő hol van? - kérdeztem tőle félénken, mire ő kedvesen elmosolyodott.

- Őt még vizsgálják, ugyanis tudomásunk szerint elkapta a vírust.

- De már meggyógyult. Kifejlesztettünk egy ellenszert, és teljesen jól lett tőle. - magyaráztam neki kétségbeesetten, ugyanis egy pillanatra úgy tűnt, hogy ez mindeddig egy illúzió volt, és valójában a vírus még ott lappangott a testében.

- Nagyon meglepődtünk az eredményeiteken, azt kell mondjam, nagyon szép munka volt. A fiú miatt pedig ne aggódj, semmi baja nincs, csak még elvégzünk rajta pár tesztet.

- Rendben, nagyon szépen köszönöm. Akkor én mennék is, megvárom őt odakint. - mondtam, mire bólintott, és kezét nyújtva segített felállni. Sokkal rosszabb érzésre számítottam. Kicsit szédültem, de nem volt vészes.

- Óh, és még valami. Feltöltöttük a telefonodat, gondoltuk hogy fel szeretnéd majd hívni egy családtagodat. - adta kezembe rég nem használt mobilomat, mire hálásan csillogó szemekkel néztem rá.

- Köszönöm! - hálálkodtam neki, ő pedig egy mosollyal az arcán kisétált a teremből. Én is kimentem a folyosóra, ahol meglepetésemre senki sem volt, és leültem az egyik padra. Azonnal tárcsáztam a bátyám számát, aki pár csöngés után fel is vette.

- Lolo? - hangját hallva azonnal könnybe lábadtak szemeim, és szám elé kaptam kezem. El sem hittem, hogy végre halhattam őt.

- Tom... - sírtam, mire egy felszabadult sóhajt hallottam a túloldalról.

- Hol vagy? Azonnal odamegyek! - hallottam, ahogyan pakol, és siet, valószínűleg a kocsijához.

- A kórházban. Első emelet. Várlak - mondtam, majd le is raktam a telefont. Letöröltem könnyeimet, és összegömbölyödtem a padon. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy végre a saját városomban lehettem, egy olyan helyen, ahol nem akar minden ember rám támadni. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyetlen lélek sem járt arra. Aztán megpillantottam rég nem látott bátyámat a folyosó végén, azonnal felpattantam, és futni kezdtem felé. Nagy lendülettel vetettem karjaiba magam, már majdnem el is estünk, de nem érdekelt, olyan szorosan öleltem, mint még soha.

- Hiányoztál - suttogtam mellkasába fúrva arcom. Nem érdekelt, hogy könnyeimmel áztattam pulcsiját, csak az érdekelt, hogy végre itt van, és minden a legnagyobb tökéletességgel történt.

- Mindent el kell mesélned. Annyira aggódtam. Mikor meghallottam a tévében, hogy mi történt New Londonban, nem akartam elhinni. Annyira büszke vagyok rád, hogy túlélted.

- Volt segítségem - kuncogtam fel, majd elhúzódtam tőle egy picit, hogy ránézhessek. Igazi felnőtt volt már, de közben tekintetében még mindig láttam azt a kisfiút, aki engedte, hogy megtartsam a kiscicát.

- Mehetünk haza? - kérdezte háta mögé mutatva, ahonnan jött, de én megráztam a fejem.

- Öhm... Ami azt illeti meg szeretném várni Harryt. - hajamba túrtam, ugyanis nem tudtam, hogyan vezethetném fel neki, hogy idő közben szereztem egy tökéletes barátot. Leültünk a padra, ahol még egyedül ültem pár perce.

- Ki az a Harry? - kérdezte mosolyogva, szemöldök- vonogatva, mire felnevettem.

- A repülőtéren ismertem meg. Ha ő nincs, most én sem lehetnék itt veled. És ő... nos... - nem tudtam, hogyan mondhatnám el neki, szóval a számat rágva nézte a folyosó másik vége felé. Abban a pillanatban megláttam az én hősömet, aki amint észrevett, elmosolyodott.

- Mindjárt jövök. - mondtam gyorsan Tomnak, és már fel is pattantam, hogy üdvözöljem göndörkémet. Futva közelítettem meg őt, és karjaiba vetettem magam. Ám akkora volt a lendületem, hogy simán felemelt, szóval lábaimat dereka köré kulcsolhattam, és így ölelhettem őt. Ajkait enyémekre nyomta, hevesen csókolt, közben éreztem, hogy mosolyog, amivel én is ugyanígy voltam.

- Túléltük. Vége van. - suttogta, amint ajkaink elváltak, én pedig örömkönnyeket hullatva, újból megcsókoltam őt. Elképesztő, hogy az utóbbi időben mennyit sírtam, körülbelül kétszer annyi könnyem hullott, mint egész eddigi életemben. Lassan letett, és ujjait enyémekre kulcsolta. Boldogan húztam magam után, készen állva, hogy bemutassam őt a bátyámnak. Harry azonnal vette a lapot, és már nyújtotta is a kezét Tomnak, aki mosolyogva elfogadta azt.

- Ő itt a bátyám, Tom.

- Szia, Harry vagyok. - üdvözölte őt Harry, majd meglepetésemre Tom azonnal férfiasan átölelte őt.

- Köszönöm, hogy vigyáztál a húgomra. Nem is tudom, miként tudnám meghálálni...

- Örömmel tettem. Sőt, inkább ő vigyázott rám, hiszen rengetegszer megmentette az életem, szóval azt hiszem kvittek vagyunk. - válaszolt Harry jókedvűen, mire Tom elismerően rám nézett.

- Harry, mit terveztél mára? - kérdeztem tőle, ugyanis erről még nem is beszéltünk.

- Öhm. Mindenképpen megnézek pár lakást, mert a New Londoni használhatatlan, és...

- Mi szívesen látunk - szólalt meg Tom, mintha csak a számból vette volna ki a szót.

- Óh, én nem szeretnék zavarni, tényleg... - Harry láthatóan egy picit zavarban volt, amit én rendkívül aranyosnak tartottam.

- Jaj, ne hülyéskedj már, nem zavarsz, és nálunk rengeteg hely van, még be is költözhetnél ha úgy tartaná kedved. - válaszolta bátyám legyintve, mire Harry ajkát beharapva rám nézett. Bátorítóan felé nyújtottam a kezem, mire ő egy pillanat hezitálás után mosolyogva elfogadta ajánlatunkat.

5 évvel később

- Louis biztosan megint ki fog tenni magáért - mondta Harry, miközben a tükörbe nézve még utoljára beletúrt göndör hajába.

- Niall pedig megint a bozótban fog ébredni, mint múltkor - válaszoltam, mire felnevetett az emléken, mikor a legutolsó buli alkalmával reggel Niall a bokorból kelt fel.

Még utoljára megigazítottam magamon szoknyámat, majd megfordultam Harry felé, aki ajkát beharapva nézett végig rajtam.

- Hű. Gyönyörű vagy - suttogta,  majd közelebb lépett hozzám és egy rövid csókot nyomott ajkaimra, majd gömbölyödő hasamra simította hatalmas tenyerét.

- Tiéd lesz a világ legszebb anyukája - suttogta lehajolva pocakomhoz, majd egy apró puszit helyezett rá. Ekkor eszembe jutott, egy igen fontos dolog... Nem is értettem hogy felejthettem el, de mindenképpen különösen szerettem volna közölni vele a nagy hírt.

- A kislányunk imádni fog, ebben már biztos vagyok - simítottam végig az arcán, miközben mélyen gyönyörű smaragdjaiba néztem. Szeme csillogása még az évek után sem szűnt meg.

- Kislányunk lesz? - esett le az álla, mire felkuncogtam, és egy puszit nyomtam arcára. - Ez már biztos? - szélesen elmosolyodott, szemében láttam a hatalmas örömöt. Mindketten kislányért imádkoztunk, de persze egy kisfiút is ugyanolyan lelkesedéssel fogadtunk volna. Egész eddig a baba szégyenlős volt, és nem mutatta meg magát, de most már a 20. hét közepén sikerült meglesnie őt az orvosnak.

- Száz százalékig. Az orvos azt mondta, hogy teljesen egészséges, és fejlett - újságoltam neki izgatottan, mire boldogan átölelt.

- Annyira szeretlek! Akkor már vehetünk neki aranyos rózsaszín dolgokat és játékokat... Be kell szereznünk egy hintát, igen az nagyon fontos, és a babaházról se feledkezzünk meg...  - kezdte sorolni azt a sok mindent, amit kislányunknak szeretett volna vásárolni. Ekkor már teljesen biztos voltam, hogy remek apa válik majd belőle, aki azonnal az ujjai közé csavarja majd csemetéjét.

- Egyetértek Harry, ez mind nagyon fontos, de el fogunk késni - kuncogtam fel, mikor már perceken keresztül csak lelkesen magyarázott.

- Oh, igen. Induljunk. - eszmélt fel, majd felkapva kulcsokat és a táskámat már el is indultunk. Autóval mentünk, ugyanis mi nem terveztünk inni, én a baba miatt, Harry pedig ilyenkor inkább csak nevet a többiek részeg cselekedetein.

Hamar oda is értünk, és szerencsénkre Rebekáék is éppen akkor érkeztek, szóval ahogy kiszálltunk a kocsiból, egyből üdvözöltük őket.

- Hű, de csini itt valaki - köszönt Rebeka, majd két puszit adott az arcomra. Niall is követte őt, ő csak mosolyogva biccentett egyet, majd lepacsizott Harryvel.

- Ne is mondd, akkora vagyok, mint egy bálna - fújtam ki a levegőt hangosan, hasamra simítva a kezem.

- Jaj, ne viccelj, fantasztikusan nézel ki! - dicsért tovább a szőkeség, amit én mosolyogva megköszöntem neki.  Harry mellém lépve összekulcsolta ujjainkat, és így léptünk be Louis apartmanjába. Mert igen, apartmanja volt, ráadásul elég gyönyörű. Mikor találkoztunk, mindig itt gyűltünk össze, ez amolyan törzshelynek számított. 

Annyira örültem, hogy ennyire együtt maradt a csapatunk, sőt, rengeteget erősödött, már olyanok voltunk mint egy hatalmas család, rokoni kapcsolatok nélkül. Liam idő közben összeházasodott egy helyi lánnyal, csakúgy mint mi Harryvel vagy Niall Rebekával. Igen, Rebekáék sok ideig nem is igazán foglalkoztak egymással, aztán egyszer csak kipattant a szikra közöttük, és azóta dúl a szerelem. Louis, szegény, éppen szingli volt, ahogy Ryan is, ők elég sok időt töltöttek egymással. Amanda különös módon teljesen levált tőlünk, ugyanis egy idő után rádöbbent, hogy nem illik közénk. Bevallom, örültem hogy nem kellett őt elviselnem a társaságunkban.

- Lueeeeh! - kiáltotta Harry amint beléptünk az ajtón, mire az említett fiú (bocsánat, már férfi) egy pillanaton belül meg is jelent Ryan társaságában.

- Itt a kedvenc kismamánk - üdvözölt Ryan, majd óvatosan átölelt, vigyázva pocakomra.

- Apuciii - üvöltötte Louis, majd Harrynek ugrott, ennek köszönhetően mindketten a földre estek. Igen, ők ketten semmit nem változtak, még mindig olyan bolondok voltak, mint pár évvel ezelőtt.

Tulajdonképpen kezdtünk már kiöregedni a bulizásból, hiszen erre az estére inkább a mély, tartalmas beszélgetések voltak a jellemzők az eddigi alkoholos - őrült esték helyett. Szóba került New London, és az ott történtek. Évek teltek el azóta, de pár dolog még mindig nem tisztázódott, például hogy Josh milyen csapattal dolgozott együtt, a sok évnyi kutatás során sem derült ki. Valójában elég hálás lehettem annak a vírusnak, ugyanis ha akkor ott nem történik semmi, és minden rendben megy, akkor most nem lenne ilyen tökéletes férjem, és nem várnám az első kislányunkat.

- Ha nem lenne a vírus, mi nem is találkoztunk volna - mondtam Harrynek, aki folyamatosan ujjaival kézfejemet cirógatta.

- Igazából... Ezt még nem is mondtam, de már a repülőn felfedeztelek magamnak. Eredetileg azt terveztem, hogy hozzád szólok, ezért is voltam olyan ideges, de szerencsére te megtetted helyettem.  - ledöbbentem. Ezt miért csak most mondja el nekem?

- Ha én nem szóltam volna hozzád, akkor te megtetted volna?

- Igen. Csak egy pillanaton múlott, és már rád is köszöntem volna - vonta meg a vállát, én pedig el sem hittem. Egész eddig abban a tudatban éltem, hogy a vírus volt mindennek a kezdete, de ezek szerint lehetséges, hogy magától is így alakultak volna a dolgok, legalábbis Harryvel biztosan. Ha jobban belegondoltam, nem is számított már a múlt. Egy olyan társaságban lehettem, ahol teljes mértékben jól éreztem magam, egy olyan férfival, akinél jobbat nem is kaphattam volna. Csak ez számított, semmi más.

4 hónappal később

Unottan lapozgattam a kismama újságot, amiből már rengeteg dolog a saját gyerekszobánkban pihent, de nem volt jobb elfoglaltságom, szóval beteltem ezzel is. Csak végigfeküdtem a kanapén, de szörnyen kényelmetlen volt, szóval pár perc múlva úgy döntöttem, inkább kiülök a kerti hintaágyra, hogy nézzem tökéletes férjemet, amint összeszereli a kis hintát.

Harry még mindig hihetetlenül jóképű volt, izmai pedig az évek alatt csak növekedtek, szóval gondolataimban kalandozva bámultam hátán megfeszülő izmait, akárhányszor csak megmozdult. Rólam ez nem volt elmondható, eléggé nyúzott állapotban voltam lassan kilenc hónapos terhesen. Eléggé meghíztam, már úgy éreztem magam, mint egy bálna.

Amint észrevette, hogy figyelem őt, elmosolyodott, majd abbahagyta tevékenységét, és leült mellém.

- Elég gyorsan haladsz - állapítottam meg a kis építményre nézve, ami már félig kész volt.

- Azt szeretném hogy a kislányunk már tökéletes állapotban használhassa - mosolygott pocakomra simítva hatalmas tenyerét. Szívem mindig megdobbant mikor ilyen megható dolgokat mondott nekem. A terhesség alatt elég sokszor sírtam értelmetlen dolgokon, így most is könnyek gyűltek szemembe. Szerencsére ezt Harry már megszokta, és megnyugtatóan lecsókolta könnyeimet minden alkalommal.

- Remélem hogy minél hamarabb érkezik, mert én ezt már nem bírom. Leszakad a derekam - sóhajtottam fáradtan, mire ő egy apró puszit nyomott arcomra. Aztán megéreztem egy kis mocorgást a hasamban, mire azonnal odahúztam Harry kezét, aki csillogó szemekkel várta, hogy érezzen valamit. Mindig is imádta, mikor mozgott a kicsi, és most is izgatott mosollyal élte át ezt a gyönyörű pillanatot. Mikor a mozgás abbamaradt, ajkaimra tapadt, és hosszan megcsókolt. Mondanom sem kell, még mindig ugyanannyira szerettem őt, mint kapcsolatunk kezdetén - ha nem jobban. Amint elhúzódott tőlem egy furcsa érzést éreztem a hasamban. Szörnyen görcsölni kezdett, ezért azonnal összegörnyedtem és felnyögtem.

- Hé, minden oké? - kérdezte  Harry aggódva, mire megráztam a fejem. Elkezdődött.

- Harry.. Szerintem... Szerintem beindult a szülés - mondtam neki összeszorított szemekkel, és a keze után kaptam.

-  Óh... Oké csak semmi pánik! Semmi pánik... Rendben, lélegezz! - szegénykém eléggé kétségbe esett, csak szorította a kezem, talán jobban, mint én az övét.

- Vigyél be a kórházba... - ezután már magához tért, és egy gyors mozdulattal a karjába kapott és a kocsihoz sietett velem. Beültetett a hátsó ülésre, ahol simán le tudtam feküdni a hátamra, majd beült a kormány mögé, és elindultunk.

- El sem hiszem hogy ez megtörténik, nem állok még készen... - kezdtem pánikolni, ugyanis hirtelen beugrott, hogy pár óra múlva már biztosan anya leszek.

- Nyugalom, Lolo. Itt vagyok és segítek mindenben. Megígértem, ugye? - kérdezte, hátranyúlva szabad kezével, hogy ujjainkat összekulcsolja.

Pár óra múlva hosszas vajúdás után megkönnyebbülés töltötte el a testem. Még mindig erősen szorítottam Harry kezét, amit azóta egyetlen pillanatra sem engedtem el. Rám mosolygott, majd oldalra kukucskált. Ajka enyhén elnyílt csodálkozásában, szemeiben pedig könnyeket fedeztem fel.

- Gyönyörű kislány... - suttogta, majd pár pillanaton belül visszatért hozzám az orvos, kislányommal a kezében. Azonnal sírva fakadtam, ahogy megpillantottam gyönyörű arcát, és karjaimba vehettem. Harry arcán is könnyek csurogtak, amint végigsimított csöppségünk arcán, majd egy apró csókot lehelt ajkaimra. Boldogan néztem a kezemben tartott kis gyönyörűségre, miközben Harry egyik karjával átölelt, másikkal kisbabánkat cirógatta. Abban a pillanatban én voltam a világ legboldogabb embere.

- Üdvözlünk a családban, Anna Styles.

VÉGE



------------------------------------------------------------------------

Hű, nem is tudom, mit mondhatnék nektek, el sem hiszem, hogy eljutottam idáig, számomra ez a történet egy nagy mérföldkő volt, nélkületek nem sikerült volna, szóval nagyon szépen köszönöm a támogatásotokat. Remélem hogy tetszett nektek az a lezáró rész is, de ne felejtsétek el a blogot, jövök én még jó pár sztorival, érdemes figyelni az oldalt ;)
Mint mindig, most is nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval nagyon megköszönném ha írnátok pár sort :) 

Love you all,

Lottie